2013. I-VI
 

Olvasás az információs társadalomban
Dr. Tokaji András

Az olvasás világméretű visszaszorulására és az írás-olvasás készségének romlására olyan sok adatunk van, hogy most már nem annyira a jelenséggel, hanem inkább annak okaival kell foglalkoznunk. A hit, a felfedezések, az ész, a gépek és a nagy társadalom-átalakítások korszaka után az információ korszakába érkeztünk. Próbáljuk tehát innen, az ún. információs társadalomból és annak marketing stratégiáiból felfejteni a bajok okait.

(A klasszikus, a modern és a posztmodern marketing-stratégia) Az idők során a marketing-stratégiák egyre agresszívabbakká váltak. Az első stratégia-típus – nevezzük „klasszikus stratégiának” – még a kínálatra irányult. Később, a fogyasztói társadalom kifejlődésével a vállalat-birodalmak már nemcsak az egyes termékek és szolgáltatások forgalmát növelték meg, hanem általában is megnövelték a fogyasztást. Ez a stratégia tehát – nevezzük „modern” stratégiának – a bevásárlóközpontokkal, a nyitott polcos kínálattal, az on line rendeléssel és a hitelkártyás fizetéssel általában könnyíti meg az áruk és termékek forgalmazását.
A harmadik paradigmaváltást az a stratégia jelenti, melynek során sikerült rávenni az embereket arra, hogy a vásárlás életcéljuk legyen, és maguk találják ki annak a módját, hogyan tudnak még többet vásárolni. Van olyan ismerősöm, akinek valóságos életelve, hogy minden ketyerének: audiovizuális eszköznek, órának, mobiltelefonnak stb. azonnal beszerezze a legújabb változatát. A marketingnek az a típusa, amelyet „posztmodern marketingnek” nevezek, már nem a kínálatra, hanem az emberre, a „potenciális vásárlóra” irányul. A klasszikus árutermelő társadalmakban az ember – amellett, hogy vásárolt – még megőrizhette univerzalitását. A szinte korlátlan hatalmú tőke azonban még ambiciózusabb célt tűzött ki maga elé. Nevezetesen: oly mértékben tágítja ki a személyiség fogyasztói oldalát, hogy az ellenőrzése alá vonja a személyiség egészét. Az eredmény a „fogyasztó”, mely antropológiailag nem több, mint korlátozott emberi törekvésekkel és képességekkel rendelkező piaci tényező. Mindennek pedig megvannak a művelődésre vonatkozó következményei.

(Az információ lényeges – az olvasás felesleges dolog) A pénzszerzés soha nem volt olyan kényszer, mint most. Vele szemben az ismeretszerzés és a munkavégzés, valamint azok eredménye, a tudás és a munkateljesítmény, továbbá az emberi kapcsolatok – melyek korábban önértékek voltak – különös eszközökké, a fogyasztás eszközeivé, azaz önmagukban értéktelen dolgokká váltak. A tanuló szeme előtt nem a megszerzendő tudás lebeg, hanem az érettségi bizonyítvány, amely jogosulttá teszi őt a munkavállalásra. Egyik ismerősömnek, amikor felvételt nyert a munkahelyére, első dolga volt kiszámítani, hány év szolgálata van hátra a nyugdíjig. Kérdésre az emberek azt válaszolják, hogy azért vásárolnak, mert jól akarnak élni. Holott ennél sokkal többről van szó. Valami azt súgja nekik: ha felhagynának a vásárlással, nem tudnának lépést tartani a korral, és elveszítenék az élethez való jogukat. Félnek a metafizikai megsemmisüléstől. Hogy kicsúszik a lábuk alól a talaj. Ma már olyan agresszív hirdetések is vannak, amelyek már nemcsak reklámozzák az árucikkeket, hanem „fukarnak”, Olcsó Jánosnak nevezve erkölcsileg is megbélyegzik, kiközösítik mindazokat, akik személyes szükségleteik (vagy képességeik) szerint vásárolnak.
Ennek a nyomásnak a következtében nem annyira a társadalomhoz, sokkal inkább a piachoz szocializálódnak. A pénzszerzés és a vásárlás révén mintegy „kívülről” építik fel magukat. Ehhez egyre több információra van szükségük, és egyre kevesebb tartalmas olvasmányra. Az emberek manapság az örökké változó adótörvényeket, kitöltési útmutatókat, banki számlakivonatokat, mindenféle hirdetéseket, befektetési ajánlatokat, diszkont árakról és akciókról küldött tájékoztatókat, termékleírásokat, biztosítási kötvényeket, pályázati hirdetményeket, kézikönyveket stb. olvasnak. Informálódj és informálj! Az Ember értékét ismertségével mérjük, akár híres, akár hírhedett emberről van szó. Méltó és méltatlan – ha híres – egyformán érvényesül.

