2013. I-VI
 

Beste lelkek
Erhardt László

Az Európai Bizottság ajánlása szerint a harmadjára benyújtott konvergencia program bátor, jó és ambiciózus intézkedéseket tartalmaz, aminek nincs és nem is lehet alternatívája. A fiskális kiigazítást és konszolidációs tervet tartalmazó programot a bizottsági ajánlással egyetértve a Pénzügyminiszteri Tanács is elfogadta. Annak kiemelésével, hogy a helyzet súlyos, de nem kilátástalan, az eredményesség záloga a végrehajtás következetessége és szigora. Túlzott lelkesedés azonban nem volt tapasztalható. Leginkább azért, mivel a beterjesztett munkaanyag mind a nemzeti gazdaságpolitikákat meghatározó új trendekhez, mind az azokhoz igazodó növekedési-stabilizációs modellhez igencsak ellentmondásosan viszonyul. A globális világgazdaság versenykövetelményeivel és a társadalmi stabilitás megőrzésének követelményével egyidejűleg szembesülő államoknak a legfejlettebbektől szűkebb térségünkig bezárólag ugyanis mindenekelőtt a jövedelemelvonást és a jövedelem-újraelosztást kell mérsékelniük. Mindezt a túlbürokratizált igazgatási rendszerek racionalizálásával, a kiadások csökkentésével. Az uralkodó irányzatok szerint a bevételi oldalon a személyi jövedelmek és vállalkozási profitok adóterhelése fokozatosan csökken, míg a forgalmi adók és a vagyonadó mértéke nő.
A modelltől való eltérés a közvetlen adók vonalán, a csökkentés helyett növelést előirányzó programtételeknél a legfeltűnőbb. Igaz, ezek önmagukban is felemás módon viszonyulnak a megoldandó problémához. A szigorítások de facto a kis-és középvállalkozói kört érintik, míg az uniós mércével is igen kedvező adózási feltételek mellett működő, gazdaságilag és politikailag legbefolyásosabb társasági adó alanyai a kisebb hátrányok elszenvedése mellett még tovább erősíthetik pozícióikat. A csúcson versengők esetében pedig az elkövetkezendő szűk esztendőkben is legfeljebb az lehet kérdés, hogy négy vagy öt kisváros éves költségvetésének megfelelő összeggel tudják-e növelni privát háztartásuk bevételeit.
A végrehajtás kockázatát az egyéb vonatkozásban is tapasztalt „ fordítási hibák” miatt Brüsszelben is érzékelték, s egyfajta „ szoros nyomkövetésre” berendezkedve folyamatosan – félévenkénti beszámolási kötelezettséget elírva – ellenőrzik a teljesítés menetét. Különös tekintettel a tartalmi ellentmondásosságból fakadó szerkezeti törékenységre, a sok vonatkozásban kidolgozatlan és nem pontosított tervekre, s nem utolsósorban az igencsak képlékennyé vált belpolitikai helyzetre. Az, hogy a kidolgozatlanság alatt a brüsszeli kommentárokban mit is érthettek, az a hazai közönség számára leggyorsabban a tervezett ingatlanadó kapcsán vált érzékelhetővé.
A belső szociális és pénzügyi egyensúly vészes megbillenését csak leképező belpolitikai rengések közepette ugyanakkor a politikai felelősség témakörén túlmutató, a dolgok normál folyása mellett is sokadrangúnak számító kérdések még hátrébb sorolódtak. Mint pl. a modernizációs folyamatokban kulcsszerepet játszó, a nemzetközi növekedési-stabilizációs modellhez kezdettől – 9o-es évek elejétől – fordított alapállásban viszonyuló adórendszer belső szerkezeti torzulásának kérdése. A legegyszerűbb adópolitikai – fűnyíró – elvet követő politikai menedzsment is úgy tesz, mintha a számok rengetegében eltüntethetnék a másik alapvető, előbbihez szorosan kapcsolódó problémát, a tényleges állampolgári/adózói lojalitás hiányát. Az nyilvánvaló, hogy ebben a közegben bármiféle adóemelési stratégia eleve illuzórikusnak mondható, de az is, hogy a belső kiegyenlítő mechanizmusok bekapcsolása nélkül az egyébként kívánatos adó- és járulékcsökkentési politikának sincs semmiféle realitása. A hazai adópolitika békés kisördöge is az ilyesfajta, kevésbé látványos részletekben lakozik. S minél nagyobb az általános politikai hullámverés annál nagyobb biztonságban érzi magát, hisz legkevésbé ilyenkor szoktak okvetetlenkedni a közös nevező környékén. A maga társadalompolitikai közegéből képmutató módon kiemelt „ adózói morál” problémája mellett így külön figyelmet érdemel a növekedési-stabilizációs modell további két elemének, a forgalmi adó és vagyonadó kérdésének sajátos kezelése.

( A láthatatlan hadsereg – a tökéletes megoldás )Az egyfázisos forgalmi adó korszerűbb változatát jelentő, – a termelés és kereskedelem minden fázisán végigfuttatott – hozzáadottérték-adóként funkcionáló ÁFA bevezetésére Nyugat-Európában is csak a hatvanas évek végétől került sor. Először az un. „Kis-Európát” alkotó országokban – Franciaország, Belgium, NSZK, Hollandia és Luxemburg – majd a bővülési folyamattal párhuzamosan a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején a többi nyugat-európai országban. Az ÁFA széles körű elterjedtségének egyik fő oka, hogy a fogyasztáshoz kapcsolódik, a gazdálkodóknak csak a beszerzéseket terhelő forgalmi adó levonása után fennmaradó részt kell befizetni a költségvetésbe. Szerepe igazából a nyolcvanas évek végétől értékelődött fel, amikor a legfejlettebb uniós országok is kénytelenek voltak szembenézni a demográfiai mutatók romlásából származó legfontosabb következménnyel, az aktív keresők részarányának folyamatos csökkenésével. A kiesett adóbevételek pótlásaként természetes megoldásként kínálkozott a fogyasztást terhelő adók részarányának növelése, amit külön is indokolttá tett, hogy a versenyképesség megőrzése érdekében csökkenteni kellett a termeléshez kapcsolódó adó és járulékterheket.
A rendszer hatékonyságának alapja, hogy az adót ténylegesen a termelési- értékesítési láncolat végső pontján maga a fogyasztó rója le, amikor éppen kiegyenlíti a beszerzésekhez, illetve igénybevett szolgáltatásokhoz kapcsolódóan kiállított számlát. A bevételek az alkalmazott adómérték függvényében elvileg tetszés szerint növelhetők. Az adó megfizetése – legális viszonyokat feltételezve – egyszerűen megkerülhetetlen, a gépezet valójában úgy működik, mint egy láthatatlan hadsereg. Nincs adóhatóság, nincs semmiféle vegzatúra, a rendszer mégis milliókat „foghat” meg egyszerre egy időben, napszaktól, kortól, nemtől függetlenül. Végigkísérve az állampolgárt a dolgok kezdetétől a legvégső stációig. Mindenütt ahol alkalmazzák, a költségvetés egyik pilléreként van jelen. A konstrukcióban rejlő lehetőség azonban a magyar adópolitika számára túl nagy kísértést jelentett. Főként, hogy a magyar ÁFA -rendszer a 9o-es fordulót követően még közel másfél évtizedig az Unión kívül üzemelt. Elég nagy távolságban ahhoz, hogy a rendszergazdák az új központi hatalom éljenzése mellett az egykori tartományi főurak szabadságával maguk határozhassák meg a játékszabályokat.

( Brüsszel messze van, itt mi vagyunk a királyok!” – harmonizáció saját recept szerint.) A rendszerváltást követően elég hamar egyértelművé vált, hogy az állam a közvetlen adók vonalán – a nyereség és jövedelem adóztatásánál – egyszerűen zsákutcába futtatta magát. A kis-és közép vállalkozók többsége eleve veszteséget jelentett, míg az erősödő nagytőke és a más utakon járó, ám szintén örvendetes gyorsasággal vagyonosodó lakossági csoportok hosszabb időre szólóan egyszerűen „kijelentkeztek” az adórendszerből. A várt bevételeknek közép és alsó szinten csak egy kis töredéke, alig egyharmada realizálódott. Az ÁFA-rendszer innentől úgy torzult, ahogy az adópolitikai csapdahelyzetben halmozódott a külső hitelek kamatos kamataival felszorzott költségvetési deficit. ( Az általános szinten természetesen már nem volt hova deformálódni, hisz az 1988-tól érvényes 25 százalékos kulcs már eleve a legmagasabbak egyike volt. )
A társadalmi alapfogyasztáshoz kapcsolódó forgalmi adó mértékét 1993-ban növelték első ízben. Az áfa-törvény módosítása révén az eredetileg „0” kulccsal adózó termékeket és szolgáltatásokat ekkor egy hat százalékos kulcsba sorolták. Ez a kedvezményes kör az élelmiszerektől a víz-és gázszolgáltatáson keresztül a kulturális szolgáltatásokig bezárólag mintegy 1oo terméket és szolgáltatást ölelt fel. Az adóemelések sorában a legnyersebb fordulattal a legutóbbi ötödik módosítás szolgált, mivel a szokványos adómérték növelést itt már egybeköthették a kedvezményes rendszer gyakorlati felszámolásával. Tekintve, hogy a helyén alig megmelegedett – 2oo4-ben beiktatott – 15 százalékos kulcs további emelésével az az alá tartozó termék és szolgáltatási kör is automatikusan besorolódott az általános 2o százalékos adókulcs hatálya alá. A rendszer ezzel az utolsó fordulattal lényegében egyszintűvé vált. Az alapfogyasztást is terhelő 2o százalékos adóval egy ponttal még meg is előztük a bevezetés „szakmai” előkészítéseként példaként emlegetett, egyetlen, 19 százalékos kulcsot alkalmazó Szlovákiát. Igaz, ott legalább nyílt lapokkal játszottak, s nem csináltak az egységcsomaghoz uniós szinten is jól mutató öt százalékos termékkörrel feldíszített kirakatot. Sajnálatos és igencsak elszomorító, hogy az itt kiállított néhány, valóban különleges elbírálást érdemlő termékféleség – mint a gyógyszerek, vagy a vakok számára készült segédeszközök – valójában csak az eladhatóságot szolgálja. Paradox módon a magyar kormány épp az uniós gazdasági, pénzügyi, adóügyi normákkal való megfelelőséget garantálni hivatott program kapcsán prezentálta Brüsszelnek azt a forgalmiadó-rendszert melynek legfeljebb a földrajzi meghatározottságok okán lehet köze „ Európához.”

