2013. I-VI
 

Emlékirat I. rész
B. Szabó István

I. rész
(Egy békési gazdacsalád életrendje) A viharsarokban, az ország legnagyobb községében Békésen, kisgazda családban születtem. Hatan voltunk testvérek. A szüleimnek összesen 82 katasztrális hold földjük volt. Szüleim nagyon szorgalmas, dolgos emberek voltak. Azt is mondhatnám, az apám túl szigorú is volt. Kisgyermekkorunktól fogva részt kellett vennünk gazdaságunk munkáiban. Az elemi iskola 4. osztályának elvégzése után cseregyerekként Temesgyarmatra 2 évre német szót tanulni adtak, ahol az 5. 6. osztályt elvégeztem. Két év alatt teljesen megtanultam németül – azaz svábul. Alig hihető, hogy hazamenetelem után, alig gördült a nyelvem magyarul. Azután elvégeztem Békésen a négyosztályos gimnáziumot, majd a családi gazdaságba tértem dolgozni.
Ettől az időtől kezdve állandóan elégedetlen voltam a helyzetemmel. Hajnalban 3 órakor kelni és este 9-kor lefeküdni. Egyetlen fogadott munkásunk volt, minden munkát magunknak kellett elvégezni. Hajnalban a lovak takarítása közben elaludtam, de a munkát nem lehetett félbehagyni, csinálni kellett. Már akkor sokszor gondoltam arra, hogy miért kell ennek így lennie? Összehasonlítást tettem a más társadalmi osztályokkal. Láttam, hogy a tisztviselő osztály már akkor is nyolc órát dolgozott. A kereskedők üzletei szintén 8 órát vannak nyitva. Az iparosság, ha nem is nyolc órát, de jóval kevesebb időt dolgozik, mint a fölművesek. Úgy értékeltem, hogy csak nekünk, a parasztságnak és a földműves munkásságnak kell azért 18 órát dolgozni, hogy mások 8 órai munkával, urasan, kényelmesen élhessenek. Az is az igazsághoz tartozik, hogy mi, akik a legtöbbet dolgoztunk éltünk a legrosszabbul. A mi tanyánk 12 kilométerre volt a községtől, de voltak 18-20 kilométerre is tanyák. Vasárnap este ki kellett menni a tanyára, hogy hétfőn korán kezdhessük a munkát. Egész héten magunk főztünk a hazulról hozott laskából, tarhonyából, kásából, ünnepszámba ment a paprikás krumpli vagy bableves. Minden reggel szalonna. Akkor még odahaza kéthetenként sütötték a kenyeret. Tehát másfél hétig száraz kenyér volt a fő táplálék. Húsféle csak nagyritkán volt, mert télen odahaza nagyobb részét elfogyasztottuk. Mindenkinek önálló fakanala volt. Bográcsból ettünk, hogy kevesebb legyen a mosogatni való. Szombat este volt szabad a tanyáról hazamenni, ahol aztán drága jó édesanyánk várt bennünket jó paprikáshússal. Majd vasárnap este ismét ki a tanyára.
Ez volt hónapról hónapra, esztendőről esztendőre. Kulturális életről szó sem lehetett. Akkor még nem volt televízió sem. Újságot és könyvet nem olvastunk. A fiatalság egy része még azt is elfelejtette, amit az iskolában tanult. Ez a társadalmi osztály a parasztság volt a legműveletlenebb, a leglenézettebb osztály, amely csak arra volt hivatva, hogy dolgozzon mások jólétéért.
Mivel én is ennek az életmódnak voltam a részese, mindjobban arra a meggyőződésre jutottam, hogy itt egy óriási igazságtalanság megy végbe a földet művelő parasztsággal szemben. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy ezen a helyzeten változtatni kell, mert a parasztság így teljesen kiszolgáltatottja a többi társadalmi rétegnek. Természetesen akkor ehhez semmi eszköz nem állt a rendelkezésre.