(Az olvasás hátrány) I libri nello scaffale /Könyvek az állványon/ című tanulmányában Montale már a 60-as évek elején különbséget tett az önművelő és a fogyasztó olvasó között. Az előbbi célja a tanulás, az emlékezés és az önformálás, a másiké viszont a kikapcsolódás, a szórakozás. Mint írja: „a napról-napra megjelenő, múlékony mondanivalójú kiadványok olvasói valójában nem olvasnak: csak néznek és látnak. Még ha ténylegesen tudnak is olvasni, figyelmük akkor is a képregények olvasóihoz hasonlít: rápillantanak a képregényre, és elhajítják azt.”
A helyzet azonban még ennél is rosszabb. Régebben voltak iskolázott, tehát művelt olvasók – és fogyasztó olvasók. Ma már azonban korántsem meglepő, ha azok az iskolázott emberek, akiket korábban a művelt olvasók közé soroltak, szintén úgy viselkednek, mint a fogyasztó olvasók. A posztmodern ember a művészetre és az irodalomra nemcsak mint felesleges, hanem mint káros dologra is tekint. Úgy érzi, hogy az olvasás és a gondolkodás, a reflexió és a tűnődés megakadályozza az érvényesülésben. Mégpedig mind gyakorlatilag, mind lelkileg.
Gyakorlatilag azért, mert a rohanó világban sem olvasásra, sem reflexióra nincs ideje. A lelki ok kissé bonyolultabb. A kérdés úgy merül fel, hogy „nyertesek” vagy „vesztesek” akarunk lenni. Hát persze, hogy „nyertesek”! Márpedig ennek titka a gátlástalan ügyeskedés és törtetés. A kapcsolatok gátlástalan váltogatása. Hát ez a probléma! A klasszikus olvasmányok ugyanis közösségi szellemre és közösségi értékekre nevelnek, olyasmire, mint a szorgalom, a hűség vagy a megbízhatóság. Aki viszont sokat olvas, töpreng és meditál, a nagyobb közösség számára ugyan felelősen gondolkodó és megbízható, a megbízói számára azonban megbízhatatlan kételkedő, a maga szempontjából pedig határozatlan és halogató lesz, mint Hamlet. A legbiztosabb út ahhoz, hogy vesztes legyen.

(A média és alapegysége: az információ) Korábban már beszéltem arról a hatalmas erőről, melyet a tőkéscsoportok arra fordítanak, hogy létrehozzák az új emberfajtát, a „vásárlót”. Ennek a hatalmas munkának az oroszlánrészét azonban már nem maguk a termelő vagy szolgáltató vállalatok, hanem a médiatársaságok végzik el. Továbbra is működnek a hagyományos szocializációs rendszerek, mint amilyen a család, az iskola, az egyházak, a sport- és művészeti egyesületek. A poszt-indusztriális média azonban egymaga képes a világalkotásra, és hatásoson érvel amellett, hogy az ember egészéhez szól.
Mindig akad elegendő szakember, aki készséggel bebizonyítja, hogy a régebbi korok hőskölteményei voltaképp a kor újságcikkei, a templomok vallásos tárgyú freskói pedig a kor képregényei voltak. Ez azonban csupán hamisítás, és nem más, mint a modern-posztmodern állapot egyfajta idealizálása. Abból ugyanis, amit ma „médiának” nevezünk, az újságoktól az Internetig, éppen az érték- és eszmeteremtő igény hiányzik. A média ugyanis elsősorban a hírközlést és a haszonszerzést tekinti feladatának, és nem azt, hogy feltárja a valódi gondokat, vagy hogy a dolgok mélyére hatoljon. Alapegysége nem a gondolat, hanem a hír, nem a tudás, hanem az információ.

(Információs társadalom és tudásalapú társadalom) Mindez jól tükröződik abban az ellentmondásban, hogy a kormányok egyszerre vizionálnak egy ún. „tudásalapú” és egy „információs társadalmat”. A valóság persze az, hogy az információs társadalom mára már legyőzte a tudásalapú társadalmat. Az információk és a rövid hírek pergése – szemben a tudással – felértékelődött. Ez a sebesség vált normává, amivel nemhogy egy 400 oldalas könyv, de még egy három perces anekdota sem tud versenyre kelni. Bloch-Murphy „törvényei” itt is érvényesek: „Ha valamit nem tudsz három oldalon összefoglalni, akkor ne is foglalkozz vele, mert senki sem fogja elolvasni”. A média szüntelenül azt sugallja, hogy ismereteink, csakúgy, mint az információk, gyorsan elavulnak: a hírek száguldó paripáin nagyobb eséllyel tudjuk megragadni a valóságot. „Be the first to know.” /Légy te az első, aki megtudod!/ A posztmodern ember úgy érzi, ha el kellene olvasnia egy hosszabb könyvet, kérlelhetetlenül elszállna felette az élet.
A szakmák kihalását ifj. Vonnegut már 1952-ben elsiratta Player Piano (magyarul: Gépzongora, Budapest, Maecenas, 2006.) című könyvében. Megállapítása ma érvényesebb, mint korábban bármikor. Az áruházi polcfeltöltéshez, adatbevitelhez, szórólapozáshoz vagy vagyonvédelemhez nem kell sokat tanulni, olvasni. Az unos-untalan hangoztatott „élethosszig tartó tanulás” sem változtat ezen semmit. Számos, korábban értelmiségi szakmának számító szakma sem számít kivételnek. Ma már ezekben is el lehet boldogulni csupán felszínes ismeretekkel. A tudásnál sokszorta fontosabb a jó önérvényesítő és kommunikatív képesség. A legjobban azok keresnek, akik a források megszerzésével és elosztásával foglalkoznak – ők azok, akik a kreatív szakemberek munkaerejét aprópénzért megvásárolják.

