2013. I-VI
 

Egy mezitlábas felkelő (Fáncsik György Különleges Csoportja az 1956-os magyar forradalomban)
Budavári Zsuzsanna

(Bevezetés)1956. őszén az emberek kezükbe vették sorsuk irányítását és tevékenyen részt vettek a történelem alakításában. Akadtak olyanok, akiket a felfokozott hangulat vitt ki az utcára, olyanok, akiket a forradalom szele sodort magával, és akadtak, akik tudatosan álltak a felkelők közé harcolni.b
Céljuk azonban közös volt: szabadságuk kivívása és megvédése a szovjetekkel  és a szovjeteket kiszolgálókkal  szemben. Ez éltette azokat a fegyveres csoportokat, amelyek Budapest különböző pontjain tűntek fel, és amelyek a maguk módján  és a maguk lehetőségei szerint  vették ki részüket a küzdelemből. Ugyanakkor közös igényként jelentkezett a rend helyreállítása utáni vágy is.
Október 24. reggelén szovjet tankok dübörögtek Budapest utcáin. A felkelők barikádokat emeltek, és csoportokba szerveződtek, hogy felvegyék a harcot. Sok csoport teljesen véletlenszerűen alakult ki egy-egy meghatározott feladat elvégzésére. A legnagyobb és legerősebb ellenállási pontok a város főbb útkereszteződéseinél jöttek létre, mint például a Széna téren vagy a Corvin közben, amelyekhez a környéken tartózkodó kisebb fegyveres csoportok is csatlakoztak, illetve szoros kapcsolatot tartottak velük.
Egy november 1-jei jelentés a VIII. kerületben 185 fős nemzetőrség működéséről számol be, melynek székhelye a Corvin közben volt. A Corvinhoz közel álló csoportok egyike a Fáncsik György vezetése alatt álló úgynevezett Különleges Csoport is, amely a Kisfaludy utcában és környékén harcolt.

(Fáncsik György és a Különleges Csoport) A nemzetőrség megalakulását a szakirodalom általában 1956. október 29-ére teszi. Valóban, hivatalosan október 29-én 6 órától lehetett a kerületi rendőrkapitányságok vezetőinél nemzetőri szolgálatra jelentkezni, az előző este 23 óra 25 perckor elhangzott rádiófelhívás alapján. Ezekután Kopácsi Sándor rendőr ezredes, a budapesti nemzetőrség parancsnoka, október 29-én azonnali hatállyal elrendelte a nemzetőrség felállítását. Célja elsősorban egy olyan szervezet létrehozása volt, amely a rendőrkapitányságok mellett, azok vezetése és irányítása alatt működik, mint rendőri segéderő. A nemzetőrök feladata elsősorban a közbiztonság helyreállítása volt.
A felhívás szükségszerű volt, ugyanis ebben az időben már több olyan önkéntesekből álló csoport létezett, amelyek a fegyveres felkelő csoportoktól nem különültek el élesen, és nemzetőri feladatokat láttak el. Sőt – amint ezt a továbbiakban a Különleges Csoport példájából is látni fogjuk –, ezen korai nemzetőrségek részben a rendőrkapitányságokon, részben a felkelő csoportok szerves részeiként szerveződtek, és tagjaik önmagukat már nemzetőröknek hívták. Az ezen csoportok feletti irányítás átvételét és működésük összehangolását is célozhatta a Kopácsi-féle nemzetőrség gyors megalakulása.
Mint már a fentiekben is említettem, ilyen korai, tehát még a felhívást megelőzően megalakult nemzetőri egység volt a Fáncsik György által vezetett Különleges Csoport. Ezenkívül megalakulásuk körülményei is erre utalnak. A csoport összetétele azonban – mint ahogy a többi fegyveres csoporté is – folyamatosan változott. Így felvetődhet az a kérdés, hogy e személyi változásokkal együttjárt-e a csoport jellegének, feladatának, céljainak módosulása is, illetőleg hogy Fáncsik György nemzetőr vagy felkelő volt-e? De vajon húzhatunk-e ilyen éles határt a kettő között? Tehetünk-e valóban különbséget a nemzetőrök és a felkelő-szabadságharcosok között? Vizsgáljuk tehát meg, hogyan szerveződött meg az egység, melyek voltak a célkitűzéseik, mi volt a feladatuk, mennyiben tartoztak a nemzetőrökhöz és/vagy mennyiben a felkelőkhöz!
Fáncsik György a forradalom kitöréséről csak 1956. október 24-én szerzett tudomást a rádióból. Állítása szerint ezen és az ezt követő három napon otthon illetve a munkahelyén tartózkodott. Végül október 28-án került az események sodrába, amikor is reggel elindult apját meglátogatni, majd kíváncsiságból tovább folytatta útját: „...végig mentem a köruton hol a Nemzeti Szinháznál láttam először nemzeti szinű karszalaggal ellátott fegyvereseket, kik a rendet próbálták biztosítani, rendőrökkel együtt. Az egyik karszalagos szólt több személynek, hogy menjenek be a VIII. kerületi Kapitányságra, hol mint rendőri segédszolgálatra jelentkezzenek. Én ezekután azonnal bementem a kapitányságra...” A nemzetőrség e korai időpontban megkezdődött szerveződését támasztja alá Kocsis Elemér is, akinek vallomása szerint már október 27 28-ika éjjelén átmentek „Jánosiékkal a VIII. kerületi rendőrkapitányságra, ahol Jánosi őrnagy a főkapitányságról jött »nemzetőröket« eligazította. A nemzetőrök többsége egyetemista volt. Az eligazítás abból állt, hogy fegyveres csoportokat kiküldtek járőrözésbe, és azt határozták meg, hogy ki-ki hova menjen.”
A nemzetőrökkel való találkozás után tehát Fáncsik elment a kapitányságra, ahol egy őrnagynál jelentkezett szolgálatra. Ennek az őrnagynak a személye tisztázatlan maradt, legalábbis a nyomozó hatóságok nem fogadták el Fáncsik magyarázatát. Ő ugyanis a kihallgatások során néhol Láng, máshol Tímár őrnagyra hivatkozott. A nyomozás során megállapították, hogy a Víg utcai kapitányságon abban az időben Láng nevű személy nem teljesített szolgálatot. Tímárt – aki ekkor már alezredesi rangban volt – csak a pótnyomozás során hallgatták ki. Az 1958. szeptember 30-ai tanúkihallgatási jegyzőkönyv szerint Tímár nemzetőrség alakítására vagy hasonló megbízatásra nem adott engedélyt, és nem is tudott arról, hogy a kapitányságon ilyen történt volna. Az 1958. november 1-jei szembesítés során Fáncsik megjegyezte: utólag hallotta, hogy az őrnagyot Tímárnak hívják; a szembesített fél hasonlít rá, de akkor sokkal kövérebb volt, az arca pedig sokkal teltebb. Tímár viszont tagadja, hogy bármilyen civil egységet szerveztek illetve felfegyvereztek volna. „Fegyvereket ilyen személyeknek nem is adhattunk, mert már október 23-a után rövid időn belül lefegyvereztek bennünket az ellenforradalmárok.” Később megemlítette, hogy csak október 31-én jöttek el a kapitányságról. Fáncsik is úgy emlékezett önvallomásában, hogy a rendőrtisztek kb. október 31-én tűntek el, és csak néhány nyomozó és a honvédek maradtak a kapitányságon.
Tímár állítását azonban (ti. hogy a rendőrkapitányságon nem szerveztek nemzetőrséget) nem csak Fáncsik György és a hasonló körülmények között nemzetőrré vált személyek vallomásai cáfolják, de egy 1958. május 17-én kelt tájékoztató jelentés szerint „1956. október 27-én [!] Kopácsi Sándor r[endőr]. ezds. utasítására kb. 30 fegyveres ellenforradalmár jelent meg a VIII. kerületi Rendőrkapitányság épületben azzal, hogy segítséget nyújtsanak a rendőrségnek. A csoport tagjai parancsnokul Ujvári József többszörösen büntetett előéletű huligánt választották meg. Október 30-án, amikor a Rendőrkapitányság vezetői és beosztottai elhagyták az épületet, a vezetés Ujvári József kezében összpontosult.” Ennél is árnyaltabb képet kapunk egy 1959-es összefoglaló jelentésből: „1956 október 27-től kezdve az ellenforradalmárok már rendszeresen benttartózkodtak a kapitányság épületében, akiket Kopácsi r[endőr]. ezds. utasítására az itteni parancsnokok felvettek rendőri állományba. Ezeket fegyverrel és igazolvánnyal látták el. (…) 1956 október 27-én, vagy 28-án közös megbeszélést tartottak az ellenforradalmárok és a rendőrség tagjai. (…) A megbeszélésen az ellenforradalmi csoport szervezeti felépítéséről, a rendőrséggel való együttműködésről volt szó. A megbeszélésen kijelölték a parancsnokság tagjait, elhatározták, hogy a parancsnok Ujvári József lesz, ugyanakkor a rendőrségnek lesz egy külön parancsnoka Tímár István r[endőr] alez[redes] személyében.” Megegyeztek a két parancsnok együttműködésében, a közös intézkedésekben, továbbá beosztották a fegyvereseket járőrszolgálatba.
A kapitányság udvarán igazoltatták a jelentkezőket, majd az igazoltatás után 8 10 fős csoportokat szerveztek, Fáncsikot pedig – végzettségére, vagyis érettségijére való tekintettel – civil részről megbízták csoportja vezetésével. Az eligazítás során az őrnagy felhívta a nemzetőrök figyelmét arra is, hogy a tisztek a fizetést (!) és az igazolványokat csoportok szerint fogják intézni. A VIII. kerület terület szerinti felosztása után az egységek kivonultak járőrözni: „Ezek megtörténte után a csoport abból a célból, hogy ahol lehet, ott a rendet megteremti, elindult a részére kijelölt utcákban.” A járőrözésből visszatérve „…az őrnagy elv[társ] [itt Láng] lejött s azt mondotta, hogy meg kell alakítani máshol is a rendőrség mellett működő egységeket. Mégpedig olyan emberekből, kik már fegyverrel mászkálnak az utcán.”
Mivel a kapitányságon nem tudtak helyet biztosítani ennyi fegyveres számára, kénytelenek voltak saját maguk szállást keresni. Fáncsik György és csoportja a Kisfaludy utca 28/b. számú házban találtak szállást, ahol egy már ott székelő fegyveres csoport vezetője, Kasza János engedett át számukra néhány helyiséget. Ez lett a Fáncsik-féle csoport bázishelye. A csoport megerősítésére Fáncsik megbízhatónak látszó fegyvereseket válogatott be; többek között a Kasza-csoportból is így kerültek át hozzá emberek, mint pl. Debrei István, aki Fáncsik helyettese lett. A csoport többi tagja többnyire ismeretlen, róluk keveset lehet tudni. Debrei István már október 27-én került a Kisfaludy utcába, ahol egy Jancsi nevű parancsnok [Kasza János] egy fegyvert adott neki, és kiküldte őrségbe. Mivel utána már nem tudott hazamenni, ott töltötte az éjszakát is. Másnap találkozott Fáncsikkal, aki éppen fegyvereket rakodott le egy teherautóról, és megkérdezte tőle, kér-e egyet: , és „...aki mondta, hogy megalakítják a nemzetőrséget, és adott egy pisztolyt.” Tulajdonképpen ettől kezdve vált Debrei a Fáncsik-féle csoport tagjává.
Az egység a Víg utcában egy rajjal alakult meg, majd a Kisfaludy utcában a létszám növekedésével (ekkor már kb. 30-32 fő tartozott ide) „…három raj alakult melynek parancsnokai: 1 raj: Debrei István, 2 raj: egy újpesti szovjet tolmács, 3 raj: egy Laci nevezetű honvéd tizedes saját honvédségi embereivel.” Fáncsik helyettese Debrei lett.
Térjünk vissza arra, hogy az egység szerves részét képezte egy honvédségi raj is. Fáncsik a honvéd raj csatlakozását november 1-ére datálta, többet azonban nem lehet tudni róluk, mégis fontos az ő jelenlétük. A Kopácsi Sándor rendőr ezredes által tervezett szervezeti felépítésben ugyanis a honvédség a nemzetőrség keretein belül (!) működő alakulatként szerepel. Ezenfelül a rendőrség és a honvédség a Forradalmi Karhatalmi Bizottságban is 50%-os arányban képviseltette magát. Mivel az imént említett szervek, valamint a felkelők is nemzetőrséget szerveztek, a hatáskörök és a szerepek egyáltalán nem voltak tisztázva, ahogyan az sem, hogy a különböző fegyveres alakulatok milyen mértékben szándékoztak együttműködni. Mindezt jól érzékelteti László Béla György – a Corvin-köz és a Práter utcai iskola közötti összekötő tiszt – beszámolója: „[október 30-án?] délelőtt a nemzetőrség megszervezéséről tárgyaltunk Lassan György, Horváth rep[ülő]. szds., Ő. Nagy János és én”. Ugyanaznap a Kilián laktanyában ülésezett a Forradalmi Bizottság, ahová meghívták a fegyveres csoportok parancsnokait is. „Ezen a gyűlésen egy 20 tagból álló operatív bizottságot választottunk, illetve mandátumot osztottunk szét, melyből … 5-5 db. [jutott] a rendőrségnek és a honvédségnek.” A honvéd raj megjelenése a Kisfaludy utcában tehát nem a véletlen műve volt. Ebből következően azt is megállapíthatjuk, hogy a Fáncsik-féle csoport mint nemzetőri alakulat a hivatalosan szerveződő nemzetőrségbe tagolódott.
