2013. I-VI
 

1956, 1989, 2006: forradalom és illúzió
Pelle János

2006 őszén az 1956-os magyar forradalom fél évszázados évfordulóját ünnepelte az ország. Azóta is súlyos válsággal nézünk szembe, bizonytalanság, rossz érzés tölt el bennünket, félünk a jövőtől. Félő, hogy nemsokára újra spontán demonstrációktól lesz hangos a Parlament előtti tér, ahol ötven éve ma is tisztázatlan körülmények között leadott sortűz kaszabolta le a tüntetőket.
Az 1956-os, vérbe fojtott antikommunista forradalom megkésett következménye volt az 1989-90-es rendszerváltozás, amit a reformkommunisták és nyugati partnereik menedzseltek, felelevenítve és kisajátítva a forradalmi örökséget. A kivégzett Rajk László és társainak temetése közvetlenül megelőzte 1956 október huszonharmadikát. A Nagy Imre és társainak újratemetését 1989 júniusában szervező Történelmi Igazságtétel Bizottság, mely szorosan együttműködött Németh Miklóssal és kormányával, azt a látszatot keltette, hogy újra forradalom előtt állunk, holott a folyamatra, ami akkor és a későbbiekben zajlott, sokkal jobban illik a kompromisszumokra alapozott hatalomátmentés illetve restauráció kifejezése. Most, 2006 október végén, a forradalom fél évszázados évfordulóján a válság nyilvánvalóvá teszi: a magyar társadalom felismerte, hogy a felelevenített forradalmi kulisszák között végrehajtott rendszerváltozás torzóban maradt, eleve álságos és hazug volt, és a tömegek megpróbáltak visszatalálni 1956-os, az „igazi forradalomhoz”.

Ahogy múlt az idő, úgy veszített pátoszából, egykori dicsőségéből az 1989-90-es rendszerváltozás, nemrég még kultikusnak számító figuráival és helyszíneivel együtt. A szocialisták az eltelt tizenhat év alatt cáfolhatatlan érveléssel, szívós propagandamunkával elismertették érdemeiket a polgári demokrácia és a piacgazdaság megteremtésében. Ma már az MSZP, élén a miniszterelnökkel, ugyanolyan „rendszerváltó pártnak” számít, mint az MDF, az SZDSZ vagy a FIDESZ. Ki vitatná, hogy a pártállam megdöntésében Gyurcsány Ferencnek ugyanúgy megvoltak a maga érdemei, mint Orbán Viktornak? Ki vonná kétségbe, hogy Fejti György legalább olyan büszke lehet az első szabad választásra, meg az összesre, ami utána következett, mint Boross Péter? A törvényi szabályozás hiányosságainak hála, már soha nem derül fény arra, vagy legföljebb esetlegesen, ki működött együtt a pártállam titkosszolgálataival. De valójában nincs is értelme a múltban való vájkálásnak, hiszen köztudott: nálunk a demokráciának és a kapitalizmusnak soha nem voltak ellenségei, csak bajnokai.
Sajnos, mire a dicsőséges múlt erkölcsi tőkéjét egyenlően fel lehetett volna osztani a politikai örökösök között, az egészet megette a fene. A közvélemény hallani sem akar a rendszerváltás nevű hajdani cécóról, melyet álságosnak és megrendezettnek tart. Az értelmiség pedig – még talán az a kis csoport is, mely közvetlen haszonélvezőjének tekinthető! – egyre gyakrabban gondol Szekfű Gyula negyvenes évekbeli, híres sorozatának címére a dicsőséges korszakát élő Magyar Nemzet hasábjain: „Valahol utat tévesztettünk…”

Vegyük közelebbről szemügyre a „rendszerváltozás” kifejezést, melyet éppenséggel 1956 őszén, majd az azt követő években is használhattak volna a korabeli politikusok, de helyette egy másik, hasonlóan személytelen formulához folyamodtak. Ez volt az „októberi események” kifejezés, amit a népnyelv OSE-nek (októberi sajnálatos eseményeknek) rövidített. Mind a „rendszerváltozás”, mind pedig az „októberi események” lényegi üzenete: arról, ami történt, valójában senki nem tehetett. Mindkettő azt sugallja, hogy a kommunista rendszer bukása egyfajta természeti jelenségként következett be, a magyar társadalom ugyanúgy nem tehetett róla, mint a földrengésről, vagy fél évszázad múlva az augusztus huszadikán tomboló pusztító viharról.
