2013. I-VI
 

Koncepciós perek az Alföldön és Budapesten 1950-1951
Sváby Enikő

(Bevezetés) A magyarországi koncepciós perek létrejöttének feltétele az a sajátos politikai helyzet volt, ami Magyarországon a második világháború után alakult ki. 1945-től fokozatosan megindult a kommunisták által „osztályellenségnek” titulált társadalmi rétegek üldözése: a korábbi nagybirtokosokat kitelepítették a Hortobágyra, a volt katonatiszteket elbocsátották állásukból, vagy bíróság elé állították őket háborús szerepvállalásuk miatt. Az üldöztetésekből a nagytőkések sem maradtak ki, zaklatták az értelmiséget, a régi kispolgárság elemeit, valamint a nyugatról hazatért hadifoglyokat. Ezután a gazdagabb parasztok, a kulákok megalázása, a kuláklisták felállítása, majd földjeik elkobzása következett. A hatalom által gerjesztett rettegés kialakításának legsikeresebb formája azonban a koncepciós perek sorozata volt.
Koncepciós, vagy kreált perek minden szocialista országban voltak, hiszen ahogy az élet minden területén, így itt is megjelentek a „szovjet vívmányok”. Ezekben a perekben egy előre kidolgozott politikai koncepció alapján születtek az ítéletek. Az ÁVH egyes osztályain körvonalazódtak azok a történetek, amelyek később a vádirat alapjai lettek. Általános gyakorlat volt, hogy a vádlott ténylegesen elkövetett „bűneit” felnagyították, de az sem volt ritka, hogy a teljes vádirat hamis volt. A vádlottakat hetekig kínozták, míg bevallották, hogy elkövették azt a bűnt, amit kreáltak számukra. A tárgyaláson pedig, mint egy jó színházban, előadták a korábban betanult szerepet. A bírósági tárgyalás merő formasággá, színjátékká vált. De nem csak a vádlott játszott szerepet, a védőtől kezdve a bíróig, a tanukon át mindenki a hatalom által elvárt, előre megírt szöveget mondta el. A legfontosabbnak mégis azt tartom, hogy eltűnt a tárgyalás alapvető funkciója: a bűncselekmény mérlegelése és ennek alapján méltó ítélet meghozatala; hiszen az ítéleteket már korábban meghozták , a nagyobb perek esetében pedig még a pártvezér is segített ebben. A perek kreált jellegét bizonyítja, hogy egy mai, demokratikus bíróság előtt a bizonyítási anyag nem felelne meg, mivel elenyészően kevés tárgyi bizonyíték, illetve tanú erősítette meg a vádakat. Amire támaszkodott az ügyész, az egyedül a vádlottak beismerő vallomása volt, azt pedig erőszak hatására tették!
Számos koncepciós pernek volt mellékpere, akár több is. Ezeket már zárt ajtók mögött, a legnagyobb titokban folytatták le. Itt a főperek tanúit, vagy a hamis tanúzást megtagadókat ítélték el, és sokszor súlyosabb ítélet született a mellékperben, mint a főperben! Az is általános volt, hogy a perek két fő szálból álltak, volt egy politikai és egy katonai szál. Ilyen volt a Halápi-perben Kenderesi András pere.
A Halápi József és 27 társa elleni eljárás az egyik kiemelkedő per volt Szegeden, amelyben a volt demokratikus pártok tagjai szerepeltek vádlottként, míg a Zavadszky Iván és társai elleni per a Grősz József és társai elleni per egyik mellékpere volt. Tanulmányom célja ennek a két koncepciós pernek rövid bemutatása és összehasonlítása.
(Halápi József és társai pere) Ez volt az egykori demokratikus pártok tagjai elleni legnagyobb per Szegeden, amelynek nyílt tárgyalása során több mint 30 főt ítéltek el. Egy alig félszáz, a kommunista rendszerből kiábrándult tagot számláló, a nyugati segítségben bízó szervezetből az ÁVH egy, az ország fennálló rendjét megdönteni kívánó, terrorista, fasiszta beállítottságú mozgalmat kreált.
A többi koncepciós perhez hasonlóan ez a per is több részből állt, a főperhez csatlakozott két katonai bírósági tárgyalás, az egyik Kenderesi András ellen, amelyben a Budapesti Katonai Törvényszék 1950. október 30-án, nem nyilvános tárgyalásán a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel bűntettében találták bűnösnek. Ennek alapján az ítélet 6 év fegyház, 10 év hivatalvesztés és 10 év politikai jogai gyakorlásának felfüggesztése volt. Sipos Istvánt, aki a demokratikus rendőrség szakaszvezetője volt, 1951. február 12-én a Budapesti Katonai Főügyészség ítélte el az 1946. évi VII. tc. 1§ (2) bekezdésének megsértéséért, 4 év börtönre, 5 év közügyektől való eltiltásra és teljes vagyonelkobzásra. Ugyanehhez a perhez kapcsolódóan indult eljárás Nagy Ferencné ellen, aki édesapjához, id. Bedő Árpádhoz akart beszélgetési engedélyt kérni – eredménytelenül, ekkor felháborodásában azt mondta az államügyésznek, hogy „majd visszakapják még”. Ezért a kijelentésért 4 hónapra elítélték – noha terhes volt –, mivel kijelentése a vádirat szerint „a demokratikus államrend ellen gyűlöletre izgatásnak” számított. Krémer Elemér és Halápi József vallomása alapján pedig egy újabb per keretében vádat emeltek özv. Mészáros Józsefné ellen, akiről a két vádlott, mint főszervezőről vallott. Ugyanakkor a per folyamán több vádlott beismerte, hogy felesége is tudott a mozgalomról; ezeket az asszonyokat több évre internálták. A nyomozás során a főperben elítélteken kívül összesen 169 fő neve került kapcsolatba a mozgalommal, ebből 39 főt internáltak, vagy elítéltek mellékperekben.
A főperben szereplő 28 vádlottat 1950. július 9. és 23. között tartóztatták le. Augusztus 2-ára készült el az ÁVH egyik főhadnagyának jelentése a szervezkedésről, a vádlottak beismerő vallomásának összegzésével, a következmények felsorolásával és a tárgyi bizonyítékokkal, kijelentve, hogy „az imperialista hatalmak ötödik hadoszlopaként fejtettek ki romboló munkát”. 1950. augusztus 8-án rendelték el előzetes letartóztatásukat, amelynek indoka a vádlottak beismerő vallomása és a bűnjelek voltak. Augusztus 11-én terjesztette fel a vádiratot az államügyész. A vád: a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése, illetve az abban való tevékeny részvétel, tiltott fegyverrejtegetés és deviza bűntett.
