2013. I-VI
 

Hannah Arendt, a 20. század női filozófusa
Seyla Benhabib

A New York államban található Annandale-on-the-Hudsonban, a Bard College közelében fekvő temető egyik kis dombján van egy árnyékos zúg, amely bármely más helynél többet mond az elmúlt évszázad európai történetéről. Egy sor német zsidók nevét viselő sír – Fischer, Grünberg, Fleishmann – mögött két szerény sírkő áll: Heinrich Blücheré (1899 1970) és Hannah Arendté (1906 1975). Szemben ezekkel egy egyszerű fehér pad, melyet még Hannah Arendt állíttatott fel, miután férjét, Heinrich Blüchert, a Bard College professzorát eltemették itt. Ez a csendes, egyszerű hely, ahol sok, a hitleri Németországból menekült ember talált végső nyughelyet, Isaac B. Singer szavaival „az egész Hudson folyóra” árnyékot vet. A totalitarizmus túlélőinek árnyékát.

Hannah Arendt október 14-én lett volna 100 éves. New Yorkban, New Havenben, Berlinben, Párizsban és Isztanbulban, Szlovéniában, Máltán, Kolumbiában és Brazíliában tudományos konferencián méltatták életét és műveit. Miért ez a nagy „felhajtás” egy olyan hölgy miatt, aki „idegenből érkező lánynak” nevezte magát, és aki a történelem furcsa fintorának köszönhetően ¬ ahogy mondta – „valahol félúton volt a történész és a politikai publicista között”? Hannah Arendt igen összetett személyiség volt. Martin Heidegger tanítványa és kedvence, görög filozófiát, politikát és irodalmat tanul. A politikában elkötelezett nem cionista zsidó, aki – miután ő maga 1933-ban sikerrel menekült a Gestapo elől Párizsba – segíti zsidó gyermekek áttelepülését Palesztínába. Az antiszemitizmus egyik legéleseszűbb elemzője is, aki a cionizmussal szembeni minden kritikája ellenére sem szűnt meg védelmébe venni az izraeli államot. Az a nagy formátumú teoretikus elme is, aki A totalitarizmus gyökerei (Európa Kiadó, 1992) (német eredeti: Elemente und Ursprünge totaler Herrschaft (1951)) című művében azt az állítást képviselte, hogy a totalitarizmus (a nemzeti szocializmust és a sztálinizmust egyaránt ilyennek gondolta) újfajta államformát hozott létre a történelemben. Ezért üdvözölte 1956-ban a magyarországi felkelést, és adta ki hét évvel később a forradalomról szóló (magyarul: „ A forradalom”, Európa, 1991.) könyvét. Ez a mű annak a forradalmi hagyománynak állít emléket, amely „új, korszakos rendet” akar teremteni, mint ahogy az az Egyesült Államok jelmondatában is kifejezést nyert. És végül Hannah Arendt az az entellektüell is, aki a New York Review of Books és a Partisan Review körül csoportosuló értelmiségiek körében mozogva szenvedélyesen üdvözli a hatvanas évek polgári jogi mozgalmait, és szakít mindazokkal a New York-i kollégáival, akik a vietnámi háború folytatása mellett állnak ki, és ezzel az amerikai külpolitikát igazolják. Ezenkívül amit ír, az mindig szoros kapcsolatba hozza politikai filozófiáját a melankóliával, a reménnyel, a szomorúsággal és a várakozással.
