2013. I-VI
 

A jobb dialektika, The Prospect, 2006. szeptember
Danny Kruger

Annak ellenére, hogy úgy tűnik: konszenzus van a két nagy párt között, az egyenlőség és a szabadság közötti ellentét nem tűnt el. Helyette vetélkedés alakult ki a két fél között a „testvériség” felségterületéért: Vajon az állam (Gordon Brown) vagy az egyén (David Cameron) tűzheti ki a zászlaját?
Danny Kruger David Cameron különleges tanácsadója. Az alábbi írás egy novemberben, a Civitas kiadásában megjelenő esszé, a szerző személyes álláspontját tükröző rövidített változata.

A Westminster-palotában található Szt. István kápolnában a padsorok egymással szemben állnak. Így azután, amikor megszűnt a királyi család imahelye lenni, hogy a brit parlament Alsóházát fogadja. az ülésrendet a természet rendje alakította ki: a barátok egymás mellé ültek, az ellenségek pedig a túloldalra, a két oldalt elválasztó folyosó túlsó oldalára.
Manapság gyakran halljuk, hogy a „jobboldal” és „baloldal” elnevezések elvesztették eredeti jelentésüket. És mégis, a fogalmak makacsul tartják magukat. Minden ezzel ellentétes törekvés – amely megtestesülhet akár egy patkó alakú parlament létrehozására vagy egy ennél radikálisabb a listás választási rendszer bevezetésére irányuló törekvésben – hamvába holt ötlet! Úgy tűnik, mi kétpártrendszerre születtünk!

Képzeljük el a brit politikai rendszer eme megosztottságát úgy, mint egy két pontot összekötő egyenest! Ennek a bal oldalán van az egyenlőség, a jobbon a szabadság. E két alapelv reprezentálja azt a társadalmi szerződést, amely meghatározta demokráciánkat 1688-tól kezdve. Könnyen érthető, egyszerű alapelvek ezek, mert mindkettő egyetlen, azonosítható tényező célkitűzése: az egyenlőség az állam (mindannyiunk képviselője), a szabadság az egyén (az egyes ember) funkciója. Miként Locke kifejtette, az állam azért létezik, hogy – a törvény elfogultság nélküli és egyenlő érvényesítésével garantálja és kiszélesítse azt a teret, amelyben szabadságunkat gyakoroljuk.
Az elmúlt évszázadban az állam a törvények uralma biztosításán túl újabb feladatokat szerzett magának, a közszolgáltatói funkcióktól kezdve a gazdaság többé kevésbé közvetlen irányításáig. Ezek az új feladatok szembeállították egymással az egyenlőséget és a szabadságot, és olyan küzdelem kezdődött meg e két alapelv között, amely rányomta bélyegét az egész huszadik századra, és még ma is tart.

Azonban az egyenlőség és a szabadság mégsem az egyedüli – és talán nem is a legfontosabb elvek, amelyek meghatározzák politikánkat. Van egy harmadik elv, a francia forradalom harmadik jelszava: a testvériség. Miközben az egyenlőség és a szabadság elvont politikai fogalom, melynek érvényesülését törvény biztosítja, a testvériség valóságos és önmagát hozza létre, nincs szüksége a törvényes szentesítésre. A testvériség egy harmadik tényező függvénye: nem az államé, és nem is az individuumé, hanem a társadalomé, az emberi szerveződések kusza és bonyolult mixtúrája ez. A testvériségnek nincs köze az egyén (absztrakt) szabadságához, vagy a nép(absztrakt) egyenlőségéhez, sokkal inkább ama közösségeink közötti kapcsolatok minőségéhez, amelyekben élünk: vagyis a valósághoz, a realitáshoz.
A testvériség az összetartozás, a valamiben való részvétel, az azonosság és a különösség szférája. Jelen van a civil társadalomban, az üzleti és társadalmi vállalkozásokban, a családban és a nemzetben. Érinti a szomszédsági kapcsolatokat, az önkéntes egyesületeket, a hitéletet, és minden olyan entitást, amely másokhoz kapcsol bennünkezt, és megkülönböztet bennünket másoktól. Köze van az egész kultúránkhoz.

A testvériség témája a politikában mindig háttérbe szorult, mert az egyenlőség és a szabadság közötti küzdelem minden mást háttérbe szorított. Mindig, amikor „közösségről” beszélnek, illetőleg a „hagyományt vagy a „szolidaritást” népszerűsítik, akkor a politikusok tulajdonképpen a testvériségról beszélnek. Így azután általában félreértették és tévesen ítélték meg a politikában a testvériség helyét. Az egyenlőség és a szabadság elvont, könnyen konceptualizálható fogalmak. Elviekben (és elviekben jobban is érvényesülnek, mint a gyakorlatban) könnyen és közvetlenül lefordíthatók valamilyen törvényre. Ezzel szemben a testvériség, amely a bonyolult üzleti világot, a társadalomnak önmagával való összetett kapcsolatait képviseli, nehezebben értelmezhető.
