2013. I-VI
 

A Munkáspárt igazi problémája
Hugh Roberts

Azok a nehézségek, amelyek közepette a Tony Blair utáni korszak előkészítése folyik, jól tükrözik az egész „Új Munkáspárt” nevű vállalkozás problémáit. Ennek 1994. évi, Blair pártvezérré választását közvetlenül követő meghirdetése együttjárt mindennek, ami azt megelőzte az elítélésével, és a „régi Munkáspárt”-hoz tartozóként való megbélyegzésével. Ez a gyakorlat nemcsak lejáratott és hiteltelenített minden más álláspontot, hanem kötelező törvénnyé tette a teljes amnéziát a párton belüli politikai argumentációban. Ebből következően alkalmatlanná tette a pártot arra, hogy ésszerűen gondolkodjon a csak jóval az 1994. előtti időkig visszanyúló perspektívában megérthető belső problémák okairól és természetéről. Mert ha – és úgy tűnik, ez a helyzet – az Új Munkáspártban továbbra is nagy ügyet csinálnak a vezetőváltás kérdéséből, és valódi hatalmi harc fog kialakulni, akkor nem kerülhető meg, hogy felvetődjön, mitöbb valódi, elemző vita tárgya legyen a pártalkotmány 1981. évi megváltoztatásának ügye.
Az 1981. évi döntés, amellyel kivették a parlamenti frakció hatásköréből az első számú pártvezető megválasztásának jogát, hogy egy – a parlamenti képviselők, a szakszervezetek és a tagság képviselőiből, súlyozott szavazati arányoknak megfelelően összeállított elektori testületre bízzák azt, gyökeres fordulatot hozott a Munkáspárt történetében. E döntés valamennyi következményeit elfedte az elmúlt 25 évben az a tény, hogy a pártalkotmányban bekövetkezett változtatás értelmezése a mai napig bizonytalan. Az 1983. évi vezérválasztáson a szakszervezeti bázisra támaszkodó Neil Kinnockot a háttérben lefolyt alkufolyamat után közfelkiáltással választották pártvezetővé. Hasonló volt a helyzet 1992-ben John Smith-szel, és – hála Gordon Brown-nak –1994-ben Tony Blair-rel is. Másszóval, a demokratikus választás formája elfedte a kulisszák mögött lezajlott informális választás lényegét: az új választási procedúrában létrejött törvényes keretet valójában senki nem vitatta, így az nem került valódi nyomás alá.
Ennek a hagyománynak az ismeretében teljesen érthető, hogy Gordon Brown is arra számított, a korábbiakhoz hasonló háttéralku nyomán választják a párt vezetőjének. Semmivel sem akart magának több kiváltságot, mint amennyit valamennyi 1983 óta megválasztott munkáspárti vezető élvezett, és amit ő maga is biztosított Blairnek. Minthogy azonban az 1981. évi változtatás maga volt a kollektív őrület, és minthogy ez a változtatás keresendő a Munkáspárt jelenlegi – a Blair-Mandelson-duó által csak elfedett, és nem megoldott egzisztenciális válságának gyökerénél, valószínű, hogy Browntól most megtagadják ennek a szokásjognak a beváltását.
Természetesen nincs arra semmiféle garancia, hogy egy komoly tiltakozás, melyben a versenytársaknak a párt valamennyi szekciójában támogatókat kell szerezniük, olyan vitához vezet, amely kivezeti a pártot jelenlegi, leromlott állapotából. De legalább lehetőséget nyújt egy ilyen vita lefolytatására. És ahhoz, hogy a párt élni tudjon a lehetőséggel, létfontosságú, hogy szembe tudjon nézni a vezér személyével kapcsolatos probléma valódi természetével.
