2013. I-VI
 

A világ Bush után
Michael Lind

2009. január 20-án Busht az Egyesült Államok 44. elnöke követi hivatalában kivéve persze, ha addig meghal, lemond vagy lemondatják. Attól függetlenül, hogy demokrata párti lesz-e vagy republikánus, a következő elnök nemcsak számos válságot örököl majd, hanem a jelenleginél jóval gyengébb pozícióban lesz kénytelen megküzdeni azokkal. Amerika gyengesége többnyire a saját magának okozott sebekből következik: a felesleges iraki megszállásból, a Bush-kormányzat szövetségesekkel szembeni öncélú támadásaiból, arrogáns unilateralizmusából, a nemzetközi joggal való szembeszegüléséből. Azonban bármennyire is csábító, hogy mindezekért a Bush-kormányzatot tegyük felelőssé, az igazság az, hogy az amerikai hatalmat korlátozó és a következő évtizedet befolyásoló jelenségek az Egyesült Államok vagy bármely más kormány hatáskörén kívül álló gazdasági, demográfiai és ideológiai fejlemények következtében kibontakozó hosszú távú folyamatok. Kína felemelkedése, a világgazdaság centrumának áthelyeződése az ázsiai kontinensre, az újmerkantilista energiapolitika növekvő szerepe, az iszlámizmus terjedése, mind militánsabb, mind pedig mérsékeltebb formájában – ezek a tendenciák olyan módon alakítják át a világrendet, amit sem az Egyesült Államok, sem pedig szövetségesei nem nagyon tudnak ellenőrzésük alá vonni.
Az időben visszatekintve, az Egyesült Államok és a világ történetében most véget érő időszakra úgy tekinthetünk vissza, mint „a hosszú kilencvenes évekre”. Ezek a kilencvenes évek 1989-ben a berlini fal leomlása nyomán kialakuló eufóriával kezdődtek, és a 2003. végi csalódásban értek véget, akkor, amikor az amerikaiak és szövetségeseik iraki haderő feletti gyors győzelmét az amerikai hatalom korlátait nyilvánvalóvá tévő felkelés követte. Azonban, ha szeptember 11. és az iraki megszállás nem is következett volna be, a hosszú kilencvenes évek közmegegyezése a valósággal való szembesítés után néhány ponton akkor is összeomlott volna.
Induljunk ki abból az alapvető állításból, hogy a hidegháború végén a bipoláris világrendet az egypólusú világrend váltotta fel. Mindez csak katonai vonatkozásban volt igaz – és még ezen a téren is eltúlozták Amerika hatalmát. Az Egyesült Államoknak valóban nem volt vetélytársa, amikor másod vagy harmadvonalba tartozó államok, mint Irak vagy Szerbia hagyományos fegyveres erejével kellett megbirkóznia. Azonban amikor az aszimmetrikus hadviselésben kellett helytállni, mint az iraki vagy afganisztáni felkelők elleni hadjáratokban, akkor az amerikai hadsereg, mint minden hagyományos hadsereg, a határozott és fürge Dávidot legyűrni akaró esetlen Góliát szerepében találja magát. A lopakodó bombázók és a világszínvonalú hadiflotta nem segít a háztól házig folyó utcai harcokban és a rakétaelhárító rendszerekkel sem lehet mit kezdeni a sebtében összebarkácsolt robbanószerkezetekkel szemben. Miként a vietnámi és iraki háborúk tragikus módon bebizonyították, az amerikai haderő nem túl hatékony a „nem nyílt háborús hadviselésben” és az Egyesült Államok ellenségei ezt jól tudják
Ahol nem a katonai hardver fogalomkörébe számító ütőerőre van szükség, ott a bipolaritást nem az egypólusú, hanem a multipoláris világrend követte, ez világos. Mégpedig már a 70-es években, miután Japán és Európa magára talált a második világháború pusztításból, és Kína a felemelkedés útjára lépett. Mindenki emlékszik rá, amikor 1971-ben Nixon elnök öt hatalmi központ az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Európa, Japán és Kína kialakulásáról beszélt a világban. A világ multipoláris lett már a hidegháború vége előtt egy évtizeddel. És az a tény, hogy a többi nagyhatalom megelégedett azzal, hogy az Egyesült Államokra hagyja a kisebb államok legyőzését a Balkántól Afganisztánig, nem teszi jobban egypólusúvá a világot, mint amennyire Nagy-Britanniát tette tengeri fölénye Európa vezető hatalmává a 19. században, ahelyett, hogy egy lett volna az európai nagyhatalmak sorában.
