2013. I-VI
 

Széljegyzetek futó éveinkhez
Magyari Beck István

(Számvetés a célokról) Lassan eljutunk oda, amikor számvetést kell készítenünk a rendszerváltás óta eltelt időről. A rendszerváltás nálunk 1990-ben zajlott le, és – a körülbelül másfél évtizeddel korábbi nyugati rendszerváltáshoz hasonlóan – az jellemezte, hogy az állam szuverén politológiai jelenségből az óriáscégek apró függvényévé változott. Műfaját tekintve egy számvetés nem egyéb, mint a kitűzött célok és az elért eredmények összehasonlítása. Mit értünk el a célokból és mit nem? E munkát megelőzendő érdemes mindenekelőtt visszapillantani az 1980-as évek végén és az 1990-es évben határozottan vallott értékeinkre. Magyarország Nyugat-Európát választotta célként: nyugat-európai ország kívánt lenni. Ámde mi jellemezte a Nyugatot közvetlenül a második világháború utáni negyven évben, a Nyugat igazi aranykorában?
Mindenekelőtt abban az időben nyitott társadalmat építettek Nyugat-Európában, éppen úgy, mint az Egyesült Államokban. A modern hatalmi ágak – korunkban az állam és a gazdaság – közel egyforma erősek voltak. Megvalósult az eredetileg Montesquieu-től származó, ám az ő korában még csak az államra vonatkozóan kivitelezett eszme, miszerint a nép fölött álló hatalom ne legyen egységes – utóbb úgy mondtuk: totális –, mert ellenkező esetben az egyik hatalmi ág által megsértett ember nem fordulhat egy másik, az előzőtől független hatalmi ághoz, amely a panaszait orvosolni képes. Mármost minden jótétemény ebből a fölállásból következett. A világ népei ezért szerettek bele a Nyugatba.
De mielőtt továbbmennénk, álljunk meg két – a téma bonyolultságához képest rövid – bekezdés erejéig a nyílt társadalom eszméjének keletkezésénél és fejlődésénél. A nyílt társadalom mindenekelőtt azt jelenti, hogy – nem az uralkodó a népre, hanem fordítva – a nép alkalmazza az őt szabályozó és eladdig elnyomó hatalomra az „Oszd meg és uralkodj!” elvét. Ennek az elvnek első modern felfedezője és terjesztője Montesquieu volt, aki – nem létezvén még a korában és a nemzetében átütően erőteljes gazdasági hatalom – csak az állam funkcióit és e funkciók intézményeit javasolta szétosztani egymástól független alapfunkciókra és alapintézményekre. Műveiben a törvényhozói, a végrehajtó és a bírói hatalom válik szét egymást kölcsönösen ellenőrző és egymással vitázó részhatalmakká. A népfelség irányába mutató alapelv újabb alkalmazását Adam Smith munkáiban találjuk, amelyek nem sokkal a nagy francia műveit követően látnak napvilágot, és a gazdasági termelőegységek konkurenciájában vélik fölismerni a köznép – mint fogyasztó – hatalmának garanciáját. Eszerint a jobb minőséget olcsóbban termelők kerülnek az élre, mert a fogyasztók tőlük vásárolnak, a fogyasztók őket választják, és a rosszat drágán kínáló termelőegységek pusztulásra vannak ítélve. Ezekkel a XVIII. századi eredményekkel megnyílt az út a demokratikus rendszerek irányában. A nép, ha egységes volt, kezében tarthatta és jobbra változtathatta volna a sokszor igen keserű sorsát.
Azonban a hatalom sem szendergéssel töltötte drága idejét, hanem természetének megfelelően látott a munkához és a klubokban, egyesületekben, de még a parlamentekben is azon fáradozott, hogy egységes és összefüggő tetőt emeljen a két lángelme által szellősen „lyukasra tervezett födém” helyébe. A hatalom aktivitásának egyik szembetűnő eredménye a pártok létrejötte volt. A pártok – amelyek a középkori gondolkodásban még a pártütés akkor elvetendő akciójára utaltak, Antonio Gramsci műveiben már „új fejedelmekké” lettek és – jórészt fölváltották az egymástól független parlamenti képviselőket, akik együttesen képezték a törvényhozói hatalmat, és ellenőrizték a végrehajtó kormányzatokat. A kormányokat ugyanis mindig a győztes párt helyezte pozícióba, és ezzel nemcsak a törvényhozásban képviselte a többséget, hanem a törvények végrehajtását is ellenőrzése alá vonta. A jogszolgáltatás sem maradt magára, hanem a törvény kivitelezésének visszajelzésévé vált. Amivel a demokratikusnak induló állam egy ciklikusan záródó, önmagába visszatérő folyamattá alakult. Ami pedig a gazdaságot illeti, itt is a szerveződés rákfenéje lepte el az addig csupán absztrakt intézményként működő piaci rendszert: az egymással versengő kis- és középvállalkozások részben a smith-i úton, tehát konkurenciával, részben a szövetségek és az összeolvadások útján a piacot – egy eredeti soktényezős rendszerből – a kereslet és a kínálat duális szisztémájává egyszerűsítették. Ahol az egyik oldalon a monopolhelyzetre törekvő közép-, oligopol és majdan multi- és krossznacionális vállalatok állnak, a másikon pedig a nekik lényegében alárendelt emberek mint fogyasztók. A többszörösen nyílt társadalom ezzel változott kettős hatalommá, ahol az állam és a gazdaság képezik a mérleg két serpenyőjét. És minden e kettő erőviszonyain múlik. Úgy is mondhatjuk, mára ennyi maradt – ha maradt – a modern társadalom nyíltságából.
