2013. I-VI
 

Károlyi Sándor, az agráriusok vezére
Anka László

) Károlyi Sándor grófról szóló dolgozatom elkészítésének legfőbb célja felhívni a figyelmet arra, hogy a magyar politika, illetve politikai eszme és gondolkodás történetének számtalan ismeretlen, máig kellően meg nem világított fejezete található a könyvtárak polcain. Ezek halmazában a boldog békeidők második felében kicsírázó agrárius mozgalom és eszmék csak egy kicsi szeletet tesznek ki. Ráadásul az utókor által teljesen érintetlennek, feldolgozatlannak az agráriusok nézeteit és gyakorlati tevékenységét sem tekinthetjük, mert példának okáért Szabó Miklós történész a munkáiban helyet szorított e neokonzervatív irányzat eszméinek is. Tekintettel az ő értékelő-elemző tevékenységére, eredményeire és Cieger András ide vonatkozó észrevételeire a dolgozatban szigorúan azt vizsgálom, hogyan jelentek meg Károlyi Sándor gróf írásaiban és beszédeiben, választási programjaiban az agrárius neokonzervativizmus gondolatai, értékei és igyekszem bemutatni az agrárius arisztokrata életének és közéleti pályafutásának legfőbb állomásait. Hogy mi volt az agrárius mozgalom és annak elképzelése? „Az agrárizmus, tisztelt uraim, nem más mint az a törekvés, mely a nemzeti foglalkozási ágak részére a nekik természetes sulyoknál fogva kijáró támogatást és gondoskodást igyekszik biztosítani.”
Mindjárt e ponton érdemes megemlíteni, hogy a 19-20. század fordulóján Magyarországon kettő olyan politikai-társadalmi felfogás haladt párhuzamosan, amely az agrárium, a paraszti világ felemelkedését kívánta sanyarú helyzetéből. A kettő közül az egyik a paraszti társadalom rétegeiben szerveződött agrárszocialista mozgalomként került a köztudatba, és olyan személyek fémjelezték, mint Szántó Kovács János, valamint olyan fogalmak, mint a híres-hírhedt „Viharsarok.” Ennek az irányvonalnak a hangadói meglehetősen sok elfoglaltságot adtak mind a csendőrség, mind az igazságszolgáltatás szerveinek. E földmunkási szervezkedéssel párhuzamosan fejtette ki tevékenységét az agrárius neokonzervativizmus is. Vezető képviselői nem az alsó néprétegek közül kerültek ki, de azokkal mégis szoros kapcsolatban álltak, tudniillik a felettük elhelyezkedő földbirtokos arisztokraták voltak. A magyar főnemesek sorából származott az agrárius neokonzervatívok politikai és szellemi vezetőjének méltán tekinthető gróf Károlyi Sándor (1831-1906) is, aki munkásságáért elismerésül megkapta Ferenc Józseftől a századfordulón az Aranygyapjas Rendet (a Habsburg-birodalom legfontosabb és legrégibb kitüntetését), valamint halála után alig egy esztendővel Stróbl Alajos szobrászművész, közadományokból elkészítette Károlyinak az életnagyságtól nagyobb, egészalakos bronz-márvány szoborportréját, amelyet Budapesten a Mezőgazdasági Múzeum parkjában helyeztek el.
Károlyi Sándor közéleti tevékenységének középpontjában a paraszti világban a mezőgazdasági szövetkezetek megteremtése állt. E munkáját siker koronázta. A falvak népe tömegével szervezett szövetkezeteket a maga számára, melyeket érdekvédelmi és –képviseleti szervként működtettek, a Károlyi által alapított és modellként szolgáló Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei Hitelszövetkezet (1886), majd később a Hangya (1898) mintájára. Fontos ezt megemlíteni, mert napjainkban Magyarországon az első szövetkezetek létesítését mindenki a kommunistáknak tulajdonítja – tévesen. Egyébként ez nem jelenti azt, hogy Magyarországon – az egyébként nyugat-európai mintára szerveződő szövetkezeteket – Károlyi hozta be a köztudatba, valamint ő lett volna az első, aki ilyen intézményt alapított volna. Az erdélyi szászok ebben gyakorlati téren megelőzték, akik a németországi szövetkezeti modellt honosították meg szűkebb pátriájukban, illetve voltak már a magyar politikai és gazdasági gondolkodók között is olyan személyek, akik az 1860-as évektől dédelgettek hasonló elképzeléseket.
A mezőgazdaság terepén oly jól bevált gazdasági és társadalmi felfogás, az agrárius neokonzervativizmus a politikai arénában nem tudott olyan jó eredményeket felmutatni. Név, létszám és parlamenti párteloszlás szempontjából az 1904-es esztendő őszéről vannak csak megbízható adatok, amikor az egyik agrárius, Ivánka Oszkár udvari kamarás összeírta egy listán az agrárius képviselőket. Ekkor negyvenkilenc főt számláltak. Az ismertebb nevek Apponyi Albert és Gyula grófok, Barta Miklós, Batthyány Tivadar gróf, Bethlen István gróf (később miniszterelnök), Bujanovics Sándor, Csernoch János, Hock János, Keglevich Gyula gróf, Rakovszky István, Zichy Aladár és János grófok voltak. Noha alakítottak maguknak politikai formációt (1896-ban a Magyar Gazdaszövetséget), amely a képviselőválasztások előtt programokat is készített, de ez nem önállóan indult a parlamenti választásokon, hanem az agráriusok csatlakoztak más politikai pártokhoz, amelyeknek programját el tudták fogadni. A Magyar Gazdaszövetség pedig kvázi lobbicsoportként jelent meg a közéletben, melynek vezető tagjai egy személyben országgyűlési képviselők is voltak és néhányan közülük arisztokraták. A főnemesség kiterjedt kapcsolatrendszerére pedig áttételesen utal az a házasságlánc, amely a mágnások szűk elitjét összetartotta. Szintén kicsi eredményeket értek el a parlamenti mandátumok megszerzésében a neokonzervatív irányvonal másik ágán elhelyezkedő politikai katolicizmus hívei, akik gróf Zichy Nándor vezetésével a Katolikus Néppártban szerveződtek. A két neokonzervatív irányzat sikeres összekapcsolása a két vezető arisztokrata személyi vetélkedése miatt nem volt lehetséges. Zichy és Károlyi Apponyi Albert gróffal az 1880-as évek második felében együtt töltött be vezető tisztséget a Szent István Társulatnál, kölcsönös ellenszenvük innen eredeztethető, illetve ezt még megfejelte Zichy azáltal, hogy ő és Aladár testvére is elkezdett szövetkezeteket alapítani a tizenkilencedik század utolsó éveiben, főleg a Dunántúlon és természetesen katolikus tagsággal. Ezeket a katolikus szövetkezeteket azután 1898-ban Zichyék összekapcsolták a Keresztény Szövetkezetek Országos Központja vezetése alatt. A Zichy-féle szövetkezetek végül 1917-ben egyesültek a Hangyával. Titokban talán Károlyi gróf is egyetértett azzal, amit Domonkos István írt le a néppárti vezér egy életrajzában. „A nagy Deák Ferencz (úgy beszélik) valamikor azt mondotta Zichy Nándorról, hogy ő a ’leggazdagabb paraszt’.” Az sem tett túl sok jót a két vezető közötti kapcsolatoknak, hogy a néppártiak napilapja, az Alkotmány mindig megtámadta Károlyit, ha az túl elnéző, vagy engedékeny hangot ütött meg az agrárius gyűléseken a liberalizmussal, valamint a Szabadelvű Párttal kapcsolatban. E két neokonzervatív irányzattal kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy nem ahhoz a magyar reformkori – Schlett István-i meghatározású - újkonzervatív vonalhoz kötődött, amelyet az 1840-es években gróf Dessewffy Aurél vezetett. Maga Károlyi is inkább külföldi példákra – mint Holyoake, vagy sikeres szervezkedési helyszínekre, mint Rochaldale - hivatkozott nyilatkozataiban, semmint magyar eszmei elődökre. Egyébként Károlyi mellett egy gróf Dessewffy Aurél is szerepet játszott a Magyar Gazdaszövetség irányításában, mint annak alelnöke. Érdemes megjegyezni azt is, hogy az agráriusok vezértollnokának méltán tekinthető Bernát István professzor Edmund Burke-re is hivatkozott, míg magyar konzervatív kortársai sokkal inkább Beaconsfield lordját, Benjamin Disraeli brit tory miniszterelnököt tekintették követésre méltó konzervatív személyiségnek. Gróf Zichy Nándor közéleti munkásságával kapcsolatban feltétlenül meg kell említeni, hogy bár aktívan részt vállalt az agráriusok mozgalmában, politikájának fókuszába a katolicizmust állította, az agrárius ideológiát csak mellékesen szolgálta. Ezt még a néppárti vezérrel szemben pozitívan elfogult életrajzírója Bonitz Ferenc is elismerte a Zichyről készült propagandaízű, vaskos biográfiájában. Legalábbis beismerés erejével bír az, hogy Bonitz alig tartotta említésre méltónak. Az agráriusok megítélésében nem Zichy párhuzamos agrármozgalma és katolicizmusa okozta a fő problémát, hanem a hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján megjelenő antiszemiták, akik hasonló gazdaságpolitikai modellben gondolkodtak.
Károlyi Sándor gróf közéleti munkássága az uralkodó liberalizmus agonizáló korszakára esett, és maga is a liberális eszmékkel szemben foglalt állást, vagy, ha lehet így pontosítani, a kritikai észrevételeit fogalmazta meg annak negatív jelenségeivel kapcsolatban, illetve korrigálásukra szubszidiarista és intervencionista receptet kínált a magyar nemzetnek, sőt e vonalon továbbhaladva, nemzetközi fórumokon egész Közép- és Kelet-Európának. Közben, mintegy mellékesen a liberalizmus ellen a szocializmus és az államszocializmus – nála ez utóbbi jelentette az etatizmust - kínálta alternatívákat is elvetette, noha a szocializmus támadása össze sem hasonlítható a gróf „antiliberalizmusával,” valamint az államszocializmus kritizálásával. Talán azért szentelt kevesebb figyelmet a korabeli szocialista-kommunista politikai szervezkedéseknek, mert – mint azt a történelem is bebizonyította – a Karl Marx és követői által hirdetett világmegváltó felfogást utópiának tartotta, nem pedig megvalósításra, illetve ebből kifolyólag megvitatásra méltónak, alkalmasnak.
A szocializmusnak csak akkor szenteltek komolyabb figyelmet az agráriusok, mikor az 1905-1906-os kormányzati és parlamenti válság során a darabont-kormány Kristóffy József belügyminiszter javaslatára aktívan tapogatózni kezdett a hazai szociáldemokraták irányában, hogy tömegbázist találjon magának. Ekkor hívták fel a figyelmet a szocialista-marxista tanok demagóg és felszínes mivoltára. Korábban csak az agrárszocialisták ellen intéztek politikai kirohanásokat pamfletjeik lapjain. Károlyi levelezéséből kiderül, ő volt az, aki utasította Bernát Istvánt a szocializmus bírálatáról szóló művei megírására, de amikor a Magyar Gazdaszövetség igazgatója az első ilyen jellegű írásával elkészült, azt a mindig, mindenkivel szemben szigorú gróf nem tartotta elég alaposnak. A Magyar Gazdaszövetség mellesleg tagja volt a londoni székhelyű Szövetkezetek Nemzetközi Szövetségének (International Cooperativ Alliance), de 1904-ben Károlyi ki akarta léptetni onnan a Gazdaszövetséget, mert a német szocialisták megjelentek a nemzetközi szervezet körül.
Bár az agrárius jelző - melyet a kortársak erre az arisztokraták körül csoportosuló társaságra rábiggyesztettek - kifejezi a mozgalom által preferált társadalmi réteghez való kötődést, nem szabad elfelejteni, hogy az a szövetkezeti program és eszme, melyet hirdettek, megoldást kínált szerintük a kisiparosok és a munkásosztály egzisztenciális gondjaira is. „A mozgalom által preferált társadalmi réteghez való kötődés” érdemel idézőjeleket, mert az arisztokrata dominanciájú szervezkedés deklaráltan a kisparaszti egzisztenciák védelmét szolgálta, de a gazda fogalmát a korabeli sajtó tágan értelmezte, intervalluma egyik végére a főnemesi nagybirtokost, másik szélére pedig a hitelekkel megterhelt, néhány hektáros paraszti kisbirtokost helyezve. A kisbirtokos parasztok deklarált védelme mögött természetesen ott találjuk az arisztokrata latifundiumok érdekét is, az érdekazonosságból adódóan, mely a gazdasági kihívásokból eredt.