De nézzünk egy másik, a 90-es években szintén széles körben elfogadott alapigazságot, az emberi jogi forradalmat. A 20. századi ideológiai háborúk győztese a libertárius, kapitalista demokrácia volt – mondtuk. Úgy tűnt, nyilvánvalóvá tette ezt az a lelkes támogatás, amelyre a nyugat-európai normák a korábbi kelet-európai kommunista nemzetekben találtak. De még Kelet-Európában is a nacionalizmus lett a legerőteljesebb mozgalom – bizonyítja ezt Jugoszlávia tragikus vérengzésbe torkolló szétesése és Csehszlovákia békés felosztása, hogy az etnikai törésvonalak mentén felbomló Szovjetunióról ne is beszéljünk.
A tény az, hogy a manapság politikai erőszakba süllyedő népek többsége – a baszkoktól a Fülöp-szigetiekig – nem a személyes emberi jogaikért, és nem is azért küzdenek, hogy mondjuk egy iszlám kalifátust hozzanak létre. Többségük azért küzd, hogy az etnikumnak, amelyhez tartozik, nemzeti hazát teremtsen. Az emberek többsége számára – nem számítva ide a gyökerét veszített észak-atlanti eliteket – a kormányuk egysége fontosabb, mint kormányzásuk formája, mert ez utóbbi probléma rendezhető később is, amikor a most még állam nélküli nemzetnek meglesz a maga állama. És amint a Palesztinában, Irakban és Libanonban demokratikusan megválasztott kormányok Izraellel szembeni ellenségessége mutatja, a demokrácia korábbról örökölt nemzeti gyűlölködésnek és rivalizációnak is terepet nyújthat sőt súlyosbíthatja is azokat – és nem feltétlenül jelent gyógyírt.
Azután itt van a gazdaság. A hosszú kilencvenes években közmegegyezés volt a tekintetben, hogy a kapitalizmus diadalmaskodott a szocializmus felett. Azonban az az állítás, hogy a 20. század végi amerikai típusú libertárius kapitalizmus lett volna a győztes, tévesnek bizonyult. A japánok soha nem fogadták el a szabad piaci kapitalizmust, Kína és Oroszország pedig az elmúlt években az állami kapitalizmus és a szabad piac sajátos keverékét alakította ki. Azután itt van Kína és India, melyekről azt gondoltuk, hogy globális szabad piacot jelentenek majd, ehelyett valószínűleg egy új merkantilista korszakot nyitnak: az olyan új, ázsiai ipari hatalmak, mint Kína, nem kívánják a szabad piacon beszerezni az energiahordozókat és a nyersanyagot, és ezért külön tárgyalásokon állapodnak meg az energiatermelő országokkal. A szabad olaj- és gázpiacok helyébe kétoldalú megállapodások lépnek, és mind jobban szaporodnak a regionális kereskedelmi paktumok, miközben a globális kereskedelmi tárgyalások elakadnak. A felemelkedő ázsiai ipari nemzetek és a régi ipari demokráciák közötti verseny növeli a kritikus forrásokkal rendelkező olyan tekintélyuralmi és nacionalista olajtermelő országok, mint Irán, Oroszország, Venezuela és Szaud-Arábia befolyását. Ezek az országok Kínára nemcsak mint termékeik vásárlójára, hanem mint az Egyesült Államok ellensúlyára is tekintenek.
Az amerikai sajtóban Kínát gyakran agresszív, fenyegető hatalomként írják le. Elképzelhető, hogy Kína a jövőben veszélyes, revizionista állammá válik. Az elmúlt két évtizedben azonban Kína konzervatív, az Európában és az Egyesült Államokban sokak által meghaladottnak vélt állam-centrikus nemzetközi rendszert, a status quót védelmező hatalom volt. Éppen az Egyesült Államok volt az, amely a negyvenes években kidolgozta a nemzetállami önállóságára építő Egyesült Nemzetek Szervezetének rendszerét. Hogy azután a kilencvenes években, Clinton és Bush idején egyaránt, normáinak elutasításával semmibe vegye saját korábbi külpolitikai hagyományát.
