2013. I-VI
 

Az evolúció és az istenség embersége számokban
Menyhay Imre

(Találkozás az énben) A hajtóerők fejlődését úgy jellemezhetjük, hogy az életre törés, az életfakasztás és életfenntartás transzcendens ereje a fizikai és kémiai hajtóerők alapozó tevékenysége után biológiai hajtóerők formájában működik tovább, amelyet transzcendens forrású pszichikai folyamatok kísérnek, azaz pszichikus minőséggé fejlődött hajtóerők tartanak fenn. A pszichikus és az ezeket időrendi sorrendben megelőző hajtóerő-módozatok közös forrása tehát a transzcendens hajtóerő, amelynek lényege minden hajtóerő-módozatban jelen van. Minden hajtóerőszint az előzőhöz viszonyítva valamilyen szempontból magasabbrendűséget képvisel, ha mást nem, egy-egy lépcsőfokot az életszolgálaton túl az eredet minőségének megközelítéséhez és az abba való visszatéréshez. Megmutatkozik, hogy az eredet és a hozzá való visszatérés közti hajtóerő-módozatok csupán a kezdetet és a véget jelentő transzcendens hajtóerő megjelenési formái. Ezen túl a transzcendens abban jelentkezik, hogy a transzcendens hajtóerő a pszichikus hajtóerőből kisarjadva ismét, immáron kifejezetten — a tudatban — mint transzcendens hajtóerő jelentkezik, amennyiben felvetődik a kérdés, hogy honnan származik az ember és hová tart, ha felvetődik, miért is van ember és miért inkább nincs. Ha ezek a kérdések elmaradnak, az én érési folyamata befejezetlen — a teremtés befejezetlen. Az ember tragédiája, hogy az individuumnak sokszor már nem marad ideje evolúciós szintjén lehetséges befejezésre akkor sem, ha a döbbenetes igazság nagy valószínűsége lassan tudatosodik, hogy az én individuális megélése mögött az eredet formában végbement önmagára találása testesül meg, és ebből az embernek a konzekvenciákat le kellene vonnia. A legkézenfekvőbb konzekvencia, hogy az érzékszervek nyilván az eredet csápjai, amivel érzékeli és észleli azt, amit teremtett, ahová az önmagára találás célja érdekében kifejtett történések vezettek. Az én pedig az érzékszerv jellegű agyfunkciók csúcsa, amelyben a négydimenziós lét jelenlegi evolúciós csúcsa és az eredet önmaga érzékelésének és észlelésének érdekében kifejtett történések eredményei találkozhatnának. Ebből következik, hogy az én vélhető feladatát akkor képtelen ellátni, ha a négydimenziós létből fakadó ingerekre az alacsonyabb szintű hajtóerők mederbe terelése nélkül reagál, ha az örömelv parancsainak — ideértve a piaci mechanizmusok követeléseit is — önszervezés nélkül enged, mert ez a magatartás egy alacsonyabb létezési szint jellegzetessége — az állati ösztön szintű gazdálkodásé. A szóban forgó találkozás — a biológiai léten túli embert teremtő találkozás — az énben csakis a realitáselv érvényesülésén keresztül lehetséges, amennyiben az akarat a te létjogosultságát a négydimenziós lét realitásának megfelelően az én viszonylatában felismerni és elismerni hajlandó. Ebből a felismerésből és elismerésből származó gazdálkodásetika — az én és a te, az én és a mi, az én és a ti és a mi és a ti közötti viszonyok — egy magával ragadó pszichikus élményben egyetlen viszonyra redukálhatók, a relativitás realitásának és az abszolút eredet irracionalitásának találkozására — egybeolvadására — az énben. Más szóval, ha az ember képes életét az abszolút földi célzatos felvillanásnak tekinteni, és keresi létének ok és okozati összefüggéseit, akkor kialakulhat közte és eredete között egy tudatos szellemi és érzelmi viszony, ami automatikusan magában foglalja a lét minden megjelenési formájához — a libidinális energia tárgyaihoz — való viszonyt. Ennek a viszonynak a minősége az emberközti lehetséges kapcsolatrendszerekben tetőzik. Ennek lényege a döbbenetes felfedezés, hogy az eredet szempontjából a saját én önmegvalósítása azonos mások énjének önmegvalósításával, amiből a testvériség, a felebaráti szeretet, a szociális szeretet, az empátia és más elcsépelt, de tartalommal annál kevésbé megtöltött fogalmak létjogosultsága domborodik ki. Ez a felfedezés alapvetően megváltoztathatja az egocentrikus szemléletet, szerényebbé és adakozóbbá teheti az embert, egyszóval a gazdálkodás- és vállalkozás-etika gyakorlatának tudományos köntösbe bújtatott alapjait rendítheti meg.
A leírt jellegű találkozás az énben nem csupán filozófiai alapon elképzelt kívánság, hanem sokkal inkább egy olyan jelenség lehetősége, amelynek erőteljes jeleit érdemes áttekinteni. Ezeket fogjuk a következő fejtegetéseink során ismertetni.


