2013. I-VI
 

A közszolgálati jog liberalizációja és munkajogba olvasztása
Prugberger Tamás

(1) A 2006 májusi választások után újraalakult Gyurcsány-kormány szeptember elsején benyújtotta az Európai Unió pénzügyi biztosának azt a konvergencia csomagot, amely az előző négy éves dilettáns és korrupciógyanús szociálliberális kormányzás alatt kialakult óriási államháztartási hiány felszámolása érdekében komoly megszorításokat helyez kilátásba a Magyar Állam közigazgatási, gazdasági, kulturális, oktatási, szociális és egészségügyi működésében. Ebből a hatalmas és jogos társadalmi felháborodáshoz vezető, túlnyomóan szakszerűtlenül, a társadalmi partnerekkel történt egyeztetések nélkül, szubjektív, voluntarisztikus és diktatórikus módon elkészített, az Európai Bizottsághoz eljuttatott csomagból a közszolgálatot érintő restrikcióval és a vele összefüggő jogi értékek problémájával kívánok foglalkozni.
A csomagnak a közszolgálati jogviszonyt érintő része kétirányú. Az elsőt már meglépte a kormány. Oly módon módosította a közalkalmazotti és a köztisztviselői jogviszony munkáltatói felmentéssel történő megszüntetését, amellyel a munkaviszony Mt.-beli megszüntetésénél, a munkáltatói felmondásnál is könnyebben tud közszolgálatban dolgozóktól nagy számban megszabadulni úgy, hogy még a csoportos létszámleépítés előírásait se kelljen alkalmaznia. A kormánynak a közszolgálati jogviszonyt érintő másik lépése jelenleg még csak terv. Jogszabály még nem született róla, de a kiszivárgott hírek szerint arról van szó, hogy megszűnne a közszolgálati jogviszony speciális jellege, a közszolgálati előléptetési és bérbesorolási rendszer, aminek következtében a közintézményeknél akár hatósági, akár pedig másfajta érdemi munkát végzők is egyszerű munkavállalókká válnának. Logikailag ezzel kellene elemzésünket kezdeni, mivel a közszolgálati jogviszony keletkezése és tartalma megelőzi a jogviszony megszűnésének a kérdéseit. Annálfogva azonban, hogy a közszolgálati jogviszony megszüntetésénél a kormány, azzal, hogy megalkotta a Közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (Kjt.) és a Köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény (Ktv.) vonatkozó részeinek a módosításával azokat a szabályokat, amelyekkel lényegében egy szintre hozta ezen a téren a közszolgálatot a munkaviszonnyal, először ezt a pozitív jogi lépést vesszük kritikai elemzés alá, és csak azután térünk át a közszolgálat általános felszámolásának még nem tételezett kormány-koncepcionális terveinek ma még erősen jogelméletinek tűnő értékelésére.

(2) Az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium 2006. júniusára elkészítette a Kormány, lényegében Gyurcsány Ferenc kívánságának megfelelően az Országgyűlés Hivatala által T/366. sz. alatt iktatott ama törvényjavaslatot, amelyet az Országgyűlés a 2006:LXXII. törvénnyel fogadott el. A Ktv.-nek és a Kjt.-nek ez a módosítása a jelenleginél sokkal nagyobb mozgásteret ad az államnak és az önkormányzatoknak, illetőleg azok munkáltatói minőségben fellépő képviselőinek a közalkalmazotti és a köztisztviselői jogviszony felmentéssel történő megszüntetése terén. Ebben az írásban ezt a törvénymódosítást kívánjuk kritikai éllel megvizsgálni, mégpedig az általános jogelméleti nézőpontból kiindulva, deduktív úton elemezve a mai magyar joghelyzetet.
