2013. I-VI
 

Az államhatalom korlátai
Boleratzky Lóránd

Wilhelm Humboldt 1792-ben írt munkája szerint az államnak arra kell korlátoznia feladatát, hogy polgárai számára a külső és belső biztonságot megteremtse. Nem lehet polgárainak gyámja, a szabad kezdeményezést minden más területen át kell engednie polgárainak. Az állam legfőbb célja erőinek kialakítása személyiségének megfelelően. A történelem azonban más úton haladt, mint ezt Humboldt gondolta. Lassan az állam szolgálata, sőt kiszolgálása lett a legfőbb életcél. Az állam az erkölcsi normák és méltóság megtestesítőjévé vált. A keresztyének számára is egyre magától értetődőbbé vált, hogy az állam az isteni parancsok letéteményese, és ezért minden földi jó közül a legfőbb. Kérdéses azonban, hogy az állam korlátlan hatalma nem jelent-e komoly veszélyt az emberiségre.

Különösen a XX. század második felében erősödtek meg azok a hangok, illetve egyházi állásfoglalások, melyek az állam egyházakkal szemben túlterjeszkedő hatalmával foglalkoztak. Ezek a vizsgálódások szinte önként adódtak, hisz a nemzetiszocializmus éppúgy, mint a kommunizmus a totális állameszme képviseletével messze olyan területre tolta ki az állam működési határait, amely semmiképpen sem tartozhat állami kompetenciába.
Ezen a téren az evangélikus egyházi vezetők közül többek között Eivind Berggrav, norvég püspök , valamint Otto Dibelius, berlini püspök emelték fel szavukat, továbbá a Lutheránus Világgyűlés 1952. évi hannoveri ülésén a Norvég Nemzeti Bizottság által előterjesztett bizottsági állásfoglalás ítélte el az államhatalomnak az egyházak rovására történő hatalmi törekvéseit. Az állam kívánatos működési határainak a pontos kijelölésénél általános és maradandó mércére van szükség. Ez az irányadó mérce egyedül az evangélium, Isten kinyilatkoztatása lehet. A Biblia az állam két fajtáját ismeri: az egyik az az állam, melyről Pál apostol a Rómaiakhoz írt levélben beszél , a másik pedig amelyről a Jelenések könyve szól.

A Római levélben a keresztyéneket arra szólítják fel, hogy a felsőbbségnek engedelmeskedjenek, mert ők Istentől rendeltettek és a jót jutalmazzák, a rosszat pedig büntetik. Ez nem jelenti a hegeli értelemben vett lelkesedést az államhatalom irányában, hanem a korábbi filozófusok álláspontját tükrözi, akik az államhatalomban a béke és a jog ama védelmezőjét tisztelik, amely erős biztosítékot jelent a sötétség hatalmának visszatartására. A Jelenések könyvében szereplő másik állam az alvilág fenevadjaként szerepel, az Isten elleni ellenségeskedés megtestesítője, olyan fenevad, amely Isten ellen lázad, és újra az alvilágba jut, amiért minden angyal a mennyekben győzelmi éneket zeng.

A valóságban mindkét állam ugyanaz. Az a negyvenöt év, amely a két újtestamentumi hely keletkezése között eltelt, semmit sem változtatott az állam lényegén. A Rómabeliekhez írt levélben szereplő állam sem keresztyén, hanem valódi pogány állam, mely funkciójában ellentétes az evangélium szellemével, bár megengedi a keresztyéneknek az Isten parancsa szerint való élést. A Jelenések könyvében megjelenített állam azonban mit sem tud a szabadságról, csak egy „vallást” tűr meg, amely az államnak a legfőbb autoritást adja. Ez nem más, mint a totális állam , helyesebben totális államhatalom , amely maga felett sem politikai, sem gazdasági, sem kulturális hatalmat nem ismer el. Itt a teljes emberi élet az államhatalom irányítása alá kerül. Ez a múlt század Németországában és a Szovjetunióban ideokráciát, vagyis az állam által kötelezővé tett világnézeti diktatúrát jelentett.

Az Újtestamentum végül is azt az alapvető igazságot képviseli, hogy mindegyik állam démonikus, minthogy egyre inkább hataloméhesebb. Ahhoz, hogy az államhatalom fegyelmet és rendet tudjon tartani, önmagát is fegyelmeznie kell, mert különben átokká válik az emberek számára. Az evangélium nem az államért van, nem is az emberi személyiség szabad kialakulásáért, hanem az emberért. Ha az állam hozzásegít ahhoz, hogy az ember Isten hatalma alá kerüljön, akkor ez az állam hasznos és jó.

