2013. I-VI
 

A közgazdaság mítosza - és a történelem
Patrik Verley

A gazdaság hosszú történetéhez képest az a gondolat, hogy a gazdaságnak története van, egyáltalán nem régi. A gazdasági szempontú gondolkodás és a gazdasági jellegű célok sokáig igen másodlagosak voltak a vallási, majd a politikai és a szociális szempontú gondolkodáshoz képest. Ebből következően a gazdasági szféra is hosszú ideig beágyazódott a politikumba és a szociális szférába. Így még azok a szerzők, akik tanulmányozták, sem tudták autonóm gazdaságként vagy gazdaságtörténetként felfogni.
Amikor az emberiség legnagyobb gondolkodóinak szemével közelítünk a gazdasághoz, általában Arisztotelésznek az értékről, a pénzről és a rabszolgaságról megfogalmazott gondolataiból szoktunk kiindulni. Hiszen hosszú évszázadokon keresztül az antik szerzők gondolataihoz fűzött kommentár jelentette gondolkodásunk alapját. Mindennek az lett a következménye, hogy anakronisztikus módon túlbecsülték az ily módon felfogott „gazdaság” jelentőségét.
A gazdaságinak tekintett tények szimpla leírása még nem elégséges ahhoz, hogy megvessük egy általános vízió alapjait a gazdaságról. Arisztotelész a háznép, vagyis az emberi társulás „természetes” formája irányításának művészetét nevezte „gazdaságinak (a gazdaság etimológiailag két görög szóból, az oikoszból vagyis háznépből és a nomoszból, vagyis törvényből, szabályból tevődik össze). E fogalom éppúgy magában foglalta a ház ura és felesége közötti kapcsolatokat, mint a rabszolgák irányítását és a föld hasznosítását. Az oikosz működésében nem gazdasági célt követett: a cél a ház urának és a közösség többi szabad tagjának a jóléte volt. A jólét pedig a valamennyi jó és nemes tevékenységhez nélkülözhetetlen szabadidőn alapult. Érthető tehát, hogy az arisztotelészi koncepcióba nem fért bele a gazdaságtörténelem fogalma. Az antik Róma gondolkodói pedig nem járultak hozzá lényegesen, sem a közgazdasági, sem pedig a történelmi elemzés fejlődéséhez.
A középkor társadalmát az isteni akaratot, szellemi értékeket és célokat tükröző hierarchikus rend uralta, melynek vajmi kevés köze volt a materiális dolgokhoz, annál is kevésbé, mert a tudomány és az információk előállítása a papság dolga volt. Ennek szemében a társadalom három, egymást kiegészítő, és egymással hierarchikus viszonyban álló csoportra osztható: az oratores, bellatores és a laboratores hármasára, vagyis azokra, akik imádkoznak, akik háborút viselnek, és végül azokra, akik dolgoznak. A skolasztika nagymesterei, mint Szent Tamás, csak akkor beszéltek gazdasági témákról, ha azokkal kapcsolatban valamilyen teológiai vagy morális probléma merült fel. Ilyen volt például a pénz természetének vagy az árak meghatározásának kérdése: a feladat az isteni ítéletnek az adott konkrét esetre való alkalmazása volt, vagyis az, hogy a papok gyakorlati ítéletet hozhassanak a nekik gyónáskor vallók bűnei felett. Nem véletlen, hogy Szent Tamás, aki általában véve átvette Arisztotelész elméletét, az árakkal kapcsolatos fejezetben a csalásról, a kamatról szólóban pedig az – elvileg tiltott uzsoráról értekezett.
Arisztotelészhez hasonlóan azonban ő sem úgy fogta fel a társadalmat, mint aminek története van: az isteni világrend kívül van a történelmen. Ugyanakkor az arab világban Ibn Khaldún inkább azt kutatta, hogyan lehetne leírni a társadalom szociális, gazdasági és politikai mozgását.
A helyi szeveződésű államok létrejötte a 16. századtól kezdve kiszabadítja a gazdasági szemléletet a teológiai és morális perspektívából, és a maga idejének történetéhez köti. Világi értelmiségiek az uralkodók szolgálatába állítják tanácsadói tálentumukat. Mint Machiavelli Firenzében, vagy Jean Bodin Franciaországban, politikai értekezéseket írnak. Ezekben a gazdasági kérdéseket az uralkodó szemszögéből tárgyalták. A fejedelem hatalma a neki katonákat szállító alattvalók számától és ezek adófizető képességétől függött. Gondoskodnia kellett az étkeztetésükről, és érdeke volt a gazdagságának alapját képező gazdaság fejlődése. A merkantilista név alatt ismert szerzők pedig hogy az ország ne legyen kénytelen nemesfémben fizetni a külföldnek a kereskedelmi mérleg egyensúlyára összpontosították a figyelmüket. Abban az esetben ugyanis lecsökkenne az állam működéséhez és a szomszédos monarchiákkal szembeni fellépéshez nélkülözhetetlen pénz mennyisége.
