2013. I-VI
 

Adó és adózás, ingatlanadó
Vörös András

Az adózás alapjának világszerte a jövedelmet, a fogyasztást és a vagyont tekintik. A Magyar Köztársaság alkotmányának 70/I. §-a szerint: "Minden állampolgár köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni." A világ más államainak alkotmányaiban is hasonló deklarációk találhatók. A törvényalkotók is mindig innen vezetik le az adótörvényeiket.
Vizsgáljuk meg a fentebb felsorolt főbb adószedési jogcímeket az adóetika és az állampolgári adómorál szempontjából. Az adóetika alatt a méltányos jogcímű és mértékű adókivetést értjük. Az adómorál alatt pedig az adófizető azon készségét, ahogyan állampolgári kötelezettségét teljesíti az adófizetés területén.
Természetesnek tartom, hogy az ország mindenkori kormányának szüksége van pénzügyi forrásokra a kormányzati rendszerek működtetése (államháztartás) és ezen belül a választásokon ígért céljai megvalósítása érdekében. De alapelvként kezelem azt a tételt is, hogy ha az államnak és ezen belül az önkormányzatoknak nincs elég etikusan elérhető bevételük, akkor ez nem lehet ok igazságtalan, etikátlan adók kivetésére. Ez utóbbi igazolására idézem itt Aquinói Szent Tamás egy gondolatát: "Az emberi törvény csak annak erejénél fogva törvény, hogy az igazságos gondolkodással egyezik, amiből nyilvánvaló, hogy az eredete az örök törvényben van, amennyiben pedig nem egyezik meg az igazságos gondolkodással, annyiban jogtalan, igazságtalan törvénynek lehet nevezni. Az ilyen törvény nem törvény, hanem csak egy neme az erőszaknak."
(Jövedelemadó) Nézzük a jövedelemre kivetett adót, az ún. jövedelemadót. Első megközelítésben a jövedelemadó, ha mértéke az adózó (és családja) normális életvitel melletti teherviselő képességét nem haladja meg, etikailag elfogadható. Elfogadható azért is, mert van miből teljesíteni, hiszen ott van a jövedelem, amire kivetették. Ellenállást így tulajdonképpen nem gerjeszthet, nem igazán sarkall az adómegkerülésre. A kérdéshez kapcsolódó méltányossági szempontok a kérdést motiválják, de jogszerűségét nem kérdőjelezik meg. Megjegyezhető még az, hogy adott mértéket meghaladó formája teljesítményvisszatartó hatással van az adózóra.
(Fogyasztásiadó) A fogyasztásra kivetett adó a fogyasztási adó és a forgalmi adó. Régi adónemek. Szintén az állami bevételek növelését szolgálják. A jövedelemadónál némileg demokratikusabbak. Demokratikusabbak mert a vásárlás nem kötelező, mert a személy döntésén múlik a vásárlás. Nem demokratikus a megélhetést szolgáló alapvető élelmiszerek és a gyógyszerek, gyógyeszközök vonatkozásában, mert ezek megvásárlása nem szabad elhatározás kérdése, hanem kényszer. Ezért az ilyen fogyasztási cikkeknél méltányosságból kedvezményes kulcsokat alkalmaznak. Demokratikus abból a szempontból is, hogy mindenki fizeti, aki vásárol. Antidemokratikus abból a szempontból, hogy a kis jövedelműek vásárló képességét jobban korlátozza, mint a nagy jövedelműekét. A fogyasztásra kivetett adók elfogadható adónemek, ha mértékük nem ró elviselhetetlen terhet a fogyasztóra. Ennek az adónemnek a jogosságát a mértéke illetve a mértékei nem kérdőjelezik meg. Ha van megfelelő jövedelem a teljesítéséhez, akkor jogszerűsége nem kérdőjelezhető meg.