(Károlyi Sándor családja és pályafutása) Híres és nagy múltú arisztokrata családba született Károlyi Sándor. Egészen a honfoglalás koráig vezette vissza a család az ősöket, egy bizonyos Kaplony-nemzetségig, amely a magyarok bejövetelekor a későbbi Szatmár vármegye területén telepedett le. A családot az egyszerű nemesség sorából Károlyi Mihálynak (1585-1626) sikerült kiemelnie, mikor a királytól elnyerte a szatmári főispánságot és vele együtt a bárói címet 1609-ben. A család közben Károlyi Zsuzsanna és a későbbi erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor házassága révén komolyabb politikai kapcsolatokra is szert tudott tenni. A nagykárolyi Károlyi család 1712-ben szerezte meg a grófi méltóságot, a Rákóczi-szabadságharcot a szatmári békével lezáró Károlyi Sándor generális által. A XVIII. és XIX. század során a Károlyi grófok rokoni kapcsolatokat építettek ki házasság révén a Zichy, Esterházy, Apponyi grófi családokkal. Károlyi Lajos (1799-1863) pedig Kaunitz Ferdinandin hercegnőt vezette oltár elé, kinek családjába korábban Metternich herceg is beházasodott. Feltétlenül érdemes megjegyezni, hogy gróf Zselénszky Róbert, az agráriusok egyik frontembere Károlyi Klára grófnőt vette feleségül, míg a másik agrárius alvezér, Dessewffy Aurél gróf, Károlyi Pálmát vezette oltárhoz.
Említésre méltóak a família XIX. századi tagjainak tettei, kapcsolataik. György (1802-1877) például 40000 forinttal támogatta az 1825-ös diétán a Magyar Tudományos Akadémia megalapítását. De nem csupán az MTA egyik alapítójaként híresült el. Ő építtette a budapesti belvárosi Károlyi-palotát is. Negyvennyolcas tevékenységéért Haynau táborszernagy letartóztatta és csak 150000 forint váltságdíj ellenében engedte szabadon. Lajos, a Kaunitz-lány férje alapító tagja volt az Országos Magyar Gazdasági Egyesületnek. Gyula (1837-1890) a Magyar Vöröskereszt megszervezését kapta feladatul Ferenc Józseftől, e munkája elismeréséül pedig az Aranygyapjas Rendet. Az ő és unokahúga Károlyi Georgina házasságából született 1875-ben Mihály, a későbbi „vörös gróf”. Gábor (1841-1895) Garibaldi és Victor Hugo, ifjabb Károlyi István (1845-1907) pedig Rudolf trónörökös és Edward walesi herceg, később király barátjának mondhatta magát. Ifjabb Istvánnak az a nem mindennapi lehetőség is megadatott, hogy Rudolf főherceg párbajsegédnek kérte fel, mikor meg akart küzdeni a későbbi másik trónörökössel, Ferenc Ferdinánddal, mert egy magyarországi vadászat alkalmával csúnyán összevesztek. Természetesen közbelépett Ferenc József és a párbajt megakadályozta. Ifjabb István egyébként 1866-ban Klapka segédtisztje volt, mikor a porosz-osztrák háború kirobbant, el is fogták az osztrákok, és csak Bismarck határozott fellépésének hatására engedték szabadon. 1880-ban pedig éppen Károlyi Sándor volt az unokatestvére párbajsegédje. Ady Endre nem éppen hízelgő szavakkal festette meg István portréját. „Nagy úr, fényes konnexusai vannak aulikus körökben… Meglehetős obskurus fejű ember, konok is, aki tetszeleg az ország első gentlemanje címmel, de becsületbírósági elnökségen kívül nem is tud semmit.” Ady Endre egyébként mindig igen ellenséges hangot ütött meg cikkeiben Károlyi („Kártevő”) Sándorral, illetve rokonságával szemben. Úgy tüntette fel őket, mint akik nemzetellenesek, létük gátolja a magyarság fejlődését, de ezek az írások sokkal inkább Ady általános arisztokrata-ellenességét tükrözik vissza. István gróf volt az, aki nőket szállított Mihály unokaöccsének, aki beszédhibája (szájpadlás-rendellenességgel született) miatt kezdetben tétován közeledett a gyengébb nemhez. Tibor gróf (1843-1904) pedig a Szabadelvű Párt képviselője volt 1884-ig, majd a Károlyiak közül – a közjogi pozíciók megszerzését tekintve – ő vitte a legtöbbre, megszerezve 1898 és 1900 között a főrendi ház elnöki állását. Természetesen ő is ott tevékenykedett a Klapka-légióban korábban. Az ő hitvese pedig Degenfeld-Schomburg Emma grófnő volt, Tisza Kálmán miniszterelnök sógornője.
Nagybácsik és unokatestvérek mellett nem kevésbé lehetett imponáló a későbbi agrárius vezér számára az édesapa, idősebb Károlyi István gróf (1797-1881) közéleti pályája sem, aki ifjabb Istvánnak a nagybátyja volt. Ő négy esztendei huszártiszti szolgálat után a párizsi osztrák nagykövetség attaséja lett. Diplomata évei során a francia fővárosban talált magának feleséget Dillon Georgina grófnő személyében. A grófkisasszony Polignac herceg – X. Károly miniszterelnöke és külügyminisztere – unokahúga volt. István grófnak tőle született 1821-ben Ede fia – Sándor féltestvére. Első felesége halála után István feleségül vette Esterházy Franciska grófnőt 1831-ben, aki még azon esztendő november 10-én világra hozta Károlyi Sándort, Pesten, a mai Veres Pálné (akkor Zöldfa) utcai Károlyi-házban. Mivel Franciska sokat betegeskedett, a Károlyi-család Itáliába költözött, de Sándor édesanyja 1844-ben belehalt betegségébe.
Negyvennyolcban István gróf aktivizálódott. Az új politikai rendszerben elvállalta Pest vármegye főispánságát, majd szervezni kezdte Fóton – itt volt a család központja – a nemzetőrséget, végül negyvennyolc novemberében saját vagyonából egy egész huszárezredet felállított a nemzeti ügy mellett. Pontosabban a főispán a Kossuth Lajos vezette Országos Honvédelmi Bizottmánynak azt a nagyvonalú ajánlatott tette, hogy lemond a jobbágy felszabadításért az államtól neki járó kártérítés összegéről - 250000 forintról volt szó - amennyiben a forradalmi kormányzat azt egy huszárezred felállítására fordítja. Kossuth Lajos és Mészáros Lázár hadügyminiszter természetesen nem utasították vissza, de a regiment megszervezése ennél lényegesen többe került. Az OHB elnöke köszönő levelében a grófot az ezredesei poszttal is megkínálta a felállítandó huszárcsapat élén, illetve megkérte, hogy a regimenthez kinevezendő tisztek személyére vonatkozóan tegyen javaslatokat a honvédelmi tárca illetékeseinél. Maga a lovasezred egyébként nem szerzett nagy dicsőséget a szabadságharcban. Huszárezredének köszönhette István gróf, hogy Windischgraetz herceg 1849 februárjában Batthyány Lajossal együtt letartóztatta. A volt miniszterelnök társaságában több börtönt is „meglátogatott” a következő hónapok során. Haynau tábornok – aki negyvenkilenc őszétől főhadiszállásának is a budapesti Károlyi-palotát használta – 100000 forint váltságdíj ellenében engedte szabadon 1850-ben. A neoabszolutizmus évei során nem akadt számára megfelelő elfoglaltság, így harmadszor is volt ideje megnősülni. Új arája Orczy Mária bárónő lett. Ybl Miklós tervei alapján a gróf építette fel a fóti kastélyt és templomot. 1860-ban rövid időre újból ő lett Pest vármegye főispánja. Ekkor Lónyay Menyhért naplója szerint ő és György gróf is „talán nádor akart lenni” , de a politikai szelek változásával – jött a provizórium – lemondott pozíciójáról. Közben ellátta az államhatalomtól függetlenül működő Országos Magyar Gazdasági Egyesület elnöki feladatait egy ideig. Az 1867-es rendszerváltás után újra betöltötte Pest vármegye főispáni hivatalát, egészen 1881-es haláláig. Temetésén az uralkodó dinasztiát Erzsébet királyné képviselte. Idősebb Károlyi Istvánt feleségei két leánygyermekkel is megajándékozták élete során.
Károlyi Sándor az itáliai és fóti gyermekévek után Pesten folytatott gimnáziumi tanulmányokat, mikor kitört 1848-ban a forradalom és szabadságharc. Ede bátyjával együtt, aki őrnagyi rangot szerzett apjuk huszárezredében küzdötték végig a háborút, de az ezred megalakulása előtt Ede gróf már részt vett a borsodi nemzetőr zászlóalj megszervezésében, és Sándor is itt kezdte meg a katonai szolgálatot. A regiment Klapka György csapatai között harcolt. Tiszttársuk volt az ezredben Podmaniczky Frigyes báró, aki később a dualizmus korában a Szabadelvű Párt elnöke lett.
Később Károlyi Sándor meg is szerzett egyet Than Mór azon vízfestményei közül, amelyek a szabadságharc ütközeteit mutatták be. Görgey István – a hadvezér öccse – így emlékezett meg erről: „Gróf Károlyi Sándor birtokában létezik egy akvarellkép, mely Than Mór társunk ecsetéből ezen tarka csoportot a váci csatatéren ábrázolja, futólag odavetett arcképek mind, sokan közülük felismerhetők, s meg is vannak állapítva.” Ez az a kép, mely Görgey tábornok vezérkarát a váci harcmezőn ábrázolja, amint terepszemlét tartanak. Ma a kép a Nemzeti Múzeum tulajdonában található. 1945 után került a festmény a múzeum birtokába. Később Károlyi megszerzett még egy híres alkotást. Munkácsy Mihály a Tépéscsinálók című munkája volt az, és szintén a fóti kastélyt gazdagította.
Negyvenkilenc nyarán Görgey fővezér Klapka csapataira bízta Komárom erődjének védelmét, mikor a főerőknek el kellett vonulniuk az Alföldre, hogy ott a többi honvéd sereggel egyesülve próbálják folytatni a küzdelmet. A várból Klapka egységei többször kitörtek és az ostromló erőket megfutamították. Egy ilyen összecsapásnál tűnt ki Sándor augusztus 3-án az ácsi erdőnél. Erről a helyi sajtó, a Komáromi Lapok is megemlékezett, feltüntetve őt az előléptettek lajstromán, de a lapszerkesztő meglehetősen szabadosan bánt a katonai rangokkal, hol hadnagynak, hol alhadnagynak titulálva a grófot. Egy biztos, az ütközet után előléptették kilenc tiszttársával együtt, ő akkor főhadnagy lett.
A szabadságharc leverése Komárom várában a Károlyi famíliából három férfit ért. Ede és Sándor Klapka György katonáiként a védők táborában szolgáltak, Lajos gróf pedig mint rab ült ott, mert császárpártisága miatt a várparancsnok letartóztatta. Mivel Klapka vezérőrnagy megállapodott Haynauval, a védősereg szabadon elvonulhatott. Az utolsó éjszakán, melyet a honvédsereg az erődítményben töltött, búcsúvacsorát rendeztek a tisztek, amelyen Károlyi Sándor is jelen volt. Klapka így emlékezett meg a rendezvényről. „A lakoma végén egy ív járt köztünk kézről-kézre, amelyre ki-ki felírta nevét. Ezen íven kölcsönösen amaz ünnepélyes esküt fogadtuk egymásnak, hogy híven és rendületlenül kitartunk ügyünk mellett, s az első hívásra ismét készek leszünk érte vért és vagyont, mindent kockára tenni.” Katona Tamás történész e listát meglelte, de Károlyi Sándor gróf aláírását – akinek vacsorabeli jelenlétét a tábornok külön is kiemelte – nem találta rajta, plusz a fogadalom is hiányzott, pusztán egy névsor volt az egész, noha Klapka nem is írta le egyértelműen, hogy a későbbi agrárius aláírta volna. A két fiú – apjuk, nagybátyjuk börtönben – Párizsba utazott. Károlyi Sándor a megszakított tanulmányait folytatta a francia fővárosban. Ötvenben szabadult apjuk pénzzel tudta őt és féltestvérét támogatni. Ezt a pénzt a két fiú a többi emigráns támogatására használta fel. Hangversenyeket szerveztek belőle. Itt a leghíresebb fellépő Hajnik Paula – a szabadságharcban rendőrfőnökként működő Hajnik Pál leánya – volt, akinek fia később Károlyi Sándor közvetlen munkatársa lesz az agrárius szervezkedés éveiben. Pauláról tudjuk, „rendszerint Károlyi Sándor vezette őt fel karján a pódiumra.” Az ifjú Sándort egyébként nem annyira testvére, mint inkább nagybátyja, gróf Esterházy Pál honvéd ezredes pártfogolta.