Így azután gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy azt képzeljük: a politika fő témája az egyenlőségtől a szabadságig vezető út. Ezt a kétpólusú világfelfogást gyakran maguk a pártok is szorgalmazzák. A baloldal gyakran azt a hibát követi el, hogy összekeveri az államot a társadalommal, az egyenlőséget pedig a testvériséggel. „A testvériség – mondta Allan Cameron Norberto Bobbio Baloldal és jobboldal című művéből (melyből Anthony Giddens is merített a Harmadik Útban) készült angol fordításához írt Bevezetőjében – talán csak egy emocionálisabb formája az egyenlőségnek. A testvérek egyenlőek.”
A jobboldal nem így gondolja. A testvéreknek nem a fogalmi egyenlőség a fontos, hanem a közös emlékezet és a közös otthon – ez a testvériség. Nem ugyanaz ez, mint az egyenlőség. A társadalom és az állam két különböző dolog. Ugyanezen ok miatt a jobboldal ellenérzéssel viseltetik az ellen, hogy a politika beleavatkozzon a társadalom dolgaiba. Úgy érvel, hogy a testvériség önmagát teremti meg, és szabad individuumok önkéntes társulásából áll.
És így, a baloldal, a közösségről szóló minden megszólalásában úgy véli, hogy a testvériség tulajdonképpen az egyenlőség szinonímája, míg a jobboldal a szabadsággal azonosítja azt. Pedig a testvériség manapság egyre inkább divatba jön. Francis Fukuyama elismerte, hogy A történelem vége című könyvének végkövetkeztetései csak a gazdasági és politikai struktúrákra vonatkoznak. A történelem a kultúra területén nem ért véget, hiszen, és itt Fukuyama egyetért ellenfelével, Samuel Huntingtonnal, amikor az azt mondja: „a világpolitikában a legfontosabb téma ezentúl a kulturális téma lesz.”
A közösségi kohézió, az emigráns csoportok integrációja és a nemzeti identitás körül folyó vérre menő vitáink a legnyilvánvalóbb módon tulajdonképpen a testvériség körül folynak. Hogyan békítjük meg az olyan – befelé kohéziós erővel rendelkező, de egy mással szemben kirekesztő csoportokat egymással, amelyek elnyomják az egyest (az egyént) és nem toleránsak az egésszel (az államban testet öltő nemzettel) szemben?
De a testvériség kérdése van az egészségről és az oktatásról, a lakáskérdésről és a környezetvédelemről, valamint a bűnözésről és okairól folytatott viták középpontjában is. Mindezeken a területeken az alapkérdés az, hogy a közösségek maguk, nem az egyén vagy az állam, hogyan képesek szembenézni az előttük álló kihívásokkal.
Még az olyan, látszólag az egyénre tartozó kérdésekben is, mint az egészégügy, a kutatások meggyőzően bizonyítják, hogy az egyes embert körülvevő nagyobb csoport, a család vagy a szomszédság milyen nagy hatással van az illető egészségének megőrzésére való hajlandóságára illetve gyógyulási hajlamára. A nevelés terén elért eredmények és a helyi körülmények hatása közötti összefüggés szintén evidens. A bűnözési hajlam sem csupán az egyéni hajlamok függvénye. A klasszikus liberális álláspont az, hogy a bűnöző olyan racionálisan mérlegelő lény, aki a kockázatok és a következmények súlyának ismeretében döntött arról, hogy megsérti a törvényt, és a választ ugyanazon kockázatok és következmények újramérlegelésével kell megadni, úgy, hogy legközelebb ne érje meg elkövetni ugyanazt a cselekményt. A klasszikus egalitariánus álláspont szerint a bűnözés oka a szegénység: a bűn országos szinten a jövedelmekben és lehetőségekben meglévő különbségekben gyökeredzik, és ezeket a különbségeket az államnak kell megszüntetnie. Természetesen az egyéni mérlegelésnek és a kiáltó egyenlőtlenségeknek egyaránt megvan a maguk szerepe a bűnözői magatartás kialakulásában. Az elemzés azonban csak akkor teljes, ha a kulturális faktorokat is figyelembe vesszük. Bizonyos családokban és közösségekben aránytalanul nagy a bűnözési hajlam. Ezekben, ahogy mondani szoktuk, „bűnözői csoportszellem, testvériség” uralkodik – a feladat ezekből törvénytisztelő csoportokat csinálni. Mindez változtatásokat igényel a helyi kultúrában, a közösség vonzásterében, de éppúgy az adott egyén pszichikuma és a jövedelemelosztás terén is.