A hosszú kilencvenes évek közmegegyezése így minden tekintetben tévesnek bizonyult. A világ nem vált egypólusúvá a kilencvenes években, mert a hetvenes évektől kezdve tulajdonképpen többpólusúvá lett. Manapság a világban az etnikai alapú nacionalizmus, és nem a liberalizmus vagy a demokrácia a leghatalmasabb erő. Az ipari hatalmak versenye az energiahordozókért és -piacokért tovább erősíti a – hosszú kilencvenes években a globalizáció dicshimnuszát zengő szakértők által meghirdetett szabad piaci utópiával összeegyeztethetetlen merkantilizmust és regionális protekcionizmust.
Mindezek a tendenciák meghatározták volna az amerikai külpolitikát akkor is, ha 2001-ben Al Gore-t és nem George W. Bush-t választják meg az Egyesült Államok elnökének. És most, a nyolc évig tartó Bush-kormányzás öröksége még inkább kényszerpályára helyezi majd. Amikor a következő elnököt beiktatják, az amerikai hadsereg minden bizonnyal jelen lesz még Irakban. Bush nem akar majd úgy távozni hivatalából, hogy elnöksége utolsó éveiben az amerikai csapatok szégyenszemre káoszt hagyjanak maguk mögött – ezért valószínűleg utódjára hagyja ennek a problémának a megoldását.
Könnyen lehet, hogy miként Nixonnak 1969 és 1973 között a következő elnöknek is az lesz az egyik legfontosabb feladata, hogy a kudarcot vallott háborúban elszenvedett veszteségeket orvosolja, miközben meg kell majd őriznie az amerikai hadsereg tekintélyét is, amennyire lehet. Az amerikai jobboldal számíthat arra, hogy még ha republikánus is lesz az elnök, azzal vádolják majd, hogy Bush-nál is gyengébb, akinek emlékét a neokonzervatívok majd igyekeznek megszépíteni a médiában. Így a belpolitikai támadást elkerülendő, és annak érdekében, hogy demonstrálják az Egyesült Államok világhatalmát az iraki kudarc után is, valószínű, hogy a következő elnök csak az iraki vagy valamilyen más ellenség vagy célpont elleni erődemonstrációt követően fog kivonulni Irakból.
Az amerikai csapatok esetleges kivonása Irakból valószínűleg nem lesz annyira teljes, mint amilyen az 1975. évi dél-vietnámi kivonulás volt. Az Egyesült Államok nem épít ki évtizedekre támaszpontokat, mint Dél-Koreában tette. De elképzelhető, hogy továbbra is valamilyen formában katonai támogatást fog nyújtani az iraki polgárháborúban, vagy a szorult helyzetben lévő iraki kormánynak, vagy a mellette álló klienseinek.
Az Irakon kívüli Közép-Kelet ugyanúgy fog kinézni, mint manapság, feltéve, hogy nem következik be addig valamilyen előre nem látható fejlemény: államcsíny, forradalom vagy nagyobb háborúk. Ha Bush kormányzása utolsó éveiben háborúban kísérelné meg megsemmisíteni Irán nukleáris képességét, az minden előrejelzést felboríthat. Azonban az valószínűtlennek tűnik, hogy egyszerre három fronton – az egész Földközi-tenger térségében Pakisztánig, három egymással kevés hasonló vonást mutató ellenséggel: a szunnita nacionalistákkal Iránban, a tálibokkal Afganisztánban és a síiták ellen Irakban vállalná a háborút. A közvetlen iráni-amerikai háborúnál nagyobb valószínűséggel következhet be a két ország közötti közvetett összecsapás az iraki és a libanoni fronton.
Feltételezve, hogy az Egyesült Államok nem támadja meg Iránt, és az iráni teokratikus hatalom helyét nem veszi át valamilyen más rendszer, a következő elnöknek meg kell barátkoznia azzal a gondolattal, hogy Irán atomhatalommá válik. Szemben azokkal az állításokkal, miszerint Irán vezetői „eszüket vesztették”, az a tény, hogy olyan instabil atomnagyhatalmakat, mint amilyen Mao Kínája volt vagy Musharraf Pakisztánja, is sikerült elrettenteni az atomfegyver bevetésétől, azt sejteti, hogy hasonló próbálkozás nincs eleve kudarcra ítélve Irán esetében sem.