Abbéli szándékukban, hogy a legjobb politika felé vezessék az uralkodókat, és elfogadtassák velük aktuális kérdésekben elfoglalt álláspontjukat, temérdek gazdasági és szociális tényt sorakoztattak fel a maguk oldalán. Jean Bodin például felmérte a 16. századi árak alakulását, és mindezt annak érdekében, hogy bizonyítsa: a kétségtelenül megfigyelhető áremelkedési tendencia, ami egyébként az élet drágulásának a legfőbb oka, a túlzott pénzbőség következménye. Vitapartnere, de Malestroict úr, a király egyik pénzügyi „főhivatalnoka”, ezzel szemben mindezt a pénzjegyek értékvesztésével magyarázta.
Miközben a korszak történészeit nem érdekelte még a gazdaság, ezek a szerzők elemezték először történeti perspektívában a gazdasági és társadalmi szférát. A merkantilisták történeti látásmódját az a gondolat uralta, hogy egyesek előrelépése az egyik oldalon együttjár mások hanyatlásával a másik oldalon. A 17. századi spanyol szerzőknél például figyelemreméltó gondolatmenetet olvashatunk az amerikai kontinensről behozott nemesfém Európa más részeit gazdagító és országukat hanyatlásba vivő hatásáról.
A 18. században a megrögzült szociális és politikai rendet igazoló vallási értékek visszaszorulnak. Felülkerekedik az értelmiségi elitek körében a racionalizmus, miközben Nyugat-Európában gazdasági növekedés és a nemzetközi kereskedelem jelentős fellendülése következik be. A gazdasági gondolkodás függetlenedése a politikától létrehozza a nemzetállam fogalmát. A merkantilisták nem érzékelték világosan az uralkodó vagyona és a nemzet gazdagsága közötti különbséget. Az olyan politikai aritmetikusok munkái ezzel szemben, mint amilyen William Petty volt Angliában, vagy Vauban Franciaországban, azzal, hogy a termelést a nemzeti számlák egy embrionális formájának keretében értékelték, rávilágítottak a gazdasági tevékenység jellegzetességére.
Ekkor a gazdaság számokkal kifejezhető viszonyok koherens rendszerévé válik. Így, a 18. század elején Boisguilbert főhadnagy a gazdasági tevékenységre épülő társadalom olvasatát adja. Ebben az összképben a földtulajdonosok, a földön gazdálkodók és a kézműves-kereskedők egymást harmonikusan kiegészítve kapcsolódnak a nagy egészhez. Közülük a legelsők szociális és politikai szempontból domináns helyet foglalnak el, mégpedig abban a mértékben, amennyiben a bérleti díjuk illetőleg a fogyasztásuk révén a rendszert tápláló pénz – mely pénz hasonló funkciót tölt be, mint a vér az emberi testben körforgása tőlük indul el.
Az Ancien Régime szociális és politikai rendjét, melyet korábban az isteni akarat szentesített, ettől kezdve a gazdasági argumentáció legitimálja. A fiziokraták – köztük François Quesnay – a régi társadalmat szentesítő ideológiát dolgoznak ki: kizárólag a mezőgazdaságban tevékenykedők hozzák létre a gazdagságot, a kézművesek és a kereskedők ezt semmiben sem bővítik, csak továbbítják a körforgás rendszerében. Ugyanakkor azonban a fiziokraták döntő episztemológiai jelentőségű ugrást hoznak a politikai gazdaságtanban azzal, hogy leírják a tőke újratermelését biztosító termelési kört – a vetési időszakban felvett „előlegek” szerepét a mezőgazdaságban , ami lehetővé teszi a gazdagodást. Ugyanakkor nézőpontjuk nem igazán történeti, és a gazdaságnak egy statikus állapotát keresi.