(Vagyonadó) A vagyonadó megnevezésben tulajdonképpen tárgyi adóval állunk szemben. Ilyen például az ingatlanadó (házadó, telekadó, földadó) és a gépkocsiadó. A vagyon alapján történő adózás történelmileg nagyon korán kialakult, mivel a vagyon mennyiségét illetve növekedését a jövedelemre utaló adatnak tekintették a királyok illetve az adószedőik. Ma, a 21. században, az adóhivatal a rendelkezésre álló eszközök (a számítástechnika) és az adóbevallási módszerek következtében, ismeri az állam polgárainak jövedelmét. Így a vagyongyarapodásból, ha az a jövedelembevallásokkal nincs szinkronban, az eltitkolt jövedelemre lehet következtetni.
A továbbiakban a vagyonadókon belül csak az ingatlanadóval kapcsolatban teszünk megállapításokat. Olyan ingatlanokkal foglalkozunk, amelyekben azok tulajdonosai laknak illetve élnek. Az ország és a főváros magántulajdonban lévő ingatlanainak zöme ilyen. Az ilyen ingatlanokra kivetett adót a szakirodalom kiegészítő vagyoni adónak tartja, amely a vagyonból fakadó jövedelmet apasztja az állomány sérelme nélkül. Ezt a felfogást támasztja alá az az adókivetési gyakorlat, amely a következő évben ugyanakkora adót vet ki az ingatlanra, mint előző évben, rosszabb esetben még többet. Tehát az előző évi adó értékével nem csökkenti az ingatlan értékét és így a rá kivetett adó mértékét. Ha viszont az ingatlanban a tulajdonos lakik, úgy ebből pénzbeli jövedelme nem származik, tehát amikor mégis adót fizet utána, ezt az adót már egy adózott jövedelemből kénytelen teljesíteni. Ha megnézzük azt, hogy az ingatlanhoz jutás folyamán a tulajdonos hogy is adózott, akkor azt látjuk, hogy általa épített ingatlan esetén először a felvett pénze (fizetése) után kifizette a személyi jövedelemadót (SZJA), majd az építési anyagok után az általános forgalmi adót (ÁFA). Most az egyéb adókat vagy adószerű terheket nem vizsgáljuk.
Tehát az ingatlanépítő, mire lakni kezd, az egyszer megkeresett pénze után már legalább kétszer adózott. Ha most már ingatlanadót is kényszerül fizetni, akkor harmadszor is szedik tőle az adót, mit sem törődve azzal, hogy az ingatlanja mondjuk egy élet munkája gyümölcseként keletkezett-e vagy, hogy azt egy eltitkolt jövedelemből rövid idő alatt létesítette, a törvényesen előírt jövedelemadó-kötelezettsége maradéktalan teljesítése nélkül. Ha az ingatlant már felépített állapotban vásárolta, akkor az árban benne volt az építtető által kifizetett ÁFA is.
Valójában a lakóingatlan adóztatása során tehát jelentős sérelem éri az ingatlan tulajdonosát. Ez akkor is így van, ha az adókivetők arra hivatkoznak, hogy az ingatlantulajdonosok élvezik a település nyújtotta szolgáltatásokat. Az elmúlt évtizedekben felépített ingatlanoknál a közművek azt a gyakorlatot folytatták, hogy a szolgáltató a bekötés költségeinél lényegesen nagyobb hozzájárulást kért a csatlakoztatás költségeként. Ilyen volt például az, amikor a villamosenergia bekötésekor az ennek kapcsán műszaki okból szükségessé váló erősáramú transzformátor árát is kifizettették az ingatlan építtetőjével. Az építtető által kifizetett transzformátor viszont az Elektromos Művek tulajdonában maradt. Ez olyan pénzügyi megoldás volt, mintha a villamosra történő felszálláskor a jegyen kívül a villamos kocsit is meg kellett, volna vennie az utasnak. Tehát a mostani adóalany már eleve hátrányos helyzetben volt a megépíttetés során, mivel nem élvezte a település nyújtotta szolgáltatásokat, hanem inkább elszenvedte azokat az ingatlan tulajdonlásának pénzügyileg legnehezebb időszakában.