(Intuíció és inspiráció) Az abszolútum relativitásszintű önmaga és abszolút jellegű forrása itt — a relativitás szintjén — a relativitás szintjén lehetséges jelenségeken keresztül kapcsolódhatnak egymáshoz. A jelenségek esszenciája az én, amely intuíción — megérzésen, a dolgok mélyére látásán keresztül — ráérez abszolút szintű önmaga lényegére és ez az irracionális élmény azzal a boldogsággal tölti el, amit nirvána jelenségnek vagy üdvözülésnek nevezünk — ha az én elég erős, és nem esik szét az elragadó élmény hatására. Mondom ezt annak ellenére, hogy a magát modernnek tartó embert ez a veszély a nirvána oldaláról aligha fenyegetheti, mert hiszen a pénz és az anyagi javak utáni rohanása közben még magasabb szintű pszichikus folyamatok fogadására sem képes, nem hogy nemesedésének irracionális kockázata — irracionális élmények — veszélyeztethetnék.
Az intuíción nyugszik az inspiráció — a sugallat — az abszolútum szavak nélküli nyelvezete, amelynek az agy mélyéről feltörő mondanivalója a pszichoanalízis feltételezése szerint a kultúrspecifikus nyelvekben is megjelenhet, és a vallások hite szerint meg is jelenik. Az elképzelést tudományosan, minden kétséget kizáróan aligha lehet valaha is bizonyítani. Viszont kizárni sem lehet, mert hiszen az én-evolúció leszármazási sorozata a relativitás szintjének forrásához, az E0-hoz — a semleges energiához, a kozmológiai állandóhoz, a szubsztanciához, a hinduizmusban a Prakritihoz — és ennek különleges minőségéhez (α-hoz, az esszenciához, a rendező képességhez, a formában a magasabb rendűség felé törekvő transzcendenshez, a hinduizmusban a Purusához stb) vezet. Az én és eredete közötti kapcsolat kézenfekvőnek mutatkozik. A következő fejezetek célja ennek bemutatása. Mielőtt erre sor kerül, hangsúlyozni kell, hogy az intuíció és az inspiráció jelensége, bár értékes, racionálisan nem megközelíthető információk forrása lehet, de óriási veszélyt is rejt magában. Hiszen a dolog természetéből fakadóan nincs megbízható ellenőrzési lehetőség arra nézve, hogy a megérzések mögött egészséges vagy beteges fantáziák húzódnak meg. Viszont vannak jelenségek, amelyek igazsága az inspirációs tézis megfogalmazása után bizonyíthatóvá vált. És itt, ezekben az esetekben, az inspirációs tézis döbbenetes pontossággal fedheti a valóságot. Példának említhetjük a középkorban festett szentképeket. Ezeken a szenteket glóriával — sugárzás-koronával — ábrázolták. A test sugárzását ma már aligha vonja/vonhatja valaki is kétségbe. Az akupunktúra, a bioenergetika és a Kirlián-fotótechnika címszó alatt olyan ismeretek birtokába jutottunk, hogy ma már a test sugárzásának jelenségét tudományos bizonyossággal támaszthatjuk alá.
Hasonló a helyzet az atom felfedezésével kapcsolatban is. Az atomról hozzávetőlegesen az utolsó százötven év alatt nyertünk megbízható, alaposabb ismereteket. Viszont Heinz Haber leszögezi: „Ha ma az atom felfedezésének jelentőségét méltatjuk, akkor csodálattal tölthet el bennünket, hogy az atomot már két és félezer évvel laboratóriumi felfedezése előtt, mint ideális fogalmat emlegették.”


(Én vagyok, aki vagyok) Az Ószövetség leírása szerint Jákob eredménytelenül érdeklődött Isten mivolta iránt. Jákob intuitív, önmagában való szóváltása során nem jutott el odáig, hogy az Isten irracionális abszolútumát megfogalmazhatta volna. Mózes, az égő csipkebokor előtt lezajlott elmélkedése során — önmagával való inspirációs szóváltásában — sem talált szavakat az Isten megnevezésére. Mikor Mózes rákérdezett, hogy kivel beszél, a válasz az volt, hogy én vagyok, aki vagyok. Nincs abban tehát semmi meglepő, hogy Freud sem érezte magát elhívatottnak azt megnevezni, ami egy racionálisan gondolkodó agy számára felfoghatatlan, hanem inkább átvette a semleges műszót: Es (= ez, az) a relativitás szintjén irracionálisnak tűnő abszolútum megnevezésére Georg Groddecktől — aki maga is Nietzsche példáját követte. Kosztolányi érzékeny beleéléssel az Es-t találóan ősvalami elnevezéssel fordította.
Ezzel kapcsolatban Máté János könyvében Lao-ce-re hivatkozva így ír: „»Az út , mely szóba fogható, nem az öröktől való; a szó, mely rája-mondható, nem az örök szó« (Tao te king 1.) A szóba nem fogható ideák azok, amelyeket művével a festő, zenéjén keresztül a komponista, hanghordozása, mimikája révén a színész, mozdulata segítségével a táncos közvetít számunkra. Közülük csak azok számítanak művészinek, amelyek túlmutatnak a szavakba önthetőn, vagyis nem definiálhatók. A szó akkor sem tiltott, ha csupán rávezet, vagyis nem céloz többet, mint azt, hogy az olvasót, a hallgatót a lényeg közelébe segítse.”
A Szentírás nyílván „két tűz közé szorult”: egyrészt kívánatos, hogy az Isten valahogy emberi legyen, hogy közel lehessen kerülni hozzá, vagy legalábbis a relativitásnak és racionalitásnak megfelelően el lehessen képzelni alatta valakit, hogy három dimenziós legyen, és az idő függvényében mutassa magát, másrészt felfoghatatlan lénye ne csorbuljon. Az Isten megközelíthetősége céljából az Ószövetség emberi külsővel ruházta fel az Istent, akivel akár birokra is lehetett kelni. És ami meglepő, az Isten annyira emberi, hogy le is lehet győzni. Ha ugyanis az ember tudja, hogy a birkózásban semmi esélye nincs, akkor meg se próbálkozik vele. Az Ószövetség fejezete Küzdelem az Istennel címmel világosan kifejezi, hogy az ember az emberi alakban megjelenő Istennel szemben nem esélytelen. Jákobbal az Isten ugyan egy egész éjszakán keresztül birkózott, mégsem tudta legyőzni őt, csupán Jákob csípője ficamodott ki a küzdelemben. De azért megáldotta Jákobot, és felmagasztalta: „Ezentúl nem Jákobnak hívjanak, hanem Izraelnek, mivel Istennel szemben erősnek bizonyultál...” (Teremtés. 32-29) Ennek ellenére Isten nem fedte fel kilétét, a nevét nem árulta el, pedig Jákob rákérdezett: „Nyilvánítsd ki előttem nevedet! Az (Isten) így válaszolt: Miért kérdezed a nevemet?” S ezzel vége a témának.
Isten nem volt, nem lesz, EZ (= Es az E0-ban) az életre hajtóerő VAN. Ez a tézis nem csak szempontunkból fontos, hanem sokkal inkább megegyezik azzal a fizikai törvénnyel, hogy az energia nem vész el, hanem csak átalakul. Az energia különleges önszervezési minőségéről van itt szó. A semlegességre vonatkozó tételek megegyeznek az általános rendszerelmélet alaptételével, miszerint „a napjainkban ismert és ismeretlen energiák, az anyag, a forma, a lét, a tudat, vagyis a rendszerek különböző tartalmi és formai elemei voltak, vannak és lesznek.” A legkomplexebb rendszer kétségtelen maga a lét rendszere, amely minden rendszert magában foglal, és amelynek semleges forrása a semleges energia, az E0. Az E0-ból fejlődött ki ennek értelmes önszervezési képessége alapján az anyagrendszer, amelynek bázisrendszerében — az elemek periodikus rendszerében — impozánsan megnyilvánul az a logika, az az értelem, ami a formákban rejlő elemi feszültségek rendszerén túlmenően az ösztönök rendszerének értelmes tartalmában, és általában gondolkodási rendszerekben, tudományos, ideológiai és hétköznapi gondolkodási rendszerekben kommunikációs rendszerek segítségével jelentkezik.
Az általános rendszerelméletben az „Isten (fogalma) nem elméleti végpont, hanem valóság. Az elmélet, a tudás és a létező, megtestesült energia összessége, a kezdet és a vég. A mindenség, a totális, teljes értékű rendszer alkotója és fenntartója.” A pszichoanalízis ismereteivel kiegészítve mondhatjuk, hogy az Én vagyok, aki vagyok, van, és az individuális én vagyok egy törzs- és individuális fejlődés során lesz, és aztán visszatér az eredethez, az Én vagyok, aki vagyok szintjére. Minden spekuláció azzal kapcsolatban, hogy a halál után az individuális tudat fennmarad vagy sem, mellékes és a tudomány szempontjából teljesen érdektelen. Sőt, egy ember számára is lényegtelennek tűnhet a kérdés boncolgatása, ha az eddig és különösen az alábbiakban idevágó és szembetűnő összefüggések eredményét valóságnak fogadjuk el, különösen azt, hogy az individuális én nem egyéb, mint az Én vagyok, aki vagyok önérzékelése a relativitás szintjén. Lehetséges, hogy vannak olyanok, akik az ebből adódó rokonságot — bizonyos mértékű azonosságot az Én vagyok aki vagyokkal — kielégítőnek tartják ahhoz, hogy igyekezzenek önmaguk — az én — megvalósítására. Az ezzel összefüggő emelkedettebb szintű gazdálkodás realizálása szempontjából ez a lényeges — a teremtés ember által való befejezése a döntő.