(Uniós realitások) A közös hozzáadottértékadó-rendszer kiegészítése tárgyában kibocsátott, az egyéb módosításokkal együtt ma is hatályos 92/77 EGK Irányelv legkevésbé a társadalmi alapfogyasztás egységes, általános kulccsal történő megadóztatásáról szól. Az Irányelv 1 cikk (1) bekezdése csak arról beszél, hogy 1993. január 1-től a tagállamok általános adókulcsot alkalmaznak, amely nem lehet kevesebb 15 százaléknál. Ugyanitt lehetőséget biztosítva arra, hogy a tagállamok az általános adókulcs mellett egy vagy két kedvezményes adókulcsot is alkalmazzanak. Azzal, hogy annak mértéke – az engedélyezett kivételekkel – nem lehet kevesebb 5 százaléknál. Nincs felső határ, ami jogi értelemben bárhol bármilyen adónövelést igazolhatna és törvényesíthetne Írországtól Lettországig. A viszonylag laza szabályozási keretek meghatározásánál azonban a brüsszeli normaalkotók nyilvánvalóan nem a politikai visszaélés normatív szabadságát, hanem az uniós alapelvek szellemében a nemzeti szintű jogalkotás és jogalkalmazás megfelelő mozgásterét kívánták biztosítani. Az uniós kedvezményes rendszerek alapvetően két vagy három kulccsal működnek, az átlag a legkisebb kulcshoz kapcsolódóan az Unió egészét tekintve sem haladja meg a néhány százalékot. Ugyanez elmondható szűkebb környezetünket illetően is. Említett északi szomszédunkat leszámítva ugyanis valamennyi térségbeli uniós tagállam a csehektől a szlovénekig az alapfogyasztást érintő forgalmi adó rendszerét tartalmi értelemben is az uniós normákhoz igazította. Sem nyíltan, sem burkoltan nem hoztak létre olyan ÁFA- rendszert, ami a létszükségletek kielégítését szolgáló termékeket beolvasztotta volna a legmagasabb, általános kulccsal adózó körbe. Uniós szinten ugyanakkor elmondható, hogy a kedvezményes adózással érintett árukör fő vonásaiban igazodik az Irányelv „H” mellékletét képező termék- és szolgáltatásjegyzékben felsoroltakhoz. (A legutóbbi, átsorolással egybekötött adóemelésig a 100-as nagyságrendű kedvezményes termék- és szolgáltatási kört lényegében nálunk is ennek megfelelő tartalommal határozták meg. )

Az uniós tagállamokban alkalmazott általános és kedvezményes kulcsok:
Általános Kedvezményes

Belga Királyság 21 0, 6, 12
Ciprusi Köztársaság 15 0, 5
Cseh Köztársaság 22 5
Dán Királyság 25 0
Észt Köztársaság 18 5
Finn köztársaság 22 0, 8,
Francia Köztársaság 19.6 2.1, 5.5
Görög Köztársaság 18 4, 8,
Holland Királyság 19 6
Írország 21 0, 4.4, 13
Lengyel Köztársaság 22 0, 3, 7
Lett Köztársaság 18 0, 5
Litván Köztársaság 18 5, 9
Luxemburgi Nagyhercegség 15 3, 6, 12
Máltai Köztársaság 18 5
Magyar Köztársaság 2o módosítás előtt: 5, 15
módosítás után: 5
Egyesült Királyság 17.5 0.5
Németország 19 7
Olasz Köztársaság 20 4, 10
Osztrák Köztársaság 20 10, 12
Portugál Köztársaság 19 5, 12
Spanyol Királyság 16 4, 7
Svéd Királyság 25 6, 12
Szlovák Köztársaság 19 -
Szlovén Köztársaság 20 8.5
( http: //www.apeh.hu/informacio/afamert-eu_m.htm


(A legdifferenciáltabbnak mondható három kulcsos rendszerben a harmadik legmagasabb kulcs a hozzá tartozó termékek jellegének megfelelően a kedvezményes és az általános kulcs közvetlen közbülső láncszemét jelenti.)

(Hazai abszurdok) A 25 százalékos általános adókulcs csökkentését „számon kérő” – lényegében visszaállítását szorgalmazó – megjegyzések mellett nem hagyható figyelmen kívül a torzó korábbi, legapróbb szépséghibája sem. Jelesül az, hogy a rendszer e tekintetben is jóval meghaladta az uniós átlagot, s több mint másfél évtizedig a legmagasabb, 25 százalékos szinten állt. Ez azért lényeges, mivel a látszattal ellentétben az ÁFA a termelés valamennyi gazdasági tényezőjét átfogó szabályozóként érinti az egyik legfontosabb követelménynek, a versenyképességnek a kérdését is. Tekintve, hogy a gyártási folyamatokban az egyes fázisokra rárakodó adó nagysága is meghatározza a költséghányad szintjét, ezzel együtt az árú piacképességét. Akár természetesnek is mondható, hogy az északi importból származó 25 százalékos általános kulcs abszurditása épp a belépést követően vált nyilvánvalóvá. Hisz rögtön kiderült, hogy az ÁFA- rendszer a jövedelmezőségi szint befolyásolása révén nagyon is kihat a versenyképességre. A környező országoknál jóval magasabb adókulcsok ugyanis azonnal beindították a jövedelmeknek és a forgalomnak az alacsonyabb adókulcsú országokba való átterelését. Gyurcsányék nem is tehettek mást, mint hogy – megfelelő időzítése mellett – levitték a térségben kezdettől kirívónak számító általános áfa-kulcsot egy már elfogadhatóbb 20 százalékos szintre. Ezért is hamis az a pénzügypolitikai érvelés ami olyasfajta kedvezményként próbálja beállítani az eleve elfogadhatatlan szinten meghatározott kulcs csökkentését, hogy a legutóbbi emeléssel azt mintegy csak „ kompenzálták „ az uniós normákhoz igazodóan”.
Az általános 25 százalékos kulcs esetében azonban még azt is lehet mondani, hogy csak alkalmazták amíg lehetett, s egyszerűen kihasználták a rendszer egyik 88-ból megörökölt, kincstári szemszögből felettébb kedvező adottságát. S végül is ilyen-olyan megfontolásból, de mégiscsak korrigálták. Az öt százalékos – alig néhány áruféleséget érintő – termékkörre hivatkozással sem lehet ugyanakkor leplezni, hogy a hazai adópolitika a társadalmi alapfogyasztás megadóztatásában viszont valóban a feje tetejére állított minden irányadó uniós elvet és normatívát. Egy nagyon is aktív, korántsem egyetlen intézkedésre korlátozódó cselekvéssor végén. A másfél évtizedes történet ugyanis legegyszerűbben az adókulcsok folyamatos srófolásával szép csendben a felső szinthez közelített kedvezményes kör beolvasztásáról illetve a rendszer egységesítéséről szól. Amiben a jelenlegi kormányzati erők főszerepe vitathatatlan, hisz az tényszerűen megállapítható, hogy a 93-as első módosítást követő emelések az MSZP-SZDSZ koalíció egyes kormányzati ciklusaihoz kapcsolódnak. Azonban nem kell a dolgot túlkombinálni ahhoz, hogy ezt a legutóbbi módosítást is egy „futó” műveletsor közbülső láncszemeként kezeljük. Innentől ugyanis tényleg csak egy ugrás a régi csúcs. A rendszer viszonylag könnyedén visszaállítható a 25-ös szintre, akár a mai uniformisban is. Az uniós jog mindenesetre a csillagos égig „velünk” van, s ebben a libikóka játékban a versenyképesség kérdése megint zárójelbe tehető. (Már csak azért is, mert az egységesítésnek ezen a szintjén a gazdasági forgalom eltereléséből származó veszteségek már többszörösen megtérülnek az alapfogyasztást is automatikusan érintő adóemelés kapcsán lekönyvelhető sok száz milliárdos többlet révén. )
Az áfás egységcsomaggal masíroztatás azonban önmagában is abszurd, mivel ellentmond annak a legegyszerűbb forgalmi adós szabályozási elvnek, hogy azonos vagy hasonló áruféleségek azonos, vagy hasonló kulccsal adózzanak. Lévén a kegyeleti szolgáltatás és mondjuk a cicapedikűr, vagy egy db. rokkantkocsi és egy db. luxusautó között azért van valami érdemi különbség, s a vizet sem igen tanácsos keverni a pálinkával. Ami hanyagolható apróság lenne, ha nem kellene még olyasfajta abszurdokkal is szembesülni, hogy a hazai fogyasztást a 20 százalékos kulcs mellett még a napi létszükségletekhez kapcsolódóan is azonos, vagy magasabb adó terheli mint 16 másik uniós tagország esetében az általános kulccsal adóztatott termékkört. ( Nem mellesleg harminc százalékkal meghaladva az általános kulcsnak az Irányelvben meghatározott alsó határát is.) A mértéktelenségre jellemző, hogy pl. Németországban a 16 százalékos általános ÁFA-kulcs három százalékos emelése után is az ebbe a körbe tartozó termékek még mindig alacsonyabb szinten adóznak mint nálunk az alapszükségleti körbe tartozó áruféleségek.