A vádlottak átlagéletkora 1950-ben 42 év volt, a legfiatalabb 24 éves, a legidősebb 63 éves volt. A vezetőnek kikiáltott Halápi József B-listás városi tisztviselő volt, akit 1947-ben demokrácia-ellenes kijelentésért 1 év börtönre ítéltek, majd 8 hónapra internáltak. Négy fő kivételével a vádlottak büntetlen előéletűek voltak. Foglalkozásukat tekintve hat tisztviselő, hat volt horthysta rendőr, csendőr és katona, négy 1945 előtti nagykereskedő és gyártulajdonos, tíz munkás és két paraszt volt köztük. Tizenegyen semmilyen 1945 utáni pártnak nem voltak tagjai. A többiek közül legtöbben, szám szerint heten, Nagy Ferenc „leleplezéséig”, a Független Kisgazda Párt, ugyancsak heten a Sulyok-féle Szabadság Párt, öten a Barankovics-féle Demokratikus Néppárt, öten a Szociáldemokrata Párt, ketten a Magyar Kommunista Párt honvédségi szervezetének, egy vádlott pedig a Nemzeti Parasztpártnak volt tagja. A 28 vádlott közül hatan kerültek a második világháború során amerikai, angol, francia, illetve szovjet fogságba. A Szegedi Megyei Bíróság szerint a vádlottak már magukban is veszélyesek múltjuk miatt, míg a Legfelsőbb Bíróság szerint „ez a múlt magában is igazolja a vádak valódiságát” .
A nyomozás során „megállapították”, hogy 1949 márciusában Halápi József egy kommunista-ellenes szervezetet hozott létre Kard és Kereszt Szövetség néven. A szervezet részére körbélyegzőt, tagigazolványt, szervezeti- és alapszabályzatot hozott létre, amely a győzelem utáni új rendszer felépítésével is foglalkozott. Lapot is indítottak Ellenállási Híradó néven, ami 1949 második felétől jelent meg havonta kétszer, 14-15 példányban. A vádirat szerint az újság tele volt a „demokratikus államrend elleni gyűlöletre izgató kifejezésekkel”, egyes világpolitikai eseményeket a valóságtól eltérően, a szervezetnek megfelelően állított be, valamint utasításokat tartalmazott a tagoknak a szervezetben kifejtendő tevékenységeikre nézve. A szervezetnek Halápi volt a vezetője, 11 főcsoportvezető volt, voltak csoportvezetők és egyszerű tagok, összesen kb. 400 fő. Területi alapon felosztották a várost: Kónya János volt Felsővároson, Bite István Alsóvároson, Éri Ferenc Móravárosban, Nyilasi Sándor pedig Rókuson a beszervezettek vezetője. 1950 áprilisában a szervezkedés eljutott a fővárosba is Szögi Antal révén. A tagoknak a belépéskor 10 bélyeget kellett adniuk a főcsoportvezetőnek, aki ezt eljuttatta Halápinak. A tag ezen bélyegek ellenében kapott igazolványt. Minden tag egy bélyegalbumba került bele, ami nyilvántartásként szolgált, ennek alapján lehetett tudni a tagok számát. A szervezet célja volt kapcsolat teremtése a nyugati hatalmakkal és Jugoszláviával, ezért átjárót kerestek a határ közelében. 1950 februárjában sor került a szervezet részletes politikai programjának kidolgozására. Ennek alapján a mozgalom célja lett a harc a fennálló népi demokratikus társadalmi rend ellen, harc a kommunizmus ellen, fegyveres akció kidolgozása az államrend megdöntésére és a hatalom megszerzésére. További cél volt 200 holdig a földek, valamint a gyárak visszaadása, 200 hold felett pedig kárpótlás fizetése az elvett földekért cserébe. Ami a per kimenetele kapcsán a legfontosabb volt, a mozgalom a hatalom megszerzése esetén számonkérő székeket állított volna fel a közalkalmazottak és a Népfrontos pártok vezetői ellen, ami a B-listázáshoz hasonlóan működött volna. A nyugati kapcsolat biztosítására Kalmár Antal javaslatára levelet írtak Magyar József chicago-i római katolikus papnak, hogy rajta keresztül felvegyék a kapcsolatot Lucius Clay tábornokkal , aki kommunista-ellenes harcot hirdetett meg. Később a tagok gyújtogatásokat, robbantásokat, gyilkosságokat és terrorcselekményeket hajtottak volna végre, hogy előidézzék az amerikai, vagy jugoszláv beavatkozást. A sikeres intervenció után a tagokból jött volna létre a Keresztény Demokrata Párt, ami visszaadta volna az elvett földeket, gyárakat. 1950 tavaszán fogalmazódott meg a fegyveres felkelés terve. Az „Akció terv” szerint a mozgalom férfi tagjai 50 fős csoportokban foglalták volna el a város jelentős épületeit: az MDP városi pártbizottságát, az ÁVH székházát, a rendőrség, a tűzoltóság és a laktanya épületét, valamint a Csillag Börtönt. Ezután kiengedték volna a politikai foglyokat, az ellencsapás megfékezésére elvágták volna a telefonkábeleket, a MÁV alkalmazott tagok megakadályozták volna a vasúti közlekedést, a városban pedig terrorcselekményekkel pánikot keltettek volna. A figyelem eltereléseként felgyújtották volna a szérűskerteket, ami egyben a titóista csapatoknak jelzés lett volna a beavatkozásra. A fővárosban beszervezett tagok megbénították volna az ottani közlekedést, hiszen mindhárman a Budapest Székesfővárosi Közlekedési Vállalatnál (BSZKRT) dolgoztak.
A tervről a főcsoportvezetők a Tisza parti füzesben tartott megbeszélésen értesültek, amely 1950 júniusának elején volt. Itt többek közt abban is megállapodtak, hogy a fegyveres felkelés indulásának jele a harangok félreverése lesz. A találkozó hamar feloszlott, mivel féltek a megfigyeléstől. A szervezet budapesti tagjai is tartottak egy megbeszélést 1950. június 18-án, ahol jelen volt Szögi Antal, Tóth Sándor és Kun Lajos. A pontos végrehajtás érdekében Halápi és id. Bedő Árpád június végén ifj. Bedő Árpád anyósának lakásáról megvizsgálták az ÁVH épületét és környékét, hogy tervet készítsenek elfoglalására. Ifj. Bedő Árpád vallomásából kiderül, hogy Halápi az apját nevezte ki a szervezet katonai tanácsadójának.
