2013. I-VI
 

Roskadozó demokrácia
Loppert Csaba

Van-e szüksége Magyarországnak új alkotmányra vagy sem? Esetleg a régit kell átdolgozni? A 2006. szeptember-októberi könnybefojtott forradalom szervezői a Szent Koronára épülő történelmi alkotmány jogfolytonosságának visszaállítását követelték, követelik. Törekvéseik eddig nem találtak tömeges támogatásra. Az-e az oka ennek, hogy a politikai elit és a média agyonhallgatja követeléseiket? Vagy pedig az, hogy a választópolgárok fontosabbnak tartanak valami mást a nemzeti szimbólumok, történelmi ereklyék eredeti jogaikba való visszahelyezésénél? A jövő dönti el.
Mindenesetre a politikai elitet is hosszabb ideje foglalkoztatja az Alkotmány és tágabb értelemben politikai rendszerünk, a rendszerváltás, az elmúlt 16 év értékelése. Legalábbis bizarr, hogy hatályos Alkotmányunk, amely ezekkel a szavakkal kezdődik: 1949. évi XX. törvény, a Magyar Köztársaság Alkotmánya, eredetileg a Szovjetunió 1936-os Alkotmányának fordítása. Igaz ugyan, hogy azóta, ha nem is minden szavát, de igen jelentős részét átírták. Csakhogy többnyire nem az új rendszerben írták át: a változtatások jó részét a múlt rendszerben, a késői Kádár-kor Országgyűlése fogadta el az 1989. évi XXXI. törvényével. Ráadásul az átírásra a Nemzeti Kerekasztalnak nem volt társadalmi felhatalmazása, a megállapodást a tárgyaló felek egy része nem is írta alá. Az Alkotmány második jelentős átalakítása 1990-ben, a kétharmados törvények számát jelentősen csökkentő ún. MDF-SZDSZ paktum, és az azt jóváhagyó 1990. évi XL. törvény nyomán következett be. Sokan ennek a megállapodásnak a legitimitását is kétségbe vonják. Elfogadásánál az MSZP ellene szavazott, a Fidesz tartózkodott. Ráadásul nemrég Kiss Gy. Csaba, az MDF akkori prominens politikusa szóvá is tette, hogy Antall József megfelelő felhatalmazás nélkül, az MDF vezető testületeinek megkerülésével, a kulissszák mögött állapodott meg az SZDSZ vezetőivel.
Érthető tehát a – létrehozásának körülményei miatti széles körű bizalmatlanság az Alkotmánnyal szemben. Az új rendszer „születési rendellenességei” azonban csak az egyik, és nem is a legfontosabb okot jelentik, ami miatt Stumpf István, az általa vezetett Századvég Kiadó gondozásában minap megjelent Túlterhelt demokrácia című kötet egyik szerzője – aki a többi szerzővel, Gombár Csabával, Körösényi Andrással, Lengyel Lászlóval és Tölgyessy Péterrel együtt politikusként és/vagy társadalomtudósként résztvett a rendszerváltási folyamatban, és a mai közélet aktív szereplője – az „alkotmányos alapszerkezet” átalakítása mellett érvel. Az Orbán-kormány kancelláriaminisztere úgy véli: alkotmányos és kormányzati rendszerünk nem képes megfelelni a mai világ, a gyorsan változó nemzetközi környezet, a globalizáció kihívásainak, ezért gyökeres reformra szorul. Stumpf egykor gyakorló politikusként rátapint a kormányzás hatékonyságának legfőbb ellentmondására: egyszerre kell biztosítania a gazdaság versenyképességét és a társadalmi szolidaritást. Reformjavaslatai ennek megfelelően nem egyszerűen egy kisebb állam, hanem egy szélesebb társadalmi támogatottságot élvező, erőforrásait jobban összpontosító, stabil és dinamikus, szolidáris állam kialakítását célozzák. Az állami szolidaritás garanciája egy humán szféráért felelős miniszterelnökhelyettes, az erőkoncentrációé a helyi önkormányzatok, vagyis a „3200 kis köztársaság demokratikus eldorádója” helyett – a baloldali körökben erőltetett régiórendszerrel szemben az ún. nagymegyerendszer; a politikai rendszer szélesebb társadalmi támogatottságáé a „betartásos rendszert” és a „győztes mindent visz” elvét működtető „pártokrácia” helyett a korporatív-konszenzusos demokrácia irányába mutató kétkamarás parlament bevezetése és a köztársasági elnök közvetlen választása lenne.