(Információ és tudás, információ és eszme) John Naisbitt azt írja Megatrends című könyvében, hogy korunkat az információ „tömegtermelése” jellemzi, és éppen ez, a „tudás tömegtermelése” az, ami a gazdaság hajtóerejét képezi. Ne keverjük a dolgokat! Az információ lényegében praktikus adatokat jelent: árfolyamokat, repülőjáratok indulását és érkezését, egy frissen meghozott bírósági döntést stb. Összességük csupán rendszertelen halmaz. Egységet csupán a rendszerezett ismeretek képeznek – ezt viszont már tudásnak nevezzük.
The Cult of Information /Az információ kultusza/ című könyvében Theodore Roszak még magasabbra állítja a mércét: ő az információval még csak nem is az ismeretet, hanem az eszméket állítja szembe. „Az ember eszmékben gondolkozik – írja – nem információkban. (…) Az elme természeténél fogva terveket sző, célokat tűz ki maga elé, és választ a lehetőségek közül.” Karl Jaspers véleménye szerint az emberiség intellektuális alapjait Konfucius, az upanisádok, a buddhizmus, Zarathusztra, a zsidó próféták, Homérosz és a görög filozófusok és tragédiaírók rakták le. Ami azt követte, szerinte csak egy új kommunikációs hálózat volt.
Hogy mennyire fontos, amit Roszak mond, mi sem bizonyítja jobban, mint Abraham Moles Az esztétika ás az esztétikai befogadás elmélete című könyve. Ebben Moles – már a múlt század 50-es éveiben! – provokatívan fölérendeli az információt a műalkotásnak. Miután különbséget tesz a szemantikai és az esztétikai információk között, azt írja: „A rádióhírek egy része nyilván a szemantikai információhoz tartozik. Ezek határozzák meg a (…) a hallgatók egy logikusan meghatározható részének válaszait. Ide tartozik pl. az időjárás-jelentés, ha holnap kirándulni akarunk menni; a tőzsdei árfolyamok, ha részvénytulajdonosok vagyunk (…). A hírek másik része azonban alapjában érdektelen számunkra: a szó köznapi értelmében „informál” valamiről; haragot vagy örömet válthat ki bennünk anélkül, hogy bármilyen közvetlen vagy későbbi reakciót meghatározna, de emlékezetünkben elraktározódik. Ez a rész főként az esztétikai információhoz tartozik.” Vagy, később, még szókimondóbban: „A költészet (…) teljesen haszontalan. Egy Petrarca-szonettel nem lehet egy kotrógép műveleteit irányítani”.
Ezzel szemben a helyzet az, hogy az embereknek az értékelő-orientáló műalkotásokra és eszmékre továbbra is szükségük van. A legnagyobb gond, hogy nem tudatosul bennük. Hiányérzetüket – tehát az információk semmitmondó jellegét, hitvány minőségét és heterogenitását – az információk mennyiségével próbálják pótolni. Ez a tartalma az „infó-mániának”.