(Áfa-prés inflációs extrával) Általában a fogyasztáshoz kapcsolt adóról lévén szó, a problémát igazából az okozza, hogy a világpiaci mozgásokat követő áremelésekkel – benne az alapfogyasztást érintő adóemelésekkel – a hazai fogyasztók egy jelentős része egyszerűen nem tud lépést tartani. Többek között épp azért, mivel piaci helyzetükből adódóan nem képesek áthárítani az emelések kapcsán megjelenő többletköltségeket és terheket. Az nyilvánvaló, hogy a nemzetközi ajánlásokban is hangsúlyos elemként kezelt szociális biztonság követelménye legkevésbé a hazai áfa-prés mellett teljesíthető, mivel az már jóval túllépte a tolerálható mértéket.
Közismert tény, hogy a rendszerváltás negatív társadalmi hatásai a korábbi egy évtizedes lassú romlás után a kilencvenes években egyre markánsabbá váltak, s máig ható érvénnyel igen széles körben konzerválódtak. Az alapvető javakban is szűkölködő, halmozottan hátrányos helyzetű lakossági csoportokat az ÁFA-prés azért érinti különösen érzékenyen, mivel a birtokolt javak és a rendelkezésre álló, fogyasztható jövedelmek tekintetében amúgy is itt szenvedték el a legjelentősebb reálérték-csökkenést az utóbbi másfél évtizedben. Az egyéb körülmények mellett mindebben igen komoly szerepet játszott – és játszik – az ÁFA- rendszer közismert extra inflációs, árnövelő hatása. A termelés és kereskedelem valamennyi fázisát átfogó adóról lévén szó, annak emelése mint költségnövelő tényező, azonnal megjelenik a láncolat minden pontján, s egyfajta automatizmusként ugyancsak azonnali áremelést indukál. (A rendszer ugyanakkor „ alvó” üzemmódban is működik, hisz az említettek szerint a piaci mozgásokat követő áremelések mechanikusan megnövelik az adóalapot, s így a kincstári bevételeket.) A társadalmi alapfogyasztást érintő adó emelés pedig értelemszerűen mindig a legérzékenyebb pontokon, az élelmiszerellátás és a közműszolgáltatások vonalán jelenik meg a legnyersebb formában. A KSH adatközlése szerint közel 9oo.ooo ezer nyugdíjas esetében a havi nyugdíj 5o.ooo-ot Ft alatt van, az ezt terhelő forgalmi-fogyasztói adóelvonás itt már kirívóan aránytalannak mondható, ami legnyersebben a legalsó jövedelemszinteken mutatkozik meg. A népesség egy tizedét kitevő fogyasztói tömeg vonható abba a jövedelmi-fogyasztási körbe, ahol az egy főre jutó havi jövedelem még a havi 3o ezer forintot sem éri el. Ebben a körben a fogyasztás kizárólag a létszükségletek kielégítését szolgálja, a jelenlegi forgalmi adómérték azonban már a napi megélhetéshez szükséges javak jövedelmi fedezetét gyengíti, a gerjesztett infláció révén egyszerűen „ megeszi” annak egy részét.
Ha enyhébb áttételekkel is, de az ÁFA- prés az átlagos jövedelmi szintekig bezárólag mindenütt komoly aránytalanságokat eredményez. Inflációt gerjesztő hatása mellett ugyanis számolni kell azzal a sajátossággal is, amiről a legkevesebb szó esik. Azzal, hogy az uniós átlag többszörösét kitevő hazai fogyasztói forgalmi adó egy, a világpiaci árszinthez szükségképpen mind jobban közelítő adóalaphoz kapcsolódik, míg a fogyasztás fedezetét jelentő hazai jövedelemhányad a felét is alig éri el a nyugati uniós átlagnak. Mindezt csak kiegészíti az az objektív adottság, hogy az áfa esetében kizárólag a fogyasztás ténye és nem a fogyasztók individuális – gazdasági jövedelmi, vagyoni stb. – meghatározottságai a mérvadók. Nyilvánvaló, hogy egy átlagjövedelemmel rendelkező több gyermekes családnak is aránytalanul nagyobb megterhelést jelent az egységesen 20 százalékos forgalmi adóval terhelt napi fogyasztás fedezése az erre fordítható jóval kisebb jövedelemrész mellett, mint a magasabb jövedelmi szinten élőknek az ugyanilyen típusú kiadások finanszírozása. A további megszorító intézkedésekkel együtt a becslések szerint átlagosan 7-8 százalékos reálbér (jövedelem) csökkenéssel kell számolni az elkövetkező néhány évben Ha csak az utóbbi négy év valóban látványosnak mondható 37 százalékos reálbér növekedését vesszük alapul, akár igazolható is lenne a „most csak visszaveszünk néhány százalékot a jövő érdekében” tartalmú kormányzati érvelés. Azonban egészen más eredmény jön ki akkor ha a rendszertanilag mégis csak egy egészet alkotó másfél évtized adatait vetjük össze. Tekintve, hogy a hullámvasutat idéző rendszerpályán az első néhány évben, nem növekedés, s még csak nem is stagnálás, hanem egy meredek, 27 százalékos reálbér csökkenés volt mérhető. Ez azt is jelenti, hogy a „ visszavétel” eredményeként 2010-re reálértékben alig négy-öt százalékos többletet tudunk felmutatni a kilencvenes induláshoz képest. (A legalacsonyabb jövedelmi szinteken élők esetében pedig még ez is elvész.)
A hazai modernizációs torzók afféle szimbólumaként éktelenkedő ÁFA– rendszer azonban a maga kirívóan durva méretbeli aránytalanságaival és visszásságaival sem varrható egyetlen ember, vagy politikai csoport nyakába. A politika mint mindig inkább csak kihasználta a számára adott kedvező lehetőséget, mindenekelőtt a civil társadalom gyengeségét, függő kiszolgáltatott helyzetét. Ebben a körben is addig ment el, amíg lehetett. Csakúgy, mint a növekedési-stabilizációs modellben egyfajta szociális lengéscsillapítóként ajánlott vagyonadó esetében.