A Kisfaludy utcában székelő többi felkelőcsoporttól a Fáncsik által vezetett egység élesen elkülönült, és ezt a saját igazolvány használata is jól érzékeltette. A csoport tagjai ugyanis nem csak nemzetőri iratokat kaptak, hanem valószínűleg rendelkeztek egy „K” jelzésű, megkülönböztető igazolvánnyal is. Ennek használatával még szálláskörletükből is kiszűrték az idegeneket. Ezenkívül Fáncsik birtokában volt egy névre szóló megbízólevél is, melyet a kapitányságon kapott október 30-án. Ennek segítségével joga volt lefoglalni élelmiszer- és fegyverszállítmányokat, valamint ez biztosította a szabad mozgást az egész csoportnak az ország teljes területén. Az igazolás használatának köszönhetően az egység ellátottsága valószínűleg jobb volt más csoportokéhoz képest. Fegyverzetük „TT” pisztolyokból, géppisztolyokból, karabélyokból, valamint kézigránátokból állt. Ez utóbbiakat azonban Fáncsik állítása szerint nem használták, a ház pincéjében tárolták.
A Fáncsik-féle csoport a köztudatban „Különleges Csoport” illetve „Különleges Osztag” néven szerepelt. Az elnevezés miértje körül azonban nem alakult ki egységes vélemény. Többen a jobb ellátottságból adódó különbségeket látták legszembetűnőbbnek. Fáncsik szerint viszont azért nevezték őket különlegeseknek, mert nem vittek fel magukhoz nőket és nem italoztak. További lényeges eltérést okozott a parancsnok szigora is. Ez már abban a fent említett tényben is megnyilvánult, hogy csak a csoport tagjait engedték az általuk birtokolt helyiségekbe, amit szigorúan ellenőriztek: még az ajtó előtt is őrséget álltak. Fáncsik bevezette a 9 órai takarodót, továbbá az ő engedélye nélkül senki sem hagyhatta el az épületet. „A csoportomnak megtiltottam, hogy az én engedélyem nélkül bármilyen cselekményben résztvegyenek…” Valamint: „… az V. emeleten [ti. Kaszáéknál] a rengeteg ital, nő, míg én ragaszkodom ezek elvetéséhez. Valamint nem csatangolhatnak össze-vissza.” Valószínűleg ezen intézkedéseknek is volt köszönhető a csoport tagjainak összetartása.
Az egység hatékonyságáról szólva egy „Laczkovics” fedőnevű ügynök a következőket jelentette: „Hogy Fáncsik és csoportja milyen mértékben tett eleget a rájuk bizott feladatoknak, nem tudom. Annyit azonban tudok, hogy Pongráczék meg voltak elégedve a működésével. Ezt bizonyítja az, hogy nyilvános dicséretben részesítették egy, a Práter utcában lezajlott őrsparancsnoki gyülésen.” László Béla György Fáncsikról adott jellemzése szerint a különlegesek parancsnoka – akit nem tudott megnevezni – erélyes volt, csoportját pedig jól kézben tudta tartani. „Ténykedése kapcsán ellene panasz nem merült fel a letartóztatottak részéről.”

(A Különleges Csoport feladata) A nemzetőrséget Kopácsi utasítása szerint minden kerületben meg kellett szervezni. Amint azt már megállapítottuk, a nemzetőrség feladata volt a közbiztonság helyreállítása és a rend megszilárdítása. Ennek megfelelő Kiliti Ferenc 1957 januárjában tett vallomása is, mely szerint Kiliti október 30-án felkereste a VIII. kerületi tanács épületében az ott működő nemzetőrség parancsnokát, Jánossy Ernő őrnagyot. „…Jánossy Ernő a VIII. kerület területén lévő nemzetőrséget szervezte meg a kapott utasítás alapján. …a nemzetőrök feladata a lakosság közbiztonságának védelme és az illetéktelen egyének lefegyverzése volt.”
A Különleges Csoport feladatával kapcsolatban is eltérő vallomások láttak napvilágot. Abban viszont a legtöbb megegyezik, hogy elsődleges célként a rendfenntartást jelölték meg. Fáncsik ehhez a nyomozás során végig ragaszkodott is. Már a Víg utcai megalakulással kapcsolatban is azt mondta, hogy első feladatuk a Rákóczi úton való járőrözés volt. „A csoportnak feladata az lett, hogy a VIII. kerületben a rendet biztosítsa.” Ezt a feladatot pedig a rendőrségen mint nemzetőrök kapták, mégpedig Tímár őrnagytól: „Feladatul adta meg az én csoportomnak és a többinek, hogy a kerület közrendjére vigyázzunk, járőrözéseket folytassunk, szilárdítsuk meg a személy- és vagyonbiztonságot.” Fáncsik valószínűleg a későbbiek folyamán is ehhez a megbízáshoz tartotta magát, ezt többször hangsúlyozta: A csoport feladata rendbiztosítás, őrségadás (pl. Kisfaludy utcai raktár, Rákóczi téri vásárcsarnok), valamint járőrözés volt. A továbbiakban is hasonlóan fogalmazott: „Csoportom feladata volt a rablások és fosztogatások megakadályozása, s amit tudtunk, rövid idő alatt, ennek érdekében folytattunk tevékenységet.” „...a csoportnak az is feladata lett volna, hogy a fegyvereket illetéktelenektől elkobozzuk, ennek érdekében több fiataltól elvettük a fegyvert...” „...ipari vállalatoknál őrséget adtunk, hogy az üzemeket nehogy kifosszák.” Mindezt alátámasztja Debrei István is, aki állítása szerint járőrözött, és üzemeknél állt őrséget: „Volt eset, amikor járőrbe is kijártam, amikor is a feladat az volt, hogy ne engedjünk senkit fosztogatni.” „Részben a kapott utasítás alapján őrjáratot láttam el, valamint kordon- és őrszolgálatot.” Más feltételezések szerint azonban az egység tagjai kommunistákat tartóztattak le, és ávós lakásokat fosztogattak.
A Különleges Csoport feladatára illetve tevékenységére vonatkozó tanúvallomások nem elég egyértelműek. Ez részben abból is adódik, hogy a kihallgatott tanúk a fegyveres csoportokat nem minden esetben tudták egymástól megkülönböztetni, másrészt pedig csak hallomás útján jutottak bizonyos információk birtokába, illetve ezekből vontak le sokszor téves következtetéseket. Ennek következtében a tanúvallomások bizonytalanok, pontatlanok, sokszor általánosítanak. Így keletkezhettek többek között az alábbiakban kiemelt és idézett vallomások is:
Propper Andor (a ház egyik lakója, honvéd százados) Fáncsik György tevékenységéről csak annyit tudott, hogy parancsnok volt, fegyvereseket irányított, valamint ő maga is részt vett az utcai harcokban. Egy másik alkalommal azt vallotta, hogy : „A házban levő fegyveresek és külső célpontok között abban az időpontban is, amikor Fáncsik a házban tartózkodott, [!] harc, kilövés is volt.”
Bernáth Antal (a ház egyik lakója), aki a csoportokat egyáltalán nem tudta egymástól megkülönböztetni, szintén általánosított: „A fegyveresek nem csak utcai harcokban vettek részt, hanem lakásokat is kinyitottak és kifosztottak. Azt személy szerint nem tudom, hogy a fosztogatásokban ki, vagy kik vettek részt.”
Juhász Sándor (a Kisfaludy u. 6. sz. alatt székelő csoport tagja): „Fáncsik György és Debrei István ellenforradalmi tevékenységét nem ismerem részleteiben, csak azt tudom, hogy ők is a fegyveres csoporthoz tartoztak.”
Hornyák Károly október 28-án találkozott Debreivel az utcán, aki áthívta a Kisfaludy utcába. „Én felkerültem az V. emeletre [t.i. a Kasza-csoportba], ő meg bekerült az aznap megalakuló különleges osztagba… Kérdeztem Debreitől, hogy mi nektek a feladatotok? Ő azt mondta, hogy ávósok és kommunisták lakására járnak.” Egy későbbi kihallgatáson viszont azt vallotta, hogy a különleges csoport feladatairól Debrei nem beszélt, csupán annyit említett, hogy üzembe járt őrségbe.
Tóth Tibor (szintén a Kasza-csoport tagja) szerint Fáncsikék ávéhásokat állítottak elő. „Ezt ugyan nem láttam, mert a házba senkit nem hoztak be.”
Gyűrű Rozália, aki szintén Kaszáékhoz tartozott, nem tudta, hogy mi volt a különlegesek feladata, de azt ő sem látta, hogy államvédelmiseket vittek volna be a házba.
Horváth László szerint a házban október 24. és november 4. között működött egy különleges osztag, amely kb. 50 főből állt. Egy jelentés szerint „Az osztag tagjai embereket tartóztattak le és lakásokat fosztogattak. […]ennek az osztagnak tagja volt a Kisfaludi u. 28/b szám alatti ház házfelügyelőjének a fia is… Az osztagból mást megnevezni nem tud…” A házfelügyelő fia Weinhardt Vilmos volt, aki Horváth szerint a különlegesekhez volt beosztva, de tudomása szerint nem tartózkodott ott. Weinhardt Vilmos vallomása szerint viszont ő a Kisfaludy utca 6. sz. házban lévő fegyveresekhez tartozott, és október 31. és november 6. között velük vett részt a harcokban.
László Béla György: „Tudomásom szerint a »Különleges« csoport a rend fenntartásával, valamint államvédelmi hatóság felszámolásában való részvétellel volt megbízva. […] Határozottan állitom, hogy Fáncsik György parancsnoksága alá tartozo fegyveres csoport, államvédelmi személyek lakásán házkutatásokat tartottak…” Vagy egy 1960-ban készült feljegyzés szerint: „A különleges csoport feladata volt a letartóztatások foganatosítása, a »forradalom ellenségei«, elsősorban az ÁVH. beosztottak és pártfunkcionáriusok ellen eljárni.” László önvallomásában azt mondja, hogy Fáncsikot és csoportját a Corvin közben bízták meg ezen feladat ellátásával. Ugyanakkor hozzátette, hogy a főparancsnokság a letartóztatások lebonyolítására Konstantinédész André személyében kinevezett egy politikai tisztet, aki „felügyeletet gyakorolt /legalábbis elvileg/ Fáncsik György csoportja felett, melynek elnevezése »Különleges osztag« volt. Ugyanekkor Konstantinédész Andrénak a személyes rendelkezésére is állt egy un. „különleges csoport” melynek ő volt a felügyelője. Ez a különleges csoport a Práter utcai iskola első emeletén volt elhelyezkedve.”
Az idézett tanúvallomásokból kitűnik, hogy azt senki sem látta, hogy a Fáncsik által vezetett különlegesek konkrétan letartóztattak volna valakit. Egyedül László Béla György tudott – tudni vélt? – Fáncsik erre irányuló megbízatásáról, viszont azt is láttuk, hogy a Práter utcai iskolában működött egy azonos nevű fegyveres csoport, melynek kimondott feladata volt az ávósok felkutatása és letartóztatása. Egy még 1957. május 3-án kelt jelentés szerint a Fáncsik és Debrei által vezetett csoportot a VIII. kerületi kapitányságon szervezték azzal a céllal, hogy a rablásokat és egyéb bűncselekményeket megakadályozzák. Ugyanebben a jelentésben áll az is, hogy megmutatták Fáncsik, Debrei és Hornyák Károly fényképét a Kisfaludy utca 28/b-ben lakóknak, közülük azonban senki nem ismerte fel őket. (A ház néhány lakója ennek ellenére vallott rá!) A hivatalos álláspont később mégis ez lett: „A főparancsnokság [Corvin köz] Fáncsik György többszörösen büntetett [?] egyén vezetésével »Különleges Csoport«-ot hozott létre, amelynek feladata volt a kommunisták és ávh beosztottak felderítése, elfogása és kihallgatása.”

(A Különleges Csoport tevékenysége 1956. október 28. és november 3. között) A Különleges Csoport tevékenységére vonatkozó állítások sokszor hiányosak vagy ellentétesek, a hatóság pedig olyan adatokat közölt tényként, melyeket nem sikerült kellően bizonyítaniuk. Kíséreljük meg ezért elsősorban a vallomások összevetése alapján nyomon követni az eseményeket. Mivel a csoport, mint „Különleges Csoport” feltehetőleg november 3-ától megszűnt létezni, az alábbi fejezetben az eddig terjedő időszak eseményei rajzolódnak ki napról-napra.
Október 28-29. Október 28-án alakult meg a Különleges Csoport Fáncsik György vezetésével. Debrei külön kiemelte a többiektől való elhatárolódásukat: „Fáncsik a Kisfaludy utca 28. sz. alatt a földszinten rendezte be a nemzetőrségen a szállást, ez teljesen független volt az ugyanott székelő fegyveres csoporttól.” A Kasza János parancsnok által átengedett helyiségeket azonban még át kellett rendezniük szállássá: le kellett hordani a burgonyát a pincébe, és matracokat kellett szerezni, mivel nem volt hol aludniuk. Mindkét napjuk nagyrészt a berendezkedéssel telt el. A matracokat részben a Práter utcaiaktól, részben egy raktárból hozták. Ezt Ágai Sándor, a Gyorskocsi u. 18. sz. alatti raktár vezetője is alátámasztotta, valamint hozzátette, hogy Debrei egy papírt mutatott neki a „Forradalmi Tanács” bélyegzőjével. Az említett papírt viszont máshol nem említik, Debrei pedig tagadta, hogy ilyen meghatalmazása lett volna.
Valószínű, hogy még október 29-én került Fáncsik összetűzésbe a Práter utcai fegyveresekkel, ugyanis a már említett rendőrségi igazolásra hivatkozva lefoglalt egy oda irányított fegyverszállítmányt. Emiatt Fáncsikot áthívatták a Práter utcai iskolába, és felelősségre vonták, hogy milyen jogon kobozta el a fegyvereket. „Az iskolában heves vita során hivatkoztam a Víg utcai rendőrkapitányságra, és utaltam arra, hogy a pisztolyokra azért van szükségünk, mert mi a Corvin területén csak mint rendfenntartó alakulat lettünk megbízva, és ehhez szükségünk van kézifegyverekre.” A történteknek komolyabb következménye nem lett, hacsak az nem, hogy később a különlegeseket erre a beszélgetésre hivatkozva hivatták bizonyos alkalmakkor rendet teremteni.