Azonban, amennyiben Irán megtöri Izrael monopóliumát a nukleáris fegyverek területén a Közép-Keleten, akkor ez a nukleáris fegyverek proliferációjához vezethet. Egyiptomban Hoszni Mubarak fia és valószínű örököse, Gamal úgy gondolja, hogy Egyiptomnak is szüksége van egy nukleáris energia programra, és Szaúd-Arábia, Törökország valamint a Szaddam utáni Irak, vagy utódállamai, szintén erre az útra léphetnek. Észak-Korea atomhatalmi státuszától való félelmében Japán és Dél-Korea is kiépítheti a maga elrettentő célzatú atomhaderejét. És ha több atomhatalom is felbukkan Európa déli és keleti részén, akkor elképzelhető, hogy Németország is kísértést érez majd arra, hogy kiépítse a maga atomütőerejét.
Mindenesetre, Bush 2009. évi távozása után az Atlanti-régió befolyása valószínűleg tovább nő. Azok azonban, akik a transzatlanti kapcsolatok jelentős javulására számítanak, minden valószínűség szerint csalódni fognak. Az észak-keleti partvidékről származó régi vezető réteg addigra a feledés homályába vész. Helyét az Egyesült Államok déli részéről érkező, főként mérsékelt nacionalista hivatásos katonatisztek és az operatív egységeknél politikai kinevezetteket támogató ideológiai, etnikai és gazdasági civil érdekcsoportok egyre tarkább sokasága veszi át. Az Egyesült Államok politikai súlypontja egyre inkább délre és nyugatra helyeződik át. Még ha a liberalizmus erősödik is, ez csak a dél-nyugati övezetben lakó, többnyire korábban Latin-Amerikából bevándorolt, és az új atlanticizmus iránt vajmi kevés szimpátiát mutató lakosság bázisán lesz lehetséges.
Egyesek azt remélik, hogy az iraki kudarc következményeként az Egyesült Államok nagyobb elkötelezettséget mutat majd a palesztin kérdés végleges rendezése mellett. Nos, ennek éppen az ellenkezője valószínű. Addig, amíg megszálló hatalomként van jelen egy muzulmán országban, addig az Egyesült Államoknak keresnie kell az arab közvélemény jóindulatát. Annyi nem elég, hogy Bush szavakban támogatásáról biztosította a palesztin állam megalapításának gondolatát. Azonban, ha az Egyesült Államok kivonul Irakból és Afganisztánból, és nem vonul be más muszlim országokba, akkor egyes amerikai politikusok erőtlen kísérlete arra, hogy egyensúlyt teremtsenek Izrael támogatása és az arab valamint muszlim közvélemény jóindulatának megnyerése között, még erőtlenebbé válik. A közép-keleti hegemón szerep elnyerésére irányuló amerikai törekvés feladása és az amerikai kivonulás Irakból felerősítheti azok hangját az Egyesült Államokban, akik az Egyesült Államokra és Izraelre úgy tekintenek, mint akik szoros szövetségesek egy fenyegető, a százfejű „iszlám fasizmus” ellen megvívandó negyedik világháborúban (ez a hidegháború korszakát a harmadik világháborúval azonosító Norman Podhoretz által használt fogalom)
Az arab- és muszlimellenes jobboldal erősödése az Egyesült Államokban az Irakból történő dicstelen kivonulás folyományaként még feszültebbé teheti az amerikai-európai kapcsolatokat. Az európaiak a 21. század második évtizedében könnyen abban a kínos helyzetben találhatják magukat, hogy néhány liberális demokrata és konzervatív republikánusok egyaránt megalkuvó „eurábiaiként” próbálják lejáratni őket.