A lutheri felfogás legjellegzetesebb tanítása a két kormányzatról szól, a mai világunkban kétféle feladatunk van: gondot kell viselnünk a földiekre és a lelkiekre; a külső rendre és a megváltásra. A külső állami kormányzat ismertetőjele: a törvény, a szabály és a rend, a lelkieké: a szeretet, a kegyelem és a megbocsátás. A két kormányzat megkülönböztetésének alapvető jelentősége van; mindkét kormányzat alapjaiban megváltozhat, ha beavatkozik a másik hatáskörébe. Egy mindenekfelett való állam éppen annyira démonikus, mint egy egyházállam. Ezért tévedés azt állítani keresztyén szempontból, hogy két urunk van. Csak egy felsőbbség van: Isten.

Gyakran félremagyarázzák az evangélikus egyház tanítását, és az egyház sokszor a status quo garanciájává, a mindenkori hatalom támaszává válik. Különösen szembetűnő ez a forradalmi időkben bekövetkezett változásoknál. A lutheri tanítással ellentétes az a felfogás, amely Istentől rendelt felsőbbnek tekinti a hatalom birtokába jutott felsőbbséget. Az államról vallott lutheri tanítás alaptétele az, hogy az állam jogállam legyen, csak ilyen állam irányában áll fenn az engedelmességi kötelesség. A Confessio Augustana ezt világosan kifejezi: „a keresztyének tehát a hatóságoknak és törvényeknek szükségképpen engedelmeskedni tartoznak, kivéve, ha azok cselekedeteket követelnek, mert ily esetben inkább Istennek kell engedelmeskedni, semmint embereknek”. A lutheranizmusban ma is érvényes az, hogy jog nélkül nincs igazi felsőbbség.

Különbséget kell tenni a hatalom birtokosa és a felsőbbség között. Mindkét hatalomnak Istent kell képviselnie; ahol Isten törvényeit lábbal tiporják, ott nem felsőbbségről, hanem usurpatorról, a hatalom bitorlójáról van szó. A felsőbbséget jogalapja és tevékenysége alapján kell megítélni. Értékelő elvként a jogszerűség szerepel. A felsőbbségnek a jog hatalma alatt kell állnia, a jogállamiságot kell képviselnie. Azt a „felsőbbséget”, amelyik függetleníti magát a jogrendtől, nem lehet többé a szó igazi értelmében vett felsőbbségnek tekinteni, hanem tyrannusnak. Luther szemében valójában a jog volt szuverén, nem az állam, habár ezt részletesen nem fejtette ki. Aki a felsőbbségnek szegül ellene, az Isten rendjét tagadja meg. Luther nem lát lehetőséget arra, hogy az egyház hatalmi eszközökhöz nyúljon akkor, ha az államhatalom visszaél hatalmával. Az egyháznak határozottan rá kell mutatnia Isten igazságára, és ennek minden következményét vállalnia kell, még a szenvedést is. Az egyház nem szervezhet felkelést az államhatalom ellen, még a tyrannus ellen sem, azonban kötelessége, hogy a jogtiprók ellen bátran hirdesse az igazságot. Az egyház sohasem válhat puszta ájtatossági intézménnyé, ahol az igazságot elhallgatják, mert akkor megszűnne egyház lenni.

Vannak olyan határesetek, amikor nehezen megválaszolható döntés elé kerülünk. Ilyenkor alapos lelkiismeretvizsgálat alapján dönthetünk az együttműködés kérdésében. Természetesen tisztában kell lennünk azzal, hogy az állam világi hatalom, amelytől nem követelhetünk ideális keresztyén cselekedeteket. Hibázó felsőbbség is jog szerinti felsőbbség. Olyankor azonban nem köthet kompromisszumot az egyház, amikor az evangélium követelményei súlyosan sérülnek; ilyenkor a lojalitás előmozdításán kell munkálkodni. Ha azonban ez nem lehetséges, végül is arra az elhatározásra kell jutnunk, hogy az együttműködés Isten akaratának elárulása nélkül lehetetlen.

Luther különbséget tesz a tekintetben, hogy mit tehet az egyház és mit az egyes keresztyén. Az egyes keresztyénnek, ha döntés elé kényszerül, a döntését lelkiismerete szerint kell meghoznia. Ennek ereje abban áll, hogy ilyenkor alapos megfontolás után lelkiismeretünk szerint döntünk, gyengesége viszont abban, hogy a vélemények világa megosztott. Alá kell húznunk, hogy a lutheri szemlélet szerint lelkiismeretem más, felette áll, szubjektív véleményemnek. A lelkiismeretnek Isten igéje alapján kell döntenie, s ezért mások ellentétes álláspontját nem becsülhetjük le, és sohasem lehetünk magabiztosak. Opportunista szempontok nem befolyásolhatják alapvető döntéseinket; nyilvánvalóan nincs szükség mesterségesen kialakított taktikai egyhangúságra, „Gleichschaltung”-ra. Sokszor nehéz a dolgokat helyesen megítélni, mert látszólag elfogadhatók, a keresztyének azonban kötelesek a dolgok mozgató rugóit is alaposan vizsgálni. Az ostoba jóhiszeműség nem keresztyénhez méltó és nem lutheri.