(Az alma nem esik messze a fájától) A Van, az Én vagyok, aki vagyok (α), azaz az E0 önszervezési képességében rejlő minőség karaktere irracionális, mert E0 semleges és mégsem az, mert benne van az ellentmondás — a feszültség — kialakulásának lehetősége, ami az atomszerkezet semleges (neutron), pozitív (proton) és negatív (neutron) elemeiben ölt testet. Az E0 „semleges és még sem az” karaktere irracionális, amely ellentmondás nélkül egyesíti a formafelvétel előfeltételét, az ellentmondást, ami a semleges eredet jóra és rosszra való felbomlásának alapjait képezni látszik. Az irracionalitást az abszolútum karakterének tekinthetjük, mert ez a racionalitás ellentéte, és mint ilyen — mint az abszolútum ellentéte — a relációkban gondolkodó agy számára érthető: + + = 2+ és + — = 0. Az abszolútum, a racionalitás ellentéte viszont egy relációkban gondolkodó agy számára követhetetlen: + + = 0 és + — = 2+. De ez nem azt jelenti, hogy az irracionalitás — az abszolútum — nem létezhet, mert hiszen a paradox intenció — a szándékolt eredményesség megfordításának a törvénye — egyértelművé teszi ennek létezését.
A szándékolt eredményesség megfordítása szerint mindazok a folyamatok, állapotok, amelyeket a természet automatikus, motorikus vagy vegetatív mechanizmusok alá rendelt, feltétlen engedelmességet követelnek. Ha az ember ezeket az automatikus állapotokat és folyamatokat befolyásolni igyekszik, az ellenkezőjét éri el, mint amit szándékozik. Aki szívdobogását figyeli és szabályozni kívánja azt, súlyos szívritmus-zavarokkal fizet; aki szexualitását nem ingerrel, hanem tudatosan akarja ébreszteni, impotenciával lakol; aki szeretetet követel, az gyűlöletet arat; aki tudatosan akar egy hangszeren játszani, az eredménytelenségre van utalva. Aki magát felmagasztalja, megaláztatik. Mondhatjuk, hogy az ezekkel a jelenségekkel szembeni érzéketlenség nem csak az ember irracionális oldalának a csúcsa, hanem annak az intellektuális slamposságnak és tájékozatlanságnak is, ami az ember boldogtalanságának és szenvedéseinek okai között számításba jöhet: az ember hajszolja az örömet és nem veszi észre, hogy a boldogság, amit megtalálni vélt, kifolyik az ujjai közül: Az öröm lehetséges (+), akarattal megtoldani (+) annyit jelent, mint semlegesíteni, elveszíteni (0). Az öröm követeli a kiélést (+), ezt korlátozni, mederbe terelni, rendezni (–), egy evolúciós szintjének megfelelően erős én erejét, örömét, növeli (2+). Megdöbbentő, hogy az abszolútum irracionalitása a racionalitás — a relativitás — szintjén a jelenlegi legmagasabb evolúciós szintű biológiai organizációban megjelenik. Az alma nem esik messze a fájától.
A szándékolt eredményesség megfordításának törvénye — amit Frankl paradox intenciónak nevezett — hasonlóan tükrözi az α és Ω, az abszolútum emberi vetülete közti rokonságot, mint ahogy a pozitív önkép-szükséglet az α evolúcióban megnyilvánuló transzcendens hajtóerejének a tökéletesedés felé való törekvését.
Az E0 formafelvétele a logika — a racionalitás — megjelenését jelenti, ami nem vezetett az abszolútum irracionális karakterének elvesztéséhez. A lét irracionális oldala látensen épül be a jelenségek lényegébe és az evolúciós beérés szintjén paradox intenció formájában jelenik meg. Az E0 formafelvételével összefüggő racionalitás — logika — először az elemek periodikus felépítésének impozáns logikájában jelenik meg, mígnem az emberi evolúciós beérési szinten az emberi belátás képességében jut kifejezésre.
Az elemek periodikus szisztémájának felfedezése az amerikai Nobel-díjas G. T. Seaborg és az orosz Mengyelejev nevéhez fűződik. Az elemek periodikus szisztémájában rejlő megkapó logikát Heinz Haber a következőképpen értékeli: „Miután Mengyelejev 1869-ben az elemek periodikus rendszerét felállította, volt bátor az akkor még ismeretlen elemek helyét szabadon hagyni. Sőt, azt is biztosra vette, hogy a hiányzó elemeket valamikor felfogják fedezni. Így szabadon hagyta pl. a 21-es, 31-es és 32-es elemek helyét, sőt, a hiányzó elemekhez szervesen kapcsolódó elemek kémiai tulajdonságaira támaszkodva leírta a hiányzó és még felfedezésre váró elemek kémiai tulajdonságait is. Valóban, az elemeket még Mengyelejev élete során felfedezték. A felfedezésben szerepet játszó tudósok svéd, francia és német nemzetisége alapján az elemeket Scandium, Gallium és Germanium névvel illették... Ez a szisztéma rendet és mértéket képvisel” — szögezi le Haber.
Hasonlóan megdöbbentő zsenialitás övezi az élő anyag alapjában — az őssejtben — rejlő értelmet, amelyet Portmann a következőképpen értékelt: „Kétségtelen, hogy minden élő szervezet egy olyan csírából származik, amely mikroszkopikus nagyításban is csak kevés látható struktúrát mutat... Ebben a nagyon egyszerű, áttetsző életanyagban benne kellett hogy legyen minden információ, ami komplex testek, korallszigetek, madarak vagy emberek felépítéséhez elengedhetetlenek. Már egy nagyon egyszerű csírában felfedezni azt az alkotási képességet, amelyet egy magasabb szerveződési szinttel rendelkező állat mutat, nem feltételezés, hanem a tudomány igazolt eredménye.”
Az α és Ω közti rokonságot az én vagyok, akik vagyok, és az én vagyok, valamint a paradox intenció érvényességén keresztül —mind az abszolútum, mind pedig a relativitás szintjén — a következő ábra érzékelteti. Az ábra tanulmányozása után mutatjuk be, hogy az aranymetszés matematikai hátterében hogyan nyilvánul meg a szóban forgó rokonság.



