2013. I-VI
 

Védekező halálraítéltek. Túlélési (?) technikák
Albert Gábor

(A forradalmár)
1851 márciusában a két éve fogva tartott és halálraítélt Mihail Bakunyinnal, a drezdai felkelés egyik vezetőjével az osztrák hatóságok közölték, hogy az ítéletet nem hajtják végre, viszont rövidesen kitoloncolják, és átadják Oroszországnak. A 36 éves robosztus férfi, akit a megalázó testi bántalmazások, a végeérhetetlen kihallgatások sorozata sem tudott megtörni, dührohamot kapott, öngyilkossággal fenyegetőzött. Inkább végezzék ki, semhogy kiszolgál-tatják annak az Oroszországnak, amelynek karmai közül sikerült kimenekülnie, s amely ellen az előző években kíméletlen harcot hirdetett. Ahogy még a drezdai börtönben megfogalma-zott búcsúlevelében írta, minden erejével azon volt, hogy a szlávok és a németek közti ellenté-tet kiegyenlítse, és az egyesített forradalmi erőket az orosz zsarnokság ellen vezesse. „Nem az orosz nép ellen – fűzte hozzá –, hanem annak felszabadításáért.”
Hiába volt minden tiltakozás, nagy titokban és rendkívüli biztonsági intézkedések mel-lett Oroszországba, a szentpétervári hírhedt Péter-Pál-erődbe szállították, ahol megszűntek ugyan a testi fenyítések, de két hónapon át mintha megfeledkeztek volna róla, senki sem szólt hozzá.
Mi volt egyáltalán Mihail Bakunyin számláján, s mi magyarázza a dührohamot és az azt kiváltó félelmet?
A legendás forradalmár, az anarchista Bakunyin – ahogy már ezek az orosz életrajzok kezdődni szoktak – gazdag arisztokrata családból származott (1815), anyját nem szerette, ap-ját viszont imádta. Annak rendje és módja szerint Szentpéterváron a tüzériskolába járt, s alig tizenhét évesen, 1832-ben tisztté avatták. Gyermek- és ifjúkorát beárnyékolta a dekabrista felkelés leverése (1825). Később kilépett a hadseregből, s Hegel filozófiájának tanulmányozá-sára Berlinbe utazott. Drezdába, Párizsba majd Svájcba költözött, ahol – ahogy a Pallas Nagy Lexikon írja – „tevékeny tagja lett a kommunisztiko-szocialista egyletnek. Erre az orosz kor-mány megvonta tőle a külföldön való tartózkodási engedélyt, vagyonát elkobozta, s meghagy-ta neki, hogy térjen haza…. Az 1849-as, Drezdában kitört forradalomban tevékeny részt vett, s tagja volt a forradalmi kormánynak; később innen a kormánnyal együtt Chemnitzbe mene-kült, itt azonban elfogták, s előbb Drezdába, majd Königsteinba hurcolták s halálraítélték.” A többit már tudjuk.

(Botos Miklós, a gyóntató)
A dührohamot kiváltó félelem oka pedig nem volt más, mint az orosz ortodoxiát és a barbarizmust megtestesítő I. Miklós cár (1796–1855) személye.
A cárt mi magyarok is jól ismerjük. Ő volt az, akinek 1849. augusztusában, a világosi fegyverletételt követően Ivan Fjodorovics Paszkevics-Erivanszki gróf, Varsó hercege, orosz tábornagy, a Magyarországon működő hadsereg főparancsnoka jelentette, hogy Magyarország Felséged lába előtt hever; akinek az ifjú osztrák császár, I. Ferenc József, ugyancsak 1849-ben, mikor a katonai segítségért könyörgött, kezet csókolt.
I. Miklós cárt otthon, Oroszországban familiárisan csak Botos Miklósként emlegették. Ő ugyanis keménykezű uralkodóként elkötelezett híve volt a botbüntetésnek. Hogy ez valójá-ban mit jelentett, hogy a hadseregben a vesszőfutásra ítélteket hogyan verték halálra, micsoda szadisztikus kegyetlenséggel hajtották végre az ítéleteket, mindezen szörnyűségek részletezé-se helyett egy szociografikus hűséggel, megdöbbentő naturalizmussal írt vallomásos Tolsztoj-cikkre hívom fel a figyelmet. Ebben a hosszú évtizedekig kiadatlan, azaz kiadhatatlan írásból azt is láthatjuk, hogy a katonaság és a háború borzalmai hogy roncsolják a lelket, milyen fele-lőtlenséget szülnek, milyen lelkiismeretlenséggel párosulnak.
Mindezt nagyon jól tudta Bakunyin, az egykori tüzér tiszt. Sőt azzal is tisztában volt, hogy miután az államtanács már 1844-ben megfosztotta nemesi címétől, rangjától és az ezzel járó kiváltságoktól, s hiába a nemesi rokonság, köztörvényes bűnözőként őt is halálra lehet botoztatni. Semmi sem köti Botos Miklós cár kezét, rövid úton végezhet Bakunyinnal, akár a legkegyetlenebb halálbüntetést is kiszabathatja rá. De nem tette.
Két hónap elteltével ugyanis a cári titkosszolgálat nagyhatalmú főnöke Alekszej Orlov gróf magánzárkájában felkereste Bakunyint, és egy vádalkuféle javaslattal állt elő. Alkunak azért nem nevezhető, mert a javaslatot semmi ígéret nem erősítette meg. Azt kérte vagy taná-csolta az eddig minden „együttműködést” megtagadó Bakunyinnak, hogy tegyen töredelmes vallomást nem valamiféle vizsgálóbírónak, hanem a leghatalmasabb úrnak, magának a min-denható Cári Felségnek, a Legkegyelmesebb Uralkodónak, I. Miklósnak.
Bakunyin nem utasította vissza a javaslatot, de huszonnégy órás gondolkodási időt kért, hogy feladva eddigi taktikáját, valamiféle új túlélési stratégiát dolgozzon ki magának. Végül is igent mondott, s 1851. júliusában nekilátott, hogy beszámoljon egész addigi életéről, forradalmi tevékenységéről Miklós cárnak.