A testvériség nyelvezetét – a közösség, a szolidaritás és a civil kötelezettségek fogalmán keresztül – nemcsak a jobboldal használja. Az Új Munkáspárt hasonló dolgokat mondott. Azonban a széles körben általánossá vált benyomás, hogy ti. mindkét párt ugyanazon ingoványos terület körül forog, a politikai nyelvezet szegényességéből fakad, és abból, hogy a dolgokat csak az egyenlőség és a szabadság, az államközpontú baloldal és az individualista jobboldal fogalmaiból kiindulva vagyunk hajlandók szemlélni, és ehhez képest minden elmozdulás az alapelvektől – lett légyen szó a Munkáspártról vagy a konzervatívokról – a másiknak tett elvtelen engedménynek és a saját filozófia elárulásának tekintendő.
A valóságban mindkét párt vezetőinek hűnek kell maradniuk pártjuk alapelveihez. A testvériség kérdését ellenkező irányból közelítik meg, és a kiindulási pont meghatározza a kérdés megközelítését. Hogy megértsük hogyan, ebben segíthet Hegel híres elmélete. A hegeli dialektika leegyszerűsített változatában a tézissel szemben megfogalmazott antitézis segít létrehozni a szintéziist, ami viszont a következő szakaszban maga lesz a tézis, és így folytatódik tovább. A tézis egy aksztrakció, tiszta idea, egy terv, amelyet csak az antitézishez való alkalmazkodása tesz valóságossá. A szintézis a megvalósult tézis.
A mi politikai életünkben a baloldal tézise – a puszta kormányzás eszméje, amely a dialektikán keresztül ölt valóságot – az egyenlőség. A jobboldal tézise a szabadság. És mindkettő számára az antitézis – az összetett valóság, melyhez alkalmazkodnak – a testvériség.
A két párt csak azért tűnik olyan közel egymáshoz a kormányzati pozícióért folytatott versenyfutásban, mert a dialektikus folyamat – nem beszélve a választási folyamatról, amely ennek tükörképe – azt követeli tőlük, hogy egymással rivalizáló ígéreteikben alkalmazkodjanak a társadalmi valóság árnyalataihoz. Ez magyarázza azt, hogy mindig a közösségről beszélnek. Azonban ezek az ígéretek a világ dolgainak eltérő megítélésén és eltérő terveken alapulnak, és mindez a választások után be is bizonyosodik, amikor mindkét oldal visszatér az eredeti téziséhez. A jobboldal mindig az egyént, a baloldal mindig az államot honorálja.
Mindez segít megmagyarázni azt a paradoxont, amellyel az Új Munkáspárt – miközben megtagadta elődei elvi államközpontúságát – a gyakorlatban mégis az állam hatalmának és jogkörének mérhetetlen kiterjesztését vitte végbe. 1995-ben a IV. klauzula kivétele a párt alapszabályából ennek a szellemnek a győzelmét készítette elő, és tette lehetővé. Mindez azonban feltételezte a gazdasági és munkahelyi szférából a szociális és kulturális területre való áttérést. A Munkáspárt felhagyott eredeti célkitűzésével, hogy minden egyes gyárat a nemzet érdekeinek megfelelően üzemeltessen, vagyis „leszállt a gazdaság parancsnoki hídjáról”. Azonban a magaslatokról való visszavonulással egyidejűleg megszállta az alföldet, azt a területet, ahol a köznép él. Az Új Munkáspárt „beásta magát” az Anthony Giddens által a Harmadik Útban life politics-nek vagyis életpolitikának nevezett területre: a választás, az önazonosság és a kölcsönösség területére.” „Ezek egyike sem – tette hozzá Giddens – tiszta jobb vagy tiszta baloldali téma.” Igaz viszont, hogy a testvériség témái. És az „életpolitika” baloldali megközelítését máris meghatározza a kiindulópontja.
Blair és Brown viszont visszanyúlt pártja történetében – a Munkáspárt létrejöttét megelőző munkásmozgalomhoz. Ott a szocializmusnak egy olyan hagyományát találták, amelynek nem sok köze volt a hivatalos kormányzáshoz: a szakszervezeteket és baráti társaságokat, a kölcsönös segélypénztárakat és az önsegélyező klubokat, amelyek a jóléti államot megelőző időkben elégítették ki a városi munkások közösségi szükségleteit. Ez tette lehetővé nekik, hogy nagyobb hangsúlyt helyezzenek a testvériségre, mint az egyenlőségre, a társadalomra, mint az államra.
Kormányon azonban keveset tettek az önsegélyezés felélesztéséért. A civil szféra története 1997 óta tulajdonképpen az önkéntes, privát szféra önállóságának az állam általi folyamatos megsértésének a története. Miként Richard Smith és Philip Whittington egy nemrég megjelent tanulmánya (Charity, Centre for Policy Studies, 2006) kimutatja, óriási tömegű adófizetői pénzeket pumpáltak karitatív tevékenységbe, ugyanakkor a magáncélú adományok elsorvadtak. Abban a mértékben ahogy az állam átveszi az intézményeket a társadalomtól, az egyes ember egyre kevesebb bizalommal viseltet iránta. Az egalitarianizmus térhódítása a testvériség szférájában a liberális vívmányok, a szabadság és a testvériség pusztulását hozza.