Mégis, hogyan állták ki Arendt totalitarizmusról és forradalomról megfogalmazott gondolatai az idő próbáját? Már a totális uralom ismérveiről és eredetéről szóló tanulmányai komoly frusztrációt okoztak a kortársaknak, mert a történetírás, a filozófia, a zsurnalizmus elemei, sőt irodalomelméleti vizsgálódások is keveredtek benne. Ennek ellenére ez a mű, Alexis de Tocqueville-nek az amerikai demokráciáról írt műve mellett a politikai gondolkodás klasszikus műve marad – egyike azoknak a nagyszerű diagnózisoknak, amelyeket a 20. század a modern nemzetállamok problémájára adott groteszk és félresikerült válaszokról felállított. Igaz, egyes történészek kétségbe vonták Arendtnek a totalitariánus rendszerekben kialakult bürokráciáról vallott felfogását, és cáfolták ama téziseit, hogy a Hitler hatalomra jutását megelőző időszakban megszűnt a modernkori közösség és a „tömegemberen” eluralkodott a magányérzet.. Raoul Hilberg Az európai zsidók megsemmisítése című művében pontosan mutatja be, hogy a nemzeti szocializmus antiszemita vállalkozásának melyek voltak a központi értékei. És nem utolsósorban Arendt tévedett az Eichmann Jeruzsálemben című könyvében, amikor kritikátlanul elfogadta, ahogy Eichmann igyekezett alábecsülni a magyar zsidók megsemmisítésében játszott szerepét.
Azonban mindezek a gyengeségek és tévedések nem feledtethetik fő tézisének igazságát: nevezetesen azt, hogy a totalitárius állam nemcsak a hatalom megszerzésére törekszik, hanem tönkreteszi magát a politikai szférát is – és ezzel az ember közös cselekvésre való képességét is. A totalitárius hatalom nemcsak büntetni, megfigyelni, letartóztatni és gyilkolni akar. A börtönfalakon kívül is tehetetlen testté, könnyen pótolható emberekké degradálja a polgárokat.
Bár a gonosz soha nem banális – és Arendt soha nem állította, hogy az – a modern politikában mégis mindig ott van a szörnyű törekvés az ember alattvalóvá alacsonyítására (és arra, hogy másoknak az elpusztításuk „rutinfeladatát” ossza ki). Azok a szerb milicisták, akik legyilkolták muszlim szomszédaikat, azok a hutuk, akik a tutszikat nádvágó késekkel mészárolták le, vagy az úgynevezett iraki dzsihadisták, akik futtballozó gyermekekre vadásznak a levegőből – ezek mind a gonosz olyan megtestesülései, amiért amúgy nem különösen gonosz emberek a felelősek. Vagyis: a mi morális és politikai univerzumunk kényelmesebbnek tűnik, ha azt hisszük, hogy rossz cselekedeteket csak rossz jellemű emberek és rossz szándékkal követnek el. Csakhogy ezzel nem értjük meg sem a múlt évszázad államilag szervezett népirtását, sem pedig azokat a tömeges mészárlásokat, amelyeket manapság nem állami szereplők követnek el.
Hannah Arendt jelentős gondolatokkal gazdagította a forradalom-elméletet is. Az a híres különbségtétel, amelyet a „szociális kérdés”, az egyenlőtlenség és a szegénység megoldását célzó francia forradalom, valamint a szabadság biztosítását a politikai alkotmány közvetítésével célba vevő amerikai forradalom között tett, történetileg és tényszerűen nem túlságosan pontos. És mégis – miként Jonathan Schell megjegyzi – az „arendti forradalmak”azok az erőszakmentes mozgalmak, amelyek a hetvenes évek közepe óta Görögországban, Dél-Afrikában, Chilében, Lengyelországban, a Fülöp-szigeteken, Szerbiában és Ukrajnában demokratikus kormányok megalakulásához vezettek. Ezekben a messzemenően erőszakmentes cselekményekben közönséges polgárok százezrei a „szabadság feltételeit” akarták megteremteni. A mindennapi embereknek ez az önszerveződése erőszakmentes tömegmozgalom keretei között Arendt számára olyan fata morgana volt, ami a történelemben mindig akkor bukkan fel, amikor az emberek megúnják, hogy áldozatok, és a politikai folyamatok aktív alakítóivá válnak. Mindez gyökeresen különbözik attól, amikor a demokráciát doktrínér módon, felülről vezetik be. A zsarnokokat meg lehet buktatni, a szabadságot azonban nem lehet rendeleti úton kikiáltani, azt mindig magunknak kell kivívni!