A kötetben szereplő tanulmányok még a 2006. évi parlamenti választások előtt, a Pénzügykutató Kft. megbízásából, talán kormányzati támogatással is íródtak. Nem meglepő tehát, ha az ellenzék egyik főideológusának számító Stumpf kisebbségben marad véleményével. Az ellenpólust az a Tölgyessy Péter jelenti, aki – úgy is, mint a rendszerváltás egyik főszereplője – Stumpffal szemben egyáltalán nem érez bizalmatlanságot az 1989 1990-ben megkötött „nagy kompromisszum” iránt. Úgy véli: ezt az alkotmányt és ezt a rendszert ebben a formában senki nem akarta ugyan, mégis, a korábbi rendszerváltók és reformerek küzdelmében kialakult patthelyzet folytán mára – részben az Alkotmánybíróság aktivista, jogszabályi űrt kitöltő alkotmányértelmező gyakorlata, részben pedig a parlamenti pártok egyeztetései és kompromisszumai formájában érrvényesülő folytonos alkotmányozás folyamatában konszolidálódott. Sőt: kifejezetten hasznos volt, hogy a rendszerváltók és a reformerek kompromisszuma szűk körben, a szakértők egyeztetése után született meg. Így sikerült jó személyi döntéseket hozni – például az Alkotmánybíróság vagy a Számvevőszék vezetőinek kinevezésében – írja. Szerinte ezek a döntések biztosították a kormányozhatóságot az új rendszerben.
Tölgyessy nem az „alkotmányos alapszerkezettel”, hanem azokkal szemben bizalmatlan, akik meg akarják azt változtatni. Nem módosítani, hanem védeni és óvni kell ezt a rendszert mondja Az amúgy a haladás pártján álló Tölgyessy Péter ebben a kérdésben a maradás pártján áll. A Fidesz padsoraiban is megfordult neves alkotmányjogász úgy érzi: a jelenlegi alaptörvény átalakítása, netán egy új létrehozása – ismerve a jelenlegi kelet-európai helyzetet, az autokratikus elnöki és félelnöki rendszerek térhódítását, a közhatalom prezidencializálódását – a köztársasági elnöki pozíció túlzott megerősödését, egy magyarországi Putyin-rendszerhez vagy vezérdemokráciához vezetne. „A folytonos alkotmányozás lezárultával egyenesen indokolt lenne az alkotmánymódosítás megnehezítésével támogatni az alaptörvény szilárdságát ” – írja. Érvei – melyek szerint ahogy Keletre és Délre haladunk Európában, egyre gyakrabban találkozunk a saját népével szemben erőszakot alkalmazó, az emberi jogokat semmibe vevő populista és autokratikus elnökökkel akár meggyőzőek is lehetnének, ha nem tűnne fel gondolatmenetében néhány furcsa javaslat.
Tölgyessy szerint az alkotmányozás szerves fejlődése „most már kisebb kockázatot tartogat, mint egy új alkotmány megalkotása” . Elveti a korporatív érdekegyeztetésen alapuló megegyezéses rendszert, mert az úgymond cselekvésképtelenséghez vezethet. Kiderül, a jelenlegi, nemzetközi összehasonlításban sem csekély hatalmánál is nagyobbat adna a végrehajtó hatalom, a miniszterelnök kezébe: Szorgalmazza a kormányzati rendeletalkotás terének tágítását, az ügyészség kormányzati ellenőrzés alá helyezését. Az Alkotmánybíróságtól pedig nagyobb önmérsékletet várna el ítéleteiben.