1956-ban a leírható társadalmi csoportok, illetve ezek összessége, az egész nép aktívan vett részt a forradalomban, melyet akkor valóban nemigen lehetett előre látni, hiszen úgy tört ki, mint derült égből a villámcsapás. Hasonlóképpen 1989-90-ben is meglehetősen nagy tömegek vettek részt a rendszer megváltoztatásában, ezúttal sikerrel. Nagy viszont a különbség ugyanannak a darabnak, a kommunizmus megbuktatásának a kétféle színre vitele között. 1956-ban a nép főszereplő volt, fellépése spontán jellegű, kezdeményező volt, legalábbis október 23-tól november 4-ig. Viszont a harminchárom évvel későbbi rendszerváltozásban a nép előre megírt forgatókönyvek szerint lépett fel, rövid pórázra fogva, statisztaként, arctalan tömegként, akit a régi színlapokon „népség, katonaság” megjelöléssel tüntettek fel.
Az 1956-os dicsőséges bukás, a kollektív tragédia egyfajta össznépi élményként rögzült, melyet hamarosan maguk alá temettek a kollektív tudatban az elfojtások. A világ csodálatát egykor kiváltó hősiesség emléke csak néha-néha tört felszínre. Ugyanakkor az államszocialista rendszer leváltását a magyar társadalom nem élte át különösebb sikerélményként – sőt, ma már a hajdani forradalmárok közül jó néhányan 1989-90-et inkább a szovjet intervenció egyfajta folytatásának tekintik. Közvéleményünk mind a két rendszerváltó erőfeszítés, a kudarcos és a sikeres iránt egyaránt ellentmondásos érzéseket táplál. Ez az oka annak, hogy sokan érzik szívesen elfeledkeznének a rendszerváltozásról, s azt különösen nehezen viselik el, ha bármelyik ma is fennálló párt dicsekszik az „érdemeivel”.
1989-90 után csak az „ancien régime” legkompromittáltabb része vonult vissza, hogy békés öregkorát élvezze az új rendszerben. Viszont a fiatalabb, dinamikusabb kommunisták magukat átfestve soha nem látott lehetőségekhez jutottak. Sőt, ez az idősebb reformkommunistákból és fiatalabb KISZ-vezetőkből álló csoport, mely a mai MSZP gerince, immár saját magát tekinti „a rendszerváltozás motorjának és örökösének”. Gyurcsány Ferencet, a 2006 tavaszán hatalomra jutott, MSZP többségű kormány miniszterelnökét, „titkos beszédének” nyilvánosságra kerülése után a Népszabadság szeptember 26-i számában Wildmann János a következőképpen jellemezte a Kanász és kondája c. cikkében: „Ő a rablóprivatizáció egyik cégéres figurája: aki az elmúlt másfél évtizedben Magyarországon milliárdos vagyonra tett szert, az ezt sem tisztességesen, sem kétes kapcsolatok nélkül nem tehette.” Ma már pontosan tudjuk, hogy a színfalak mögött intenzív tárgyalások folytak a régi és az új rend képviselői, a hatalom birtokosai és a külföldi üzletemberek között olyan témákról, melyekről keveset, szinte semmit sem tudunk. Nem utolsósorban arról egyezkedtek a fejünk fölött, hogy kinek a birtokába jusson a privatizálandó állami vagyon.

Még mindig roppant kevés fény vetült arra, miként alakult át a kései Kádár-korszak „háztáji kapitalizmusa” a nagytöke monopolizált vadászterületévé, és hogyan szorították ki, darálták le azt a népes vállalkozó réteget, mely a nyolcvanas években úgy érezte, ő a gazdaság motorja, és a soraiból kerül ki jövendő magyar nagypolgársága. Csalódottak a középrétegek is, úgy érzik, „kiénekelték szájukból a sajtot”. Csoda-e, ha a széles tömegek egyenesen apátiába süllyedtek, s egyre erősebb undort éreznek nemcsak a jelenüktől, de már a közelmúltjuktól is? Az 1989-90-es sikert, vagyis az addigi rendszer felváltását többpárti demokráciával, majd Magyarország felvételét a NATO-ba és az Európai Unióba – amiről az 1956-os forradalmárok álmodni sem mertek - egyre többen vonják kétségbe, minősítik torzónak, „pyrrhusi győzelemnek” a pártállami nomenklatúra felett.