Mindennek eredményeként számos karitatív célú egyesület, melyek céljait vagy módszereit az állam össze nem egyeztethetőnek ítélt a sajátjaival, köztük gimnáziumok és magán gondozó központok, szűntek meg. Egykor független, óriási intézményeket, mint az országos gyermekvédő egyesületet vagy a műemlékvédelmi egyesületet kormányzati hatáskörbe vontak. Nemrégiben pedig egy sor vegyes tulajdonú szervezetet hoztak létre, amelyek névleg függetlenek, a valóságban azonban össze vannak fonódva, sőt élősködői a közszférának, mint például a public-private partnerships (PPP)-programok, a vasúti hálózatot működtető Network Rail és a kiemelt kórházakat működtető kórházalapítványok.

Állíttólag Gordon Brown egy sor új kezdeményezést tervez arra a pillanatra, amikor átveszi a kormányzást Tony Blairtől. Ma már felvázolhatók programja körvonalai. Sem doktrinér baloldali egalitarianizmust, sem pedig a szabadság irányába történő jobboldali fordulatot nem tervez. Az eddigieknél is nagyobb hangsúlyt kíván helyezni a testvériségre. Ennek ellenére azt kell mondanunk, Brown testvériség-eszményét is áthatja az egalitariánus államközpontúság. Számára, akárcsak Allan Cameron számára, a testvériség az egyenlőség szinonímája. A társadalom számos egyedi, helyi szerveződésével szemben azonban ő az egészet akarja támogatni. A testvériségre való hivatkozás nála csupán kísérlet arra, hogy meleg, érzelmes felhangot kölcsönözzön az egyébként hideg és racionalista államnak. A brit nemzettudatra való hivatkozása mint saját skót származásától való cinikus elhatárolódás széles körben nevetség tárgyává vált. A kevésbé rosszindulatú magyarázat az, hogy eleve jobban kedveli a központosítást a lokalitásnál.
Brown legjellemzőbb megnyilvánulása a közelmúltban ama önkéntes mozgalmak megújítására vonatkozó felhívása, melyek szerinte segítik az ország lakosságának összefogását, és segítenek kialakítani a fiatalokban az állampolgári tudatot. Jellemző módon Brown a hadseregéhez nagyon hasonló módon szervezett ifjú gárda felállításában látja lehetségesnek az önkéntesség új formájának felelevenítését. A kormányfő nem nagy barátja a hadseregnek, korrekt módon úgy fogja fel, hogy az az övétől igen eltérő kultúra és szellem (a testvériség) fellegvára. A hadsereg igen nagy fájdalmakkal járó összevonását takarékossági szempontok vezérelték. Ennél azonban fontosabb feladat a racionalizálás, vagyis a nemzeti hadsereg excentrikus szerveződési formáinak megszüntetése. A szakaszokra és regimentekre, megyékre és hagyományra épülő testvériség eszméjével szemben áll a kizárólag a nemzeti lojalitásra épülő testvériség által támasztott kihívás. A miatt a támogatás miatt, amit a brit nukleáris haderőnek, a Tridentnek nyújt, Brown számos baloldali támogatóját elveszítette. Igaz, Brown a nemzeti elvbe vetett hitét – melyet hűen tükröz az európai integrációs folyamattal kapcsolatban deklarált szkepticizmusa intelligens módon fogalmazza meg.Ebből a szempontból Brown követi a Prospect főszerkesztőjének, David Goodhartnak a tanácsát, aki egy legutóbbi Demos-tanulmányában a progresszív nacionalizmus támogatására szólítja fel a baloldalt. Goodhart azt állítja, hogy a multikulturalizmus az egyenlőségre vonatkozó közmegegyezés alapjait fenyegeti. Úgy érvel, hogy a „nemzeti identitás a legjobb útja lehet a baloldal kollektív eszményeinek megőrzésének”. És ily módon az állampolgárság fogalmának kiterjesztését és az állam által biztosított jogok és szolgáltatások iránti lojalitást szorgalmazza.
Ironikus módon ez a megközelítés a kései Hegelre emlékeztet, arra a Hegelre, aki filozófiáját a Napóleón utáni Poroszország reakciós környezetéhez igazította. Az 1807. évi poroszországi és az 1815-ös waterlooi vereség közötti rövid közjáték idején a nemzetet nem az állam, hanem az egyén szövetségeseként értelmezték. Karl Popper – elég érthetetlenül – azt mondta, „a modern nacionalizmusnak, elég furcsa módon, Hegel előtti elég rövid történetében forradalmi és liberális elvei voltak. Merő véletlenségből a szabadság táborában kötött ki”. Csakhogy ez nem volt véletlen: a szabadság és a nacionalizmus – a szabadság és a testvériség – szövetségesek. 1915 után viszont, köszönhetően annak, ahogy a poroszok interpretálták Hegelt, a nacionalizmust az állam szolgálatába állították: az a lojalitás, amelyet az egyén érzett nemzetével szemben, a kormánynak való alávetettségbe fordult át. Bismarck idején pedig kialakultak a modern baloldal belpolitikai programjának főbb vonalai. Mintegy Brown és Goodhart előképeként, Bismarck úgy döntött, hogy a német nemzet összekovácsolásának egyik útja a „haladó” jóléti államon keresztül vezet (a másik a militarizmuson keresztül).