Mindazonáltal még ez a redukált nyíltság is elegendő volt a főbb hatalmi tényezők – mára az állam és a gazdaság – kölcsönös féken tartására. Jóllehet az egyén mozgásterét mind a politika, mind pedig a gazdaság drasztikusan korlátozta. A gondolat és a szólás szabadsága korlátozottan ugyan, de fönnmaradt, a cselekvésé – sajnálatosan sérült. Mind az állami, mind pedig a gazdasági szférában szervezetek égbe nyúló karrierlétrái meredeztek, amelyeket csak jól fejlett szervilizmussal lehetett megmászni. Remekül emlékszem arra, hogy az 1980-as években, egyik hollandiai tanulmányutamon mint panaszolta nekem Kibédi Varga Áron, tanszékvezető és a Holland Tudományos Akadémia tagja, hogy ha valakit munkatársnak szeretne fölvenni a tanszékére, akkor – a siker érdekében – nem szabad azzal érvelnie a fennhatóságok előtt, hogy az illető mennyire tehetséges. Inkább csak a szorgalmát és a józanságát kell hangsúlyoznia. Mi ez, ha nem a szervezet által megkövetelt konformitás, amely nélkül lehetetlen túlélni a jelenlegi szervezetek univerzumában?
De egy szerény mértékben mégis létezett piac, amelyet nem uralhatott el korlátlanul egyetlen monopólium sem, mert az állam – mint a jogrendszer forrása – őrködött a gazdasági verseny minimális lehetőségein és szabályain. Létezett – a despotizmusokhoz képest – még szabadság is, mert az állam manipulációs hajlamait féken tartotta a szellemi kínálat sokféleségében is érdekelt gazdasági bölcsesség. Létezett egyfajta biztonság, mert a vállalatok innovációs hisztériáját az állam szociális hálója fékezni tudta (például, ha egy vállalati fejlesztés embermilliókat dobott az utcára, az állam emelhette a vállalati adókat a szociális háló megerősítése céljából). Létezett professzionalizmus, azaz szakértelem, mert különben az urambátyám lobbi-züllésre hajlamos államot egykettőre lekőrözte volna a hozzáértő termelést majdnem versenyszerűen folytató gazdasági szféra. Létezett fejlődés, mert a káosz- és a katasztrófa-elméletek rögeszmés bűvöletében forgolódó vállalatok eredményeit az állami szabályozás idejekorán rendezte és rögzítette. Létezett jómód, mert az állam egyfelől nem rabolhatta ki az erős gazdasági szférát, mint egy középkori lord, és – másfelől – neki is igyekeznie kellett jó fizetésekkel megtartani a köztisztviselői réteget a magánszféra veszedelmes konkurenciájával szemben. A történet még folytatható lenne, de e szerény igényű, inkább problémafölvető tanulmányban talán elegendő ennyi is. Ebben a bekezdésben azt foglaltuk össze, amire mi, a lakosság – vagy, ha úgy tetszik, a nép – törekedtünk. Az lehet, hogy nem a pontos logika szerint, de a határozott érzéseink szerint – igen.