Ugyanerre a napra vonatkozik még egy érdekes vallomás, mégpedig Schmidt Lászlótól, aki azt állította, hogy október 29-én látta Fáncsikot a Corvin-közben egy parancsnoki találkozón. Ezt azonban Fáncsik tagadja, és senki más nem tett olyan értelmű megjegyzést, amely Schmidtnek ezt az állítását alátámasztaná.
Október 30. A Fáncsik-per szempontjából a legizgalmasabb és legfontosabb nap, a Köztársaság téri pártház ostromának napja volt ez. Aznap az utolsó simításokat végezték a szállás kialakításában, Debrei pedig további matracokért ment a raktárba. Fáncsik a nemzetőri igazolványokért átment a Víg utcai kapitányságra, ahonnan telefonálni akart feleségének. A rendőrségen állítólag nem kapott kapcsolást, ezért elindult, hogy az utcán keressen egy telefonfülkét. Mivel lövéseket hallott a Köztársaság tér felől, elindult a Kun utca felől a tér irányába, hogy megnézze, mi történt. Ott egy tűzoltó őrmesterrel beszélgetve tudta meg, hogy megtámadták a felkelők a pártházat, ami miatt a tűzoltókat is riadóztatták. Az utcán egy szerkocsi állt készenlétben három főnyi személyzettel.
Fáncsik ezután a színház felé ment, miközben azt látta, hogy a tömeg egy idős házaspárt és egy gyereket ütlegel. (Mint később kiderült, a férfi a pártház gondnoka volt.) Fáncsik riasztólövéseket adott le a levegőbe, hogy a tömeget elijessze, majd egy vöröskeresztes autóbuszba segítette őket, amely a színház mögött állt. Ezt a buszsofőr, Orosz Jenő is megerősítette: „Ekkor láttam, hogy a tömeg előtt kezében egy pisztollyal szaladt egy férfi, s ez a férfi kiabálta nekem, hogy gyerünk gyerünk, vagyis hogy menjek már... Ebben a férfiben vélem én felismerni I. rendű vádlottat [Fáncsik Györgyöt] ...” Ez a vallomás azt is alátámasztja, hogy Fáncsik riasztólövést adott le, és nem a tömegbe lőtt: „A férfi a pisztolyt felfelé tartotta.” Orosz Jenő ezenkívül saját véleményét is hozzáfűzte: „Azóta sokat gondolkodtam az eseten, és szerintem valakinek segíteni kellett ezeket a tömegen keresztül, mert máskép nem tudtak volna odaérni.” Fáncsik szerint, „ha ezt nem teszem, a tömeghangulat következtében felkoncolták volna őket.”
Ezután Fáncsik hangos segélykiáltást hallott a színház felől, és azt látta, hogy a tömeg egy szőke, vérző vállú, tiszti csizmás fiatalember ellen fordult. A férfit ütötték és rugdosták a körülötte állók, mert azt feltételezték róla, hogy ávós. A fiatalember a színház sarkánál térdre esett, közben pedig sírt, könnyes volt a szeme. Fáncsik riasztólövéseire a tömeg nem reagált, ezért elkezdett kiabálni, hogy „Nem ávós, hanem rendőr!”, közben pedig egy nemzeti színű zászlót terített a vállára. Néhány ember segítségével sikerült az illetőt a buszhoz kísérnie. Bozsó Imre, a megmentett tiszt azonban ennek pont az ellenkezőjét állította. Szerinte két vöröskeresztes lány kísérte egy kocsihoz, majd beült mellé egy fegyveres, és a Corvinba vitték. Eszerint nem Fáncsik volt a megmentője, éppen ellenkezőleg, ő volt az, aki meglőtte a karján. Míg Fáncsik azt állította, hogy 2-3 riasztólövést adott le a levegőbe, tehát pisztolyát felfelé tartotta, Bozsó egy vagy két lövést hallott, és úgy gondolta, ettől kapott találatot. Előadása azonban nem tisztázza egészen a történteket: „...háttal álltam a színháznak és Fáncsik velem szemben volt. Ütlegelés közben tehettem négy-öt lépést, amikor lövés dörrent, és balkarom összerándult, mert valami ideget vagy ínt érhetett kezemben a lövés. Önkéntelenül is összeránduló karomra és a dörrenés irányába néztem és akkor láttam ismét..., balra tőlem kissé a hátam mögött, kezében felém tartott revolverrel.” (Kiemelés tőlem – B.Zs.) A tárgyaláson pedig így mondta el: „Fáncsik [...] velem szemben állt. Én ekkor elfordultam, s ebben a pillanatban eldördült egy géppisztoly[!], a lövés a karomat érte. Én ekkor visszanéztem, és Fáncsikot láttam velem szemben géppisztollyal a kezében, a géppisztoly csöve rámnézett. [...] A lövés hátulról jött, balról.” (Kiemelés tőlem – B.Zs.)
E meglehetősen bonyolult fogalmazás nem teszi elég egyértelművé, hogy valóban Fáncsik lett volna az, aki rálőtt, hiszen Bozsó a lövés pillanatában nem látta az illetőt, csak következtetett. Ráadásul Fáncsik vele szemben állt, míg a lövés hátulról érte. Azt állította, hogy elfordult, és nem azt, hogy hátat fordított. Az is kérdéses, hogy Bozsót milyen fegyverből érte a találat, ugyanis Fáncsiknak pisztolya volt, így a géppisztoly említése is kétségeket támaszthat.
Bozsó bántalmazását egyébként a Galgóczi Zoltán elleni nyomozásban és ítéletben is felhasználták: „Ugyancsak ebben az időben [t.i. a pártház védőire leadott sortűz idejében], de pontosan meg nem állapítható időrendben a pártház egy másik védőjét, Bozsó Imrét is körülfogták a fegyveres ellenforradalmárok, rálőttek, majd késsel megszúrták, de azt ismeretlen személyek az életnek megmentették.” A Galgóczi és társai ellen indított nyomozás során Bozsót többször is kihallgatták tanúként a Köztársaság téri események kapcsán. Mivel ezek a vallomások némileg eltérnek a Fáncsik ellen felhozott vádaktól, vessünk egy pillantást ezekre is, hogy összevethessük őket. Egy szembesítés során Bozsó azt vallotta, hogy „...mikor én kiértem az utcára, akkor egy nő elibém ugrott, két pofont adott, leköpött, hajamba markolt, lehajlított, hasba rugott és ledöntött a földre, de ekkor már több helyről kaptam nyomást. Felálltam és próbáltam előre haladni, az Erkel színház felé. Miközben ütlegeltek. Majd késsel szúrtak meg, egy géppisztoly sorozatot eresztettek felém, amiből a kezemet találta a golyó. Mikor feleszméltem, akkor egy fényképészt láttam előttem, aki filmezett, majd újra ütlegeltek. Arra emlékszem, hogy odajött mellém két lány fehér köpenyben, lefogták két oldalról a kezemet és azt mondták, hogy »tartsd magad, és gyere velünk.« Ekkor elvittek az Erkel Színház mögé, ahol egy Pobeda gépkocsival szállitottak a Korányi kórházba. A két fehérköpenyes lányon kívül [ott] volt még a gépkocsivezető, és egy 12 13 éves fiú.” (Kiemelés tőlem – B.Zs.) Az ugyanezen a napon felvett tanúvallomásában szinte szó szerint ugyanígy adja elő a történteket a következő kiegészítéssel: „Arra nem emlékszem, hogy egy géppisztolyos férfi a gépkocsiba tuszkolt volna.” Egy évvel később már így emlékezett a történtekre: „Eltartott vagy egy fél óráig, amíg a színház mögé jutottam két lány segitségével. Először, mint már mondottam egy nő a hajamba kapott, lerántott, belémrúgott, s amikor felálltam, ismét nekem esett, és a társai is puskatussal ütöttek. Erre összeestem. Ez legalább 3-szor megismétlődött. Közben késsel vesén szúrtak, géppisztolysorozatot is adtak le rám, s egy pár golyó megsebesített a bal felső karomon. A fejemen is egy lék támadt egy puskaütés következtében. A téren a pártház előtt hurcoltak jobbra balra, ahogyan az ütéstől eltántorodtam. Mindez eltartott legalább egy félórát. Végül két vöröskeresztes lány elvitt egy szürke Pobeda gépkocsihoz, és a Korányi kórházba vittek. Egy fegyveres elkísért a kórházba is.” (Kiemelés tőlem – B.Zs.)
Ezeket a vallomásokat összevetve tehát több momentum sem egyezik, ráadásul, ha időrendi sorrend szerint olvassuk őket, észrevehetjük, hogyan változik lassan a Bozsó által felvázolt kép. Először ugyanis, a Galgóczi elleni nyomozati anyagban az szerepel, hogy miközben ütötték-verték, késsel megszúrták, majd egy géppisztolysorozatból (!) származó néhány golyó találta el a karján. Ezután két lány menekítette ki a tömegből, autóba ültették, majd kórházba szállították. A kocsiban rajta és a vezetőn kívül egy fiatal fiú ült. Olyan géppisztolyos felkelőre pedig nem emlékezett, aki beszállította volna az autóba. A következő – egy évvel későbbi – változatban már pontosította az elszenvedett sérüléseket: a késszúrás a veséjét találta el és a bal karját lőtték meg, valamint egy ütés miatt „lék támadt” a fején. Ekkor már nem volt szó a fiatal fiúról, aki szintén a kocsiban ült, helyette már egy fegyveres kísérte a kórházba. A Fáncsikkal való szembesítése során pedig a késszúrást már meg sem említette, csak egy-két lövés dörrent, és azt sem lehet tudni, hogy ez a lövés milyen fegyverből származott. Az autó pedig a fegyveres férfi kíséretében a Corvin közbe vitte. Érdekes viszont, hogy egy 1957. májusában kiadott látlelet szerint Bozsó Imrét „… 1956. X. 30.-án délután lőtt sebbel szállították be osztályunkra. (…) XI. 5-én a Gömb utcai kisegítő kórházba tettük át, ahonnan XI. 15.-én gyógyultan távozott.” (Kiemelés tőlem – B.Zs.)
A Köztársaság téren történt még egy említésre méltó esemény, amelyről az érintettek vallomása szintén ütközik. Ez Berta Somogyi Lajos ÁVH-s tiszt személyéhez kötődik, akit utólag, Fáncsik kérésére felesége keresett fel, hogy nyilatkozatot kérjen tőle megmentésének körülményéről. Berta Somogyi fényképről nem ismerte fel Fáncsikot, de Fáncsik öltözéke megegyezett megmentőjének általa leírt öltözékével. A következő nyilatkozatot adta: „Én, Berta Somogyi Lajos, a pártház egyik életben maradt védője határozottan emlékszem a megemlített illetőre; 1956. X. 30-án Ő mentett meg a pártház ostrománál, az illető ballonkabátban és svájcisapkában volt...” A nyilatkozatot később visszavonta arra hivatkozva, hogy Fáncsikné befolyásolta azzal, hogy határozottan állította, a férje volt az, aki megmentette. „... 1958-ban jött hozzám egy férfi és egy nő, felmutattak egy fényképet, azzal, hogy emlékszem-e rá, ez volt, aki megmentett engem. Én mondtam, hogy nem ez volt. A megmentőmet nem ismerem, de egy 35 év körüli ballonkabátos férfi volt, nem Fáncsik György. A nyilatkozatot csak arról adtam, hogy nézett ki az illető, de nem arról, hogy Fáncsik volt.” Berta Somogyi tehát kezdetben elismerte, hogy Fáncsik György volt az, akinek az életét köszönheti, később viszont valamilyen oknál fogva visszavonta ezt, mondván, hogy ő akkor is kételkedett a személyazonosságában. Tény, hogy a szembesítés során nem ismerték fel egymást. (Kérdés, hogy ebben az esetben miért adott egyáltalán nyilatkozatot, vagy pedig mi késztette arra, hogy visszakozzon...) Egy jóval korábbi alkalommal Berta Somogyi még azt állította, hogy amikor a „mentők” hordágyra tették, a téren tartózkodó fegyveresek közül senki nem közelített felé segítő szándékkal, sőt „valamennyien azt akarták megakadályozni, hogy engem a kórházba szállítsanak, és ki akartak végezni.”
Fáncsik György a Köztársaság téren rövid ideig tartózkodott, valószínűleg legfeljebb fél órán keresztül, majd visszament a Kisfaludy utcába egységéhez, ahol mindenkit otthon talált.
A nyomozás során néhány vallomás alapján az is felvetődött, hogy a Különleges Csoport egységesen vonult ki a Köztársaság térre, ezt azonban nem tudták bizonyítani. Maga Fáncsik sem tudott arról, hogy a többiek ott jártak volna. „Nincs tudomásom arról, hogy csoportom tagjai közül valaki is kint lett volna a Köztársaság téren.” Debrei is hasonlóképpen nyilatkozott: „A Köztársaság téri eseményekben nem vettem részt. Ugy tudom, hogy a csoportból [senki] sem [volt jelen].” Egy hivatalos jelentés szerint a különlegesek jelenlétét a téren, és a pártház támadásában való részvételüket Gyűrű András és Tóth Tibor vallomásai bizonyítják, Gyűrű Rozália és Weinhardtné vallomásai pedig alátámasztják. Lássuk tehát az ő vallomásaikat.
Gyűrű András (ekkor még a Kasza-csoport tagja): Aznap reggeltől délig kordonőrségben volt a Kisfaludy utca és a Nap utca sarkán, majd később, délután kiment a Köztársaság térre. Tíz óra körül lövöldözéseket hallott a tér felől, ezután pedig a fegyveres csoport valamennyi tagja gépkocsikba szállt, és elindultak abba az irányba. „A gépkocsikat én engedtem át a kordonon és láttam, hogy a személygépkocsiban a gépkocsivezetőn kívül 3 személy ült, arcukra azonban nem emlékszem.” Arra a kérdésre pedig, hogy kiket látott a téren, mind a kihallgatás alkalmával, mind a tárgyaláson azt felelte, hogy egy ismerősét, illetve egy vádlott társát sem látta ott, és senkire sem emlékszik.