Jogelméleti síkon a helyzet az, hogy valamennyi fejlett nyugat-európai állambanukatukat – beleértve a kontinentális jogrendszerektől némileg eltérő Egyesült Királyságot is –, mivel a közszférában dolgozók a képzettség és szolgálati idő függvényében jogszabályilag rögzített módon fix bérezésben részesülnek, amelytől sem lefelé, sem felfelé eltérni nem lehet, a munkadíjazás relatív mozdulatlanságával arányban a szolgálati jogviszonyt is stabilitás jellemzi. Ez annyit jelent, hogy a közszolgálatban nem lehet a jogi előírásoktól eltérően, azaz a versenyszférában elfogadott kiugró, magas munkabérekhez jutni. Viszont, másfelől, a munkaviszony megszüntetésének kockázata is a nullához közelít, mégpedig azáltal, hogy a közszolgálati jogviszony stabil, a közszolgálatot adó csak fegyelmi eljárás keretében vagy abszolút alkalmatlanság esetében szüntetheti meg. Sőt: Németországban és Ausztriában még ez utóbbi esetben is valamilyen fegyelmi vétséget kell kitalálni a közszolgálati jogviszony megszüntetése érdekében. Ha pedig ez nem lehetséges, legfeljebb az idő előtti nyugdíjazás lehetősége jöhet szóba . Az osztrák jogban ezt a helyzetet a Beamtengesetz a közszolgálati jogviszony pragmatizációjának nevezi . A német Beamtengesetz ezt a kifejezést nem használja, de a köztisztviselők egzisztenciális védelme az osztrák szabályozással egyező . Ugyanakkor Balázs István más nyugat-európai államokra is kiterjedő jogösszehasonlító kutatásai azt mutatják, hogy valamennyi nyugat-európai államban hasonló státuszvédelem illeti meg a közszférában közalkalmazotti vagy köztisztviselői jogviszonyban dolgozókat .
Az igaz, és a külföldi jogirodalom is felveti, hogy ez indokolatlan biztonságot jelent a közszolgálatban dolgozók számára, aminek a munkavégzés hatékonysága látja a kárát. Éppen ezért újabban a közszolgálatban is először egy vagy két éves határozott idejű közszolgálati jogviszonyt létesítenek a közszolgálatba lépőkkel, és csak akkor véglegesítik, ha bevált az illető. A másik megoldás, hogy a közszolgálatban is kezd elterjedni a kinevezés helyett a munkaszerződéses alkalmazás, amely határozatlan időre is szólhat, és csak akkor nevezik ki az így foglalkoztatottat, ha úgy látják, hogy megérdemli a közalkalmazotti illetve a közhivatalnoki státuszt. Ezenkívül a mai neoliberális áramlatok a nyugat-európai államokban is szorgalmazzák az állami szociálpolitika lebontását, ami egyrészről állami intézmények – mint pl. a vasút – gazdasági társasággá történő átalakításával, másrészt korábbi közalkalmazotti-közhivatalnoki munkaköröknek a gazdasági munka világában kialakult alkalmazotti vagy munkás jogviszonnyá való átminősítésével jár. Magyarország az 1989. évi rendszerváltást követően mindkét megoldást alkalmazta. A kettő között azonban igen lényeges különbség tapasztalható. Míg ugyanis a fejlett nyugat-európai államok esetében egy közintézménynek magánintézménnyé történő átalakítása esetén a régi alkalmazottak megtartják az átalakítás előtt oda kinevezett státuszukat és csak az újonnan odakerülő munkatársak válnak munkaszerződéskötés alapon munkavállalói jogviszonyt létesítő alkalmazottá vagy munkássá. Ezzel szemben nálunk Magyarországon a korábban kinevezett közalkalmazottnak vagy köztisztviselőnek megszűnik a közalkalmazotti, köztisztviselői státusza. Ugyanis felmentik és gazdasági jellegű munkaszerződést kötnek vele. Így következett be az, hogy amikor a rendszerváltást követően az állami vállalatokat gazdasági társaságokká vagyis magáncégekké kellett átalakítani, ilyen irányú törvényi előírások alapján, a korábbi közhivatalnokokat azonnal magánmunkaviszonyba sorolták át. Ennélfogva igen sokan elestek az őket megillető jubileumi jutalomtól. Ilyen helyzet kialakulása a régi uniós tagállamokban elképzelhetetlen.
A közszférában dolgozók státuszbiztonsága fejlett nyugat-európai államokban kialakult normáinak a közszféra hazai jogi szabályozása sem a Kjt., sem a Ktv. esetében nem felel meg. Mind a két törvény lehetőséget ad ugyanis a közalkalmazotti illetve a köztisztviselői jogviszonynak a foglalkoztató állam illetve önkormányzat részéről történő megszüntetésére, azaz a közalkalmazottnak és a köztisztviselőnek a munkáltató részéről történő felmentésére, mégpedig nemcsak személyi okból fennálló alkalmatlanság, hanem a munkakörnek vagy az intézménynek átszervezés okából történő megszüntetése esetében is. Sőt, ismeri a csoportos létszámleépítést is. Csupán annyival kedvezőbb a helyzet a Munka Törvénykönyvéből (Mt.) ismert munkáltatói felmondáshoz képest, hogy az alkalmatlanságot leszámítva a felmentést megelőzően meg kell kísérelni a munkakör illetve munkahely nélkül maradó közalkalmazottnak és köztisztviselőnek más munkakörbe illetve más intézménybe történő áthelyezését, és csak akkor lehet felmenteni, ha az erre irányuló kísérlet sikertelen maradt, vagy a felajánlott munkakörbe vagy intézménybe történő áthelyezést nem fogadja el.