(Vagyonadó hazai értelmezésben – luxusadótól a lakossági ingatlanadóig) A legkeményebb pénzügypolitikai realitás, hogy a GDP-arányos államháztartási hiány a nyolcvanas évek végéhez képest is magasabb szinten mozog. A nemzetközi ajánlásokban a vagyonadót érintően is megfogalmazott követelmények azonban kissé árnyalják a „nem volt más alternatíva” féle szentenciákat. A vagyonadó nevesített formában csak egyszer, a kilencvenes évek közepén bukkant fel a hazai kommunikációs térben. Azonban az ellenérdekelt csoportok a kis házak és kertek megadóztatásának rémképével riogatva igen gyorsan elérték, hogy a kérdés szinte azonnal lekerüljön a napirendről. A belső kommunikációban a vagyonadó innentől kizárólag egyetlen vagyonelemre szűkített változatában, ingatlanadó elnevezéssel bukkant fel hébe-hóba, s vált ezen címszó alatt adópolitikai kulcskérdéssé a konvergencia program elfogadása után.
Természetesen a vagyonadó éppúgy nem ördögtől való rendszerelem, ahogy az ingatlanra fókuszáló variánsa sem. Az uniós adórendszerekben mindegyikre található példa. A forgalmi adós szabályozáshoz képest az a lényeges különbség, hogy ezen a területen keretszabályok sincsenek. Ténylegesen minden állam maga döntheti el, hogy az egyes vagyoni típusú elemek közül mikor melyiket, milyen terjedelemben és milyen adómérték mellett építi be adórendszerébe. A korábbi uniós tagállamok mintegy felében alkalmazzák valamelyik variációt. Az összkép elég vegyes, ebben a körben megtalálhatók a szerényebb nemzetgazdasági erőt képviselő országok éppúgy, mint a legmagasabb jövedelmi szinten élő tagállamok. Így nem mondható az sem, hogy a vagyont szélesebb körben érintő adózás csak a leggazdagabbakra érvényes – hisz erre van példa az alacsonyabb szinten is – ugyanakkor az ingatlanadó alkalmazásának egyfajta általánosságát sejtető kormányzati megnyilatkozások is tévútra visznek. A növekedési-stabilizációs modellben is épp azért hangsúlyos elem a vagyonadó kérdése, mivel az már elég korán nyilvánvaló vált, hogy a jóléti állam válsága a nagy ellátó rendszerek reformja és a versenyképesség javítása nélkül éppúgy nem orvosolható, mint a felsőbb osztályoknak a közteherviselésből való nagyobb részvállalása nélkül.
A nemzetközi példatár szerint az élmezőnytől kissé lemaradt Olaszországban vagy Franciaországban a vagyoni elemek közül jellemzően az ingatlant adóztatják az ingatlan bejegyzett értéke szerint. Utóbbinál ez kiegészül az értékesebb ingóságok megadóztatásával is. A másik oldalról, pl. Finnországban és Svédországban egy magasabb vagyoni érték után – hozzávetőleg 80-100 millió forint felett – kell vagyonadót fizetni. Utóbbinál viszonylag széles, a hagyományos elemek mellett a földbirtokra, részvényre, kötvényre stb. kiterjedő kört érintően adóznak 1,5 százalékos adókulcs mellett. Az egyik „kakukktojás” a középmezőny gyengébb feléhez sorolható Spanyolország, itt a vagyonadó ráadásul progresszív rendszerben működik. Ez azt is jelenti, hogy cca. 2 milliárd forintnak megfelelő vagyoni értékhatár felett már a maximális 2,5 százalékos kulcs szerint kell fizetni a vagyonadót.
A hazai költségvetés utóbbi másfél évtizedet átfogó adatai szerint nálunk a bevételek alapvetően a fogyasztáshoz kapcsolt adóból és lakossági befizetésekből származnak. A 2006. évi előirányzat szerint az ÁFA egyedül akkora részt képvisel mint a társasági nyereségadó, az EVA és az SZJA együttvéve. Jóllehet a vagyon megadóztatásánál alkotmányossági aggályok sem merülhetnek fel. A tárggyal kapcsolatos legkorábbi – 21/1993.(IV.2.) – AB határozat sem a vagyonadó, hanem a jövedelemadó ellenőrzéséhez kapcsolva mondta ki a vagyonnyilatkozat alkotmányellenességét, utalva az Európa nyugati államaiban alkalmazott ilyen típusú adóra. S ami a lényeg: túl a nemzetközi ajánlásokon a jövedelmi viszonyoknak megfelelő adózás mellett az Alkotmány maga írja elő a vagyoni viszonyoknak megfelelő adózás kötelezettségét.
A hiánypótló megoldások között említhető a helyi adókról szóló törvényben meghatározott vagyoni típusú építmény és telekadó, melynek gyakorlati alkalmazása eleve rendkívül szűk körre korlátozódik. Tekintve, hogy a négyzetméter nagysághoz – vagy korrigált forgalmi értékhez – és nem értékhatárhoz kötött ezen adók esetében az önkormányzatoknak csak igen kis hányada engedheti meg az adó kivetését, jellemzően üdülőövezetbe sorolt – pl. Balaton parti települések esetében. Ezek megállapításánál ugyanis a törvény az adóztatásra feljogosított szervnek kötelezően előírja az adóalanyok teherviselő képességének figyelembe vételét is. A vagyoni típusú helyi adózási rendszer végül is azért nem válthatta be a hozzá fűzött reményeket, mert a helyi választói közösséggel közvetlen kapcsolatban álló helyi hatalom egyszerűen nem léphette át a jövedelmi és vagyoni viszonyokhoz kötöttség törvényi kereteit.
A 100 millió forint értékhatár feletti, szintén vagyoni típusú ingatlanos luxusadó hozadéka – már ami ténylegesen az államkasszába került – ugyanakkor még ahhoz mérten is elenyésző, amit az alapfogyasztáshoz kapcsolódó áfa egy tized százalékos növelése már biztosít a költségvetésnek. Valójában a legkisebb nyilvánosságot kapott ingatlanos luxusadó utóélete mutatta meg legnyersebb módon, hogy adott körben miként is működik a rendszer. Az állami luxusadós kaland valóban luxusnak bizonyult, mert az inkább politikai arculatjavítást semmint a közteherviselés rendjének tényleges korrekcióját szolgáló műveletsor még az apparátusi rezsiköltségeket sem fedezte. (A bevallott jövedelmek emelkedését kimutató statisztikáknak is az a szépséghibájuk, hogy leginkább csak az infláció jelenlétére lehet következtetni belőlük. )
A magasabb vagyoni értékhatártól induló, szélesebb alapú – ad abszurdum -, progresszív rendszerben működő vagyonadó bevezetésének lehetősége viszont a még oly kiterjedt és mélyre ható forráskutatási szakaszban sem merült fel. Jóllehet pusztán praktikus pénzügyi megközelítésben sem jelentéktelen tételről van szó. Az mindenütt legalább a GDP 2-3 százalékának megfelelő többletbevételt eredményez, jóval többet, mint ami a társadalmi alapfogyasztást terhelő forgalmi adó további harminc százalékos emelésétől várható. (Igaz, kissé nagyobb tekintéllyel és elfogadottsággal bíró politika mellett, a törvényességet magasabb régiókban is érvényesíteni képes jogalkalmazással. ) Kizárásos alapon viszont maradt a villámgyorsan füstbe ment luxusadó populárisabb változatának bevezetése, azt azonban már az előzetes miniszterelnöki nyilatkozat is sejtette, hogy az értékhatár itt jóval százmillió forint alatt lesz. A képlet viszonylag egyszerű, tekintve, hogy a költségvetés egyfelől nem mondhat le a vagyonadó hazai változatát jelentő ingatlanadóról, viszont a luxusadó kapcsán az is egyértelművé vált, hogy az adóalapot az alsó határ leszorításával drasztikusan ki kell szélesíteni. A felzárkóztatási programban végül is a legegyszerűbb megoldást terjesztették Brüsszel elé, e szerint a központi ingatlanadót egységes módon vezetik be 2008-tól. Az alsó értékhatár kérdéséhez kapcsolódó kommunikációs zavarok azonban élesen rávilágítanak arra, hogy az amúgy is törékeny szerkezetű program kényesebb pontjai még a nyilvánosság próbáját is nehezen viselik. Az elfogadott konvergencia program alapján a lakosság részére megtett első tájékoztatóban ugyanis a „nulla” alapú, alsó határ nélküli változat szerepelt – egyezően Bokros Lajos kora tavaszi nyilatkozatával – ami két nap elteltével PM államtitkári szinten már egy kilenc és fél milliós alsó határon meghúzott konstrukcióként jelent meg. A mindezeket viszont együttesen cáfoló soron következő pénzügyminiszteri bejelentés szerint a kérdés még nincs eldöntve, Brüsszelnek csak a bevezetés tervezett időpontját adták meg.
A dolog érdemét tekintve az elég nyilvánvaló, hogy ebben a keretben sem a Bizottság, sem a Pénzügyminiszteri Tanács nem foglalkozhatott a kérdés jogi és társadalmi vonatkozásaival. Ám valószínű, az előterjesztők sem mérték fel pontosan, hogy az ÁFÁ-nál még egy sokszoros norma túlteljesítés mellett is zavartalanul működő fűnyíróelv alkalmazása itt komolyabb akadályba ütközik. Legáltalánosabban az Alkotmánynak az arányos közteherviselés módját meghatározó rendelkezésébe. Tekintve, hogy az individuális meghatározottságok teljes figyelmen kívül hagyása ellentmond a jövedelem- és vagyonarányos adózás alkotmányos elvének is. Az állam a maga széleskörű adóztatási jogosítványai mellett sem kötelezhet ugyanis senkit a jövedelmi, vagyoni erejét meghaladó adó fizetésére. Amit a helyi adókról szóló törvény a jövedelmi és vagyoni viszonyokhoz való kötöttség elvének rögzítésével még tartalmaz, s amiért nem is lehetett ezt a típusú adót – nevezzék akár ingatlanadónak, akár építményadónak – eddig egyfajta közadóvá változtatni. Még az átlag felettinek értékelt kilenc és fél milliós adóalap is jócskán befogja a nagyon is átlagos helyzetű ingatlantulajdonosok egy jelentős részét, így pl. a – jellemzően bérből és fizetésből élő, áfa-és közműprésbe szorított – panellakás-tulajdonosok nagyobb hányadát is. S ami társadalmi oldalról a legfontosabb: az amúgy is riasztó méretűvé vált – a külső eladósodást mintegy bentről követő – lakossági hitelállomány döntő hányada épp lakásvásárlásokhoz kapcsolódik. A hiteltörlesztő részletekhez adódó plusz adóteher viszont az eleve bekalkulált reáljövedelem csökkenés mellett még a keresettel rendelkező lakossági csoportok esetében is – különösen a fiatalabb korosztályhoz tartozó kisgyermekes családoknál – többszörösen sérti az arányos közteherviselés alkotmányos követelményét.
Az kétségtelen, hogy a növekedési-stabilizációs modell hazai változatában legkevésbé az alapfogyasztást terhelő forgalmi adó tervszámai miatt kell aggódnia a hazai menedzsmentnek. Az ingatlanalapú lakossági vagyonadó esetében ez kissé problémásabb, viszont itt is adott a gyenge pont. A napi szükségleteit áfás beszerzésekkel fedező polgár ÁFA- alanyként éppoly egzaktsággal „megfogható”, mint a luxus világától kissé távolabb eső tulajdonosi kör az ingatlanadó alanyaként. S mint kiderült: ahogy távolodunk a ködbe vesző, leküzdhetetlennek bizonyult csúcsoktól, úgy javul, a fizika törvényeivel is összhangban, a politika és a jogalkalmazó szervek látása. A szoba-konyhát épp csak meghaladó szinten pedig már a társadalmi igazságossággal is összhangba lehet hozni az ingatlanadó alkalmazását az adózás aló kivont jövedelmek hatékonyabb feltárásának lehetőségére hivatkozással. (Legalábbis a hivatalos megnyilatkozások szerint, ami a „lekommunikálás” műfajában is egyfajta bravúrként értékelhető. ) Földközelbe érve mindenesetre már semmi és senki nem kerülheti el a társadalmi tevékenység szinte egészét kontroll és felügyelet alatt tartó adóztató hatalom figyelmét. Igaz, a közvetlen adók vonalán jó másfél évtizedig mindez elég különös módon érvényesült. A felfelé túl sok aktivitást soha sem mutató politika itt igencsak sajátos szerepjáték mellett adta elő az eredeti rendszerváltós szövegkönyvet.