A vezérdemokráciától és a Putyin-rendszertől tartó Tölgyessy arról tehát megfeledkezik: a parlamentarizmust és a demokráciát nemcsak a köztársasági elnöki, hanem a miniszterelnöki pozíció felől is veszély fenyegetheti. Az óvatosság annál is indokoltabb, mert Magyarországon a rendszerváltáskor kialkudott kompromisszum – többek között megelőzendő a túl gyenge végrehajtó hatalomból következő weimarizálódási folyamatot igen erős jogosítványokat biztosított és biztosít ma is a kormányfőnek a köztársasági elnökkel, a parlamenttel valamint a pártokkal szemben. Ráadásul a nyolcvanas-kilencvenes években a magyar politikai elit szemében etalonnak számító Nagy-Britanniában éppen a miniszterelnök előbb Margaret Thatcher a jobboldalon, majd Tony Blair a baloldalon – épített ki a klasszikus parlamentáris demokrácia szabályait feszegető túlhatalmat. Nem árt tudnunk: a koalíciótól gyakran hallott szlogen: A mi politikánknak nincs alternatívája – (There is no alternative!, TINA) éppen a korábbi brit miniszterelnöktől, Margaret Thatchertől származik!
Igaz: Nagy-Britanniának éppen ebben az időszakban sikerült nemzeti energiáit koncentrálni, gazdaságát versenyképessé tenni, felzárkózni az Európai Unió legfejlettebb országaihoz. A Berlusconi-féle modell Olaszországban a focistadionokból átvett szimbólumokkal már csak a cirkusszal egészítette ki és az olasz couleur locale-ral színesíti a miniszterelnöki pozíciót prezidencializáló, vagyis elnökivé erősítő brit kancellári modellt. Nem de Gaulle, és a gaulle-izmus volt tehát az etalon a magyar politikai elit szemében, az ezredforduló környékén – miként Lengyel László állítja hanem a politika világát az üzleti világ mintájára átszervező Thatcher, Blair és Berlusconi. Minderre különösen fontos felhívni a figyelmet a mai Magyarországon, ahol olyan kormány regnál, amely büszkén hirdeti, hogy egy részvénytársaságéhoz hasonlóan képzeli el az állam kormányzását. Márpedig a részvénytársaságban a részvénytulajdonosok vagyonuk arányában rendelkeznek szavazatokkal. És ez ellenkezik a politikai demokrácia alaptörvényével: az „egy tag–egy szavazat” elvével . Nemcsak az üzleti világot egzisztenciálisan is fenyegető populista Putyin-rendszer kockázata akut veszély tehát Magyarországon, hanem a nemzeti szolidaritást a versenyképesség oltárán feláldozó, oligarchisztikus Thatcher-Blair-Berlusconi modellé is.
Itt azonban nem árt tisztázni egy félreértést. Nagy-Britanniában a negyvenes évek végi szocializmus nyomán a versenyképesség és szolidaritás egyensúlya az előbbi hátrányára bomlott meg. A Thatcher-Blair páros törekvéseit azért koronázhatta siker, mert Angliában a túlfejlett és pazarló, igen testes jóléti állam, a szakszervezetek túlhatalma valóban akadálya volt a gazdaság fejlődésének. Magyarországon és Kelet-Európában ehhez képest fordított a helyzet. A Kádár-rendszerben egymással összefonódott politikai-gazdasági-kulturális elit saját világpiaci versenyképtelenségének negatív következményeit rendszeresen áthárította a kisemberekre. Manapság ugyanez ismétlődik meg: a magyar jóléti állam jelenlegi állapotában egy csenevész koraszülött, aki mellett a hazai és külföldi tulajdonú nagyvállalkozások rendszeresen évi 30-40-50 százalékkal növelik az eredményüket. Felcseperedésének gátja elsősorban nem a vállalkozások túladóztatása, hanem egyesek feneketlen profitéhsége.