A legfontosabb dolog azonban fegyverek beszerzése volt. A tárgyi bizonyítékok listájából kiderül, hogy nagyon kevés fegyvere volt a mozgalom tagjainak. A kihallgatások során beismerték, hogy különböző fegyverszerzési módokat dolgoztak ki. Az egyik lett volna a bakai gyár , vagyis a kendergyár fegyvereinek megszerzése, ahol a mozgalomnak volt egy beépített embere. A másik lehetőség az lett volna, hogy kevés, saját fegyvereikkel az ÁVH sikeres megtámadása után az ott zsákmányolt fegyverekkel folytatták volna a harcot. Kun Lajos 1950. július 15-i vallomásában elmondta, hogy az egyik Ellenállási Híradó utasította a tagokat, hogy mindenki maga szerezzen fegyvert és előírta, hogy tartsanak otthon maguknál üvegben benzines petróleumot benzinbombának elkészítve. A kevés fegyver megléte a nyomozók számára nem kisebbítette a mozgalom súlyát, mivel az ÁVH elmélete szerint, a szervezkedőknek valószínűleg csak a külföldi beavatkozásig kellett volna állniuk a sarat az ÁVH-val és egyéb fegyveres szervekkel szemben. Az ÁVH azt is felderítette, hogy a szervezés nagyon jó ütemben haladt, hiszen a nyomozás és a vallomások után egyértelmű volt, hogy nemcsak a nagyobb ipari vállalatoknál és a közlekedés területén voltak beépített tagok, hanem a rendőrségnél és a katonaságnál is. A mozgalom által megcélzott társadalmi csoport a B-listázott tisztviselők, a munkások és a parasztok voltak. Szívesen látták az egykori jobboldali szociáldemokratákat is, mivel ezek segítségével megismerhették az MDP helyi szervezetének munkáját.
A házkutatás során a nyomozók az említett bélyegalbumon kívül találtak még a vádlottak lakásán kb. 25 db tagsági igazolványt, a szervezet körbélyegzőjét, csendőri sajtót, indigókat, esküszöveget, írógépet, szovjet térképtáskát és tábori távbeszélőkészüléket, valamint 1 db 9 mm-es ismétlőpisztolyt, legalább 200 db töltényt, fél kg puskaport, 1 db gumibotot, 3 db kardot és 1 dollárt. Megtalálták még a Szögi Antal által titkosírással vezetett névsort és a hozzá tartozó megoldó kulcsot is, ami 37 nevet tartalmazott, valamint a budapesti és szegedi központ közötti titkosírással írt levelezést is. Ugyancsak megtalálta az ÁVH a Kalmár Antal által vegytintával írt levelet.
A nyilvános tárgyalást 1950. augusztus 25-26-án tartották Szegeden. Augusztus 25-én a pert az elnök az ügy rövid ismertetésével és a hallgatóság figyelmeztetésével nyitotta meg. Felvették a vádlottak személyi adatait, majd az államügyész felolvasta a vádiratot. Halápi József és Nyilasi Sándor ellen az 1946. évi VII. tc. 1.§ (1) bekezdése, Nyilasi ellen fegyverrejtegetés miatt, Kalmár Antal, dr. Merényi Miklós, Bodolai Béla, Benke Gedeon, Antal Mihály, Gelei János, id. Szántó Sándor, ifj. Szántó Sándor, Szögi József, Szögi Antal, Bite István, Kun Lajos, Tóth 19 János, Bite János, Krémer Elemér, id. Bedő Árpád, ifj. Bedő Árpád, Kónya János, Bodó Antal, Kormányos Jenő, Bakos József, Éri Ferenc, Szalai Antal és Nagy Sándor ellen az 1946. évi VII. tc. 1.§ (2) bekezdése, Benke és Kormányos ellen fegyverrejtegetés miatt, dr. Sükrei József ellen pedig az 1946. évi VII. tc. 8.§ (1) bekezdése alapján indítottak eljárást.
Augusztus 26-án az államügyész előterjesztette a végindítványt, amiben fenntartotta a vádat, véleményét pedig az alábbiakban foglalta össze: „...Ilyen kártevők társadalmunkban a vádlottak is. Az ő szervezkedésük is arra irányult, hogy országunkban a szocializmus építését akadályozzák, vagy legalábbis megnehezítsék. Ezért veszélyes a vádlottak cselekménye a társadalomra annak dacára, hogy szervezkedésükkel komoly sikert nem értek el és nem is érhettek el, mert a magyar dolgozó nép egységesen zárkózik fel Pártunk mögé és így a vádlottak tömegekkel nem rendelkeztek és nem is rendelkezhettek. Azonban a cselekmény veszélyességének az elbírálásánál a vádlottak cselekményét nem lehet elkülöníteni a világtörténelmi eseményektől, nem lehet elkülöníteni az imperialisták agresszív magatartásától.” Ezután következett a kirendelt ügyvédek „védőbeszéde”, ami irgalmas, méltányos és enyhe ítélet kérésében merült ki, majd a vádlottak következtek, az utolsó szó jogán. Valamennyien megbánást tanúsítottak és méltányos ítéletet kértek. Az ítélet ennek ellenére a vádirat szerinti büntetést mondta ki, azaz Halápi Józsefet és Nyilasi Sándort halálra, Kalmár Antalt 15 évi, dr. Merényi Miklóst 10 évi fegyházra, Bodolai Bélát 5 évi kényszermunkára, Benke Gedeont 6 évi fegyházra, Antal Mihályt 8 évi, Gelei Jánost 6 évi kényszermunkára, id. Szántó Sándort 5 évi fegyházra, ifj. Szántó Sándort 7 évi, Szögi Józsefet 15 évi, Szögi Antalt 12 évi, Kun Lajost 6 évi, Tóth 19 Jánost 5 évi, Bite Jánost és Bite Istvánt 10-10 évi kényszermunkára, Krémer Elemért 10 évi, id. Bedő Árpádot 14 évi fegyházra, ifj. Bedő Árpádot 9 évi kényszermunkára, Kónya Jánost 10 évi fegyházra, Bodó Antalt 6 évi, Kormányos Jenőt 6 évi, Bakos Józsefet 5 évi, Éri Ferencet 8 évi kényszermunkára, Szalai Antalt 3 évi fegyházra, Nagy Sándort 10 évi kényszermunkára, dr. Sükrei Józsefet pedig 3 évi fogházra ítélték. Ezen túl hivatalvesztésre, a közügyektől való eltiltásra és dr. Sükrei kivételével teljes vagyonelkobzásra ítélték őket. A védők fellebbeztek, kivéve Bakos József védője. Az indoklás szerint az ítéletben meghatározó volt az egyes tagok főcsoport-vezetősége, vagy a fegyveres felkelésben való és a hatalom átvétele utáni szerepe, és ha mindez nem volt elég, akkor „társadalmi veszélyességük”. Másnap a Dél-Magyarország című napilap is beszámolt cikkében a tárgyalásról „A bíróság keményen lesújtott a magyar nép alattomos ellenségeire” címmel és dicsérte a két halálos ítélet kimondását.
A kirendelt ügyvédek szeptember 13. és 24. között nyújtották be fellebbezési kérvényüket. Az enyhítés legfőbb indokai voltak – a népi demokrácia 5 éves eredményeinek felsorolása után – a szervezet komolytalansága, a beismerő vallomások, a büntetlen előélet, a megfélemlítés és az alacsony iskolázottság. Ennek alapján 1950. október 3-án ült össze a Legfelsőbb Bíróság zárt tárgyalásra, ahol a legfőbb államügyész-helyettes perorvoslat hiányában súlyos büntetés kiszabását kérte, míg a védők irgalmas ítéletet kértek. Október 10-én született meg a jogerős ítélet, ami fenntartotta a két halálos ítéletet, a többi vádlott esetében pedig súlyosbította az első fokon kihirdetett büntetéseket, a szervezet kimagaslóan nagy tárgyi bizonyítékai és veszélyességének indokával.