Ugyanígy kell eljárni a jelenlegi jog szerint a közalkalmazotti-köztisztviselői csoportos létszámleépítés esetében is, ahol az Mt.-beli csoportos létszámleépítéshez viszonyítva annyiban kedvezőbb a helyzet, hogy már öt fő leépítése is csoportos létszámleépítésnek minősül. A köztisztviselők esetében pedig a felmentett köztisztviselőket hat hónapos tartalékállományba kell helyezni, amely idő alatt, ha sikerül őt köztisztviselői vagy közalkalmazotti jogviszonyban elhelyezni, nem szakad meg a felmentett köztisztviselő közszolgálati jogviszonya, ami a jubileumi jutalom és egy esetleges későbbi felmentéssel összefüggő végkielégítés szempontjából lehet jelentős.
Formailag bizonyos mértékig a mostani módosítást megelőző magyar jogi szabályozáshoz közel áll a holland szabályozás. Ez a hasonlóság azonban csak strukturális. Jóllehet a holland „Ambtenari Wet” és az annak alapján mind az egyes központi intézmények, mind a területi és a települési önkormányzatok által elkészítésre kerülő „amtenari statutumok”, azaz hivatalnoki szabályzatok kivételesen lehetővé teszik, hogy ha takarékossági okokból állami tisztviselői munkaköröket felszámolnak, akkor az állást betöltő hivatalnokot felmentsék. A felmentés azonban csak végső eszköz, mivel a munkakört felszámoló intézménynek a magyar Kjt.-nek és a Ktv.-nek az itt tárgyalt módosítást megelőző előírásaihoz hasonlóan meg kell kísérelnie a köztisztviselő, az „ambtenari” közszolgálaton belüli elhelyezését. Csak ha erre nincs lehetőség, lehet felmenteni állásából a hivatalnokot.
Ez esetben azonban az egységesen kezelt munka-, és szociális előírások értelmében az állását elvesztő hivatalnok az általános munkaviszonyból kikerülő munkanélküliekhez hasonlóan a „passende Arbeit” első 6 hónapjában csak olyan állást vagy munkakört köteles elfogadni, amilyenből kikerült. A következő 3 hónapban már szóba kerülhet alacsonyabb köztisztviselői, vagy a képesítéssel összhangban álló bármilyen köztisztviselői állás elfogadása is. Ezt követően már más állásfelajánlások alól sem lehet kitérni, azonban a bérnek el kell érnie az utoljára kapott munkabérnek a 70%-át. Ez a szabály munkavállalókra (Arbeiter) és hivatalnokokra (Ambtenari) egyaránt vonatkozik.
A munkavállalók – ideértve a köztisztviselőket is – egzisztenciálisan sokkal nagyobb védelemben részesülnek a holland jogban, mint Magyarországon. Hollandiában az „Ambtenari Wet” alá a német és az osztrák „Beamtegestz”-hez hasonlóan mind a hatósági, mind pedig nem hatósági közintézményeknél ügyintézői, vagyis az intézmény működésével összefüggő lényeges tevékenységet végzők kapnak hivatalnoki, azaz köztisztviselői státuszt kinevezéssel. Ezzel szemben a kisegítő (pl. ügykezelői vagy hivatalsegédi) munkát ellátókat munkaszerződéssel alkalmazzák alkalmazotti (Angestellte) vagy munkás (Arbeiter) beosztásban. A holland jog a magyar Kjt.-vel ellentétben a közszolgálati csoportos létszámleépítést nem ismeri. Főszabályként a köztisztviselő (Ambtenari) státusza a német-osztrák joghoz hasonlóan védett, és csak fegyelmi úton vagy alkalmatlanság esetén szüntethető meg a közszolgálati viszonya. Annak érdekében azonban, hogy ez utóbbit el lehessen kerülni, az ügyintézőket is először egy éves határozott időre szóló munkaszerződéssel alkalmazzák a közintézmények, és csak eme időszak sikeres letelte után történik meg kinevezéssel a véglegesítés.