(Az aranymetszet) Az aranymetszetet (sectio aure) isteni metszetnek (sectio devina) vagy isteni aránynak (devina proportione) is nevezik. Az elnevezés jelzi, hogy itt valami különleges esztétikai jelenségről van szó. Falus Róbert vitairatnak szánt könyvében írja: „Ennek a könyvnek a célja, hogy megvizsgálja, hogyan és miért lett különböző korokban és különböző világnézetű alkotók szemében esztétikai ideállá az aranymetszés, tehát az 1 : 1,618 : 2,618 szerinti komponálás. Falus bemutatja, hogy az aranymetszés arányait már jóval Krisztus előtt is alkalmazták. A vita e tekintetben a körül forog, hogy az alkalmazás milyen mértékben volt tudatos és milyen mértékben nem. Falus további kritikáját alábbi megállapításai tükrözik: „Elképesztő az a sok félreértés, belemagyarázás vagy éppen hamisítás, amit a himnikus szólamok hátterében találunk... Semmi sem igazolja (ellenkezőleg, a korrekt és átfogó elemzés egyértelműen cáfolja), hogy az ókori görög mesterek aranymetszés szerint tervezték templomaikat... Nem igaz az állítás, hogy az aranymetszés szerinti arányítás a középkori építészet alapelvei közé tartozott. Nem volt általános még a mértani tervezés sem, s azon belül is ritka az aranymetszés... Nem sikerült találnom egyetlen festményt sem akár Leonardótól és Dürertől, akár Signactól és Mondriantól, amelynek jellemző méretei (pl. a keret arányai) pozitív bizonyítékul szolgálhatnának.” „A vallásos vagy misztikus világnézetű művészek és teoretikusok felfogása az egyszerűbb: Isten az aranymetszés szerint teremtette a világot...” Falus panaszolja, hogy „ritkaság számba megy, ha valaki mélyebbre ásva és történeti szemlélettel bírálja a legendát, arra pedig példát sem tudok, hogy a matematika, a természettudományok, a művészettörténet és a lélektan együttes eredményeinek hasznosítására épülne elemző bírálat.”
Az alábbi elemzés matematikai és mélylélektani ismertekre valamint a relativitáselméletre támaszkodik. Annak ellenére, hogy a Falus által megfogalmazott minőségi követelménynek az alábbi elemzés nagymértékben megfelelni látszik, mint mindig, itt sem tartunk igényt a tévedhetetlenségre. Az olvasó döntse el, mit és milyen mértékben tart meggyőzőnek és elfogadhatónak.
Sokan, sőt, Falus szerint is, különböző korokban és méghozzá különböző világnézetű alkotók az aranymetszet arányait a szépség ideáljának érzékelték. Ez ma is érvényes. A kérdés tehát jogos: mi készteti az embert arra, hogy az általa is — Falus által is — jelzett mértékben és intenzitással az aranymetszet arányait szépségideálnak tekintse? Mi az, ami az aranymetszet arányainak istenítését a legkülönbözőbb korokban a legkülönbözőbb világnézetű emberek sorából kiváltani képes? Lehetséges, hogy az aranymetszet arányait szépségideálnak minősítő konszenzus egy olyan inspiráción és intuíción nyugszik, amit tudományosan nem lehet magyarázni, s ha az ember követni igyekszik a jelenséget, akkor vagy széleskörű interdiszciplináris ismeretekre kell támaszkodni, hogy valami lényegeset tudjunk mondani, vagy akarva nem akarva a tudományos redukcionalizmus — a szűklátókörűség — berkeiben kötünk ki. A redukcionalizmus tragédiája, hogy a teljes igazság útjában állhat, és ellene szigorú tudományos alapon még sem lehet fellépni, ha csak úgy nem, mint ahogy Frankl dimenzió-ontológiájának keretében ezt tette. Ha ezen a dimenzió-ontológián túlmenően az aranymetszet arányai a teremtés folyamatával — a Nullából — az E0-ból a feszültség — az ellentmondás — a pozitív és negatív számsor kialakulásával, valamint a relativitáselmélettel és a pszichoanalízis lényeges téziseivel függnek össze, és ezt be tudjuk mutatni, akkor az aranymetszet arányainak idealizálása mögött meghúzódó intuíció és inspiráció és egyben az énben való találkozás jelensége is érthetőbbé és elfogadhatóbbá válhat. Nézzük meg ezt részletesebben.
Abból indulunk ki, hogy van egy széles konszenzus — egy szociokulturális valóság — a tekintetben, hogy az arány 1: 0,618 mérték maga a szépség. Ennek matematikai gyökerei a görög irodalomba nyúlnak vissza. Az aranymetszet matematikai szépségét Eukleidész munkájából ismerjük. Eredetileg mértani fogalom volt, aminek segítségével a görögök az ötágú csillagot, a pentagramot szerkesztették. A lényegét az alábbi összefüggések mutatják be.