(Az eső megint felfelé zuhog) Az eszményi állam és társadalom egyelőre csak az utópiák világában létezik, itt a földön azzal is megelégszünk, ha sikerül viszonylag közel jutni az adott célokhoz és elvekhez. A fennmaradó hézag nagysága természetesen nem mindegy. Ha túl nagynak bizonyul, s ráadásul ha csak tágulni képes, annak következményeit egy idő után a legnagyobb kommunikátorok sem tudják progresszív elemként eladni, társadalmilag elfogadtatni. A hazai méretarányok megítéléséhez elég, ha viszonyítási pontként felidézzük Rousseau néhány, a polgári állapot lényegét kifejtő gondolatát. Már csak azért is, mivel a rendszerváltást levezénylő politikai erők erre a maguk frissített – korszellemnek megfelelően a „ korlátokat” kevésbé emlegető – szövegváltozatában, egy új társadalmi szerződés elvi kiindulópontjaként, nálunk is gyakorta hivatkoztak. Eszerint: ”…. gondosan meg kell különböztetnünk a természetes szabadságot, amelynek csak az egyén ereje szab határt, a polgári szabadságtól, amelyet korlátok közé szorít az általános akarat, s a birtoklást, mely csupán az erő műve…….a tulajdontól, mely okvetlenül valamilyen pozitív jogcímen alapul”.
Az nyilvánvaló, hogy jó két évszázad múltán az adott erőviszonyok és uralkodó trendek mellett a szöveghű alkalmazás hiányát legkevésbé az új nemzetközi gazdasági, pénzügyi kényszerekkel szembesülő hazai politikától lehetett volna számon kérni. Az eltérés azonban még a kor követelményeihez igazodóan újrafogalmazott elvekhez képest is túl nagynak bizonyult. A spontán módon létrejött új termék alap elemeiben is annyira különbözött a maga eszmei valójától, hogy a jogos számonkérést elkerülendő szinte minden probléma nagyon hamar pusztán az eladhatóság, a „ hogyan kommunikáljuk?” kérdéseként jelent meg. (Függetlenül a személyi meghatározottságoktól, a valóban értékelvű, morális szempontokat követő politikusi magatartás pozitív példáitól.) A nem is oly rejtett kellékhibák szinte azonnal kiderültek, hisz amit Rousseau a „polgári szabadság” ellenpólusaként határozott meg, az erő és birtoklás korlátlan, nyers kapcsolódásában, az az egész „ rendszerváltott” térségben maga vált a legfőbb és leghatékonyabb politikai, társadalomszervező erővé. Az „általános akaratot” reprezentáló, meghatározó politikai és gazdasági célcsoportok a maguk társadalmi szerződéseivel – ösztönösen is – mindenütt a tényleges jogi kontroll nélküli természetes szabadság rendjét erősítették, aminek a „polgári szabadság” eszméjéhez itt éppúgy nem volt köze, mint a valódi piacgazdasági követelményekhez. (Nem mentség, de az „általános akarat” olyan fikció maradt, amivel az eltelt évszázadokban még senki nem találkozott ugyan, viszont másutt is épp elégszer visszaéltek a demokrácia nevében az elvi konstrukcióban rejlő lehetőséggel. )
Szinte magától értetődő, hogy a külön iparággá fejlesztett politikai kommunikáció a számok, grafikonok, és statisztikai kimutatások tömegével hitelesített napi gyakorlatában kezdettől csak egyetlen célt szolgálhat. A vízionált jövő és annak földi mása között mind nyersebbé váló eltérések magyarázatát, értelmezését. Megint fejre álltunk, az eső talpvonaltól ismét felfelé zuhog. Ebben a fordításban is elég gyorsan bőrig ázva, hisz az automatikára kapcsolt védőernyők még csak ki sem nyíltak. A villámgyorsan fonákjára fordult új világ ugyanis épp a legkritikusabb ponton, állam és adózó viszonylatában mondott azonnal csődöt. Mindenekelőtt azért, mert a jogkövető magatartást „kikényszerítő, ” egyszersmind a biztonságos állami és társadalmi működés legvalódibb garanciáját jelentő bizalmi elem meg sem jelenhetett a rendszerben. Az, ami egy polgári berendezkedésben az egész konstrukció lelke és motorja, amit nem lehet sem kommunikációs technológiával előállítani, sem a rendszerbe programozni. (A másik variációban is csak az állami erőszak és fenyegetettség mellett lehetett egy 99.99…százalékos támogatottságot kifejező választási színjátékkal imitálni a morális alapelem meglétét.)
Önként, a lelkiismeret parancsának engedelmeskedve lemondani a köz javára a megtermelt jövedelem egy részéről normális esetben magától értetődő dolognak számít. A leghétköznapibb hazafias tett, közönségességében is többet ér mint fél tucat hiánypótló parlamenti beszéd. A teljesítmény és a – korrekt – piaci verseny rendező elvét az „erősebb érdek az erősebb” jog szerint fordító, a privilégiumok és korrupciós hálózatok rendszerét újratermelő hazai piacgazdaságban azonban egy egészen másfajta hétköznapiság érvényesült. Itt úgy folytatódott a 89/90-es fordulót követően az élet, ahogy egyik napot váltja a másik. Különösen az adózás frontján. Mintha mi sem történt volna. Nem véletlen, hogy az adózói morálról vég nélkül folyó diskurzusokban végig az a fajta képmutatás jelent meg, amivel az új érában az első teljesnek mondható év egyenlegét 1992 elején megpróbálták kommunikálni. Elvek, értékek, normák rendben, szabályozó rendszer rendben, csak hát a morál meg a hozzáállás! Az ilyesfajta panelekre épített eszmefuttások végén aztán ma is a „ még nem elég fejlett az adózói kultúra” tartalmú kinyilatkoztatással zárják rövidre a kérdést. Az viszont mindig kimarad a szokványos argumentációs blokkból, hogy azért itt is kettőn áll a vásár. Azzal, hogy legkevésbé épp „odaát” van minden rendben, a hirdetett elveket, értékeket és normákat a maga szabályozó rendszerében tökéletesen kiforgató állam oldalán. Lévén az új monstrumot működtető testület új formaruhájában is egy olyan macskának képzelte magát, akire természettől fogva más normák vonatkoznak, mint a vállalkozó alakjában neki teremtett egérre. Ha akarja, megfogja, ha akarja játszik vele, vagy egy sajátos hazai változat szerint: ha a helyzet azt kívánja, egyéb célok szolgálatában egy ideig fel is használhatja.

( Jogkerülés, csőd, vagy nyílt engedetlenség ) A modern adóztató rendszereket az különbözteti meg pl. az egykori rablóállamoktól, hogy utóbbiaktól eltérően az egyén nemcsak „tartozik” és megfordítva, az állam nemcsak követelhet. Ha abból indulunk ki, hogy az adó alapvetően a személy, a tulajdon és a gazdaság állami védelméért fizetett biztosítási díj, akkor semmi rendkívüli nincs abban, hogy a gazdasági szereplők az indulásnál legalább a minimumot elvárhatták a szolgáltató féltől. Ha viszont az adófizetők pénzére pályázó politika azzal nyit meg egy újnak mondott korszakot, hogy azonnal felmondja a biztosítási szerződés összes belső garanciális elemét, akkor miért várhatna többet a szerződő féltől. Mert vannak jó két évszázadra visszavezethető szerződéses elvei? Ez, mint kiderült önmagában nálunk sem volt csereszabatos termék. S ami a lényeg: az egyidejű normaszigorítással és a joganyag állandó változtatásával gyakorlatilag maga az állam, az új társadalmi szerződést meghirdető politika és végrehajtó apparátusa tette lehetetlenné a jogkövető magatartást. Ez utóbbit egyébként eleve csak a gazdasági szereplők kisebb hányada, jellemzően a versenyelőnyt élvező külföldi cégek engedhették meg maguknak. Az ő esetükben a különleges adózói státusz külön okfejtés nélkül igazolható volt, amiként az is, hogy pl. munkahely teremtő beruházásként a kezdettől a sokszorosát kapták annak, amiben a hazaiak részesültek. Azt nem lehet tudni, hogy miként is alakultak volna a belső erőviszonyok, ha kisebb lelkesedéssel kapcsolódunk be a „hogyan tudjuk alulmúlni a másikat” címen meghirdetett közép-kelet-európai tőkecsali-versenybe, azt viszont igen, hogy az egyenleg itt is elég felemásra sikeredett. Az sikerként könyvelhető el, hogy a kimutatások szerint nálunk a legerőteljesebb – 5000 euro/fő – a működőtőke - beáramlás mértéke, viszont azzal is kalkulálni kell, hogy nálunk a legnagyobb a külföldi tulajdon részaránya, a költségvetést terhelő támogatások összege, továbbá az adózatlanul kivitt – termelésbe vissza nem forgatott – nyereség is viszonylag itt a legmagasabb a térségben.
Jogkerülés, csőd, vagy nyílt engedetlenség: Az új politika lényegében ezeket a lehetőségeket kínálta a külföldieknek elkülönített pálya szomszédságában útjára bocsátott, a magánosítás áldásaiból kimaradt, s jelentős részben semmiféle tőketartalékkal nem rendelkező hazai válogatottnak. Jóllehet a közgazdászok egy része elég egyértelműen előre jelezte, hogy ezen a vonalon az állam mit is várhat a társadalomtól. „Egy adót, amely a bruttó munkajövedelmeknek átlagosan 45 százalékát elviszi, azt a társadalom minden magyarázkodás ellenére állami kizsákmányolásnak tekintené.” – A politikai üzemgazdászok tudták, hogy egy ilyen szabályozó környezetben a jogkövető magatartás eleve kizárt, ahogy azt is, hogy józan ésszel a csőd éppúgy nem lehet alternatíva mint a nyílt engedetlenség. Az állam jóvoltából így indulhatott útjára a hagyományos – „elnézem, ha elnézed” elvre építő mechanizmusok jól bejáratott csatornáin, az új felállású macska-egér játék. A kisebb tömeges szabályszegések mögé bújva fedezve és egyszersmind igazolva a nagyobb és még nagyobb határsértéseket egészen a csúcsokig. Ahogy régen.