(Bűnvallás)
Ilyen előzmények után keletkezett a Gyónás címen közismertté vált (?) emlékirat a szentpétervári Péter-Pál erőd egyik cellájában. A „közismert” után tett kérdőjel azt jelzi, hogy ezt a vallomást majd félévszázadig a cárt és néhány bizalmasát nem tekintve senki sem olvas-ta, sőt létezéséről is csak egy évtized elteltével az emigrációban élő Herzen tudott. Annak jellegét és lényegét azonban ő sem ismerte.
Az ötvenes években azonban nemcsak a Gyónásról nem tudtak, de arról sem, hogy Bakunyin egyáltalán él-e, hal-e. Elvbarátai is bizonytalanok. Engels még 1853-ban írja egyik barátjának, hogy „teljesen bizonytalan, hogy él-e még Bakunyin”. Persze ilyenkor szinte tör-vényszerűen lábra kap a minden titkos társaságban ott tenyésző vád, hogy ha valakinek a gesztusait nehéz megmagyarázni, az valószínűleg besúgó. Mi sem természetesebb, hogy Bakunyint is meggyanúsítják a kémkedéssel. Marx ugyan védelmébe veszi, de Engelsszel folytatott levelezésükből az is kiderül, hogy nem éppen volt ínyükre Bakunyin 1848-49-es nagy népszerűsége a szlávok közt. „Bakunyin voltaképpen csak az által lett valamivé – írja Engels Marxnak –, hogy senki sem tudott oroszul”. Engels neki is lát nyomban az orosz nyelvtan biflázásának, s reméli, hogy 2-3 hónap alatt már megszerzi a szükséges szókincset is, „hogy a legközelebbi nagy politikai színjáték alkalmával legalább egyikünk ismerje éppen azon nemzetek nyelvét, történelmét, irodalmát és társadalmi intézményeinek részleteit, ame-lyekkel menten konfliktusba kerülünk.”
Bakunyin közben – 1851. augusztusában – be is fejezi orosz nyelven írt Gyónását. A cár nyomban elolvasta, sőt lemásoltatta legalább három példányban, s az egyiket a trónörökös kezébe adta azzal a megjegyzéssel, hogy „érdemes elolvasnod, szerfelett érdekes és tanulsá-gos”. A „mi Paszkevicsünk” (Lengyelország helytartója) is kapott egy példányt és az államta-nács elnöke is olvashatta. Véleményükről keveset tudunk, s még szerencse, hogy az eredeti példányon fennmaradtak a cár helyeslő vagy vitatkozó megjegyzései.
Mikor Bakunyin arról ír és mentegetőzik, hogy mások bűneit nem szeretné felemle-getni, „hiszen senki sem gyónhatja meg mások vétkeit, csakis a sajátjait,” a cár következő bosszús megjegyzését olvashatjuk a lapszélen: „Ezzel máris minden bizalomra méltatlanná válik; ha csakugyan érzi bűneinek teljes súlyát, akkor csakis a teljes szívből fakadó vallomás tekinthető gyónásnak, nem az ilyen föltételes.”
A Gyónás hangütése a bűnbánó teljes alázata. Amely persze lehet színészkedés, szín-lelt megalázkodás, felvett és eljátszott szerep, de ha komolyan vesszük, ha elfogadjuk, ha hi-telt adunk neki, akkor adekvát válasz rá a penitencia kirovása és a felmentés.
„…tisztában lévén bűnös cselekedeteim súlyosságával – melyeket sem reményem, sem szándékom eltitkolni vagy elhallgatni – azt mondtam magamnak, hogy immár csak egyet tehetek: tűrni a végsőkig, és arra kértem Istent, adjon erőt, hogy méltó módon, hitvány gyön-geség nélkül ürítsem ki a keserű poharat, melyet én készítettem magamnak…”
„gyónni fogok Felségednek, mint lelki atyámnak, akitől az ember – nem itt, hanem a másvilá-gon – bocsánatot remél, kérem Istent, sugalljon nekem egyszerű, őszinte, szívből jövő, min-den furfang és hízelgés nélküli szavakat, amelyek megtalálják az utat Cári Felséged Szívé-hez.…”
„…sok mindent újragondoltam, és mondhatom, még soha életemben nem gondolkod-tam el olyan komolyan, mint ez alatt az idő alatt….(A naptár 1851. júliusát mutatja, Bakunyin 37 éves.) Egyszóval megértettem, hogy saját elképzeléseim és cselekedeteim a legnagyobb mértékben nevetségesek, értelmetlenek, arcátlanok és bűnösek voltak: bűnösek Felségeddel, uralkodómmal szemben, és bűnösek Oroszországgal, a hazámmal szemben, és bűnösek min-den politikai és erkölcsi, isteni és emberi törvénnyel szemben!”
„…rendkívüli kegyelme folytán most nem, mint bírám, hanem mint gyóntatóatyám előtt állok, s föl kell tárnom agyamnak minden rejtett gondolatát. Tehát magam gyónok meg mindent; igyekszem világosságot és rendet teremteni gondolataimban és érzelmeim káoszá-ban; úgy fogok beszélni, mint ahogy Istenhez szólnék, akit sem hízelgéssel, sem hazugsággal nem lehet becsapni. Kérve kérem Felségedet, engedje elfelednem egy pillanatra, hogy a ha-talmas és rettegett cár előtt állok, aki előtt milliók reszketnek, s akinek jelenlétében senki nem merészel nemhogy kimondani, de még gondolni sem olyasmit, ami az ő véleményével ellenté-tes. Engedje hát azt gondolnom, hogy csupán lelkiatyám előtt beszélek…”
„…úgy állok Ön előtt, mint züllött, elbitangolt, tékozló fiú megsértett és haragvó atyja előtt.”
A lelki atya, a gyóntatóatya azonban nem mindenben ért egyet a feloldozásra áhító „bűnössel”. A kézirat szélére húzott vastag vonalak és megjegyzések tanúskodnak erről. Mi-kor a bűnös például azt írja, hogy „az én helyzetemben a megbánás éppolyan haszontalan, mint a bűnösé a halál után”, a kegyes gyóntató a következőt jegyzi a lap szélére: „Nem igaz: minden bűnöst megmenthet a megbánás, de csak ha tiszta szívből való.” A „gyóntatóatya” több alkalommal is éppen ezt a „tiszta szívet” kéri számon.
Mégis, mintha olykor a cárt is megkísértené a megbocsátás. „…Felség, az Ön szentsé-ges hatalma ellen gondolatban és szándékaimban elkövetett bűneimnek se határa, se mértéke! Még egyszer megköszönöm a Gondviselésnek, hogy idejében megállított, és nem hagyta, hogy elkövessem, vagy akár csak elkezdjem gonosz vállalkozásomat Ön ellen, fölkent uralkodóm ellen és a hazámmal szemben. (Bakunyin néhány sorral korábban ugyanis arról ír, hogy az orosz katonák és az orosz parasztok fellázításának gondolata is foglalkoztatta. A. G.) Mind-amellett tudom, hogy nem annyira a tett, mint a szándék teszi a bűnöst, s félretéve németor-szági vétkeimet, amelyekért először halálra, majd életfogytiglani dologházra ítéltek, teljesen és tiszta szívemből tudatában vagyok, hogy a legtöbbet Felséged és Oroszország ellen vétet-tem, és hogy bűneimmel kiérdemeltem a legsúlyosabb büntetést!”
A széljegyzetelő cár kegyes: „A bűnbánó fejre nem sújt le a pallos; Isten bocsásson meg neki!”
A történelmi események ismertetése közben Bakunyin időnként elfelejtkezik arról, hogy kinek és milyen célból írja Gyónását, s bűnbánó tirádák helyett tárgyilagos beszámolót olvashatunk a német felkelésről, arról, milyennek látták Kossuth működését, Teleki László grófot, hogyan ítélték meg a lengyel-kérdést.