Stumpf, Tölgyessy és Lengyel vizsgálódásaiban kilép a szűkebb értelemben vett politikai mező, az alkotmányos alapszerkezet és a politikai rendszer tizenhat éves történetének értékeléséből. A politikai rendszer fejlődését a társadalmi-gazdasági rendszer történeti és/vagy nemzetközi kontextusába helyezik, ugyanakkor nem vizsgálják és nem fejtik ki, mit értenek általában demokrácia fogalma alatt. Ezért félrevezető a könyv címe. A bennefoglalt tanulmányok nem a demokrácia, mint olyan, túlterheltségét bizonyítják, hanem – legjobb esetben is – csak a politikai rendszerét. Izgalmas kérdés lenne persze annak vizsgálata, hogy a „magyarok” túlzott várakozásai és a csábításnak engedő populista politikai elit (Tölgyessy), vagy az uralkodó ideológia, a piaci fundamentalizmus okolható-e a politikai rendszer túlterheltségéért. E kérdés megválaszolásához azonban nem csak a kormány által szalonképesnek ítélt politológusok véleményét kellene egy kötetbe szerkeszteni. Sokan vannak, akik szerint a demokrácia túlterheltségét elsősorban a társadalmi igazságosságot és a nemzeti szolidaritást a világpiaci versenyképességnek és a gazdasági prosperitásnak tartósan alárendelő piaci fundamentalizmus uralkodó ideológiává avanzsálása okozza. Márpedig egy demokráciában, ugyebár, nincsenek uralkodó ideológiák! Abban persze mélyen igaza van Tölgyessynek, hogy minden demokrácia alfája és omegája a politikai demokrácia szabályainak betartása. Ebben lehetséges a konszenzus a polgári demokraták és a skandináv típusú, a politikai demokráciát (legalábbis időben) a szociális és gazdasági demokrácia elé helyező gradualista szociáldemokráciával.
Körösényi András az ideológiai szempontokkal szemben az immanens politikatudományi szempontok előtérbe helyezésével próbálja meg a beavatkozások „nem szándékolt következményei” miatt felettébb óvatosan megfogalmazni a maga javaslatait. A Magyar Politikatudományi Társaság elnöke nem elvből ellenzi az új alkotmányt, hanem csak mert – és ebben Gombár is egyetért vele „nincs alkotmányozási helyzet”. Más szóval: nincs meg az új alkotmány létrehozásához szükséges erő, csak „erőtlen vágyak és bágyadt akarat”. Gombár úgy fogalmaz: „nincsenek olyan nemzetközi minták (...), amelyek a hazai állampolgárokban politikai erővé változó sóvárgást váltanának ki”. . Mi inkább azt mondanánk, vannak ilyen minták: elsősorban az angolszász, és bizonyos körökben a kínai. És, sajnos, elfojtatik mindenfajta vágyakozás a skandináv minta iránt!
Az új alkotmány energikus hívei fokozatosan kiszorultak a politikai palettáról. Körösényi úgy véli, még a legtöbb esély – a Horn-kormány idején, 1996-ban, majd az Orbán-kormány alatt, 1999-ben elbukott alkotmányozás után egy formailag új, tartalmában azonban változatlan, régi alkotmány elfogadására van. Stumpffal és Tölgyessyvel együtt, aki „tákolmánynak” nevezi, ő sincs jó véleménnyel a jelenlegi alkotmányról, mert inkoherensnek tartja. Kollégáival szemben Körösényi javaslatai azonban valóban a parlamentarizmus erősítése, a klasszikus parlamenti felelősség visszaállítása irányába mutatnak: szorgalmazza a kétharmados törvények és a konstruktív bizalmatlansági indítvány megszüntetését, a köztársasági elnök korábban megnyirbált jogköreinek (parlament feloszlatása és új választások kiírása) helyreállítását valamint túlzott jogköreinek (például. vétójog a törvényhozásban) megnyirbálását. Ilyen feltételekkel elképzelhetőnek tartja a közvetlen, nép általi elnökválasztás bevezetését is, ami így nem járna együtt a félelnöki rendszer veszélyével.