Tóth Tibor (a Kasza-csoport tagja) október 30-án reggel őrszolgálat teljesítése közben látta, hogy minden fegyverest riadóztattak, majd mindannyian elvonultak a Köztársaság tér irányába. Az autókban ülők arcára nem emlékezett, arra viszont igen, hogy a különlegesek közül utána senkit nem látott az épületben.. Debrei távozását külön ki is emelte: „Határozottan emlékszem, hogy Debrei Istvánt is azok között a fegyveresek között láttam akik elhagyták az épületet azzal, hogy a Köztársaság térre mennek.” Az is igaz, hogy a fegyvereseket szállító autóba nem látta beszállni. Debrei ezt tagadta is a szembesítés során, sőt még egyszer kijelentette, arról sincs tudomása, hogy a különlegesek közül bárki is ott járt volna a téren. Egy másik kihallgatás során viszont Tóth kijelentette, hogy nem tud ismerősöket megnevezni, akiket később a téren látott volna. Érdekes módon Tóth Tibor meglepő bejelentést tett a fellebbezési tárgyaláson, ugyanis visszavonta Fáncsikra és Debreire tett terhelő vallomásait! „Fáncsikra és Debreire tett vallomásom nem felel meg a valóságnak, nem volt[ak] a Köztársaság téren. [...] Megígérte felügyelőm, hogy börtönbüntetést kapok, de a vezetőket vágni kell.”
Gyűrű Rozália szinte semmit nem tudott a különlegesekről mondani, de akkor is olyan, bizonytalanságot kifejező szavakat használt, mint „állítólag”, „lehet”, „azt hiszem”. Így például arra a kérdésre is így válaszolt, hogy ki vezette a pártház elleni támadást? „Azt hiszem, hogy a kémelhárítók parancsnoka a Gyurka. Az öcsém a Bandi is velük volt.” (Gyűrű András vallomásából viszont láthattuk, hogy ő egyedül ment ki a térre, sőt a Különleges Csoport tagjai közül senkit nem látott ott.)
Weinhardtné, a házmesterné főzött a fegyvereseknek a házban, de a csoportokat nem tudta megkülönböztetni egymástól. Dátumokra és konkrét tényekre nem emlékezett, de azt megjegyezte, hogy egy alkalommal a fegyveresek beszóltak neki a konyhára, hogy kiküldetésbe mennek, nem tudják, mikor érnek vissza, úgy főzzön. Arra azonban, hogy az eset melyik napon történt, nem emlékezett.
Mindezek alapján tehát nincs olyan tanúvallomás, amely egyértelműen terhelő adatokat tartalmazna Fáncsikra és Debreire nézve a Köztársaság téri eseményekkel kapcsolatban. Ezt az egyik hivatalos jelentés is megerősíti. „A pótnyomozás során Fáncsik György és Debrei István fényképét még több – kb. 20 – olyan személynek mutattuk meg, akik vagy a pártház védői voltak, vagy pedig mint ellenforradalmárok, résztvettek a pártház elleni támadásban. Egyeseknek életben is bemutattuk Fáncsik Györgyöt és Debrei Istvánt, azonban egyikük sem emlékszik személyükre. A felismerést nagyban megnehezíti az, hogy már több mint két év telt el a Köztársaság téri események óta.”
Október 31. – november 1. Erről a két napról nagyon kevés információnk van, valószínűleg – a per szempontjából – nem történt semmi említésre méltó. Fáncsik erről a két napról szinte nem is tett említést, de Debrei is keveset mondott. A csoport feladatával kapcsolatban talán érdemes megjegyezni azt, hogy kordonőrséget álltak, illetve hogy 31-én este Debrei harmadmagával a Kisfaludy utcai Szerelőipari Vállalathoz ment, ahol a dolgozók kérésére reggelig őrséget álltak.
November 2. A délutáni órákban Debrei és néhány fegyveres egy Szabó Gyula nevű személy vezetésével két ÁVH-s lakására ment a Rókus kórház környékére, mivel azt az információt kapták, hogy fegyvereket rejtegetnek ott. Fegyvert ugyan nem találtak, és a keresett személyek sem tartózkodtak otthon, de két rádiót és egy tangóharmonikát, valamint néhány „kincstári holmit” eltulajdonítottak. Hornyák Károly, aki ugyancsak velük tartott, azt vallotta, hogy „Jancsi parancsnok”, tehát Kasza János küldte őket a Bérkocsis utcába, a csapat vezetője pedig „Kockás”, azaz Klenovszky István volt. Az ávós nem tartózkodott otthon, a feleségét pedig két rendőr és három katona bevitte a Víg utcai kapitányságra. Miután visszaértek a Kisfaludy utcába, Fáncsik dührohamot kapott, kiabált és veszekedett velük. Ekkor jelentette ki, hogy a csoport tagjai közül többé senki nem mehet sehová az ő engedélye nélkül. „...Fáncsik meglátta a civil holmikat (rádiót, harmonikát) akkor ordítozott rájuk, hogy ne menjenek lakásba fosztogatni. Az ő engedélye nélkül senki nem hagyhatja el a helyiséget.”
Éjjel, már jóval a takarodó után Fáncsik felkeltette a csoport tagjait, mivel a Corvinból átüzentek értük a már említett Práter utcai beszélgetésre hivatkozva (ti. hogy a Különleges Csoport rendfenntartó alakulat), hogy a Rákóczi tér 2. sz. alatti pártházban VIII. kerületi vagányok garázdálkodnak, ezért vegyék kézbe az ügyet, és tegyenek rendet. A különlegesek ki is vonultak a helyszínre, ahol a pártház őrzésével megbízott katonáktól megtudták, hogy nyolc fegyveres civil van fent az emeleten, akik „a pártházat fosztogatják és őket.” Fáncsik először felment egyedül, majd körülbelül tíz perc múlva felhívta a többieket is. Addigra állítólag egyedül lefegyverezte a garázdálkodókat, és mire a csoport többi tagja odaért, már a falnál álltak fegyvertelenül. Letartóztatták és a központba kísérték őket, majd visszamentek a szállásukra. Fóti József tanú ezzel szemben azt állította, hogy ő november ötödikéig a pártházban tartózkodott, de nem tudott arról, hogy addig fosztogatókat fegyvereztek volna le, pedig ha „ilyen eset lett volna, neki erről feltétlen tudomása lenne.”
László Béla viszont tanúsította, hogy Fáncsik november 2-án fosztogató katonákat tartóztatott le. Szintén ő vallotta, hogy ugyanaznap este gyűltek össze megbeszélésre a Corvin közi és a Práter utcai parancsnokok. „E helyen a fenti napon a vitás parancsnoki tisztségeket osztották ki, valamint a régi parancsnokokat megerősítették a régi beosztásukba.” Fáncsik a találkozóról azért késett, mert néhány embert állított elő, akik állítólag fosztogatni akartak. Amikor megérkezett, Pongrátz Gergely közölte vele, hogy megerősítették tisztségében.
November 3. Délelőtt Fáncsik egy orvost kísért az osztrák követségre, ahová Debreiék két teherautóval követték őket abban a reményben, hogy gyógyszert és élelmiszert kapnak. Útjuk azonban eredménytelen volt.
A délután folyamán Fáncsik a Víg utcai kapitányságról azt a hírt kapta, hogy támadni fognak a szovjet csapatok, ezért hazaküldte az embereket. A csoport tagjai közül körülbelül húszan maradtak a Kisfaludy utcában. Mivel Fáncsik nem akarta felvenni a szovjetekkel a harcot, új helyet keresett a csoportnak. Az egész napos aknatűz miatt készenlétben kellett lenniük, végül a késő esti órákban hagyták el a házat, és a pincéken keresztül jutottak a Nap utcába, ahonnan a kapitányságra mentek. Az éjszaka további részét itt töltötték el, de helyhiány miatt új szállást kellett keresniük.
Néhány tanúvallomás szerint viszont a Különleges Csoport csak november 4-én reggel hagyta el a Kisfaludy utca 28. számú házat. Gyűrű András vallomása szerint az egységet hajnalban riadóztatták a szovjetek közeledésének hírére. Ennek hatására zűrzavar tört ki, a fegyveres csoport tagjai pedig különböző irányban távoztak az épületből. Állítását az időpontra vonatkozóan arra alapozta, hogy az mindenképpen tudomására jutott volna, ha a csoport tagjai már előző éjjel elvonultak volna. Egy másik tanú, Juhász Sándor, a Kisfaludy utca 6. számú házban székelő fegyveres csoport tagja viszont alátámasztotta a különlegesek vezetőjének állítását azzal, hogy november 4-én reggel ők is a Kisfaludy utca 28-ban voltak, de Fáncsikot november 4. előtt látta utoljára. A Juhász-csoport innen vonult ki a környékre harcolni, amire saját parancsnokuktól kapták a parancsot. A házban és környékén azonban nem folyt harc. Az épületet még aznap belőtték aknával a szovjetek, „arról azonban nem tudok, hogy azért lőtték volna be, mert onnan lőttek volna rájuk”. Mindezekkel ellentétben Gyűrű Rozália azt állította, hogy Fáncsik a szovjet csapatok közeledésének hírére kiosztotta a fegyvereket, és utasításokat adott a harcállások elfoglalására. Ez a kijelentés azonban a többi vallomást figyelembe véve nem tűnik megalapozottnak. Ezt Debrei is cáfolta az egyik kihallgatása során: „November 4-én reggel az egység nem lett riadóztatva, ezen a napon egész nap nem volt a környéken lövöldözés. Illetve csak a szovjetek aknázták a környéket, mi nem vettük fel a harcot velük.” Az tehát, hogy a különlegesek november 4-én még a házban tartózkodtak, illetve felvették volna a fegyveres harcot, nem tűnik valószínűnek.
Mivel a csoport tagjai jórészt szétszéledtek, és csak néhányan tartottak Fáncsikkal, elfogadhatjuk azt az állítását, miszerint a Különleges Csoport szétesésének kezdetét november 3-ára datálta. Így tehát a különlegesekről mint egységes csoportról a továbbiakban nem beszélhetünk.

(A menekülés) November 4-én Fáncsik és Debrei, valamint a csoport velük tartó tagjai a kapitányságról a Víg utca 28. számú házba vonultak, ahová a szovjet támadás elől már több egymástól teljesen független csoport behúzódott. Itt tartózkodott többek között Szabó László csoportja, majd ide jöttek november 5-én Schmidt Lászlóék is.
November 5-én Fáncsik megtudta, hogy az egyik nagyobb fegyveres csoport egy fiatal nőt tart fogva, akire az a gyanú terelődött, hogy az államvédelmiseknek kémkedett. Emiatt többen is ki akarták végezni. Fáncsikék kihallgatták a nőt, akit Kozma Máriának hívtak. A lány elfogása után a Corvinból a Práter utcába került, majd onnan hozták a Víg utcába. Négy akt kép volt nála, amelyek őt ábrázolták, valamint egy notesz, amely 84 ÁVH-s és honvédtiszt nevét és adatait tartalmazta. Debrei feltevése az volt, hogy „szexuális kapcsolatban volt velük. [...] kezembe került egy füzet, amelybe különböző női használati tárgyak voltak beírva, és utána volt írva egy-egy tiszt neve.” Fáncsik további kérdéseket tett fel a lánynak, minek során megtudta, hogy a noteszben szereplő egyik százados Kozma „vőlegényjelöltje” volt. „A fentiek elmondása után pár erkölcsi vonatkozásu szó után, /megígértettem vele azt, hogy az életbe újra kiérve nem fog ilyen züllött életmódot folytatni/ s majd hogy felviszem saját embereimhez.” Fáncsik és Debrei ezek után felvitték Kozma Máriát a saját részlegükbe, és őrséget állítottak mellé, nehogy atrocitások érjék. Később felajánlották neki, hogy szabadon hazamehet, sőt valaki el is kísérte volna a csoportból, hogy biztonságban hazaérjen. Kozma azonban ezt visszautasította, és továbbra is velük maradt. Ennek okát abban jelölte meg, hogy egyrészt nincs jóban anyjával, másrészt nem akarja, hogy a környéken fegyveresek kíséretében lássák őt. Fáncsik egyik vallomásában azt mondta, Kozma Mária úgy vélekedett, hogy majd Debrei vigyáz rá, így nem eshet baja.
Ezen a napon történt Schmidt László szerint az is, hogy a régi parancsnokság lemondott, helyettük új parancsnokokat választottak, Pongrátz Gergely pedig átadta tisztségét Fáncsik Györgynek. Schmidt előadása szerint aznap este hét óra körül riadót rendeltek el, és ekkor közölték mindenkivel, hogy ettől kezdve egy „Gyurka nevezetű személy” a főparancsnok, helyettese pedig Szabó László. Ezt Fáncsik tagadta, sőt Debrei is a következőket mondta: „...nem tudok arról, hogy Fáncsikot megválasztották a Nyugatra távozni akaró csoport parancsnokául. Erről én a nyomozás során hallottam.” Egy másik tanú pedig Pongrátz lemondása után egy „Rigó” nevű férfiról beszélt, mint parancsnokról. László Béla szerint a csoport parancsnoka Szabó László volt, de „már Dorogon feltűnt nagy agilitásával Fáncsik György”. A hatóságok végül a sok ellentmondó tanúvallomás alapján a következőt állapította meg: „A Víg utcába húzódott csoport november 6-án Szabó László vezetésével megkezdte a menekülést Budapestről. […] Dorogra érve a csoport vezetését Fáncsik György, a »különleges« csoport parancsnoka vette át, helyetteséül Schmidt Lászlót nevezte ki.”