Az 1956-os sikertelen „rendszerváltozási kísérlet” mintegy harminc évvel megelőzte a sikereset, a békésen megrendezett többpárti választásokat, az új, legitim kormány megalakulását, a szovjet csapatok kivonását. Az 1956 és 1989 90 közötti összefüggést látványosan szimbolizálta Nagy Imre kivégzett miniszterelnök és társai ünnepélyes újratemetése, de az igazi összefüggés a két dátum között mélyebben húzódik. Az október 23-án látványosan összeroppant, majd a szovjet intervencióval restaurált, és véres megtorláshoz folyamodó hatalom nagyon sokat tanult a kudarcából, és tapasztalatait aktívan felhasználta a saját átmentéséhez. Nem túlzás azt állítani: az antikommunista forradalom, majd a konszolidáció tanulságait jókora késéssel bár, de végül a reformkommunisták hasznosították. Az 1956-os forradalom a második szovjet intervencióig, november 4-ig, összesen tizenhárom napig tartott, és az „aktív epilógus” is véget ért decemberben, legkésőbb januárban a Nagy-Budapesti Munkástanács, és a vidéki munkástanácsok feloszlatásával, vezetőik letartóztatásával. Miután az üggyel-bajjal újjászerveződő, egyelőre mindenféle jelentősebb támogatást nélkülöző kádári MSZP felszámolta a munkástömegek ellenállását, figyelmét az intelligenciára összpontosította, felismerve azt a tényt, hogy a humán értelmiségnek meghatározó szerepe volt a forradalom szellemi előkészítésében, illetve értékeinek megőrzésében, tanulságainak felhasználásában.
Az új vezetők rádöbbentek arra, hogy az egyeduralkodó párt hatalmát nem alapozhatják kizárólag a Szovjetunióra, illetve azokra a „hivatásos forradalmárokra”, akik a Szovjetunióban szocializálódtak, mert ezek a figurák nem ismerik a hazai valóságot, szolgai módon másolják a moszkvai direktívákat, és elképesztő bűnöket és hibákat képesek elkövetni, anélkül, hogy a kétség árnyéka merülne fel bennük. A „Rákosi-Gerő klikk” és az általuk favorizált, kontraszelektált értelmiségi garnitúra helyére lépő, Kádárt támogató, vagy legalábbis elfogadó hazai értelmiségi bázis megteremtése hosszabb időt vett igénybe. De a hatvanas évek elejére ez a törekvés már egyértelmű sikerrel járt, ami páratlan teljesítmény volt a kommunizmussal aktívan szembeforduló kelet-európai társadalmak történetében: arra a konszolidációra, amit Kádárnak sikerült végrehajtania, sem Lengyelország, sem Csehszlovákia egyetlen kommunista vezetője sem volt képes.
A magyar ’56, mely az 1953 júniusi kelet-németországi sztrájk és munkásfelkelés dimenzióit jócskán meghaladta, és valóságos antitotalitariánus forradalom volt, ellentmondásos jellegénél fogva a szovjet intervenció után a Kádár-rendszer számára lehetővé tette egy különlegesen rafinált „konszolidációs” taktika kialakítását. Az 1956 és 1959 között kipróbált taktikai eszközöket az MSZMP egészen a nyolcvanas évek elejéig használta. Ekkor jöttek rá alkalmazói, hogy az addig bevált módszerek már hatástalanok, mert a nemzetközi erőviszonyok megváltoztak, s így új célt kell kitűzni: a Kádár-rendszer elitjének átmentését az új, törvényszerűen bekövetkező korszakba, melyet a szocializmus alapjaira épített kapitalizmusként ismertünk meg az utóbbi másfél évtizedben. A hatalom birtokosai úgy biztosították saját pozícióik átmentését, hogy a felhalmozott tapasztalatok révén maguk is aktívan részt vettek a rendszer megváltoztatásában, a régi, s már 1956-57-ben is alkalmazott politikai elvet követve, hogy „állj az élére annak, amit nem vagy képes megváltoztatni”.