Kérdés persze, hogy lehetséges-e – akár a köztársasági elnöki; akár a miniszterelnöki túlhatalom formájában megnyilvánuló – nemzetközileg is érvényesülő prezidencializálódási folyamat visszaszorítása, ha hiányoznak az erős, önálló választói és ideológiai bázison működő pártok. A pártok gyengesége – ami csak látszólag mond ellent a pártokráciának különösen szembeötlő Magyarországon. Tölgyessy meg is jegyzi: 1991 1992-ben valamennyi párt teljes taglétszáma csak öt százaléka az 1947-esnek, és a nyugat-európai adatokkal való összehasonlítás hasonló eredményhez vezetne. Ami pedig a választói bázist illeti, szintén Tölgyessy utal a politika népszerűtlenségére: Csehországban 90 százalék, nálunk csak 65 százalék ment el szavazni az első többpártrendszerű választásokon A pártok, szervezetlenségük és támogatottságuk gyengesége miatt, képtelenek hatékonyan kormányozni – ezért csak hosszabb távon van esély a parlamentarizmus erősödésére:
Egyelőre tehát – úgy tűnik, marad az, ami van. Lengyel László „recsegő, ropogó rendszerről”, és Gyurcsány Ferenc elődei által megteremtett és ő maga által tökélyre fejlesztett politikai médiakirályságáról beszél. Gombár Csaba szerint patthelyzet állt elő: „az alkotmányozást vezérlő államfilozófiai elvek sakkban tartják egymást”. Körösényi pedig úgy fogalmaz: a „negatív többség” szemében „kisebbik rossz a legitimációhiánnyal küzdő (...) hatályos alkotmány fenntartása, mint egy rosszabb vagy akár egy azonos változat felszentelése a rendszerváltás utáni új alkotmány presztízsével”. Ez a variáció a parlamenten kívüli ellenzék számára sem feltétlenül hátrányos. A sztálini korszak és a rendszerváltás körüli kölcsönös bizalomhiány pöttyeit magán viselő jelenlegi Alkotmány nem engedi meg, hogy az Országgyűlésben jelen lévő pártok kiszorítsák egymást, de ugyanakkor nem is legitimálja őket annyira, hogy megakadályozzák más tömegpártok vagy -mozgalmak kialakulását. A nyugati demokráciákra jellemző – Claude Lefort, francia filozófus klasszikussá vált megfogalmazása szerinti cél : „a legfőbb hatalom helye üresen marad” tiszteletben tartatik. "A hatalom úgy jelenik meg, mint egy üresen hagyott hely, s akik a hatalmat mint egyszerű halandók gyakorolják, csak időlegesen foglalhatják el ezt a helyet, vagy csak erőszakkal és csalással rendezkedhetnek be benne..." Az más kérdés, hogy az erőszakot és a csalást valakinek meg is kell akadályoznia.
A politikai demokrácia kiteljesedésének fontosabb akadályai nem az alkotmányos intézményrendszer ilyen vagy olyan hiányosságaiban, hanem megalkotói, a demokrácia szereplőinekk tudati (például önismereti) és viselkedési hajlamaiban keresendők. Kormányzati oldalon például különösen fontos lenne egy elfogulatlan, korrekt, a régi rendszer gondolkodásával szakító kép kialakítása legalább a rendszerváltást követő és azt megelőző időszakot magában foglaló fél évszázadról. Bizony, a Túlterhelt demokrácia szerzői nem mindig mutatnak példát elfogulatlanságból, ami tudományos fokozattal rendelkezők esetében különösen sajnálni való. Tölgyessy például a „két nagy pártot” vádolja populizmussal. És közben megfeledkezik arról, hogy a közelmúltban éppen az egyik kis párt volt az, amelyik kitartó adópopulizmusával belehajszolta az országot az utóbb végzetesnek bizonyuló ÁFA-csökkentésbe. Ő és Lengyel László, de Gombár is Orbán Viktort teszi meg a modern Magyarország bűnbakjának. Lengyel különösen nagy találékonyságról tesz tanúbizonyságot Orbán szavainak kiforgatásában. Ha Orbán hazaszeretetről és a magyarság összefogásáról beszél, akkor ezt Lengyel Európa-ellenes nemzeti szuverenizmusnak fordítja. Ha Orbán a „hagyomány tiszteletét szorgalmazza”, akkor szerintbe „múltba fordul”. Ha a vidék támogatását hirdeti, akkor ez egyet jelent a város elnyomásával. És hosszan folytathatnánk a sort.