A némethez és az osztrákhoz hasonlóan a holland állami költségvetés is a kiadások erőteljes csökkentése irányában mozdult el. Míg azonban ezt a német és az osztrák „Beamtenrecht” azzal valósítja meg, hogy egyfelől jogszabálymódosítással szűkíti a hivatalnoknak minősülők körét az újonnan belépők esetében, másfelől pedig lehetővé teszi egyes, korábban csak kinevezéssel betölthető közhivatalnoki állások munkaszerződéssel történő betöltését is, addig Hollandiában a köztisztviselői státuszkör ilyen szűkítése helyett inkább a köztisztviselők munkában töltött óráinak számát csökkentik. A magyarhoz hasonló tömeges közszolgálati létszámleépítési akciókra sehol sem kerül sor. A frankofon és a latin államok még addig sem mennek el, mint az itt bemutatott germán jogrendszerek, annak ellenére, hogy mind Franciaországban, mind Olaszországban a közszolgálati státuszban történő foglalkoztatás a mai magyar Kjt. és Ktv. szabályaihoz viszonyítva szélesebb területet fog át.
Mindezt összegezve: a Kjt.-nek és a Ktv.-nek a közszolgálati jogviszony munkáltatói felmentéssel összefüggő jelenlegi előírásai bár nem adnak olyan nagyfokú státusz-, és egzisztenciális biztonságot, mint amilyent a nyugat-európai államok közszolgálati szabályai , azzal, hogy a felmentést megelőzően meg kell kísérelni az áthelyezést, valamelyest ellentételezik a besorolási előmenetelhez kötött, és a versenyszféra kiugró, bár kockázatos kereseti lehetőségeihez képest szerényebb munkadíjazást. Ennélfogva a munkáltatói felmentés mégiscsak szubszidiárius jellegű. Ezt a jelenlegi helyzetet számolja fel a Kjt.-nek és a Ktv.-nek írásunk elején említett törvénymódosítása.
A közszolgálati foglalkoztató részéről történő felmentés és végkielégítés korlátozásainak oldása lényegében ugyanolyan módon, de külön paragrafusban történik a Ktv., a Kjt. és a Htv. esetében egyaránt. Ez azt jelenti, hogy a Módosítás (M) értelmében mind a köztisztviselői, mind a fegyveres testületi, mind pedig a közalkalmazotti jogviszony „felmentéssel akkor szüntethető meg, ha az Országgyűlés, a Kormány, a költségvetési szerv vezetője, a közigazgatási szerv vezetője illetve a helyi önkormányzati képviselő-testület döntése alapján a köztisztviselőnek a közigazgatási szerv hivatali szervezetében”, a közalkalmazottaknak pedig „a feladatok változásából adódó átszervezés vagy a költségvetési támogatás következtében további foglalkoztatására nincs lehetőség”. A M értelmében ugyancsak felmentéssel kell megszüntetni a vezető beosztású köztisztviselő és közalkalmazott, valamint a fegyveres testületnél a parancsnok szolgálati viszonyát, ha a vezetői, parancsnoki megbízás visszavonását követően a köztisztviselő-parancsnok, illetve a közalkalmazott más köztisztviselő-fegyveres szolgálati, illetve közalkalmazotti munkakörben való továbbfoglalkoztatására nincs lehetőség vagy a munkáltató által felajánlott másik köztisztviselői, a közalkalmazott pedig a másik közalkalmazotti munkakört visszautasítja”.
A M eme új rendelkezéseiből az tűnik ki, hogy a jövőben a foglalkoztató részéről történő felmentés lefelé történő szélesítésére kerülne sor, nyilván azért, hogy a felmentett „közszolgák” szemében a szervezet, illetve az intézmény közvetlen vezetője tűnjön népszerűtlennek, ne pedig a mögötte meghúzódó utasítást kiadó illetve az elvonással a működést ellehetetlenítő kormány. Ennek azonban még az is hátulütője, hogy ha a létszámcsökkentés eldöntésében a közigazgatási szerv vezetője szabadkezet kap, megnő a személyi szimpátiára és antipátiára, valamint a csekély képességekkel rendelkező vezetők kontraszelektív törekvéseire visszavezethető visszaélések veszélye. A másik szigorító újítás az, hogy a jövőben nem terhelné a felmentést kiadó intézményt a felmentés kibocsátását megelőző áthelyezés megkísérlésének a kötelezettsége. Ezáltal a foglalkoztató részéről történő felmentés elveszti szubszidiárius jellegét. Mindez vonatkozik az általános foglalkoztatói felmentésre, mind pedig a vezetői megbízás visszavonásával összefüggő felmentésre. Mindennek következménye az, hogy megszűnt a tágabb értelemben vett közszolgálatban dolgozók (köztisztviselők, közalkalmazottak, stb.) státusz-, és egzisztenciális biztonsága, ami azt jelenti, hogy a közszféra a magánszféra bizonytalanságába csúszik le.