A november 4-i szovjet intervencióval és a forradalom eltiprásával hatalomra jutott, általánosan gyűlölt és népszerűtlen Kádár-rendszer hónapokon át a Nagy Imre-féle „nemzeti kommunizmus” utódjának álcázta magát, használta a Kossuth-címert, igyekezett elkerülni a látszatát is annak, hogy a konszolidáció egyben a Rákosi-Gerő féle „moszkovita” pártvezetés restaurációja lenne. És amikor 1958-59-ben a megtorlások dühöngése idején a hazai és a külföldi közvélemény számára úgy tűnt, hogy a „Sztálin nélküli sztálinizmus” éled újjá Magyarországon, máris elkezdődött az „óvatos nyitás” időszaka, mellyel sikerült megosztani és egymás ellen kijátszani az értelmiség különböző csoportjait. A hatvanas, hetvenes évek, melyek a „húzd meg, ereszd meg” politika jegyében teltek el, már előkészítették a nyolcvanas éveket, amikor már napirendre került a hatalom átmentése…
Joggal tehető fel két kérdés: mikor érezték úgy a magyar kommunisták, hogy a hatalmuk bizonytalan, bármelyik pillanatban közbejöhet egy nem várt fejlemény, és elveszíthetik? És: mikortól kezdve készültek a többpártrendszer restaurálására és a kapitalista viszonyok visszaállítására, azzal a feltétellel, hogy a régi-új viszonyok között kiváltságos helyet biztosítanak a saját maguk számára? Nagyon nehéz választ adni ezekre a kérdésekre, de nehezen lehet tagadni, hogy az 1956-os forradalom traumája bírta rá a pártvezetés intelligensebb tagjait, hogy kapcsolatokat építsenek ki, illetve tartsanak fenn azokkal az erőkkel, illetve személyekkel, akik felléphettek a pártállami rendszer átalakításának, illetve felszámolásának igényével.
1956 november elején, amikor a Nagy Imre-kormány engedélyezte az 1945-ben színre lépett politikai pártok működését, világossá vált, hogy a pártállami rendszer leváltására tett következő kísérlet során megkerülhetetlen lesz az 1945 és 1948 közötti koalíciós időszak. Vagyis bárki távolítja is el a hatalomból a kommunistákat, az 1945 novemberi országgyűlési választások eredményéből indul majd ki. Jellemző módon Bibó István, a Nagy Imre kormány államminisztere sem vette figyelembe A magyar kérdés kompromisszumos megoldása című, 1956 november 9-én elkészült tanulmányában a forradalom során született szerveket, intézményeket. „Akárcsak Nagy Imre a forradalom napjaiban, a forradalom megmentését most Bibó sem eredeti szülöttjeitől – a forradalmi bizottságoktól és a munkástanácsoktól – várta, hanem egy korábbi időszak, az 1945-1948-as koalíciós periódus polgári pártjainak együttműködésétől. Az ellenzéki elit még ebben a végső órában sem tudta igazán felmérni a tömegek forradalmának igazi jelentőségét, azt, hogy a forradalom folyamatában új struktúrák jöttek létre és hogy a forradalmat most már nem lehet megmenteni a régi politikai intézmények foltozgatásával és az azokkal való bűvészkedéssel”, írta 1976-os megjelenésű, Magyarország 1956 című könyvében Bill Lomax.
Vagyis 1956-ban, sőt később is, egészen a nyolcvanas évekig, Nagy Imre egykori hívei és ellenfelei egyaránt a koalíciós idők pártjaihoz, közjogi rendszeréhez való visszatérésben gondolkodtak. A pártállami rendszer illegitim voltát a lelkük mélyén a pártvezetők, sőt, a titkosszolgálatok irányítói is felismerték. Így fordulhatott elő, hogy egy olyan minden hájjal megkent, a „rendszerváltozásban” tapasztalatot szerzett egyházfi, mint Balogh páter, az 1945-ben Moszkvában tárgyaló magyar delegáció tagja a hatvanas évek második felében igaz, már a Váci utcai katolikus templom plébánosaként, hosszabb ideje félreállítva (!) -, a politikai vezetésnek címezve, bizalmas feljegyzésben elemezte az elkerülhetetlen rendszerváltozás problémáját.