Ehhez képest Adam Smith jelentősen továbblépett egy forradalmi ténnyel, a 18. században főként Nagy-Britanniában érzékelhető életszínvonal-emelkedést hozó gazdasági növekedéssel kapcsolatos gondolataival. Az a rendező elv, mely körül Smith megfogalmazza gondolatait, a munkamegosztás; ez az, ami megszabja mindenkinek a maga helyét az ideális esetben ismétlődő tevékenységgel elvégzendő feladatok tengerében, és ami sokszorosára növeli az optimális koordinációs mechanizmus, a piac szerepét.
Adam Smith életművét csak filozófiai és a morálról szóló írásai ismeretében lehet megérteni. A morál szerepe az érdekeiket követő egyének cselekvése – az egyes mikropiacok működése – valamint a növekedés és a haladás globális hatása közötti átmenetben mutatkozik meg. Ez a kérdés, amelyet később a mikroökonómia és a makroökonómia közötti átmenetként értelmeztek, Smith szerint optimális módon alakul, mintha egy „láthatatlan kéz” vezetné az embereket. Mindemellett, bár igaz, hogy Smithtől származik az önszabályozó piac gondolata, és ő javasolja az állami beavatkozás csökkentését, életművének nagy részét mégis a fiskális, a vám- és gyarmati politikának szenteli.
Valójában „A nemzetek gazdagsága” nem elméleti, hanem elmélyült gazdaságtörténeti elemzésbe ágyazódó munka. A kézikönyvekben elvont formában – a munkamegosztásban gyakran idézett tézisek általában egy konkrét példából indulnak ki (tűgyár). A fejtegetések többsége aktuális problémák megértéséhez nélkülözhetetlen történelmi utalás. A vámilletékek tárgyalása kapcsán például Smith egy egész évszázad történetét foglalja össze, miközben futólag amszterdami banki műveleteket taglal.
Egy nemzedékkel később, Thomas-Robert Malthus és David Ricardo a korszak két új nagy kérdéséből kiindulva egészíti ki a gazdaság történelmi dinamikájának ezt az olvasatát. Az első megfordítja a demográfiai problematikát. Addig a szerzők az elnéptelenedés miatt aggódtak. Holott az emberek számának növekedése nyilvánvalóvá vált, és Malthus azt állította, hogy ez nem jelent haladást. Hosszú távon az élelemhiány határt fog szabni neki. Abban a pillanatban írta művét (1798), amikor az ipari forradalom kezdi lerombolni a régi termelési rendszert, és robbanásszerűen növeli a nyomort. Azonban a Politikai gazdaságtan alapelveinek huszonkét évvel későbbi publikálásával, a gazdasági növekedés lelassulásával és komoly gazdasági nehézségekkel küszködő Nagy-Britanniában a növekedés témájának vizsgálatával árnyalja korábbi elemzésének sematizmusát, miközben a globális közgazdaságtan kontextusába integrálja.
Smith elemzését a termelésről Ricardo az elosztásról szóló analízissel egészíti ki. Bár munkásságát mint az absztrakció felé vezető út lépésének tekintik, ő is a történelemből és kora szociális konfliktusaiból indul ki: a Franciaországgal folytatott háborúból, ami destabilizálja a fizetőeszközt és tönkreteszi a nemzetközi kereskedelmet; a felgyorsult ipari forradalomból, ami munkanélküliséget okoz, és a háború vége után a bérek leszorításához vezet. Válaszul a peterlooi vérengzésre, ahol a csapatok a munkások közé lőttek (1819), Ricardo egy, a gépekről szóló fejezettel egészíti ki az értekezést. Elmagyarázza, hogy miközben rövid távon munkanélküliséget okoz, hosszú távon a munkaerő a termelékenyebb, munkaigényes szektorok felé áramlik: innen származik a munkaerő valamennyiünk hasznára történő reallokációjának gondolatával a gépesítést – katasztrofális szociális hatásai ellenére – igazoló kompenzációs elmélet.
Minthogy az 1820 1830-as évek Nagy-Britanniájában növekszik a jövedelmi egyenlőtlenség, a nép életfeltételeinek romlása és a megnövekedett szociális feszültség nyomán a következő nemzedék közgazdászai, John Ramsay McCulloch, Robert Torrens vagy idősebb Nassau Williams a kapitalizmus védelmének élharcosai lesznek. Unos-untalan a kompenzációs elméletet fejtegetik. Érvelésükben elválasztják egymástól a közgazdasági logikát és annak szociális hatásait. Argumentációjuk célja, hogy a kapitalizmust nem egy meghatározott történelmi szakasznak, hanem a történelmen kívűl álló „természetes” állapotnak állítsák be.