Ennek az emigrációnak Ferenc József vetett véget, mert a szerelmes császár házassága alkalmából amnesztiát hirdetett 1854-ben. Párizsból a fiatal gróf nem a republikanizmus, vagy a Második Köztársaságot felváltó bonapartista államrend eszméjét, hanem Le Play nézeteit hozta magával Magyarországra. Később mindenki őt tekintette az agrárius vezető mesterének, azonban ezt nem lehet bizonyítani. Frederic Le Play a francia politikai katolicizmus híve volt, aki a közösségek legfőbb összetartóját a családban vélte felfedezni, illetve a szabad társulások eszméjét hirdette.
Az ötvenes, majd a hatvanas évek nem kedveztek annak, hogy a Károlyiak különösebb politikai szerepet vállaljanak. Károlyi Ede és Sándor ugyan az 1860-61-es parlamentnek a tagja volt - a Határozati Pártban foglaltak helyet - azonban ott különösebb szerepet az utóbbi nem játszott. Ede pedig a meghatározó politikusok szemében nem örvendett nagy bizalomnak. Károlyi Sándor az országgyűlés dolgairól rendszeresen tájékoztatta a külföldön tartózkodó báró Jósika Miklóst, aki az emigráció többi tagjával állt kapcsolatban. Leveleiben felhívta arra a figyelmet, hogy nem lehet az országban mindig felkelést kirobbantani, valahányszor az emigránsok úgy vélik, erre alkalmas a nemzetközi helyzet. Azt is leszögezte, hogy a határozati párti többség a kisebbségi pozícióig a helyesnek vélt (véráldozatok elkerülése) politikát követve jutott el, illetve attól a félelemtől vezérelve, hogy az országgyűlés eredménytelen feloszlatása esetén az ő nyakukba varrják a felelősséget. Ráadásul Károlyi szerint Deák Ferenc felirati javaslata kimerítően tartalmazta azon taktikai fogást, amely által meg nem egyezés esetén Ferenc József felé lehet tolni a felelősséget. Hogy mennyire nem volt politikailag meghatározónak tekinthető Károlyi Sándor ezen az országgyűlésen, leginkább a titkosrendőrség rövidke feljegyzése bizonyította. „Gróf Károlyi Sándor Csongrád-Horgostápé. Nagy mértékben exaltalt, vadászik a népkegyre és az ultrák sorában áll.”
Károlyi a hatvanas évek elején az apjával és annak harmadik feleségével a fóti birtokon élt, majd apja a Szeged környéki családi birtokok felügyeltét bízta kisebbik fiára.
Közéleti tevékenysége ekkoriban kimerült abban, hogy időnként a Hon című lapban publikált. A birtokigazgatás mellett karitatív tevékenységet kezdett folytatni. Sógornőjének, Kornis Clarisse grófnőnek 1870-ben segített a Gyermekmenhely Egyesület megalapításában. Szegeden az 1879-es nagy tiszai árvíz károsultjainak megsegítésére saját költségén hónapokig népkonyhát és bölcsödét tartott fenn. A nyolcvanas évektől párhuzamosan folytatta karitatív és politikai munkásságát. Fóton gyermekmenedékházat létesített, ahol beteg gyermekek leltek ápolásra. Egy szegvári és egy csongrádi leánynevelő intézet (mindkettő katolikus volt) megalapításához 150-150 ezer koronás alapítvány létesítésével járult hozzá. Újpesten megalapította a Gróf Károlyi Kórházat. Irgalmas rendi nővérek segítségével Budapest szegényeit etette. Rákospalota határában, Istvántelken (ennek idősebb Károlyi István a névadója) félmillió korona értékű telek adományozásával támogatta a Gyermekmenhely Egyesületet. Később e földdarabot visszavásárolta, és letette ott a Clarisseum Leánynevelő Intézet alapjait. A névadója ennek Kornis Clarisse grófnő volt, aki előbb Károlyi Ede felesége volt, majd annak halála (1879) után féltestvére Sándor gróf vette nőül 1881-ben. És ugyancsak Istvántelken 1904 elején gróf Csáky Károly Emmanuel váci püspök segédletével Stephaneum – megint apja a névadó – néven egy aggastyán-menedékhelyet is felállított, amelynek alaptőkéje 62500 korona volt. Ettől az évtől kezdve már teljesen együtt folytatták jótékonysági tevékenységüket. Számos római katolikus templom és zárda renoválására adományoztak kisebb-nagyobb összegeket. A gróf Fáy András pincéjét, ahol Vörösmarty Mihály 1842-ben a Fóti dalt szavalta, kitataroztatta az ötvenedik évforduló alkalmára. „Jótékonykodásában csak egy feltételt szabott: adományait ne hozzák nyilvánosságra.”
A famíliában Károlyi Gábor számított a legnagyobb pénzszórónak, még az adósok börtönét is megjárta külföldön. Ellenben Károlyi Sándor az egyik legtakarékosabbnak, pénzét gondosan kezelőnek tűnik, noha ezt némely kortársa a pénzsóvárság jegyének tekintette. Igen alapos „könyvelést” vezetett jegyzetfüzeteiben. Minden kiadást, bevételt és hiányt feljegyzett. Még azt is pontosan számon tartotta, mennyit adott feleségének a házvezetésre. Néhány adat 1884-ből: „Clarisse 1/I ajándék 1000 26/I járandóság 1000… 30/V készpénz bécsi útra 500 1/VI készpénz 1000… 28/VII angol növények 666… 29/XI László angol inas 750.” De tudjuk azt is, hogy az 1895-96-os évben a fóti kastélyra 130000 koronát költöttek, a gróf ekkor maga 60000, hitvese 35000, neveltjük Mihály pedig 40000 koronát költött. A Károlyit ért fösvénységi vádak mellett nem szabad elfelejteni, csak ilyen precíz költségvetés mellett lehetett kiterjedt karitatív és politikai tevékenységet folytatni. Földbirtokai, amelyekről a jövedelmét nyerte a gróf, Fót, Gyál, Szegvár, Újfalu, Szőllős, Újváros, Alsórét körül terültek el, és a gróf jegyzetfüzetei szerint dohányt, búzát, rozst, repcét termeltek ezeken.
Időközben, ha a politikába konkrétan nem is, a közéletbe azért bekapcsolódott a hatvanas évek során. Ezernyolcszázhatvanban elnöke lett Teés-Mindszenti Ármentesítő Társulatnak (Csongrád megye). Hetvennyolctól alelnökként dolgozott a Tisza-völgyi Társulatnál, amelynek elnöki posztját a kilencvenes esztendők első felében is betöltötte. A Tisza szabályozása mindig is érdekelte, ennek felgyorsítása érdekében több tanulmányt is készített, illetve szorgalmazta, hogy a közmunka- és közlekedési minisztériumban állítsanak fel egy külön szakosztályt ennek érdekében. Később, mint a képviselőház tagja hozzátette a magáét az 1884/XIV. törvénycikkely („tiszai törvény”), valamint az 1885/XXIII. törvénycikkely („vízjogi”) megszületéséhez. Birtokai révén több agrárius főnemes is érdekelt volt a folyószabályozásokban és a csatornázási és szabályozási társaságokban tisztségeket is vállaltak. Az érdekeltség okát legplasztikusabban Dessewffy Aurél egyik levele fejezi ki, amelyet 1916-ban intézett Darányi Ignáchoz. „Lehangoltságom oka, hogy birtokom fele része a belvíztől szenved, 3 hó óta 650 milli esőt nem volt képes megemészteni, 30 év óta sürgetem a belvízszabályozást, és nem tudtam azt keresztül vinni. Most beállott azon állapot, hogy dohány tengeri répaföldek víz alatt állnak, és sok, tábla oly lágy, hogy vetni sem fog lehetni, és 30 év óta fejlődött gazdaságaim visszaestek.”
Később elnöke lett Károlyi a Pesti Közúti Vaspálya Társaságnak, így nevét adhatta a főváros közlekedésének kiépüléséhez, ami nagy hasznot is hozott neki, mert birtokai a terjeszkedő Budapest határában feküdtek, amelyeket jó haszonnal adhatott el. Ady egy ilyen akcióját fel is hánytorgatta neki cikkeiben. De támadta ezért Beksics Gusztáv is, a kormányzó Szabadelvű Párt legszorgalmasabb közírója, később a párt parlamenti képviselője. Álszent dolognak tekintette Beksics, hogy miközben az agrárius urak egyfolytában kritizálják a mobil tőkét, - mert az hazát, határt, tradíciót, közösséget nem tisztel – maguk olyan pénzintézetek vezetőségében foglalnak helyet és húznak szép jövedelmet, amelyek a mozgó tőke térhódítását szolgálják. Tucatnyi agrárius-aulikus-klerikális grófot, bárót, egyéb nagyurat hozott Beksics – egyébként álnéven (Timoleon) megjelenő írásában – ilyen állásokkal összefüggésbe. Károlyival kapcsolatban megemlítette, hogy igazgatósági tag a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Banknál, illetve az Első Magyar Biztosító Társaságnál, valamint igazgatótanácsi tagsággal bír a MÁV-nál és a Ferenc-csatornánál. Nem kell pszichologizálni azért, hogy megértsük, hogyan kerülhetett agrárius egy merkantilista pozícióba. Mert ugyan ki látott olyan politikust, aki félreáll a feléje tartó poszt megszerzésének lehetőségétől, amely komoly javadalmazással és kapcsolatok teremtésének lehetőségével jár együtt.
Nem ez volt a gróf összes pozíciója a „civil szférában”. Dolgozott a Szent István Társulatban is. Ez volt a magyar katolikusok legrégibb irodalmi intézménye, amely reformkori gyökerekkel bírt, melynek negyvennyolcban idősebb Károlyi István is az elnöke volt. Fia itt a nyolcvanas években Apponyi Albert és Zichy Nándor grófokkal egyidőben töltött be vezető tisztséget, majd Károlyi távozott és Zichy maradt. És természetesen Károlyi Sándor gróf az Országos Magyar Gazdasági Egyesületnek is tagja lett. Mindezt a sok hivatalt természetesen nem egyszerre látta el, pozíciói száma a tekintélyével együtt gyarapodott, illetve a kisebb és kevésbé fontos feladatoktól idővel meg kellett válnia, mert csak tehertételt jelentettek számára. Természetesen a kezdetben betöltött funkciók során megismerkedett sok olyan férfiúval, akik később csatlakoztak az agráriusok táborához, és nem egy esetben ilyen alakok örököltek meg olyan posztokat, amelyeket addig ő töltött be. Ez főleg Darányi Ignácra érvényes, aki egyébként protestáns egyházi posztokon Tisza Kálmán pozícióit is örökölte.
Károlyit a hetvenes évek elején először a Balközép kérte fel képviselőjelöltnek, de ő nemet mondott. A felkérésnek nyilván komoly taktikai okai is voltak Tisza Kálmán részéről, nem csak a közös határozati párti múlt emléke. A gróf családi kapcsolatai, vagyona, birtokai révén komoly politikai tényező is lehetett volna, ha van rá ambíciója. Mert nem szabad elfelejteni, abban a korban sokkal komolyabban érvényesült az úgynevezett presztízs tőke. 1878-ban már elfogadta a Szabadelvű Párt jelölését Szegeden, de akkor ott vereséget szenvedett. Születési jogon ugyan tagja volt a parlament főrendi kamarájának, de annak munkájában soha nem vett részt. 1881-ben a tasnádi kerület (Szilágy m.), 1884-től 1892-ig az eszterházi (Sopron m.), 1896-ban a garbóc-bogdányi (Abaúj m.), 1901-től pedig a gönci (Abaúj m.) választókerület képviselőjeként szerzett mandátumot. A gróf politikai pályafutása során nem csak választókerületeit váltogatta, de a parlamenti pártokat is. Először a Szabadelvű Párthoz csatlakozott, majd Apponyi Albert pártjai (Mérsékelt Ellenzék, Nemzeti Párt) következtek, végül pártonkívüli jelöltként indult 1905-ben, de a Kossuth Ferenc vezette Függetlenségi Párt támogatásával. Pártszimpátiája az agrárius érdekekkel együtt változott. Mivel a Károlyiak közül többen is alsóházi képviselők voltak, nem egy olyan választói kerület állt rendelkezésükre, amely hosszabb időn keresztül valamelyik családtag fellépési privilégiumának volt tekinthető, míg az illető Károlyi egy másiknak át nem engedte, vagyis a családon belül próbálták átörökíteni a kerületeket, nem egyszer úgy, hogy más jelölttel meg sem kellett birkózniuk, mert rivális nélkül közfelkiáltással választották meg őket. Károlyi Sándor esetében ez kétszer fordult elő, 1901-ben és 1905-ben. Ez persze soha nem jelentette azt, hogy olcsón meg lehetett szerezni egy ilyen kerületet.