A keresztyén egyházak és annak tagjai sohasem válhatnak az állam politikai eszközévé, annak kiszolgálójává. Minden együttműködés feltétele az, hogy az állam jogállam, és semmiféle szándékot nem táplál a tekintetben, hogy az egyházat saját céljaira használja fel. Luther is hangoztatja, hogy az egyház, illetve a keresztyén ember, abban az esetben, ha a fejedelem elítélhető módon gyakorolja hatalmát, és élete ellen tör, fel van mentve az engedelmességi kötelezettség alól. Természetesen különbség van az elvárások tekintetében egyház és polgárai között, mert ami tilos az egyháznak, ugyanaz a polgár számára még kötelességként fennállhat. A polgárnak azonban vizsgálnia kell a felsőbbség parancsainak jogszerűségét, mert csak a jogszerűek teljesíthetők. A második világháború után egyre világosabban előtérbe került a jogállam és a jóléti állam kombinációja. Eivind Berggrav is felveti a kérdést: miként fog alakulni a viszony az egyház és a jóléti állam között.

A jóléti államot egyrészt a szekularizáció, az elvilágiasodás, másrészt pedig az a törekvés jellemzi, hogy a gondviselés szerepét játssza. Feljogosítottnak érzi magát, hogy az emberi élet számtalan területén beavatkozzék. Kérdéses, hogy az egyház számára milyen mozgásteret kíván meghagyni, mert végső célja feltehetőleg a lelkiismeret feletti uralom megszerzése a globalizáció segítségével. A jóléti állam ugyanis egységes állam akar lenni, és arra törekszik, hogy az állam minden lakosának „helyes” meggyőződése legyen. Amit a nemzetiszocializmus „életszemléletnek” (Lebensanschauung) nevezett, a jóléti államban „demokratikus meggyőződésnek” nevezik. A keresztyénség lassan degradálódik, mellékes dologgá, kifejezetten magánüggyé válik, úgy azonban, hogy az állami felfogással nem kerülhet összeütközésbe. Hasonló törekvések láthatók az Európai Uniónál is, minthogy Maastricht nem nyilatkozott az egyházak együttműködéséről, mint ahogy az alkotmánytervezet sem a keresztyén alapelvekről. Kétségtelen, hogy kialakulóban van egy „láthatatlan” európai „vallásjog”, amely veszélyes lehet, ha a vallás követelményeit nem veszi figyelembe. Ha ugyanis az európai jogfejlődés egyes területein változást hoz, ez közvetve az egyházakat is érinti. Ha az unió harmonizálja a munkajogot, vagy közösséget alkot a caritas, vagyis a diakónia területén, akkor ez a tagállamok állami egyházjogát is érinti. A fentiek is arra mutatnak, hogy új időszak van kialakulóban, és az egyházaknak újra tájékozódniuk kell. A jóléti állam annyiban démoni elemet rejt magában, hogy közvetlenül Isten helyére akarja magát állítani. Ez a törekvés szinte minden állami intézménynél jelen van.

Ha a jóléti állam cselekvéseinek motívumait vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy az állam sohasem szeretetből, hanem tisztán politikai számításból, vagy legalábbis egységesítési vágyból kívánja a szenvedő emberek szociális helyzetét támogató intézményeket felkarolni. Az államnál hiányzik a „szeretet himnuszában” kiteljesedő keresztyén háttér. Ennek a fejlődésnek két előzménye van. Az egyik a keresztyének utánzásának szándékában, a másik a francia forradalomban keresendő. Míg az egyház ajándékként, esetleg kegyelemként támogatja a szegényeket és a betegeket, addig az állam jogként kívánja kezelni a támogatást. Krisztus szeretete azonban a jóléti államban is utat kell, hogy találjon, nemcsak az elesettek gondozásánál, hanem a fiatalság nevelésénél és lelki gondozásánál is, annál is inkább, mert ezen a területen az egyház évszázados hagyományokkal rendelkezik.

Napjainkban olyan állami törekvéseknek lehetünk tanúi, melyek révén az államhatalom vissza kívánja szorítani az egyházak szociális szerepvállalását, sőt azt sugallja, hogy „a felekezeti szociális intézmények kártékony, vérszívó képződmények”. A háttérben egyrészt az államhatalom pénztelensége áll, amikor ezért adják át „tömegesen” az önkormányzati intézményeket az egyházaknak, másrészt az az egyházellenes szemléletmód, amely szerint a „szociális ellátó rendszerben nemkívánatos módon meghatározóvá válik az egyház szerepe”.