(Számvetés az eredményekről) Most térjünk át arra, amit elértünk a rendszerváltás óta! Sikerült-e ezzé a Nyugattá fejlődnünk? Sajnos nem. Először is, a föntiekben vázolt Nyugat eltűnni látszik, mint a kámfor. Talán megint álomlátó volt a magyarság? Éppen úgy, mint a XVII. század végén és a XVIII. század elején, amikor az osztrák katonai segítség következménye nemcsak a gyözedelmes Európához való visszacsatlakozás volt, hanem legalább ugyanolyan mértékben újracsalatkozás is az ideálban – ld. például az eperjesi vértörvényszéket –, melynek hatása azután egészen a XIX. század közepéig érvényesült ismételt támaszkeresésben az előzőleg ellenségnek számító török birodalomnál. Holott Magyarország rapid fölszámolását akkor még a felkent európai uralkodók freudi álmai sem tervezték. Ezzel ellentétben a modern Nyugaton már az 1980-as évek körül beindult egy minden józan észen túlhajtott privatizációs gőzhenger, és az előző bekezdésben vázolt hatalmi egyensúly egykettőre fölborult. Az országok egységét biztosító helyi államok összezsugorodtak, és számos életbevágó szabályozási feladatuk ellátatlan maradt. A dekortikalizált nemzetek manapság talán még önkormányzati minőségben tengődő államot sem birtokolnak. Amivel viszont rendelkeznek: a privát és/vagy privatizált óriásvállalatok állami funkciókba öltöztetett kőkemény érdekképviselete, a nép, a nemzetek és a nemzetiségek érdekképviselete helyett. Magyarország ebbe a történelmi darálóba zuhant, amikor éppen a fennmaradását vélte keresni valamivel közelebb az Atlanti-óceánhoz. Báró Kray István még a maga idejében figyelmeztette az országot , de hát ő „csak” egy külföldre emigrált magányos tudós volt Villecerf-ben, nem messze Párizstól.
Nemzetek mindig is léteztek a történelem során, és lankadatlanul küzdöttek szuverenitásukért, vagy legalább autonómiáért birodalmakon, nemzetközösségeken belül. Nemzeteket nem közgazdasági erők, hanem természeti, nyelvi és kulturális tényezők teremtettek. Igaz, a nemzetek akkor élték legszebb virágkorukat, amikor a növekedő tőkés vállalatoknak már legalább nemzetnyi piacokra volt szükségük, és ezért erőteljesen megfinanszírozták a természeti, nyelvi és kulturális egységeket, hogy ezek gazdasági és politikai egységekké nőjék ki magukat. Mára azonban a privát és/vagy privatizált óriásvállalatoknak szűkké vált a nemzeti viselet, és akár több földrésznyi konglomerátumok létrehozásával is, de elszántan keresik a további növekedéshez szükséges még nagyobb egységes óriáspiacokat. A nyelvi, a gazdasági és a kulturális tradíciók azonban ellenállnak a voluntarista módon összetákolt „anorganikus” avagy kvázi-organikus geopolitikai szörnyetegek létrejöttének. Főként olyan viszonyok közepette, ahol hívó szó a többség akaratát feltételező és kifejező demokrácia. A mai óriásvállalat grandiózus problémája ezért abban áll, hogy fölülről, gazdasági erővel hozzon létre új politikai alakulatokat, amelyek létrejöttét demokratikus eredményként tálalhatja fel. Ennek azonban nem lehet más eszköze, mint a nemzetgazdaságok és a nemzeti kultúrák olyan fokú tönkretétele, ahol az egyetlen szalmaszál, amibe a talaját vesztett választópolgár „önszántából”, „demokratikusan” belekapaszkodhat: az „anorganikus”, avagy a kvázi-organikus konglomerátum, közös nyelv és életet adó/fönntartó közös kultúra nélkül. Jelzem, ezért és nem rosszfiúságból ered az a kriminalizálódás, amely napjaink legfejlettebb országainak politikai életében tapasztalható. Az élenjáró civilizációkban tehát strukturális okokból vannak napirenden szemenszedett politikai hazugságok, zsarolás, korrupció, hadifogoly-kínzások és számos – a közszemlélet számára – nyilvánosan nem vállalható cselekedet (ami egy pillanatra sem menti fel a felelősség alól a politikai bűnözésben szerepet vállalókat). Igaz, létezik egységes európai kultúra per se. De ennek a lényegéhez annyira hozzátartozik a sokféleség, hogy félő, a csak fölülről jövő globalizációs kísérletek előrehaladtával hasonló, esetleg még nagyobb horderejű, spontán lokalizációs folyamatok várhatók.