Ezerkilencszázötben, mikor Károlyi a telet a mediterrán területeken töltötte, unokaöccse intézte helyette az ügyeket Darányi segítségével. A volt miniszter így írt a grófnak. „Minden valamire uri ember melletted van, nemkülönben a katholikusok is. A protestánsok reserváltak. Ami ellenzék van, az függetlenségi és főleg zsidóság által tápláltatik. Az ellenzéki mozgalom Nemes ügyvéd neve körül forog… Nemes Kossuth [Ferenc – A. L.] kívánságára visszalépett ugyan és rólad nagy elismeréssel nyilatkozott, de jelöltségét ennek dacára fentartják. Pállfy Lászlót megbíztam, tudja meg, hogy a református papokra milyen hatással volna, hogyha írnék nekik, azoknak, a kiknél valamit el lehet érni, írni fogok [tudniillik Darányi a Dunamelléki Református Egyházkerület és a pápai református kollégium főgondnoka volt – A. L.]. Azt is felajánlottam Pállfynak, hogy… kész volnék magam is lemenni. Ő azonban azt tartja, nem volna helyén, mert csőcselék lármájával szemben itt nem annyira momentán hatásra kell nézni, mint inkább minden egyes községben igen alapos belső és reális munkát kell végezni… Kossuthtól egy nyílt levelet is kieszközöltünk a néphez, a mely plakatiroztatni fog s kinyomtatva minden egyes választónak megküldetik. Pállfy Lászlót arra is felkértem, hogy jelölje meg, kiknek kellene, hogy Kossuth egyenként is írjon. Talán nem ártana, - szükség ugyan nincs rá, - hogyha KF-nek (József-körút 47) néhány sort írnál, feltéve természetesen, ha legkevésbé sem feszélyez a dolog. A mi programmbeszédedet illeti, a legmelegebben gratulálok hozzá. Szükségesnek tartottam azonban… abból néhány Gönczön kényes részt, mint például a közös vámterületre vonatkozó érvelést kihagyni.” Károlyi ugyanis komolyan megkérdőjelezte a dualista rendszert a programtervezetben, amelyet azután elküldött Darányinak véleményezésre. „A dualizmus fenntartása miatt törvénysértésekre szükség nincs. Meg fogja az állani helyét kényszereszközök alkalmazása nélkül is, tisztán a szabadság alapján nyugodva, amelyen eredetileg fölépült az egész dualista alkotás. Ha pedig a szabadsággal többé fenn nem tartható, akkor össze fog omlani s helyébe oly közjogi alkotást fogunk állítani, amilyent szabadságszeretetünk és magyar államiságunk érdekének megfelelőnek fogunk találni.” Darányi ezt az egész bekezdést piros ceruzával áthúzta, a választók elé egy, a közjogi kérdéseket illetően teljesen zanzásított nyílt levél került, figyelembe véve az ezerkilencszázötös feszült belpolitikai helyzetet.
Végül Károlyi Sándor közfelkiáltással – tehát ellenjelölt nélkül – lett a kerület képviselőjévé megválasztva, miközben ő végig a Földközi-tenger partján tartózkodott, tüdőbetegsége miatt. Mihály elküldte neki a választási költségek végelszámolását. „Kedves Sándor bácsi. Késtem eddigi levelemmel, mert sürgetéseim dacára is eddig nem tudtam… a gönci választásból eredő számadásokat megkapni… A fent maradt sajnos csekély összeget a mai napon a Sándor bácsi folyószámlájára átírattam. Hogy oly rengeteg összeg ment erre az egyhangú választásra, annak több oka van. Én is hibásnak érzem magamat, amennyiben eleinte a Pállfy által kért 30000 és 15000 koronát szó nélkül kiadtam. Ügyetlen voltam… Mikor az első nagy összeg kiment, mivel azt hittem, az egész választás meg lesz csinálva és jöttek újból és újból pénzért, már én is kényszerhelyzetbe kerültem. Adni kellett, mert olcsóbb azért 70000 koronával meglenni, mint 45000-rel megbukni… Megdrágította az egészet a tiszta jelleműnek hitt Nemes János, gaz disznónak megvásárlása.” Az 1901-es és az 1905-ös ellenjelölt nélküli győzelmekhez „hozzásegítette” Károlyit Szent-Imrey Gyula, aki a kerület választási elnöke volt, és akinek „pártatlanságát” az a fél tucat levél bizonyítja, amelyeket 1905 január és február havában Mentonba küldött Károlyi Sándorhoz. A korabeli választójogi törvény lehetővé tette, hogy még a választás napján, fél órával a szavazások megkezdése után is lehessen jelöltet állítani, így érthető meg az elővigyázatosság, és a rengeteg pénz elköltése a választást megelőző napokban, miközben nincs ellenjelölt, de bármelyik pillanatban lehet.
Amikor 1884-ben a Sopron megyei eszterházi kerületben szerzett mandátumot Károlyi Sándor, akkor a győri püspöknek kellett köszönőlevelet írnia, hogy mozgósította papjait. „A győri egyház megye területén történt megválasztásom legnagyobb tényezői Nagyméltóságod papjai voltak. Ezen tisztelendő urak lelkes közreműködése, de főkép Excellenciád megtisztelő sorai azon hiedelmet erősítették meg bennem, hogy az eszterházi kerületbeli papok Excellenciád jóváhagyásával cselekedtek oly buzgón az én érdekemben.” Hála Károlyi Sándor rendszeretetének a legtöbb választás pontos költségvetése - falvakra, pálinkára, muzsikusokra, kortesekre etc. lebontva - remekül dokumentálható a MOL-ban őrzött anyagok segítségével. Egy korábbi tanulmányban arra a Max Weber-i elméletére hivatkoztam, miszerint vannak, akik a politikáért élnek és közéjük soroltam az agráriusokat. Most pedig itt azt mutattam be, hogyan vásárolt magának az ország egyik legvagyonosabb mágnása képviselői mandátumot. A politikáért élés és ez a magatartás – amely látszatra a politikából élés - azonban nem zárta ki egymást akkoriban. A gróf éves bevétele a birtokaiból a 400 ezer koronát is meghaladta a kilencvenes években. Ő ezt pedig szépen az agrárius sajtó megszervezésére, szövetkezetek felkarolására fordította, de volt hogy a darabont kormánnyal szembeni nemzeti ellenállás idején 25-25 ezer koronával támogatta egy-két vármegye ellenállásban résztvevő hivatalnoki csoportját a számára soha nem szimpatikus Kossuth Ferenc személyes kérésére.
Károlyi Sándor a kezdetektől fogva részt vett az agrárius mozgalomban, de csak lassan, évek munkája által emelkedett fel annak vezéréül. A vezérszerepre pedig sikerrel pályázhatott volna Széchenyi Pál gróf, aki vele egy platformról indult, de nyolcvankettőben Tisza Kálmán felkínálta neki a földművelésügyi miniszteri tárcát, ezt Széchenyi elfogadta és belesimult a kormány politikájába.
Ezernyolcszáznyolcvannégyig a Tisza-kormánytól várta a segítséget Károlyi, hogy legalább néhány törvény megalkotásával a szükséges jogi keretet lefektessék a mezőgazdaság problémáinak megoldásához, de a Szabadelvű Párt nem mutatott különösebb érdeklődést az agrárius tervek iránt. A következő esztendők során kidolgoztak a gróf munkatársai egy hitelszövetkezeti alapszabályzatot, de csak hosszas kilincselések után tudták megszervezni ez alapján a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei hitelszövetkezetet (1886). Ez a szövetkezet az évek során megpróbálta munkáját országosan kiterjeszteni. Az egyetlen parlamenti sikere az agráriusoknak a Szabadelvű Párt kebelén az uzsoratörvény (1883/XXV. tc.) megszavaztatása volt. E törvény 8%-ban maximálta a kamatot, ha vizsgálat után a bíró uzsorának minősítette a törlesztés feltételeit, akkor csak a kölcsönkapott összeg visszafizetését rendelte el, így próbálta a törvénycikk megóvni a parasztokat a tönkremenéstől. De 1902-re már ezt a törvényt is kevésnek tartották az agráriusok, és egy gyűlésen újat dolgoztak ki, miután az 1883-as törvény hiányosságaira felhívták a figyelmet.
Közben 1885 októberében a grófnak sikerült egy komolyabb nemzetközi gazdakongresszust összehívnia Budapestre. Ez volt az első nemzetközi kongresszus hazánk történetében. Ezerkilencszáznégyben is sor került egy ilyenre, annak pedig az lett az érdekessége, hogy az agráriusok – a magyar történelemben szintén először – a filmet használják fel kampányukhoz. Ennek az 1885-ös kongresszusnak az volt a célja, hogy a tengerentúli és oroszországi gabona beáramlását Nyugat- és Közép-Európa piacaira meggátolják. Egy közép-európai (ideértették nyugatot is) vámszövetség megszervezésével vélték megoldhatónak a keleti és az amerikai, ausztrál konkurencia kiszorítását. A kongresszuson azonban inkább az egyes nemzetállamok eltérő érdekeinek védelme bontakozott ki. A Pesti Napló ennek kapcsán foglalkozott az általános francia-német rossz viszonnyal és korábbi, de nem magyar eredetű elképzelések felvázolásával. Természetesen az agráriusok tisztában voltak vele, hogy egyik napról a másikra az európai államok a vámunióra nem lesznek vevők, de remélték, hogy legalább „ha máskép a főczél elérhető nem volna, differencziális vámtételek mellett is létesülhetne.” De ebből sem lett semmi. A kételkedők és szkeptikusok Károlyinak szánt figyelmeztető levelei meg is előzték az összejövetelt. Szükséges kiemelni, hogy közgazdászok már akkor is úgy vélekedtek, egy európai vámszövetség alapú „integráció” csak francia-német közös részvétellel lehetséges.
A nemzetközi találkozó után Károlyi újra a honi viszonyok között nézett megoldás után. A gazdasági kiegyezési tárgyalásokon próbált vámvédelmet szerezni a magyar gabona számára – eredménytelenül. Ekkoriban döntött úgy, ha a parlamentben nem tud többséget szerezni elképzeléseinek, akkor az érdekérvényesítés más módját választja.
Ezernyolcszázkilencvenben megalapította a Szövetkezés című lapot. Ez kezdetben havonta, majd kéthetente jelent meg. Szerkesztőnek Bernát Istvánt kérte fel, aki addig a Budapesti Szemle gazdasági szakértőjeként dolgozott. Néhány évvel később Károlyi kiadta a Hazánk című napilapot, majd a Magyar Gazdák Szemléje című folyóiratot. E lapok szellemisége egyforma volt, lévén ugyanaz a szerkesztőségi gárda és mecénás állt mögöttük. A Hazánk beköszönő vezércikke az egyoldalú iparfejlesztést, a szabad piac árnyoldalait ostorozta, amely a haladást nem a nemzeti tradíciók tiszteletére alapozta, hanem mindent az utilitarizmus felől szemlélt. Felhívták a hatalom figyelmét arra, hogy eredményes nemzeti politikát a lakosság döntő többségét kitevő parasztság nélkül nem lehet folytatni. „A szabadság uralma alatt a mezőgazdaságban a réginél könyörtelenebb szolgaság jelei kezdtek mutatkozni, melyeknek nyomása alatt módosultak a régi erkölcsök.” Mivel ezeket a sajtóorgánumokat mind Károlyi pénzelte – 1905-ben a Hazánk havi 5000 koronájába került, de ebben az esztendőben meg is szűnt – ebből kifolyólag a cikkírók köre idővel bértollnokká vált az ügytisztelet mellett, de a lapok soha nem is érték el a kívánt szervezettséget, hatást, vagy olvasottságot. Buday Barna szerkesztő panaszkodott is emiatt. „S én szívesen fel is használok minden tért publicitásunk szélesbítésére de sajnos, egymagam kevés vagyok ehhez a munkához, köztünk több a vezető, mint a mindennapi munkás ember. Az ősz folyamán muszáj lesz jobban megszervezkednünk.”