Az amerikai belpolitikában az iraki háború hosszú távú haszonélvezői éppen azok a konzervatívok lehetnek, akik kirobbantották és elveszítették azt, inkább, mint a demokraták, akik (többnyire) ellenezték. Mindez kevésbé paradox, mint hihetnők. A háborúkban nyertes országok megnyugodnak önnön biztonságuk iránt, és ezért nyitottabbak a baloldali pártok irányában – gondoljunk csak Clinton szeptember 11-ét megelőző két elnöki időszakára, vagy a Churchillel szembeforduló Nagy-Britanniára a második világháború után. A legyőzött országok – mint Franciaország az algériai és az Egyesült Államok a vietnámi háború után, mely utóbbit több republikánus elnök vezette periódus követett viszont a jobboldalon keresnek maguknak erős vezetőt.
Az amerikai történelem arra tanít, hogy még egy elbukott vagy népszerűtlen háborúval való szembenállás is fatális következményekkel járhat egy politikai párt számára. Az 1812. évi háborút követően – melyet tagságának többsége ellenzett, a föderalista párt megszűnt létezni. A whig párt, amely rendkívül élesen ellenezte az 1846-1848-as mexikói háborút, a háború következményeként összeomlott. Az a tény, hogy mindkét párt – akárcsak manapság a háborút ellenző demokraták főhadiszállása Új Angliában volt, nem jó előjel az amerikai liberálisok számára. A jobboldal előszeretettel élt a „hazaárulás” vádjával, hogy az iraki kudarcot akárcsak Vietnám után a liberális média és a kongresszusi demokrata kisebbség nyakába varrja. Mindez természetesen abszurd, azonban az is ugyanolyan abszurd volt, hogy a vietnámi kudarcért az újságírókat és a háborúellenes mozgalmat tegyék felelőssé, és mégis politikai sikerhez vezetett a hetvenes és nyolcvanas években.

Mindazonáltal az elkövetkező amerikai elnökök az iraki háború visszamenőleges dicsőítése mellett valószínűleg sokkal óvatosabb stratégiát fognak követni. Elképzelhető, hogy felmelegítik a Powell-doktrínát, mely szerint az Egyesült Államoknak csak a legvégső esetben, amikor a katonai akció a megfelelő eszköz, és ha a döntő fölény biztosítható szabad csapatokat küldenie külföldre. Minden bizonnyal a közvéleménynek az átfogó katonai kalandokkal szembeni ellenállása egyfajta „Irak-szindrómát” fog teremteni.

Az elkövetkező egy-két elnök minden bizonnyal a Ronald Reagan-féle taktikát fogja követni: szavakban kemények lesznek, tettekben azonban igen óvatosak. Reagant igen harcias elnöknek tartották, legalábbis szavakban – gondoljunk csak arra, hogy a Szovjetuniót a „rossz birodalmának” nevezte. A gyakorlatban azonban Reagan kerülte a költséges katonai akciókat. 1983-ban – a Hezbollahnak az amerikai haditengerészet elleni akciója után kivonta az amerikai csapatokat Libanonból, és egyetlen hódítása a kicsinyke Grenada szappanoperába illő megszállása volt. Elnöksége fennmaradó idejében Reagan inkább az Egyesült Államok anyagi támogatását élvező, és általa kiképzett szövetségeseire támaszkodott. Így volt ez a szovjetekkel szövetséges csapatok ellen harcoló nicaraguai kontrák, és az afganisztáni mudzsahedinek esetében is. Mint ahogy ezek a példák is mutatják, olyan szövetségesek támogatása, amelyek nem osztják az amerikai értékeket, morális és politikai dilemmákat okozhat. Ugyanilyen zavart okozhat, néha, a nagy magasságból történő bombázás vagy nagy hatótávolságú rakéták bevetése az amerikai katonák életének megmentése érdekében, mint ahogy azt Clinton tette a szerbiai légiháború idején, illetőleg az ellenség katonai vezetőinek célzott likvidálása az amerikai és izraeli hadsereg rakétáival. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy ha ennek alternatívája a jelentős amerikai vérveszteség, akkor Bush utódai inkább CIA-ügynököket vagy rakétákat vetnek majd be, mint hogy tengerészcsapatokat vonultatnának fel.