A nemzetgazdaságok, a nemzeti nyelvek és a nemzeti kultúra kivéreztetése már napirenden van. A nagytőke ezzel éppen a tegnapi – szédületesen gyors akkumulációja következtében a még jóformán friss – teljesítményeit is fölszámolja. A „nincs rá pénz” átlátszó magyarázkodás. A XXI. század társadalmaiban köztudomású, „hol van rá a pénz”. A legegyszerűbb emberektől egészen a legjelesebb koponyákig ma úgyszólván mindenki szakember abban, hogy ezt vagy azt az életfontosságú intézményt, vasútvonalat, jogszabályt, termelőüzemet stb. mikor, hogyan és miért számolták/számolják föl, adták/adják ismeretlen kezekbe, cserélték/cserélik rosszabbra stb. A probléma korántsem magyar, mint ezt a nemzeti erők egyes képviselői – a sérelmi politizálás nem éppen vonzó osztrák-magyar hagyományait élesztgetve – tálalják. Ha például valaki – mint e sorok írója – hosszú éveken át rendszeresen utazgatott a nyugati vasutakon, élvezhette azok nagy romlását. A XXI. század elejére az angol és a holland vasutak már majdnem utólérték a más okokból régóta szenvedő magyar államvasutak gyenge színvonalát. Nyugaton hovatovább MÁV-bűzös szerelvények zötyögtetik a nagyérdemű fogyasztót, aki éppen úgy lohol a rendszeresen pontatlan vonat után, mint az XY-megyei magyar, és helyet foglalva, zsírfoltokkal tarkított üléseken rendezkedik be. De maradjunk még néhány mondat erejéig a volt szocialista országoknál, ahonnan elindultunk, és amelyekre vonatkozóan a számvetés kérdése fölmerült bennünk. Mi a XX. század megvalósult szocializmusában – főként annak első periódusában – zárt társadalomban éltünk. A totális állam túlhatalmától szenvedtünk. Hogy ez mit jelentett, azt már oly bőven leírták, hogy itt nem sok értelme lenne ismétlésekbe bocsátkozni. Már csak azért sem, mert a közvéleményformálók a jelenlegi társadalmi rendszer súlyos anomáliáit a szocializmus anomáliáinak idézgetésével próbálják feledtetni. Ne segítsünk nekik elterelni a figyelmet napjaink megoldandó kérdéseiről! Nézzük inkább azt, miben is osztozunk mi a nyugati sorstársainkkal! Más szavakkal, hogy mit is kell megoldanunk.
Nos, bennünket egyelőre olyan csodadoktor gyógyít, aki a jeges víz dermesztő és gyilkos hatását azzal kívánja ellensúlyozni, hogy dícséretes gyorsasággal áttesz a forró vízbe. A privatizációs gőzhenger elért minket is, és átszáguldott rajtunk. Az állam és a gazdaság másodpercekre visszaállni látszó egyensúlya újra felborult, de ezúttal a gazdaság javára (ám hosszú távon egyértelműen annak hátrányára). Aminek következtében zsugorodik és hovatovább tünedezik a piac, mert a vállalatok növekedését, stratégiai szövetségét és összeolvadását óriásmonopóliumokká jóformán semmi sem fékezi. A marketing – mint a piacszabályozás tudományos eszköze – a mai fejlettsége mellett oda vezet, hogy úgyszólván megtervezi az áruk vásároltatását. Vásárolnunk kell, és előírt árakon kell vásárolni (gázt, benzint, távbeszélgetést, kenyeret stb.). Csökken és tünedezik a szabadság, mert az egyén ellenőrzésének történelmileg megszokott szervezeti formái elveszvén, mindenki gyanússá válik. Az utcákon és a tereken elektronikus megfigyelő kamerákat szerelnek föl; egyetemes méretekben folyik a műholdas lehallgatás, újjlenyomatokat vesznek; a letartóztatások többnyire nem is tényeken, hanem inkább gyanún alapulnak stb. Hovatovább e – gazdasági hatékonyság elvein alapulni kívánó – társadalom költségesebb vállalkozássá lesz, mint az elátkozott diktatúrák bármelyike. Krónikus bizonytalanságban élünk, mert a GDP-re hivatkozva állandósultak az átszervezések, a kiszervezések, a beszervezések, a keresztbeszervezések stb. Megjelent a – saját korszerűségükben elragadtatottan gyönyörködő – piaci fanatikusok egzaltált, valójában a néhai államimádókhoz hasonlóan ideggyenge rétege. Menedzserpozícióban ezek életveszélyesek, mivel hol leépítenek, hol fölépítenek, majd ismét leépítenek akkor, amikor rájuk tör a Corpus Callosum modernizációnak – vagy ami még rosszabb: posztmodernizációnak – nevezett betegsége. Meredek zuhanórepülésbe kezdett a professzionalizmus, azaz a szakértelem, mert a magára maradt gyakorló gazdaság – félretéve minden hosszú távra szóló ökonómiai bölcsességet – „rájött”, hogy a pénzforgalomnál nincs fontosabb, és ez elérhető termékek helyett a termékek látszataival is. Amikor a fogyasztóvédelem behatol egy-egy forgalmas étterembe, garmadával fedez föl húsokként árult dögtetem részeket. Máskor csak a tömeges ételmérgezések jelzik a bajt, már a kórházakban. Villamosokra, hídoszlopokra, állandósult forgalmi dugókra, örökössé vált aszfaltozásra stb. már nem is szaporítjuk a szót. Nem érezhető fejlődés, inkább csak a másságok ünneplése folyik és váratik el – mi több, követeltetik meg –, függetlenül azok nettó értékeitől. A piac még ebben a gyenge formájában is kérlelhetetlenül kreatív, de csupán az egyes ötletek gerjesztésében és kivitelezésében. Ám, hogy miként lehetnek ezekből a fizikai és szellemi termékekből koherens és átlátható társadalmak, azon – az orruk előtt ostoron kitartott széna (profit) után – nyargaló versenylovaknak sem kedvük, sem idejük meditálni. Mindenki vágtat a saját szaga után. A jómód sem fenntartható így, mert – mint a szakirodalomból megtudtuk – Európa e Walpurgis éjszakájában a cégek átlagos várható élettartama 12.5 év, a multinacionális cégeké pedig 40 és 50 év között volt már 1999-ben. De nem is lehet cél a jómódú fogyasztók számának növelése egy környezetvédelmi szempontból válságba került világban, mert ezt a világot már nem szabad tovább fogyasztani. Ezért a fogyasztó lassan – és alattomosan – a fölösleges, sőt a káros, és ezért elpusztításra ítélt ember szinonimájává válik. Horribile dictu.