Károlyi politikájának volt egy paradoxon vonása. Apponyi Albert pártjaiban tevékenykedett, ahol elismerték az ő munkásságát, de a gróf a hatvanhetes ellenzék politikai nézeteit nem osztotta, pedig az volt a korban a legfőbb politikai törésvonal. A közös ügyek kérdéskörét olyannak tekintette, amelyek megakadályozhatják a Mérsékelt Ellenzéket, majd a Nemzeti Pártot a kormányképesség megszerzésére Ferenc József szemében. Még az 1886-os Janszky-ügy miatt kirobbanó vitában sem állt szándékában támogatni egy teljesen önálló magyar hadsereg felállításának tervét, és ezen nézeteit egy nyílt levélben, melyet a választókerülete lakóihoz intézett, fel is vállalta. A Mérsékelt Ellenzékhez, majd a Nemzeti Párthoz kettő okból kifolyólag csatlakozott. Az egyik Apponyi Albert gróf személye volt, aki a magánéletben is Károlyi jó barátja volt. Kettejük arisztokrata famíliája házasság révén is közel állt egymáshoz. Károlyi Sándor pénzzel is szívesen támogatta Apponyi politikáját, mellyel szemben fenntartásai voltak. Az agrárius vezért vonzotta az ellenzéki pártok kormányellenes kritikája, illetve programjuk agrárius ügyekkel szimpatizáló pontjai: „szakismeret fokozása és a hitelügy rendezése által a kisebb gazda és iparos is megnyerje fennállásának és versenyképességének föltételeit.” A Nemzeti Párt 1892-es januári kiáltványában azt nyilatkozták Apponyiék, hogy a kiegyezés biztosította Magyarország gazdasági önállóságát – tehát ők az 1867/XII. tc. alapján politizálnak – azonban az aulikus politika ezt az önállóságot nem engedte kifejleszteni.
Mivel a szövetkezeti kísérletekkel elégedetlen volt, a parlamenti ügyek fókuszában továbbra sem jelentek meg az agrárérdekek, a hatékonyabb érdekérvényesítés érdekében a már létező sajtója bevetésével, 1896 januárjában megalakította a Magyar Gazdaszövetséget, melynek maga lett elnöke. Ez egy pártok feletti szervezet volt, hogy mint Károlyi később az első gönci levélben fogalmazott: „a magam részéről párt különbség nélkül fölkeresem az eszme barátjait.”
Új párt alapításának Károlyi nem sok esélyét látta. A korszak folyamán a hatvanhetes-nyegyvennyolcas politikai törésvonalat semmilyen új politikai tematizációval nem lehetett áttörni. A Gazdaszövetség ettől függetlenül a választásokon előlépett programmal, amely kizárólag gazdasági kérdésekkel foglalkozott, és támogatta bármely párt jelöltjét, aki e programot felvállalta. Ez a mezőgazdaságot súlytó adók csökkentését (föld-, hús-, pót- és borfogyasztási adók), megszüntetését (másodosztályú kereseti), igazságosabb közteherviselést (a harmadik osztályú kereseti és a tőkekamatadó emelése), illetve szociálpolitikai (gazdatiszti és cselédtörvény reformja, bevándorlási törvény szigorítása) intézkedéseket javasolt. Megjelent náluk az Ausztriától független vámterület kérdése is, de ez gyorsan rugalmassá változott.
Károlyi 1898-ban főleg saját tőkéből megalapította a Hangya Termelő, Értékesítő és Fogyasztási Szövetkezetet. Erre igazán nem volt szükség, mert a kormány törvényt hozatott az Országos Központi Hitelszövetkezetről, amely fel is állt, de nem Károlyi lett az elnöke. A Hangya tehát politikai dacból alakult meg. A kilencvenes évek során azonban több szövetkezeti kísérlet is megbukott, így vele kapcsolatban nagy volt a bizalmatlanság. Károlyi Almási Balogh Elemért kérte fel ügyvezetőnek, de az alapító urak hamar rá is hagytak minden munkát, még Károlyi is elfeledkezett Balogh fizetéséről. A Hangya melletti kampány is csak lassan hozott gyümölcsöt. A szövetkezeti apostol nem élte meg műve kibontakozását, mivel a Hangya csak 1906 után kezdett rohamosan terjeszkedni, miután egy-két pénzügyileg viharos esztendőt sikeresen átvészeltek. 1916-ra a hozzá csatlakozott szövetkezetek száma elérte az ezerháromszázat, a Gazdaszövetség falusi szervezeteinek száma ekkorra 2600 volt. Az agráriusok szerint 261000 fő alkotta ebben az évben a különböző agrárius szervezetek taglétszámát. Ámbár ez a nagy taglétszámi adat semmivel sem bizonyítható, legalább annyira propaganda számnak is tekinthetjük, mint valósnak.
(Az agrárius vezér eszméi) A történelem során minden olyan mozgalom, párt, amely a társadalmi nyilvánosság előtt markáns változások érdekében, a hegemón eszme ellenében jelent meg és fejtett ki közéleti tevékenységet, természetesen rendelkezett ideológusokkal teoretikusokkal, akik igyekeztek elméleti igazságát hirdetni és bizonyítani az adott csoportosulás által megfogalmazott céloknak. Magát Károlyi Sándort sokkal inkább a gyakorlati kérdések és munka foglalkoztatta, semmint az elvontabb ideológiák fejtegetése. Szekfű Gyula az agrárius alapgondolat megfogalmazását Andrássy Géza és Széchényi Imre grófoknak tulajdonította, akik 1881-ben tanulmányutat tettek az Amerikai Egyesült Államokban, és az ott megismert birtokviszonyok és tulajdonjogi szabályozás magyarországi bevezetését kezdték szorgalmazni. Ebben egyet lehet érteni Szekfűvel, de ő a továbbiakban Zselénszky Róbert grófnak juttatta az agrárius főszerepet és a Három nemzedékben Károlyi Sándort meg sem említette, akinek pedig vezérszerepét Zselénszky gróf a sajtó kínálta legnagyobb nyilvánosság előtt maga ismerte el és méltatta. Azonban ez nem jelentheti azt, hogy Károlyi számára vindikálhatjuk az agráriusok főideológusi posztját. Szerintem az Bernát Istvánt illeti meg. Egy Károlyi-portréból azonban bűnös mulasztás lenne kihagyni a vezér politikai/ideológiai nézeteit, még ha azt nem is olyan cizelláltan és sokoldalúan fogalmazta meg, mint Bernát, aki világnézetének kifejezésére segítségül hívhatta egyetemi oktatói tapasztalatait, elméleti műveltségét.
Mielőtt fejest ugranánk a gróf írásainak, beszédeinek az elemzésében, fontosnak tartom, hogy tisztázzuk néhány fogalom tartalmát a félreértések elkerülése végett. Károlyi nem használta sehol a szubszidiaritás kifejezését – helyette „önsegélyről” írt - de a liberalizmus vadhajtásainak lemetszésére ezt javasolta ollónak, a szövetkezetek formájában. Károlyi Sándor szubszidiaritásán azt a felfogást érthetjük, hogy a problémák kezelését azon közösség szintjén véli jól megoldhatónak, ahol a problémák konkrétan felmerülnek. Az agráriusok politikájában ez a szint egy-egy település közösségét, vagy annak a kollektívának is csak a szegényebb – agrárius felfogás szerint a szövetkezetekre rászoruló - részét illeti. Az ilyen kis kollektívák számára a gondok szubszidiáris módon való megoldásához az államnak, vagy valamely magasabb rendű szervezetnek, hivatalnak nem feltétlenül kell beleavatkozni a közösség dolgaiba.
Következő két fogalmunk a beavatkozással kapcsolatos, ezek az intervencionizmus, illetve az etatizmus. Utóbbit a gróf esetében az államszocializmus kifejezés helyettesítette, de természetesen nem a totalitárius kommunista állampárti diktatúrát értette alatta, mint mi a huszonegyedik században. Intervencionizmus és etatizmus különbségét Károlyi Sándornál – de talán általános értelemben is – a két beavatkozási izmus esetében a beavatkozás mértékében lelhetjük meg. A gróf felfogásában akár egy „éjjeli őr” típusú liberális állam is lehetett intervencionista. Olyan értelemben, hogy az államhatalom beleszól a társadalom gondjaiba, konfliktusaiba, majd, ha azok elsimításában segített, visszavonul felügyeleti okokból – hiszen ez az „éjjeli őr” szerepe – szemlélődő állapotába, és a lehető legkisebbre minimalizálja jelenlétét. De a konfliktus forrását felszámoló folyamat során az állam igyekszik csak a leginkább érintett kollektívák és egyének fölé kiterjeszteni – és oda is csak ideiglenesen - védőszárnyait. Az agrárvilág felemelkedésével kapcsolatban a következőket érthetjük intervencionizmuson. „Az állam által nyújtott segély vagy pénzbeli, esetleg másnemű támogatásból, vagy pedig abból állhat, hogy az állam a szövetkezetekre hasznos törvényekről és rendeletekről gondoskodik.”
Károlyi gróf az intervenciót elfogadta, de ezzel ellentétben igyekezett elvetni az etatizmust-államszocializmust, mint a társadalmi problémák megoldásának egy lehetséges kulcsát. Szerinte az etatizmus olyan államszerep-felfogást képvisel, amelyben az államhatalom meghatározó módon szól bele az adott közösség életmódjába, gazdasági viszonyaiba. Szemben az intervencionizmussal nem elégszik meg a nemzet haladását akadályozó tényezők felszámolásának elősegítésével, hanem a haladást elősegítő eszközökről is maga a hatalom akar dönteni kvantitatív, kvalitatív szempontból, valamint az eszközök felhasználásának irányát is elő akarja írni. Ilyen értelemben Károlyi Sándor gróf az etatizmus-, avagy államszocializmus-felfogásnak negatív értelmet tulajdonított, mert szerinte az etatista állam megtagadja a közösség tagjaitól azt a szabadságot, hogy a maguk választotta úton haladjanak az individuális, avagy a kollektív boldogulás irányába. Amint megfogalmazta: „…ahol a magán kezdeményezés még gyönge, a kormányok mihamar átcsapnak az állami szociálizmusba azért, hogy a haladást kényük, kedvük szerint irányítsák és erejüket növeljék.” Még egy másik irányú megközelítés szerint is gondot okozhat a túlzott állami szerepvállalás. „Az államszocializmus midőn mindenkinek egyformán mér, nem selejtez, nem buzdít a haladásra, míg az önsegély ép erre hajt.”
Károlyi gróf eszméinek értékelésekor az ő „antiliberalizmusát” érdemes idézőjelekkel körülvenni, mert az agrárius vezérnek nem a liberalizmus általános eszméivel szemben voltak kifogásai, hanem a gyakorlati megvalósulás folyamatában megnyilvánuló negatív vonásaiban. Többször meg is fogalmazta. „Mi úgy hisszük, hogy a liberálizmus eszközei jók, azokhoz ragaszkodunk, míg az államszocializmust csak elvétve akarnók használni, mert ez a népet gyengíti, míg amaz fejlődésében erősíti.” Etatizmus-ellenessége e szavakban is megnyilvánult. De azt ő is világosan látta, hogy az államok azért avatkoztak bele a társadalmak életébe, mert a liberalizmus eszméinek megvalósulásakor a mindennapokban lettek annak vesztesei, akiket támogatni kellett a fennmaradásuk és a társadalmi béke megőrzése érdekében.