(Egyetértés)
Ezeknél a dokumentumértékű részeknél jóval érdekesebbek azok a részek, amelyeket a cár olyan lelkesen kommentál, hogy az már gyanús. A nézet- és szemléletazonosság ugyanis kétféleképpen is magyarázható. A cár lelkesedése egyértelmű, s megjegyzései nem mások, mint a diktatúra gyakorlásában elkényelmesedett, primitív lélek természetes megnyilvánulá-sai. De vajon Bakunyin miért rukkolt elő ezekkel a biztos kártyákkal. Taktikából? Megtévesz-tésül? A csapdaállítás kaján tréfái lennének csupán? Vagy éppen ellenkezőleg a forradalmárrá vedlett orosz arisztokrata lelkének mélyrétegeiből felbukó szlavofil őskövületekkel van dol-gunk? És ezekben a kérdésekben a Hegelen iskolázott forradalmár Bakunyin egy húron pen-dül Botos Miklóssal?
Ilyen biztos és nyerő adu a szláv messianizmus meghirdetése, szemben a rothadó nyu-gattal (az orosz kommunizmus cárjai – Lenin, Sztálin és társai – úgyszintén ezzel igyekeztek bankot robbantani), a nagy szláv egység meghirdetése és a német protestantizmus olyatén beállítása, mintha az volna az európai egység első számú szétzilálója. Ezekre a tirádákra Mik-lós cár természetesen „vevő”, s egy lapszéli vastag vonallal, „Gyönyörű!” felkiáltással vagy „Milyen igaz!!!” és „Vitathatatlanul igaz!!!” bejegyzésekkel jelzi messzemenő egyetértését.
Ezekből a gyöngyszemekből mutatóban csak a „találó megállapítás” megjegyzéssel nyugtázott nyugatkritikát idézem:
„Nyugat-Európában, bárhová néz az ember, ernyedtséget, gyöngeséget, hitetlenséget és feslettséget lát, hitetlenségből eredő feslettséget; a társadalmi létra legfelső fokán állóktól kezdve senki, egyetlen privilegizált osztály, egyetlen ember sem hisz elhivatottságában és jo-gaiban, mindenki szemfényvesztő játékot űz, és nem hisz senkinek, aki alatta áll; a privilégiu-mokat, osztályokat és magát a hatalmat alig-alig tartja fenn az önzés és megszokás – igencsak gyönge akadály a növekvő viharral szemben! A műveltség egyenlővé vált a szellem és a szív feslettségével, egyenlővé a gyöngeséggel, s az általános rothadás közepette egyedül a canaille-nak (csőcseléknek) nevezett, durva és műveletlen nép őrizte meg frissességét és ere-jét…”
Ez a kép természetesen csak akkor teljes, ha kiegészítjük azzal a hátsó tartománnyal, gondolati konklúzióval, amely Miklós cár lelkes egyetértését kiváltotta. Ez pedig így hangzik: Bezzeg a mi Szent Oroszországunk! A kiegészítés Miklós cár esetében korrekt és megtámad-hatatlan, Bakunyin nevéhez viszont már csak fenntartásokkal, és csak a valószínűségek, eset-leg a lehetőségek szintjén kapcsolható. Bizonyítani nem lehet, viszont a gyanú megfogalma-zása nem alaptalan. Mint ahogy az sem, hogy helyenként, a megbánás, az alattvalói hűség hangoztatása átlépi a szerepjátszás határait, meggyőzően őszintének hat, túlságosan is hiteles-re sikeredett. Mintha a forradalmár Bakunyin ebben a pszichológiai térben azonosságot vállalt volna a taktikázó, a csupán élete mentése érdekében bűnbánót játszó Bakunyinnal. Mintha az egykori cárt imádó süvölvény, a kis kadét lelke mélyen eltemetett, de ott sértetlenül megma-radt érzelmek felülírták volna a forradalmár Bakunyin kiszámított, előre eltervelt, ironikus, gúnyos felhangú, logika diktálta mondatait. Mintha érzelmileg is elfogadta volna, legitimálta volna azt az alárendelt viszonyt, amely ellen korábban lázadt.
A Gyónás olvasóinak azonban, s különösen a már hivatalból is gyanakvó rendőrfő-nöknek, Orlov grófnak ez nem volt elég. Őt nem sikerült teljesen meggyőznie. Bakunyin bűn-bánó javaslatáról ugyanis, miszerint bűnei töredelmes megvallása után büntetése örökös kény-szermunka legyen, a gróf a következőképpen vélekedett: „semmi esetre sem volna szabad kényszermunkára küldeni, ahol szellemi beállítottságával és heves, elszánt természetével min-den bizonnyal veszélyes és ártalmas lenne.” Miklós ezzel egyetértett: „Teljesen osztom a vé-leményedet, nem lehet vele másképp bánni, valóban ezt érdemli!”
Mindent összevéve, mindezek után és ellenére Bakunyin védekezési taktikája sikeres-nek mondható. A Gyónás árán megszabadult a „pallostól”, megmentette az életét, a mozga-lom nem vesztette el katonáját. Rá még nagy jövő várt, az elismeréssel bőkezűbb Karl Marx-nak és a fanyalgó barátjának, a manchesteri gyáros, Friedrich Engelsnek még tervei lehetnek vele, kezük alá dolgozhat, s orosz, szláv kapcsolataival hasznára lehet a kommunista (a Kiált-vány megjelenése után már joggal nevezhetjük így) mozgalomnak. Egyébként is mi lehet fon-tosabb az életnél. Legfontosabb cél a túlélés, még ha annak egy – lényegében semmit meg nem tagadó, semmit el nem áruló – Gyónás is az ára. Ráadásul az kettőjük titka. A cáré és a nemességétől megfosztott, arisztokrata Bakunyiné.
Bakunyin egyelőre maradt az erődben, csupán ellátásán, elhelyezésén javítottak, a Gyónás pedig, mint egy fel nem robban háborús relikvia bekerült a titkos, vagy ha nem is titkos, de illetéktelen kezektől és szemektől elzárt levéltárba.