(A katonaság: 1914: Éljen a háború) Ilyen érzések közepette értem el azt az életkort, hogy 1913-ban katonának vonultam be a 2-es számú honvéd gyalogezredhez Gyulára. Nemsokára az altisztképző iskolára vezényeltek, ahonnan már, mint őrvezető jöttem vissza a századomhoz. Ott hamarosan századírnok lettem. Így el tudtam kerülni az újoncokkal szokásos tortúrákat. Majd jött az 1914-es első világháború ideje. Ekkor már tizedes voltam. A háborút megelőző éjjel telefon inspekcióra voltam beosztva. Forró légkörben vártuk a fejleményeket. Úgy 11 óra körül telefonba bemondták, hogy kitört a háború, megtörtént a hadüzenet. Tisztek jöttek be a kaszárnyába, lelkesítő beszédeket tartottak, és mi boldogan éljeneztük a háborút.
Hajnalban körmenetet rendeztek a városban, és tüntettek a háború mellett. Mi még akkor csak azt hittük, hogy nekünk egy kirándulás lesz, világot látunk, majd adunk mi azoknak a kutya szerbeknek, és nagy dicsőséggel fogunk nemsokára hazatérni. Megkezdődtek a felkészülések. A kék ruhák helyett vadonatúj csukaszürke ruhát kaptunk. Kiköltöztünk a városba, hogy a bevonulóknak helyet adjunk a kaszárnyában.
Megkaptuk az úgynevezett dögcédulát, amelyről elestünk esetén megállapítható volt kilétünk. Ötödik nap már megjött a parancs, ezredünk a szerb frontra lett irányítva. A lelkesedés még akkor is nagy volt. Inkább attól tartottunk, hogy valami ok miatt lemondják a háborút és mi itthon maradunk. Végre bevagoníroztunk, és a horvátországi Ilokon szálltunk ki a vagonokból. Ott akkor már messziről halható volt az ágyúzás. Itt történt az első haláleset, fegyvertisztítás közben egy honvédnak elsült a fegyvere és agyonlőtte a társát. Másfél napja voltunk már Ilokon, de harcba még nem vetettek be bennünket. Ekkor megtörtént az orosz hadüzenet, és minket azonnal újra bevagoníroztak és vittek ki Galíciába az orosz frontra. Másnap már Kulikovnál harcba vetettek bennünket. Itt utólag jegyzem meg, hogy én telefonista kiképzést kaptam, és én voltam a telefon járőrparancsnoka.
(Ütközet után – vacsora helyett – díszmenet gyakorlása az erdőben) A harc délután 2 órakor indult meg. Teljesen sík területen, minden fedezék nélkül, mint ahogyan odahaza a gyakorlótéren tanultuk: feküdj! Előre! Az oroszok egy domboldalon voltak jól kiépített fedezékben. A tisztjeink itt még kivont karddal a rajtvonal előtt mentek. Nagy gyalogsági tűzben mentünk előre. A jobbszárny már felkanyarodott az orosz rajvonalig, de akkor olyan tűzbe került, hogy megingott, és futásnak eredt visszafelé. Ezt látva a vonal többi része szintén megbomlott és visszafelé futásnak eredt az egész rajvonal. Az oroszok úgy lőhettek bennünket, mint a nyulakat. Nagyon sok halottunk és sebesültünk volt. A tisztek közül is sokan elestek. Harcot vezetni fényes nappal minden fedezék nélkül, a hadvezetés szörnyű tapasztalatlanságát és felelőtlenségét bizonyította. Én magam is ott loholtam a menekülők között. Süvítettek az orosz golyók, jobbról-balról hullottak az emberek. Én azok közé a szerencsések közé tartoztam, akik élve, még csak meg sem sebesülve jutottak ki a tűzvonalból. Ekkor már beesteledett. Az egész ezredet bevezették Kulikov városába. Ott már volt lovasság és tüzérség is. A város zsúfolásig tele volt katonasággal. Az egész napos harctól éhesen és szomjasan vártuk, hogy a tábori konyháról vacsorát kapjunk. Lehetett este 9 óra. Egyszer csak a város egyik utcájában kijáratánál sortűz seperte végig az utcát.