(A játék véget ért.) Azt az ezeregyedik értelmezési variációval sem lehetne eldönteni, hogy az indulásnál a hazai politika ténylegesen milyen alkupozícióban volt. Volt-e reális lehetősége arra, hogy kedvezőbb feltételeket harcoljon ki a meghatározó külföldi gazdasági és pénzügyi központoknál, vagy valóban csak annyi ráhatása volt a folyamatokra, mint egy nagyvállalat éjjeli őrének az igazgatótanács napközben meghozott döntéseire. Az tény, hogy igen előnytelen üzleteket kötöttünk, az államadósság finanszírozásának kérdésétől a külső piacok önkéntes feladásán át a belső piacok és termelési rendszerek szinte teljes kisajátítását eredményező magánosítási gyakorlatig. A magyar államnak igencsak rövidre szabták az árnyékát, s ezen belül legfeljebb tisztelettel megköszönhette azt a keveset, amit biztosítási díj címén bekasszírozhatott a másik oldalról. Igaz, az adóalanyok meg nem firtatták, hogy a politika kivel hogy üzletelt, kinek mit adott. Az eltelt másfél évtized a könyvelők és az adóhatóság csatározásaival telt, a kisebb nagyobb joghézagok útvesztőiben. Néhány kivételes, rendhagyó esettel fűszerezve, mint pl. a hazai viszonyok között kirívóan kemény végkifejletig jutó Stadler-ügy. Patthelyzet alakult ki, a politika, amíg lehetett a piacon kívül rekedt milliókkal próbálta kiegyenlíttetni mind tetemesebb számláját – mint a „Bokros csomag” - miközben a kölcsönös átverések és becsapások normarendszerében maga termelte a „csendestársak” tömegeit. Akik végül is az egy évtized után kiosztott újabb, 2oo6-os nagy nyári csomag kapcsán szembesülhettek a körmeit elég vehemensen élező politika váratlan „szerződésbontásával”. Meg a tízezres nagyságrendben meghirdetett vagyongyarapodási vizsgálatokkal, melyek révén elég látványos módon lehet igazolni az elégedetlenkedőknek: a macska teszi a dolgát, megfogja az egeret. A hirtelen szerepváltás indoka egyszerű: A „rule of law” konstrukciót fonák oldalról alkalmazó rendszer egyszerűen eddig tudta fedezni a régi lemezt idéző, „kéz-kezet mos” elvű működés napi hiányszámláit.
Nagyon is jellemző eleme a történéseknek, hogy a reformdiktatúrába torkollott demokratikus anarchia 90-es évekbeli fénykorának egyik legnagyobb haszonélvezője most miniszterelnökként maga szorgalmazhatja a milliárdos egyéni vagyonok halmozódásához és milliók egyidejű lesüllyedéséhez egyként asszisztáló rendszer morális megújulását. A leghatalmasabb cseppekben felfelé zuhogó esőben is. (A dolgok színéről nézve teljesen abszurd módon, de az eltelt időszak sajnos nálunk sem a Tízparancsolat kőtábláival kóborló próféták sikertörténeteként írható le.) Az nem vitás, hogy az eredendően kettős könyveléssel dolgozó, egyfelől a társadalom morális ellehetetlenítésére játszó, másfelől a közpénzek magáncélú felhasználását – kockáztatását – természetes elemként kezelő rendszer adó- és pénzügypolitikai egyenlege valóban kiábrándító. A gazdálkodó szervektől származó befizetések a 89-es költségvetési bevételi arányokhoz képest mára a töredékére csökkentek, míg a fogyasztást terhelő adók és lakossági befizetések 89-hez képest megháromszorozódtak, ugyanakkor a társadalmi tulajdon szinte egészének a privatizálása ellenére a jelenlegi adósságállomány GDP-hez mért 62 százalékos aránya alig jobb mint 1989-ben.
És itt valóban meg kellene állni. Az adósság ugyanis az államok között mind jobban kiéleződő versenyhelyzetben éppúgy nem növelhető a végtelenségig, mint ahogy egy edző sem tömheti vég nélkül doppingszerrel a versenyzőit. A mesterségesen táplált növekedésnek, az újabb és újabb rekordjavításnak semmi köze a valós teljesítményhez. Egy idő után a rendszer szétpukkad, mint a túlfujt lufi. Az unió a GDP 6o százalékában határozta ugyan meg a költségvetési adósságállomány felső határát, azt azonban sem az eladósítás haszonélvezői sem politikai szószólóik nem hangsúlyozzák, hogy ma már ez is elfogadhatatlanul magasnak tekinthető. (Persze ha jelentősen lejjebb vinnék a küszöböt, legalább az Unió felét ki kellene zárnia az Unióból.) Az ezelőtt negyedszázaddal még működőképesnek gondolt modernizációs deficit-stratégia ideje végképp lejárt, igaz a költségvetések hitelekkel történő finanszírozása a XX. század elejétől ugyanazon a kényszerpályán mozog. Ami kezdetben elég természetes megoldásnak tűnt, hisz a politikai, szociális jogok kiterjesztésében élenjáró nyugati államok számára a kiadások növekedéséből és a bevételek csökkenéséből adódó hiány finanszírozásának legegyszerűbb módját a hitelfelvételek jelentették. Az államok eladósodásának története a néptömegek fokozódó alsó nyomásával és a nagytőke államot is túllépő terjeszkedésével szemben egyként tehetetlennek bizonyult liberális demokráciák „menekülésének” története. A II. világháborút követő grandiózus állami fejlesztési politika termékeként megjelenő - néhány évtized után finanszírozhatatlanná vált - szociális-jóléti felépítmény lebontásában viszont épp az a legfőbb „akadály,” hogy ma egy modern állam – a nyugati kultúrkörön belül legalábbis – nem viselkedhet úgy, mint mondjuk Balzac korában. (A szociális jóléti rendszerek óvatos zsugorítása mellett egyelőre maradtak a hitelfelvételek. Olaszországban pl. a nyugdíjak átlag havi 2000 euros szinten vannak, ám az állam inkább növeli az amúgy is már a nemzeti össztermék 100 százalékát is elérő adósságállományát, semmint megkockáztatná, hogy hozzányúljon a nyugdíjrendszerhez.)
A felhalmozott adóssághegyek kamatterhei miatt még a legerősebb nemzet gazdaságok is mind nagyobb versenyhátrányba kerülnek. Elég, ha arra gondolunk, lassan már csak nyíltan diszkriminatív eszközökkel lehet megakadályozni Kínának az uniós – s nem mellesleg az amerikai – piacokra való „túl mély” behatolását. Ezért is visznek tévútra a limitet ugyancsak túllépő „nagyokra” – a tőkeelvándorlással különösen érzékenyen érintett Franciaországra, vagy Németországra való hivatkozások. A közgazdasági értelemben is legsebezhetőbb országok közé tartozó Magyarország ugyanis a belső uniós versenyben már a „kicsiktől”, a csehektől, szlovákoktól, szlovénektől stb. is mind jobban lemarad, a maga folyamatosan továbbgörgetett, a szomszédoknál jóval magasabb adósságállományával. Innen nézve érthető a legkevésbé, hogy Brüsszelnek – legalábbis a közzétett nyilatkozatok szerint – nem okozott gondot a legnagyobb pénzügyi rizikófaktort jelentő adósság további, közel tíz százalékos növekedésével kalkuláló programpont. Tekintve, hogy a továbbfújt buborékban a még oly jelentős javulást mutató makrogazdasági mutatóknak is legfeljebb annyi hasznuk lehet majd, mint az üres bolt választékos bőséggel feltöltött kirakatának. Csodálni lehet, csak megélni nem lehet belőle. S ha a mintakészlet elfogyott, a látványárudában is lehúzhatják a rolót.
Az tény, hogy a vállalkozások 43 százaléka veszteséget jelent, s az is, hogy részben épp az elmaradt adó és járulék bevételek pótlására felvett hitelek miatt halmozódott a hiány – az alkalmazott deficitkezelési módszer mellett – a kritikus határig. A politikai oldalon ezeket a tételeket hangsúlyozzák, azonban a részeket csak összegző adott évi deficittömeg esetében az előzményektől éppúgy nem vonatkoztathatunk el, mint a reálindex esetében a korábbi ciklusokban mért értékektől. Így attól sem, hogy a bővített hiánytermelés egyik legnagyobb gerjesztője a hazai termelő-szolgáltató rendszerek szétdarabolásával is gyorsított spontán privatizáció volt, az informális csatornákon működtetett vagyonkiutalási rendszerrel. Ahol is nem az a lényeg, hogy legügyesebb és legrátermettebb honfitársaink – a kapitalizmus működési logikájának legegyszerűbb érvényesülésével – már egy Debrecen nagyságrendű várost is zsebre tehetnek, hisz pl. az oroszországi nagyságrendekhez képest ez a halmozási ütem igencsak szerény, szinte mértéktartónak mondható. A probléma az, hogy az összességében kihasított sok ezer milliárdos tőkevagyon döntő hányada mint gazdaságból végleg kivont termelési tényező, sem a hazai – alacsony hozamúnak ítélt – termelőberuházásokban sem a közcélú kiadások finanszírozásában nem jelent meg. (Sem jövedelemre, nyereségre vetített adóként, sem a vagyonra kivetett külön adóként.) A végig nyilvánosan zajló banki, pénzügyi, tulajdonátruházási transzferek tömegével végrehajtott lecsapolási műveletsorozat végén ugyanakkor enyhén szólva is igazságtalan lenne ezek számláját is a piramis derékhadát alkotó kis- és középvállalkozók nyakába varrni. És természetesen benne van a nagy egészben a teljes törvényenkívüliséget választók feketegazdasága, a nemzeti össztermék kb. tíz százalékát kitevő részesedési hányaddal, az államilag koordinált olajos üzletektől a leghétköznapibb ügyletek tömegéig. Amit viszont végképp inkorrekt lenne egybemosni a „legalitás kockázatát” felvállaló nagyobb hányaddal. (Az más kérdés, hogy a hivatalos megnyilatkozásokban a közhangulatot is meglovagolva elég gyakorta vegyítik a két szférát, egyfajta bűnbakként is tálalva a társadalomnak az „adókerülők/adócsalók” közös nevezőre hozott csoportjaként.) A jó kétezer milliárdos számla kiállítása után a játék mindenesetre véget ért, lezárult az első fejezet.