A következő matematikai összefüggés VAN: a + b / a = a / b.
Számokkal: 1 + 0,618 / 1 = 1 / 0,618 azaz: 1,618 = 1,618
Ha elfogadjuk, hogy a matematika a dolgok lényegének tükröződése, akkor érvényes, hogy az aranymetszet arányaiból adódó hányadosok azonossága egy fix pontot jelenthet, amelyre a formák alapjaiban felépülnek. Mint látni fogjuk, ezt a feltételezést nem lehet a belemagyarázás gyanújára hivatkozva minden további nélkül elutasítani. Úgy fest, hogy az aranymetszet aránya — ami csak formákra — kiterjedésekre, relatív dolgokra — vonatkozhat, a formák — általánosan kifejezve — a dimenzió — szépségideálja. De nem csak ez — hanem mint látni fogjuk — egyben a formák kezdetének matematikai tükröződése a relativitás szintjén, amely egyértelműen az abszolútum szintjéből, a semleges E0-ból tör elő, és oda is vezet vissza. Ennek alapján mondhatjuk, hogy az aranymetszet a teremtés egyik elvével — az eredet karakterének tükröződésével a vetületben — hozható összefüggésbe: Úgy, ahogy a teremtő erő az elemek periodikus felépítésében olyan rendet és harmóniát valósított meg, amely mint racionalitás az ember értelmében tükröződik, és ahogy az evolúció a magasabbrendűség felé való törekvést a pozitív önkép-szükséglet kialakulásában tükrözi, úgy tükrözi az ember ambivalens természete a harmónia utáni vágyat, amely az eredeti viharos és kaotikus formakeresés közben az evolúció során egy bizonyos érettségi fokon egészítette ki a kaotikust a harmóniaszükséglettel. A példákat folytathatnánk, mert hiszen a szociokulturális valóság konszenzussal való megteremtése is a teremtés egyik elvét tükrözi: úgy ahogy az evolúció irracionális oldala, az optimális formakeresés folyamata a sikerélményen alapuló kondicionáláson nyugszik, úgy formázza az ember szociokulturális valóságát ugyancsak a sikerélményen alapuló kondicionálás segítségével. Hogy az evolúció az optimális forma keresésébe bocsátkozott — az evolúció irracionális oldala — még azok sem vitatják, akik a redukcionalizmust helyezik előnybe. Ez nem azt jelenti, hogy az evolúció a mindenkori evolúciós szinten az optimális formát meg is találta, és azt sem, hogy a létrehozott formákban az aranymetszet arányai kivétel nélkül megtalálhatók, de még talán azt sem, hogy a formák többségében felfedezhető, hanem csak azt jelenti, hogy van egy olyan arány, amit az előzőekben leírt értelemben nem lehet ignorálni. Azt mindenesetre mondhatjuk, hogy a forma a hajtóerők irányának — a tökéletesedés elvének — megfelelően a jót, a szépet, a harmóniát veszi célba, és ennek a jelenségnek matematikai arányát emberek intuíció és inspiráció segítségével szépnek találják; és fordítva, az intuíció eredményét ennek lényegéből matematikai műveletekkel le lehet vezetni. Matematikailag követhető, hogy a forma, és ezzel a négydimenziós lét, az 1,618-as értéknél kezdődik és ezzel a + és –, a jó és a rossz, a szép és a csúnya elvi háttere valósul meg. (Hogy hogyan jutunk az 1,618 értékre, azt később látni fogjuk.) Ezt kiegészíthetjük azzal, hogy emberek egy bizonyos nem elhanyagolható hányada az aranymetszet arányait szépnek találja, feltéve, ha szociokulturális értéktételezések nem éppen az ellenkezőjét kondicionálják, ha nem éppen a diszharmóniát tekintik „művészeti” eszköznek. Nézzük meg ezt közelebbről.
A relativitáselméletből indulunk ki. A nem osztható időegység az örökkévalóságot jelenti, mert a nem osztható időegységnek nincs se kezdete se vége. Ugyanis matematikailag nincs olyan időegység, amely kettővel vagy bármely más számmal osztható ne lenne. A nem osztható, az a 0, mert 0/2 = 0. Ebből következik, hogy a már nem osztható időegység nulla, tehát az, amiről a relativitásokban gondolkodó agy véli, hogy az semmi. Mivel azonban a semmi is valami, esetünkben a már nem osztható időegység — egyben az örökkévalóság — egy olyan ellentmondással — irracionalitással, abszolútummal — állunk szemben, amelyet egy relativitásokban gondolkodó agy feloldani képtelen. Az ellentmondás feloldása minden hasonló esetben is — mint az igen és a nem, az állítás és a tagadás, a jó és a rossz, a szép és a csúnya, a plusz és a mínusz, a tézis és az antitézis esetében is — a nullához való közeledésen és az abba való beolvadáson keresztül érhető el. Gondoljunk itt Freud Es-fogalmára, arra, hogy az abszolútum ismertetőjegyeit magába foglaló freudi hajtóerő-komplexumban szinte hemzsegnek az olyan jelenségek, amelyek a relációkban gondolkodó agy számára megfoghatatlanok, és csupán az Es (és az E0) semleges jellegében — nulla-karakterében — kaphatnak helyet.
A nulla, mint a lét kulcsfogalma és forrása megmutatkozik abban is, hogy a nullából indul ki a negatív és pozitív számok sora, amelyek az atomban megjelenő semlegesség mellett a pozitív és negatív előjelű részecskék karakterét tükrözik. És ezeknek a részecskéknek a forrása a semleges energia, amelynek „materializálása” — formafelvétele — során lesz az ellentét, a plusz és mínusz, amely a VAN-ból, az E0-ból — jön. Tudományos ténnyel állunk itt szemben, amikor arról szólunk, hogy az anyag közös semleges nevezője az energia. Ez a tézis nem csupán teória, amely csupán Einstein agyában létezett. Nézzük meg ennek tudományos hátterét.
Albert Einstein relativitás-elméletének első konzekvenciája, az atombomba kifejlesztése, azon a tézisen nyugszik, hogy a forma közös nevezője az energia és hogy a forma és a formátlan energia kölcsönösen egymásba átalakíthatók. Az atombomba lényege az atomhasadás, amely során a „formába szorult” energia felszabadul. A fordított folyamathoz extrém sok energia kell még akkor is, ha nem atomot, hanem csupán ennek részecskéit kívánjuk létrehozni. Stanfordi kutatóknak sikerült az atomhasadás ellentétét, az energia „materializálását” megvalósítani: lézersugarat ütköztettek gammasugárral. Az ütközés pontján pozitív töltésű pozitron és negatív töltésű elektron keletkezett.
Hasznosnak mutatkozik a pozitron és elektron lényegét megvilágítani: Az atom felépítése lehet „normális” és ettől eltérő. Az elsőt matériának, az eltérőt antimatériának nevezzük. A matéria és az antimatéria alapjait a részecskék pozitív és negatív tölteteiben találhatjuk. Ha matéria antimatériával ütközik akkor mindkettő szétesik, sugárrá változnak (+ — → 0). Az alábbi táblázat a matéria és az antimatéria ismertebb párosait mutatja.