Felbomlott minden rend, és a csapatok próbáltak egy másik utcán kijutni a városból. Egymást legázolva menekült mindenki, de a másik kijáratnál sortűz fogadta a menekülőket. Visszafordulva a másik irányba próbáltunk menekülni. Engem is elütött egy lovaskatona. Szerencsére nem a lovak alá kerültem, hanem az árokba fordultam bele. A sapkám ott is maradt, hajadonfővel maradtam. Végre egyik tiszt össze tudott hozni egy századnyi katonát, és az egyik utcából rohamra indult a támadók ellen. Ekkor tudódott ki, hogy nem is az ellenség, hanem az este érkezett népfelkelő dandár vette körül a várost, azt hitték, hogy oroszok vannak benne. Azonnal fújták mindenfelől a tüzet szüntess kürtjeleket. Megszűntek a lövöldözések, de a vacsorát már nem tudtuk megenni, azonnal sorakozót fújtak és elhagytuk a várost. Micsoda fejetlenség és könnyelműség kellett ahhoz, hogy ez megtörténhessen! Ha valóban az ellenség kerítette volna körül a várost, mindannyian ott vesztünk volna. Megindult a visszavonulás. A janovi erdőkben kerültünk újra szembe az ellenséggel. Szörnyűek ezek az erdei harcok. Nem látni az ellenséget, csak lőni a vakvilágba. Több napig tartott. Nagyon sokszor előfordult, hogy saját csapatainkat lőttük. Köztudott volt már, hogy kiáltottuk: ne lőj, saját csapat! Ezt a mondásunkat megtanulták az oroszok is, és ők is magyarul kiáltották: ne lőj saját csapat. Ez a megtévesztés sokszor sikerült is.
Itt történt meg az az eset is, hogy egyik este, mikor egész napi lövészárok szolgálatból este hátrább vonultunk, Szeide dandár tábornok egy erdei tisztáson díszmenetet rendelt el az agyonfázott, kiéhezett embereknek. A díszmenet nem sikerült, meg kellett ismételni még kétszer mire elfogadta. El lehet képzelni, hogy mit érzett az a sok száz ember a lelkében a felső vezetés iránt. Micsoda gyűlölet halmozódott fel a hadvezetéssel szemben. Már nem éljeneztük a háborút, már kiábrándultunk, a lelkesítő beszédek nem hatottak reánk. Bizony jólesett volna hazamenni!
(A „kis Mohács” PRZEMYSL) A visszavonulás nem állt meg. Az újabb állásokat a magériának dombos-völgyes vidékén foglaltuk el. Itt is kemény és véres harcok folytak. Sok száz magyar ember vére áztatta Galícia mezőit. Itt több békés ember is elesett. Egy este, amikor a fegyverek elhallgattak, egésznapi heves harc után, a konyhák megérkeztek egy völgybe a harcoló front mögé. Én a telefonnál hátul voltam és én kaptam parancsot, hogy menjek fel a frontra, s értesítsem a parancsnokokat, hogy küldjenek embereket az élelmiszerért. Komisz sötét volt, nem lehetett öt lépést sem előre látni. Az aznapi harcok halottai és sebesültjei még ott voltak széjjel a harcmezőn. Jajgatás és segítségkérés töltötte be a levegőt. Már sokalltam, hogy elérjem a frontot. Egyszer csak hátulról rámkiáltottak magyarul; Állj! Ki vagy? Visszakiáltottam; magyar honvéd. Akkor tudtam meg, hogy a két rajvonal között járok. Nem messze már elértem volna az orosz rajvonalat. Azonnal intézkedtek, hogy a meleg ételt és egyéb élelmiszert felszállítsák az éhező katonáknak.
Egy másik este, mikor már elhallgattak a fegyverek, fedezéket ástunk magunknak éjszakára. A telefonjárőröm egyik tagja Maernyik nevezetű szarvasi ember ásta mellettem a fedezéket, mert kettőnknek csak egy ásója volt. Egyszer csak egy eltévedt golyó süvített el mellettem, és az én társam egy mukkanás nélkül holtan terült el a lábaimhoz. Tudtam, hogy a tartalék konzervje neki is megvan, azonkívül kétszersültje. Korgott a hasam az éhségtől, de nem volt lelkem elvenni egy halottól ezeket a nagy értékű élelmiszereket. Reggel előre ment az arcvonal. Én jelentettem a zászlóaljparancsnoknak, hogy egyik emberem az este elesett, és kértem helyette pótlást. Visszaküldöttek, hogy keressem fel a holtestet és szereljem le róla a telefonszekrényt, és vegyem magamhoz. Visszamenve megtaláltam a holttestet, de már akkor teljesen kirabolva, nemcsak az élelmét vitték el, de egyéb értéktárgyait is elrabolták. Sok ember kivetkőzött emberi mivoltából.