(Bűnbocsánat?)
Nyugat-Európai elvbarátai úgyszólván semmit sem tudtak Bakunyin sorsáról. Előbb halálhírét keltették, majd arról suttogtak, hogy az egykori forradalmár besúgó lett, majd olyan hírek keringtek, hogy „minden pernek komédiája nélkül Kronstadtba a kazamatákba zárták, éppen oly hosszú, a falhoz erősített láncon, hogy az ajtóig és az ablakig mehetett. Legalább nem adtak neki semmi komisz börtöntársat”. Marx pedig egyik levelében arról számol be, hogy „Freiligrath talált néhány Hegel-kötetet, amely eredetileg Bakunyiné volt, és elküldte nekem ajándékba.” A Logikát lapozva még arra is gondolt, hogy milyen jó volna Hegel misz-tifikált módszerét 2-3 íves dolgozatban a közönséges emberi értelem számára is hozzáférhető-vé tenni. Levelezésükben Bakunyin neve 1861-ben bukkan fel újra. Novemberben csak úgy mellékesen veti oda Engels a Szerecsennek írt levélben – így nevezte sötétbőrű barátját, Mar-xot –, hogy „Bakunyin szökésének nagyon megörültem. A szegény ördög pokoli rossz állapot-ban lehet. Világkörüli utazást tenni ilyen módon!” Marx csak a következő év februárjában hozza szóba Bakunyint, mellékelten elküld egy denunciáló cikket is, s megemlíti, hogy Baku-nyin Herzennél lakik, de még nem találkozott vele. Aztán a találkozás is létrejön, de úgy látszik, nincs sok köszönet benne. „Bakunyin olyan lett – írja a Szerecsen – mint egy szörnye-teg, hatalmas hús- és hájtömeg, alig tud már járni. Amellett dühödt kan gyanánt féltékenyke-dik a tizenhét éves lengyel feleségére, aki Szibériában mártír volta miatt ment hozzá nőül. Jelenleg Svédországban van, ahol a finnekkel csinál „forradalmat”. A Gyónásról szó sem esik.
Amint látjuk, végül – ha nem is I. Miklós cár, hanem utóda, II. Sándor cár – mégiscsak elfogadta Bakunyin „javaslatát”, és 1857-ben, kegyelmesen, életfogytiglani szibériai szám-űzetésre ítélte. Hogy közben s azután mi történt az éppen Finnországban forradalmat csináló Bakunyinnal, hallgassuk meg Pulszky Ferenc kissé hosszadalmas, de élvezetes beszámolóját. Ő ugyanis firenzei otthonában többször is vendégül látta a híres forradalmárt, s értesülései közvetlenül tőle származnak, bár az események kiszínezésében az ő romantikus – olykor a tényeket is lekicsinylő – képzelete is közreműködhetett.
„Angolországban és különösen Wight szigetén régen megbarátkoztunk Herzen Sán-dorral, a híres orosz agitátorral; fia Flórencben lakott, mint a fiziológiai intézetnél Schiff tanár segédje, leányai is itt töltötték a telet. E család révén jutottunk sok orosszal összekötte-tésbe; nemcsak a külföldön élő emigrációval, hanem oly orosz turistákkal is, kik ezeket meglá-togatták.
A menekültek közt mindenesetre legnevezetesebb volt Bakunyin Mihály, a nihilizmus-nak atyja….
(Az 1848-49-es eseményeket követően I. Miklós börtönében másfél évet töltött, mikor végre) megnyílt a börtön, egy császári tiszt előtt levették láncait, s útnak indították őrizet alatt közel háromszázad magával Szibériába. Gyalog kellett menniök, a parasztok az útba eső fa-lukban élelmet állítottak ki házaik elé, vallási kötelességnek tartják a foglyokat megvendégel-ni. Félesztendei út végre Irkutszkba hozta őket. Itt bejelentették őt a kormányzónál, aki nagy meglepetésére mindjárt azzal a kérdéssel fogadta, nem akar-e kormányszolgálatba lépni? Ez nagyon természetes. A kormányzónak s tanácsosainak keleti Szibériában jó fizetése s lakása lévén, mindig van elég orosz, ki az ily állást szívesen elfogadja. De az alsóbb hivatalokra alig találkozik ember, ki Oroszországból Irkutszkba menne; ha tehát van a száműzöttek közt mívelt ember, szívesen felhasználják a hivatalokban, annál is inkább, mert így szemmel tarthatják mindig. Bakunyin tehát írnok lett a guberniumnál, s közkedveltséget érdemelt ki magának úgy, hogy nem gondoltak avval, ha a hivatalos órákon kívül látogatásokat tesz a városban, ahol egy lengyel kereskedő családjával ismerkedett meg. Ez Varsóban részt vett volt egy összees-küvésben, s amint észrevette, hogy ennek szálai már a rendőrség kezében vannak, még mielőtt a gyanú reá is terjedt volna ki, maga folyamodott a kormánynál az engedelemért, hogy Irkutszkba vándorolhasson ki: így legalább vagyonát mentette meg az elkobzástól, s kényel-mesebben utazhatott oda tulajdon költségén; nem is bántották üzletében, mely nemsokára erősen gyarapodott. A házikisasszony rendkívül szép volt, Bakunyin belészeretett, s nőül vette. Most az ottani kormány minden további rendőri felügyelet alól feloldotta, mert meg volt győ-ződve, hogy ezentúl nem gondol megszökésről; sőt meg is engedte, hogy az irkutszki kereske-dők megbízásából a kínai határra menjen, s ott a kereskedelmi viszonyok lehető kiterjedését tanulmányozza. Amint visszajött, nagyon meg voltak elégedve jelentésével, s ugyanazért meg-engedték neki, hogy kísértse meg az összeköttetést az újonnan szerzett Amur tartománnyal egy új úton, az Amur folyón. Bakunyin csakugyan szerencsésen eljutott így Nyikolajevszk városba, mely az Amur torkolatánál épült. Idegen név alatt töltött itt néhány napot, míg meg nem tudta, hogy a tartomány kormányzójának, Muravjev tábornoknak látogatását várják. A kikötőben egy amerikai hajó horgonyzott, ezt meglátogatta, s megtudván, hogy ez másnap indulni ké-szül, megmondta a kapitánynak, hogy ő Bakunyin, a politikai száműzött, s megkérte, vigye őt Kaliforniába. Az amerikai erre szívesen ráállott, s hogy minden akadályt elhárítson, ugyan-azon éjjel vitorlázott el. Amint Muravjev harmadnapra a városba érkezett, nagy csodálkozás-ra azt találta, hogy itt későbbi híreket hallott Irkutszkról, mint melyeket ő rendes úton kapott, meg is tudta, hogy a szibériai kereskedők egyik ügynöke, szép, rendkívül magas és vállas, ér-telmes és nagyműveltségű férfi volt itt Irkutszkból, ki azóta eltűnt, valószínűleg az amerikai hajón. Muravjev a leírásból mindjárt ráismert Bakunyinra, ki egyébiránt unokaöccse volt, s szökését följelentette Pétervárba. Bakunyin Sanfranciskóból Panamának New Yorkba utazott, onnét Londonba, hol egy darabig Herzennél a Kolokol számára dolgozott. A két forradalmár nézetei azonban eltértek egymástól, mert Bakunyin ekkor tört minden történelmi hagyomány-nyal, azt találta, hogy a múlt a jelennek legnagyobb ellensége, hogy el kell égetni minden könyvet, szétszaggatni minden képet, eltörni minden szobrot, amely reánk maradt, hogy a tár-saság egészen új alapon alakulhasson, s minden régi előítéletből kigyógyulhasson.
Rokonai kieszközölték, hogy felesége hozzá kijöhessen. Bakunyin egy darabig Svájc-ban tartózkodott nejével, később Flórencbe tette át lakását, hol ő s gyönyörű szép felesége gyakori vendégünk volt. Hatalmas termete, parancsoló tekintete és jelentékeny arcvonásai az utcán is magukra vonták az emberek figyelmét; társalkodásban ítélete metsző volt, de sokszor helyes, kritikája éles és szellemes; tanait, melyet mindenki túlzásnak vett, szívesen hallgattuk eredetiségök miatt, de tanítványokat nem szerzett Olaszországban. – Később belekeveredett az internacionális szocialisták mozgalmába, de a többség itt is elfordult tőle; ő csak oroszokra tudott hatni, csak azok hajoltak hozzá, s fejlesztették ki az általa hirdetett elveket, mert a túl-zás és különcködés nemzeti jellegökhöz tartozik. Az oroszok túlzók ragaszkodásukban a cá-rizmushoz, túlzók ellenségeskedésükben ellene, de mindnyájan el vannak telve nemzetök nagy-ságával s azon meggyőződéssel, hogy az előbb-utóbb a civilizáció egy új érájának megalkotó-jává válik.”
A Gyónásnak még a híre sem kísért, de ahogy már ez történni szokott, ezek az évek sem múltak el gyanúsítgatások nélkül, nem beszélve a különböző belső zavargásokról. Két dudás nehezen fér meg egy csárdában, hát még ha négy, öt vagy még több dudás szeretne játszani, szeretné, ha csak őt hallgatnák a többiek, az ő dudazenéjére táncolnának. A „nihiliz-mus atyja” nehezen tudott megférni Marxékkal, s ugyan 1869-ben csatlakozott az I. Internaci-onáléhoz, de hamar kitelt a becsülete, s bomlasztónak minősített tevékenysége miatt kizárták az Internacionáléból.
Nemcsak az internacionalistákkal gyűlt meg a baja Bakunyinnak, s igyekeztek lejárat-ni, az orosz hatóságok is aggodalommal figyelték tevékenységét, s különösen az olyan hírek keltettek nyugtalanságot, miszerint Bakunyin azt tervezi, hogy partra száll Litvániában, és a hadifogoly lengyel katonákból orosz légiót szervez. Az orosz hatóságok, az orosz titkosszol-gálat mindent megtett, hogy a félelmetes ellenfelet, Mihail Bakunyint diszkvalifikálják. Gúny-iratot jelentettek meg ellene, amelyben II. Sándorhoz írt kegyelemkérő leveleiből írtak ki mondatokat. Mindez érthető, de azt már jóval nehezebben lehet megérteni, hogy a leghatáso-sabb fegyvert, a Gyónást miért nem vetették be. Holott már II. Sándor cár is jóváhagyta annak az iratnak a kiadását, amely a Gyónás felhasználásával készült, s „Mihail Bakunyin, amilyen-nek önmagát ábrázolja” címen adták volna ki 1863-ban. A terv azonban csak terv maradt, a kibiztosított bomba, a Gyónás továbbra is háborítatlanul lapult a levéltárban, s Bakunyin ön-tudattal jelenthette ki, hogy semmi szégyellnivalója nincs, besúgásra sosem vállalkozott, a hatalommal sosem működött együtt.
Az életmentő stratégia tehát bevált, s Bakunyint forradalmár-nimbuszától sem egykori elvbarátai áskálódása, sem az internacionálé körüli hercehurcák, de még a cári Oroszország téveteg próbálkozásai sem tudták megfosztani. Az élet- és becsületmentés kitartott Bakunyin 1876-os berni haláláig, sőt a becsületmentés még azon is túl.