Vajon lesznek-e újabb „arendtiánus forradalmak” a jövőben vagy a gonosz banalitása nem hagy békét a földön? Az utóbbi időben közülünk sokan csendes párbeszédet folytattak magukban Hannah Arendttel a „totalitarizmus” szó értelmezéséről és félreértelmezéséről (az erőszakos iszlámista mozgalmakkal összefüggésben), a gonosz fogalmának értelméről és értelmetlenségéről, például a gonosz tengelye kifejezésben. Végiggondoltuk Hannah Arendttel az egész világ menekültjeinek és hontalanjainak sorsát, és megdöbbentünk az iszlám világban újabban terjedő antiszemitizmuson valamint az Izrael és Palesztína között szűnni nem akaró háborús állapotokon. Arendt nem lenne meglepve mindezek miatt, mindenesetre szomorú lenne, hogy az az évszázad, amelyben ő élt, ilyen hosszú árnyékot vet a miénkre.
És hogy mi a helyzet Arendt filozófiai hagyatékával? 1975-ben bekövetkezett halála óta tudományos szakemberek sokasága kutatja személyes dokumentumait, levelezését és előadási jegyzeteit, amelyek a kongresszusi könyvtárban több, mint 80 ládát töltenek meg. Azóta egy sor Karl Jaspers-szel, Martin Heideggerrel, Heinrich Blücherrel, Kurt Blumenfelddel, Uwe Johnsonnal és másokkal váltott levele jelent meg vagy fog megjelenni posztumusz kiadásban. 1950 és 1973 között írt – angol nyelvre még le nem fordított naplója publikációjával, és ami még fontosabb, előadásai kézzel írt jegyzeteinek Some Questions of Moral Philosophy (Néhány morálfilozófiai kérdés) cím alatti nyilvánosságra hozatalával tovább folytatódik az Arendt-hagyaték feldolgozása.
Annyi bizonyos: Arendtnek a morális felelősségről, ítéletekről, akaratról, sőt –mint ahogy a „Das Leben des Geistes” (A Szellem élete) című befejezetlen művéből kiderül – a korfelfogásról szóló filozófiai reflexiói Arisztotelész és Kant, a görög filozófia és irodalom csodálatának béklyójában, a modern politika és a modernkori forradalmak iránti erős elkötelezettségében nem állnak össze összefüggő filozófiai rendszerré. Egyébiránt Arendt soha nem mutatott érdeklődést egy ilyen rendszer megalkotása iránt. A fordulatot, ami talán a legjobban kifejezi, hogy mit akart filozófusként elérni, ő maga mondta ki: „ végiggondolni, hogy tulajdonképpen mit is csinálunk”. És e végiggondolás nyomán, hogy „mit teszünk”, Hannah Arendt rávilágított az emberi tevékenység hármas jellegére: a munkára, az előállításra és a kereskedésre. A „szociális kérdésre” megoldást kereső forradalmak és a „korszakos, új rendet kereső” forradalmak közötti különbségtételét nehéz konkrét társadalmi elemzésben igazolni. Mindemellett az emberi „világban-benne-lét” egyik kitörölhetetlen tapasztalati dimenziója marad.
Marad a kérdés, hogy mi tette képessé Martin Heidegger ifjú tanítványát arra, hogy a „világban-benne-lét” és a „közös lét” kategóriáit átültesse a pluralitás, a világiasság, valamint a „személy cselekvésben és beszédben való kifejezése” igenlésének világába. Az alap minden bizonnyal a 20. századi politikával való kölcsönhatásban keresendő. Ezzel a vita activa felé végrehajtott átmenetben Hannah Arendt – miként korábban Ludwig Wittgenstein, később pedig Jürgen Habermas – a múlt század ama filozófusai közé tartozott, akik joggal irányították figyelmünket a cselekvés és a beszéd koherenciájának kérdésére és a pluralitás fontosságára a társadalmi világ megértésében. Az „emberi kapcsolatok szövetének” nevezte mindazt, amit a filozófusok Platón óta „az emberi dolgok bizonytalan területének” tartottak, és ami az elbeszélésekből, beszédaktusokból és tettekből létrejön, hogy azután a történelem részét képezze.
Ebben a paradigmaváltásban a gondolkodó Éntől a cselekvő önmagunk felé, ami azután az elbeszélések szövetében fonódik egységbe, nos ebben látom én Arendt legérdekesebb hozzájárulását a filozófiához.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969