A M-nak másik, igencsak vitatható megszorítása az, hogy a végkielégítést a jövőben nem a munkavégzési, pontosabban a szolgálattételi kötelezettség megszűnésének a napján kell kifizetni – miként ez eddig volt –, hanem a közszolgálati-közalkalmazotti jogviszony megszűnése napján. Ez összefügg azzal a tervbe vett ugyancsak megszorító „újítással”, hogy ha a köztisztviselő, illetve a közalkalmazott „a munkavégzési kötelezettség alóli mentesítés ideje alatt bármely költségvetési szervvel vagy költségvetési szervezettel teljes vagy részmunkaidős jogviszonyt létesít, a felmentési időből hátralévő idő tekintetében átlagkeresetre nem jogosult” és ugyanígy végkielégítésre sem. Csupán „az új jogviszonyában a végkielégítés alapjául szolgáló időszak számítása során a felmentéssel megszüntetett jogviszony alapján végkielégítésre jogosító idejét kell számításba venni”.
A M-nak másik, igen csak vitatható megszorítása az, hogy a végkielégítést a jövőben nem a munkavégzési, pontosabban a szolgálattételi kötelezettség megszűnésének a napján kell kifizetni – miként ez eddig volt –, hanem a közszolgálati-közalkalmazotti jogviszony megszűnése napján. Ez összefügg azzal a tervbe vett ugyancsak megszorító „újítással”, hogyha a köztisztviselő, illetve a közalkalmazott „a munkavégzési kötelezettség alóli mentesítés ideje alatt bármely költségvetési szerv legalább többségi befolyása alatt álló bármely gazdálkodó szervezettel teljes vagy részmunkaidős jogviszonyt létesít, a felmentési időből hátralévő idő tekintetében átlagkeresetre nem jogosult” és ugyanígy végkielégítésre sem. Csupán „az új jogviszonyában a végkielégítés alapjául szolgáló időszak számítása során a felmentéssel megszüntetett jogviszony alapján végkielégítésre jogosító idejét kell számításba venni”.
A M-nak ez az újítása egyértelműen alaptalan gazdagodás az állam javára és a közszférában dolgozók tisztességtelen kizsigerelését jelenti. Ily módon a közszféra alkalmazottai a szó valódi értelmében „közszolgálókká” válnak, vagyis olyanokká, akiket a közszféra bármire felhasználhat, és ha már nincsen szüksége reájuk, bármikor „elcsaphatja” őket a gondoskodási kötelezettség (Fürsorgepflicht) mellőzésével. A M megalkotója elfelejtette azt, hogy a végkielégítés tulajdonképpen „fájdalomdíj”, egy eszmei-erkölcsi kártalanítás amiatt, hogy valamely külső körülmény vagy belső cégindíték miatt a munkáltató a munkavállalót, jelen esetben a „közszolgát” nem tudja tovább alkalmazni. A nyugat-európai munkajogi szabályok értelmében a jogszerűen járó végkielégítés alól csak akkor mentesül a munkáltató, ha ő maga keres és talál másik munkahelyet munkavállalójának . Itt viszont – miként ezt a M.. indokolása ki is mondja – szó sincs arról, hogy az állami szerv segítené a felmentett közszolga elhelyezését. Sőt arra kötelezi, hogyha közintézménynél vagy annak befolyása alatt lévő magánmunkáltatónál a saját erejéből elhelyezkedni tudott, ezt haladéktalanul közölje a felmentőjével, hogy az a fent már említett levonásokat megtehesse. Ez összegyeztethetetlen nemcsak a szociális, hanem a jogállamiság elveivel is.