Nézzük meg az ingatlanadóval kapcsolatos helyzetet az országban! Ezek az elképzelések mit is jelenthetnek a gyakorlatban? Azt jelenthetik, hogy minden ingatlanra, amely magántulajdonban van, adót kívánnak majd kivetni a helyi polgármesterek, illetve képviselő testületek. Erre sor kerülhet azért, mert az országgyűlés olyan költségvetési törvényt hoz, amely ezt kötelezővé teszi. Sor kerülhet rá kötelezővé tétel nélkül is, azért mert a költségvetési törvény a helyhatóságokat olyan előnytelen helyzetbe hozza a központi adóbevételeknek a központi költségvetés és a helyi önkormányzatok közti felosztása során, hogy az önkormányzatok olyan kis hányadot kapnak a központi adóbevételből, hogy kénytelenek lesznek minden lehetőséget megragadni helyi adó kivetésére a kiadásaik fedezése céljából. És sor kerülhet rá nem utolsó sorban azért is, mert a helyi önkormányzat olyan presztízsberuházást kíván megvalósítani, amely csak igen jelentős költséggel oldható meg.
(Az ingatlantulajdonosi helyzet alakulása) Mint tudjuk az állam és az önkormányzatok a tulajdonukban lévő lakásingatlanokat a rendszerváltás után igyekeztek eladni, csakhogy megszabaduljanak az ezek állagromlásából adódó óriási felújítási költségektől. Ezzel igen jelentősen megnövelték az ingatlantulajdonosok létszámát. Ez a nagy ingatlantulajdonosi létszám azt a képzetet kelti most a pénzügyi kormányzatban és az önkormányzatokban, hogy potenciálisan egy kitűnő új adóbevételi lehetőségre tettek szert.
Az ingatlantulajdonosok körében négy főbb csoportot különböztethetünk meg:
1. Az első csoportban azok vannak, akik évtizedek alatt bérből és fizetésből OTP, vagy újabban más bankok kölcsönével hoztak létre saját lakóingatlant (öröklakást) maguknak.
2. A második nagy csoport azokból áll, akik az állami és önkormányzati bérházakban a lakás megvásárlásával váltak tulajdonossá és vélték elérni ezeknek a lakásoknak a nagy költségeitől való megszabadulást. Ezek az utóbbi törekvések természetesen nem sikerültek, nem is sikerülhettek, hiszen az egekbe szökő közüzemi díjak viselése alól képtelenek voltak így kibújni. (A panellakások költségei a távfűtés következtében még specifikusan is magasabbak, mint az egyéni fűtéssel rendelkező lakástípusoké.) Ezekben az állam illetve önkormányzat által eladott lakásokban most azt tapasztalhatjuk, hogy az ott lakók az állagmegőrzésre költendő költségeken kívánnak takarékoskodni, amely takarékoskodás eltarthat az épületek teljes műszaki ellehetetlenüléséig is. De ma már sokan vannak közülük, akik képtelenek a havi költségeik kifizetésére is, így például már jelentős tartozásaik keletkeztek a közüzemek felé is.
3. Van természetesen egy olyan tulajdonosi réteg is az országban, amelyik jelentős értékű lakóingatlannal, ingatlanokkal rendelkezik és jövedelmi viszonyaik a luxus életvitel biztosítását is lehetővé teszi a számukra. Ez a réteg létszámában töredéke a többinek.