(A gondolati tartalmak információvá redukálása) A globalizáció egyik legfeltűnőbb tulajdonsága olyan információ-hordozók használata, amelyekkel át lehet hidalni a nyelvi nehézségeket. Az első ilyen kezdeményezés Zamenhof eszperantója volt a 19. sz. utolsó harmadában, mely még a természetes nyelvek igényével lépett föl. Ezzel szemben Ogden már bevallottan egy „kultúra alatti” nyelvet hozott létre, amikor a múlt század húszas éveiben kifejlesztette az ún. Basic English-t a maga 850 lexikai egységével. Mivel nem várható el minden pilótától, hogy anyanyelvi szinten értsen a nemzetközi légi közlekedés nyelvén, a szakma kifejlesztett egy szaknyelvet, melyet airspeak-nek neveznek. Ez egy sajátos Basic English, melyből – hogy kevesebb legyen a félreértés – eltávolították a nyelv lexikai és szintaktikai eszköztárának jelentős részét. Ezek a nyelvek már csak „információ-közlésre” alkalmasak. Voltaképp nem is velük van baj, hanem a szemlélettel, amelyet terjesztenek. A „távirati” stílus olyan területeken is elterjedt, ahol használatát semmi sem indokolja. A gondolati tartalmak információvá degradálódnak.
Vagy húsz évvel ezelőtt jött divatba az un. gyorsolvasás. Ami nem más, mint célzott olvasás, azaz: bármely szöveg információvá silányítása. Woody Allen mondja: „Gyorsolvasással elolvastam a Háború és békét. Mindössze arra emlékszem, hogy valamiféle háborúról szólt.” Nem csoda, hogy a gyorsolvasásban – a szkennelésben – a gépek, a számítógépek a legjobbak. A bűvészmutatványok sora azonban ezzel még nem ért véget. Tapasztalt újságírók arra bíztatják a pályakezdőket, hogy ha megtanulják ügyesen kezelni az információforrásokat, néhány óra alatt „bármely téma szakértőivé válhatnak”. Így készülnek persze a szakdolgozatok is.
Persze vannak olyan eljárások is, amelyek úgy hidalják át a kommunikációs nehézségeket, hogy egyúttal kikerülik magát a szóbeli közlést is. Az alapelv úgy szól, hogy „Ha azt akarod, hogy megértsenek, meg se szólalj.” Mindezt már Strabón is tudta: „Pictura est quedam litteratura illiterato” (A kép az írástudatlanok irodalma). A globalizáció egyik legfeltűnőbb tulajdonsága ezért a piktogramok és különféle elektronikus kijelzők széleskörű használata. Ezek szavak nélkül is elvezetgetnek bennünket, a közutakon éppúgy, mint az áruvilágban vagy az interneten.
Egyik nyelvtanár barátom panaszolta, milyen nehéz rávennie a gyermekeket arra, hogy a mindennapi élet órán felidézett helyzeteiben beszéltesse őket. Később rá kellett jönnie, hogy a gyermekek valójában nem is igen értették, mit kíván tőlük. Hiszen ők már egy olyan világba születtek bele, amelyben az önkiszolgáló és szabadpolcos rendszerek, az elektronikus kijelzők és piktogramok szinte teljesen feleslegessé teszik a szavak használatát. Ugyanez érvényes a „néma” akciófilmekre és thrillerekre is, melyek önként mondanak le a bonyolultabb gondolatok átadásáról. Ezek a kereskedelmi trükkök mind azt sugallják, hogy ragyogóan meg lehet lenni beszéd nélkül is.
Itt van azután az ún. multikultúra. Az ún. „információs társadalmakban” egyre több az írástudatlan. Egész városrészek eléldegélnek anélkül, hogy beszélnék a befogadó ország nyelvét. És még egy sokatmondó példa! Egy barátom, amúgy jó képességű fiatalember, foglalkozását tekintve számítógép programozó, bevallotta nekem, hogy semmit sem olvas. Azaz hogy egyvalamit mégis: figyelemmel kíséri a világ óceánjain folyó jachtversenyeket az interneten. Mindezt angol nyelven teszi, annak dacára, hogy angol nyelvtudása egy alapfokú vizsgához sem volna elegendő…

(Az információ-alapú oktatás) Információ-központú lett az oktatás is. Elkészültek a kötelező olvasmányok zanzásított változatai. Névleg azért, mert a diákok túlterheltek. Valójában azonban azért, mert a „posztmodern” diákot nem lehet rávenni arra, hogy hosszabb szövegeket is elolvasson. Ezért folyamodnak a tanárok ahhoz, hogy a regények film-adaptációit mutassák be a tanulóknak. Mondanunk sem kell, ezek a módszerek sem mások, mint a remekművek információvá, tájékoztatássá redukálása, silányítása. Ugyanezen a vágányon halad az értékelés és a számonkérés is. A diákok tudását ugyanis már régen nem nyílt kérdésekre adott válaszokon, hanem zárt feladatlapokon, teszteken mérik. Ily módon a tanár mintegy információt gyűjt a diák ismereteiről, anélkül, hogy rálátása lenne a diák tudására. A dolog azonban ezzel még nem ér véget. A diákok ugyanis már régen nem az egyes tárgyakat, az ismereteket tanulják, hanem azokat az adatokat, amelyekre egy tesztben rá lehet kérdezni, és persze a tesztek kitöltésének technikáját. Mindent egybevéve a tanulás abból áll, hogy arról szereznek információt, hogy hogyan kell informálni a vizsgáztatót informáltságukról. Ami a rendszerből kimarad, az a tanulás révén elsajátított tudás.
Egy diák kijavította tanárát, azt állítván, hogy „Aeneis a személy, és Aeneas a mű” – és nem fordítva. Az ilyen és ehhez hasonló esetek arról árulkodnak, hogy a posztmodern ember nem igazán tud különbséget tenni az információ és a tudás között. A történetben szereplő diák a kor szelleméből indult ki. Azt hitte, hogy a tanár számára a név és a mű címe puszta információ, akár egy telefonszám, melyet az ember egyszerűen elfelejt. Nem feltételezte, hogy tanára olvasta a hőskölteményt és a hozzá tartozó szakirodalmat. Hogy nemcsak a kérdéses adatokra emlékezett, hanem hogy azok további ismeretek egész halmazán nyugszanak. Ezért van, hogy a tudáson alapuló meggyőződést csak ellenőrzött adatok és elemzés alapján adjuk fel, ellentétben az információval, melyet egy újabb, ellentétes információ könnyedén felülír.