(Nyugatra!) November 6-án a fegyveresek elhatározták, hogy Nyugatra szöknek, ezért összegyűltek megvitatni az útitervet. Egy hajóskapitány javaslata az volt, hogy lopjanak egy hajót, és azzal menjenek Bécsig. Ezt a javaslatot azonban elvetették. Végül abban egyeztek meg, hogy késő este indulnak el. Valószínűleg ebbe a beszélgetésbe csöppent bele Csercsa Sándor is, aki annyit hallott, hogy a vezetők a további harcot kilátástalannak ítélik meg, ezért úgy döntöttek, hogy együtt Nyugatra szöknek. Fáncsik javaslata szerint kerülik a szovjetekkel való összeütközést, ha pedig szovjet csapatok jönnének szembe, le kell térni az útról. Fáncsik mindezek után közölte Debreivel is, hogy mivel jönnek a szovjet csapatok, és nagy harc van kilátásban, úgy döntöttek, hogy elhagyják Budapestet. Faith Márta vallomása szerint azok a fegyveresek, akik nem tartottak velük Nyugatra, addig nem hagyhatták el a Víg utcát, amíg a többiek el nem indultak, nehogy árulás történjen. A csomagolás után az udvaron gyülekeztek, majd 247-en útnak indultak. Az út során történt egy kis incidens Fáncsik és az egyik csoport vezetője között, mégpedig amiatt, hogy az utca mellett lévő páncélosokat megtámadják-e vagy sem. Mivel Fáncsik és emberei nem támogatták az ötletet, gyáva árulóknak nevezték őket. Este értek Angyalföldre, ahol a fegyveresek egy része a József Attila Kultúrházban szállt meg.
Másnap, november 7-én reggel a fegyveresek tovább folytatták útjukat Dunakeszi felé. Útközben Újpesten az ottani nemzetőrség tagjaival találkoztak, akiknek vezetői kérték, hogy maradjanak, és velük együtt vegyék fel a harcot a szovjet csapatokkal szemben. Ennek hatására néhányan leszakadtak a csoporttól, és ott maradtak, de Fáncsikék tovább folytatták útjukat, így estére Dunakeszire értek. A fegyveresek egy része átment a Szentendrei-szigetre és ott üdülőkben aludt.
November 8-án reggel a többi fegyveres is követte őket a szigetre. A nap folyamán néhány fegyveresnek sikerült több autót, teherautót és két katonai rádió adó-vevőt szereznie. (Az adó-vevőt állítólag arra használták, hogy a Szabad Európa Rádiót hallgassák. )
A nyomozás során végig vita folyt arról, hogy kik szerezték a járműveket, illetve ki adott rá parancsot, de többször általánosságban csak az szerepelt, hogy „közben a vezetőség teherkocsikat szerzett...” Fáncsik végig kitartott amellett, hogy ő erre nem adott utasítást, sőt azt sem tudja, hogy a többiek honnan szereztek kocsikat. Ezt Debrei és Schmidt is alátámasztották: „...nem tudom, hogy Fáncsik intézkedett-e utközben, mert ő is gyalogolt a csoporttal együtt. Arról sem tudok, hogy Fáncsik adott-e utasítást autó beszerzésére.” „Gépkocsiszerzésre Fáncsik nem adott utasítást.” Kozma Mária, aki végig Debrei és Fáncsik mellett tartózkodott, azt mondta, hogy öt fegyveres szerezte a tehergépkocsikat; de ő sem nevezte meg őket. Sőt, Schmidt László szerint „...a környezetben lévő teherkocsik kérésre hajlandók voltak bizonyos ideig a kocsijaikkal együtt a fegyveres csoport rendelkezésére állni.” Az azonban mégis elképzelhető, hogy Fáncsik a még nála lévő, a Víg utcai kapitányságról kapott papírt felhasználta, és ily módon autóhoz jutottak. Az egyik sofőr, Báró Sándor viszont vallomásában azt állította, hogy őt fegyverrel kényszerítették arra, hogy kocsiját átadja a menekülőknek, és azt később a szovjetektől kapta vissza.
Este a fegyveresek továbbindultak Esztergom irányába, ahol Fáncsik szerint az egyik csoport elkobozta a helyőrség egyik rossz állapotban lévő „Weeponját”, amit meg is javítottak. Többen is megpróbálták lebeszélni ezt a csoportot az ezredparancsnok kérésére arról, hogy magukkal vigyék az autót, végül sikerrel jártak, és a kocsit otthagyták. Az ezredparancsnok kérte meg őket arra is, hogy Esztergomban ne szálljanak le, különben megtámadják őket a szovjetek. Így a menekülők tovább vonultak Dorogig, és ott töltötték az éjszaka további részét. Néhány gépkocsivezető nem volt hajlandó továbbra is velük tartani, és elvált a csoporttól.
November 9-én reggel új gépkocsikat kellett szerezniük, ami sikerült is: kilenc teherautó és három-négy személyautó csatlakozott hozzájuk. „… a gépkocsivezetők hasonló modon, tehát nem kényszeritő körülmények között vállalkoztak arra, hogy egy darabig ők hajlandók minket szállítani.” Felderítőket küldtek előre, akiknek a vezetői Schmidt László és Szabó László voltak. Dorogon azonban a csoport tagjai közül sokan lerészegedtek, így körülbelül egy teherautónyi fegyveres le is maradt a többiektől. Őket Bajnánál várták be. Ekkor történt az a nézeteltérés Fáncsik és Schmidt között, amely a későbbiekre is kihatással volt: Schmidt autója nem indult be, mire Fáncsik ideges lett, mivel azt hitte, hogy Schmidt fel akarja tartani a csoportot. Ezért árulónak nevezte társát, és megfenyegette, hogy lelövi. Végül sikerült beindítani a motort, és a csoport továbbindulhatott. Fáncsik, Debrei és Kozma Mária egy kocsiban utaztak. A Bajnától Tarjánig tartó utat Debrei kicsit zavarosan írta le, de erre sehol máshol nem található utalás: „… ott én és Fáncsik bementünk az ott levő Nemzet őrségre, ahol ahol Fáncsik az előttünk haladó fekete kocsi után érdeklődött, ekkor kijöttünk és visszamentünk a teherautókhoz, utána újra visszamentünk a teherautókkal együtt Bajnára. Már ott volt a fekete kocsi is Bajnán, a mi sofőrűnk kiszállt, és egy másik vezette a kocsit tovább, onnan mentünk Tarjánba”. Mindebből nem lehet pontosan megállapítani azt, hogy mi is történt valójában.
A fegyveresek estére értek Tarjánba, ahol szovjet tankokkal találták szemben magukat. Mivel a felderítő autónak nem volt ideje jelezni a többieknek, már nem tudtak letérni az útról. A szovjetek, anélkül, hogy felszólították volna őket, hogy igazolják magukat, tüzet nyitottak rájuk. Fáncsik a történteket a következőképpen írta le: „Az első kocsi hirtelen megugrott, és eltűnt a szemünk elől. A második kocsiban nyugodtan ültem, arra gondolván, hogy a nemzetőrséget a kormány hozta létre, és így a szovjet csapatok bennünket nem fognak megtámadni. A kocsimból akkor ugrottam ki, amikor a hűtőházat egy géppuskasorozat érte.” Debrei pedig így konstatálta az eseményeket: „mikor meglátták a sok civil fegyverest, akkor elkezdtek lőni, és a sok részeg szanaszét futott.” A fegyveresek nem lőttek vissza, mindenki menekült, a csoport teljesen szétesett, a szovjetek viszont tovább lőtték a menekülőket. Egy szovjet tank ráment Fáncsikék autójára. Fáncsiknak és Debreinek sikerült idejében kiugraniuk, viszont Kozma Mária az autóban ragadt, és medencecsonttörést szenvedett. Az „ütközetnek” a fegyveres csoport részéről körülbelül nyolc halálos áldozata és nyolc-tíz sebesültje lett. A szovjet tankok kb. 15 perces tüzelés után elvonultak, a megmenekült fegyveresek pedig a sebesülteket az épségben maradt autókon a tatabányai kórházba szállították. Néhányan Fáncsikékkal együtt gyalog Tatabányára indultak, és ott bányászcsaládoknál illetve munkásszállón aludtak.
November 10-én délelőtt Fáncsik és Debrei bementek a kórházba meglátogatni Kozma Máriát, majd továbbindultak. Fáncsiknak ekkor már igen magas volt a láza. Útközben találkoztak egy néhány fős csoporttal, amelynek a vezetője egy Géza nevű fegyveres volt. Ő azt állította, hogy jól ismeri a környéket, ezért csatlakoztak hozzájuk. Így jutottak el egy kisebb településre, valószínűleg Környebányára, ahol az éjszakát töltötték.
A következő napon, tehát november 11-én Bánhida irányában folytatták útjukat, de Fáncsik állapota már olyan súlyos volt, hogy alig tudott menni, ezért azt szorgalmazta, hogy szerezzenek valamilyen járművet, amivel vissza tud jutni Budapestre. Mivel Fáncsiknál volt még az a bizonyos rendőrségi papír, amely az ő nevére szólt, valaki felvetette, hogy annak felmutatása ellenében talán kaphatnának a környéken lovakat. (Ez is alátámasztja azt a feltevést, hogy Fáncsik az út során már korábban is használhatta az igazolást annak érdekében, hogy gépkocsikhoz jussanak.) Így tehát Fáncsik két társával elindult, hogy lovakat szerezzen. Egy láposon keresztüljutva a közelben lévő állami gazdaságba értek, ahol két emberrel találkoztak, akiktől tizennégy lovat és egy kísérőt kértek. Az illetők azonban arra hivatkozva, hogy nincs ott az igazgató, nem akartak lovakat adni, és a környei tanácsra irányították őket. Ezért Fáncsik felnyergeltetett egy lovat magának, hogy azzal bemegy a tanácsra, két társa pedig ottmaradt. El is indult, majd szembe találkozott két civil fegyveressel, akik karszalagot viseltek. Találkozásuk eseménytelenül zajlott le, de Fáncsik pár perc elteltével hallotta, amint egyik társa utána kiált, hogy forduljon vissza, mert a karszalagosok kérdezni akarnak tőle valamit. Fáncsik visszafordult, és amikor visszaért, azt látta, hogy az egyik társa mögött álló fegyveres egy sorozatot lőtt ki, „mely sorozat Pista hátába fúródott be”. A ló megbokrosodott, ledobta lovasát, így Fáncsiknak és életben maradt társának gyalog kellett visszamenekülnie várakozó társaikhoz.
Az állami gazdaság egyik dolgozója, Mikes Mihály vallomásából kitűnik, hogy ő nyergelte fel a lovat, mivel Fáncsikéknak fegyver volt a kezükben. Arról azonban nem szólt, hogy meg is fenyegették volna. Azt sem említette, hogy a lövéssorozatot, amelynek lett egy halálos áldozata is, és ami miatt a másik kettő elmenekült, ki adta le és miért. A másik dolgozó pedig, Engi János, amikor meghallotta, hogy a jövevények az istállót keresik, állítólag félelmében egy homokgödörbe menekült, majd a géppisztolysorozatot hallva előfutott. Ekkor azt látta, hogy Fáncsikék menekülnek, a földön pedig annak a forradalmárnak a holtteste fekszik, aki a kapuban állt őrséget, hogy biztosítsa a lopást, és akit Garalyszki István rendőr lőtt le. Garalyszki vallomásának hiányában azonban nem derült arra fény, valójában mi is lehetett az oka annak, hogy lelőtte az egyik forradalmárt. Az sem nyert bizonyítást, hogy tényleg el akarták-e lopni a lovakat, vagy pedig Fáncsik állításának megfelelően szándékukban állt „hivatalosan” elkérni.
Miután Fáncsikék visszaértek várakozó társaikhoz, az egység elindult és a dombokon haladt tovább, Debrei pedig két társával együtt előrement felderíteni a terepet. Ekkor azonban már lakossági bejelentések alapján is tudtak útjukról, és keresték őket. Széplaki Mihály rendőrtörzsőrmester elmondása alapján a rendőrök, arra való tekintettel, hogy ilyen nagy létszám elfogására ők kevesen voltak, a szovjet katonaság segítségét kérték. Így a csoport további útja sem folytatódhatott háborítatlanul, mert néhány kilométer megtétele után a felderítők magyar rendőrökkel és egy szovjet páncélos autóval találták szemben magukat. Mivel az ellenállás hiábavaló lett volna, Debreiék odaadták igazolványaikat és a pisztolyokat. Debreit felszólították, hogy kiabáljon a többieknek, akik a kukoricásban bújtak el, hogy adják meg magukat. Körülbelül tízen meg is adták magukat, és előjöttek, Fáncsik és egy Irén nevű nő kivételével. A tíz embert lefegyverezték, és a páncélautó elé fektették őket. Az ismételt felszólításra Irén előjött, és közölte, hogy Fáncsik megsebesült. Sebesülésének körülményeit Fáncsik a következőképpen adta elő: A szovjet páncélos autó „riasztó sorozatot adott le. Ennél a riasztósorozatnál találtak el.[!] Őrizetbevételünkkor fegyver már nem volt nálam, mert a lápba bedobtam indulásunk előtt.” Azt Debrei is megerősítette, hogy a szovjet páncélos lőtt, és hogy utána Fáncsik sebesülten jött elő. Antal Gyuláné viszont másképp adta elő a történteket: ők, amikor már a páncélautó előtt feküdtek, egy lövést hallottak, „de ezt nem a szovjetek adták le, mert ezt mi láttuk”. Ezt a kijelentését még azzal erősítette meg, hogy „a pisztolyok számait, az igazolványon feltüntetett számokkal összeegyeztették, s így nyert megállapítást, hogy Fáncsik lőtte ki a lövedéket, mely combjába furódott”. Ezek szerint Fáncsik tehát önmagát sebesítette meg, bár Fáncsik fent idézett vallomása szerint fegyver ekkor már nem volt nála. Azt viszont egyikük sem mondta, hogy ők egyáltalán lőttek volna. Széplaki szerint viszont, miután hárman [ti. Debreiék] megadták magukat, a többiek a megadási felszólításra sortűzzel feleltek, a szovjetek pedig ezt viszonozták. Ennek azonban Mondvai János BM-dolgozó vallomása is ellentmond. Ő ugyanis azt mondta, hogy amikor a szovjetek felértek a dombra, azonnal leadtak egy sorozatot, és csak utána szólították fel a fegyvereseket a megadásra a rendőrök: „… adják meg magukat, fegyvert ne használjanak, mert ellenkező esetben szét fogjuk őket lőni.”