(A Gyónás utóélete)
A Gyónásba rejtett dinamit azonban, ha megkésve is, de robbant.
Még a világháború kitörése előtt egy német kutató akadt rá először a Téli Palota Ar-chívumában nem is a Gyónásra, csupán I. Miklós Gyónással kapcsolatos irataira. 1917-ben aztán egy történészprofesszor már a szöveget is megtalálta. Jellemző, hogy a forradalmi ka-vargás közepette Bakunyin senkit sem érdekelt, s nem is talált kiadóra. A teljes szöveg rotáci-ós papírra nyomva, minden kommentár nélkül csak 1921-ben jelent meg.
Hatása döbbenetes volt. Első olvasásra legtöbben úgy ítélték, hogy Bakunyint térdre kényszerítették, hogy „Bakunyin a hóhér cár előtt kicsinyke fűszálnál is mélyebbre hajtotta fejét, és bocsánatot kért tetteiért.” Ezt a Bakunyin-hívő Grosszman-Roscsin írta „Egy nagy lélek alkonya” című cikkében. A majd húsz esztendős börtönbüntetését kitöltő Vera Figner is hasonlóképpen nyilatkozott: „Mi – mind Bakunyin tisztelői, mind pedig gúnyolói – egy ál-mot, egy illúziót dédelgettünk természetének és életének koherenciájáról, de a Gyónás-tól szertefoszlott az illúzió”. Gyónás magyar kiadásának utószavában Kun Miklós természetesen a mentőtanúkat is felvonultatja, például azokat, akik csupán Freud Oidipus-komplexusának illusztrációját látják a Gyónásban, vagy akik szerint „a Gyónás-ban semmiféle tényleges ve-zeklés nincs… Bakunyin azért írta, hogy bolonddá tegye I. Miklóst, és elérje az erődből törté-nő kiszabadulását….”
Ezt kétségtelenül elérte. Az életmentő taktika, a védekezés sikeres volt. Még akkor is, ha az álom, az illúzió, a nimbusz szertefoszlott.
*
Bakunyin nem lett példakép, legfeljebb önigazolás. Persze ez is valami. És sok-sok magyarázattal még el is fogadható. Hiszen hányan és hányszor elmondták, hogy az élet primá-tusa megfellebbezhetetlen. Miért épp most, Bakunyin megmérettetésénél feledkeznénk meg erről. Az élet primátusát semmi sem tromfolhatja, a mozgalom, a párt érdeke sem vonhatja kétségbe, a fölött már – hirdetik sokan gyanús lelkesedéssel – csak a demagógia, a pöffeszke-dő felelőtlenség trónol, amelyre nem érdemes, sőt nem is szabad odafigyelni. Bakunyint végül is évtizedeken keresztül (a Gyónás megjelenéséig) példaképnek is tekintették. Ha Marxék csalódtak is benne, a mozgalom őszinte és szolidan naiv tömegei sosem törődtek az ideológi-ával. A megalkuvást nem ismerő, a szabadságát és kis híján az életét is feláldozó hőst látták benne. Mit számít, hogy később – a véletlen folytán – ezen a patyolaton néhány csúnya folt láthatóvá vált? Egy ideig mégiscsak felnéztek rá. Hittek benne. Erőforrás lett. Biztató remény. Igaz, nem az örökkévalóság számára, csak időlegesen. Ez is valami. Végül is emberek va-gyunk. Gyarló emberek.


II.
SZÓKRATÉSZ

(A vád)
Szókratészre fordítva a szót mindjárt az összefoglaló címmel is baj van. A „túlélési technikák” cím mellé mindenképpen odakívánkozik (ha csak képzeletben is) egy kérdőjel. Hogy miért, azt a későbbiekből majd kiderül. A „védekező halálraítéltek”-kel minden rendben van, hiszen tudjuk, hogy már a Melétosz benyújtotta vádiratban is ott szerepelt javasolt bünte-tésként a halál. A vádirat egyébként oly rövid, hogy érdemes teljes terjedelmében megismé-telni.
„Ezt a vádiratot a Pithosz démoszból való Melétosz, Melétosz fia nyújtotta be és erősí-tette meg esküvel az Alópeké démoszból való Szókratész, Szóphronikosz fia ellen. Bűnt követ el Szókratész azzal, hogy az állam isteneit nem tiszteli és helyettük új istenségeket hoz be. Bűnt követ el az ifjak megrontásával is. A javasolt büntetés: halál.”
A vád meglehetősen homályos és megfoghatatlan. Csak tapogatózni lehet, hogy a benne olvasható szavak valójában mit is jelenthetnek. Mit jelent az, hogy „nem tiszteli”, mifé-le „új istenségek” behozatalával vádolja, és – jogászi nyelven szólva – hogyan valósítja meg az „ifjak megrontásának” bűntettét. Egyedül a javasolt büntetés – a halál – egyértelmű, holott a korabeli bírói gyakorlatból tudjuk, hogy a vád igazi gazdája, a valódi sugalmazó, az archoni tisztet viselő Anütosz a vádnak csupán ezt a részét nem gondolta komolyan. Ezt csak afféle elrettentő fenyegetésnek szánta, amelyet nem szoktak beváltani, az istentelenséggel (aszebeiával) vádoltak ugyanis általában már a bírói eljárás megkezdése előtt jónak látták önként száműzetésbe menni. Anütosz sem kívánta annak a Szókratésznek halálát, akinek a beszélgetéseiben járván-kelvén az agorán jó pár évvel korábban maga is részt vett. Most azonban, a vesztett peloponneszoszi háború, az egymást követő kormányváltozások, az arisz-tokrata rémuralom szörnyű hónapjai után más a helyzet. A frissen helyreállított demokráciá-ban semmi szükség sincs erre a mindent megkérdőjelező, mindenen vitatkozó, okvetetlenkedő filozófusra. Aki, hasonlóan az Athénban megtollasodott, külföldi szofistákhoz, mindent kifor-gat, mindent kétségbe von, és még a szent hagyományokat sem kíméli. Most legalább békén maradhatna, amúgy is elég sok minden van a számláján.
Ezt a bizonyos „számlát” azonban a nagyhatalmú, a demokrácia visszaállításáért any-nyit kockáztató Anütosz sem bolygathatta meg. Még csak célozgatni sem lehetett semmi olyan tettre, eseményre, olyan bűnre, amely az Athén bukását, a vészkorszakot, a zavaros éveket lezáró amnesztiát, tehát Eukleidész archon i.e. 403-ban kelt szigorú amnesztia törvé-nyét megelőzte. Az amnesztia ugyanis minden korábban elkövetett bűnt eltörölt. A lelkek mélyére lerakódott salakot azonban ez sem tudta eltakarítani. Az amnesztia követelte elhallga-tások miatt olyan zavaros, sokértelmű és homályos maga a Melétosz-benyújtotta vádirat is.
Mindenki tudta, Anütosz éppúgy, mint valamennyi bíró, hogy a harminc zsarnok rém-uralmának legradikálisabb vezetője, Kritiász, egykor Szókratész követője volt, hogy rajta kí-vül kedves tanítványának, Platónnak nem egy rokona tisztséget vállalt az arisztokrata terror idején, hogy az Athénra annyi bajt zúdító Alkibiádész vagy Kharmidész szintén kapcsolatban állt vele. Természetesen azt is sejthették – sőt tudhatták –, hogy Szókratész – miért s miért nem – a demokráciának nem különösebben nagy barátja. Minderről azonban hallgatniuk kel-lett. A vádnak éppúgy, mint ahogy védekezése során Szókratésznek is.