A baloldali ideológia állandó eleme hogy, Eric Hobsbawm szavaival, a hagyomány a képzelet szüleménye, az nem más, mint a közös hamis emlékezetnek az uralkodó osztály általi erőltetése. Ebből következően a baloldalnak ki kell találnia a saját tradícióját, saját testvériség eszményét, és kulturális hódítás útján rá kell erőltetnie a nemzetre. „A nemzeti identitást – mondja a munkáspárti képviselő, John Denham, nem feltárni kell, hanem megteremteni”. Brown brit identitása nem az az identitás, amit a brit nép ismer: ez egy mesterséges identitás, amelyet törvényi úton és szabályozással lehet megteremteni.
A probléma ezzel a megközelítéssel az, hogy nem működik. A brit identitás már létezik, mégpedig abban a formában amilyenben az egymást követő generációk létrehozták. És ez az identitás a testvériségre, és nem az egyenlőségre épül – vagy, ahogy Orwell mondta, közösségi, és nem hivatalos. („Az egész valóban természetes kultúra olyan dolgok körül alakul ki, amelyek közösségiek, de nem hivatalosak – mint a söröző, a focimeccs, a ház kertje, a kandalló tüze, vagy egy jó pohár tea.). A nemzet a testvériség legkifejlettebb formája – niközben természetéénél fogva liberális is. Bismarckkal és Brownnal szemben úgy gondoljuk, a nemzetet nem arra kellene felhasználni, hogy felszámoljuk azokat a kisebb intézményeket, amelyek érzékelhetővé teszik számunkra, hogy kik is vagyunk. Amikor a nacionalizmus az egalitarianizmus eszközévé válik, és a testvériség az egyenlőség alárendeltje lesz, elveszíti az értékét.
Három évszázadon keresztül, és még a 20. század elején is jócskán, az állam kicsi volt, és inkább ellenőrző, mint aktív szerepet játszott. Az ismert metafora szerint döntőbíró és nem résztvevő volt a játékban. Az egyének (akiket politikai téren eleinte a whigek, majd a liberálisok képviseltek) és a társadalom (akiket eleinte a toryk, majd a konzervatívok képviseltek) voltak a játékosok: az egyik a szabadságért, a másik a testvériségért állt ki egy olyan folyamatban, amely fokozatosan mindkettő céljait megvalósította. A jobboldal feladata ennek a dialektikának a folytonos megújítása, míg a baloldalé a megszakítása.
Az Új Munkáspárt központi dogmája, hogy az egyén és a társadalom szövetsége természetellenes, sőt ellentmondásos. „A szabad piachoz való ragaszkodás az egyik oldalon, a hagyományos családhoz és a nemzethez a másikon, ez önellentmondás” – mondja Anthony Giddens a Harmadik Útban. Ez a felfogás az Új Munkáspárt teljes irodalmát áthatja. Meggyökeresedett az a mítosz, hogy szabadság és testvériség összeegyeztethetetlen, hogy az egyéni vállalkozás összeegyeztethetetlen a társadalmi szolidaritással.
Szabadság és testvériség feszültségben lehet, de nem összeegyeztethetetlen egymással. A szabad piac a bizalom és a kölcsönösség értékein alapul, ezeket viszont a hagyományos család és nemzet teremti meg, és ezek – viszont – a szabadság légkörében maradhatnak fenn a legjobban.
Persze, a szabadságnak szüksége van a testvériségre. És akkoriban, amikor az egyenlőséget diszkreditálta a kommunizmus bukása, a szabadság is szembe találta magát a saját korlátaival. A thatcherizmus az egyéni kezdeményezés felszabadítása révén az ország termelő erejének jelentős javulását hozta. Mindez részben hatalmukkal visszaélő és a magánszabadság érvényesülését akadályozó kollektív, „testvéries” intézmények a városi önkormányzatok, a szakszervezetek, a helyi tanácsok lebontásán keresztül következett be. Ugyanezen időben kifejlődött egy új, tekintélyromboló, az intézményesült dolgok iránti tiszteletlenséget és az egyéni gazdagodás öncélú hajszolását istenítő kultúra. Az 1980-as évek végén, az életszínvonal és a bruttó nemzeti össztermék jelentős emelkedése ellenére sok embernek az volt a benyomása a tory kormányzásról, hogy az eltűrte a kialakult hagyományok és a jószomszédi kapcsolatok rombolását. Számos szavazó szerint az 1992. évi választási kampány elején David Willets szájából elhangzó mondat „:Ti, mind, vagytok a megmentő csapat.” jól mutatta be a thatcherizmust:
John Major kormánya felismerte a problémát és megpróbálta kezelni. A „vissza az alapokhoz” címszóval zajló kampányt könnyű volt úgy karikírozni, mint ami a laxista társadalom előtti korszakhoz való visszatérést szorgalmazza. Holott az nem volt más, egészen pontosan, mint a testvériség jelentőségének a felismerése a politikában. David Willets még ennél is pontosabban fogalmazta meg a lényeget a „Polgári konzervativizmus” című művében (Social Market Foundation, 1994.) Megpróbálta visszahódítani a testvériséggel kapcsolatos nyelvezetet a baloldaltól, és megmutatni, hogy az egyén és az állam között álló intézmények központi jelentőségűek a konzervatív filozófia szempontjából.