Itt mindennap harcok folytak. Este hiába örültünk, hogy aznap életben maradtunk, előbb-utóbb el kell esni ezekben az állandó harcokban. A nyomás mindinkább erősödött reánk, míg végre otthagytuk azt az elátkozott helyet, és 1914 október vége felé visszavonultunk Przemysl-be. Erről a várról nagyon keveset, vagy semmit sem tudunk. A bevonuláskor jóformán semmit sem láttunk belőle.
Csak később ismertük meg annak jelentőségét. A régi Przemyl várának erősségeit évekkel előtte elárulta az oroszoknak egy Rédli nevű ezredes. Az erődítményeket teljesen újjáépítették, de már nem téglából, mint a régiek voltak, hanem teljes egészében acélból. A földből semmi sem látszott ki. Két emelet magasság a földbe építve. Przemyl körül több mint tíz ilyen erőddel. Egy-egy erődbe befért legalább egy zászlóalj katonaság. Úgy megépítve, hogy egyikből a másikat keresztezni lehessen. Ezeket azért írom meg ilyen részletesen, mert a következőkben könnyebben meg lehet érteni az eseményeket.
A vár területe lehetett 30-40 kilométer átmérőjű. Apró lengyel falvacskák estek a vár területére. A várat november elejére teljesen körülvették, illetve zárták az oroszok gyűrűjével. A várban kb. 120000 katona és 30000 civil volt. A vár bezárása előtt a civil lakosságot felszólították, hogy aki nem rendelkezik három hónapra való eleséggel, az hagyja el a várat. Ennek a felszólításnak kevés foganatja lett és majdnem mindenki benn maradt. A mi csapattestünket egy iskolában szállásolták el, a földön szalma. Aránylag sokkal jobban éreztük magunkat, mint előzőleg az állandó harcokban. Az étkezés is rendszeresebb volt, bár a fejadagokat egyharmadával mindjárt leszállították. Megszakadt az összeköttetés a külvilággal. Összesen két repülőgép tartotta fenn a kapcsolatot a frontokon keresztül. Naponta húsz katona írhatott haza egy levelezőlapot, amelyben tudatták, hogy élnek, és jól vannak. Állítólag félmillió orosz katona vette körül a várat. A november elei napok aránylag események nélkül teltek. November vége felé – dátumra nem emlékszem – megindult a nagy orosz támadás. Mi akkor pihenőben voltunk, tartalékban. Éjfél körül jött a riadó. A Verk (erőd) 1-1-nél megindult a nagy támadás. Az oroszok betörtek a várba. Azonnal a Verk 1-1-hez indultunk. Szerencsénkre akkor már vége volt az első rohamnak. Az 5-ös honvédek hamarabb érkeztek a helyszínre és visszaverték a támadást. A Verk teteje mindenütt holtestekkel volt fedve. Kék ruhás népfelkelők az őrségben, őket érte a támadás, amely olyan gyorsan következett be, hogy nem volt idejük a Verkbe menekülniük.
A Verk kapuit bezárták, hogy az ellenség be ne özönöljön. A kint rekedt népfelkelők mind elestek egy szálig. Minket is azonnal bevetettek, de az oroszok akkor már vagy elestek, vagy visszamenekültek. Engem azonnal bevittek a Verkbe, mint telefonistát. Akkor már alig volt a csapatnál telefonista, különösen otthon kiképzett, morzejelzéshez is képesített. Nem sokra tudtam menni, mert a vonal állandóan szakadt, és nem lehetett beszélni. Kiküldtem két emberemet vonalat javítani, de azok soha nem tértek vissza. Az ostrom itt három napig szakadatlanul tartott. Ezredeket ezredek után küldtek támadásra a hullahegyeken keresztül. A világítólövedékek éjjel is nappali világosságot teremtettek. A szomszédos Verkekből gyönyörűen tudták oldalazni a támadó csapatokat. Az orosz tüzérség által úgy be volt lőve a távolság, hogy a Verk sarkát tudták lőni. Csak úgy kongott velünk az egész Verk, de nem tudták bevenni. Három nap múlva megszűnt a támadás. Felderítő járőrök mentek ki a holttestekkel borított csatatérre. Az életben maradt oroszok a holttestek között kerestek menedéket, csapatosan csatlakoztak a járőrökhöz, és jöttek hadifogságba. Majd a szanitécek mentek és behozták a sebesülteket. Sor került a halottak összeszedésére is. Külön osztagokat állítottak fel erre a munkára, mert a szanitécek nem győzték. Magam is láttam hosszú stócokat, mint a sinkfát, egymásra rakva, méter magasan is. Meg voltak fagyva a testek. Aztán neki fogtak közös sírokat ásni annak a sok-sok ezer holttestnek. Sajnos sok magyar katona is volt közöttük. Ez volt az egyetlen nagy támadás Przemyl ellen. Többel nem is kísérleteztek, hanem a kiéheztetés taktikáját választották. 150000 embert kellett naponta élelmezni, mert a civil lakosságnak nem volt már ennivalója. Utánpótlás sehonnan sem jöhetett. Elkövették még azt a nagy hibát is, hogy amíg a vár még nem volt körülzárva, a külső harcokban részt vett csapatokat is a vár készletéből élelmezték. Úgy, hogy a vár bezárásánál már jól megcsappant a vár védőinek készlete.