( A kritikus időn belül ) Még annak is lehet valamiféle természetes bája, hogy miközben a vagyoni, jövedelmi különbségek messze meghaladják a XIX. század végi Magyarország egyenlőtlenségeit, a kormányzat a fogyasztásra és élőmunkára vetített adóterhek növelésével, s az inflációs nyomás fokozásával kívánja a végszámlát kiegyenlíteni. Miközben a társadalmi igazságosság érvényesítése jegyében megfogalmazott reformintézkedések csak mélyíthetik az országon belüli gazdasági, szociális és kulturális szakadékot. Az alternatívaként sem emlegetett vagyonadónak azonban a mai nyomorúságos politikai, társadalmi közegben sem csak a pénzügyi hanem a belső kohéziót erősítő hatását is hangsúlyozni kell, a „fizessenek a gazdagok” féle ostobaság helyett. Egyfajta haszonáldozat lehetne, amivel a vagyonos felső rétegek a legegyszerűbb módon „megvásárolhatnák” maguknak azt a minimális elfogadottságot, ami az egyébként számukra is kívánatos belső stabilitást hosszabb távon is biztosíthatná. Erre jó alkalmat teremt, hogy elsősorban már nem a tulajdonlás pozitív jogcímének kérdése jelenti a fő problémát, hanem sokkal inkább az, hogy bebizonyosodott: az új konstrukció közgazdasági értelemben sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Igazolva azt a nagyon egyszerű tételt, hogy a hatékonysági mutatók javulása nélkül egy demokratikus intézményrendszer a maga formalitásaival önmagában nem biztosítja a piacgazdasági rendszer szélesebb körű társadalmi elfogadottságát. A lapok kiterítésének azonban, legalábbis a struktúra teljes betokosodásáig – természetszerűvé válásáig – megvan a maga kockázata. Részben azért, mert a politikai felépítmény a gazdasági alap korai megroggyanása miatt veszélyesen ingataggá vált, részben mert a vagyonosodási folyamatokban nálunk is egyfajta természetes kiválasztódási rend érvényesült, ami korántsem biztos hogy minden tekintetben kiállná a törvényesség próbáját. Jóllehet formális jogi értelemben az eddig eltelt idő önmagában is egyfajta garanciát jelenthet, hisz a Btk. elévülési szabályai mellett pl. a kilencvenes évekre visszanyúló – esetlegesen felmerült - ügyekben már előre lekönyvelhető a felmentő ítélet. ( Az eljáró bíróság nem is hozhat más döntést.) Igaz, nem lényegtelen hogy a klasszikus nyugati változatban korántsem a mai jogállami ismérvek mentén rakták le az új rend alapjait. A kritikus idő elteltével, három négy nemzedék után azonban - a belső robbanást elkerülendően végrehajtott folyamatos szociális reformok eredményeként is - az új magántulajdonosi rend társadalmi beágyazottsága már elég erős volt ahhoz, hogy az eredet kérdése végleg lekerüljön a napirendről. Legalább ennyi időt kellene a fő áramlatokra jó másfél évszázados késéssel, egy közbeiktatott államkapitalista előkészítő után csatlakozó kelet-közép-európai térségben „kibekkelnie” mindenkinek.
Demokratikus jogállami körülmények között azonban aligha várathat túl sokat annak felismerése, hogy az új tulajdoni rend valódi társadalmi igazoltsága az egymásnak megfelelő kölcsönös jogok és kötelességek rendszerében rejlik. A hazai példa is épp azt bizonyítja, hogy az egyéni jogfosztottság évtizedei után nem lehet a „kollektivizmus vagy individualizmus” rég meghaladott dilemmáját újratálalva a jogok abszolút, korlátok nélküli rendszerével orvosolni az aktuális társadalmi problémákat. Természetesen nem kell senkinek feltalálnia a magyar spanyolviaszt, hisz Széchenyi és a többi korabeli nagy reformpolitikus még ismerte a közjó filozófia alapgondolatát, miszerint a tulajdon intézményi rendje elsődlegesen a kötelességek rendszere. Pontosan tudták, a polgári magántulajdont megalapozó törvények célja nem az, hogy kielégítsék az emberi mohóságot és szerzési vágyat, hanem hogy a civil társadalom erősítésén keresztül megszilárdítsák az egyén békéjét és biztonságát.
A közjó eszméjét is sajátos fordításban realizáló győztesek azonban ma is elég szelektív módon értelmezik a jogok és kötelességek összhangjának kérdését. Inkább keresgélik az adózás alól kivont jövedelmeket a zömében több évtizedes filléres kuporgatással létrehozott kisingatlanok világában, semmint megkockáztatnák a magyar puding vagyonbevallással és jövedelmi összehasonlító vizsgálattal vegyes próbáját az immár hegyekké tornyosuló magaslatokon. Az ún. vagyongyarapodási vizsgálódások is katonásan megállnak a néhány milliós záróvonalnál, az egy milliárdos alapvonalhoz majd legfeljebb a következő nemzedék belépése után zárkóznak fel. A politika vakrepülésben halad az elképzelt cél felé, s valójában kiszámíthatatlan, hogy a jócskán felbruttósítva betervezett uniós forrásokból és az előirányzott többletbevételekből realizálható hányad mire lesz elég.