1950. október 11-12-én nyújtotta be a két halálraítélt védője kegyelmi kérvényét a Népköztársaság Elnöki Tanácsához. Az indoklás a következő volt: „ez csak egy karcolás a demokrácia ércbástyáján, a demokrácia már elég erős, hogy kegyelmet gyakoroljon”. Dr. Molnár Erik igazságügy miniszter 1950. november 14-én terjesztette fel kegyelemre a két halálraítéltet, de jellemzésében egyiküket sem tartotta kegyelemre méltónak, míg a Legfelsőbb Bíróság Nyilasi Sándor kegyelmi kérvényét támogatta. Ennek alapján 1950. november 16-án Rónai Sándor, az Elnöki Tanács elnöke elutasította a két kegyelmi kérvényt. Az ítéletet 1950. november 21-én 15 órakor hirdették ki zárt ülésen a két vádlott előtt és másnap, 8.36 és 9.15 között végre is hajtották.
1956-ban több elítélt ügyében indult kegyelmi eljárás. Ezek során olyan feljegyzések születtek dr. Simon László, megyei bírósági tanácsvezető aláírásával, amelyek következtetése az volt, hogy az egész ellenforradalmi szervezet alapját lényegében az képezte, hogy Jugoszláviától támogatást reméltek, aminek nem volt semmi alapja. Ezért a szervezkedés tárgyi súlya minimumra csökkent.
A Halápi József és 27 társa elleni per tipikus koncepciós per volt, amint azt Németh Dezső is megállapítja. Ezt igazolja, hogy a tárgyalásra jegyeket osztogattak, csak a beismerő vallomások hangoztak el, tanúk nem voltak. A családtagokat nem engedték be, a folyosón is csak egy „zöld ávós” barátságos viselkedésének következtében állhattak. Onnan nézték végig, ahogy a 27 vádlott egymáshoz láncolva, ávósok kíséretében bevonult a tárgyalóterembe. Végig kellett nézniük, ahogy az odarendelt DISZ-tagok leköpködik családtagjaikat, „hazaáruló” és más becsmérlő szavakkal illetik őket. Az is igazolja a per koncepciós jellegét, hogy az ügy résztvevői tulajdonképpen egymás ellen tettek terhelő tanúvallomást – az enyhébb büntetés reményében. A vádat „alátámasztották” még a tárgyi bizonyítékok is. Még ha tényleg a vádlottak tulajdonában is lettek volna ezek a fegyverek, akkor is kevés lett volna ennyi fegyver ahhoz, hogy egy sikeres fegyveres felkelést lehessen velük kirobbantani. Ezt érezvén a másnapi Dél-Magyarország a következőket írta: „Bár mozgalmuk nem volt alkalmas arra, hogy megdöntse a fennálló társadalmi rendszert, társadalmi veszélyessége mégis igen nagy, mert a külső ellenséggel együttműködve sokat árthattak volna magyar nép államának, sok szenvedést zúdíthattak volna hazánkra.” Az ÁVH-n kivert és a bíróság előtt megváltoztatott vallomások, a kevés fegyver, illetve a fasisztának titulált sajtó nem lehetett elég a bizonyításhoz. Az elítélés igazi oka a vádlottak múltja volt, amint azt a Legfelsőbb Bíróság ki is jelentette zárt tárgyalásán. Ez a koncepciós per 1 évvel a Rajk-per után született, annak forgatókönyve alapján, azonban kevesebb sikerrel, hiszen még a tárgyalási jegyzőkönyvben is szerepelt az erőszakkal kikényszerített vallomások bizonyítéka és négy vádlott tulajdonképpen visszavonta az ÁVH-n felvett vallomásait. A legszembetűnőbb ellentmondásokat sem oldották fel a tárgyaláson, a védelem szóhoz sem jutott. Nem vették figyelembe, még enyhítő körülményként sem, hogy kilenc vádlott ki akart lépni a mozgalomból, de valaki vagy valakik megfélemlítették és kényszerítették, hogy maradjanak. Nagy Ferencné elmondása szerint tényleg létezett ez a szervezkedés. Tagjai abban a hitben éltek, hogy a nyugati hatalmak nem fogják hagyni, hogy a szovjeturalom Magyarországon gyökeret verjen; hittek abban, hogy az amerikaiak felszabadítják az országot. Erre az eseményre készülődtek. Az amerikai invázió idején Szegeden ők vették volna át a rendfenntartó erőket, de nem volt szó arról, hogy véres merényleteket követnének el a kommunisták ellen. Tehát a szervezkedés nem tűzte ki célul a demokratikus államrend megdöntését, mert tisztában voltak vele, hogy ennyien nem érhetnek el sikert. Csak az amerikai segítségben bíztak, ami akkoriban tényleg bűnnek számított.
(Zavadszky Iván és társai pere)A másik tárgyalt per a Grősz József kalocsai érsek és társai elleni koncepciós per egyik mellékpere volt, amelyben 12 főt ítéltek el, ebből az elsőrendű vádlotta, Zavadszky Ivánt halálra ítélték . A mellékperhez két további eljárás kapcsolódott közvetlenül. Az egyikben dr. Szentpétery Gábort a Legfelsőbb Bíróság az 1946. évi VII. tc. 8.§-a szerint bűnösnek találta és 7 év börtönre ítélte. Szvitek István és társai perében tizenkilenc embert ítéltek el, közülük kettőt kivégeztek!
A per 12 vádlottjának átlagéletkora 32 év volt, a legfiatalabb 23 éves, a legidősebb is csak 43 éves volt. Foglalkozásukat illetően volt köztük tisztviselő, értelmiségi, kereskedő és kereskedősegéd, valamint munkás, egy kivételével valamennyien büntetlen előéletűek voltak. A vádlottak közül öten voltak korábban valamilyen pártnak a tagjai, ebből két fő az FKgP, két fő az MKP (!), egy a Nyilaskeresztes Párt, egy a Keresztény Ellenzéki Párt és egy fő pedig a Sulyok Dezső-féle Magyar Szabadság Párt tagja volt. Letartóztatásukkor azonban már valamennyien pártonkívülinek vallották magukat. A KALOT-nak három vádlott volt tagja, közülük Ágfalvi László a mozgalom Esztergomban működő választmányát vezetette. Az ÁVH által még inkább megalapozottá tette a vádlottak bűnösségét, hogy közülük nyolcan katonaként részt vettek a Szovjetunió elleni harcokban és hárman a megtorlások elől Nyugatra szöktek, ahonnan csak 1945 második felében tértek vissza.