Ebben a kontextusban könnyen érthető, hogy David Cameron – a Iain Duncan Smith által kitaposott úton különös fontosságot tulajdonít a szociális igazságosságnak. Nem egy baloldali fordulatról van itt szó, a szabadságtól az egyenlőség felé, mint ahogy azt néhány, az árnyalatokat észlelni nem képes kritikusa véli. Cameron nem az állam hatalmának kiterjesztésére törekszik. Ő a társadalom hatalmának növelését javasolja, a lakóhelyi közösségekben, szomszédsági kapcsolatokban már létező civil intézmények – a szociális vállalkozások – irányába való elmozdulást.

A kiáltó egyenlőtlenségek persze sértik a társadalmi igazságosság elvét. Azonban a társadalmi igazságosság lényege nem az egyenlőségben, hanem abban van, amit Oliver Letwin az egyének és csoportok közötti „jó kapcsolatoknak” nevez. A legkrónikusabb szociális problémák sem oldhatók meg pusztán az államnak az egyén javára tett intézdekéseivel, merthogy szociális problémákról van szó, amelyeket, minthogy a társadalom okozott, az is tudja megoldani.
Mindez nem jelenti azt, hogy az államnak ne lenne szerepe a társadalmi problémák megoldásában, de végül is senki másnak nincs nagyobb felelőssége, mint magának az egyénnek a saját problémái megoldásában. Mindenesetre jogos a bizonyos fokú szkepticizmus az állami cselekvés hatékonyságát illetően. Az Új Munkáspárt állítólag 600 új bűncselekménytípust iktatott törvénybe, és hivatalban létének minden napján elfogadott egy új törvényt. Ezzel szemben David Cameron a bűnözés megelőzésére helyezi a hangsúlyt, az ítélkezéssel szemben. Gyakran idézi Edmund Burke-öt, aki azt mondta, hogy a politikusoknak „tudniuk kellene, mi tartozik a törvényekre, és mi az, amit csak a jó ízlés tud szabályozni.” A törvények nagyon hasznosak, amíg hatással vannak az ízlésre, de nem jó, ha a helyébe akarnak lépni.”. Az államnak nem szabad megpróbálnia – T.S. Eliot szavaival – „olyan tökéletes rendszert tervezni, amelyben senkinek sem kell jónak lennie.” Cameron úgy véli, hogy a politikusok – nem a kormányzás elmulasztásával, hanem a vita vezetésével játszhatnak szerepet a kultúrában. A politikusok csak akkor foglalkozhatnak a testvériség problémájával, ha a szabadság alapján teszik azt.
Mióta pártvezető lett, Cameron makacs kitartással törekszik elültetni egy sor gondolatot a közvéleményben. Ezek közül a legfontosabb a „bizalom” és a „mi, együtt”-tudat. A „bizalom” a szabadságra utal – az embereknek bízniuk kell, hogy meghozzák az életük szempontjából fontos döntéseket. „A mi, együtt, valamennyien” szlogen pedig a testvériségre utal, az összetartozás érzésének szférájára.
Természetesen a „bizakodó ember” mint a konzervatívizmus alapelve, jól ismert: a jobboldal kiáll a szabadságért. Ezért Cameron is kiemelte a változás fontosságát ezen a téren. Jelmondata: „a politikában a mi épp olyan fontos, mint az én” tükrözi a szabadságtól a testvériség, az egyestől a többek felé való továbblépést. Végül is az a mondata, hogy „a társadalom létezik, csak éppen nem ugyanaz, mint az állam” magyarázza, hogy a testvériség nem keverendő össze az egyenlőséggel.