Klettner Csilla, fiatal történész a Huszadik Század Intézet „Korrajz 2002” című, 2004-ben megjelent évkönyvében leírja, hogy a páter 1968-ban (!) olyan beadvánnyal fordul az Állami Egyházügyi Hivatalhoz, mely köztudomásúan a titkosszolgálat meghosszabbított karja volt, hogy Magyarországon minél előbb be kellene vezetni a többpártrendszert. Balogh páter javaslata szerint „a többpártrendszer semlegesítené a különböző rétegek egy irányban történő támadását. Vagyis érvényesíteni kellene az ’oszd meg és uralkodj’ elvet. Az esetleges feszültségek levezetésére alkalmas lenne a parasztpárt visszaállítása és az értelmiség részére is egy új párt”, idézi a történész Balogh páter beadványát, aki természetesen az egyik megalakítandó párt vezetőjének önmagát javasolta. Érdemes azon eltűnődni: ha egy ilyen minden hájjal megkent figura, aki 1945 és 1948 között valószínűleg a kommunista titkosrendőrség utasításait követve politizált, és járult hozzá a legnagyobb ellenzéki erő, a Független Kisgazdapárt szétveréséhez, már 1968-ban úgy érezte, hogy az MSZP diktatúrája és az egypártrendszer nem tartható fenn tovább, milyen következtetésre jutottak a Kádár-rendszert irányító elit intelligensebb tagjai a hetvenes évek második felében, illetve a nyolcvanas években? És ha felismerték, hogy hatalmukat már nem gyakorolhatják a Rákosi által lefektetett, és Kádár által részben helyreállított alapokon, milyen lépéseket tettek hatalmuk megőrzésére és átmentésére a „létező szocializmus” elkerülhetetlen bukása után, illetve kikkel szövetkeztek ennek érdekében itthon és külföldön?
A Kádár-rendszer, miközben minden eszközzel igyekezett elejét venni annak, hogy a tömegek még egyszer a politika színpadára lépjenek, s tudatosan igyekezett elvenni a tömegek kedvét a közéleti aktivitástól, úgy, mint 1956-ban, tudatosan igyekezett kapcsolatokat kiépíteni minden régebbi és újonnan megszerveződő ellenzéki értelmiségi csoporttal, hogy így biztosítsa magát a gyors és radikális változások ellen. A koalíciós idők pártjai közül elsősorban a Független Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt egyes vezetőivel tartottak fenn „diplomáciainak” nevezhető viszonyt a kommunisták, ami természetesen nem zárta ki, hogy ezeket az embereket, miközben biztosították számukra az értelmiségi pályán való elhelyezkedés feltételeit, a titkosszolgálat révén meg is figyelték őket. Ez volt a helyzet idősebb és ifjabb Antall Józseffel, ahogy ezt Rainer M. János leírta Egy „kompromisszum” hétköznapjai – jelenetek a hatvanas évekből című tanulmányában. A Múlt századi hétköznapok – tanulmányok a Kádár-rendszer kialakulásának időszakából című, 2003-ban megjelent kötetben, az 1956-os intézet kiadványában olvasható Standeisky Éva Tükrök című tanulmánya, mely a Népi írók, parasztpárti politikusok és a hatalom, 1960-1973 címmel jelent meg, és rávilágít arra, hogy a „kezelhető alternatívák” fenntartásában milyen nagy szerepe volt a Kádár-rendszer számára a kultúrának, mindenekelőtt az irodalomnak.
„1956 új igazodási pontokat jelölt ki. Előtérbe, hatalomba kerültek az egykori félreállítottak és a félellenzékiek. A forradalom leverésével sorsuk ismét fordult: a politikusok közül többen újra a hatalom ellenfelei (a hatalom szemszögéből: ellenségei) lettek, mások megmaradtak a félellenzéki státuszban: vagy szívesen vállalva a távolságtartó állapotot, vagy igyekezve azt hatalomközelivé változtatni. A bonyolult viszonyrendszerek mellett is feltételezhető, hogy a népiek harmadikutas utópiájának a hatalomközeli, félellenzéki állapot felelt meg leginkább. A népi íróknak addig volt befolyásuk, amíg a szovjet típusú szocializmus fennállt ” írja említett tanulmányában Standeisky Éva.