A menekülő csoportot letartóztatták, és beszállították őket a tatabányai szovjet parancsnokságra, Fáncsik Györgyöt pedig kórházba vitték.

(A letartóztatástól a tárgyalásig) Fáncsik György és társai 1956. november 11-én kerültek szovjet katonák és magyar rendőrök fogságába. Debreit és a többieket a szovjetek másnap a debreceni laktanyába szállították, ahol tizenhat napig tartották őket fogva, majd mindenkit szabadon engedtek. Fáncsiknak – sérülése miatt – a tatabányai kórházban kellett maradnia. Dr. Kisbán Jenő műtötte meg a combját november 11-én, akinek az elmondása szerint Fáncsikért Tóth Lajos honvéd ezredes jött másnap szovjet katonák társaságában. Innen került először Győrbe, majd Székesfehérvárra, utána Sashalomra, végül Budapestre a Fő utcába. A vizsgálati fogságból 1956. december 28-án szabadult. Felesége sokáig nem tudott róla semmit.
Fáncsik Györgynét egy ismeretlen hívta fel telefonon, aki tudatta vele, hogy férje a tatabányai rabkórházban van. December 15-én pedig kapott egy levelet, amelyben Fáncsik leírta neki, hogy meglátogathatja a rabkórházban. Fáncsikné leutazott Tatabányára, ahol azonban közölték vele, hogy férjét Győrbe szállították. Győrben pedig azt az információt kapta, hogy Fáncsikot már átadták a magyar hatóságoknak, és Budapestre vitték. Fáncsik György végül december 28-án került haza, és 1957. február 28-áig tartózkodott otthon. Felesége nem tudta, hogy ezután a március 12-éig terjedő időszakban hol volt, csak arról értesült, hogy férjét 1957. március 12-én letartóztatták.
Fáncsik Györgyöt végleges letartóztatásáig (1958. március 31.) hétszer vették őrizetbe, bár ezek pontos dátuma és időtartama nem követhető nyomon. Az iratokban megjelölt, a letartóztatásokra vonatkozó időpontok (ennek következtében időtartamuk is) meghatározása néhol helytelen. Pontatlanságukra dr. Gönczi György osztályvezető ügyész is felhívta a hatóságok figyelmét. A letartóztatások időpontját így a hivatalos javaslatok, előterjesztések, utasítások segítenek megállapítani, bár teljesen pontos képet így sem kaphatunk.
Annyi bizonyos, hogy Fáncsik György az 1956. november 11-étől december 28-áig terjedő időszakban vizsgálati fogságban volt. Egy 1957. március 8-án keltezett, az előzetes letartóztatásra irányuló javaslat alapján valószínű, hogy helytálló Fáncsik Györgynének az a megállapítása, miszerint férjét március 12-én tartóztatták le. Azt, hogy ez a fogság meddig tartott, nem lehet megállapítani, mert erre vonatkozó adat nem volt fellelhető az iratok között.
Egy 1957. április 29-én kelt határozatban, amelyben Fáncsik közbiztonsági őrizetbe való vételét szorgalmazták, tényként az áll, hogy április 13-tól tartják őrizetben. Ezt alátámasztja az is, hogy több kihallgatási jegyzőkönyvet is felvettek április 13. és 29. között. 1957. május 6-án döntöttek a nyomozás megszüntetéséről, amelyet a határozat szerint április 28-án indítottak. A szabadlábra helyezési parancs azonnali végrehajtási utasítással május 7-én kelt.
Az iratok között a következő adat 1958. március 21-éről való, amikor is az előzetes letartóztatás és a házkutatás elrendeléséről határoztak. (Az indoklás szerint Fáncsik aktívan részt vett az ellenforradalmi cselekményekben, mégpedig úgy, hogy a Corvin-közi vezetők megbízásából egy különleges századot szervezett és annak vezetője volt, majd 1956. november 4. és 6. között egy 400 fős fegyveres csoportnak parancsolt, amellyel együtt a harcokban is részt vett. November 6. után pedig, miután elhagyták Budapest területét, Tarján községnél megütköztek a szovjet csapatokkal. ) Az utasítást az előzetes letartóztatásra és a házkutatásra március 27-én adták ki; a házkutatási jegyzőkönyvet március 28-án vették fel, 29-én pedig egy jelentés készült Fáncsik György kihallgatásáról. A kihallgatási jegyzőkönyv viszont nincs az iratok között. A jelentés szerint a Különleges Csoport tevékenysége rablások és fosztogatások megakadályozása volt, atrocitásokat nem követtek el. Fáncsik eszerint 1956. november 11-től december 28-ig, majd 1957. március 12-től május 7-ig volt letartóztatásban, de bűncselekmény hiányát állapították meg, ezért minden alkalommal szabadlábra helyezték.
Láthatjuk, hogy a fentiek alapján a letartóztatások időpontja itt sem egészen pontos. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy valószínűleg 1958. március 31. volt az a nap, amikor Fáncsik György végleg a hatóságok fogságába került. Az ő emlékezete szerint eddig az időpontig viszont hétszer tartóztatták le. Ezt egy – az „Ellenforradalom Magyarországon” címet viselő, a fegyveres csoportokról készült, összefoglaló jelentéseket tartalmazó dossziéban található – feljegyzés is alátámasztja: „1956. november 11-től kezdve hét ízben volt előzetes letartóztatásban. Közben hat hónapra internálták is. Bűncselekmény hiányában azonban mindig szabadlábra helyezték. 1958. március 31-én lett legutóbb letartóztatva és ügyének kivizsgálásáig internálva.” Az internálásra vonatkozó más adat vagy megjegyzés hiányában sajnos nem derül ki az iratok közül, hogy pontosan mikor és hová internálták Fáncsik Györgyöt.
Fáncsik György egészségügyi állapotának részletes bemutatása és tisztázása fontos, mert valószínűleg nagy szerepet játszott abban, hogy a többszöri letartóztatásnak nem lett komolyabb következménye. Ezenkívül a védelem is nagy hangsúlyt fektetett rá a tárgyalások során. Egy ügynöki jelentésben is találunk erre vonatkozó információt. A „Laczkovics” fedőnév alatt leadott jelentés egy Fáncsikkal való beszélgetés alapján tér ki a „diliflepnire”. Fáncsik elmondása szerint „…ő valódi úton jutott hozzá.”. Módja és lehetősége nyílt arra, hogy tanuljon, amit ő ki is akart használni, de túl magas határt szabott magának. Ez meghaladta szellemi képességeit, és nem bírták az idegei. Azóta azonban rendbe jött, a vizsgálatok során túlozva játszott, ezért lett mindig pozitív a diagnózis.
Az valóban elképzelhető, hogy a nyomozás során Fáncsik „rájátszott” állapotára, hátha a hatóságok enyhítő körülményként veszik majd figyelembe. Azonban a teljes gyógyulásnak ellentmond többszöri öngyilkossági kísérlete, valamint a börtönben és néhány kihallgatás alkalmával tanúsított viselkedése. Ezenkívül az a jellemzés is elgondolkodtató, amelyet Weinhardt Jánosné adott róla: „...ami nála feltünő, s egyben ismertető jele, hogy orrát idegességében mindig rángatta, s arca is állandóan rángatozott.” A házkutatás alkalmával is rendkívül idegesen viselkedett, ami „azzal magyarázható, hogy nem régen szabadult az elmegyógyintézetből, ahol megfigyelés alatt állt, és jelenleg is kezelik.”
A kihallgatások során is előfordult néhány labilis idegzetre utaló jel. Az 1957. április 26-án írt saját kezű vallomását egy félbemaradt mondat után a következő szavakkal zárta: „A vallomásom további folytatását lelki kényszer hatása miatt megszakítom.” 1958. április 11-én pedig panaszt nyújtott be arra hivatkozva, hogy a Lipótmezei Elmegyógyintézetből március 25-én jött ki, és jelenlegi idegállapotában nem tud védekezni. Ez év július 29-én a részére átadott, az ügyében keletkezett iratokat áttanulmányozta, de rossz idegállapota miatt nem tudja teljes egészében megérteni. Egy másik alkalommal pedig a kihallgató semmilyen kérdésére nem volt hajlandó válaszolni.
A házifogda jelentéseit is érdemes áttanulmányozni, hiszen Fáncsik idegrendszere valószínűleg az átlagosnál is rosszabbul tűrte a bezártságot. 1958. június 25-én sötétzárkával büntették azért, mert a jelentés szerint nem volt hajlandó az őr utasítását végrehajtani, és meztelenül lefeküdt a betonra, valamint elkezdett kiabálni: hogyha nem viszik vissza, „kiveri a dilit”. Néhány nappal azelőtt pedig le akarta ütni az őrt egy vizes kancsóval. Az őr jelentése szerint: „Erélyes kézrátételt kellett használnom, hogy sötét-zárkába el tudjam helyezni.”
Egy decemberi szolgálati jegy szerint Fáncsikot ismét sötétzárkára ítélték, mert a kihallgatások és a szembesítések során sorozatosan szemtelen és rágalmazó magatartást tanúsított. A jegy hátoldalán dr. Bencze kézírásával az olvasható, hogy Fáncsik rendkívül ideges állapotban van, ezért fokozott mértékben való megfigyelését tartja szükségesnek, nehogy öngyilkosságot kövessen el. Egy két nappal később kelt jelentésből kitűnik, hogy amire számított, be is következett. A jelentésből kiderül, hogy a következőképpen történt az öngyilkossági kísérlet: „...Fáncsik György őrizetes az állami tulajdont képező ing felhasználásával felakasztotta magát a zárkában lévő WC-lefolyó csövére.” Mivel az orvos figyelmeztetésének hatására egy ember állandóan Fáncsik ajtaja előtt állt, még időben észrevették. Miután levágták a csőről, talpra állt és teljesen eszméleténél volt.
A végső ítélet kimondása után Fáncsik György még egyszer megkísérelt végezni magával. Egyik éjszaka felvágta ereit egy borotvapengével, de ezt is még idejében észrevették. Ezúttal sokkal súlyosabb állapotba került, eszméletlen volt, és nem lehetett érezni a pulzusát, ezért vérátömlesztést is kapott. Ismét megmentették tehát az életét, ha csak néhány órára is.
Mivel Fáncsik a nyomozás során többször hivatkozott rossz idegállapotára, és arra, hogy korábban már többször állt orvosi kezelés alatt, Gazdag Vilmos rendőr százados az 1958. április 10-én kelt határozatban szakértők kirendelése mellett döntött. Célja annak tisztázása volt, hogy Fáncsik szenvedett-e korábban elmebetegségben, illetve jelenleg beszámítható-e. A vizsgálatokat dr. Faber Viktor igazságügyi orvosszakértő és dr. Paneth Gábor igazságügyi elmeorvos végezte el. Jelentésüket és véleményüket mely szerint Fáncsik György többször állt kezelés alatt április 20-án fogalmazták meg,. Már 1948-ban, tehát 15 éves korában, amikor szülei elváltak, járt ambuláns kezelésre Angyalföldön. 1953-ban vonult be katonának, ekkor anyjával összeveszett, ezért felvágta ereit. A Magyar Néphadsereg Központi Kórháza Ideg- és elmegyógyászati osztályának igazolása szerint itt 1954. február 13. és március 20. valamint március 24. és április 7. között látták el. Ezek után leszerelték, és a kispesti ideggondozó kezelése alá került. 1958. március elején a munkahelyi nehézségek és a gyakori letartóztatások miatt ismét öngyilkosságot kísérelt meg. Ekkor került a Lipótmezei Elmegyógyintézetbe, ahol 5 napig tartották bent, majd átvitték a Völgy utcába, ahol még 3 hétig kezelték. (Így tehát Fáncsik a kórházból gyakorlatilag rögtön börtönbe került.)
Az igazságügyi orvosok által írt jellemzésben több helyen előfordul utalás arra, hogy Fáncsik zavarosan adja elő életének történetét és a forradalom alatt zajlott eseményeket. (Ez azonban a kihallgatási jegyzőkönyvekben és a saját kézzel írt vallomásaiban nem tükröződik.) „Elbeszélése sokszor akadozó, hézagos, emlékezeti felidézése számára kompromittáló tényeket illetően nehézkes. Többször sírva fakad, elbeszélésének módjában, magatartásában sok a theatrális jelleg. Elmebetegségre utaló tünet nincs...” Ez a jelentés önmagában még nem lett volna végzetes Fáncsik számára, azonban az orvosi vélemény aláásta az erre támaszkodó védelmet, és megpecsételte sorsát: „...psychopatiás, hysteroid karakter. (...) Megállapítjuk, hogy nem szenved elmebetegségben, sem öntudatzavarban, a cselekmények elkövetésekor sem szenvedett, nem tekinthető sem képtelennek, sem korlátozottnak cselekménye társadalmi veszélyességének felismerésére, sem akaratának megfelelő magatartásra.”
Így tehát a Fáncsik idegállapotára, mint korlátozó körülményre apelláló védelem átmenetileg támaszték nélkül maradt. A tárgyalás előtt azonban újabb orvosszakértői véleményt kértek, amelyet 1959. júliusában készített dr. Balassa László és dr. Kelemen Endre. Az ő jellemzésük hasonló az előzőekhez, de értékelésük döntően különbözik attól: „A tapasztalat szerint az ilyen személyiségek szokatlan külső körülmények közt gyorsabban sodródnak be helytelen magatartásba és cselekményeik következményeit nem tudják olyan tisztán megítélni, mint teljesen kiegyensúlyozott személyiségek. Vádlottnál ezt, mint korlátozó körülményt értékeljük.” (Kiemelés tőlem. – B.Zs.) Ezzel a véleménnyel tehát támogatták a védelem álláspontját – bár a tárgyalás során az illetékesek ezt figyelmen kívül hagyták.