A döntés, mellyel – a pártműködés demokratizálásának szándékával formálisan is be akarták vonni a párttagságot és a szakszervezeteket a pártvezér megválasztásába, és a frakcióval azonos jogokat kívántak nekik adni, éppenséggel az ellenkező hatással járt. Hiszen épp azt érték el vele, hogy a párt vezetője a valóságban immár senkit sem képvisel. Az elektori kollégium egy teljesen virtuális testület. Nincs intézményes jellege, és semmilyen módon nem számoltathatja be az általa megválasztott pártvezetőt. Mindennek eredményképpen egy kivételesen autokratikus vezetési forma jött létre, ahol a pártvezető senki előtt nem felel a pártban a tetteiért, és azt csinál, amit akar. Ezt éppen Gordon Brown ismerte el egy közelmúltban tett megjegyzésében, ti. hogy Blair távozása „csak az ő döntésétől függ”, vagyis – ami ezzel egyet jelent – hogy Blair „Isten kegyelméből” vezeti a pártot.
A pártalkotmány1981-es megváltoztatása megfosztotta a Munkáspárt parlamenti frakciójának tagjait kollektív hatalmuk egyik leglényegesebb elemétől. Minthogy többé nem választhatják és nem válthatják le a vezetőjüket, immár nem gyakorolhatnak hatást a vezér döntéseire, sem politikai, sem pedig személyi kérdésekben. Az eredmény a kabinetkormányzás összeomlása az egyik oldalon, valamint egy mind nyilvánvalóbb, évről évre határozottabban kibontakozó tendencia a másikon, nevezetesen egy teljhatalmú Downing Street 10, amely kézivezérléses módszerekkel reagál a média vagy a Fehér Ház – és csak ritkán, vagy sohasem a Munkáspárt irányából érkező nyomásgyakorlásra. Szükségszerű velejárója volt ennek az állapotnak a párt politikaformáló képességének megszűnése szervezeti vagy elméleti kérdésekben, ami miatt – számos más mulasztás mellett – 2002-ben, amikor elérkezett a döntő pillanat, a pártnak nem volt jól megfogalmazott álláspontja, amelyet alternatívaként kínálhatott volna Dick Cheney-ével szemben az iraki háború megindításának kérdésében.
Hasonló következmény volt a mély morális süllyedés a párt minden szintjén. Az eredeti változtatások célja 1981-ben a pártaktivisták beleszólási jogának növelése volt. A másik lényeges változtatás a kötelező újraválasztás bevezetése, azzal, hogy lehetővé tette, hogy egy párton belüli aktív kisebbség a választókerületben destabilizálja, elbizonytalanította és alapjaiban ásta alá az adott körzet parlamenti képviselőjének helyzetét. A senkinek sem felelős, beszámoltathatatlan pártvezető intézménye, ami Neil Kinnock idejében jelent meg, nemsokára beváltotta a kisebbségi aktivisták várakozását. A vezér átvette az ellenőrzést az évenként rendezett pártkongresszus felett, az alapszervezetek hagyományos jogai pedig háttérbe szorultak, és mindennek következményeként döntő mértékben megnőttek a pártvezető személyes irányítása alatt álló központi pártapparátus ( a Walworth Road, majd a Millbank) hatalmi jogosítványai. Blair idején az apparátus kiterjesztette hatalmát a párt választásokon induló jelöltjeinek kiválasztására, ami elkerülhetetlenül vezetett oda, hogy a képviselők – tetszik, nem tetszik egyre inkább a vezér kliensei és protezsáltjai – a Blair boyok és Blair babyk lettek. Így azután a Munkáspártban sok, vagy talán a legtöbb független gondolkodású ember már régen felhagyott korábbi politikai ambícióival.