Ha mind az egykori kisgazdák, mind pedig a hajdani parasztpártiak, egzisztenciális kompromisszumra törekedtek az MSZMP-vel, sőt, bizonyos korlátozott dialógust is fenntartottak, miért érezték volna úgy az 1956 után meghurcolt, esetleg hosszabb rövidebb időre börtönbe is zárt reformkommunisták, Nagy Imre közeli hívei, hogy nekik másként kellett volna cselekedniük? A demokratikus ellenzék megalapítói pedig, akik a hetvenes években még a baloldali eszmékkel kacérkodtak, és gyakran családi, baráti kapcsolatok is fűzték őket a nomenklatúra egyes, befolyásos tagjaihoz, természetesen követték ugyanezt a bevált taktikát. Számukra a „mérsékelt ellenzéki pozíció” esélyeit még az is javította, hogy a reformkommunistákhoz hasonlóan otthonosak voltak a marxista filozófiában. Erre a körülményre Rainer M. János hívja fel a figyelmet Nagy Imréről írt könyvében: „A kommunista vezetést általában félelem, szorongás, aggodalom fogta el minden valódi ellenállás láttán, de akkor különösen, ha az ellenállók azonos, vagy hasonló nyelvet beszéltek.” Ismeretes, hogy a Kádár-rendszert legélesebben bíráló ellenzékiek a hatvanas évek végétől a hetvenes évek végéig baloldaliak, magukat inkább kevesebb, mint több joggal maoistának, illetve trockistának nevezett ellenzékiek voltak. Ők, a rendszer bírálói a teljesen elkorhadt és szétmállott hivatalos ideológia, a marxizmus-leninizmus megújításának igényével léptek fel, s ez a törekvésük, a párt nomenklatúrájához és a nyugati sajtóhoz fűződő kapcsolataikkal együtt, garanciát jelentett a számukra, hogy komolyabb megtorlásban nem lesz részük. El lehet-e képzelni, hogy az MSZMP legfelsőbb vezetése, mely előbb áttételeken keresztül, majd közvetlenül érintkezett az egykori kisgazdákkal, parasztpártiakkal, és az egykor Nagy Imréhez kötődő reformkommunistákkal, éppen azzal a „demokratikus ellenzékkel” nem hangolta össze a rendszerváltást, mely a későbbi liberális párt, az SZDSZ „magját” alkotta?
S mégis, mindennek ellenére, az 1956-os forradalmárok heroikus, reménytelen, de az egész világon tisztelet ébresztő harcának fénye vetül az elmúlt fél évszázad minden olyan társadalmi mozgalmára, politikai szervezkedésére, szakmai áramlatára vagy művészi törekvésére, melyet az MSZMP egyik vagy másik csoportja valamikor nyilvánosan, vagy akár zárt körben bírált, ezért fel lehet tételezni róla, hogy így vagy úgy gyengítette a kommunizmust. A hősöknek kijáró elismerésre tartottak, és tartanak igényt az 1948 1949-ben a kommunisták által felszámolt pártok képviselői, a Nagy Imre köréhez tartozó (majd emlékét diszkréten megtagadó) reformkommunisták, a volt kulákok és kitelepítettek. De mindenekelőtt „a kegyelmet nem ismerő illegális politikai harcban” edződött „demokratikus ellenzék” képviselői tartják magukat a pártállami rendszer megdöntőinek. Ők a „daliás idők” tanúi, akiket hosszabb-rövidebb időre eltávolítottak állásukból, vagy fegyelmiben részesítettek tiltakozások aláírásáért, vagy olyan illegális folyóiratok terjesztéséért, melyeknek első, kíváncsi olvasói között voltak az MSZMP vagyon- és hatalomátmentésen mesterkedő vezetői…
Hogy is van ez? Valahogy úgy, hogy a pártállam, melynek tömérdek eszköz állt a rendelkezésére ahhoz, hogy leszámoljon ellenfeleivel, felismervén a végelgyengülés csalhatatlan jeleit, úgy lett öngyilkos, mint Volpone, Ben Johnson zseniális komédiájának hőse. Mint emlékezetes, a velencei uzsorásnak tömérdek bűn száradt a lelkén, ezért, mielőtt halálra ítélték és felakasztották volna, javait érvényes végrendelettel a szolgájára, Moscára hagyta, majd színleg elhalálozott. A hálátlan, zsugori szolga pedig, miután kifosztotta és elkergette jótevőjét és cinkosát, Volponét, a darab végén még meghirdette „az új kor hajnalát”: „Tárjátok ki a kapukat! Levegőt, világosságot! Zenét! A zsugoriság még itt bűzlik. Gyújtsatok fáklyákat. Menjetek a kapuba a vendégek fogadására. Zenét! És soha senki ne beszéljen többé nekünk pénzről! Szórni kezdi a ládából a pénzt.”