(Szabad-e védekezni?)
Persze azt is meg lehet kérdezni, hogy Szókratész az ismert beszédében egyáltalán védekezett-e? Többen vannak ugyanis, akik az Apológiát nem védekezésnek, hanem egyene-sen provokációnak tekintik. Erről annyival is inkább érdemes beszélnünk, mert a magyar ol-vasó „Szókratész védőbeszédét” Devecseri Gábor ki tudja hányszor kiadott fordításában ol-vasta, és csak onnan ismeri. Devecseri pedig, nem titkolja, hogy azok táborába tartozik – s természetesen ehhez igazodik fordítása is –, akik egyértelműen provokatív műnek tartják a védőbeszédet, sőt majdhogynem színpadra kívánkozó drámai műnek. Ezzel szemben a Vé-dőbeszéd kommentált kiadásának fordítója több kutató véleményére hivatkozva amellett tör lándzsát, hogy a mű ugyan kétségtelenül drámai, hangulata viszont egyáltalán nem teátrális, és – a fordító számára ez talán még fontosabb – „Szókratész legmélyebb szándéka szerint nem kívánja felingerelni a bírákat, noha nagyon jól tudatában van, hogy bizonyos szavait, gondola-tait és viselkedését a bírák esetleg provokatívnak találják.”
Véleményünk szerint Szókratész tehát védekezik, ennek ellenére stratégiája kardináli-san különbözik Bakunyin Gyónásától. Durván fogalmazva; míg Bakunyin a szövegét, végső soron önmagát alakítja a bíró gondolkodásához, addig Szókratész – nem tagadva meg önma-gát, egész filozofikus (írhatnám: értelmiségi) mivoltát – őszinte vallomásával a bírók gondol-kodását igyekszik alakítani. Bakunyin gyónásának határait a bűn, a bűnbánat és a feloldozás reménye cövekeli ki, Szókratész vallomása a Melétosszal folytatott rövid dialógustól eltekint-ve egy eszmei, az „igazságra” alapozott „birodalom” panorámáját villantja fel. Ennek mé-lyebb kifejtését, mondhatnám mitikus alapjait Platón „Kritón” című dialógusában olvashat-juk.
Ahogy tudjuk, Szókratésztől magától egyetlen sor sem maradt fenn. Eltekintve a ko-rábban már idézett rövid vádirattól, a per lefolyásáról semmiféle hivatalos papír nem áll ren-delkezésünkre, csupán két védőbeszéd. Az egyik Xenophóné, a másik Platóné. Az általánosan véleménnyel összhangban Platón jóval terjedelmesebb, részletesebb és szakszerűbb beszámo-lójára támaszkodom, és azt hiteles kordokumentumnak tekintem. Ez a „hitelesség” természe-tesen nem azt jelenti, mintha azt hihetnénk, hogy Szókratész szóról szóra, betűről betűre ezt a beszédet mondta el perében. Azt viszont okkal és joggal feltételezem, hogy semmi olyan nem olvasható a platóni szövegben, amit Szókratész – a lényeget tekintve – nem mondott vagy mondhatott volna. Platón munkája, az Apológia (Szókratész védőbeszéde) ugyanis néhány évvel a per befejezése után jelent meg, s számosan éltek még Athénben olyanok – Szókratész régi hívei és ellenségei közül –, akik Platónhoz hasonlóan, jelen voltak a védőbeszéd elhang-zásakor, és az esetleges „hamísítást” azon nyomban leleplezték volna.
Védőbeszédében Szókratész mindenekelőtt azt tisztázza, hogy mi ennek a Melétosz neve alatt megjelent vádnak a lényege. Természetesen az ő kezét és nyelvét is megköti az amnesztia, nem beszélhet nyíltan, azt viszont szóba hozhatja, hogy ezek a pletykaszintű, szó-beszédből leszűrt vádak, amelyeket annak idején már a „Felhők” című komédiájában Arisz-tophanész is megfogalmazott, tarthatatlanok és lényegében önellentmondásosak. Hogy ezt bebizonyítsa Melétosznak kérdéseket tesz fel, és a beszélgetést úgy irányítja, hogy Melétosz egyszer csak a totális istentagadás, az ateizmus zsákutcájában találja magát. Értsd: Szókratészt egyenesen ateizmussal vádolja. Ez pedig ellentmond a vádirat másik pontjának, ami szerint új istenségeket hozott volna be.
„…én úgy látom – összegzi Szókratész –, (Melétosz) a vádiratban ellentmond saját magának, mintha csak ezt állítaná: Szókratész jogtalanságot követ el, mert nem hisz istenek-ben, ehelyett istenekben hisz.’ Ez pedig olyan valakire vall, aki gyermetegen tréfálkozik.”
A bírák erre mozgolódni, nyugtalankodni kezdtek, ahogy Platón írja, „zúgolódtak”. Nem volt ínyükre, hogy Szókratész a tőle megszokott (a szofistákra emlékeztető) kérdező módszerrel vallatta Melétoszt. Nem tetszett nekik, ahogy nyílt színen, a nagy nyilvánosság előtt vitte jégre a tökfejű Melétoszt. Holott ennek semmi jelentősége sem volt, hiszen – ahogy a későbbiekből kiderült, s ezt Szókratész is pontosan tudta – ez a cáfolat az égvilágon semmit sem változtatott, javított vagy rontott perbeli helyzetén. Hisz amit a vád kimondhat csupán ürügy, az igazi vádat homály fedi, s valószínűleg a továbbiakban sem kerülhet sor annak nyílt, egyértelmű megfogalmazására. Szókratész azonban tovább folytatja, s végül a következő iro-nikus vagy inkább gúnyos megállapítással bocsátja útjára a sarokba szorított Melétoszt:
„Ha tehát a daimónokban hiszek, amint állítod, és ha a daimónok valamiféle istenek, akkor itt van az, amire azt mondom: rejtvényt adsz fel, és csak ugratsz bennünket, hiszen azt állítod, nem hiszek istenben, másfelől azonban mégiscsak hiszek, ha egyszer hiszek a daimónokban… Így hát Melétosz, nem lehet másról szó, mint hogy te mindezt azért állítottad a vádban, hogy próbára tégy bennünket – vagy pedig, mert fogalmad sem volt, miféle valódi jogtalanságot hozhatnál fel ellenem. De hogy te ezt elhitesd bárki ember fiával, akinek csak egy csöpp esze is van, hogy aki daimóni és isteni jelenségekben hisz, ugyanaz az ember más-felől ne hinne se daimónok, se istenek, se hérószok létezésében, az teljességgel lehetet-len..”

(Bűnvallás – hitvallás)
Nevetségessé tette a vádat, Melétoszon keresztül nevetségessé tette azokat, akik ezt a homályos gyanúkkal terhelt vádat megfogalmazták, s ezzel Szókratész be is fejezte védekezé-sét. A továbbiakban nem védekezik – természetesen nem gyón –, hanem hitvallást tesz.
Mindenekelőtt elhívatottságáról beszél:
„…aminek egyszer az ember odaszenteli magát, mert meggyőződése szerint az a leg-helyesebb, vagy mert parancsnoka odarendelte, úgy hiszem, minden veszély ellenére ki kell tartania mellette, és nem szabad törődnie sem halállal, sem semmi mással, csak azzal, hogy elkerülje a gyalázatot.”
Az ilyen ember számára ugyanis mindennapi ténykedése szakrális tevékenység, hisz a „parancsnok” maga az istenség. Az ő parancsának nem engedelmeskedni pedig a legnagyobb hitványság.
„Igen tisztellek és kedvellek benneteket, athéni férfiak – mondja bíráinak Szókratész –, hallgatni azonban inkább fogok az istenre, mint rátok, és míg csak élek és képes vagyok rá, meg nem szűnök filozofálni, sem titeket inteni és utat mutatni bárkinek közületek, akivel csak találkozom, a szokott módon beszélve: „Drága barátom! Te athéni polgár vagy, e kultúra és hatalom tekintetében legfontosabb és leghíresebb város lakója. Hát nem szégyelled magad, hogy csupán arra van gondod, miként növeld legnagyobbra vagyonod, hírneved, közmegbe-csülésed, de a józan belátással, az igazsággal, s hogy a lelked miként tedd a lehető legkivá-lóbbá, mit se törődsz, mit se gondolsz reá?”
Hitvallás ez, de ugyanakkor az ifjúság megrontásának vádja elleni védekezés is. Val-lomásával egyértelművé teszi, hogy nem az életét, hanem a felismert igazságot védi. És ahogy az élet – sokak által hitt és vallott – primátusát az igazságé felülírja, ugyanúgy a demokrácia elveinek meg kell hátrálnia az igazság előtt. Ez magyarán azt jelenti, hogy az igazság felette áll a demokráciának, az igazság nem dönthető el többségi szavazattal. Az igazság és a demok-rácia más-más tartomány része. Olykor egybeesnek, máskor viszont összeegyeztethetetlenek. A demokrácia elve és gyakorlata, nem is olyan ritkán (épp a többségi elv abszolutizálásával) szembefordulhat az igazsággal. Ösztönösen és tudat alatt tagadva az abszolútum létét ellensé-gének tekinti azokat, akik az igazság, és ezzel tulajdon lelkük üdvösségének elkötelezettjei.
A filozófust, az ideális értelmiségit fenyegető veszélyről beszél Szókratész is:
„…mély gyűlölködés támadt ellenem, éspedig sokak részéről, az, tudjátok meg, szín-igaz. És ez az, ami miatt elítéltetem, ha elítéltetem: Nem Melétosz, még csak nem is Anütosz az oka, hanem a tömeg rágalma és rosszindulata. Mert bizony ez már sokak, köztük derék emberek vesztét is okozta, és gondolom, még fogja is okozni; attól ugyan nem kell tartani, hogy nálam megállapodik.”
Mint ahogy nem is állapodott meg, s manapság az amnesztia törvénynél sokkal súlyo-sabb gyilkos (lélekgyilkos) előítéletek, közhelyek, buta, pimasz és gyakran aljas érdekeket védő előítéletek miatt ezekről a rosszindulatú rágalmakról álszent módon hallgatni kell, s szó-ba hozni is csak harmadfél ezer éves példázatok felidézésével szabad.
Az igazság és az igazságosság szolgálata életveszélyes. Akkor is ki kell tartani mellet-te, ha az látszólag nem előnyös, ha annak képviselete veszélyes. Elkötelezettjei nemcsak a karrierjüket, vagyonukat, politikai posszibilitásukat veszthetik el, hanem életüket is veszélybe sodorhatják. „…a halál – mondja Szókratész bíráinak – engem egyáltalában nem érdekel, az viszont mindennél inkább, hogy semmi igazságtalan vagy istennek nem tetsző dolgot el ne kövessek.”