Karl Marx szenvedélyes hevülettel ostorozta ezeket a másodrangú közgazdászokat. Idézi a klasszikusok fogalmait, különösen azt a gondolatot, hogy a termék értéke megegyezik a beléje fektetett munka értékével, és kritikai perspektívába valamint társadalmi összefüggésbe helyezi őket. A kapitalizmust is visszahelyezi a történetébe. Marx elemzésének kritikai ereje abban van, hogy megmutatja: a közgazdasági jelenségek, még a legelvontabbak is, mint a pénz, szociális erőviszonyokat fejeznek ki egy történeti folyamatban.
A 19. század végén a politikai gazdaságtan az ideológiai harc kitüntetett helyszíne lett. Az 1870-es évektől a század 90-es éveiig tartó gazdasági válság megnövelte a szociális feszültségeket és kedvező terepet jelentett a szocialista pártok megszületéséhez és a marxizmus elterjedéséhez. Válaszképpen a nem marxista közgazdászok olyan elméletet alkotnak meg, amely igényt tart a tudományos megnevezésre és ugyanakkor mind inkább matematikai képletekben fogalmazza meg téziseit. Ezek a szerzők, és köztük a legjelentősebb, Alfred Marshall, folytatják a marginalizmus alapítóinak: Stanley Jevonsnak, Carl Mengernek és Leon Walrasnak a munkáját. Elvetik a munkaérték-elméletet, ami ezentúl ördögtől valónak számít, és a hasznosság fogalmából indulnak ki, egy olyan fogalomból, amely egy mind inkább matematikára épülő tudományban éppen hogy nem kvantifikálható.Tudományosan ki kell mutatni minden egyes piac az összes többi piachoz viszonyított működésének koherenciáját: ez Walras általános egyensúlya. (1874) Ezeknek a szerzőknek, és köztük a kora közgazdaságát szociális szempontból bíráló Walrasnak nem feltétlenül ez volt az első számú törekvése, mégis ezek a munkák a közgazdászok világában egy mélységesen történelmietlen látásmód dominanciájához vezetnek.
Miközben a közgazdászok egyre inkább felhagynak vizsgálati tárgyuk történeti megközelítésével, a történészek jobban érdeklődni kezdenek a közgazdaság iránt. A szociáldemokráciához közel álló német történész iskola szerzői, mint Gustav von Schmoller, a marxista hagyomány hatása alatt dolgoznak. Az ő szemükben a gazdaság minden történelmi korszakban másképp, a társadalomtól és a kultúrától elválaszthatatlan egységben működik. Velük szemben Max Weber sikertelenül kísérel meg kidolgozni egy olyan megközelítést, amely a szociológia és a közgazdaság konvergenciájára épül, miközben reflexióját a gazdaságtörténet elmélyült tanulmányozásába ágyazza. Ezek a német szerzők hittek a gazdasági intézmények történetiségében, genezisükön keresztül akarták tehát megmagyarázni őket.
Azonban a tudományos elméletek egymással szemben határozzák meg magukat, és az egyetemi keretek között működő szakmai logika hozzájárul az elválásukhoz. 1882-ben a brit történész Arnold Toynbee az ipari forradalomról tartott előadásain még együtt tárgyalta a közgazdasági elméletet és a gazdaságtörténetet. A 20. század elején azonban a két tudományág elválik egymástól. Az 1918. évi német vereség azonban hozzájárul eme globális szemléletmód háttérbe szorulásához. A közgazdasági elméletének mezeje ettől kezdve a történetiséget száműző, matematikai módszerekre építő angolszász közgazdaságtan monopóliuma.
A közgazdász Werner Sombart a német iskola egyik utolsó alakja. Az első világháború előtt nagy befolyása volt, a két világháború közötti időszakban azonban igen sokan vitatják nézeteit: a történészek felületessége és a tapasztalat ellenőrzése alól kivont fixa ideái miatt bírálják, míg a közgazdászok az elméleti igényt hiányolják munkáiból. Amihez hozzá kell adni mindazokat, akik antiszemita hajlamokkal és a nemzeti-szocialista rendszer iránti szimpátiával vádolják.