Matéria Antimatéria
Töltet Megnevezés Jel Megnevezés Jel Töltet
+ Proton P Antiproton p– –
– Elektron E Pozitron e+ +
0 Neutron N Antineutron n0 0
0 Neutrino V Antineutrino v0 0


A „normális” matéria összetevői e, p, és n. Az atommag összetevői p és n, és domináns a p. Az összességében pozitív atommagot n övezi. Az antimatéria összetevői az atommagban összességében negatív hatású p– és n0, amelyet pozitron övez. Földünkön antimatéria kisebb mennyiségben részecskéket gyorsító berendezésekben jöhet létre, vagy úgy, ahogy ez Stanfordban történt a pozitron esetében. Feltételezik, hogy a világegyetemben a fekete lyukként ismert égitestek anyaga antimatériából áll. Ha ez így van, és ezeknek a tömege megfelel a matéria tömegének, akkor a nullába való merülés — visszatérés az eredethez — anyagi előfeltétele a feszültség feloldásán keresztül adott.
Az energia semlegességének matematikai tükre a nulla, az E0. Ezért mondhatjuk, hogy a Nulla — amit semminek gondolunk — abszolút. Ugyanis a semmi nem különbözhet a semmitől, mert a semmin kívül más nincs. Viszont az, hogy a semmin kívül más nincs, jelzi, hogy a semminek gondolt az, ami VAN. A többi létezők lesznek és elmúlnak. A semmi megkerülhetetlen, a semmi tehát mégis VALAMI. Mivel azonban a valami maga a semmi, a semmi csak a semmivel bizonyíthatja önmagát, azaz bizonyításra nem szorul. És máris ott vagyunk az abszolútum lényegénél.
Az, hogy a semmi mégis valami, azt is jelenti, hogy a semmi nem csupán önmagától különböző jelenségekhez — formákhoz — viszonyítva az, ami, hanem sokkal inkább önmagában a semmi és a valami közötti ellentmondás ellentmondás-mentességén keresztül abszolút-rangú. Az abszolútum rangja és karaktere éppen azon keresztül nyilvánul meg, hogy ellentmondásmentesen egyesíti magában az ellentmondásokat. Ezért mondjuk, hogy az abszolútum irracionális.
Remélhetőleg sikerült tisztázni, hogy az abszolútum~irracionális matematikai tükre a nulla. A formáé, a relativitás szintjén létező kiterjedéseké elvben lehet minden szám a nullán kívül. És ez megdöbbentő módon nem a logikusnak tűnő mínusz és plusz 1 ellentmondása, hanem 1,618-é. Az egy az egységre vonatkozik, arra, hogy csak egy VAN, ami van. Nézzük meg ezt is közelebbről.
Az E0-ból — az abszolútum semleges karakteréből — matematikai operációk segítségével csak a hozzáadással vagy kivonással tudunk kitörni (mert 0 . 1 = 0; 0 : 1 = 0; 02 = 0; √0 = 0).
Fibonacci a XIII században az eukleidészi mértantól függetlenül alkotta meg azt a haladványt, amelyet Fibonacci-sorként emlegetnek. Ha ennek kiindulópontjához a 0 választjuk, akkor a következő számsort kapjuk: 0, 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, és így tovább a végtelenbe. A Fibonacci-sor arányait úgy kapjuk meg, hogy 0-ból kiindulva a mindenkori következő számot az előzőhöz adjuk és ennek összegét a már hozzáadott előző számmal elosztjuk. Az osztások — az arányok hányadosai — a végtelenbe mennek úgy, hogy a mindenkori hányadosok értékének ingadozásai kivétel nélkül permanensen közelebb visznek az aranymetszet 1,618 értékéhez. Ezt az 1,618 értéket a tizenegyedik művelettel érjük el, ami aztán lényegesen — ezreléken belül — nem változik. Ehhez a lehetséges magyarázat — nem feltétlen belemagyarázat — a kézenfekvő asszociációs ajánlat alapján a következő lehet: 0 és 0/1 Semmi, mégis valami (irracionális).~ Abszolútum ~ Forma nélküli létezés.
1/1 = 1 Formafelvétel, a relativitás születése, a lét megtestesülése.
2/1 = 2 Az evolúció — mondhatnánk — forradalmi buzgósága az én kialakulása szempontjából optimális forma keresése közben. Az erőteljes kirobbanás az élet felé — a kialakult és stabil 1,618-hoz viszonyítva —túlzásnak minősülhet — gondolhatunk akár az ősemlősök tragédiájára. Ezt a túlzást az evolúció irracionális tényezője — a sikerélményen alapuló kondicionálás — a következő lépésben impozánsan mérsékelni látszik.
3/2 = 1,5 Mérséklés. A mérséklést az evolúció a sikerélményen alapuló kondicionálás alapján túlzottnak érzékeli. Ezt az evolúció a következő lépésben igyekszik korrigálni, azonban
5/3 = 1,66 ennek lendülete is túlzottnak bizonyul. A sikerélmény korrigál. Ez a folyamat a sikerélmény alapján impozánsan folytatódik 1,618-ig, ahol erre az értékre beáll. Ez a relatív stabilitás teszi lehetővé — a stabil forma teszi lehetővé — a jó és a rossz, a szép és a csúnya fogalmak kialakulását, mert ezek a tulajdonságok csak a forma tulajdonságai lehetnek.