Az ÁVH által a szervezkedés vezetőjének mondott Zavadszky Iván 1909-ben született Kassán polgári családban, ahol – az ÁVH megállapítása szerint – „soviniszta, ellenforradalmi szellemben nevelkedett”, aminek következtében gyűlölte a Szovjetuniót, a népi demokráciát és a demokratikus vívmányokat. 1938-ban a MÁV Igazgatóságán, majd 1939-től a MÁVAG-ban lett tisztviselő, ahol – mivel 1945 után származása miatt nem kapott magas beosztást – lenézte a munkáskádereket. Baráti köre is hasonló „ellenforradalmi” egyénekből állt: ilyen volt például a másodrendű vádlott, Drietomszky Ottó, akinek apja nyugalmazott rendőrellenőr volt a Horthy-rendszerben, és aki 1936-tól különböző jobboldali pártok tagja volt. Ő vetette fel Zavadszkynak 1948 őszén, hogy egy illegális szervezetet kellene létrehozni, amit a feszült nemzetközi helyzet is indokolt. Nem sokkal ezután Drietomszky bemutatta Zavadszkynak Kálmán György Szilviuszt, aki csatlakozott az ekkor még csak három tagból álló mozgalomhoz. A tervezgetés 1949 őszére valósággá vált – a vádlottak szerint a külpolitikai helyzet megérett a mozgalom kibontakozására, ezért megkezdték további tagok toborzását és fegyverek begyűjtését. A szervezkedés célja az imperialista háborúra való készülés, a szervezet kiszélesítése, a különböző illegális szervezetekkel való kapcsolatba lépés volt. Legelsők között szervezték be ifj. Horváth Ferenc minisztériumi gépkocsivezetőt, akinek apja csendőr volt , ő maga pedig a háború alatt szolgálatot teljesített a Hunyadi SS-hadosztályban. Ifj. Horváth beszervezte régi barátját, az Irgalmas Kórház sebészét, dr. Héthelyi Tibort, akinek apja 1945 előtt törvényszéki tanácselnök volt, a nyilas uralom alatt Kúriai bíró lett, Ugyanekkor szervezte be Drietomszky Debreceni Ferenc rövidáru kereskedőt, aki azonban már az ÁVH-n zajló kihallgatáson is azt vallotta, hogy ő csak másodszori felszólításra csatlakozott a mozgalomhoz, és egy titkos megbeszélésen sem vett részt. 1949 decemberében kapcsolódott a szervezkedésbe Pechó Gusztáv, B-listázott postatisztviselő, aki munkahelyén, a Kénsavgyárban és Budapest X. kerületében vállalt további szervezést, valamint – és ez tette a mozgalom egyik legértékesebb emberévé – komolyabb fegyver- és lőszerkészlete mellett rádióamatőrként rendelkezett egy rádió adó-vevő készülékkel. Zavadszky és Kálmán az ő feladatává tette, hogy a rádiót működőképessé tegye és hatótávolságát 200 km-esre növelje, amivel lehetővé vált volna, hogy felvegyék a kapcsolatot az amerikai hadsereggel. A többi tag beszervezése 1950 tavaszán-nyarán folyt, amikorra már – a különböző vallomások alapján – kb. 600-800 tagja lehetett a mozgalomnak. 1950. július 3-án tartottak egy fontos találkozót, amin az egyes alcsoportok vezetői vettek részt. A vallomások alapján kiderült, hogy Zavadszkyn, Kálmánon, Drietomszkyn és ifj. Horváthon kívül jelen volt még Kulauzov Sándor, Ágfalvi László és Partali Károly, ami azért volt kiemelt jelentőségű a tárgyalás szempontjából, mivel aki ezen a megbeszélésen részt vett, azt csoportvezetőnek tekintették, ezért súlyosabb ítéletre számíthatott. Ezután több hónapos szünet következett és csak 1951 elején vették fel újra egymással a kapcsolatot a tagok, egészen 1951. február elejéig, amikor az Államvédelmi Hatóság letartóztatta őket.
A házkutatás során az ÁVH emberei találtak 9 darab, különböző kaliberű és gyártmányú pisztolyt, 151 darab töltényt, egy honvédségi pisztolytáskát, valamint megtalálták a korábban már említett rádió-adóvevő készüléket. A szakértői vélemény valamennyi fegyverről azt állapította meg, hogy használhatóak, „emberélet kioltására alkalmasak”, bejelentési, illetve beszolgáltatási kötelezettség alá esnek.
Március 6-ától július 9-éig folyt az ÁVH-n a kihallgatás , majd 1951. július 9-ére elkészült a „Javaslat a Zavadszky Iván által vezetett fegyveres szervezkedés elleni vizsgálat befejezésére” című dokumentum , amelyben az alábbiakat állapították meg. A szervezkedés célja volt a Magyar Népköztársaság fegyveres megdöntésének előkészítése, amelyet Zavadszky kezdeményezett 1948 őszén. Csoportokat állítottak fel Budapesten, Esztergomban és Tápiósülysápon. Összesen 35 tagja volt a mozgalomnak, köztük legitimisták, nyilasok, volt SS katonák és kulákok, akikből a későbbi főper 12 vádlottján és Szentpéteri Gáboron kívül már a tápiósülysápi mellékper egyes vádlottait is őrizetbe vették. A 12 későbbi vádlottból egyedül Szabó Gyula tagadta, hogy tagja lett volna a szervezkedésnek, csak a fegyverrejtegetést ismerte be, még azt is tagadta, hogy tudott volna a mozgalomról. Dr. Szentpétery ugyancsak tagadta tagságát, saját bűnéül azt ismerte be, hogy tudott a szervezkedésről és mégsem jelentette azt a hatóságoknak. A beismerő vallomások mellett a dokumentum szerzője a felderítés hatékonyságát erősítve azt is kiemelte, hogy a vádlottak egymásra terhelő vallomást tettek és a tárgyi bizonyítékok is alátámasztják a vallomások igazát.
A budapesti államügyészségen a vádlottakat 1951. július 21-én, illetve 25-én hallgatták ki, Ágfalvi Lászlón kívül valamennyien fenntartották az ÁVH-n tett vallomásukat és elismerték bűnösségüket. Zavadszky az államügyész előtt kijelentette Kálmán Györgyről, hogy „ő volt az, aki a felsőbb kapcsolatoktól részemre az utasítást hozta.” Elmondta azt is, hogy a szűkebb körű vezetéshez rajta kívül Kálmán, Drietomszky, ifj. Horváth, dr. Héthelyi és Pechó tartoztak, velük minden kedden titkos tárgyalást tartottak Csalogány utcai lakásán. 1951. augusztus 23-án valamennyi vádlott előzetes letartóztatását fenntartották, szeptember 8-án pedig ismertették velük a vádiratot.