Ez a módosítás lényegében jogszerűvé tenné az 1993 október végi keltezésű miniszterelnöki rendelettel végrehajtott köztisztviselői csoportos létszámleépítési hullámot, amely törvényességi szempontból egyrészt az Mt. 17.§-ának (1) bekezdésében előírt előzetes egyeztetés elmaradása, másrészt pedig a Szakszervezetek Érdekegyeztetési Fórumával (SZÉF)-fel a kormány által utólagosan megkötött szerződésnek a kormány általi be nem tartása miatt volt erősen vitatható . Még csak rontotta az ország jogállami helyzetének a megítélését, hogy az állam szerződésszegése miatt a megállapodás ellenesen elbocsájtott köztisztviselők által megindított perekben a Legfelsőbb Bíróság (LB) iránymutatásával és felülvizsgálati határozataival asszisztált a kormánynak . Ugyanis kimondta, hogy a SZÉF-fel kötött és a Magyar Közlönyben is közzétett megállapodás – minthogy az sem nem polgári jogi szerződés, sem nem jogforrás – nem köti a kormányt, megfeledkezve arról, hogy itt olyan kollektív szerződésről van szó, amelyre az EU valamennyi régi tagállamában jogilag kikényszeríthetően érvényesül a „pacta sunt servanda” elve . Ezen kívül az is elfogadhatatlan a kulturált nyugat-európai bírósági perrendtartások szempontjából, ahol a felülvizsgálati kérelmeket különösen munkaügyi perekben nemcsak 3, hanem gyakran 5 tagú tanács bírálja el, nálunk pedig az LB egy bírája dönt azok befogadása vagy elutasítása felől. A köztisztviselők egzisztenciáját érintő e csoportos létszámleépítési ügyekben az itt már említett LB-intenciók következtében a benyújtott felülvizsgálati kérelmek sorozatosan elutasításra kerültek. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság ez ügyben benyújtott két alkotmányossági panaszt is elutasított, ahol azonban az elsőnél Vasady Anna alkotmánybíró különvéleménnyel élt .
Egyedül a soron kívüli minősítés bevezetésének a szándéka előremutató a M-ban, amire akkor kerülne sor, „ha a köztisztviselő a Ktv. 34.§(4) bekezdésében szabályozott teljesítményértékelés alapján megállapítható, hogy a köztisztviselő a teljesítménykövetelményeket nem vagy nagyon csekély mértékben, illetve nagyon alacsony színvonalon teljesítette”. Ez a tervbe vett szabály annyiban helyes, hogy a köztisztviselőt feladatainak lelkiismeretes elvégzésére ösztönzi, mert különben akár alkalmatlanság okából történő felmentésének, akár pedig fegyelmi eljárás útján történő hivatalvesztésnek nézhet elébe.
Végezetül szólni kell arról, hogy e M aktuálpolitikai okokból fogalmazódott meg azért, mert a kormányzat az előző ciklusban az általa folytatott hibás gazdaság-, és pénzügyi politika által előállított tetemes államháztartási és költségvetési hiányt lakossági és közintézményi megszorításokkal igyekszik csökkenteni. A spórolás e módja helyett azonban inkább a köztisztivselői és a közalkalmazotti vezetői bérek és a különböző pótlékok magas összegeinek a lefaragása lehetne, amire a Valóság ez évi augusztusi számában részletes javaslatokat tettem . Emellett felvetem még Sárközy Tamás javaslatát, aki szerint a Kormány által tervezett tömeges köztisztviselői és közalkalmazotti létszámleépítések helyett a megfelelő helyekre történő áthelyezéssel sok köztisztviselő és közalkalmazott további foglalkoztatása megoldható lenne .
(3) Új-Zéland volt eddig az egyetlen állam, amely radikálisan megszüntette a közszolgálati jogviszonyt és mind a hatóságnak minősülő, mind pedig a nem annak minősülő állami intézményeknél folyó lényeges munkaköröket is munkaviszonyban álló alkalmazottakkal tölti be. Az ügyintézői és az ügyviteli munkát egyaránt munkaviszonyban álló alkalmazottak végzik, a fizikai kisegítő munkaköröket pedig ugyancsak a munkajog szabályai szerint munkás kategóriába besorolt munkavállalók látják el. Eme egységesítés, azaz a közszolgálatnak a munkajogba történő beolvasztása azonban semmilyen társadalmi feszültséget nem váltott ki, mivel Új-Zélandban a munkavállalók is a közszolgálatban dolgozókhoz hasonló státuszvédelemben részesültek korábban is, és mind a két területen hasonló szociális bérezés érvényesült a két jogterület összevonása előtt is . Ez megmutatkozott többek között abban, hogy a kötelező minimálbér intézményét először Új-Zéland vezette be annak érdekében, hogy megvédje a saját állampolgárainak munkahelyeit a jóval olcsóbb kínai munkaerő bevándorlásával szemben .