(Bizonyítás)
Ennek illusztrálására mindjárt két példát is említ. Egyik bizonyára tetszik a bíráknak, a másikat valószínűleg fanyalogva hallgatják. Arról a botrányos, demokratikus népgyűlési hatá-rozatról van szó, mikor a demagógok hatására a népgyűlés meghozta gyalázatos, az igazsá-gosságot bemocskoló ítéletét, és az arginuszai tengeri csata (i. e. 406) tíz győztes hadvezérét – törvénytelenül, ahogy később kiderült – halálra ítélték.
„Akkor azonban egyedül én szegültem szembe veletek a prütaniszok közül, nehogy valami törvényellenes bekövetkezzék, és ellenetek szavaztam. És jóllehet a rhétórok készen álltak, hogy feljelentést tegyenek ellenem és előállítsanak, no meg ti is kiabálva ezt követelté-tek, én úgy gondoltam, a törvényesség és az igazságosság oldalára állva inkább kockáztatom az életemet, semmint hogy veletek tartsak, amikor jogtalanságot akartok elkövetni, csak mert félek a börtöntől vagy a haláltól.”
Ez már szinte az amnesztia határát súrolta, s az ötszázegy bíró közül többen fészke-lődni kezdtek helyükön, s szívesen elhallgattatták volna ezt a köztudottan oligarchabarát, megveszekedett antidemokratát. Akinek a tanítványai, Kritiász és a többi szokratikus gazem-ber (ezt mondani, az amnesztia miatt nem merték, de nagy valószínűséggel gondolták) zúdí-totta a nyakunkba a „Harminc zsarnok” rémuralmát. Mintha ezt maga Szókratész is megérezte volna, a következő – korábban egyszer már idézett – példázatát éppen ebből a korból emleget-te fel.
„Mikor beköszöntött az oligarchia (uralma), egy másik alkalommal a Harmincak ötödmagammal a Rotundába hívattak, és elrendelték… állítsuk elő Szalamiszból szalamiszi Leónt, hogy kivégeztessék. Ilyen parancsot ők bizony számtalanszor kiadtak sokaknak, má-soknak is, mert igyekeztek mocskos ügyeikben bűnrészessé tenni, akit csak lehetett…. Engem az az elöljáróság, bármily hatalmas volt is, meg nem félemlíthetett annyira, hogy valami jog-talanságot kövessek el. Úgyhogy miután a Rotundából kiléptünk, a másik négy elindult Szalamiszba, és előállította Leónt, én viszont elindultam haza. És emiatt alighanem halállal lakoltam volna, ha a Harmincak uralma hirtelen meg nem bukik.”
A megbocsátáshoz vezető út nem éppen a „tisztasággal” és a „következetességgel” van kikövezve. És ahogy Szókratész nyersen megfogalmazta, hogy őt egyáltalán nem érdekli a halál, Anütosz és társai is elmondhatták volna (a közemberekből verbuválódott, s Szókratész érveit olykor nem is teljesen értő bírákkal együtt), hogy őket meg ez az a számonkérésnek is beillő védekezés nem érdekli.
A közemberek (Anütosz és a bírák) nem tudnak mit kezdeni ezzel a szókratészi igaz-sággal. Csak a gesztusokat látják, a gondolkodás gesztusait, a módszert. S ez a módszer a szo-fistákat idézi, a hagyományt romboló, mindent relativizáló, „istentelen” szofistákat, akik nemcsak megrontják az ifjúságot, de közben meg is szedik magukat. Hiába tanúskodik Szók-ratész antiszofista léte mellett a szegénysége, igazságkereső elhivatottságát nem tudják, nem akarják elválasztani a szofisták nihilizmusba hajló eszmerendszerétől. A filozófus élet-forma, elhivatottsága azt követeli tőle, hogy a hagyományokat, tehát az elfogadott igazságokat is éppúgy felülvizsgálja, mint azt a provokatív delphoi jóslatot, hogy ő volna a görögök közt a legbölcsebb ember. A jóslat felülvizsgálata kényszeríti arra – a jóslatban rejlő parancsnak engedelmeskedik –, hogy „kialakítsa filozófiáját”, azaz vállalja a sok kockázattal járó filozó-fusi életformát.
A hagyományokat sem tiszteli, azokat is felülvizsgálja, s ha értéket talál bennük, azo-kat kibontja a hagyomány burkából. Jellemző, ahogy a Védőbeszédben egy közmondássá vált Hesiodos sort – „vagyonnal jár az erény és dicsőség” – átértelmez:
„Nem a vagyonból lesz az erény, hanem erényből a vagyon és minden egyéb jó az ember számára, akár a magánéletben, akár a közéletben.”
Természetesen az ilyesféle vizsgálat – például a delphoi jóslat ellenőrzése – önvizsgá-latot is jelent. Az önvizsgálat és az individualizmus ugyan ikerfogalmak, ez azonban semmi-képpen sem igazolja azt a sommás megfogalmazást, hogy Szókratész elítélése a régi rend til-takozása lett volna a növekvő individualizmus ellen, ahogy egy népszerű és sok kiadásban megjelent történeti munka állítja. Szókratész individualizmusa ugyanis különös módon közösségi individualizmus. Közösség és individuum, kétely és hit paradox egybejátszása ennek a filozófiának a lényege. Egy olyan értelmiségi attitűd, életmód, életszemlélet megnyilvánulása, amelyet feladni nem lehet, s amelyet épp kétarcúsága (de nem kétértelműsége) miatt nehezen tudott akkor, és nehezen tud mainapság is elviselni a társadalom.
Szókratész a Védőbeszédben nem az életét védi, hanem erről a filozófiáról tesz tanúbi-zonyságot. Mi sem természetesebb, hogy mikor saját büntetésére kellene javaslatot tennie, ezt visszautasítja, hiszen a legcsekélyebb büntetés is a bűn elismerését jelentené. Ehelyett azt javasolja, hogy tüntessék ki, és az olümpiai győztesekhez, a csatát nyert hadvezérekhez ha-sonlóan haláláig ingyenes állami étkeztetést kapjon a Prütaneionban.
A bírák azonban nem a kitüntetésre, hanem a halálra szavaztak, s azt gondolhatnánk, hogy Szókratész védőbeszéde kudarccal zárult. „Csakhogy – jegyzi meg Szókratész a bírák-hoz fordulva – nem az a nehéz, férfiak, hogy az ember megmeneküljön a haláltól – sokkal nehezebb megmenekülni a becstelenségtől, hiszen ez fürgébben fut a halálnál.” A védekezést azzal a vigasztaló jó reménységgel fejezi be – ezt köti a bírák lelkére –, „hogy jó emberrel nem történhet semmi rossz, sem életében, sem halálában, és nem is feledkeznek meg az iste-nek az ilyen ember dolgairól.”