Az elsőfokú bírósági tárgyalásra 1951. október 9-én került sor a Budapesti Megyei Bíróságon, ahol Dr. Olti Vilmos volt a tanácsvezető, aki zárt tárgyalást és közlési tilalmat rendelt el. Felvették a vádlottak személyi adatait, majd az államügyész felolvasta a vádiratot. Zavadszky Iván ellen a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezésének és vezetésének , valamint többrendbeli fegyverrejtegetés bűntette, Drietomszky Ottó ellen a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezésének és vezetésének bűntette, ifj. Horváth Ferenc ellen a szervezkedésben való tevékeny részvétel, többrendbeli fegyverrejtegetés és háborús bűntett, Dr. Héthelyi Tibor ellen a szervezkedésben való tevékeny részvétel, többrendbeli fegyverrejtegetés bűntette, Pechó Gusztáv ellen a szervezkedésben való tevékeny részvétel, többrendbeli fegyverrejtegetés, lőszerrejtegetés, valamint rádió adó-vevő készülék engedély nélküli üzemben tartása miatt, Partali Károly és Kulauzov Sándor ellen a szervezkedésben való tevékeny részvétel, többrendbeli fegyverrejtegetés, lőszerrejtegetés bűntette, Ágfalvi László, Varga D. Lajos és Debreceni Ferenc ellen a szervezkedésben való tevékeny részvétel, Szabó Gyula ellen fegyverrejtegetés, Váradi Lórántné ellen pedig többrendbeli fegyverrejtegetés bűntette miatt indítottak eljárást.
A vádlottak vallomásai, valamint egy eredménytelen szembesítés után a tanácsvezető a bizonyítási eljárást befejezettnek nyilvánította, ezután a vádbeszéd, majd a védőbeszédek következtek. Az ítélet indoklásában a vád képviselője külön nyomatékosan felhívta a bíróság figyelmét „a vádlottak cselekményeiben és személyében rejlő kiemelkedő társadalmi veszélyességre”, valamint arra, hogy a nagyszámú fegyverrel terrorakciókat akartak végrehajtani, amivel az államrend vezető személyeinek életét, vagy testi épségét akarták veszélyeztetni. A vádlottak védekezését – miszerint „neveltetésük és baráti kapcsolataik folytán kerültek szembe a népi demokratikus államrenddel” és hogy nem akarták a rendszert megdönteni, csak „egy esetleges háború esetén a rend fenntartásának biztosítása” volt a céljuk – a bíróság nem találta elfogadhatónak, megállapították, hogy nem csak elméleti jellegű szervezkedés volt az övék, hiszen volt fegyverük és vidéken is voltak csoportjaik.
Mindezek alapján a bíróság Zavadszky Ivánt halálra, Drietomszky Ottót életfogytig tartó börtönre, ifj. Horváth Ferencet 15 év, dr. Héthelyi Tibor 14 év, Pechó Gusztávot 12 év, Partali Károlyt 8 év, Kulauzov Sándort és Varga D. Lajost 10 év, Ágfalvi Lászlót 6 év, Debreceni Ferencet 4 év, Szabó Gyulát 1 év, Váradi Lórántnét pedig 2 év börtönre ítélte. Ezen felül – Szabó Gyula és Váradiné kivételével – valamennyiüket teljes vagyonelkobzásra ítélték és 5, illetve 10 évre eltiltották őket a közügyektől.
Ugyancsak 1951. október 9-én került sor Zavadszky Iván ügyében a kegyelmi tanácskozásra, amelyen a tagok egyhangúan nem találták kegyelemre méltónak a vádlottat. Dr. Olti Vilmos az alábbiakban indokolta meg álláspontját: „A vádlottat kegyelemre méltónak nem tartom, mert szükséges az, hogy a társadalomban tudatossá váljék, hogy aki fegyverrel tör népi demokráciánk ellen, arra halál vár. Az ellenforradalmárok közül azok a legveszélyesebbek, akiknek vakmerősége odáig terjed, hogy erőszakos cselekmények végrehajtására készülnek. Ilyen egyénekkel szemben irgalomnak helye nem lehet.”
A másodfokú tárgyalásra 1952. január 25-én került sor a Legfelsőbb Bíróságon, ahol Pechó Gusztáv cselekményét az államrendszer elleni szervezkedés bűntettén kívül lőfegyver beszolgáltatásának elmulasztása és robbanóanyag tiltott tartása, Partali Károly cselekményét az államrendszer elleni szervezkedés bűntettén kívül lőfegyver beszolgáltatásának elmulasztása, míg Debreceni Ferenc cselekményét az államrendellenes szervezkedésben való tevékeny részvétel helyett e bűntett elkövetésére irányuló szövetkezés bűntettére változtatták – a kiszabott büntetések változatlanul hagyása mellett.
Ezek után 1952. február 23-án a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa határozatában engedélyezte a halálos ítélet végrehajtását, amelyre 1952. március 27-én került sor.
Az ügyben elítéltek 1955. és 1960. között szabadultak, ítéletüket az 1990. évi XXVI. törvény 1.§ (1) bekezdése alapján 1990-ben semmissé nyilvánították.
A „szervezkedéssel” kapcsolatban 1956-ban, a koncepciós perek felülvizsgálatakor megállapították, hogy nem volt koncepció, nem függött össze sem a Grősz üggyel, sem más klerikális bűnügyekkel. (lábjegyzetnek: BFL 01223/1951. Dr. Héthelyi Tiborról rendőri információ kérése.)
Mint dr. Héthelyi Tibor és Varga D. Lajos későbbi leveleiből is kiderült, a letartóztatások után az ÁVH-n súlyosan éheztették őket, a vallomásokat a testi kínzás és az álmatlanság következtében tudták belőlük kicsikarni, ők nem követtek el semmit. (lábjegyzetnek: BFL 01223/1951. Bűntetett előélet megszűntetésére vonatkozó kérelmek.) Drietomszky Ottó is tagadta, hogy elkövette volna, amivel vádolták és kijelentette, hogy egy „agent provocateur-nek” lett áldozata, aki Kálmán György Szilviusz volt. Ezt az állítást egy ÁVH-n készült irat is megerősíti, amelyben szóról szóra az alábbi mondat található: „Az ügyben szereplő ügynök Kámán Szilviusz ...”.
A tárgyaláson Zavadszky kijelentette, hogy a szervezkedés akkor kezdődött, amikor Drietomszky bemutatta neki Kálmán Györgyöt. Beismerte, hogy vádlott-társait, Váradiné kivételével, mind beszervezte, valamint elismerte, hogy három vidéki csoport volt, amelynek 20-20 tagja volt.
Drietomszky Ottó is Kálmánra terelte a felelősséget, amikor tagadta, hogy ő konkrét javaslatokat tett volna , noha beismerte, hogy a szervezkedés kezdeményezői között volt és tevékenyen részt vett benne. Azt is kijelentette, hogy ő csak 1949 őszétől 1950 tavaszáig vett részt az összejöveteleken, utána már nem. Ifj. Horváth Ferenc és dr. Héthelyi Tibor is azt vallották, hogy a mozgalom vezetője Kálmán volt, Zavadszky csak a lakását ajánlotta fel a találkozók helyszínéül.