Európában a holland szociáldemokrata kormány megkísérelte néhány évvel ezelőtt az „Ambtenari Wet” hatályon kívül helyezését, és a közszolgálati jogviszonyt általános munkajogi szabályok alá vonását. A kormány azzal indokolta ezt a tervét, hogy a közszolgálat terén is éppen úgy bevezetésre kerültek azok a kollektív munkajogi intézmények, amelyek a gazdasági munka világában már régóta működnek (közszolgálati szakszervezetek, közszolgálati kollektív szerződés közszolgálati tanács), az individuális közszolgálat területén pedig a munkaidő, a pihenőidő és a szabadság, részben pedig a szolgálati, illetve a munkaviszony megszűnésének és megszüntetésének a szabályai közeledtek egymáshoz. Ennek ellenére a kormányzatnak mégsem sikerült keresztülvinni ezt a tervét a hivatalnoki kar és érdekvédelmi szervezeteik ellenállása következtében. Azok ugyanis, akik a közszolgálati jogviszonynak az általános munkajogi szabályok alá helyezését kifogásolták, azzal érveltek, hogy a két jogviszony szabályainak egymáshoz való közeledése ellenére még számos olyan terület létezik, ahol az „Ambtenari Wet” és az annak alapján kialakított köztestületi, közintézményi és település-önkormányzati statutumok kifejezetten csak a hivatalnoki jogviszonyban alkalmazható eltéréseket tartalmaznak, amelyek elkülönítik a közszolgálatot a gazdasági munka világától. Ilyen az „Ambtenari Wet” és az annak szabályai alapján folytatott gyakorlat értelmében a közszolgálati kinevezés (Art. 117.), a sajátos közszolgálati munkaelőírások a közszolgálati előmenetellel és bérbesorolással együtt (A. 125.), a közszolgálati titoktartás (A. 125a.), a köztisztviselő által betölthető másod-, és mellékállások korlátozása (A. 125c.), a bizalmi és a vezető közszolgálati állások betöltésének és megszüntetésének a módja (A. 125e.) .
Érdemes lenne, ha ezeket a szempontokat nemcsak a mai Magyar kormány, hanem a jelenlegit felváltó későbbiek is figyelembe vennék az itt leírtakat. Szerintem egyrészt igen komoly társadalmi feszültséghez vezetve, másrészt a közalkalmazotti és a köztisztviselői kar morális állapotának a további lesüllyedését idézné elő a közszolgálati ranglétrán való előrehaladás, és a vele együtt járó növekedő bérbesorolási előírások eltörlése, valamint a közalkalmazotti-köztisztviselői felmentés korlátozó előírásainak az eltörlése. Mindez ugyanis a közalkalmazottak és a köztisztviselők körében az amerikai „zsákmányszerzési” attitűdöt alakítaná ki a körükben.
(4) Összegező álláspontom mindezek alapján az, hogy továbbra is indokolt fenntartani a közszolgálat speciális előírásait, ideértve a felmentésnek a módosítást megelőző szabályainak a visszaállítását. Ebbe beletartozik a szociális tervvel és a tartalékállományba helyezéssel egybekötött, a munka világában alkalmazott csoportos létszámleépítési szabályoknál kedvezőbb korábbi csoportos létszámleépítési előírások visszaállítása, amely intézmény az itt kritikusan elemzett Kjt. és Ktv.-módosítás következtében gyakorlatilag kiüresedett, oka fogyottá vált. Az a tendencia viszont helyes, hogy a Vadász János v. államtitkai égisze alatt dolgozó és Kiss György pécsi professzor által vezetett közszolgálati rekodifikációs bizottság a Kjt. és a Ktv. összevonásával egy egységes közszolgálati törvényt kívánna hatályba helyeztetni . Én azonban ennél még tovább mennék. Álláspontom szerint a közszolgálati jog valóban bizonyos mértékig közeledett a munkajoghoz, ezért az Mt.-be bevihető volna, azonban úgy, hogy az Mt. egyes címein belül külön alcímek rendeznék a közszolgálat speciális szabályait .


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969