Több ügynöki jelentés is született Fáncsikról „Éva” illetve „Kántor Éva” fedőnév alatt. Egy 1957. márciusi jelentésben az ügynök – egyes szám első személyben – leírta, hogy kint járt Fáncsik György anyjának lakásán, ahol találkozott Fáncsikkal. Fáncsik György is beszélt erről a találkozásról, melynek körülményeit hasonlóképpen adta elő. A két beszámoló azonban sokban különbözik egymástól. Míg Fáncsik arról tett említést, hogy a lány szerelmes volt belé és zsarolta, addig a lány a férfi agresszivitásáról és támadó magatartásáról számolt be. A búcsúzásnál Fáncsik megkérte a lányt, hogy többé ne keresse, mire ő „a búcsunál mondotta még, hogy én ezt nagyon de nagyon megfogom bánni”. Az illető hölgy Kozma Mária volt.
„Kántor Éva” egy 1958. március 12-én kézzel írt ügynöki jelentésében – egyes szám harmadik személyben fogalmazva – egy Fáncsik György és Kozma Mária között lezajlott találkozóról számol be. Eszerint a férfi közölte Kozmával, hogy tudja, hogy ő juttatta börtönbe, illetve hogy több nyomozóval járt kint a lakásán, mielőtt letartóztatták. Kozma ezt tagadni próbálta, de Fáncsik azt válaszolta, hogy „… volt alkalmuk az egész ellenforradalmi csapatnak megbeszélni bent a börtönben, hogy kinek a révén kerültek oda, annál is inkább, hiszen egy helyen voltak.”
„Kántor Éva” egy másik, kézzel írt, összefoglaló jellegű jelentése – egyes szám első személyben fogalmazva – az ügynöknek a forradalom alatti elfogatásáról, Fáncsik csoportjával való találkozásáról, a menekülésről és a tarjáni szovjet támadásról, valamint a sebesüléséről és kórházba szállításáról számol be. Mindez teljesen megegyezik a Kozma Mária által, a tanúkihallgatása alkalmával vallottakkal.
A tények egybeesése nem valószínű, hogy véletlen volt. Ki bújt meg tehát valójában „Éva” és „Kántor Éva” személye mögött? Egy 1957. február 11-én kelt jelentés Kozma Máriának a rendőri szervekhez fűződő kapcsolatát tárgyalja. Eszerint Kozma folyó év január 20-án tett egy bejelentést, miszerint jól ismeri a Corvin-köziek tevékenységeit, parancsnokainak neveit, valamint több személyről fontos információval tud szolgálni.
A bejelentés nyomán behívták tanúkihallgatásra, ahol vallomásában Fáncsikot is megemlítette – mint a Corvin-köziek egyik vezetőjét. A továbbiakra nézve is felajánlotta segítségét a hatóságoknak, „Kozma Mária azonban nem lett részünkre sem ügynöknek, sem informátornak beszervezve, mivel erre nevezettet fiatal koránál fogva /:15 éves/ alkalmatlannak tartottam. Sokszor gyerekes magatartást tanúsít.” Ennek ellenére ez a fiatal lány szívesen érezte és éreztette önmagát fontos embernek, aki befolyással bír mások életére. Ez jól kirajzolódott azokból a vallomásokból is, amelyek Fáncsik első szabadulásának (tehát 1956. december vége) körülményeire, illetve az azt követő néhány hétre vonatkoznak.
Kozma Mária 1956 karácsonyán tett látogatást Fáncsik édesanyjánál, akinek elmondta, hogy ő a fiának köszönheti életét, aki „a legrendesebb férfi volt a csoportban ... ne féljen, mert fiát ki fogja szabadítani ... még aznap elmegy a Budapesti Főosztályra, ahol egy magas beosztású parancsnokkal fog beszélni. Még hozzátette, hogy ő mint ávós került a felkelők közé, a Jászai Mari téren dolgozott, és rövidesen a karhatalomnál fog dolgozni.” A beszélgetés folyamán afelől is érdeklődött, hogy végeztek-e már házkutatást Fáncsik lakásán. Amikor nemleges választ kapott, felhívta Kozárné figyelmét arra, hogy ne lepődjön meg, ha őt is felismeri a házkutatást végzők között, de tegyen úgy, mintha nem ismerné. Fáncsik anyja és felesége azt is határozottan állították, hogy Kozma Mária később – fontosságát fitogtatva? – fenyegető megjegyzéseket is tett arra utalva, hogy ő Fáncsik Györgynek nemcsak segíthet, hanem árthat is. Ha akarja, ki tudja hozni a börtönből, de „ha akarja akkor fel is huzathassa, mert 200 ft-ért annyi hamis tanút szerez, amennyit akar.” Mivel pedig könnyen szerez tanúkat, akik pénzért bármit hajlandóak vallani, ami elég ahhoz, hogy valakit elítéljenek, a két asszonynak nem volt választása, rá kellett bízniuk magukat a fiatal lány jóindulatára.
Fáncsik a lány látogatását követő rövid időn belül, 1956. december 28-án tért haza. Ezt anyja annak tulajdonította, hogy Kozma Mária intézkedett fia ügyében. Valószínűleg a lány fenyegetőzésének tudható be az is, hogy Fáncsik hazatérése után édesanyja megpróbálta őt rábeszélni arra, hogy váljon el feleségétől Kozma Mária kedvéért, aki állítólag menyasszonyaként viselkedett. Ezt anyja december 28-án este közölte titokban Fáncsikkal. Fáncsik vallomásából egyértelműen az tükröződik, hogy szerinte Kozma Mária szerelmes volt belé, és azáltal próbálta megnyerni magának, hogy megfenyegette: ha nem reagál úgy érzelmeire, ahogyan azt ő szeretné, elviteti. Sőt, egy olyan lehetséges feljelentéssel is zsarolta, amelyben harminc tanúval igazolná azt, hogy a férfi 25 ÁVH-st gyilkolt meg. Ezzel kapcsolatban szintén megemlítette, hogy pénzért könnyen tud olyan tanúkat szerezni, akik hajlandók lesznek azt állítani, amit ő akar.
Kozma Mária – talán gyerekes bosszúvágytól vezérelve – mégis együttműködött a hatalmi szervekkel. Láthattuk, hogy kezdetben a nyomozó hatóság hivatalosan is elzárkózott ügynökként való alkalmazása elől, de a lánynak mégis sikerült elérnie, hogy felfigyeljenek rá. Beszervezésével kapcsolatban az elutasító jelentés mellett megtalálható az iratok között Kozma Mária 6-os kartonja, valamint B- és M-dossziéja. Így felvételére nemcsak az álnéven íródott ügynöki jelentésekből következtethetünk.
Mindezt bizonyítva álljon itt egy Kozma Mária saját kézzel írott, 1957. április 6-án kelt nyilatkozatából idézett részlet: „Én Kozma Mária … önként, saját elhatározásom alapján, az októberi események alatt elkövetett büntetendő cselekmények megbánása után azok súlyosságát tudva – az elkövetett ellenséges cselekmények jóvátétele érdekében, mint igaz hazafi felajánlom szolgálatom, illetve segítségemet a Politikai Rendörségnek. (…) Jelentéseimet »Kántor Éva« fedőnévvel írom alá, mely a törvényes nevem erejével bir.”
„Laczkovics” fedőnév alatt három ügynöki jelentés került elő az iratok közül. Ezek tárgya Fáncsik György forradalom alatti tevékenysége, illetve megfigyelése. Az első jelentés, melyben az ügynök beszámolt arról, hogy egy ismerősén keresztül hogyan próbált Fáncsik közelébe kerülni, 1957. október 4-én kelt. Érdemleges információval azonban nem szolgált.
A következő (1958. január 31-én kelt) jelentésben „Laczkovics” a Különleges Csoport Corvinhoz fűződő viszonyát és feladatát ismerteti: „[Fáncsik] Mint a különleges osztag parancsnoka közvetlenül és kizárólag a főparancsnok személyének volt alávetve.” A különlegesek feladatát ő is a rendfenntartásban, valamint megbízhatatlan személyek őrizetbe vételében jelölte meg. A különlegesek feladata szerinte „a tábori csendőrség feladatának felelt meg.”, ugyanakkor hozzátette, hogy Fáncsik és csoportjának tevékenységét részleteiben nem ismeri. A parancsnok személyének jellemzése során rámutatott arra, hogy Fáncsik, a többi parancsnokkal ellentétben, rendet tudott tartani csoportjában, és kemény kézzel irányította őket. Bár jelentése az addigiakhoz képest új információt nemigen tartalmazott, Kispéter László rendőrnyomozó főhadnagy megdicsérte az ügynököt Fáncsik tevékenységének felderítésére irányuló munkájáért.
A harmadik előkerült (1958. február 25-én kelt) jelentés szerint az ügynök Antal Gyulánétól harmadízben is megpróbált Fáncsikra nézve újabb adatokat beszerezni, de semmi fontosat nem tudott meg. Arról azonban ezen az egy helyen szerezhetünk tudomást, hogy menekülés közben, amikor a fegyveresek Környebánya irányába tartottak, „az egyik kis faluban történt az, hogy összetörték a párttitkárt”. Ugyancsak ez a jelentés számol be Fáncsik (egy korábbi fejezetben már említett) „diliflepnijéről” is.
A „Laczkovics” fedőnevű ügynök személyére Fáncsik György és társai elleni nyomozati anyagból nem derül fény. Egy 1960. januárjában készült összefoglaló azonban tartalmazza egy 1957. június 5-i, „Laczkovics” által leadott ügynöki jelentés kivonatát . Ennek tartalmát László Béla György 1957. március 26-ai kihallgatási jegyzőkönyvével , valamint az ő ügyében 1957. május 3-án írt jelentéssel összevetve is kiderül, hogy László Béla György és a „Laczkovics” fedőnevű ügynök személye azonos. Az viszont tény, hogy „Operativ célra fel lett használva: 1./ László Béla György, akit a BTA 56.§ alapján szabadlábra helyeztünk, majd a II/5. alosztály beszervezte.” László Béla György 6-os kartonjából pedig az is kiderül, hogy Lászlót 1957. május 2-án szervezte be Kispéter László főhadnagy a II/3-b. osztályról. A beszervezés alapja: kompromittáló. Fedőneve „Laczkovics”, majd később „Létai” és „Vásárhelyi” volt.

(Az utolsó szó jogán) Fáncsik György és társai perének kilenc vádlottja I. r. Fáncsik György, II. r. Dobi Károly, III. r. Tóth Tibor, IV. r. fk. Gyűrű András, V. r. fk. Deák Gábor, VI. r. Huzián István, VII. r. fk. Novák Károly, VIII. r. Debrei István, IX. r. Lengyel Jenő volt. A per érdekessége, hogy a legtöbb vádlott nem ismerte egymást, egymástól függetlenül tevékenykedtek a forradalom alatt. Ügyeiket egyedül az a vád kapcsolta össze, hogy részt vettek az 1956. október 30-ai Köztársaság téri eseményekben. A Budapesti Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsa 1959. július 21-én ült össze, hogy megtárgyalja Fáncsik György és társai perét. Az elnök dr. Tutsek Gusztáv, a népbírák Bihari Lajos és Melegh Lajos voltak, a vádat dr. Mácsik György ügyész képviselte. A per zárt tárgyalás keretein belül folyt, az elnök gyorsított eljárást rendelt el.
A központi kérdés, amelyre a bíróság a legnagyobb hangsúlyt fektette, a Köztársaság téri események voltak.
Fáncsik György a forradalmi eseményeket hasonlóképpen adta elő, mint a már ismert vallomásaiban. Bozsó Imre megmentésével kapcsolatban azonban tett egy figyelemfelkeltő kijelentést: „A nyomozás során ezt a vallomást visszavonatták velem erőszakkal, pedig én mentettem meg az életét.” Tagadta, hogy október 30-án riadó volt a Kisfaludy utcában és a különlegeseket kivezényelte a Köztársaság térre, illetve hogy oda szervezetten vonultak ki. Arra a vádra pedig, hogy csoportja a Corvin-közi forradalmárokhoz tartozott, így reagált: „A Corvin-közi csoport rá akart venni, hogy hozzájuk csatlakozzunk. Én azonban erre nem voltam hajlandó.” Továbbra is tagadta, hogy államvédelmistákat hurcoltak meg, vagy a Különleges Csoportnak ilyen feladata lett volna. Azt is tagadta, hogy a Víg utcában megválasztották parancsnoknak, mondván, hogy ott több csoport „állt össze”, amelyeknek nem volt közös parancsnokuk. Debrei István határozottan kijelentette, hogy nem járt a Köztársaság téren október 30-án, sőt nem is hallott az ott történtekről. Egy alkalommal pedig a következőket mondta: „Nyomozás során tanuimat megfélemlítették.” Tóth Tibor továbbra is azt állította, hogy a különlegesek ÁVH-sokat állítottak elő, valamint hogy Fáncsik és Debrei is kivonultak a térre. Konkrétan azonban nem látott semmit. Gyűrű András kijelentette, hogy a Köztársaság téren senkit nem látott vádlott-társai közül. Saját ottani tevékenységével kapcsolatban pedig ezt mondta: „A nyomozás során a rendőr főhadnagy megcibálta a pajeszomat, azért vallottam azt, hogy én is lőttem.”
A tanúkat a bíróság július 27. és augusztus 4. között hallgatta meg. A megjelentek közül sokan mentő tanúvallomást tettek, vagy legalább enyhítették szavaik élét. Több olyan vallomás volt, amelyet nem lehetett értékelni, mivel a tanúk vagy nem tudtak semmit a vádlottak tevékenységéről, vagy amit tudtak, nem volt érdemleges. Sokan fel sem ismerték a vádlottakat. Terhelő vallomást csak a pártház védői tettek.