Mindezek fényében megállapítható, hogy a Zavadszky Iván és társai elleni per a korszak egyik legfurcsább ügye, amelyben paradox módon, egy ÁVH-s ügynök hozott létre és irányított egy több száz tagot számláló szervezkedést, amely a Grősz József vezette mozgalom fegyveres szárnya volt. A vallomásokból és a bírósági anyagból egyértelműen kitűnik, hogy Kálmán ötlete volt a szervezkedés létrehozása, majd a keddi titkos találkákat is ő vezette és ugyancsak ő számolt be a tagoknak az éppen aktuális külpolitikai helyzetről Zavadszky Iván lakásán. A fentiek ellenére ő volt az egyetlen, akit nem ítéltek el. Valószínűnek tartom, hogy az ő személye miatt nem lehetett nyílt tárgyalást tartani, mivel feltűnő lett volna a bíróságon ülő közönségnek, illetve az újságolvasóknak, hogy a legfőbb vezető miért nem ül a vádlottak padján a többiekkel együtt. Kálmán György tevékenységéhez az is hozzátartozik, hogy amikor Pechó letartóztatása után a többiek el akartak bújni, félve a letartóztatástól, ő nyugtatta meg a tagokat, hogy nem lesz semmi baj, nem kell elrejtőzniük – és így mindenkit őrizetbe tudott venni az Államvédelmi Hatóság!
dr. Héthelyi Tibor beszélgetésünk során elmondta, hogy a szervezkedésük tényleg létezett. Ők a Grősz-féle mozgalom katonai szála voltak, ténylegesen arra készültek, hogy nyugati katonai beavatkozás, vagy egy újabb világháború kitörése esetén az országban elkerüljék az anarchia kitörését, egy ideiglenes kormányt állítsanak fel,de nem arra, hogy Népköztársaságot saját erőből megdöntsék és kommunistákat öljenek.
(A két per összehasonlítása) E két per plasztikusan érzékelteti az 1940-es, 1950-es években Magyarországon és a többi szocialista országban általánosan elterjedt koncepciós perek jellemzőit.
A két per vádlottjainak társadalmi helyzete hasonló volt: nagy számban volt közöttük nagyobb birtokkal rendelkező földműves, akkori kifejezéssel élve kulák, B-listázott tisztviselő, értelmiségi, iparos és kereskedő, tehát az eljárás résztvevői a társadalom azon elemei közül kerültek ki, akiket az 1945 utáni hatalom – a Horthy korszakban betöltött szerepük és neveltetésük miatt – száműzött korábbi megbecsült státuszukból és a szocializmus ősellenségeiként bélyegzett meg. Politikai beállítottságuk is azonos volt: tagjai voltak az 1945 előtt, illetve utána néhány évig fennálló demokratikus pártoknak, valamint néhányukat származásuk miatt kizárták a kommunista pártból. Az 1945 utáni korszakban tovább rontotta a vádlottak megítélését, hogy közülük sokan harcoltak a második világháborúban a németek oldalán, a Szovjetunió ellen, majd Magyarországot elhagyva Nyugaton angol, amerikai, vagy szovjet hadifogságba estek.
Azonos társadalmi helyzetük és politikai beállítottságuk okán a vádlottak gondolkodása is hasonló volt. A háború végén várt békés visszarendeződés helyett egy furcsa, kifordult gondolkodású világgal szembesültek, ahol ők lettek a rendszer legfőbb ellenségei. Kiábrándultságukat tovább fokozhatta az, hogy háború alatti tevékenységüket különböző helyeken igazolniuk kellett, korábbi állásukat és társadalmi elismertségüket pedig elveszítették.
Elégedetlenségüket növelte az információ-áramlás fokozatos hiánya is: az írott sajtó és a rádió is csak a felszabadító hősi seregeket istenítette, az új ellenséget mocskolta és teljességgel eltorzította a külföldi és belföldi eseményeket, illetve azok magyarázatát. Emiatt értelemszerűen fordult a kor embere a külföldi híradásokhoz, főleg a nyugati rádiókhoz, amelyek viszont sokszor megtévesztő és hiú ábrándokat keltő propagandát sulykolt a vasfüggöny mögött élők számára. A tiltott adókat hallgatva elhitték, hogy a nyugati hatalmak ténylegesen tervezik Kelet-Közép-Európa felszabadítását, vállalják a harmadik világháború kitörésének kockázatát. Ez lett a vesztük. Valamennyi olyan szervezkedés, amelynek volt valós alapja is, azzal számolt, hogy a közeljövőben eljön a várva-várt nyugati, vagy esetleg jugoszláv beavatkozás. A kialakított mozgalmak célja volt, hogy az országot felkészülve érje a katonai intervenció, ne alakulhasson ki káosz, minél kisebb legyen az áldozatok száma. Tehát nem ők maguk kívánták megdönteni a fennálló rendszert, csak segíteni akartak a nyugatiaknak. Mindez a hatalom birtokosai szemében nem kisebbítette bűnüket.
Ezt erősíti meg az is, hogy a szervezkedéseknek, mint ebben a két esetben is, általában kevés fegyverük volt, száz főre 10-15 pisztoly és kb. 100 töltény jutott. Tehát nem egy hadsereget akartak felfegyverezni, inkább csak egy helyi viszonyok között mozgó polgárőrséget hoztak volna létre az általuk megbízhatónak ítélt személyekből. Itt kell megjegyezni azt is, hogy a szervezkedések semmilyen gépjárművel nem rendelkeztek, ami a Népköztársaság megdöntéséhez valószínűleg alapvető fontosságú lett volna.
Mindkét szervezkedésnél előfordult – kiteljesedése csúcsán – egy fő találkozó (a Halápi perben a Tisza parti füzesben, Zavadszkyéknál az 1950. július 3-ai), amely az eljárás során döntő fontosságúnak ítéltetett, mivel – legalábbis az ÁVH értelmezése szerint – az ezeken részt vevő tagok a szervezkedés vezetői voltak, ezért súlyosabb büntetést kaptak.
Az információ-áramlás csekély volta a hatalom birtokosaira természetesen nem vonatkozott. Ezt az is megerősíti, hogy az ÁVH mindkét szervezkedésről, már lebukásuk előtt, tudomással bírt. Míg a Kard és Kereszt Szövetséget csak kívülről figyelték, a Zavadszky-féle csoportba az ÁVH-nak sikerült beépülnie, sőt az ügynök a mozgalom kezdeményezői és vezetői közé tartozott! Lehetségesnek tartom, hogy az ügynök felbukkanása nélkül ez a szervezkedés nem terjedt volna így el.
A letartóztatások és a bírósági eljárás között eltelt időszak is hasonló vonásokkal bír. Az őrizetbe vétel után a helyi ÁVH-n folytak a kihallgatások, volt, hogy egy nap több alkalommal is. Mindkét esetben bizonyítható az erőszak alkalmazása a kihallgatások során, Halápi perben még a bíróságon is elhangzott az, hogy a beismerés a verések hatására történt. A beismerő vallomások kikényszerítése mellett még egy fontos és a koncepciós perekben általában használt eszközhöz is nyúltak az ÁVH-sok: valamennyi vádlott cellájában egy beépített ember ült , aki a megfigyelt bizalmába férkőzve további információkat szolgáltatott a hivatal embereinek az egyén lelkiállapotáról, a vallomásaiban eltitkolt adatokról, sokszor pedig még arról is, hogy milyen eszközzel lehet legeredményesebben beismerésre kényszeríteni. A sikeres kihallgatások után, kb. 4-5 hónap ÁVH-s őrizet után született meg a vádlottak összefoglaló vallomása, amely már az előre megírt koncepciónak megfelelően tartalmazta a mozgalom és tagjainak tevékenységét. Ezután került át az ügy az államügyészségre, ahol a vádlottak egyszerűen megerősítették korábbi vallomásaikat.