Társadalmunk elvileg ma egyetlen logika, a szabadpiac logikája szerint dolgozik. De ez sem igaz. Ugyanis az elviselhetőnél bőségesebben helyet kap benne a kriminalitás. Azonban, ha csak a szabadpiac logikája szerint dolgozna, sem lenne valóban nyílt társadalom, lévén a piaci logika csak egy a lehetséges logikák közül és nem alkalmazható az élet összes szektorában, ahogy erre Soros György több munkájában is utal. Mivel az etatista államközpontú rendszerek zsákutcáját már megjártuk, számunkra csak bosszantó ismétlés egy másik, ellentétes véglet megélésének a nyomasztó kényszere. Új társadalomra, új utakra van szükségünk és nem a dinamikus semmittevésre. E probléma – ismétlem – korántsem magyar specialitás. Nyugaton élő színvonalas, gondolkodó emberek is keresik a kiutat ebből a két ágú – totális állam versus totális gazdaság – zsákutcából.

(A tradíció rehabilitálása) A társadalomban tapasztalható hiányok jelei szerint vissza kellene térni a tradícionális társadalomtípushoz. Ez azonban mindenekelőtt a rossz hírbe kevert tradíció rehabilitálását követeli. És valóban, a tradíció nem más, mint egyfajta népi törvényalkotás és annak betartatása, amely a démosz által végzett produktív tevékenységekre és ápolt kultúrára támaszkodik. A tradíció ennek a produktív tevékenységnek a végrehajtását és ennek a kultúrának a virágzását biztosítja, védi és fejleszti tovább. A rendezettség a tradíció által válik közüggyé. A tradícióhoz mostanában sokan szólnak úgy hozzá, mint az emberi alkotó tevékenység ellenségéhez, a haladás kerékkötőjéhez, az emberi korlátoltsághoz, az előítéletek forrásaihoz stb. Azonban e sorok írójának – mint alapvetően kreativitáskutatónak – a szemszögéből a tradíció konzervativizmusa voltaképpen nem ellenállás az újjal szemben, hanem a szűrés funkciójának gyakorlása. A tradicionális társadalom jól ismeri azt a bölcsességet, miszerint nem minden jobb, ami újabb. Ezért az innováció felelőtlen és az alkotásra nem is emlékeztető idegbajos, egzaltált kultusza helyébe azt az óvatosságot teszi, amely rákényszeríti a deviáns személyt, hogy bizonyítsa: fölfelé vagy lefelé tér-e el az addig fönnálló hagyományoktól. Akár a gondolkodásában, akár a cselekedeteiben. Igaz, hogy éppen ezért a tradícionális társadalmak lassabban változnak, de sokkal megbízhatóbban. A tradícionális társadalmakban az új nemcsak létrejöttével bizonyít, hanem kulturális beágyazódásával is, amely a tradíció látható és tapasztalható felszínénél mélyebben húzódó és a kérdéses tradíciót megalapozó normákkal koherens. Sőt, e beágyazódással egyidőben teszi láthatóvá és megnevezhetővé a szóban forgó mélyebb, alapvetőbb normákat. Azaz, jobb rálátást biztosít magára az addig gyakorolt és ápolt kultúrára. Amikor Széchenyi István fontos innovációkkal lépett a színre, egy jeles – jóval a mai mentalitáskutatásokat megelőző – mentalitástörténeti műben, a Kelet népe című könyvében vetette föl a magyar karakter haladáshoz való viszonyának kérdését.