Nem fejtette ki Károlyi Sándor a liberalizmus eszméihez kapcsolódó véleményét ennél bővebben, csak a gyakorlati megvalósításkor bekövetkező negatív jelenségeket ostorozta. Úgy gondolom egy idézettel, amely Asbóth János tollából ered 1875-ből, remekül lehet szemléltetni Károlyinak a liberalizmushoz, valamint a konzervativizmushoz való viszonyát, amely őnála a konzervatív politikai gondolkodás magáévá tételében fejeződött ki. „A liberalismus bizonyos elvekből indúl ki, és bizonyos elvek megvalósítása képezi czélját. A conservatív politika az adott viszonyokból indúl ki és a helyzet az állam, a honpolgárok reális szükségeiben keresi czélját. A liberalismus mindenekelőtt elveit és theoriáit, a conservatív politika mindenekelőtt a hazát igyekszik szolgálni. Ha a nemzet érdekei és a divatos elvek ellentétben állnak, a liberalismus inkább a nemzet érdekeit, a conservatív politika hamarabb a divatos elveket ejti el.” Pontosan ezt tette gróf Károlyi Sándor, mikor a tizenkilencedik-huszadik század fordulóján a liberális szabad verseny okozta problémák orvoslása érdekében a szubszidiaritás és az intervencionizmus együttes alkalmazására tett javaslatot, amelyek adott esetben jobban szolgálhatják a magyar nemzet érdekeit, mint holmi „divatos elvek.” És hát az uralkodó szabadelvűség képviselői sem mondhatták magukat minden esetben igazi liberálisnak. Mikszáth ezt az 1884-es képviselőházi választások után fogalmazta meg. „Már ez a választás is szükségessé tette a ruhatár átalakítását és a kártyahelyiségek megnagyobbítását, annyi mameluk jött be.
- A liberalizmus erősödik - hangoztatták.
Pedig voltaképpen nem annyira erősödés volt ez, hanem gyengülés. A nemesi osztály folyton-folyvást szegényedett, minélfogva gyengült az ellenállási képessége. Ami magát a liberalizmust illeti, az már akkor is furcsa volt. Parádés gunya, mint a franczia bírák talárja, amit az ülésekhez felhúznak, de a tárgyalási terem küszöbén túl levetik. Liberalizmus csak a konferencziákon van, azontúl senki sem veszi azt komolyan. Voltak ugyan holmi félliberálisok, akiket a többiek egész demokratáknak hívtak. Azonban az egész «demokraták» is azt tartották, hogy többet ér nemes embernek lenni, mert a nemes ember, ha akarja, lehet demokrata, ha akarja, lehet arisztokrata.”
A gróf már az 1860-80-as évektől több tanulmányt és rengeteg újságcikket készített, illetve fontosabb beszédei is megjelentek nyomtatásban, most eszmeiségének bemutatásához a századforduló idején készültekből választottunk ki néhányat.
Egyik legfontosabb írása Károlyi Sándornak 1895-ben került a nyilvánosság elé. Címe a „Nehány szó a magyar munkáskérdésről volt”. Ebben az opusculumban a gróf a gazdasági-társadalmi verseny veszteseinek keresett eszközöket, amelyek segítségével helyzetük megjavítását remélte. Figyelme fókuszában a kis- és törpebirtokosok, napszámosok álltak, valamint a boldogulásukat az iparban kereső munkások. Károlyi a tanulmány címében szereplő munkás fogalmának nem adott határozott definíciót. Így alapvetően Saint-Simon-i értelemben vett gyűjtőfogalomnak tekinthetjük az ipari és a mezőgazdasági szférában dolgozók alsó és egyben legnépesebb tömegének. Közben arról sem szabad megfeledkezni, hogy a korszak Magyarországán az agráriumból több mint tíz-tizenkétszer annyi ember próbált megélni, mint az ipari szférában.
Nem rendőrkérdésnek tekintette a munkáskérdést, hanem olyannak, amelyet csak más társadalmi rétegekkel együtt érdemes vizsgálni, mert a „természeti törvény, mely ezeket szabályozza, elválaszthatatlanul fűzte azokat össze.” Károlyi Sándor nem hiába volt „közgazdász” és tagja a parlamenti alsóház közgazdasági és földművelésügyi bizottságainak nagy fontosságot tulajdonított a tőkének, és mindig a gazdasági fejlődéstől remélte a különböző társadalmi rétegek haladását. Felhívta a figyelmet arra, hogy mindig a tőke körül találhatóak a nagy munkáscsoportosulások földrajzilag. Ráadásul az államok szerepvállalása előtérbe került, mert mindenki tőlük várja szociális helyzetének jobbra fordulását. Magyar viszonylatban nem szabad elfelejteni azt, hogy az állam, illetve nagy magántársaságok a vasútépítésekkel és a folyamszabályozási munkák során az 1880-as évekig óriási, földbirtokkal nem rendelkező paraszti tömegeket láttak el biztos jövedelemmel, melyek a nyolcvanas évekkel bezárólag egzisztenciális védelmet is jelentettek, de a nagy építkezések csökkenésével a munka nélkül maradtak magától értetődő módon az államtól várták a támogatást. A gróf ráadásul több vasutat és csatornát építő társaság tagjaként ezzel pontosan tisztában is volt.
Több hasznosíthatónak vélt javaslattal is előrukkolt Károlyi Sándor. Ezek a következők voltak. A munkások elvándorlása szülőföldjükről – a korszakban összeurópai problémaként jelentkezett a jobb megélhetést remélők kivándorlása az Újvilágba – megakadályozható olyan iparágak létesítésével, amelyek hosszú és biztos jövőre tekinthetnek. Másik javaslata: „A munkás-osztály szervezését lehetővé kell tenni.” Egymáshoz közelítését kívánta a munkaadóknak és a munkavállalóknak. E ponton markánsan kifejezte a marxizmussal kapcsolatos ellenvéleményét, amelyik az uralkodó osztálytól – ez esetben a munkaadóktól – a javaik elvételét és a magántulajdon megszüntetését akarta megvalósítani. Az agrárius neokonzervatívok vezetője az osztályok harca helyett, a társadalmi osztályok összefogásában látta a jövőt.
Beavatkozást sürgetett ott, ahol az állam segítséget nyújthatott a rászorulók rétegeinek. A kisdedek, a betegek, az öregek ápolására, gondozására hívta fel a figyelmet, mondván, hogy a családokat védelmezni kell. Az egészséghez és a szociális biztonsághoz való jog, valamint a gyermeki jogok ma már az alkotmányos alapjogok második generációjához tartoznak.
Alkalmatlannak tartotta a földbirtokrendszert a nemzet fejlődése szempontjából. „Nálunk elégséges a nagybirtok, a kisbirtok, sőt a törpebirtok is, de nincs elégséges középbirtok, s ez a baj… A nép szabadon fejlődhetett, vezetők nélkül maradt és az ökonomikus versenybe belesodorva, minden más érzet lassan elnémult benne, míg csakis a materiális érdekek kivívása lett a haladás iránya. A nép ezen iránya mellett gazdagodókra és szegényedőkre oszlik a tömeg.” Mindig e kérdés körül jelent meg a liberális szabad verseny kritikája Károlyi írásaiban. A baj a szabad versenyes kapitalizmussal szerinte az volt – illetve mások szerint is – hogy a gazdaságilag erősebbet még erősebbé, a szegényebbet-gyengébbet még gyengébbé és kiszolgáltatottabbá tette a verseny. Ez azt is jelentette, hogy egy nemzet, amely szegényekre, illetve gazdagokra oszlott, elveszítette összetartozás-tudatát, és olyan individuumokra bomlott, akik nem a nemzeti közösség érdekeit, hanem csupán az egyéni önös érdekeiket vették figyelembe. A gróf attól tartott, hogy a vagyoni törésvonal két oldalán sorakozók egymással ellenséges viszonyba kerülhetnek.
Mi lehet a megfelelő megoldás az önző egyéni érdekek elburjánzása ellen? A szubszidiaritás, illetve ha az önmagában elégtelennek bizonyulna, akkor az intervencionizmus. Az etatizmust-államszocializmust Károlyi Sándor rossz megoldásnak tartotta. Mert az etatista szociálpolitika uniformizálja a társadalom tagjait azáltal, hogy egyenlőséget teremt, amely degradálóan hat a versenyszemléletre, amely a fejlődés alapja. Vagyis nem a versenyt, csak a liberális szabad verseny közösségromboló tulajdonságát vetették el a neokonzervatívok. És miért jó a magyar nemzetnek a szubszidiaritás és az intervencionizmus? „Támogatni kell az önsegély fogalmát, különösen a kisemberek javára, mert főkép ő az, aki nagy számánál fogva a mezőkön kint a nemzeti eszmét fogja képviselni. A magyar kisember kell, hogy jobban fejlődjék, mert szívós ellenállási képességével magyar államiságunk egyik fő tényezője.” Károlyi Sándor tehát a nemzeti testvériség és a verseny párhuzamos uralmát óhajtotta, mert utóbbit hasznosnak tartotta a fejlődés szempontjából, de a szolidaritásnak – amely a kereszténység egyik alapelve - is helyet kell biztosítani a nemzet gyengébb tagjainak számára.
Károlyi Sándor a Nyitra megyei Gazdasági Egyesület agrárgyűlésén 1899. május 30-án tartott beszédet. Ennek a beszédnek a szövege még abban az esztendőben megjelent nyomtatásban is, Szervezkedés és szövetkezés címmel. „Meg kell értetni az emberekkel, hogy a szervezkedések korszakát éljük, meg kell tanulnunk a tömörülést, az együttműködést, hogy sikerrel ellentálljunk más, már is szervezkedett osztályoknak, akár legyenek azok a kapitalizmushoz tartozók, akár legyenek olyanok, akik a szociálizmus zászlója alatt harcolnak.” Miért volt erre szükség? Mert a korszakban a tőke kartellekbe és trösztökbe tömörülve próbált még nagyobb haszonra szert tenni. „A tőke hatalma a termelő és a fogyasztó rovására gyarapodik, a természetes árképződést… megakadályozza az ügyben szervezkedett kereskedelem, midőn az árakat mesterséges módok segítségével s eltekintve a termelő és fogyasztó érdekeitől, mereven csak saját érdekeinek szem előtt tartásával alakítja.” Munkásnak, iparosnak, parasztnak a pórázát veszített tőkével szemben kell tennie valamit fennmaradása érdekében. E probléma kiváltó oka, hogy „…míg az elmult korszakbeli tradíció a megélhetést mindenkinek megadni törekszik, manapság az oekonómikus verseny csatáiban az egoisztikus én domborodik ki, mely a versenyben legyőzöttekkel szemben kegyelmet nem ösmer.” A gróf szerint az egoizmus túlkapásait korábban a vallás és a közerkölcsök tompítani tudták. Könnyebb is volt tompítani egy rendileg szervezett feudális társadalomban a közösséget szétfeszítő erőket, mert a rendi időkben mindenki tudta, hol van a helye. Ezen felül a hierarchikusan szervezett rendi közösségek meg is védelmezték az egyéneket. Ilyen védelmi szervezetek voltak például a céhek, amelyek szabályzatai korlátozták a versenyt, így téve lehetővé, hogy az adott közösségen belül azonos ipar képviselői egymás mellett élhessenek. De ugyancsak védelemre számíthatott a jobbágy is földesurától, hiszen annak érdeke volt alattvalója (jó)léte, mert szolgálataitól függött gazdaságilag. Kettejük viszonya tehát patriarkális volt, szemben a kapitalizmus gyáros-munkás viszonyával, mert a munkás mindig pótolhatónak tűnt. A századforduló korában természetesen a „régi szép idők” felé tekintő nosztalgiát feleslegesnek vélte Károlyi, a feudális rendszer restaurációját pedig elvetette, mert a szabadság önmagában hordozza ennek javító elemeit. A szabadságtól gerjesztett társadalmi folyamatoktól-változásoktól azt várta, hogy a társadalmi erők egyenlítsék ki egymást. Ebben hitt, de úgy vélekedett, hogy a kiegyenlítési folyamatok konfliktusokkal járnak, „főleg akkor, ha nem enyhíti őket a társadalmi béke érdekében dolgozó humanizmus, mely a szabadság korszakában fejlődő egoizmussal szembe a testvériséget állítja, a kiaknázás végtelenségének határvonalakat szab, hirdetve a méltányosságot. Testvériség és méltányosság nélkül haladva a jövő korszak kultúránkban valószínűleg visszaesést fog mutatni, melynek már most kellene elejét venni.” E sorokban megint az agrárius gondolkodó szabad verseny ellen szóló kritikája tárul elénk. Az individualizmust preferáló liberalizmust támadja, mikor egoizmusról beszél, kifejezvén, hogy ez az individualizmus negatív irányú elferdülése. Ezzel pedig csak a humanizmus és a vallásosság értékeivel lehet megküzdeni.