4. Külön csoportot képeznek a falusi lakosság lakóingatlanai. Ezekből az épületekből is sok van, de ezek jelentős hányada vályogból épült és nem összkomfortos. Kérdés, hogy ezekre miként lehet kivetni az ingatlanadót, ugyanis itt a tulajdonos éves jövedelme sok olyan tényezőtől függ, amely sokszor inkább a segélyezést teszi szükségessé, és nem az adó kivetését. A kisparaszti parcella a saját házzal együtt sem tekinthető vagyonnak, mivel sokszor a családok alapvető életfeltételeit sem képes biztosítani. (Lásd például az árvizek és a belvizek következtében létrejött élethelyzeteket.)


(Életutak) A lakóingatlan (öröklakás, stb.) építők zöme abba a rétegbe tartozik, amely számára a lakásprobléma megoldása egy élet munkájának megtakarításait emészti fel. Igen alacsony kezdőfizetésből kezdtek takarékoskodni, friss házasként, szülői segítséggel, vagy drága albérletben. Családjuk minden szabad forrását összeszedve vették fel a lakáskölcsönt, melynek törlesztését átlag 25 évig nyögték, vagy nyögik még most is. Ráadásul a parlament által időközben felemelt hitelkamatot is kell fizetniük. Ez utóbbi jogrendünk szégyenfoltja, hiszen az egyik szerződő fél jogainak semmibe vételével született, az új parlamentáris demokrácia nagyobb „dicsőségére”. Az ilyen élethelyzetek annak idején a „népi demokráciában” keletkeztek, mert az előző korszak ideológiai okból az értelmiségi fiatalokat általában nem támogatta állami lakás juttatásával, de legalább munkájukat a kétkezi munkások fizetési színvonala alatti összegekkel jutalmazta, azon okból is, hogy ők nem tartoznak az uralkodó osztályhoz.
A közelmúlt önkormányzati és állami bérlakás vásárlóit azzal „ugratták be”a vásárlásba, hogy ezeket a lakásokat a forgalmi érték alatti összegekért ajánlották fel nekik, miközben a lakbérüket jelentősen megemelték, így is a vásárlás irányába presszionálva őket. A helyzet azonban az, hogy a forgalmi értékhez képest még annyit sem engedtek el az árból az eladók, amennyibe számukra az épületek tisztességes felújítása került volna. Tehát itt is igen jó üzletet kötött a volt tulajdonos (az állam és az önkormányzat), mert az eladott épületek zöme már ekkor teljesen elhasználódott állapotban volt. A lakásvásárlók nagy számban hitelből vásároltak, miután nem rendelkeztek még ehhez a forgalmi érték alatti árhoz szükséges saját készpénzzel sem. Az új tulajdonosok tőkeszegénysége következtében az így társasházi formában magántulajdonba került épületek állaga most még tovább romlik.
(Kinek kell fizetnie majd az ingatlanadót?):Ebből az adóból nagy adóbevétel csak akkor remélhető, ha sok ingatlantulajdonost tudnak megadóztatni. Tehát tulajdonképpen nem a gazdag ingatlantulajdonosok megadóztatása látszik az elsődleges célnak, hiszen ezek létszáma olyan kicsi, hogy még az egyes nagy illetve értékes ingatlanok utáni nagy mértékű adó sem hoz az állam, illetve önkormányzat számára jelentős bevételt, hanem lehetőség szerint minden ingatlan tulajdonosnak a megadóztatása kell az állam számára a jó eredmény eléréséhez, mert csak így keletkezik nagy összegű adóbevétel. Ami azt jelenti, hogy a fent felsorolt 1., 2., és 4. kategóriákba eső tulajdonosok megadóztatása az elsődleges cél, a sok kicsi sokra megy elve alapján.
Az elmúlt években többek között a kapitalista gazdasági rend kialakulása következtében az ingatlanértékek növekedésének üteme lényegesen meghaladta a jövedelmek növekedésének ütemét. (A mai magyar átlagjövedelmekhez képest a fajlagos lakásár hatszor magasabb hazánkban, mint Nyugat-Európában.) Így az a helyzet állt elő, hogy sok olyan család, amely a napi kiadások fedezésére sem rendelkezik elegendő jövedelemmel, sok millió értékű lakóingatlan tulajdonosa. Ők a milliomos nyomorgók, vagy fordított szórenddel a nyomorgó milliomosok. Ez a helyzet egyenes következménye annak a történelmi folyamatnak, amelyen az ország, és benne a lakosság és az ingatlanok értéke 1945-től napjainkig átment.