Ez a globalizáló gondolkodás ugyanakkor követőkre talál az amerikai institucionalisták körében, továbbá Franciaországban, a történész Fernand Braudel személyében. Braudel világgazdasági elemzése a modern Európa gazdasági tevékenységét három szintre osztja: az első a piacon, a pénzen és a gazdaságon kívül lévő mozdulatlan tömegeké; a második egy nagyon tökéletlen árucsere gazdaságé, ahol a mikropiacok ezrei élnek csekély szervezettségben és erős információhiány körülményei között egymás mellett; és végül következik a harmadik szint, a nemzetközi kapitalizmus szintje. Ez a felosztás kevéssé helytálló a közgazdasági elemzés szintjén: a kiskereskedő tevékenysége tényleg kevésbé kapitalista-e, mint a nagykereskedőé? Viszont ez a szociális és politikai kritériumokra épülő látásmód megvilágító erejű azokban a társadalmakban, ahol a gazdasági célok – vagyis a profit – végülis kevéssé átütő erejű: itt az élvezett elsőbbséget, hogy mindenki ott maradjon, ahol született, és hogy biztosított legyen a hatalmi hierarchia.
Az időtlen elvontság felé való fejlődés ellenére a két világháború közötti időszak nagy közgazdászai nem lépnek ki a gazdaság történelmi felfogásából. Ebből a szempontból Keynes a legkétértelműbb szerző. Nem annak a nagyon formalizált képnek az alapján kell őt megítélni, amelyet a későbbi keynesiánusok (Hicks vagy Samuelson) közvetítésével ismerhetünk. A huszas évek működési zavarai és a harmincas évek válsága kapcsán megfogalmazott gondolataival kategorikusan cáfolja a történelem végét kereső neoklasszikus ideológiai konstrukciót: a gazdaság története az egymást követő egyensúlyhiányok története, és az ellenőrzés alól kivont kapitalizmus nem az általános egyensúlyhoz, hanem drámai válsághoz vezet.
A korának problémáiban igen nagy elkötelezettséggel fellépő Keynes (kormánytanácsadó az 1918. évi békekonferencia idején, hírkommentátor a huszas-harmincas években, brit képviselő a Bretton-Woods-i konferencián 1945-ben), igen kifinomultan érzékeli a gazdasági problémák történetiségét. Csodálatos érzékkel képes e problémákat történelmi perspektívába helyezni. Azonban a gazdaság mint olyan hosszú távú történetének kérdéséről alig mond valamit.
Örök vetélytársának, Joseph Schumpeter osztrák közgazdásznak a kapitalizmus – a vállalkozók kulcsszerepére épülő – dinamizmusára vonatkozó víziója óriási történeti műveltségből táplálkozik. Élete utolsó tíz évét különben egy – sajnos befejezetlenül maradt – monumentális mű, a Közgazdasági gondolkodás története megírásának szentelte.
Ugyanebben az időben a magyar származású Polányi Károly az elsők között fogalmazza meg explicit formában azt a feltételezést, hogy Európában a 18. század végéig a gazdaság a társadalom ellenőrzése alatt maradt, mert a pénz és a munka alig jelent meg a nem szabályozott piacokon. Szerinte a 19. század története a gazdasági elem kibújásának története a társadalmi köpönyege alól. Azonban ez a liberalizáció hamarosan olyan szociális katasztrófákat okozott volna, hogy az államok fokozatosan visszaállították a korábbi szabályokat, és magukra vállalták egy voluntarista szabályozás terheit: ez az a „nagy átalakulás”, amelyet szerzőnk megfigyelt. A negyvenes években írt, akkor amikor konszenzus uralkodott az állami beavatkozás szükségességével és a jóléti állam céljainak elsőbbségével kapcsolatban.
A hetvenes évek gazdasági nehézségei idején a neoklasszikus közgazdászok új generációja kerül előtérbe. Milton Friedman munkássága nyomán a hetvenes években harcot indítanak az állam gazdasági szerepvállalása ellen (az expanzív gazdaságpolitika, a jóléti állam ellen). Marginális tiltakozókon (mint a francia regulációs iskola), vagy speciális területeteken (mint a gazdaságfejlesztés, az 1998-ban Nobel-díjjal kitüntetett Amartya Sen) kívül a közgazdasági ortodoxia az elmúlt húsz évben teljességgel elszigetelte a közgazdaság tudományát más társadalomtudományoktól. A mind kifinomultabb matematikai módszerek alkalmazása hozzájárult a történeti folyamatok jelentőségének szem elől vesztéséhez. Totálisan fejtetőre állt minden: a gazdaság, amely többé nem tekinti magát a társadalom részének, fölébe kerekedik annak. Gary Becker, aki 1992-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott a svéd jegybanktól, immár a közgazdasági elemzés módszereivel kíván megmagyarázni minden szociális és pszichológiai viselkedést.
Patrick Verley, a genfi egyetem gazdaságtörténetet professzora, Alternatives Économiques, 2006. 2. negyedév


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969