A nyolcvanas évek elejétől – konkrétan az afganisztáni szovjet intervenciótól és a lengyel Szolidaritás fellépésétől – világossá vált, hogy a kelet-európai kommunizmus belátható időn belül megbukik. Már csak az volt tisztázatlan, mi lesz a párt tagjaival? Ennél már csak volt az izgatóbb kérdés: mi lesz a sorsa a párt vezetőinek, illetve a „népgazdaságot” alkotó állami tulajdonnak és pártvagyonnak? Magyarországon az 1956-os forradalmi minta szerint, fegyverdörgés közben dől meg a rendszer? Vagy békés és megtervezett módon, a Nyugat támogatásával mondunk búcsút az utolsó éveire félelmetesen elmagányosodott Kádár Jánosnak és legszűkebb csapatának? Az utóbbi megoldáshoz, vagyis a hatalom és a vagyon átmentéséhez a pártvezetésnek közvetítőkre volt szüksége, csatornákra, melyeken át érintkeztek a nyugati politika és a média döntéshozó központjaival. A kiterjedtebb értelmiségi bázissal rendelkező ellenzéki csoportok a kül- és belpolitikai garanciát, valamint a gazdasági pozíciók kiépítésének lehetőségét kínálták az MSZMP vezetésének, mely, mint az azóta eltelt idő egyértelműen megmutatta, nem volt szégyenlős, és alaposan élt is a kínálkozó lehetőségekkel.
1956-ban, fél évszázada ilyesmiről még nem volt szó. Figyelemre méltó azonban, hogy a restaurált szocialista rendszer kezdettől fogva igyekezett megosztani a vele szemben álló társadalmi csoportokat, szembeállította az értelmiséget a forradalmi néppel: szelektív megtorlást alkalmazott, és míg az előbbivel, ha olykor fogcsikorgatva is, de kesztyűs kézzel bánt, az egyszerű emberekkel szemben, ha a forradalom idején, vagy közvetlenül utána egyértelmű bizonyítékát adták antikommunizmusuknak, nem ismert kegyelmet. Figyelemreméltó tény, hogy az 1960-as éhségsztrájk amiatt tört ki a váci börtönben, hogy április 4-én részleges amnesztiát hirdettek, melynek keretében egyéni kegyelemben részesítettek néhány nevesebb személyiséget is, például Déry Tibort, Donáth Ferencet, Háy Gyulát. Egy visszaemlékezés szerint különösen az háborította fel az elítélteket – akik közül sokan egészen 1970-ig, sőt még tovább (!) raboskodtak, mert köztörvényesnek minősítették őket hogy Déry után a fegyőrök cipelték a bőröndöket, amikor beszállt az érte küldött gépkocsiba. Világos volt, hogy Kádárék – egészen pontosan a vezetés Aczél Györgyhöz kötődő csoportja nemcsak szabadulása után, hanem valószínűleg már azt megelőzően is tárgyalt a Nagy Imre köréhez tartozó reformkommunista értelmiségiekkel, az informális elit tagjainak tekintette őket. Hasonló volt a helyzet a többiekkel is, akik egy évvel később, 1961-ben szabadultak, és kulcsszerepet játszottak az 1989 90-es rendszerváltozás során. Elég, ha néhány nevet sorolunk csak fel: Göncz Árpád, Vásárhelyi Miklós, Litván György, Hegedűs B. András…
Egyetlen életrajzot másolok csak ide, mely jól érzékelteti, hogy az 1956-os forradalom kezdeményezője, majd részvevője, illetve a megtorlás későbbi áldozata miként találta meg később a hangot a forradalom eltipróival, s futott be olyan karriert, melyet Nyugat-Európában nehezen lehetett megérteni, megmagyarázni. „Újhelyi Szilárd (1915-1996), jogász, politikus, illegális kommunista. A Márciusi Front egyik alapítója, a Tovább szerkesztője. 1945 után népjóléti államtitkár. 1951-ben elítélték. 1954-es szabadulása után a Nagy Imre körül kialakult pártellenzék aktív tagja. 1956-ban a Nagy Imre-csoporttal Romániába deportálták. 1962-1972 között a Filmfőigazgatóság vezetője. 1972-1976 között UNESCO-nagykövet Párizsban.” Érthető, hogy az 1956 utáni megtorlásban kivégzettek hozzátartozói és a mai közvélemény-formáló médiasztárok egészen másképpen vélekednek ugyanarról a maga módján következetes életútról.