A legtöbb koncepciós ítélet alapja az 1946. évi VII. törvénycikk volt, ami "a demokratikus államrend és köztársaság büntetőjogi védelméről" rendelkezett. Kimondta, hogy "...az állami rend büntetőjogi védelme minden országnak elsőrangú kötelessége, a hathatós büntetőjogi államvédelmet a demokratikus elveken nyugvó rendszer sem nélkülözheti". A jogszabály előképe volt a Horthy-korszak híres-hírhedtté vált 1921. évi III. törvénycikke "az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről", amely az állami és társadalmi rend felforgatására vagy megsemmisítésére irányuló bűntettekről, valamint a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló bűntettekről intézkedett. Minden koalíciós párt egyetértett a törvény szükségességében, de más-más indokok miatt. Az FKgP azért sürgette, mert meghozatalával látta elejét venni a rendőri letartóztatásoknak és internálásoknak. Másrészt egy esetleges kommunista hatalomátvétel meghiúsítását várták az új büntetőjogi törvénytől. Az MKP érdeke az volt, hogy egy olyan kerettörvényt alkossanak meg, amely a legszélesebb lehetőséget nyújtja számára az ellenségeivel szemben való fellépésre, mivel a törvény végrehajtását a népbírósági tanácsokra bízták, amelyeket hatalmi pozíciói egyik bázisának és az új köztársaság "védekező alapintézményének" tartotta . A törvény szerint büntethető az, aki szervezkedést hoz létre, aki ebbe másokat is beszervez, aki hagyja magát beszervezni és az is, aki tudott a szervezkedésről, de nem jelentette. Mint Kahler Frigyes megállapította a törvény szavai szerint „nem feltétele a bűncselekmény megállapításának semmilyen mozgalom vagy szervezet létrejötte” . A kiszabható büntetések 2 év fogháztól a halálos ítéletig terjedhetnek vagyonelkobzással, hivatalvesztéssel és a politikai jogok gyakorlásától való eltiltással. Már a törvény előkészítése idején több vitatható pontra bukkantak a jogi szakértők. A törvényben nincsenek felsorolva a demokratikus államrend alapintézményei, amelyek megsértése büntethető, így a felsorolást a koncepciós perek igényei szerint bővíthették. A törvény új bűncselekmény fogalmakat vezetett be, mint a szervezkedés és a mozgalom, melyeket tudatosan parttalanná tettek, hogy a mindenkori politikai megítélés alapján alkalmazhassák. Ugyancsak nem határozta meg a törvény az izgatás fogalmát, a korban általános definíció volt erre, ha valaki nyilvános felhívással élt, azonban pontos meghatározás nélkül már az is izgatásnak számíthatott, ha valaki két személy jelenlétében állított valamit.
A két bírósági eljárásban hasonló elem volt a védőügyvédek formális szerepe, azt lehet mondani, hogy még védőbeszédeik jellegtelensége is teljesen azonos volt. Mindkét ügy eljutott a Legfelsőbb Bíróságra, ahol a fővárosi per esetében változatlan maradt az ítélet, míg a szegedi perben a halálos ítéletek kivételével a kiszabott büntetések súlyosbítását rendelték el.
A két per közötti különbségek abból adódnak, hogy míg a Halápi per egy főper volt, addig a Zavadszky Iván és társai elleni per az egyik legfontosabb egyház-ellenes eljárás mellékpere volt.
Mint a főperek általában, a Halápi per is nyilvános volt, hiszen fő célja a tömegek, főleg a vádlottakhoz hasonló társadalmi helyzetű és politikai beállítottságú egyének, elrettentése volt. A Zavadszky per – ezzel ellentétben – a nyilvánosság teljes kizárásával folyt, amit nem csak mellékper jellegével magyarázhatunk; további indoka lehetett ennek a beépített ügynök lebukásának elkerülése is. Mivel a fővárosban a fő koncepciós perek ekkorra már lezajlottak, a hatalom nem tartotta indokoltnak további kirakatperek lefolytatását.
A fővárosi per bírósági tárgyalásának vezetője Olti Vilmos volt, a vádat Alapy Gyula képviselte,– mindketten a magyarországi koncepciós perek fő „szaktekintélyei” voltak.
(Befejezés) A koncepciós perek folyamata nem fejeződött be Rákosi Mátyás emigrálása után sem; Kádár János hatalomra kerülése után is folytatódtak – főleg az 1956-os forradalom és szabadságharc kapcsán. Hogy a Kádár-korszak törvénytelenségeiről eltereljék a figyelmet, 1962-ben az MSZMP dokumentumot állított össze "Tájékoztató jelentés az SZKP KB részére a személyi kultusz idején elkövetett magyarországi törvénysértésekkel kapcsolatban" címmel. Ebben kimondták Rákosi és más magyar vezetők felelősségét, hozzátéve, hogy a koncepciós perekben szerepet játszottak volt szovjet vezető személyek és a Szovjetunió Állambiztonsági Szerve is . Az MSZMP KB elfogadta a javaslatot és megállapította, hogy "a személyi kultusz idején elkövetett törvénysértéseket felszámoltuk, s hazánkban teljes törvényesség uralkodik"! Ezen „szép” szavak ellenére ugyanebben az évben nyitott a Csongrád megyei Rendőr Főkapitányság Politikai Nyomozó Osztálya két objektum dossziét is, az egyik a volt fegyveres szervek, a másik a volt horthysta, fasiszta pártok és tömegszervezetek elnevezéssel, amelyekben az egykor elítéltekről készült jelentések és tanulmányok jelentek meg, nagy hangsúlyt helyezve 1956-os szerepükre. A koncepciós perek elítéltjeinek egészen 1990-ig kellett várniuk, hogy rehabilitálják őket, és sokszor a teljes büntetést le kellett ülniük. A Rákosi-korszak kutatása is ekkor kezdődhetett el, azonban a történészeket még mind a mai napig hátráltatja, hogy a periratok hiányosak, vagy egyáltalán nincsenek meg. Mivel csak az 1980-as évek végétől folyik a kutatás, a koncepciós perekkel kapcsolatos tanulmányok és könyvek szinte kizárólag a fontosabb, a közvélemény által is ismert perekkel foglalkoznak; a kevésbé jelentős perek – mint amilyen például a Halápi- és a Zavadszky-per – részletes feldolgozása még hiányzik. Ezen perek bemutatása is érdekes lehet a teljes igazság ismertté válásához.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969