A hagyományok kiirtásának személyiségromboló hatása jól megmutatkozik az első világháború előtt útjára induló modernizmus művészeinél. Remek körképet rajzol erről Jeffrey Meyers A szenvedélytől a széthullásig című könyve. Ebben Meyers kiváló polgári művészek házasságaiban dúló féktelen prioritási küzdelmekről ír, melyek tétje – a látens társadalmi közmegegyezéseken létrejött normák, szabályok és szerepek hiányában, illetve azok elutasítása miatt – egy olyan rendteremtés lehetett, amely az egyik fél uralmán alapult. Miközben a házasfelek viszálykodtak, buzgón keresték önmagukban családi hatalmuk elsősorban pszichológiai természetű legitimációját, de korlátlan individualizmusuk, határozott társadalmi preferenciák stb. hiánya következtében csak személyiségük feneketlen irracionalitásával találták szembe magukat, amiből még fékeveszettebbé váltak a szerelminek mondott belháborúk. A házastársi küzdelem eszerint egyetlen személyi kapcsolatra vonatkozó „privát tradíció” megteremtését célozta, amely éppen azért reménytelen vállalkozás, mert egyetlen egy személyi kapcsolatra érvényes belső rendet lehet szokásnak tekinteni, de képtelenség tradíciónak nevezni (a könyvben szereplő írók közül ez alól csak a népi Lev Tolsztoj és a felvilágosodás kései híve, Bernard Shaw a kivételek, jóllehet más okokból az ő házasságuk sem tartozott az ideális párkapcsolatok közé). A tradícionális normák megszegéséből eredő személyiségzavarok egyik – a korát messze megelőző, és ennyiben meglepően modern – költője a magyar Arany János, akinek balladái, ha nem is kivétel nélkül, de rendre az erkölcsileg deviáns személy őrületével végződnek.
Kérdés, hogy e folyamat, amely a XIX. század végétől indulóan számos európai művész – utánuk pedig a közemberek – sorsává válik, tekinthető-e a kreativitás alaptényének, mint napjainkban sokan hiszik, avagy benne valamely más elv manifesztációját kell látnunk? A korlátok fokozatos tágítását, az innováció majdan koherens beépítésével egy gondolat-, tárgy-, vagy cselekvés-rendszerbe teljes joggal nevezhetjük alkotó tevékenységnek, de minden korlát egyidejű ledöntésének akár csak a vágyát is törölnünk kell a kreativitásból. Mert a korláttalanság a halál útja. Mivel a korlátaink és az értékeink között szoros kapcsolatok állnak fönn, minden egyes korlát kétségbe vonása, anélkül, hogy újabbak kialakításán dolgoznánk, csak egyszerű érték- és – következésképpen – életrombolás. Ha a féktelenkedés hasonló esetei után kezdünk kutatni, legelőszőr az elkényeztetett gyermek esetébe botlunk. Az elkényeztetett – tehát féket nem ismerő – gyermek rosszasága voltaképpen semmi kapcsolatot nem tart az előre megfontolt, szándékos gonoszság lényegével, mégha esetenként abban is jelentkezik. Az elkényezetett gyermek helyzete nem irígylésre méltó, mert valójában értékvákuumban él. Emiatt nincs támasza, és vélt rendetlensége inkább a határok keresésének és megtalálásának kétségbeesett, dezorganizált kísérlete. Mindaddig tart, ameddig valamibe bele nem ütközik, amit attól kezdve – illetve néhány további kísérlet után, „hátha, úgymond, nem is valóságos az, ami megállította” – saját támaszaként tudatosít. Itt rejtőzik a modern művész és az infantilis gyermek közötti feltűnő hasonlatosság. Amikor egy kiállításon összegyűrt koszos újságpapírokból emelnek dombokat, és ezt tálalják föl művészetként a gyanútlan nézőknek – ami néhány éve meg is történt a budai várkerület egyik múzeumában – akkor ez csupán egy puszta szemtelenség, mely arra kíváncsi, meddig mehet még el a parttalanná tett művészetfogalom a XXI. században. A modernizmus egyik legfontosabb üzenete az utókor számára abban rejlik, amit erről a korláttalanságról és e korláttalanság traumatizáló hatásáról tár föl nekünk. Mondjuk ezt annak ellenére, hogy ebben az irányzatban is dolgoztak lángelmék, akiket nem mérgezett meg a szabadság és a tudás almája.