(Gyakorlati minimumok ) „Beste lelkek minden jószágukat elrejtik szemeink elől” – fakadtak ki indulatosan olykor múlt idők adóbeszedői a császári udvartól a török portáig. „Jogosan”, hisz a gyarló ember soha sem osztotta meg szívesen javait a felsőbb hatalmakkal. Ez ma sincs másként, függetlenül attól, hogy az adóztató rendszer ma éppen demokratikus jogállam képében kéri számon az előírt kötelezettség teljesítését. A politikának ezért a brüsszeli fejbólintás után is át kellene gondolnia a valójában soha meg nem kötött társadalmi szerződés legalapvetőbb pontjaként az adózással kapcsolatos kérdéseket.
Mindenekelőtt ki kell lépnie a „sokat beszélek arról amit nem akarok megcsinálni” elven működő kommunikációs térből, s legalább néhány minimumot teljesíteni. Így először is azt, ami az indulásnál az olcsó, takarékos, hatékony állam megteremtésének követelményében fogalmazódott meg. Tekintve, hogy az eredeti céloktól való eltérés a legnyersebb formájában épp itt érhető tetten. Az eltelt másfél évtizedben a karcsúsítás, racionalizálás jegyében meghirdetett közigazgatási reformok ugyanis fogyás helyett valóságos növekedési rohamokat idéztek elő a központi bürokrácia háza táján. A duplikációs szisztéma alkalmazásával a közigazgatási lobby rövid idő alatt a háttérintézmények valóságos árnyékbirodalmát hozta létre a jogállami intézményrend kiépítésével szükségképpen együtt járó bővítések költségvetési fedezékében. Az ország néhány év alatt Európa első számú bürokratikus hatalmává vált, ahol pl. a vállalkozási ügyek intézése a legmagasabb idő és költség ráfordítást igénylő vesszőfutássá vált az egyszerűsítést célzó, milliárdos díjszabású tanulmányok és elemzések tömegét felhasználó programok végrehajtása mellett is. A költségvetés fekete lyukakba süppedt fellegvárait legfeljebb az időről időre felbukkanó bürokráciaellenes kirohanások szele érhette el néha, az alapstruktúrát azonban a mostani – jellemzően az alapfunkciókat teljesítő állomány megrostálását előirányzó – fiskális fogyókúra érintetlenül hagyta.
A pénznyelő automataként működő állami feketegazdaság leépítéséből származó nyereség is épp a másik legtöbb és leghangzatosabb szóvirággal illetett, ám ugyancsak alaposan félrekezelt ágazatban, a gazdaságban hasznosulhat. A gazdasági intézményrendszer érdemi reformja, a fundamentumot jelentő hazai termelőtőke jelentős megerősítése nélkül a nagy ellátó és szolgáltató rendszerek jó két évtizede esedékes reformtervei még a belső forrásátcsoportosítással és a brüsszeli euromilliárdokkal is csak az illúziók világát színesíthetik. A globális gazdasági térben a főszereplők teljes gőzzel nyomulnak, a kereskedelmi vonalon néhány éven belül teljesen kinyíló unióban csak korrekt adózási és versenyfeltételeket garantáló közigazgatási és pénzügypolitikai szabályozó környezetben lehet állva maradni. A mezőgazdaság még úgy ahogy versenyben lévő ágazatait a tengerentúlról beömlő árútömeg úgy elmoshatja, ahogy az első kisebb globális hullámverés annak idején elsöpörte a végelgyengült kádárista berendezkedést. Az uniós forrásoknak a kis-és középvállalkozások fejlesztésére előirányzott hányada csak töredéke a minimálisan szükséges tőkerésznek. A felfelé zuhogó esőben is groteszk, hogy a nemzetközi porondról már évtizedek óta teljesen kiradírozott lidércvilágos magyar futballba az UEFA előírásaira hivatkozással milliárdokat ölnek, miközben források hiányában a gazdaság a nemzetközi középmezőny alsó harmadától is egyre távolabb sodródik.
A kabátot újra kell gombolni, s ebben a műveletsorozatban a kedvezmények és támogatások kérdésének újratárgyalása sem kerülhető meg az érintettekkel. Különösen, hogy Románia és Bulgária csatlakozásával olyan – bizonyítási vágytól is égő – új államok lépnek az uniós térbe, akikkel a hagyományos licitversenyben csak még nagyobb veszteségek árán lehet majd konkurálni. A közérdek érvényesítéséért felelőséggel tartozó állam és a globális tevékenységet folytató gazdasági szereplők magánérdeke közötti természetszerű ellentétek azonban már nem oldhatók fel egyoldalú engedményekkel. Főként mert az adott játékszabályok mellett ez összességében sem a „küldő” sem a „befogadó” államoknak nem bizonyult jó üzletnek. A dolog addig még „rendjén is van”, hogy a befektetések piacán az erősebb fél a klasszikus szabályok szerint kihasználja fölényét, s mintegy versenyeztetve a forráshiánnyal küszködő államokat, maga diktálja a legmagasabb profitot garantáló adózási feltételeket is. A XIX. századi recepttel csak az a probléma, hogy alkalmazása hazai pályán is komoly feszültségeket keltett. Az egyre erősödő keleti irányú tőkemozgás ugyanis folyamatosan csökkenti a hazai működőtőke-állományt és ezzel az állam profitból való részesedését, míg a termelési kapacitások zsugorodása szükségképpen növelte és növeli a munkanélküliséget, és ezzel együtt a deficitet és a szociális feszültséget. Nagyon is érthető, hogy a nyugati politikusok, mindenekelőtt a legrosszabb helyzetbe került franciák, egyre ingerültebben szemlélik a kelet-közép-európai licitversenyt, maguk is szorgalmazva a kedvezmények és támogatások kérdésének újragondolását. Innen nézve még magától értetődőbb lehet, hogy a kelet-közép-európai térségben az érintett tagállamok a belső szabályozók összehangolásával erősítsék pozícióikat. (Addig is marad az a legegyszerűbb megoldás, amit a 2011-ig adómentességet élvező Audi győri egysége prezentált, amikor a szolidaritási járulék számukra sérelmesnek ítélt kiterjesztése miatt kilátásba helyezte, hogy felfüggeszti a tervezett újabb fejlesztéseket, s a részleget áttelepíti egy másik térségbeli államba.)

( A spanyol példa – Szentek és Gonoszok nélkül) 1988-ban természetes módon importáltuk, szinte a komplett svéd adórendszert ÁFÁ-tól SZJA-ig. Most adópolitikai minimumként érdemes lenne a nemzetközi ajánlások mellett újra fellapozni a brüsszeli normakönyvet is. Mindenekelőtt a „Spanyolország” című fejezetnél, ahol a progresszív rendszerben működő vagyonadó kivetése éppoly természetes, mint az, hogy a fogyasztás és jövedelem megadóztatása nem egy korrupciós hiánygazdálkodás szükségleteihez, hanem a gazdasági, piaci racionalitásokat kifejező uniós normákhoz igazodik. Arra is lehetőséget teremtve, hogy a sokat emlegetett „spanyol példa” morális intelmeit materiálisabb vonatkozásokkal is kiegészítsük. Például azzal, hogy a modellként állított kiegyezésben, és a viszonylag gyors társadalmi reorganizációban, a politikai és ideologikus vonatkozások csak kevéssé domináltak. A praktikus szempontokat előtérbe helyező uralmi elitek képesek voltak a szociális feszültségek mérséklésével előbb csak „szinten” tartani a jogos sérelmekből táplálkozó indulatokat, majd egy nemzedéknyi idő elteltével azokat gyakorlatilag teljesen semlegesíteni. Igaz, ebben nagy szerepet játszott, hogy a spanyol integrációs projekt finanszírozására nagyságrendekkel több forrás állt rendelkezésre, mint a legújabbakra, hisz most eleve több felé kell osztani az amúgy is szűkebb forrásokat. De az is elmondható, hogy a spanyolok nem egy azonnali szociális és morális csődhelyzetet teremtő rendszerváltással indultak neki a jövőnek, hanem olyasfajta társadalmi kiegyezéses konstrukcióval, aminek kiadási oldalán mindenki lerótta a maga „áldozati” adóját. A legalsó szinttől a legfelső osztályokig bezárólag. Ingyen Spanyolországban sem osztották a társadalmi békét, létrejötte és stabilizálódása nagyon is pontos díjszabás szerint történt. Ha úgy tetszik szerződésszerűen, a „tartozik-követel” rovatban meghatározott pontok szerint. (Nem mellesleg: a sebeket gyógyították, s nem sóval hintették, azzal, hogy a gazemberséget és hitványságot nagyon is egységes mérce szerint ítélték és ítélik. )
Kapitalizmusról lévén szó, eléggé magától értetődő dolog, hogy mindennek ára van, s még az immateriális javak többsége is árú, amiért fizetni kell. A társadalmi békéért mindenképpen, praktikusan a „láthatatlan kéz” osztotta áldásokból való részesedés arányában. Igaz emberi lépték szerint, hisz ebben a földi világban a dolgok végső garanciáját jelentő bizalmi elv sehol sem érvényesül a maga szeplőtlenségében. A tökélyt számon kérő radikalizmus éppoly veszélyes, mint a szakadéknyi különbségek „majd kinőjük” féle bagatellizálása. Nincsenek Szentek és Gonoszok, ezt a „háborút” nem a menny és a pokol erői vívják, hanem gyarló természetű emberek. Kérdés, vajon a társadalmi erőforrásokat uraló hatalmi csoportok záros határidőn belül felismerik-e, hogy a kirakat politizálás ideje is lejárt. A bizalmatlanság és elidegenedettség folyamatosan halmozódó társadalmi, gazdasági negatívumait már a leghatalmasabb törzsi varázslók sem képesek pozitív egyenlegben felülírni. A maszkírozásra és bűnbakképzésre fókuszáló politikai kommunikációval a válságot eredeztető bizalomhiányt éppúgy nem pótolhatják, mint ahogy annak idején az elejtendő bölényt ábrázoló sziklafestmények megalkotása sem garantálhatta önmagában a létfenntartáshoz szükséges élelem megszerzését. A „valamit valamiért” piaci elv a legprimitívebb szerveződésekben is vastörvényként érvényesült, barlangkori elődeink személyes erőfeszítése és áldozatvállalása nélkül ma – többek között – a bölények és nem az emberek uralnák ezt a földet.
A hangzatos jelzősszerkezetekkel zsúfolt, túlfújt lufira emlékeztető világban is csak a legősibb és legegyszerűbb piaci rendezőelv mentén érdemes nekiindulni a következő menetnek a politikai, állampolgári bizalom megteremtésének első lépéseként. A realitások világában nincsenek menekülő utak, hosszabb távon nem is lehet megkerülni az eredeti 1990-es exkluzív szerződés újrafogalmazását egy szélesebb alapú, a közjó eszme alapgondolatából kiinduló társadalmi-biztosítási szerződés formájában. Akár a spanyol példa szerint. A gazdasági első és másodosztályban 90-ben kiírt hazai bajnokság azonos feltételek melletti újraindítása után pedig lehet diskurálni az adózói morál ilyen-olyan hiányosságairól is, vagy az eddigieknél jóval szigorúbb – akár a legkeményebb amerikai gyakorlatot követő – szankcionálási rendszer bevezetéséről. Ennyi esélyt talán a „beste lelkek” is megérdemelnek, úgy általában. Mielőtt velük együtt végleg elkárhoznánk, s betokosodnánk a magunk fordított alapú világrendjébe. Feltéve, hogy egyáltalán túljutunk a 2013-tól teljesen kinyíló Unióban a második szakasz jóval keményebb buktatóin. A térség többi államához hasonlóan mi is jóval a kritikus időn belül vagyunk, amire manapság még inkább illene ügyelni. Dramatizálás nélkül, pusztán a józan ész alapján.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969