Raymond Aron, aki először minősítette „antitotalitárius forradalomnak” 1956-ot írta tíz évvel később: „Bár nem bizonyítható, de mindenesetre feltételezhető, hogy ha Nagy Imrének sikerült volna megfékezni a forradalmat – mint Gomulkának Lengyelországban -, végül ő is úgy politizált volna, mint Kádár, az áruló.” Ha ez a megállapítás igaz, csoda-e, hogy az igazi ötvenhatosok, akiket egykor magával ragadott „a szabadság édes mámora”, már a hatvanas években csalódottnak érezték magukat, s ma is úgy érzik, áldozatuk hiábavaló volt? Mi pedig még mindig nem jutottunk el odáig, hogy végre lezárjuk a közelmúltat. Raymond Aron másik megállapítását is érdemes felidézni: „1956 óta tudjuk, hogy Kelet-Európa nem reménykedhet, de ne is reménykedjék egy hirtelen és szenvedélyes felszabadulásban. A felszabadulás belső átalakulás eredménye lesz, és senki nem tudhatja előre, meddig fog tartani.”
1956 fél évszázados évfordulóján a megszorításokkal sanyargatott, létbizonytalanságba taszított magyar társadalom elégedetlensége kitöréssel fenyegetett. A tömegek folyamatos tüntetésekkel reagáltak a fővárosban és vidéken Gyurcsány Ferenc cinikus, a tömegek iránti megvetést tükröző, nyilvánosságra került beszédére, mely sok tekintetben emlékeztet Gerő Ernő egykori rádiószózatára. 2006. szeptember 18-án éjjel a Parlament előtti tüntetés tisztázatlan körülmények között a Magyar Televízió „ostromához” torkollt. Láthattuk, hogy a forradalmárok egy rövid időre elfoglalták az épületet, s hátrálásra kényszerítették a rendőrséget, méghozzá „élő televíziós adásban”. Kétséges a számomra, hogy ez a fél évszázados emlékeket idéző „média-performance” mennyire volt manipulált, hiszen képeit a politikai propaganda szinte már másnap elkezdte felhasználni. És hogyan foglalhatták el a tüntetők olyan könnyen a TV épületét, amikor a hatalomnak komoly eszközök álltak készenlétben? Ismeretes, hogy fél évszázaddal ezelőtt még a teljesen szétesett pártállam is – igaz, úgy, hogy lövetett – meg tudta tartani a Magyar Rádió épületét.
Túl sok a párhuzam, a forradalmat idéző médiatrükk és manipuláció, a frusztráció és neurózis. Csoda-e, ha viszolyogva néztük az 1956-os forradalom szűk körre korlátozódó, protokolláris jellegű állami ünnepségeit? Ahhoz, hogy a forradalmat minden magyar ember, végre gátlások és fenntartások nélkül, a magáénak érezze, még évtizedeknek kell eltelnie. Végére kell érnünk a belső átalakulásnak, mely a forradalmat eloldja az aktuális politikai küzdelmektől, emlékét pedig megtisztítja és bearanyozza.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969