(Mit és hogyan gyógyít a hagyomány?) Az előzőek szerint ma a totális állam és a totális gazdaság végletei között vergődünk. Az igazság fogalmát a koherenciára, tehát a következetességre leegyszerűsítő szemlélet olyan igénnyel lép föl velünk szemben, hogy döntsünk e két, valóban koherens véglet között. De arról már kevesebb szó esik, hogy csak az életidegenül egyszerű lehet koherens. A koherencia papjai és hívei számára a nyílt társadalom eklektikus, a fölépítése ennélfogva nem koherens, tehát elméletében hamis, gyakorlatában ellentmondásos. A bolsevizmus intoleranciája a privátgazdaságnak is helyet szorító szociáldemokráciával szemben köztudott. Azonban a privát gazdaság harcos, kíméletlen – a hajdani laissez-faire tanokat csillagászati méretekben fölülmúló – államellenességére csak az utóbbi évtizedekben derült leleplező fény. Államellenesség szóban és tettben (pénzügyi megvonások létfontosságú állami funkciókat betöltő intézményektől), illetve csak egy olyan „állam” elismerése, amely mindössze fügefalevél az óriás-vállalat-dinoszauruszok támadó szervein.
Ilyen körülmények között miért lenne megoldás, vagy annak kiindulópontja a tradícionális társadalomtípus, illetőleg e társadalomtípus újjászületése korunk viszonyainak megfelelő formában? A válasz erre nem annyira bonyolult, mint hinnők. Ha a tradíciót mint afféle alulról keletkezett, a népesség – azaz a nép által létrehozott informális alkotmánynak tekintjük, továbbá arra is fölfigyelünk, mennyire ellenséges magatartást tanúsít a tradícióval szemben, mind a totális állam, mind pedig a totális gazdaság, akkor világossá válik a tradíció megtartó erejének titka. Eredetileg mind az állami jogrend, mind a piacgazdaság tradíciókon alapult. A tételes állami jog legelőször az összegyűjtött és kanonizált szokásjogok rendszere. A piaci tranzakciók ugyancsak spontánul születtek a reciprocitás különböző előformáinak gyakorlásából, és ekként kerültek pontosabb hivatalos használatba már évezredekkel az első közgazdaságtudományi művek megszületése előtt. Később azonban mind az állam, mind a gazdaság elszakadt saját alapjaitól és mindkettő rögeszmés önálló útra tért, felülírva a valóban organikus előzményeket, jóformán minden elképzelhető irányban. Az állam és a gazdaság így létrejött grandiózus (lég)terében, avagy labirintusaiban a tradíció fojtogatóan szűk zubbonnyá minősíttetett. Mára úgyszólván szinonímája lett a maradiságnak.
Szimptóma-értékű az, ahogy akár a totális állam, akár a totális gazdaság viszonyult/viszonyul a parasztemberhez, aki köztudottan a társadalom tradicionális mentalitású szereplője. Mind a két itt említett szélsőség parasztellenes. Ismeretes, hogy a bolsevizmust mennyire zavarta az általa kisburzsoának nevezett paraszt, aminek következtében a döntően agrártársadalmakban létrejött szocializmusok kezdetben látványosan szembekerültek a nép túlnyomó többségével, és diktatórikus jellegük ezért messze meghaladta az illegális mozgalmak időszakaiban tervezettet (az orosz polgárháború a XX. század második évtizedének a végén inkább volt munkás-paraszt háború, semmint a nép harca az uralkodó osztályok ellen). A kommunista/szocialista ideológusoknak eszükbe sem jutott, hogy az úgymond munka közben proletár, piaci eladóként meg kisburzsoá mentalitású paraszt éppen e kettőssége miatt képvisel fölbecsülhetetlen társadalmi értéket. Ti. kereskedői mivoltában őt dolgozói mentalitása tartja vissza a merő haszonszerzéstől, és az ebből eredő kalmár-becstelenségektől; kereskedő mivoltából kifolyólag pedig az általa jól ismert fogyasztói szükségletek és a piaci kereslet vezérli munkáját. Ahogy a totális állam jogilag és katonailag tiporta a parasztot, úgy a totális gazdaság – jóval hatékonyabban – szabadpiaci eszközökkel párosult fizikai erőszak – koronként egyszerű köztörvényes bűnözés – útján csökkentette 3-4%-nyira a földművelők rétegét. Ez utóbbira ékes példákkal szolgál az Amerikába szabad földekkel csábított európai parasztok tragikus sorsa a legendás vadnyugaton.