Közben hetente egyszer kirohanásokat kíséreltünk a várból valamelyik irányba. Hajnalban indultunk, és leginkább még aznap este vissza is tértünk a várba. Ezeknek az volt a célja, hogy lekössük a bennünket körülzáró ellenséges erőket, hogy azokat ne használhassák fel más frontokon. Persze ez mindig némi veszteséggel járt. Így teltek hetek és hónapok, az élelem mindinkább fogytán, egyre kisebb adagokat kaptak a katonák. Azt mondhatom, hogy januárban már éheztünk. Ha a tréneknek az úton kidőlt egy lova, mire a trón elvonult, már semmi sem volt a ló testéből. Szőröstül-bőröstől kanyarítottak az emberek belőle, és otthon megfőzték, de ehhez kevesen jutottak hozzá. A katonák a szemétdombon összeszedték a kidobott csontokat, és még egyszer levest főztek belőle. A civil lakosság is éhezett. 1 kg. sóért bármit meglehetett kapni. A városban voltak piszkos kis kifőzdék. Egyszer bementünk egybe éhesen és kocsonyát ettünk. Ahogyan esszük, feltűnt, hogy a kocsonyában hosszú farok van. Kiderült, hogy patkányhúst főztek meg.
Csontig lefogytak az emberek. Nagy erős katonák végelgyengülésben estek össze és haltak meg éhen. Mindenki érezte, hogy itt történni kell valaminek hamarosan. Március elején közölték, hogy már csak néhány napi élelem van. Azt is közölték, hogy megpróbálunk áttörni a körülzáró gyűrűn, és a Kárpátoknál harcoló erőkkel egyesülünk. Ennek lehetőségében kevesen hittek. Az emberek harcképességének megállapítására általános orvosi vizsgálat következett, melynek során megállapították, hogy a csapatoknak 75%-a harcképtelen és csak 25% harcképes. Én még – habár csont és bőr voltam – a 25%-hoz tartoztam.
Három napi élelmet osztottak ki a katonák között azzal, hogy szigorúan tilos egy nap többet megenni belőle, mint amennyi egy napra jár. Megkezdődtek a robbantások. Felrobbantottak, felgyújtottak, elégettek minden katonai vonatkozású tárgyat, hogy ne kerüljön használható állapotban az ellenség kezére. Március 14-én hajnalban megkezdődött az áttörési kísérlet. Az ellenség – valószínűleg árulás folytán – felkészülten és erős tűzzel várt bennünket. A várba visszamenni nem lehetett, ezt előre parancsba adták.