Megint felmerült nála az intervencionista gondolat. Önmagukat fejlesztik a társadalom erői, és ezáltal gerjesztik a haladást, de „mégis örökké szükség van arra, hogy ily kiegyenlítési processzusok fokoztassanak. Érdességük csak így tompul el.” Az agrárius népességnek kettő fronton kell fokoznia e folyamatokat. Egyik a gazdasági tér, itt természetesen a hitel-, a fogyasztói- és értékesítő szövetkezetek szervezésével lehet eredményeket produkálni.
Másik front a művelődésé, közerkölcsöké. Összefüggenek ezek a gazdasági gondokkal. Példának okáért az iszákosság egy fontos baja a parasztságnak. A kocsmákban ráadásul hitelre ihatnak, mely eredményeként uzsorakamatok kifizetésére vállalnak kötelezettséget. Ez pénzügyi és egészségügyi szempontból egyaránt káros a falvak lakosságára nézve. Megoldásul a kocsmáltatási jog falu, avagy szövetkezet általi bérbevételét javasolta - így tilthatnák be a helyi hitelre ivást és uzsora szedését - valamint a felvilágosítás, oktatás megszervezését, hogy a parasztságot öntudatra nevelje. Károlyi agrárius elvtársai az erkölcsiség és az alkoholizmus problémáját tovább boncolgatták, és nem csupán a parasztság szintjén, hanem a városok társadalmára is kiterjesztve azt. Művelődés terén pedig eljutnak az agráriusok oda, hogy felvetik egy közgazdaságtudományi egyetem megalapításának szükségességét. Hosszú folyamat eredményeképpen 1920-ban meg is nyithatta kapuit a mai Budapesti Corvinus Egyetem, melynek első dékánja az agrárius Bernát István lett.
1902-ben a Kilián kiadónál megjelent gróf Károlyi Egyesülés és emelkedés című rövid brosúrája. Írásának oka egyszerű. A liberális szabad verseny eszméje megbukott Károlyi Sándor szemében. Következőképpen fogalmazta meg ezt. „A közszellem ebben a tekintetben megromlott, elgyengült s ezért mindinkább állami beavatkozást sürget, ugy, hogy ma már mindent az állami kezdeményezéstől várunk. Mert sajnos, ez a jelszó, mely más nemzeteknél megfelel, hogy „fejlődjék az erős és hulljon a férgese”, nálunk korán és nem kellő óvatossággal lett alkalmazva.” Azért kárhoztatta ilyen nyers hangon a laissez faire elvét, mert Magyarországon a kapitalizmus felkészületlenül ért széles tömegeket. És amint Károlyi Sándor leírta e tanulmányfüzetében, nem olyan középosztály alakult ki az évtizedek során, amely képes lett volna a romboló folyamatoknak megálljt parancsolni, a falvakból pedig egyenesen hiányzott a középosztálybeli elem, így nem volt senki, akire a parasztság támaszkodni tudott volna. Miért volt rossz, hogy a falvakból hiányzott a középréteg? Ennek megmagyarázásához ismerni kell a magyar paraszt gondolkodását. A „csökönyös” parasztemberek nem voltak az újítások hívei. Mindenre szkeptikusan néztek, ami számukra újnak, ismeretlennek számított. Bizalmukat a tradíció és az empirikus tapasztalatok számára tartogatták. Annak volt előttük tekintélye, ami a múltban a környezetükben bevált, bizonyította hasznosságát. Hittek az olyan személyekben, akik bizonyítottak a szemük előtt, vagyis volt presztízsük. Az agrárvilágban ahhoz, hogy a parasztok fejlődjenek szükség lett volna egy olyan „agrárius középosztályra,” amelynek tekintélye van a paraszti tömegek szemében és alkalmas arra, hogy a vállára támaszkodhasson egy nagyobb tömeg, így elterjesztve az újításokat a műveletlenek és szegények körében.
Olyan középosztályt kívánt Károlyi a magyar nemzet élére, amelyik a kulturális és a gazdasági szférában is integráló erővel bír, mintakövetésre és felzárkózásra buzdítva a szegényebb társadalmi rétegeket. De a gróf körültekintve a korabeli Magyar Királyságban, közönyt tapasztalt a közjó iránt, és csak az előtérbe került magán- és rétegérdekek érvényesülését látta, a parlament normális működését pedig ellenzéki obstrukció gátolta. Nem látott más lehetőséget, minthogy „oda kell nevelni az embereket, hogy saját sorsuk kormányzójává, a nemzeti lét és a közfeladatok részeseivé váljanak s a hol e neveléshez a társadalom egymagában gyönge, ott az állam vállalja el a kezdeményezést mindaddig, a meddig ez saját maga erejéből haladni nem fog tudni s így neveljen szabad polgárokat.” Ott kívánta egész pontosan az állami beavatkozást, ahol nincsen civil kezdeményezés, illetve azon vidékeken, ahol erre a civil erő elégtelennek bizonyulna. Még a liberalizmusról is pozitív hangon szólt. „Szervezkedéseink a szabad alakulás elvei alapján, a liberalizmusra támaszkodva történjenek. Az egyleti élet és a szövetkezések fogják megmenteni a liberalizmust, ha szervezkedéseikkel olyan erőket lesznek képesek teremteni, a melyek ellentállóak és ellensúlyozni, illetve rendes medrükbe visszaszorítani fogják az erősebbek, az ügyesebbek kiaknázási hajlamait. Ha így fogjuk ellensulyozni a tulkapást, ugy igazában érvényesül majd a liberalizmus fejlesztő hatása.” A liberalizmus ilyen dicsérete nyilván betudható annak is, hogy a Szabadelvű Párt – amelynek ekkor tagja volt a Nemzeti Párttal való fúzió révén – merkantil csoportja már élesen kritizálta egy évvel korábbi gönci levelének tartalma miatt őt konkrétan, illetve az agrárius-merkantil ellentét pedig már igen komoly politikai múlttal rendelkezett. Azonban, és ezt Károlyi politikai gondolkodásának megértéséhez ki kell hangsúlyoznunk, ő a liberalizmusban csak a piaci szabad versenyt nem tartotta megfelelőnek, etikusnak. A szabadság – amennyiben nem piaci meghatározó elvként tekintett rá – nagy érték volt a szemében. Eljutott gondolkodásában odáig, ahová a huszonegyedik században sem sikerült mindenkinek, hogy felismerte, egy közösség minél szabadabb, és ennek tudatában is van a kollektíva – értve ezalatt azt, hogy felelősen tud élni ezzel – és minél fejlettebbek a szabadságot biztosító intézmények, annál kisebb konfliktusok árán tud állapotán változtatni az adott társadalom. Vagyis Károlyi Sándor megértette azt, hogy csak egy szabad közösség képes önmaga és intézményeinek megújítására, mikor ennek szükségét érzi és teheti ezt a legkisebb súrlódásokkal, a bevált normák megőrzésével és megerősítésével. Míg egy közösség minél kevesebb szabadsággal bír, változásai annál nehézkesebbek, konszenzusok felrúgása és véres elitcserék kísérik, és e folyamatokat ideiglenesen anarchisztikus állapotok, valamint szellemi és emberi veszteségek tarkítják, nem beszélve arról, hogy nem minden változás haladás. Károlyi gróf, mint konzervatív világnézetű politikus elvetette a forradalmi jellegű változásokat, és az azokat hordozó eszméket. A szabadság mielőbbi elérését és értékének, pozíciójának megerősítését – nem utolsósorban nevelői célzattal a magyarok gondolkodásmódjára – a szövetkezetek szaporításában vélte megtalálni.
A Nagyváradi Napló munkatársa erről másképpen vélekedett, és félreérthetetlenül adott kifejezést gondolatainak. „A plutokrácia és szocializmus rémeitől megriadt gróf a társadalmi erők himnuszát zengte el szepegve, s ugyancsak szepegve erősítgette, hogy meg kell védenünk a liberalismust s a demokraciát mert különben baj lesz… A prófécia máris beteljesedett. Egy szegény klerikális féreg, aki alig tizenöt-húsz millió forintnak lehet csak ura, íme megdöbben a plutokrácia növekedésétől, és még jobban megdöbben a közelgő szocializmustól. Ilyen körülmények között egyebet nem tehet: fölcsap a demokrácia apostolának.” Eltekintve Ady pejoratív tartalmú körítésétől, el lehet fogadni amit mond, úgy hogy elvesszük annak élét. Ebben a korban ugyanis minden felelős politikust foglalkoztatott Európában az a küzdelem, amely a hatalompolitikai színpadon a hagyományos, de gyengülő uralkodó osztályok és az új arisztokrácia, a plutokraták között zajlott, illetve az a társadalmi/ipari változás, amely néhány évtized alatt kitermelte a munkásosztályt, annak minden új kihívásával együtt. Ady tarthatta köpönyegforgatónak a „szegény klerikális férget”, aki azért lesz liberális demokrata, hogy gátat vessen a hömpölygő szocializmusnak. A valóságban azonban ennél prózaibb, de praktikus elméletet kell keresnünk. Károlyi Sándornak idővel rá kellett döbbennie, bármennyi pénzt is áldoz agrárius törekvéseinek népszerűsítésére, a fennálló politikai rendszer keretein belül nem kap programja sem parlamenti többséget, sem akkora erőt, amely megkerülhetetlen tényezővé tenné a Magyar Gazdaszövetség parlamenti képviselőit. Ennek oka pedig a cenzusos választójog volt, amely éppen a szegény parasztság nagy tömegeit rekesztette ki a választásokból. A demokrácia azonban a politikaformálás részeivé tette volna őket. Nem véletlen, hogy a gróf halála után Dessewffy Aurél és az örökös Károlyi Mihály csatlakoztak az általános választójogot akkoriban követelni kezdők táborához. Jóval azelőtt téve ezt, hogy Mihály az agrárius törekvéseket elfeledve más politikai utakra lépett.
Úgy vélem e ponton érdemes visszakanyarodni a grófnak a dolgozatom elején idézőjelek közé tett antiliberalizmusához. Olvasmányaink során számtalanszor találkozhattunk mindannyian azzal a liberális vádponttal, hogy a liberalizmus ellenfelei (konzervatívok és szocialisták) bár elvetették annak javaslatait, de sem a 19-20. század fordulóján, sem később nem tudtak vele szemben hiteles alternatívát állítani. Hangsúlyoznám, véleményem szerint gróf Károlyi Sándor liberalizmus kritikája-antiliberalizmusa mellett sem a liberális eszmék en bloc elvetését szorgalmazta, sőt elismerte érvényességüket, de káros melléktermékeit, kifejlődésének rossz eredményeit szerette volna hatástalanítani, melyek egy egészséges nemzeti fejlődést akadályoztak. Ebben lelhető meg az agráriusok konzervatív felfogása. Általánosságban magukévá tették egy másik ideológia doktriner eszméit, de amíg a liberálisok az individualizmust helyezték értékeik centrumába, addig a konzervatívok ezeket – némi szubszidiáris, intervenciós átszabás után – megpróbálták ráhúzni egy közösségre. És itt nyernek értelmet Asbóth korábban idézett szavai, a konzervatívok azon az elvi alapon állnak, mely szerint: ami a nemzetnek hasznos, az igazságos, s követendő.
Mint tudjuk nem elégedett meg az agrárius propaganda azzal, hogy a Magyar Királyság megyéit járva hirdesse a szövetkezés eszméit. 1904. szeptember 6-án Budapesten az agráriusok nemzetközi kongresszust rendeztek. E fórumon, mint a Magyar Gazdaszövetség elnöke, Károlyi Sándor gróf tartotta az ünnepélyes nyitó beszédet.