Az 1,618 tehát a stabil forma számmal kifejezhető értékének mutatkozik, mely érték természetesen már relatív érték, és mely értéknek az abszolúttal ellentétben lehetősége van fejlődését — a befejezetlenséget — a jó és a rossz, a szép és a csúnya arányának figyelembe vételével — társadalmi szinten konszenzussal — meghatározni. A tény, hogy az evolúcióban kifejlődött forma matematikai értéke és a konszenzussal szépnek minősített — sokszor annak is érzékelt — szépségideál matematikai értéke egybeesik, illetve hogy az egyik a másikból levezethető, mutathatja, hogy a forma a jó és a szép megvalósítása céljából lett.
Az alábbi táblázatból és az azt követő ábrából olyan kép tárul elénk, ami meglephet. Az abszolútumból — a nullából (α 0), a semlegesből, az ellentétmentességből, a formanélküliségből, az egységből, az önmagába visszatérőből, a körből — tör elő a forma két tengelye, a (+1) és a (–1), és ezek „elindulnak” az 1,618 felé. A két tengelyen is ellentétek lépnek fel úgy, hogy a tengelyek vonalai cikk-cakkos irányt vesznek fel, hol megközelítik az 1,618 értéket, hol eltávolodnak attól, de összességükben a célirányosan 1,618 felé törnek és el is érik azt. Az ez irányú fejlődést a hozzátartozó kilengéssekkel — a sikerélményen nyugvó útkeresés jeleivel — a pozitív tengely példáján mutatjuk be. Ez természetesen érvényes a negatív tengelyre is.

CSÖKKENŐ KILENGÉSEK:
ról-ről
ra-re Plusz Mínusz
1 2 1
2 1,5 0,5
1,5 1,66 0,16
1,66 1,6 0,06
1,6 1,625 0,025
1,625 1,615 0,01
1,615 1,619 0,004
1,619 1,617 0,002
1,617 1,61818 0,00118
1,61818 1,61797 0,00021

Az aranymetszetet intuíció alapján érző ember konszenzusa azért is tükrözheti a valóságot, mert a kilengések differenciái egyértelműen csökkennek, azaz tükrözhetik a teremtés kaotikus nagyvonalúságának rendeződését a stabilitás és magasabbrendűség felé. Ez alátámaszthatja annak a tézisnek az igazát, miszerint a konfliktus nem feltétlen káros, de a konfliktus, a káosz, a rendezetlenség nem lehet sem társadalmi, sem gazdasági cél és különösképpen nem a személyiség alapja.
Ha a teremtés a konszenzuson alapuló aranymetszet konszenzusra nem utalt számtükre című ábrát figyelmesen vizsgáljuk, a következőket láthatjuk. Az abszolút (α), a végtelen, az önmagába visszatérő ábrázolására a relativitáselmélet és a dimenzió-ontológia alapján a kört választottuk. Ennek a körnek bármely pontja érintheti az ugyancsak az abszolútot ábrázoló vertikális plusz-mínusz-tengely nullapontját (α). Az érintkezés pontja egyben a kör nullapontja. A vertikális tengely nullapontja a vertikális tengelyen bárhol elhelyezhető. Innen, ebből indul ki vertikálisan az a plusz és mínusz irány a végtelenbe, amely ott, a végtelenben kört képez, önmagába visszatér, és ezzel elveszti a plusz-mínusz minőséget, elveszti átmeneti relatív jellegét, mert egyrészt a találkozás pontja az önmagába visszatérő forrás nullapontja, másrészt a forrásból — a nullából — kiinduló számértékek jelentőségüket a találkozással elvesztik. Distancia hiányában nincs mit számolni. Ahol a kör a vertikális tengelyt érinti, az a kör nullapontja (α).
A vertikális tengelyből indulnak ki az aranymetszés arányainak levezetése során képzett plusz-mínusz értékek kilengésekkel tarkított horizontális vonalai, amelyek 1,618 értéken stabilizálódnak. Ez az az irány, a horizontális irány a vertikálishoz és a körhöz viszonyítva, amelynek plusz-mínusz 1,618 pontján az a forma stabilizálódik, amely a mi világunk valóságát képezi. Ez a relativitás színtű valóság is éppen úgy mulandó, mint a vertikális irány nullán kívüli valósága. Ugyanis a vertikális irány minden pontja lehet abszolút, a kezdet és a vég — a nulla — ami VAN, de ami ezen kívül esik, az lehetséges, lesz és volt. Ebből, a vertikális irány nullapontjából kiinduló irány minden nulla fölötti és alatti számok azonos értékeinek összefonódásából — feszültségéből — képződhetnek újabb és újabb számérték-kombinációk, arányok, amelyek a relativitás formalehetőségeit fejezhetik ki. Ennek a sokszínűségnek a bemutatására akár az evolúcióban megnyilvánuló szinte pazarló formagazdagság-elv is alkalmas lehet.
A mi világunk plusz-mínusz 1,618 értéken stabilizált valósága is véges, de ez az érték, mint mondottam, megállapodottnak látszik. Úgy néz ki, hogy a természet az eredethez való visszatérés megakadályozásra — a nullába való merülés ellen — biztonsági mechanizmust épített be. Ennek egyik alapelve, hogy növekvő sebességgel csökken az idő. A másik, hogy mozgó tényezők — tömeg, (test, kiterjedés, forma) szignál — a fény sebességét nem léphetik át. Ha átléphetnék, ha a végtelen — abszolút — sebesség (∞ t) létezhetne, akkor lehetséges lenne, hogy a mozgó tényező egy időben — az idő már nem osztható egységében (0) mindenütt VAN, a lesz és a volt — az idő folyása — jelentőségét veszítené és ezzel a relativitás minden tényezője a nullába menne át.
A relativitáselmélet esszenciáját az E = m . c2 képlett fejezi ki (E = energia; m = tömeg; c = fénysebesség.) Ehhez kapcsolódik az idő (t). Ennek alapján mondhatjuk, hogy
a relativitás szintjén érvényes:..........................................E = m . c2 ; t