(Az ingatlanadó bevezetésének hatásai) A fentiekből következően a nagy létszámú, de kis gazdasági erővel bíró lakóingatlan-tulajdonosokra, a nyomorgó milliomosokra katasztrofális hatással jár ennek az új adónemnek a bevezetése. Várhatóan éves jövedelmük jelentős részét igénybe vevő adó kivetésére számíthatnak, amelynek kifizetésére természetesen reális okokból nem lesz módjuk. A kiszivárogtatott információk szerint a forgalmi érték 1-2%-val számolhatnak éves adóként. Ennek a helyzetnek a létrejötte annál is valószínűbb, mivel az egységes szerkezetbe foglalt rendelkezések általában nem teszik lehetővé a végtelen sokféle élethelyzetből adódó speciális körülmények figyelembe vételét. A nagy számú kisjövedelmű dolgozó, a sok nyugdíjas és munkanélküli elvesztheti az egyetlen vagyonát, mivel kellő jövedelem híján nem lesz képes az ingatlana után kivetett adót megfizetni. Így azt annak kamataival együtt az ingatlanaikra fogják terhelni, hogy azután idővel utóbbit elárverezzék. Ha az idős bentlakókra tekintettel az ő életükben mégsem történik meg a lakás elárverezése, akkor az örökösökre hárul az adó és kamat teher, akiket még az örökösödési illeték is terhel. Ez esetben a semmiről sem tehető, általában az életpályájuk elején lévő örökösöket is tönkreteszik ezekkel a terhekkel Ezeknél az embereknél az ingatlan adó bevezetése nyomán az életük eddigi egyetlen eredményének, otthonuknak vagyis létapjuknak az elvesztése lesz a következmény. Így lehet egy egész ország kis embereit földönfutóvá tenni egy adórendelett bevezetésével.
A mai gazdasági helyzetben tehát még nem állnak fent azok a gazdasági feltételek, amelyek etikusan tennék lehetővé az ingatlan adó bevezetését. Ahhoz hogy ez az adónem bevezethető legyen, az ár és jövedelmi viszonyoknak olyan szintre kell emelkednie, mint a fejlett európai országokban. Náluk ehhez a 2. világháborút követő töretlen gazdasági növekedésre volt szükség. Így nálunk is egy legalább két évtizedig tartó hasonló gazdasági virágzás teremtheti meg a bevezetés feltételeit. (Talán addig az alkotmányból is törölni kellene a vagyonra való utalást, már csak azért is mivel a vagyon illetve ezen belül az ingatlan már így is kétszeresen adózott pénzből keletkezett és keletkezik.)
Van azonban az ingatlan, illetve vagyoni helyzetnek egy olyan kérdése, amellyel a kormányzatnak igenis foglalkoznia kellene, és pedig ez a személyek és családok fajlagos vagyonnövekedésének a kérdése. Magyarán vizsgálni kellene azt hogy a személyeknek illetve családoknak az elmúlt évtized során keletkezett jövedelmei fedezik-e az ugyanezen évtizedben keletkezett vagyonnövekedésüket. A társadalmi igazságosság tehát végre megkívánná, hogy a nagy vagyonokat, amelyek valószínűsíthetően nem munkával, és nem becsületes úton keletkeztek, ne lehessen adófizetéssel legalizálni! Ez tehát elsősorban nem adózási, hanem büntetőjogi kérdés! A vagyoneredet vizsgálatához minél előbb hozzá kellene kezdeni, mert a társadalom a megválasztott hatalomtól ezt a vizsgálatot is elvárja. Ha csalódik, úgy ezt a politikai irányzatot is elejti, vele egyéb céljai elérésében sem működik együtt, hanem újra politikai apátiába esik és az új választásokon e csoportnak is ellene fog szavazni. Ehhez a lépéshez persze bátorság kell, de vajon van-e elég bátorság egy ilyen lényeges kérdés megoldásához a kormányzatban? Vagy csak ahhoz van, hogy a szükségesnek ítélt adó mennyiséget a kis emberek sanyargatása útján szerezze meg, ezzel elérve az összelopott vagyon adófizetés útján való legalizálását?