(Az információ kultusza) Mit lehet kezdeni azzal a bejelentéssel, hogy Magyarországon a mentőkocsik évente 60 millió km-t futnak? Ha nekem kellene lefutni, bizonyára soknak találnám; a szükséglethez képest viszont lehet, hogy kevés. Egy, a Dunán elhelyezett érzékelő a naponta lefutó hullámokat számolja. A média fogyasztói már hozzászoktak az efféle információkhoz. Már az sem nagyon zavarja őket, ha nem igazán értik, vagy nem nagyon tudnak mit kezdeni az információkkal. Márpedig információelméleti szempontból mindaz információ, ami kódolható, és a forrást a címzettel összekötő csatornán továbbítható – tekintet nélkül a jelentés tartalmára. A hordozó eszköz, a média hatalma oly nagy, hogy egymagában képes mindennek hitelt és „értelmet” adni. Egyfajta „csőlátást” alakít ki, aminek következtében egyre inkább úgy tűnik fel, hogy csak azoknak az információknak van hitelük, amely a modern információkezelő rendszereken keresztül jut el hozzánk. Nélkülük már-már a gondolkodás is lehetetlen.
Az emberek nap, mint nap rengeteg időt töltenek keresztrejtvényfejtéssel és a kvíz-műsorok bámulásával. A kikapcsolódásnak ezek a formái azt a benyomást keltik bennük, hogy a világ bonyolult összefüggései és a gondolkodók, művészek teljesítményei egy-két információval megragadhatók. A lexikonokon kívül, melyekből – biztos, ami biztos – mindenki beszerez néhányat, még különleges rejtvényfejtő könyvek és különböző kvíz-műsorokra felkészítő könyvek is készülnek. Ha ezeket valaki betanulja, afféle „agy-matadorrá” válhat, akinek a „felkészültségét” milliós díjakkal jutalmazzák. Az információkkal való visszaélés szép példái „a mai napon történt” és „a mai napon született” vagy „halt meg” összeállítások is. Kötve hiszem, hogy bárki okosabb lett volna tőlük. Az információ kultusz afféle áldozatai ezek, amelyeket „információ-istennek” mutatnak be.

(Felkészülés az életre) A gyermek és a kamaszok szocializációja részben saját közösségeikben, részben a szimbólumok nyelvén, olvasmányélményeik mentén zajlik; ekkor alakul ki a morális tartás és az érzelmi intelligencia; ekkor alakul ki a problémaérzékenység és ekkor fogalmazódnak meg az életcélok. A szórakozás is fontos, de ez csak járulékos elem. Az ókori görögök, majd a rómaiak évszázadokon keresztül olvasták az Iliászt és az Odüsszeiát; a zsidó-keresztény civilizációban nemzedékek élték le az életüket úgy, hogy évente újraolvasták a Bibliát. Ezek az olvasmányok, legyenek szakrálisak vagy világiak, rövidek vagy terjedelmesek, általában kimeríthetetlenek. Telve vannak még a saját koruk számára is homályos utalásokkal. Bonyolult, szimbolikus rendszerekre épülnek. Több – olykor egymással ellentétes – jelentést hordozó réteget foglalnak magukban. Végül pedig – de nem utolsósorban – érzelmileg mindig is felkavaró olvasmányok voltak. Befogadásuk rákészülést, összpontosítást, elmélyülést, a mindennapiságból való kiemelkedést kíván.
A posztmodern fiatal ilyen jellegű igényét a modern bestsellerek próbálják kielégíteni. Csakhogy ezek az alkotások nem valódi érzelmekkel, hanem szabványosított lelkiállapotok kliséivel operálnak. Klisékkel, amelyeket elég csak felismerni, mert nincs benne semmi, amit meg lehetne ismerni. A klisék felismeréséhez az információ is elegendő, nincs szükség művészi megformálásra. Ezért van, hogy ezek a pszeudo-műalkotások egyáltalában nem felkavaróak. Csak arra jók, hogy egyfajta kellemes, múló izgalmat, afféle érzelmi hullámzást keltsenek.
Akkor, amikor az olvasás és a tudás fontossága vitathatatlan volt, a fiatalokban még volt elegendő kíváncsiság és akaraterő, ami átlendítette őket a nehéz és unalmasnak látszó részeken. Amikor Victor Hugo részletekbe menő leírásait vagy Dosztojevszkij teológiai fejtegetéseit olvasták, valami azt súgta nekik, hogy erőfeszítésük később kamatozni fog, és össze fog állni a kép. A posztmodern fiatalok azonban azonnali beteljesülésre, azonnali élvezetre vágynak, amit a médiától azonnal meg is kapnak. Sem a pedagógia, sem a szülők nem ellensúlyozzák ezeket a könnyebb ellenállás irányába ható késztetéseket, hiszen mindannyian elfogadták a neoliberalizmus „játszva tanulás”- elméletét, és a gyermekek állítólagos túlterheltségére hivatkozva szüntelenül csökkentik a követelményeket.