(Igazság és igazságtalanság)
Mielőtt elkészíteném a máig tanulságos mérleget, válaszolni kell egy profán – Szókra-tész hitvallásától idegen, a mai ember számára viszont kézenfekvő – kérdésre: hogy az ítélet és a végrehajtás közti egy hónapban miért nem szökött meg Szókratész, miért nem szöktették meg barátai. Az egy hónap a véletlen, de helyesebb azt mondani, hogy a szakralitás ajándéka volt. Az egy hónapig tartó ünnep alatt ugyanis – míg a „szent hajó” Theseus krétai vállalkozá-sára emlékezve meg nem teszi útját Délosz szigetére és vissza – nem volt szabad az ünnepet halálos ítélettel beszennyezni. Szókratész barátai nap mint nap meglátogatták hetvenéves, öreg mesterüket, s természetesen többször is igyekeztek rávenni, hogy szökjön meg a méltat-lan és jogtalan ítélet végrehajtása elöl. A börtönben folyó beszélgetések lényegét Kritón című dialógusában foglalja össze Platón.
Kritón, ahogy már említettem, arra akarja rávenni mesterét, hogy az utolsó nap éjjelén szökjön meg. De vajon igazságos-e megkísérelnem innen a szökést az athéniek akarata ellené-re, veti ellen Szókratész. Mert ha a szökés igazságtalan (sérti az igazságot), akkor nem tehe-tem meg, mert semmiképpen sem szabad igazságtalanságot szándékosan elkövetnünk. Sőt még az igazságtalanságra sem szabad igazságtalansággal válaszolnunk. Ennek az elvnek elfogadása azonban messzemenő, mondhatnám azt is, végzetes következményekkel jár. Olyan megosztottságot eredményez, amelynek feloldására a ráció képtelen. De hallgassuk meg ma-gát Szókratészt:
„Tehát nem szabad az igazságtalanságot viszonozni, sem rosszat tennünk egyetlen emberfiával sem, akármit szenvedünk is el tőle. De vigyázz Kritón, amikor beleegyezésedet adod ezekhez az elvekhez, nehogy meggyőződésed ellenére fogadd el őket! Mert tudom, hogy kevesen gondolkodnak így, ahogyan ezután is kevesen fognak. Márpedig azok, akiknek ez a meggyőződése, és azok, akik ellentétes módon gondolkodnak, nem juthatnak közös nevezőre, sőt egymás meggyőződését látva szükségképpen megvetik egymást.”
Lélegzetelállító mondat! Ebben az egyetlen „nehezen értelmezhető” megállapításban benne foglaltatik mindannak a (szomorú) konklúziója, amiről eddig írtam, amiről eddig együtt gondolkodtunk.
A társadalom, a gondolkodó emberek társadalma két korántsem egyenlő nagyságú csoportra bomlik, és – Szókratész vagy Platón szerint – ha észreveszik egymás elgondolásait, szükségszerű, hogy kölcsönösen megvessék egymást. Az eredeti görög szövegben használt szó – (kataphroneó) – félreérthetetlenül megvetést jelent. Én, aki magamat a kisebb csoportba sorolom, tiltakozni vagyok kénytelen a kataphroneó elé tett allélón (= kölcsönös) ellen. Ezt Szókratész nem mondhatja, nem gondolhatja, ez ugyanis igazságtalanság.
Lehet, hogy a többséghez tartozók megveti azokat a balekokat, akik ahelyett, hogy az életüket mentenék az igazságról és az igazságtalanságról papolnak. Sokszor lerágott csontok-kal szórakoztatják magukat ahelyett, hogy engednének az ÉLET parancsának és mentenék az irhájukat. Lehet, hogy Bakunyin, vagy az Európát kísértetekkel riogató mozgalmárok megve-tik a bürökpoharat elfogadó Szókratészeket. Meglehet. (Bár néha úgy gondolom, még az osto-baság is meghátrál a numinózitás, a szakralitás előtt. Persze lehet, hogy ez csupán ködkép, megmosolyognivaló ábránd). De hogy a kölcsönösnek a másik oldala, a kisebbségben mara-dók szükségszerűen nem kívánják, legalábbis olykor erőteljesen ódzkodnak a rájuk osztott megvetés-szerep eljátszása ellen, abban bizonyos vagyok. Inkább azzal a megrendült szána-lommal gondolnak vagy kellene, hogy gondoljanak rájuk, amely Dantét pokolbeli útja során annyiszor földre terítette. Platón ebben a leegyszerűsítő, egyszavas „kölcsönösségben” bizo-nyára téved. Ezzel a feltételezett, a szánalomtól is megtisztított, mondhatnám vegytiszta meg-vetéssel Szókratésznél sehol sem találkozunk.

(Megosztott társadalom)
Az viszont kétségtelen, hogy az Igazság és az Élet primátusára boruló vagy-vagy, a választási kényszer megosztja a gondolkodó társadalmat. De mielőtt erről ejtenék néhány szót, vissza kell térnünk Szókratész és Kritón párbeszédéhez, s Szókratész utolsóként elmon-dott történetéhez, amelyet meghallgatva Kritón végképp beadja derekát. Szókratész ugyanis arról beszél, hogy ő nemcsak az embereknek tartozik számadással, hanem a törvényeknek is, amelyek nélkül nincs város és nincs haza, az isteni eredetű törvényeknek. Azokkal szemben követne el igazságtalanságot, ha szökésével megtagadná őket. Persze egy igazi, mondhatnám „megélhetési” szofista, aki már megszabadult a „törzsi eredetű” hazától, legjobb esetben mo-solyogva (s remélhetően nem megvetéssel) hallgatná a megszemélyesített, szinte már mitikus hőssé növelt törvények érvelését.
„Vagy csak annyira vagy bölcs – kérdik a törvények Szókratésztől –, hogy arról meg-feledkezel, apádnál, anyádnál és minden más ősödnél drágább és tiszteletreméltóbb, sőt szen-tebb is a haza, és a legnagyobb becsben áll mind az istenek, mind az emberek előtt, legalább is azok előtt, akiknek egy csöpp eszük van? Nem tudod, hogy tisztelnünk kell őt, engedelmes-kednünk kell neki, és jobban ki kell engesztelnünk, ha neheztel, mint a saját apánkat, és vagy meg kell győznünk őt, vagy meg kell tennünk, bármit parancsol is…
…Tehát, Szókratész – folytatják a haza, a polisz, Athén egyáltalán a világegyetem törvényei –, hallgass ránk, nevelőidre, és se a gyermekeidet ne becsüld többre, se az életet, se más egyebet, mint az igazságosságot – hogy amikor majd a Hádészba érkezel, mindezt el-mondhasd az ottani uralkodók előtt.”
Szókratész úgy hallgatja a törvényeket, mint Kübelé papjai a lélek megtisztítására fel-hangzó fuvolaszót. „Oly erősen visszhangzanak bennem e szavak, hogy képtelen vagyok mást meghallani.”
A törvényektől, a mitikus bíráktól Szókratész megkapta a felmentést. Védőbeszéde, igazságmentő stratégiája sikerrel járt.
***
Két halálra ítélt, Bakunyin és Szókratész. Két különböző stratégiát választottak. Baku-nyin szeme előtt a mozgalom, a forradalom ábrándja lebegett, az államnélküli és természete-sen erőszaknélküli boldog korszak. Az életéért harcolt, s a Gyónás révén, az igazság (színlelt vagy csak időleges) feláldozásával ugyan megmentette életét, de hogy az igazság megtagadá-sának mi lett az ára és hozama, nehezen felmérhető. Az viszont nem kétséges, hogy ő önma-gát a kettészakított gondolkodó társadalom többségi oldalára sorolta.
Szókratész más stratégiát választott, célja is más volt. Nem az életét, hanem becsületét, az erényt védte, tulajdon lelki üdvösségét. Istentelenség volt ellene a vád, halálra ítélték, de az igazi istentelenséget – ahogy az akkori Athénben mondták aszebeiat – akkor követte volna el, ha nem az igazságot, hanem az életét védi. Ha feladva filozófusi (értelmiségi) létformáját el-ismeri, hogy jogtalanságra szabad jogtalansággal válaszolni, igazságtalansággal szemben megengedett az igaztalanság, az igazság megtagadása. Ha elismeri az Igazság felett az Élet primátusát. Számára azonban az igazság követése szakrális aktus volt. Úgy érezte, hogy neki azon az úton, amelyet Valaki kijelölt, végig kell mennie. Életét ugyan elvesztette, de az igazi értéket, az igazságot megőrizte, lelkét megmentette. Abban a biztos tudatban vállalta sorsát, „hogy jó emberrel nem történhet semmi rossz, sem életében, sem halálában, és nem is feled-keznek meg az istenek az ilyen ember dolgairól.”


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969