De nézzük meg, hogy hogyan jutottunk oda, hogy a mostani (2006-os) MSZP-SZDSZ kormány a választások megnyerése után a Bokros csomagnál súlyosabb megszorításokat kíván bevezetni, melynek része lenne az értékarányos ingatlanadó bevezetése is! Mert ennek az adónemnek az ötlete már a közelmúltban, azaz 1990 után is felmerült, s Bokros úr is előállt vele. Ö a társadalmi igazságosságra hivatkozott ama gazdasági ötlete kapcsán, hogy lám van még honnan elvenni, adóztassuk meg a nem termelői rendeltetésű ingatlanok tulajdonosait. De Bokros úr sem gondolkozott el kellően azon, hogy ezt hogy lehet megvalósítani, hogy a társadalmi igazságosságra, igazságérzetre való hivatkozás kétélű fegyver. Ha a hivatkozás tárgyával kapcsolatban a társadalom helyzete és így tényleges felfogása valójában nincs összhangban a kitalálók felfogásával, akkor ez nagyfokú szembenállást vált csak ki, amely a társadalom tagjai részéről a minden eszközzel való védekezést eredményezi. Ezzel a lépésével a társadalom észrevétlenül elkezdi feloldani magát az erkölcsi normák alól. Ez a társadalmi válasz mégis természetes, mivel az állami adóetikával illetve etikátlansággal egy egyensúlyra törekvő társadalmi adómorál áll szemben. Megállapíthatjuk, hogy a Bokros-féle ötlet akkor végül is megbukott. Valószínűleg ebben a fent leírt helyzet többek által történt felismerése játszhatott közre. 1998 évben a FIDESZ a helyhatósági választásokra kiadott propaganda anyagaiban szintén kilátásba helyezte az ingatlanadó bevezetését, de végül erre nem került sor.
Tulajdonképpen a 2002 évi választásokon az MSZP fő jelszava a jóléti rendszerváltás volt. A hatalomra kerülő közgazdász Medgyessy Péter, mint miniszterelnök, a száznapos programok keretében el is kezdte osztogatni a jóléthez szükséges pénzt. A ciklusból eltelt első két év során, a lakosság nagy része számára azonban kiderült, hogy a közgazdász által vezetett kormány vagy túlbecsülte, vagy figyelmen kívül hagyta a hazai reálgazdaság teljesítő képességét. Láthatóvá vált, hogy az ígéretek csak a hatalom minden áron való megszerzését szolgálták. Az ígéretek részleges teljesítésének is már súlyos következményei keletkeztek, mivel jelentősen nőtt az államadósság, valamint a keletkezett hiány pótlására jelentősen növelték az ország külföldről történő hitelfelvételét. (Iker deficit.)
Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász megállapítása szerint “Ha a megvásárolható javak és szolgáltatások mennyiségét – röviden a termelést – olyan gyorsan lehetne növelni, mint a pénz mennyiségét, az árak stabilak lennének Az infláció akkor következik be, ha a pénz mennyisége észrevehetően gyorsabban növekszik, mint a termelés. Minél gyorsabban növekszik a pénz mennyisége a termelés egységéhez viszonyítva, annál nagyobb az infláció rátája. Talán nincs is más ennyire jól megalapozott megállapítás a közgazdaságtanban, mint ez”. A közgazdász Medgyessy Péter ezt az alapvető szabályt sértette meg a pénz osztogatásával. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem volt indokolt az adott foglalkoztatási rétegek fizetésének emelése, csak nem volt az emelésnek reálgazdasági fedezete, így az emelés gyorsan elkezdte elveszteni a vásárlóerejét vagy az állam adóságát növelte. Sajnálatos, hogy a mérhetetlen hatalomvágy és a politikai érdek fontosabb volt, mint az ország egészének gazdasági érdeke. A kialakult pénzügyi válság, a 2004 év folyamán koalíción belüli puccshoz vezetett. Medgyessy Pétert leváltották és a politikai életben addig szinte ismeretlen Gyurcsány Ferencet választották meg a koalíció miniszterelnökének.

A gazdaság hervadása az új kormányfő és csapatának irányításával azonban töretlenül tovább folytatódott. A 2006-os választásokig kifejtett kormánypropaganda viszont a magyar gazdaság remek eredményeiről szólt, és arról, hogy ezért a helyzetért a nyugat európai országok irigyelnek bennünket. A választásokat követően azonban fokozatosan kezdte bevallani a kormány, hogy az ország pénzügyi helyzete katasztrofális. Ezért a kormány a pénzügyi kormányzat feladatává tette a pénzügyi egyensúly megteremtéséhez szükséges pénzmegtakarítások és adó bevételek elérését. Ennek lenne része az általános ingatlanadó is. A kormány tehát megszabta a „pénzügyi egyensúly” feltételeit, a pénzügy feladata lenne pedig ennek a megvalósítása. Az egyensúly megteremtése azonban nagyon nem mindegy, hogy hogyan, miből és milyen mértékben történik.
Az évszázadok alatt, mióta a közgazdasági gondolkodás kialakulóban van, már sokan és sokat foglalkoztak azzal, hogy milyenek legyenek az adóelvek. Még Adam Smith előtt megállapították, hogy "az adó ne menjen a foglalkozás kárára". De hogy a király értse is, hogy miről is van szó, azt is közölték vele, hogy "a birkát tulajdonképpen nyírni kell nem pedig levágni". (Ennek a megállapításnak a mai felfogásban leírt formája az, hogy „a lakóingatlanokra kivetett adót a szakirodalom kiegészítő vagyoni adónak tartja, amely a vagyonból fakadó jövedelmet apasztja az állomány sérelme nélkül”. Lásd fentebb.)
Megállapították azt is, hogy az a jó adó "amely hatékony, de igazságos".
Fontos elv volt, hogy a teljesítési költség, azaz a beszedésből fakadó kiadás "a beszedett érték töredékébe kerüljön csak. Más szavakkal az adó legyen bőséges, de olcsón beszedhető."
És nem utolsósorban azt is vizsgálták az adókivetést megelőzően, hogy "mit bír ki a társadalmi béke".
Ha a felsorolt elveken elgondolkozunk, úgy arra a következtetésre juthatunk, hogy ez ügyben a várható társadalmi következményeket ez idáig kellően senki sem mérte fel, mivel ez az adónem
1. a leírt adóelvek szinte mindegyikével ütközik;
2. széles körben tulajdonvesztéshez vezet;
3. beszedése sokba fog kerülni;
4. beszedésének kikényszerítése következtében a tulajdonukat fokozatosan elvesztők részére jelentős szociális támogatás válik szükségessé;
5. természetesen a társadalmi béke ügyét sem szolgálja. (Több százezer bírósági perrel is számolhatunk az ingatlanaikat védők részéről.)
A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a mai Magyarországon, a mai gazdasági viszonyok között az értékarányos ingatlanadó bevezetése etikátlan és csak egy neme az erőszaknak, tulajdonképpen egy törvényesített útonállás, amely a lakosság széles rétegeire katasztrofális következményekkel fog járni.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969