A hosszú távú tendencia tehát az, hogy a parlamenti képviselők és az alapszervezeti aktivisták is kiszorultak a döntéshozatalból, szemben egy autokratikus és felelőtlen vezetéssel, amely elkerülhetetlenül párton kívüli hatalmi központok politikai céljait követte. Ugyanakkor ezek a folyamatok elvették a Munkáspárt képességét arra, hogy biztosítsa a politikai spektrum demokratikus baloldalán megfogalmazódó véleményeknek valamint azoknak a problémáik megfogalmazását és kifejezését kereső szociális rétegeknek a képviseletét, amelyek hagyományosan hozzá kötődtek. Különösen a szakszervezetek kerültek nehéz helyzetbe. Mi haszna annak, hogy formálisan részt vehettek az elektori testületben, hogyha egyszer a valóságos végeredmény egy olyan parlamenti frakció lett, amely képtelennek bizonyult arra, hogy bármilyen kérdésben is képviselje őt, továbbá egy olyan munkáspárti vezér, aki leplezetlen megvetéssel viszonyul hozzá.
Tévedés lenne azonban kizárólag Tony Blair nyakába varrni ezt a helyzetet, és azt hinni, hogy ha Blair eltűnik, a Munkáspárt minden problémája megoldódik. Ellenkezőleg, az 1994-es évet a forradalom első évének bemutató médiakampánnyal szemben látnunk kell: a blairi vállalkozás a Kinnock által megvetett alapokon nyugszik. A Kinnock-féle stratégiában, vagyis a parlamenten kívüli klikk által kiválasztott vezető rendszerének bevezetésében az játszotta az alapvető szerepet, hogy kihasználják a pártalkotmány megváltoztatását arra, hogy a vezér nélkülözhetetlenné tehesse magát. Mindez pedig azt feltételezte, hogy úgy mutassák be a médiának a vezért, mint az ésszerűtlenül, összevissza politizáló pártaktivistákat féken tartó erőt. Ily módon a „kinnockizmus” arra a közérzetre akart rájátszani, hogy a Munkáspárt alkalmatlan a kormányzásra, és ugyanakkor ezzel szemben önmagát úgy kívánta beállítani, mint aki képes arra, hogy biztos kézzel irányítson.
Kinnock számára az volt a probléma, hogy a brit választók soha nem tudták őt komolyan venni. Nekünk, többiek számára viszont az, hogy Kinnock stratégiájával itt maradt nekünk az elrontott pártalkotmány fürdővize, és kidobták a gyermeket – a párt alapelveit, célratörését és kollektív önbizalmát. Ha John Smith élne, talán másképp történtek volna a dolgok. De nem így történt. És így Blair ott folytatta, ahol Kinnock abbahagyta, és tökélyre vitte elődje művészetét a semminek és annak az alkotó elemnek tökéletes becsomagolásában, amit úgy hívnak: hitelesség. Ez volt minden, amit a blairizmus fel tud mutatni, és sikere a média körein kívül nem másnak, mint pusztán a konzervatív párt 1994 és 2005 közötti hitelesség-deficitjének volt köszönhető. Miként Kinnock, Blair sem tett semmit azért, hogy feltárja a Munkáspárt hosszú válságának gyökereit. És azzal, hogy folytonosan és csökönyösen ráerőltette életfilozófiáját a párt egészére, azt érte el, hogy a párt alapvető, egzisztenciális problémája, nem orvoslást nyert, hanem még súlyosabbá vált.
Mára a hitelesség tovatűnt. Blairnek minden oka megvan arra, hogy aggódjon: az Új Munkáspárt nevű vállalkozás nem fogja túlélni őt. Soha nem volt sokkal több, mint egy egyszerű logo vagy egy marketing trükk. Itt maradtunk egy célt tévesztett, kompromittált, korrumpálódott, reménytelenségében belülről kiüresedett, a legjobb tagjai és régi támogatói undorától sújtott héjjal, vagyis röviden a halál kapujában álló párttal. Amennyiben Blair lehetséges utódai az elkövetkező hetekben és hónapokban nem néznek szembe ezekkel a tényekkel, akkor egy új, tiszta Munkáspártot kell újraalapítani a New Labour romjain.
(Hugh Roberts, the Prospect, 2006. október)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969