Tölgyessy, Gombár és Lengyel, sőt Körösényi is Orbánt tekinti a rendszerváltáskor létrejött – szerintük alkotmányos egyensúly megbontójának. „Orbán Viktorral igazi korszakváltás kezdődött” – írja Tölgyessy, aki azt tartja a volt kormányfő legfőbb bűnének, hogy „együtt álmodott” az „állami gondoskodás után vágyó közvéleménnyel”. Még szerencse, hogy Lengyel elszólja magát: ”Amikor Horn Gyula beemelte a rendszerváltó politikába a szociális populista elemet (...) elindította az egyensúlyi rendszer megbontását.” Tudhatjuk: a populizmus és a hamis ígéretek politikája nem 1998-ban és nem is 2001-ben kezdődött: a mézesmadzag és az ostor politkája végigkíséri a kommunizmus – melynek lényege – a Kádár-korszak és általában a totalitárius rendszerek, sőt mérsékelt formában a polgári demokráciák történetét is.
A populizmus ellentétével is Orbánt vádolják Lengyelék.Orbán csak az erőseket támogatta és a gyengéket elnyomta – írja Lengyel. Még szerencse, hogy másutt ugyanő félreérthetetlenül megírja az igazat „:a Bokros-csomag kibillentette Magyarországot az erős piaci szereplők és a gyenge állam irányába” . Valahol legbelül Tölgyessy és Lengyel is érzi, a politikai demokrácia torzulásai sem Orbán idejében kezdődtek. „Orbán kizökkentette az időt”, mert „megkerülte a jogállami biztosítékokat”. – írja Lengyel. Ezzel szemben árulkodó a Tölgyessytől származó mondat, hogy „az MDF-kormány nem fogadta el a régi véleményformáló elitek monopóliumát a valóságértelmezésre”. Nem lehettek tehát olyan erősek azok a jogállami biztosítékok, ha megmaradt a régi elit valóságértelmezési monopóliuma.
Kormányzati oldalon a demokrácia kiteljesedésének fontos feltétele az ellenzék tisztelete. De legalább ennyire fontos, hogy nem szépítjük meg a saját táborunk múltját. Csak mosolyogni lehet azon, hogy Lengyel azt írja azokról, akiket „reformszocialistáknak” nevez: az volt a céljuk, hogy „a spontán privatizációt visszatereljék az ellenőrzött és korátozott állami magánosítás útjára” .
Arra pedig, hogy mi az ellenzék dolga a demokráciában, álljon itt egy negatív példa Alexis de Tocqueville-tól a demokrácia előtti időkből: „a rabszolga olyan szolga, aki semmin nem vitatkozik, és kész morgás nélkül mindennek alávetni magát. Néha megöli azt, aki uralkodik rajta, de soha nem szegül szembe vele”. Mint 2006. szeptembere-októbere megmutatta, Magyarországon ma még mindig sok a szolga. Aki többnyire hallgat, és néha öl.
Mindezek, így együtt, valóban megterhelik a demokráciát. Nem csoda, ha szerkezete roskadozik. Ha ugyan nem dőlt még össze.

(Túlterhelt demokrácia. /Alkotmányos és kormányzati alapszerkezetünk./ Századvég Kiadó, Budapest, 2006. 156 o.)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969