(A kultúra átadása) Már abban sem lehet bízni, hogy az idősebb korosztály ráneveli a fiatalokat a művelődésre. A klasszikus „szülő – könyv – gyermek” hármasság ugyanis felbomlott. A szülőt felváltotta a gyermek saját korcsoportja, a könyvet pedig a média. A gazdasági és politikai erőközpontoknak, valamint a médiának sikerült – önző céljaikat követve – „kisajátítaniuk” az ifjúságot. A fiatalabb és idősebb nemzedékek közötti szakadék a végletekig mélyült. Konrad Lorenz megállapítása szerint a mai ifjúság úgy tekint szüleire, mintha azok egy másik faj képviselői volnának. A magyar gyermekek – tagadhatatlan antropológiai éleslátással – egyszerűen csak „őseiknek” nevezik szüleiket.
A jelek arra utalnak, hogy vélt függetlenségük maradéktalanul boldoggá teszi őket. Csupán saját korosztályukra és imádott médiájukra bízzák magukat. Így jött létre a „saját korcsoport – média – gyermek” hármasság. A gyermek szocializációjában már sem a családnak, sem az iskolának, sem a történelmi egyházaknak, sem az értelmiségnek nincs egy csöpp esélye sem. A média viszont kínos gonddal elégíti ki a gyermek minden igényét. Pontosabban azokat az igényeket, amelyeket korábban saját maga keltett fel. Ezzel szemben az ifjúság úgy érzi, hogy a média részben a saját eszköze, részben pedig valamiféle jóakarója, segítője, vagy valamiféle felsőbbrendű énje, melynek sugallatát követnie kell. A számítógép egyik fiatal szerelmese így vall: „Az ember megteremti tulajdon világegyetemét, és azt tehet benne, amit akar. Nem kell törődnie másokkal.” Ugyanezzel az attitűddel jellemzi Armando Petrucci Olvasás az olvasásért című tanulmányában az általa „anarchistának” nevezett posztmodern olvasót, aki büszkén nyilvánítja ki: „Azt olvasok, amit akarok”.