A növekvő sebességgel csökkenő idő végkövetkeztetése..... 0 0 0

Az abszolút szintjén érvényes.......................................... E = 0 . 0 = 0
A mi terminológiánk alapján mondhatjuk, hogy
E0 ≈ α0; Eα0 → (m . c2) t; α0 → Ω.
Az eredet és a vetület közötti kapcsolat — összefüggés, rokonság — tárul itt elénk. A rokonság a dimenzió-ontológia alkalmazásával az aranymetszés alapján is ábrázolható.
A vertikális tengelyhez, annak bármely pontján elhelyezhető nullához — az abszolúthoz — viszonyítva a relativitást képviselő horizontális irány 90 fokos szöget alkot. Viszont a kör, az abszolút lehetőségeihez mérten behatárolt relativitásszint — az abszolúttal szemben csökkentett lehetőség — amely az abszolút emberi vetületének rendelkezésre áll, a relativitást képviselő horizontális irányhoz viszonyítva kisebb szöget alkot, mint 90 fokot. Ebből arra következtethetünk, hogy a relativitásszint általunk ismert legfejlettebb biológia fejlettséggel rendelkező formája, az ember, mint a forrás vetülete, az inkarnáció során nem idegenedett el teljes mértékben a forrástól. A kilencven és a kilencvennél alacsonyabb fokos szög nem egymás ellentétei. A kilencven fok ellentéte a 180 fokos eltérés lenne, ami azért nem lehetséges, mert ennek — a vertikális iránynak — minden pontja a nullát, magát az abszolútot képviseli. Arról van szó — amit már eddig más vonatkozásban is megállapítottunk — hogy az én vagyok — a vetület — nem lehet azonos az én vagyok aki vagyokkal. Az abszolút szintjén létező teremtő erő lényege nem lehet azonos a relativitás szintjén létező önmagával. A relativitás szintjén a forrás nem érheti el az abszolút szintjén érvényes én vagyok aki vagyok minőségét, viszont a két tényező, a forrás és a vetület nem mondhatnak egymásnak totálisan ellent, mert „az alma nem esik messze a fájától”. Ez a találkozás az énben lényege.


(A találkozás az énben jelentősége) A találkozás az énben képes lehet a relativitás realitását — az önérdekűséget — az abszolútum által képviselt irracionális irányába elmozdítani. Az önérdekűség irracionalitását a szeresd felebarátodat mint önmagadat elv képviseli totálisan. Ez az elv a hajtóerők követeléseivel összeegyeztethetetlen. A realitással szembeni következetességnek eleget téve azt kell mondanunk, hogy a hajtóerők kiiktatása nem lehetséges, de nem is kívánatos, mert hiszen ezzel az életfenntartáshoz szükséges hajtóerőket semmisítenénk meg, négydimenziós létünk alól húznánk ki az éltető talajt. Viszont a hajtóerők mérséklése, megnemesítése szükséges, sőt a megnemesítés, a hajtóerők mederbe terelése éppen úgy az életet szolgálja, mint a hajtóerők maguk. A hajtóerők mederbe terelése azért egyenrangú a hajtóerőkkel, mert az értelem és a szabad akarat a jégszekrény-effektuson keresztül — az animális hajtóerők érzelmeket és gondolatokat befolyásoló szerepén keresztül — a hajtóerők érvényesülését az önérdekűség totális képviseletéig fokozhatják. A jégszekrény-effektuson keresztül az értelem és a szabad akarat nyilván a hajtóerők potenciájához csapódhat és csapódik, ami a társadalmi cél-összeférhetetlenségben és általában a diszjunktív — szétziláló — társadalmi folyamatok felerősödésében nyilvánul meg, mely szándékok mögött napjainkban a „hivatalosított” piaci mechanizmusok önérdekűsége áll. Ez az oka annak, hogy az önérdekűség totális képviseletével és a szeresd felebarátodat, mint önmagadat elvvel szemben, meg kell elégednünk azzal a kívánsággal, hogy ne állj távolabb az egyik embertől mint a másiktól. A népi bölcsesség ezt úgy fejezi ki, hogy ne okozd azt, amit magadnak nem kívánsz, vagy úgy, hogy élni és élni hagyni.
A szeresd felebarátodat elv mérséklése más szempontból is pozitív hatású lehet: kizárja az utópikus egyenlősdiségre való törekvést, azt az elvet, amely a társadalmi és gazdasági szempontból extrém előnyös helyzetűek körében riadalmat okozhat, és ezek ellenállásán keresztül a társadalmi cél-összeférhetőség megközelítésének útjában állhat.
A találkozás az énben rejlő lehetőség magában foglalja az altruizmus legmegkapóbb formájának, az önfeláldozásnak a realitáshoz való igazítását, úgy, hogy az önfeláldozást az átlagember szintjén az önfeláldozást a génönzőségből fakadó önfeláldozási képességre korlátozza. Ez kihúzná a hősiesség fogalma alól a talajt. A hősiesség hangoztatásával egy nemzet legéletképesebb génjeit pusztítják el, hogy aztán békeszerződések megkötésének évfordulóit az egykori ellenségek diplomatái pezsgőpoharak koccintásával ünnepelhessék. Másrészt lehetetlenné tenné a szelekció elvének érvényesülését a gazdaságban. Ennek egyik leggorombább formája, hogy a gazdaságilag erősebb idegen gének képviselőinek a gazdasági liberalizmus elvi korlátlanságból — a gazdasági racionalizmusból — eredő gazdasági előnyt nemzetközi egyezmények az egyenlő elbírálás jogára hivatkozva biztosítják.
A kettő együtt, az altruizmus és az önzőség mérséklése — az egyéni és a kollektívé rdekek figyelembe vétele — vezethet egy olyan középúthoz, amely reális és nem mond ellent az ember evolúciós adottságainak. Ez az elv a történelem során a szociális piacgazdaság filozófiájában jutott érvényre.
A találkozás az énben tudatosodása a polaritások egymáshoz való közeledése lehetne a nulla javára. Ez végeredményben egyet jelent a relativitás szintjén érvényes racionális önérdekűség mérséklésével, kultúraváltozással, a hajtóerők nemesítésével, a felettes-én képzésével, az énerő — a személyiség — fejlesztésével. A találkozás az énben realizálása lehetséges, mert végeredményben a felsorolt tényezők közül egyetlen tényező változása szükséges — a kultúra változása. A kultúraképzés tényezőiről pedig a természet gondoskodott: a konszenzus és a kondicionálás akármilyen kultúra képzését lehetővé teszi. A társadalmi és gazdasági problémák hátterének megvilágítása, tudatosodása motiválhatná az embert arra, hogy a teremtés befejezésére törekedjen. Viszont feltételezhetően az emberek döntő többségének eszébe sem jut, hogy individuális előnyökért harcoló — a konkurencia legyőzésére és mások korlátlan túlszárnyalására beállított — gyenge énje, több is lehetne, mint jórészt még mindig a vadon szabályai szerint a szelekció korlátlan érvényesülése érdekében gazdálkodó intelligens élőlény én-védekezéséből származó ideológiák kiszolgálója.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969