Hogyan fordíthatók le ezek az eszmék a konkrét politikában? Az új konzervatív program csak néhány hónap múlva kerül nyilvánosságra, bizonyos témák, amelyek illusztrálják a szabadság és a testvériség közötti kapcsolatot, már most látszanak belőle. Amikor Cameron azt mondja, hogy zavarja a big business, például a szupermarketek nagy hatalma, nem a baloldal és az egyenlőség felé mozdul el. A nagy cégek túlhatalma miatti aggodalmat részben a szabadságért érzett felelősség mozgatja. Az a támogatás, amelyet az állam a kiskereskedelmi áruházláncoknak nyújt, egyszerre korlátozza a fogyasztók (a kisebb riválisaikat a piacról kiszorító áruházláncok csökkentik a választékot) és a helyi termelő közösségek (a kisteremelők kapcsolata az árujukat felvásárló hipermarketekkel ritkán alapul az egyenlőségen) szabadságát. Ugyanez a helyzet a lakáspolitikában, ahol a nagy ingatlanfejlesztő cégek egy kaptafára készülő lakóparkokban kínálnak lakásokat, és a környéken lakók képtelenek hatékonyan fellépni az óriási, a lakókörnyezetet elcsúfító fejlesztésekkel szemben. A helyi civil lakóközösségek ezzel szemben gondoskodhatnak arról, hogy ott épüljön több ház, ahol arra a közösségnek szüksége van, és találkozzon egymással a lakástulajdonra való individuális igény (szabadság) és a közösségnek a lakókörnyezet esztétikai és rendezettségi szempontjaival kapcsolatos szándéka (testvériség).
A lokalitás előnyben részesítése a mai konzervatív párt egyik meghatározó témája. Az egyenlőség hajszolása – gyakran a baloldali dialektika szerint, a testvériség és a társadalmi szolidaritás szellemében – a helyi intézmények teljes központosítása felé irányul. Pedig a svájci tapasztalatok – ahol a kantonok lehetővé teszik a helyi közösségek különböző szintű részvételét a döntéshozatalban is mutatják, hogy a közvetlen demokráciának milyen fontos szerepe van a társadalmi tőke felhalmozásában. Jellemző módon, az emberek még ha nem is érvényesül az akaratuk, amikor kisebbségben maradnak egy-egy helyi témában, sokkal hamarabb kibékülnek az eredménnyel, mint ha nem kérdezték volna meg a véleményüket. (Bruno Frey és Alois Stutzer, "Happiness, Economy and Institutions," /Boldogság, gazdaság és intézmények/ Economic Journal, 2000 októberi szám).
A lokalizmus magában foglalja a szabadságot, vagyis azt a hitet, hogy az emberekre kell bízni azokat a döntéseket, amelyek kihatnak a lakókörnyezetükre, és a testvériséget, vagyis annak felismerését, hogy a közösségben benne vagyunk együtt, valamennyien. A testvériségben van a magyarázata annak is, hogy a konzervatívizmus szkepszisét a nukleáris energiával szemben miért nem kell egy, a baloldali egyenlőség gondolata felé tett fordulatnak tekinteni. Furcsa módon a nukleáris energia támogatását mindig jobboldali programnak tekintették, holott az az államtól kapott monopolisztikus hatalommal működő szolgáltató engedélyén alapul. A konzervatívok manapság egy több lábon álló és helyi energiaforrásokra épülő energiaellátó rendszer kialakítását támogatják. Mikro termelő egységek, ez a cameroni projekt kulcsfogalma: decentralizált, több lábon álló, fenntartható rendszert akar.

A közszolgáltatások területén az új konzervatívizmus a professzionalizmusra fekteti a hangsúlyt. Szakmai téren kicsiben ugyanaz a testvériség érvényesül, mint másutt – a szakemberek klubjai végzik az önszabályozó működést. A központi prioritásokhoz való alkalmazkodás irányába gyakorolt erős kormányzati nyomás csökkentette ennek a testvériségnek az erejét. A konzervatívok ezzel szemben az egyes szakmák és az állam közötti függés csökkentését ígérik. Aonban az egyes szakmák sem folytathatják a munkájukat a külvilág felé való elszámoltathatóság nélkül. Az öncélú testvériség ijesztővé, innováció-ellenessé és a külvilággal szemben ellenségessé válik. Így a közszolgáknak is be kell számolniuk valahol a munkájukról – nem felfelé, a kormánynak, hanem lefelé és kifelé, ügyfeleiknek és a közösségnek. A testvériséget jobban szolgálja az önkéntes kapcsolat a szabadsággal, mint a kikényszerített az egyenlőséggel.
És a testvériség kiemelt fontossága az, ami megmagyarázza azt is, hogy a személyi jövedelemadó kulcsok miért töltenek be manapság kevésbé centrális szerepet a konzervatív üzenetben, mint korábban. Persze, a személyi jövedelemadó kulcsok túl magasak. Valamennyien szenvedő alanyai vagyunk annak, amit Keith Joseph jó régen „zsebpénz társadalomnak” nevezett, ahol a magas adók, a magas lakásárak, a drága nyugdíjrendszer és a pazarló jóléti rendszer együttesen azt a kockázatot eredményezte, hogy az emberek infantilizálódnak, vagyis épp annyi pénzük marad, hogy elköltsék azt élvezeteikre, annyi azonban már nem marad, amivel a felnőtt korral járó kötelezettségeiknek is eleget tudjanak tenni.