(Passzivitás és művelődés) A számítógépes világ megnövelte az egyén szabadságát a technikai segédlettel közvetített kultúra élvezésében. Nem kell egy meghatározott helyen lennünk egy megadott időben. Nem kell meghatározott alkalmakra várnunk, nem kell alkalmazkodnunk, sem a körülményekhez, sem a társasághoz, és semmilyen eljárásmódhoz nem kell igazodnunk. Teljesen ránk van bízva, hogy hol, mikor és mennyi ideig nézünk vagy hallgatunk valamit. Mindez azt az érzést kelti az emberekben, hogy a kultúra élvezésének elengedhetetlen feltétele az informatika, és magától értődik, hogy élünk mindazon manipulációs lehetőségekkel, amelyeket a digitális technika lehetővé tesz.
A nyomtatott szövegek már korábban is lehetővé tették a manipulációt: lehetett össze-vissza futtatni a szemet az újságcikkeken, előre lehetett lapozni könyvben, hogy megtudjuk a cselekmény végkifejletét, stb. Mégis, a világvevő rádió volt az első olyan eszköz, amely lehetővé tette, hogy mámorító iramban váltogassuk az elérhető szövegeket és zenéket. Sokan voltak, akik szinte megszállottan csavargatták a potenciométer gombját. Ezt követte a televízió távirányítójának a kattintgatása, a zapping, ami szintén függőséghez vezetett. Utóbbi annyira megszokottá vált, hogy saját műfajait is létrehozta, a zenei klippet és filmekből készült összeállításokat, melyekben valamilyen jelentéktelen zene alatt a legabszurdabb képek váltogatják egymást, minden összefüggés nélkül. Ezt a sort folytatta – az internet beköszöntével – az egérrel való kattintgatás és a szörfölés, ami már gyermekkorban függőséghez vezet. „A zapping révén – írja Petrucci Lire pour lire /Az olvasás az olvasásért/ című tanulmányában – a fogyasztó hozzászokik a heterogén töredékekből álló üzenetekhez, amelyek a racionális és hagyományos perspektívából nézve „értelmetlenek”. Olyan üzenetek ezek, amelyeket a legkevesebb figyelemmel is követni lehet, s amelyek létrehozása a feszültség és a játékos részvétel csúcsértékét is biztosítja.”
A rossz szövegértéshez hozzászokó vagy a pontos szövegértésről lemondó ember szintén kortünet. Ennek egyik bizonyítéka az – amúgy iskolázott – fiatalok igénytelen szövegalkotása. Egy középiskolás diáknak le kellett fordítania németből egy rövid szöveget. Az eredeti mondat értelme az volt, hogy „Az Európai Unió fordítószolgálatai által évente leszállított papírhalmaz a kölni dóm magasságával vetekszik”. A fordítás pedig így szólt: „Az EU fordítószolgálatai évenként egymillió oldalt szállítanak le, a kölni dómmal versengve, amelyből egy papíroszlopot építenek”.
Az ilyen példák nemcsak a diákok szerény nyelvtudásáról tanúskodnak, hanem arról is, hogy bármikor gond nélkül papírra vetnek tökéletesen értelmetlen szövegeket. Honnan ez az igénytelenség? Az egyik magyarázat az, hogy környezetünk telis-tele van hibás, rossz, hanyagul megfogalmazott, értelmetlen szövegekkel. Amikor elkészültem ezzel a szöveggel, kíváncsiságból rávittem egy nyelvi ellenőrző programot. Nos, a program a „klasszikus olvasmány” kifejezés helyett mindig a „halhatatlan olvasmány”, az „árucikkek reklámozása” helyett pedig az „árucikkek népszerűsítése” kifejezést ajánlotta, ami, ugye, elég mulatságos dolog.
Fritz Machlup Semantic Quirks in Studies of Information /Szemantikai fordulatok az információs tanulmányokban/ című tanulmányában írja: „Az információt valaki átadja nekünk. A tudást viszont gondolkodással lehet megszerezni”. Lehet persze módszeresen informálódni is, de most nem ez a lényeg. Machlup mondanivalója világos: a tudást csak erőfeszítéssel lehet megszerezni, mert a tudásban munka rejlik. Az információval nem ez a helyzet. A hasznos információt meg lehet – és meg is kell – vásárolni. De mivel az emberek nincsenek tisztában az információ és a tudás különbségével, hajlamosak úgy gondolni, hogy az információval a tudást is megvásárolták. Az emberek gyakran jutnak hozzá fondorlattal valamilyen információhoz. Másrészt viszont csak a Bibliában vagy a mesékben lehet arról olvasni, hogy az ember eszik valamilyen különleges almából, vagy megszerez egy varázsgyűrűt, és egy csapásra a tudás birtokosává válik. Akármilyen különös is, a posztmodern ember így gondolkodik. Mivel úgy gondolja, hogy a tudás fontos dolog, drága könyveket vásárol, és otthon elégedetten tekint végig a hatalmas könyvtáron. De elolvasni már nem olvassa el őket, mert egy belső hang azt súgja neki, hogy a döntő dolog – a vásárlás – már megtörtént. A nyelviskolák bevételét nagy részben azok gyarapítják, akik befizetni még befizetik a drága tandíjakat, de járni már nem járnak el a órákra, mert valami azt súgja nekik, hogy a legfontosabb követelménynek már eleget tettek a beiratkozással.