Az egyenlőtlen erők között nem sokáig tartott a harc. Nyolc óra körül már sok helyen hallgattak a fegyverek. Én a rajvonal mögött próbáltam a telefonösszeköttetést fenntartani, de a csapatok állandó vonulása miatt szakadt a vonal, nem volt összeköttetés. Egyszer csak látom, hogy a völgyben, a mi rajvonalunkig orosz fegyveresek nyomulnak felénk. Hamarosan megláttak engem, aki egyedül feküdtem ott, és elkezdtek integetni, hogy menjek oda. Én előbb gondolkoztam, hogy megvárom mi történik a rajvonallal, addig nem adom meg magam. Ekkor egyszerre hárman is rámfogták a puskát, erre intettem, hogy megyek. Szerencsémre nem lőttek és én odamentem hozzájuk. Mutatták, hogy dobjam el a fegyvert és a hátamról a bornyút. Aztán felkapták, hogy megnézzék mi van benne. A telefonszekrény volt, amit ők valószínűleg nem is ismertek, mert eldobták. Mutattak előre, hogy menjek. Akkor láttam, hogy a rajvonal már messze előttem megy. Fogságba esett mindenki. A várból még ekkor lőttek a nagy 30 1/2-es ágyuk. Egy orosz tüzérség háta mögött csapódtak a lövedékek, bizony mitőlünk nem messze. Utolértem a csapatokat, csatlakoztam az én csapatomhoz, és ezzel megkezdődött a hadifogság. Feladtuk az erős várat, melyet ha élelmünk van, soha el nem foglalt volna az ellenség. Állítólag 70 ezer ember esett fogságba. A 120 ezres létszám már ekkorára megfogyatkozott. Fogságba esett maga Kuzmanek Hermann várparancsnok is. Az ellenség – vitézsége elismeréséül – meghagyta neki egyedül, hogy a fogságban is viselhesse kardját.……
A táborban 3000 hadifogoly volt. Étkezésünk nagyon egyhangú; köleskása, csornyikása, feketekenyér. Pénteki napon füstölt hal és néha bableves volt. A legyengült hadifoglyoknak más összetételű táplálékra lett volna szükségük. Különféle betegségek jelentkeztek. Különösen a sárgaság, malária, vérhas, havi vakság és tífusz. A szervezet nehezen tudott megbirkózni ezekkel a betegségekkel, és nagyon sokan haltak meg a kórházban. Általában minden fogolytábornak egyharmada elpusztult. Én is voltam sárgaságban. Az embernek az egész teste viaszsárga volt, étvágytalan, gyenge. A gyógyulás eltartott egy hónapig. A havi vakság – én is voltam benne – olyan volt, hogy naplemente után nem látott az ember semmit, úgy kellett vezetni mint a vakokat. Ez is eltartott egy hónapig. A konyháról a marhamájat adták ezeknek a betegeknek. Naponta átlag 4-5 halott volt, de előfordult, hogy 8-9 is. Itt elsősorban azok bírták elkerülni a halált, akik hazulról kaptak pénztámogatást, és ezáltal jobbá tudták tenni a táplálkozásukat. Annak ellenére, hogy sok ezer kilométerre voltunk hazánktól, a Vöröskereszt útján pontosan megkaptuk a pénzt otthonról, de még a csomagküldeményeket is. Kialakultak kis baráti társaságok. 4-5 ember főzött együtt különböző jó hazai ételeket. Lehetett kapni jó fehér kenyeret is csak pénz kellett hozzá. Én is kaptam hazulról pénzt rendszeresen; háromhavonként 100 forintot. Benne voltam én is egy főző közösségben és ez nagymértékben elősegítette életben maradásomat. Különösen a nehéz feketekenyér tette tönkre az emberek gyomrát. A tábori élet nagyon egyharagú, unalmas volt. Minden reggel sorakozó, létszámolvasás.
A tábornak csak egész kis hányadát vitték naponta valamilyen munkára. Az egyes nemzetiségi barakkok lakói nem a legjobb barátságban éltek egymás mellett. Különösen a csehekkel nem szimpatizáltunk.
Egy reggel, mikor éppen sorakozó volt, óriási lárma és zűrzavar keletkezett. Az orosz őrség is félig felöltözve rohant az udvarra, azt hitték fogolylázadás történt. Hamarosan kiderült, hogy a puszták felől egy nagy vaddisznó tévedt be a kapun. A sorakozó felbomlott, mindenki a vaddisznó után futott. Ki mit tudott a kezébe kapni azzal ütötték, verték, míg végre szegény vaddisznót teljesen agyonverték. Aztán összeadtuk a pénzt krumplira, és megfőzték jó paprikásan. Finom vacsora lett a disznóból, csak az volt a baj, hogy kevés jutott belőle. Egyébként itt a tábor csendes volt. Ide még nem érkeztek el az oroszországi forradalom hullámai, csak hallomásból tudtunk azokról. Iszonyatos hőség volt. Délelőtt tíz órától háromig nem lehetett dolgozni a napon. Itt a gyapot volt a főtermény, úgy mint odahaza a kukorica. A gyapot között termett a híres turkesztáni dinnye, úgy mint nálunk a tök a kukoricásban. Az állandó forró meleg hatására, a ragyogó napfényben kiváló zamatú és mézédes dinnye termett nagy mennyiségben, melyhez szerencsénkre mi is hozzájutottunk.