Az ügyész 1959. augusztus 4-én módosította a vádakat: Fáncsik Györgyöt a BHÖ 230., 232. pont /1/ bek. 2. és 3. tételében foglaltakkal, Debrei Istvánt a BHÖ 1. pont /1/ bekezdésében foglaltakkal vádolta, de a BHÖ 1. pont /2/ bek. vádját elejtette. A perbeszédeket az augusztus 5-i tárgyalási napon tartották meg. Az ügyész azt indítványozta, hogy Debreit és Lengyelt hosszan tartó börtönbüntetésre, a többi vádlottat pedig a kiszabható legsúlyosabb büntetésre ítélje a bíróság.
A védők közül egyedül Gyűrű András ügyvédje hivatkozott védence életkorára: mivel fiatalkorú, nem lehet halálra ítélni. I. r. Fáncsik György védője kérte, hogy az ítélethozatalnál vegyék figyelembe védence korlátozottan beszámítható állapotát, ezért határozott időtartamú börtönbüntetést javasolt. Ekkor Fáncsik György az utolsó szó jogán a következőket mondta: „Amit elkövettem azt elismerem, de amit nem követtem el, azt nem ismerhetem el. Amit tettem nem szándékosan tettem, kérem, hogy a bíróság vegye figyelembe, hogy az idegállapotomból kifolyólag meghasonlottam önmagammal, a jelenlegi állapotom olyan, hogy kivezető utat nem találok, és kérem, hogy a bíróság az ügyész által kért ítéletet szabja ki, és abban megnyugszom.”
A Budapesti Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsa T. Nb. XI. 9024/1959 szám alatt a következő ítéletet hozta:
I. r. Fáncsik György: halál
II. r. Dobi Károly: halál
III. r. Tóth Tibor: halál
IV. r. fk. Gyűrű András: éf.
V. r. fk. Deák Gábor: halál
VI. r. Huzián István: halál
VII. r. fk. Novák Károly: halál
VIII. r. Debrei István: halál
IX. r. Lengyel Jenő: 15 év.
Az ítéletek önmagukban is nagyon súlyosak, de ha figyelembe vesszük a vádlottak és a halálos ítéletek számának arányát, megdöbbentő eredményre jutunk. A hatalom az ügyben a lehető legsúlyosabb megtorlást alkalmazta, és mindezt azért, mert a vádlottak egy része állítólag jelen volt a Köztársaság téren – bár az ő cselekedeteik sem kellően bizonyítottak. Figyelemre méltó az ítélet meglepő – és új! – fordulatokban gazdag indoklása is, amely szintén tartalmaz olyan alaptalan vádakat, amelyeket tényként fogalmaztak meg. Eszerint Fáncsik György 1956. október 24-én, csavargása során jutott el a Víg utcai rendőrkapitányság épületéhez, „...amelyet akkor már a fegyveres ellenforradalmárok elfoglaltak és onnan irányították a környéken folyó ellenforradalmi harcokat. Fáncsik György ... azt a megbízatást kapta, hogy ... vonuljon át a Kisfaludi u. 28/b. számu házba...” , és csatlakozzon a Kasza-csoporthoz, amely a Corvin-köziekhez tartozik, és komoly egységet képvisel. A Fáncsik-féle csoport rendeltetése ÁVH-s beosztottak előállítása volt. „Ezen csoport megalakulásával lényegében Fáncsik György vette át a házban tartózkodó többszáz főből álló fegyveres csoport feletti parancsnokságot és a továbbiakban az ő eszmei irányítása mellett folytatódtak a környéken az ellenforradalmi események.”
Az iratban külön fejezetet alkot „A vádlottak tevékenysége a Köztársaság téren”. Eszerint október 30-án reggel az összes Corvin környéki csoportot riadóztatták és parancsba adták, hogy mindenki vonuljon ki a térre a pártház megtámadása céljából. „Az események láncolatából kétségen kívül megállapítható az is, hogy a Köztársaság térre kivonult Fáncsik György féle különleges csoport teljes egészében résztvett a Köztársaság téri eseményekben, részese volt a pártház elleni támadásnak és az ott lefolyt különböző erőszakos cselekményeknek.” De „...azt, hogy Fáncsik György a pártház elleni ostromban személyileg hogyan vett részt és egyénileg milyen cselekményeket követett el, az eljárás során megállapítani nem lehetett”.
Az irat tényként állapítja meg azt is, hogy Fáncsik a pártház elfoglalása után a téren tartózkodott csoportjával együtt. Ekkor a DISZ-ház óvóhelyéről a térre került egy asszony a gyermekével, akit Kertész István, a pártház gondnoka nyakába vett és kimenekített. Eközben Fáncsik lövöldözött.
Ezután Bozsó Imrét a pártház óvóhelyéről kihurcolták a térre, „ekkor szembetalálta magát Fáncsikkal, aki a színháznak háttal állt, és kezében lövésre készen géppisztoly volt. Az ütlegelések hatására Bozsó egy pillanatra elfordult Fáncsik felől, mikoris egy géppisztolylövést kapott a karjába, s amikor hirtelen odapillantott, újból Fáncsik Györgyöt látta a reá tartott géppisztolycsővel. Más fegyveres vele szemben nem volt.” Érdekes az a megállapítás is, hogy Fáncsik agyon akarta lőni Bozsót, amit csak azért nem tudott megtenni, mivel ha feljebb lő, a tömegből is eltalálhatott volna valakit.
Azt szintén nem sikerült a hatóságoknak megállapítaniuk, hogy az első rendű vádlott a későbbiek során miként vett részt az atrocitásokban. Az irat a továbbiakban a többi vádlott Köztársaság téri tevékenységével kapcsolatban is közöl több olyan „tényt”, amit „az eljárás során megállapítani nem lehetett”.
Augusztus 7-én, az ítélet kihirdetése után I. r. vádlott Fáncsik György kijelentette: „Az ítéletben megnyugszom. Kegyelmet nem kérek.” Védője viszont kegyelmet kért, és fellebbezést nyújtott be. Fáncsik kegyelmi kérvényében az ügyvéd ismét védence egészségügyi állapotára hivatkozott: „...a védelem álláspontja szerint kizárólag ezen betegségének tudható be az ellenforradalom alatti magatartása.” Dr. Gáspár Miklós, Fáncsik védője, bizonyításkiegészítő indítványt nyújtott be, Fáncsik Györgyné pedig az ügyészhez írt egy levelet, melyben férje életéért esedezik.
A fellebbezési tárgyalást 1959. december 14-én és 15-én tartották, az ítéletet december 18-án hirdették ki. A tanácsvezető elnök dr. Borbély János, a népbírák Fehér Kálmán, Györe József, Maróti Károly és Szabó Sándor voltak. Gyűrű András és Lengyel Jenő, illetve képviselőik bejelentették, hogy visszavonják fellebbezésüket.
December 18-án a T. Nbf. I. 69/1959/8. sz. alatt hozott ítéletet a következő változtatásokkal hirdették ki:
V. r. fk. Deák Gábor: életfogytiglan
VII. r. fk. Novák Károly: 10 év
VIII. r. Debrei István: életfogytiglan.
Az indoklás szerint „az elsőfoku biróság Fáncsik György vádlottat a Népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésével és a Népköztársaság megdöntésére irányuló cselekmény elkövetése által megvalósított bűntett, számszerűleg meg nem határozható többrendbeli gyilkosság bűntette, gyilkosságok bűntettének kísérlete, a társadalmi tulajdon sérelmére ismételten és bűnszövetkezetben lopással és szándékos megrongálással elkövetett, különösen nagy kárt okozó bűntett, a társadalmi tulajdon sérelmére elkövetett háromrendbeli rablás bűntette, végül felbújtói minőségben felfegyverkezve elkövetett többrendbeli, magánosok ellen irányuló erőszak bűntette miatt összfőbüntetésül halálra...” ítélte, ami a másodfokú bíróság ítéletével jogerőre emelkedett. A tanács Fáncsik György egészségügyi állapotára való hivatkozást nem találta a vádlott javára értékelhetőnek.
Fáncsik kegyelmi kérvényét fenntartotta. A kegyelmi tanácskozást december 18-án tartották, szintén dr. Borbély János elnökletével. A legfőbb ügyész képviselője a terhelteket nem ajánlotta kegyelemre. A népbíróság tagjai egyöntetűen szintén amellett döntöttek, hogy a vádlottak közül senki nem érdemel kegyelmet.
Tóth Tibor, Dobi Károly és Huzián István halálbüntetését 1959. december 22-én hajtották végre. Fáncsik György a kivégzés napjára virradó éjszaka ismét öngyilkosságot kísérelt meg: egy borotvapengével felvágta ereit. Emiatt orvosi kezelésben részesült, és vérátömlesztést kapott. Az orvosi jelentés szerint az ítélet a vádlott állapotát figyelembe véve nem hajtható végre. Az orvosi beavatkozás eredményeképpen Fáncsik állapota néhány nap alatt stabilizálódott, így 1960. január 3-án hajtották végre a kötél általi halálos ítéletet.

(Utószó: Köztársaság téri büntetőügy?) A vádiratokat és az ítéletek indoklását olvasva világossá válik, hogy a vád képviselői és az ítélethozók teljesen figyelmen kívül hagyták a koncepcióba bele nem illő vallomásokat – és magát a védelmet is. Az ítéleteket tekintve pedig egyértelművé válik, hogy a megtorló hatalom a lehető legsúlyosabb büntetést alkalmazta a forradalom résztvevőivel szemben. A forradalomban való részvétel azonban önmagában nem indokolta volna az ilyen mértékű bosszút. Felvetődik tehát a kérdés: mi volt az átlagosnál nagyobb számú halálos ítélet kiszabásának az oka? Láthattuk, hogy a per vádlottainak ügye nem kapcsolódott szorosan egymáshoz, sőt több vádlott nem is ismerte egymást. Mivel a vádiratok a legnagyobb hangsúlyt a Köztársaság téri eseményekre fektették, érdemes figyelmet fordítani rá.
Fáncsik György forradalom alatti tevékenysége mindaddig nem növi ki magát jelentős üggyé a hatóságok szemében, amíg egy ügyészségi kihallgatás alkalmával (1958 szeptemberében) nem tesz említést arról, hogy 1956. október 30-án járt a Köztársaság téren, sőt több embert meg is mentett a tömegharagtól. Vagyis cselekedetét azért jelenti be, hogy az mentő körülményként enyhítse a forradalomban való részvételét. Valószínű, hogy  amint az egy-egy elejtett megjegyzéséből kitűnik  Fáncsik többször megemlítette ezt a hatóságok előtt, azonban nem vették figyelembe.
Hirtelen mégis fordulat állt be az ügy lefolyásában: jegyzőkönyvbe vették vallomását, majd az enyhítő körülményként bejelentett cselekedetét ellene fordították, sőt ez vált a vád legfőbb és legsúlyosabb pontjává. Világosan kirajzolódik tehát az, hogy az idő haladtával miként változott a per koncepciója, és miképpen sűrűsödött egyetlen vádpont köré.
Valószínűleg ez volt az oka annak is, hogy Fáncsik György és társai ügye miért húzódott ilyen  a többi perhez képest kirívóan  hosszúra. A Köztársaság téri eseményekben való tevékeny részvétel vádjával megteremtődött a keresett kapocs a vádlottak között. Igaz ugyan, hogy egyesek tagadták, hogy a Köztársaság téren jártak, vagy azt állították, hogy csak a pártház ostroma után értek oda. Az is igaz, hogy ezt meggyőzően senki nem tudta cáfolni. Sőt, a vallomások nagy része kifejezetten mentő jellegű, vagy éppen közömbös volt. Mégis ez lett a kilenc vádlott közös bűne. Szembetűnő azonban, hogy a vádlottakra nézve terhelő vallomást csak a hatalmi szervek alkalmazásában álló vagy állt (nem érdektelen) személyek tettek. Ennek megfelelően vált Bozsó Imre Fáncsik György perének koronatanújává.
A vádiratok és az ítéletek indoklása olyan adatokat közölnek tényként, amelyek nem bizonyítottak, nincsenek alátámasztva, sőt némelyiknek éppen az ellenkezője derült ki a vallomásokból. Sem a vádlottak vallomásai, sem a legtöbb tanú vallomása nem szolgált alapul a hivatalos ténymegállapításnak, amelyben a hatóságok még csak nem is igyekeztek palástolni azt, hogy a védelmet és a mentő vallomásokat egyáltalán nem vették figyelembe.
Az üggyel kapcsolatban felmerül még egy érdekes mozzanat: Fáncsik György jelenlétét a Köztársaság téren és a fegyveres összetűzésekben való tevékeny részvételét a hivatalos vélemény a Különleges Csoport szervezett kivonulására alapozta (amelyre nézve „bizonyító erejű adat” szintén „nem volt beszerezhető”). Ennek ellenére „a pártház ellen támadó ellenforradalmi csoportok tüzelőállásai”-nak térképen való bejelöléséről Fáncsik György csoportja hiányzik.
Fáncsik György és társai ügyében tehát egyértelműen a Köztársaság téri eseményekben való részvétel vádja bírt perdöntő jelentőséggel. A Köztársaság téren államvédelmisek veszítették életüket, amiért a megtorló hatalom véres bosszút akart állni. S bár egyáltalán nem tudták bizonyítani, a per több vádlottját számszerűleg meg nem határozható gyilkosság bűntettével illetve annak kísérletével vádolták.
A vádiratok és az indoklások hemzsegnek a be nem bizonyított és a be nem bizonyítható adatoktól, mégis ezek alapján hozták meg a halálos ítéleteket. A tisztázatlan vagy akár cáfolt körülmények ellenére a népbíróság ragaszkodott  mert ragaszkodnia is kellett  a koncepció követéséhez, és azt nyilvánvaló igazságtalanság és jogtalanság árán valósította meg.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969