Hiszen a legfontosabb prioritás társadalmi és nem individuális. Ezért mondta George Osborne, hogy a legelső dolognak az üzleti szférára nehezedő adóprés enyhítésének kell lennie, mert ez az a testvéri kovász, ami a közösségeket összetartja. Az állam alkalmazottak ilyen magas száma mellett, és akkor amikor az állam ilyen sok létfontosságú feladatot maga lát el, a személyi jövedelemadó szintje csak fokozatosan csökkenhet, és csak akkor, amikor a feltételek kedveznek. „A költségvetés stabilitása fontosabb az adócsökkentésnél” című alaptétel igazsága nem jelenti azt, hogy David Cameron növelni fogja a közkiadásokat, csupán a szükségszerű prioritási sorrend felismerését.
Cameron sokat beszélt az elmúlt hónapokban az emberek jólétéről, melyet szembeállított a GDP-vel, a politikusok hagyományosan kedvenc témájával. Az ország egészének gazdagsága valamennyiünk végső problémája, azonban kevés család foglalkozik vele közvetlenül. Ami valamennyiünknek fontos, az a saját gazdagságunk, és – ami legalább olyan fontos – azok a körülmények, amelyek között megkeressük és elköltjük a pénzünket. Felmérések sora (és a közmegegyezés) igazolja, hogy az emberek az anyagi jólétüket a teljes életminőségük egy részhalmazának tekintik.
A legtöbb ember szemében a jólét legfontosabb faktora a család. És itt érhető leginkább tetten a baloldal hajlama, hogy összemossa az államot a társadalommal. Giddens rámutatott a család és a közszféra közötti hasonlóságra: mindkettő – mondja – az egyenlőségen, a jogokon és a „kialkudott” (és nem az örökölt) tekintélyen alapszik. Lehet, hogy így van. Azonban ennek az egyenletnek a baloldali gondolkodásra gyakorolt hatása oda vezetett, hogy a kormányzat behatolt a családok életébe. A hagyományos tekintély iránti bizalmatlanság okozta a házasság leértékelését a jog- és adórendszerben, és ennek következtében az állam beavatkozását a családi élet legapróbb intimitásaiba.
A házasság felértékelése a szabadság felértékelődéséhez fog vezetni. És ami még fontosabb, a testvériségéhez is. ma már evidens, hogy a házasság intézménye az alternatív megoldásoknál sokkal jobban egyben tartja a családot, segíti a gyermekeket, hogy boldogan nevelkedjenek fel és szocializálódjanak.
Végső soron – szerencsére – nem az állam határozza meg, hogy az emberek házasodjanak-e vagy sem. A törvények és a pénz kevésbé közvetlenül instrumentalizálhatók, mint a szociális tényezők, a családokban és közösségekben érvényesülő viselkedésminták és elvárások. Azonban a társadalmon keresztül mégis küldhet üzeneteket az állam arról, hogy mi működik és mi nem. Jelenleg ezek a jelzések a házasság ellen dolgoznak, és Cameron ígéretet tett arra, hogy ezt a tendenciát megfordítja.
Ugyanaz az egalitariánus hatás, amely korábban a középfokú oktatást érte, most a gyermekgondozói hálózatot sújtja. Az egyik legfontosabb belpolitikai reform, amit Brown végrehajtott, az „univerzális gyermekgondozói centrumok” felállítása volt. Mindez kulcsmozzanata volt annak, amit Jill Kirby a Centre for Policy Studies-ban, a „gyermekkor államosításának” nevezett. A szülők, ahelyett, hogy felelősséggel gondoskodnának gyermekük neveltetéséről, állami ügynökségekre bízzák gyermekük nevelését. Ezzel szemben Cameron egy rugalmasabb, a szülőknek az önkéntes szervezetekhez és ezek sorában a tágabb értelemben vett családhoz fordulás lehetőségét biztosító gyermekgondozói rendszer felállításának szükségességéről beszél. Szociális vállalkozásoknak és nem állami ügynökségeknek kellene a gyermekek családon kívül eltöltött idejéről gondoskodniuk.
Senki ne gondolja, hogy lejárt az ideológiák ideje. A háttér megváltozott, de ugyanazok a hadseregek harcolnak tovább, végső soron ugyanazokért az ügyekért. Hiába szólítanak fel bármelyik oldal végsőkig eltökélt harcosai arra, hogy térjünk vissza a régi útra, amikor a szabadság és az egyenlőség a különbözőségük szakadéka felett lődözte egymásra a rakétákat. Ma ezek az elvek egymás mellett harcolnak szorosan az ütközetben. A homályosan látók azt képzelik, hogy a pártok ideológiája között ma már semmi különbség sincs. Az összekeveredés azonban nem jelenti azt, hogy egyet is értenek. Ellenkezőleg: szenvedélyes küzdelmet folytatnak a testvériség felségterületéért, és annak eldöntéséért, hogy az állam vagy az egyén tűzze ott ki a saját zászlaját.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969