Az Amur vize nagy hálózatban, műszakilag nagyon fejlett technikával kiépítve. Egyébként az egész táj terméketlen sivatag. Szamár a hátas, és teve a teherhordó állat. Tevekaravánok szállítják a különböző árukat a sivatagon keresztül. A hátukon fanyereg, és azon két oldalt 2-3 mázsa rakomány. Én is ültem teveháton. A tevét lefektetik hasra, és mikor felülnek rá, akkor áll fel, mégpedig először a hátsó lábára. Ilyenkor kell nagyon vigyázni, hogy elől orra ne bukjon az ember. A teve menése a csónak himbálózására hasonlít, felkavarodott a gyomor, mint a tengeri hajón. Ezért is nevezik a sivatag hajójának.
A táborba érkezésünk után nem sokára az itteni zsidóegyházközség összeírta a közöttünk lévő zsidókat, és állandóan pénzbeli segélyben részesítette őket.
Micsoda összefogást jelent ez a világ zsidósága között! Ismeretlenül, csak azért, mert zsidó, azonnal segítségükre siettek. Meghívták őket házaikhoz, és ünnepségeikre. Nekem is volt egy zsidó barátom, a Meggyesre való Leipziger Miksa, aki a zsidó családdal együtt készítette elő a pászka ünnepére a búzát. Ugyanis a búzát szemenként kellett megválogatni, hogy véletlenül se kerüljön közé idegen anyag. Erre a munkára meghívott a barátom engem is. Először szabadkoztam, hogy nem megyek, nem vagyok én zsidó, és nem ismerem semmi szertartásukat. Ne törődj vele, mondta a barátom, én sem ismerem, beszélni is csak tolmács útján tudok velük, észre sem veszik, hogy nem vagy zsidó. A barátom ugyanis olyan zsidó volt, aki idehaza sem volt vallásos, csak zsidó volt. Így aztán elmentem két napig búzát válogatni. Megvendégeltek bennünket gazdagon, ott ebédeltünk és nem volt semmi baj a (árja) származásommal. A pászka ünnepére azért már nem mertem elmenni. Féltem, hogy kitör a botrány, ha kitudódik a csalás.
Itt láttam a leghosszabb hidat életemben. Az Amuron keresztül másfél kilométer hosszú híd, három őrség volt rajta. A végénél megállva a túlsó oldal csak kis pont volt. Az itt termelt gyapotot az itteni gyapotgyárban dolgozták fel. Én is dolgoztam a gyárban rövid ideig. A sok nemzetiség közül különösen szerették a magyar munkásokat. Folyt a vattamagolaj s mi boldogan tartottuk oda kenyerünket, felséges finom volt. Turkesztánban a civil lakosság is csak olajjal főzött. A forró égöv alatt nem használnak disznózsírt. (S mert muzulmánok!)
1917 tavaszán bejött hozzánk az orosz sarzsi, hogy vidéki munkára húsz emberre volna szüksége. Azonnal jelentkeztem, és sikerült kerülnöm. Csardzsontól mintegy másfélnapi vonaton való utazás után érkeztünk Bairam Aliba. Ez egy nagy cári puszta volt, majorszerű épületekkel, ezekbe helyeztek el bennünket. Egyetlen orosz volt csak velünk. Itt a tábori élethez képest nagyon jó dolgunk volt. Munkánkért pénzben fizettek, önellátók voltunk, és főztünk magunknak. Kenyeret is magunk sütöttünk. Én lettem a pék. Mindennap odahaza maradtam és sütöttem a kenyeret húsz ember részére. Jó lisztet kaptam, meg voltak elégedve az emberek, így állandóan jó friss kenyeret ettünk.
A hőség miatt itt is reggel 6-tól 10-ig és délután 3-5-ig dolgoztak az emberek. A déli pihenő időben halásztunk az Amur-csatornában. Nagyon sok hal volt, mert az itt lakó kirgizek nem ették a halat és így nagyon elszaporodtak. Egy alkalommal egész zsákra valót fogtunk. A kilósnál kisebbet visszadobtuk. Különösen a harcsák voltak nagyok, 5-6 kilósak. Egyszer fogtunk egy 32 kilósat. Úgy ficánkolt, olyan erős volt, hogy alig tudtuk hazavinni. Az ebéd és vacsora hal volt; sülve-főve paprikásan. Annyi halat soha életemben nem ettem, mint ott. A végén már az volt a baj, hogy mindenki megunta a hal tisztítását.