„Beléptünk abba a korszakba, amelyben a közösen érdekelt csoportok és nemzetek koalíciókat alkotnak.” Szövetségesek és eszmetársak toborzásában az európai agráriusok sem maradhatnak el. Ők persze nem háborús fegyvertársakat kerestek a világ újra felosztásához, hanem olyanokat akik az agrárius program mentén képzelték el az európai nemzetek gazdasági és társadalmi felemelkedését. A beszéd lényege az volt, hogy a szövetkezeteket Kelet-Európában és a Balkánon is terjeszteni kell. Mert szerinte „e zászló értesse meg az európai kelet népeivel, miben áll és mit kíván az a haladás, mely fönn fogja tartani a társadalmi békét.” Károlyi gróf a szövetkezetek déli és keleti térhódításával az ottani nemzetek belső feszültségeit akarta leszerelni. Vagyis a forradalmakat - mint agresszív és tradícióromboló modernizációs lehetőségeket - akarta elkerülni, amelyek természetükből kifolyólag minden esetben kétes kimenetelűek. Természetesen ebben az esetben is a szövetkezetek szervezését javasolta, mint legjobb gyógymódot. Ezek felébreszthetik szerinte a kicsi népek széthúzó tagjaiban a nemzeti összetartozás tudatát, kitermelhetik maguk soraiból a hiányzó középosztályt, amely idővel követendő mintát mutathat a szegényebb rétegeknek a felemelkedéshez. A szövetkezetek és a középosztály sikerrel „szembeszáll a kapitalizmus túlzó önzéseivel és a szociálizmus tulzásaival. Igyekszik összeegyeztetni ezen ellentéteket, melyek egyesítve, a társadalmi béke felé visznek, míg magukra hagyva, egyenetlenségekre vinnék a társadalmat, veszélyeztetve a demokrácia létét.” Demokráciával Károlyi Sándor 1904-ben a Balkánon és Kelet-Európában nem igazán találkozhatott, de mint elérendő célt az agráriusok elé kitűzhetett. Így foglalta össze a szövetkezetek lényegét. „Végeredményben mindig a demokrácia az, amely ennek hasznát látja, mert lényegében és természeténél fogva a szövetkezés majdnem mindig a demokrácia eszköze.” A szabadság eszméjét is fontosnak tartotta Károlyi gróf. Ehhez azonban elengedhetetlen feltételnek tartotta a szolidaritást egy adott közösség tagjai között. Mivel e nélkül „a gyönge mindig gyönge marad ugy hogy a saját ügyeinek intézése és a szabadság reá nézve illuzoriussá válik.” Ergo a szabadságra az egyéneknek szükségük van, de csak abban az esetben hasznos, ha azzal megfelelően tudnak is élni, különben könnyen lejárathatják a szabadságot, ha nem ismerik fel értékét. Maga a demokrácia-fogalom nem volt egységes a boldog békeidőkben, de az agráriusok körében sem. Egyes kortársak szemében az a liberális állam, ahol a lakosság „elsöprő kisebbsége” rendelkezett a szabad véleményformálás lehetőségével, antidemokratikus és elfogadhatatlan volt, míg példának okáért az agrárius Bernát István a művelődési és vagyoni cenzuson alapuló választójogot és az ehhez társuló virilizmust elfogadta, és 1896-ban a magyar demokráciát így kommentálta. „A nemzetre van bízva, hogy intézze sorsát. A helyi kérdéseket a községi adminisztráczió utján, a nagyobb fontosságuakat a megyékben, végül az országosakat a parliamentben választott képviselők által.”
A jelek szerint Károlyi Sándor antiszemita volt. Visszaemlékezéseiben unokaöccse, Károlyi Mihály annak titulálta. Ez nem a mai rasszista típusú antiszemitizmust jelentette esetében. Károlyi szemében a zsidóság, mint a kapitalizmus negatívuma jelent meg, amely bevándorolt, uzsorahitellel megkopasztotta a falvak népét, illetve a nagytőkések megkezdték a hagyományos nemesi uralkodó rétegek kiszorítását a politikai hatalomból, mikor a mobiltőke alapú vagyonok fölékerekedtek a földbirtok alapú vagyonoknak és a velük járó politikai, társadalmi befolyásnak. Egyszóval Károlyi konkurenciát látott a magyarországi zsidóságban. A másik problémája ezzel kapcsolatban a mobiltőke tradícióromboló hatásában érhető tetten. Ezerkilencszázöt júliusában lapjainak szerkesztője és bértollnoka, Buday Barna jelentette neki. „A nyár folyamán még a bevándorló kazárok ellen fogunk felzudulni, e tárgyban a Budapesti Hírlapnak már írtam vezérczikket. Most a „Köztelek”-ben vezettem be a kérdést, melyre a Hazánk adja meg a csattanót.” Szinte minden választási programjukban ott szerepelt a bevándorlási törvény revíziójának ígérete. Ennek szigorításával akarták elérni, hogy Kelet-Európából minél kevesebb zsidó érkezhessen Magyarországra. Ez az 1903/V. törvénycikkelyben meg is történt. Károlyinál azonban ez a probléma már az 1860-61-es országgyűlésen is felmerült. Egyik levelében már akkor panaszkodott. „A zsidók 10 év óta nemzet ellenies szellemben a kormány eszközeiként, sok ellenszenvet mutatnak irányunkban, továbbá a népet zsarolják, a kisebb kereskedés kezeik között lévén, hitelben adott áruit drága uzsorával veszik meg.” A történelemtudomány jelenlegi állása szerint azonban szó sincs antiszemitizmusról Károlyi és az agráriusok esetében. Az antiszemitizmus kérdésével foglalkozó Gyurgyák János például külön fejezetet szentel a Károlyi vezette agráriusoknak monográfiájában, bemutatja programjaikat, de azokról a pontokról (rendszerint az utolsókról) említést sem tesz, amelyek a bevándorlás ellen zúdulnak fel. És külön fejezetben tárgyal olyan politikusokat, akik antiszemiták voltak, de nem vesz róla tudomást Gyurgyák, hogy az illetők tagjai voltak a Magyar Gazdaszövetségnek. Károlyi Mihály pont a bevándorlás-ellenességben látta nagybátyja antiszemitizmusát, de meg kell jegyezni, hogy ezzel önmagát is hasonló gyanúba keverte, mert, amikor 1905-ben indult a pétervásári választókerületben, akkor ő az új bevándorlási törvény (1903/V. tc.) szigorú végrehajtását kívánta a kerület választóihoz intézett nyílt levelében.
(Befejezés) Összefoglalva Károlyi Sándor gróf eszméit, a következőket állapíthatjuk meg. A korszakban a liberális eszmék egyeduralma során bebizonyosodott, hogy a liberalizmus alapeszméje az individualizmus egoizmusba csapott át. Ez a szabad versenyes kapitalizmusban úgy jelent meg, hogy csupán az egyéni érdekeket szem előtt tartó vagyonos rétegek még vagyonosabbak, a szegények szegényebbek lettek. Vagyis a nemzeti közösségeket kettészakította a jövedelmi/egzisztenciális törésvonal mentén, amely az egyik legveszélyesebb, a demagógiának leginkább kitett emberi érzelem az irigység, a gyűlölet forrása lehet. A leszakadtak felemelésére a gróf a rászorulók összefogását és a kollektívában való érdekegyesítést javasolta. A közösségi haladás végcélja lehet akár a demokrácia és a szabadság kivívása is. Ezek elérhetőségének kettős eszköze a szövetkezetekben és a középosztályban rejlik. Előbbinek kell megformálni a másikat, amely ha öntudatot szerez, integráló erővel bír a nemzeti közösség lemaradt részei felé, és képes az állam intézményrendszerét a szükségleteinek megfelelő formákra módosítani. Ha erős a középosztály és öntudatosan tudja felhasználni a szabadság és a vagyon lehetőségeit, úgy hogy mások érdekeit, érzelmeit is tiszteletben képes tartani – vagyis méltányos – akkor semmi akadálya nincs a demokratikus politikai intézmények megalkotásának.
Az eszköznek tekintett szövetkezetek esetében azért a szubszidiaritás és az intervencionizmus híve az etatizmussal szemben, mert az önállóságra, felelősségre épül, szemben azzal az elgondolással, amely szerint mindent az államtól kell várni. Egy közösség akkor lehet sikeres, ha tagjai gondolkodásában, cselekedeteiben a jogok – az államhatalommal szemben – és a kötelességek – a közösség javára – egyensúlyban vannak, mely egyensúlyt a jólét biztonságérzete táplál mindenkiben. Viszont ha mindent elvárunk az államtól, akkor a kötelességek szférája – mint kollektív erkölcsi normák kifejezője - azt megsínyli, ráadásul az államhatalom felé egyoldalúan kiszolgáltatottá válik a társadalom, amely által szabadsága és az azt biztosító jogcsokor is elveszhet.
A klasszikus konzervatív világnézet és politikai gondolkodás a tradícionalizmuson, az organicizmuson és a politikai szkepticizmuson alapszik Ennek a felfogásnak Károlyi Sándor gróf, valamint agrárius eszmetársai tökéletesen megfeleltek. Hagyománykomplexumát pontosan kifejezte a nemesi birtokos középosztály – a negyvennyolc előtti Werbőczy István-féle politikai nemzet – hatalmi súlyának és értékszemléletének restaurációs törekvése – a feudalizmus visszaállítása nélkül (ez egyúttal status quo konzervativizmusát is jelentette saját osztálya szempontjából). Hinni tudott a szerves társadalmi fejlődésben, amely a folyamatosságából, illetve az erre épülő változtatási képességből adódóan feloldja és elkerüli azokat a feszültségeket, amelyek óhatatlanul felbukkannak egy olyan közösség körül, ahol az organikus haladást radikális események tartóztatják fel, illetve terelik vakvágányra. Politikai szkepticizmusa a szocializmus és a – megtapasztalt – liberalizmus kritikájában ragadható meg. Az agrárius képtelen volt hinni a liberális és a szocialista ideológiák maradéktalan megvalósulásában úgy, hogy a szabadságot, boldogságot, igazságot, valamint a szocializmusban a javakat egyenlő mértékben osztva el az egyének között, mindenkit egyformán ki tud elégíteni.
Károlyi Sándor hívő katolikus volt, de a politikájában ez csak árnyaltan jelent meg, alig lépve át azt a szükséges minimumot, amely a kor követelményeként megjelent a különböző, nem kifejezetten vallási alapon szerveződő pártoknál és politikusaiknál. Inkább a liberális mainstream mentén haladva a vallásnak a korszellemhez való szükséges viszonyát taglalta programjaiban. Általánosságban valahogy így: „A keresztény felebaráti szeretet szelleme az, a melyre szükség van, és e helyen minden téves magyarázatok elkerülése szempontjából ki is jelentem azt, hogy én a különböző vallásfelekezetek törvényes jogainak gyakorolhatását s a honpolgárok jogegyenlőségén alapuló lelkiismereti szabadságát tisztelni és fenntartani akarom.” Szövetkezetei megszervezésekor sem fordított ennél több figyelmet a felekezeti hovatartozásra, de azt szintén lehet sejteni a hozzá intézett levelekből, hogy a katolikusok többségben voltak a szövetkezetekben, illetve a Felvidéken az evangélikus szlovákok, akik sorában az antiszemitizmus is dívott. Kisebbségben voltak a reformátusok a Magyar Gazdaszövetség vezetőségében. Beránt István ugyanakkor tagja volt a Kálvin Szövetségnek, de csak a századforduló után írt olyan leveleket Károlyihoz, amelyekben arról számolt be lelkesen, hogy sikerült szűkebb református pátriájában elindítani a szövetkezetek szervezését. Keresztény valláserkölcsi politikát csak levelében ígért a győri püspöknek.
A huszonegyedik századra politikai közhellyé vált az a felfogás, hogy a hagyományokra építő konzervatívok nem rendelkeznek szociális érzékenységgel, közömbösek a munkáskérdéssel kapcsolatban, és csak a mindenkori uralkodó osztályok érdekeit tartják szem előtt (ez felfogás a Mannheim-féle tizenkilencedik századi német politikai konzervativizmusnak felel meg). Azok, akik ezt a politikai toposzt hirdetik, csak a brit Konzervatív Párt „thatcheri forradalmára”, neoliberális fordulatára hivatkozhatnak az ezerkilencszáznyolcvanas esztendőkből, azonban történelmileg nem igazolható az állításuk. És ezt Károlyi Sándor magatartása, publicisztikája éppen úgy kifejezte, mint például a katolikus néppártiak programja, avagy a szintén konzervatív Asbóth János parlamenti felszólalásai a munkások megsegítésének tárgyában.
Az agrárius Károlyi nem ellenezte magát a merkantilista terjeszkedést, de voltak vele szemben elvárásai szociális téren, nemzeti alapon, méltányosság kérdésében. Egy agrárius úgy vélekedett, az ipar már megkapta az államtól a támogatást, most a mezőgazdaságon a sor, hogy neki is juttassanak támogatást, hogy megálljon a saját lábán és egyenrangú partnere legyen az ipari-banki szférának a nemzeti gazdaságpolitikai irányelvek meghatározásában, amely kulcsfontosságú egy agrár-ipari ország felemelkedése szempontjából. Így lehetett Károlyi Sándor, valamint társai, Andrássy Géza, Pallavicini Ede, Széchényi Imre, Zichy Jenő agrárius úgy, hogy közben merkantilistának tekintett állásokat is betöltöttek, és ez nem okozott nekik politikai-morális megcsömörlést.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969