A közép-keleti és általában az egész földkerekségre vonatkozó amerikai hegemóniával kapcsolatos neokonzervatív stratégia összeomlása nem jelenti az ellenkező álláspont diadalát. A Demokrata Párt elbizakodott külpolitikai vezetése körében – ha enervált szavazó táborában nem is – továbbra is a neoliberalizmus számít a Bush-adminisztráció stratégiája első számú alternatívájának. A neoliberálisok egyetértenek a neokonzervatívokkal az amerikai külpolitika céljában – a jó szándékú, hegemón Egyesült Államok felügyelete alatt működő globális szabad piacban. Az eltérések a részletekben vannak. Bár a gyakorlatban mindkét tábor ellene van egy többpólusú világrendnek, a neoliberálisok úgy vélik, hogy az Egyesült Államoknak a nemzetközi jog szabályainak figyelembe vételével elfogadhatóbbá kellene tennie az amerikai hegemóniát a többi ország számára, és együtt kellene működnie olyan nemzetközi intézményekkel, mint az Egyesült Nemzetek Szervezete vagy az Észak-Atlanti Szövetség. És jóllehet számos neoliberális – mint Kenneth Pollack vagy Ivo Daalder és Peter Beinart csatlakozott a neokonzervatívokhoz az „iraki rendszerváltás” támogatásában, a neoliberálisok sokkal jobban szimpatizálnak a koszovóihoz és szudánihoz hasonlítható „humanitárius beavatkozás” gondolatával az etnikai jellegű mészárlások feltartóztatásában.

Tony Blair 1997-es megválasztását követően Clinton és Blair a harmadik út nevében szorgalmazta a neoliberális programot. A belpolitikában ez a szabad piac támogatását jelenti, miközben ismét legitimizálja és modernizálja a jóléti államot. A külpolitikában olyan európai-amerikai együttműködést óhajtottak a neoliberálisok, amely közös jószolgálati missziókat foglalt magában az egész földkerekségen. A neoliberalizmus egy olyan utópikus felfogásból indul ki, amely szerint a történelem a szuverén nemzetállamokból álló modern világtól egy olyan posztmodern világ felé halad, ahol a nemzetállami szuverenitás helyett az individuális emberi jogok válnak a globális politikák szervező elvévé.
Az emberi jogok nevében való közös európai-amerikai fellépés a nyugati országok korábbi afrikai, közép-keleti és más gyarmatain igencsak úgy festett, mintha csak új nevet adnának a gyarmatosításnak. Mindenesetre a neoliberális „humanitárius héják” és „liberálimperialisták” nagyléptékű ambícióinak – minthogy a nyugati közvélemény, ha más oka nem volt rá, nem támogatta ezeket a költséges akciókat soha nem volt esélyük arra, hogy megvalósuljanak.

Az Öböl-háború 1991-ben és a tálibok elleni afganisztáni háború alapját a biztonság elleni hagyományos fenyegetés szolgáltatta, mint ahogy az iraki invázió esetében is a tömegpusztító fegyverek feltételezett jelenléte illetve az Al-Kaida vélt iraki kapcsolatai és nem a humanitárius okok – igazolták a fellépést. Eddig az egyetlen humanitárius célú akciót a NATO 1999. évi, Szerbia elleni támadása jelentette. Ez olyan népszerűtlen volt az Egyesült Államokban, hogy Clintonnak alkotmányellenesen, a Kongresszus hadüzenete és – Kína valamint Oroszország ellenállása miatt az ENSZ Biztonsági Tanácsa hozzájárulása nélkül kellett megindítania. Valószínűtlennek tűnik, még az iraki háború nélkül is – hogy az Egyesült Államok és európai szövetségesei katonák tíz, sőt százezreit küldték volna Darfurba, melynek költségei fölöttébb bizonytalanná teszik, hogy a nyugati hatalmak egy ilyen széleskörű hadműveletre valaha is sort kerítenek. Mert ha igen, akkor az amerikaiak és egyes európai szövetségeseik, mint a britek, egyszerre három fronton – Afganisztánban, Irakban és Szudánban – fognak harcolni és megölni muszlimokat, miközben a Palesztinában és Libanonban végrehajtott izraeli akciók miatt rájuk zúduló haraggal is számolniuk kell.