Az értelmiség legjobbjai Európának ezen a felén ragyogóan ismerték fel a helyzetet, amikor Lev Tolsztojtól, Stanislaw Reymont-on és Móricz Zsigmondon át Németh Lászlóig egy masszív, nemzeteket egybefogó közös tábort alkottak a földművelők védelmében. A gépi civilizáció ámokfutó utópista hívei előszeretettel beszéltek róluk úgy, mint széplelkű romantikusok provinciális szekértáboráról. Holott e kérdésben ma egyre bőségesebb érdekfeszítő információ lát napvilágot. Egy nemzetközi tudományos szaklap az alábbiakat hozza tudomásunkra Európa legnyugatibb szélein elhelyezkedő országáról, Portugáliáról: „Századokon át a portugál társadalmi struktúra legsajátosabb vonása ennek feltűnő stabilitása volt. A rendszer egy csekély elittel rendelkezett a csúcson és hatalmas paraszti tömegekkel az alapjaiban. Középütt szinte senki sem helyezkedett el.” Ugyanez a tanulmány empirikus adatok alapján megállapítja, hogy a szerzők által organikusnak nevezett portugál kultúrában a személyiség szilárdabb társadalmi támasszal rendelkezik és sikeresebben küzdi le a magánnyal járó jelentős stresszt, mint az atomizáltnak mondható – és a nyugati civilizációra inkább tipikus – Kanadában. Ha nem is csak a mezőgazdaságban, de hasonló eredményeket mutat föl Közép-Itália is, ahol mini-vállalatok – „mini-manufacturing firms” – uralják a közgazdasági képet és jelentős fejlődést mutatnak mind gazdasági vonatkozásban, mind pedig a politikai légkör tekintetében. Az elvetéltnek látszó Közép- és Kelet-Európai népi orientáció tehát nem azért jutott erre a sorsra, mert a hirdetői romantikusok voltak, hanem azért, mert a régió bizonyult politikai sznobnak, amely a civilizációs villa két ágán megjelenő gépi utópiákat követve inkább rohan a pokolba, semmint föl merné vállalni az eredetiséget.
Igaz, Antal Sándor megfeddné e sorok íróját, mert szerinte egyike lehet azoknak, akik azt vallják: „hogy a járt utat a járatlanért el ne hagyd!” Holott: „A jövő azonban azé, aki új utakat vág, az új problémákra új módon keres és talál megoldást”. A mi válaszunk erre az volna, hogy aki zsákutcában van, annak először ki kell hátrálnia belőle, mielőtt az új útról egyáltalában szó lehetne. Végülis az itáliai reneszánsz sem volt egyéb, mint a középkor kihátrálása rigid formáiból a Földközi-tenger túlpartján keletkező arab piacgazdaság kihívására. És csak az említett kihívás éltette. Néhány évtizeddel a spanyol reconquista befejeződése – az 1492. év – után Tiziano Vecellio már a barokk művészeten és világfelfogáson dolgozik. És miként kezdődött a reneszánsz? Az ókori görögökre és latinokra visszafelé sandító nosztalgiával. Mert az olaszok a klasszikus ókorban találták meg az európai piacgazdaság előformáit, amelyek segítségével állni tudták az arab versenyt (a reneszánsz elterjedése Itálián túlra már számos helyi ok és feltétel függvénye volt, amire itt nem térünk ki).
A tradíció, ha nem adjuk föl utópikus ámokfutásunkban a „koherens” paradicsomok (valójában logikai-ideológiai, gazdasági, technikai, pszichológiai, adminisztratív és szociális falakból épült zárkák) után, olyan mérséklő alapot és keretet szolgáltat a társadalom intézményrendszerének, amely egyfelől megengedi ez utóbbiak sokféleségét, másfelől korlátokat szab bármelyik intézménytípus hatalmának. Mi több, segít ezek koordinálásában. Ha nem is kész, azonnal alkalmazható formulákkal, ámde olyan kötelező érvényű alapelvekkel, melyek támpontok lehetnek az esetről-esetre megoldandó koordinációs feladatok számára. Az ilyen társadalom egyszerre nyitott és elvszerű. Vagy úgy is mondhatnánk: a nyitottsága nem eszmei és értékvákuumok semmijében áll, hanem a megoldandó problémákban jelentkezik. A probléma egyszerre tudás és ismerethiány; egyszerre a döntés szabadsága és a voluntarista választások kirekesztése; egyszerre szembesülés az ismeretlennel és védelem a meghatározatlannal szemben; egyszerre kivezető út egy állapotból és irányadó keret; egyszerre pillantás a jövőbe és tartozás a múlthoz; egyszerre cél és állapot; határozottság és bizonytalanság – egyszóval maga az emberség. A mechanikusan koherens szociális gépezetek bármelyik, eredendően zárt típusával szemben. Hogy ez a jövő milyen lesz a részleteiben, arra válaszoljunk egy közmondással: „Akkor fordulj be az utcán, amikor a sarokhoz érsz, ha nem kívánsz falnak menni!”


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969