Sajnos kialakulóban van egy olyan felfogás, amely szerint az állam hatalmi gőgjében olyan jogokat tulajdonít magának, melyek ütköznek a vallásszabadság elvével. Bár természetszerűleg ez a megállapítás nem érvényes általánosságban minden jóléti államra, de annyi tény, hogy a fejlődés erősen függ a keresztyének éberségétől és állásfoglalásától. Az állami hatalom túlterjeszkedését csak az a szolgáló egyház tudja megállítani, amely szinte vetélkedik a szeretet minden téren történő megnyilvánulásában. Ha az egyház visszavonul, és elismeri a totalitárius hajlamokra törekvő államhatalom jogtalan próbálkozásait, ez számára egyenlő lenne a vesztett csatával. Eivind Berggrav az egyházak alábbi követeléseit tartja szükségesnek megfogalmazni a jóléti állammal szemben. :A keresztyéneknek a jogállam életében tevékenyen közre kell működniük. Az egyháznak nemcsak az igehirdetés teljes szabadságát kell követelnie, hanem a szeretetszolgálat szabadságát is. A szociális munkát semmiképpen sem zárhatja ki tevékenysége köréből, mert hozzátartozik lényegbevágó feladataihoz. Ha az államhatalom kísérletet tenne arra, hogy saját céljaira használja az egyházat, ezt mindenképpen meg kell tagadnia. Az egyház nem teheti magát az állami hatalmi politika eszközévé.

A nevelési jog gyakorlásának a joga a szülőket illeti meg; az állami szervek nem vehetik maradéktalanul igénybe a fiatalok szabad idejét. Az államhatalomnak nem szabad senkit sem: sem gyermeket, sem felnőttet Isten világos parancsának a megszegésére kényszeríteni. Ha az államhatalom maga akarja meghatározni, hogy mi a jó és mi a rossz, ezzel „üdvintézménnyé” válik; az állam önistenítése, Isten helyébe tolakodása ilyenkor nyilvánvaló. A keresztyén meggyőződés gyakorlása az emberi jogokhoz tartozik még ott is, ahol a keresztyének a lakosság kisebbségét teszik ki. Köztudomású, hogy a közel fél évszázadik tartó kommunista uralom a lakosság erkölcsi színvonalának a süllyedését eredményezte, ezen talán csak az egyházak és az általuk fenntartott egyházi iskolák segítenek. Mivel az állam által fenntartott iskolákban általában a mai napig nem vezették be kötelező jelleggel az erkölcstan oktatását, ezt sürgősen pótolni kellene, mert erkölcs nélkül egyetlen nemzet sem emelkedhet fel. A németek az állam és az egyház szétválasztása ellenére kötelezővé tették a hitoktatást, ami alól azonban felmentést lehet kérni.

Bár a demokratikus államok sorra elismerik a fenti követelményeket, az erkölcsi oktatás kivételével, körültekintően vizsgálni kell az állam valódi szándékait, mert gyakran elrejtik azokat, és kerülőutat választanak céljaik megvalósítására. A keresztyén emberek számára nem lehet ugyan megtiltani, hogy egy pártban egyesüljenek, mégsem lenne helyes egy pártot valamelyik egyházzal azonosítani. Hiszen ebben az esetben az egyház a napi politikai alku tárgyává tenné magát, és így aligha tudná teljesíteni örök hivatását. Hasonlót mondhatunk az egyházi személyek politikai szerepvállalásáról, annak ellenére, hogy a szabadságjogok alapján erre lehetősége van. Mégis több szempontból is szükség van itt az önkorlátozásra, a politikai szerepvállalásról történő önkéntes lemondásra. Az egyházi szolgálat egészen különleges elkötelezettséget, belső elhivatást, önkéntes korlátozást jelent, és az evangélium ügye melletti feltétlen kiállást követel. A politizáló lelkész könnyen besározódik, s vele együtt egyháza is. A politikai párthoz való tartozás és a politikai harcokban való részvétel megosztja a hívek táborát. Ez a felismerés vezette a törvényhozást, amikor kimondta a párttagság tilalmát a fegyveres erőkben és rendőrségben. Csak helyeselni lehet a református törvényhozást, amely olyankor, „ha a lelkész meghatározott idejű, belföldi közszolgálatot, javadalommal járó politikai állást, országgyűlési képviselőséget, polgármesteri tisztséget vagy külszolgálatot vállal, köteles lelkészi szolgálatának átmeneti szüneteltetését kérni.” A közvélemény az evangélikus egyházban is hasonló szabályozást tart szükségesnek.

A politikai éleslátás, valamint az evangélium üzenetének folyamatos szem előtt tartása minden keresztyén ember kötelessége, mert az egyház csak így teljesítheti evilági küldetését.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969