Még ha meglenne is az Egyesült Államokban a politikai támogatás egy ambiciózus, neoliberális humanitárius beavatkozás hoz, a megvalósítás eszközei egész egyszerűen hiányoznak. Az amerikai hadseregben az iraki kudarc miatt pattanásig feszült a helyzet, és ez kizár minden jelentős beavatkozást, lett légyen annak célja nemzetépítő, béketeremtő vagy békefenntartó jellegű. Hogy legyen elég ember, a szabadságolásokat több egységnél számos esetben elhalasztották, sokszor 40 éves, alulképzett és nem megfelelő IQ-val rendelkező embereket is besoroztak. Mint ahogy Vietnám után is, egy évtizedig vagy még tovább is eltarthat, mire az amerikai hadsereg kikerül a jelenlegi demoralizált állapotából.
És hogy a helyzet még sötétebb legyen a Demokrata Párt potenciális liberális imperialistái szemszögéből, az amerikai hadsereg kudarca Irakban, miként Vietnamban is, azt mutatja, hogy az amerikai katonai kultúra mélyen ellenséges a „humanitárius héják” külpolitikai koncepciójának megfelelő pacifikációs és nemzetépítési kísérletekkel szemben. Washingtoni buzgómócsingok fantáziálhatnak ugyan amerikai „rendfenntartó erők” létrehozásán és kisebb akciókban való bevetésén, azonban az ilyen ötleteket Irak után sem a kongresszus, sem pedig a közvélemény vagy a hadsereg nem fogja támogatni
Bush gazdaságpolitikája, akárcsak külpolitikája eleve kudarcra ítéli minden utódjának a clintoni-blairi neoliberális külpolitikai koncepció alkalmazására irányuló kísérletét. Vannak olyan liberálisok, akik óriási beruházási programokat szorgalmaznak a fejlődő országokban vagy a Közép-Keleten. Az, hogy ezeknek az országoknak a problémái orvosolhatók-e egy új Marshall-tervvel kérdéses. Az eredeti Marshall-terv Németországban és Nyugat-Európában, melyek akkor már iparosodott nemzetállamok voltak, indította újra a gyárakat és a piacokat, és nem olyan primitív területeket kísérelt meg Mindenesetre, a kérdés csak elvi kérdés, mert a kísérlet végrehajtásához hiányoznak az anyagi eszközök. Bush és a republikánus kongresszus elköltötte az iraki háborúra, és a kevés jómódúnak szánt adócsökkentésre, létrehozva ezzel a reagani évek óta legnagyobb költségvetési hiányt. A 21. század második évtizedében, amikor a babyboom-generáció nyugdíjba menetele jelentősen meg fogja növelni a költségvetés kiadásait Washington szemében valószínűleg prioritást fog élvezni a szövetségi költségvetés deficitjének csökkentése. A külföldnek szánt amerikai segítség sem nőhet, sőt valószínűleg itt is lefaragások lesznek, még akkor is, ha Kína és az olajban gazdag országok, mint Irán vagy Oroszország különböző támogatások vagy fegyvereladások révén növelik a befolyásukat.
Bármi történjék is, annyi világos, hogy a „hosszú kilencvenes évek” befejeződtek, anélkül, hogy az utópikus álmok megvalósultak volna. Mára a hegemonisztikus hatalommal rendelkező Egyesült Államok ellenőrzése alatt álló „egyetlen nagy, globális piac az egypólusú világban” című konzervatív vízió is a történelem szemétdombjára került. Ugyanerre a sorsra jutott az 1945 után állami szuverenitást elvető, az etnikai konfliktusoknak katonai és demokratikus misszionáriusokkal véget vetni akaró, észak-atlanti demokráciák szövetségének neoliberális víziója is. A körülöttünk összeolvadó több pólusú és merkantilista világ igen különbözőnek tűnik a Clinton, Blair és Bush által elképzelt egy pólusú szabad piaci világrendtől; sokkal közelebb állna Richard Nixon vagy Charles de Gaulle elképzeléseihez.
A neokonzervatívok által elképzelt egyoldalú globális amerikai hegemónia fantazmagóriája hitelét vesztette, és az ENSZ vezetése alatt megvalósuló nemzetközi rend neoliberális álma is illúziónak bizonyult. A nagyhatalmak Egyesült Államok szervezte és vezette koncertrendszere nyújtja a legjobb reményt a nemzetközi béke liberális renddel való összeegyeztetésére egy olyan világban, amelyben a tökéletes a jó ellensége marad.

(The Prospect, 2006. október)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969