(A művelődés és az olvasás hatalmi kérdés) Nehéz időkben című regényében Dickens profetikus megállapítást ad Gradgrind iskolaigazgató szájába: „Az életben csupán tényekre van szükség. Egyebet ne ültessen, és minden egyebet irtson ki. Gondolkodó állatoknak a lelkét csupán tények alapján idomíthatja: semmi egyébnek nem vehetik hasznát soha”. Dickens a korai angol utilitaristák nézetét bírálja, melyet a mai „információs társadalom” úgy szövegez, hogy „a tények önmagukért beszélnek”. E hiedelem szerint a hír – az információ – magával a ténnyel azonos. Ami persze nem igaz. Ha így volna, nem kellene mást tennünk, mint ülni a rádió, a tévé a számítógép előtt, és fogadnunk a híreket.
Egyre többen hiszik, hogy a számokkal mélyebbre lehet hatolni a valóságba, mint az eszmékkel. Egyre több intézmény foglalkozik adatgyűjtéssel és adatfeldolgozással. Hemzsegnek tőlük a hírek, a cikkek és a tanulmányok. Mindannyian azt sugallják, hogy mindent le lehet írni számokkal, amit pedig nem lehet számszerű adatokkal kifejezni, az nem is „számít”. S valóban, a számok, és adatok összeszedegetése sokkal kevesebb időt vesz igénybe, mint a hosszú tanulmányok vagy a könyvolvasás. Mindazonáltal Arthur Schlesingernek igaza van, amikor The Human Looks at Empirical Statistical Research /Az empirikus statisztikai kutatás emberi szemmel/ című tanulmányában azt írja, hogy „Majdnem minden kérdés csak azért fontos, mert nem adható rá számszerű válasz”. Az emberek gondolatait, eszméit, viselkedését és tetteit statisztikai elemzésekkel nem lehet megismerni. Ráadásul számokkal éppúgy lehet hazudni, mint számok nélkül.
Ahogyan nem igaz Chester Anderson véleménye a rockzenéről, amely szerint a rock valamiféle „törzsi jelenség”, úgy nem igaz Marshall McLuhan „globális falu” utópiája sem, mely azt sugallja, hogy a globális telekommunikáció visszahozza a középkori falu közvetlenségét. A valóság ezzel szemben az, hogy a bennünket körülvevő információ-özön háttere áttekinthetetlen, benne lényeges és lényegtelen, igaz és hamis információk kergetik egymást.
Az uralkodó elitek általában mindent megtesznek annak érdekében, hogy biztosítsák a maguk számára a tájékozódás és a művelődés monopóliumát. Ennek eszközei a technika mindenkori fejlettségétől és a mindenkori társadalmi berendezkedéstől függően változnak. Sándor Lipót nádor 1795-ben emlékiratot intézett a „francia eszméktől” megriadt bátyjának, I. Ferencnek, melyben feleslegesnek nyilvánította a magyarországi falusi iskolákat. Mint írta: „A tapasztalás azt mutatja, hogy a paraszt, mihelyt megtanul olvasni, többé nem a rá tartozó gazdasági teendőkkel foglalkozik, hanem újságok, röpiratok, és egyéb könyvek olvasására adja magát, és ezzel rontja saját gondolkozását”.
Ennek megfelelően az emberek kondicionálása sem könyvekkel, hanem az információk megfelelő válogatásával, csoportosításával és az elfogadásra vagy elutasításra felhívó utalásokkal történik. A kölcsönzött identitással rendelkező emberek „gyűlölet- és vágy-gépekké” válnak. Választás idején pedig gondolkodás nélkül, ugyanolyan reflexszerűen szavaznak, mint ahogyan vásárolnak is.
A technikai fejlettség tekintetében megmutatkozó hatalmas különbség ellenére nagyon hasonló jelenséggel találkozunk már a római császárság korában is. Mint Ernst Breisach írja Historiographia című munkájában, a római polgár sem a szenátustól, sem a császári palotától nem várhatott tájékoztatást, mivel az előbbi súlytalanná vált, az utóbbiból pedig csak kincstári nyilatkozatokat és pletykákat hallhatott. Az olvasóközönség addigra már nem tanult polgárokból, hanem alattvalókból állott. És mivel a polgárok már nem szólhattak bele a kormányzásba, általában csak információra és szórakoztatásra vágytak. Ezért fordultak el az erkölcsi tanulságokat hordozó történetírástól is.
A modern demokráciákban azzal a dilemmával állunk szemben, hogy egyrészt csak üdvözölni lehet, hogy egyre több információ áll a rendelkezésünkre, másrészt a mindenre rátelepedő információs „háttérzaj” a csírájában öl meg minden értelmes gondolatot. McLuhan képzete a „közvetlen” információk áramlásáról, mint láttuk, naiv és megalapozatlan. Inkább Roszakkal értek egyet, aki szerint „a számítógép-rajongók nem veszik tekintetbe, hogy az adatok túláradása nem véletlenszerű (…) hanem a társadalom ellenőrzésének a stratégiája, melyet olykor rendkívüli tudatossággal és szakértelemmel végeznek. A modern kormányoknak és hatalmi köröknek az egyik módszere, hogy tulajdon érdeküknek megfelelően homályosítsanak el dolgokat: annyi adattal vakítják el és zavarják össze az állampolgárokat, hogy azok már végül nem tudnak bennük eligazodni”.
Ráadásul azok, akik az információ termeléséből, ellenőrzéséből, válogatásából, szervezéséből és terítéséből élnek, igyekeznek fenntartani azt a látszatot, hogy az információkkal való játszadozás maga a művelődés, a kultúra. Az ún. „e-kultúra” kritikátlan imádása helyett arra kell ügyelnünk, hogy az valóban az embereket szolgálja, és ne vegye el a teret a művelődéstől.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969