A munkánkért kapott pénzünkből így bőségesen futotta mindenre. A foglyok munkája az volt, hogy a gyapot és lucernás földekre vizet kellett ereszteni, öntözni. A kanális parton fát dönteni, felfűrészelni és aprítani. A kanálison a vízelzáró zsilipet tisztítani a rozsdától és míniummal újra festeni.
Kényelmes, jó életünk volt, csak a nagy forróságtól szenvedtünk sokat. Éjszaka kimentünk aludni a háztetőre, ugyanis ott lapos háztetők vannak. A földön nem volt tanácsos aludni, mert sok volt a skorpió s marásuk veszedelmes, halálos volt. Levelezni haza három nyelven lehetett: oroszul, németül és franciául. Mi németül leveleztünk. Ebben a húsz fős fogoly csoportban én tudtam legjobban németül, ezért én voltam a csoport levelezője. Írtam haza a leveleket és a kapottakat fordítottam magyarra. Ezért nagy volt a tekintélyem fogolytársaim között.
A környék lakosai kirgizek voltak, akik birkanyájaikat legeltették, sokszor őrizetlenül is hagyták őket. A foglyok sajnos visszaéltek a helyzettel, rosszul vizsgáztak. Sok bárányt elloptak és hozták haza. A kirgizek között a lopás ismeretlen fogalom volt és sokáig nem tudták miért fogy a nyáj, míg aztán rájöttek, hogy a foglyok lopják a birkát. Egyszer még borjút is loptak, lehetett vagy másfél mázsa súlyú. Ez már a kirgizeknek is sok volt. Három kirgiz félve bemerészkedett a majorba panasztételre, de semmire sem jutottak, mert az orosz őr kiutasította őket.
Az üzletekben is rájöttek, hogy a foglyokra vigyázni kell, mert lopnak. Bizony ez szégyenletes bizonyítvány volt ránk nézve.
Lassan eljött az ősz, vége lett a nyári munkáknak és minket visszavittek a fogolytáborba, de nem a régibe, hanem másikba, Mervbe. A viszonylagos szabadság után nehéz volt újra megszokni a tábor szigorú rendjét, az új környezetet, új embereket, a hosszú fogságban töltött idő is mindjobban idegesített bennünket. De nem volt más választásunk, mint tűrni és várni. Így jött el az 1918 év januárja. Ekkor ismét munkásokat kerestek a messze Ashabadba, egészen a perzsa határ szélére. Azonnal jelentkeztem, „húszas” csoportunk többi tagjával együtt. Itt elsősorban városi munkát végeztettek velünk. Mivel egészen a perzsa határ szélén voltunk, felmerült bennünk a gondolat, hogy szökjünk át Perzsiába. Reméltük, hogy onnan valami úton-módon hazajutunk. …
A város szélénél lóvonatra szálltunk, amely elvitt bennünket a konzulátus épületéig. Itt már kétségek között vártak bennünket fogolytársaink, akik már öt nappal korábban megérkeztek a követségre. A betegség ismét nagyon elővett. 42 fokos lázzal találtak rám reggel, eszméletlenül a parkban. Két hét is eltelt, míg annyira megerősödtem, hogy már az ebédeken is részt tudtam venni. Voltunk már akkor a konzulátuson vagy ötvenen osztrák-magyar katonák, akik a világ különböző részeiről kerültek a követségre. Egy szanitéc őrmester is volt közöttük, aki fenntartott egy beteggondozó szobát. Én is abban feküdtem, nagyon lelkiismeretesen kezelt, úgy hogy két hét múlva meggyógyultam.
A konzulátuson kaptunk egy öltözet sárga vászonruhát, majd később egy szürke téli ruhát, tiszta szállást és nagyon jó kosztot. Semmi gondunk nem volt, még katona zsoldunk is volt, rendfokozat szerint. Utunk első célját – bár sok nehézséggel – elértük, de szomorúan vettük tudomásul, hogy tovább, vagyis haza nem mehetünk, mert az ország nyugati és déli része angol katonákkal van megszállva. Egyelőre tehát Teheránban kellett maradnunk. Teherán akkor egy nagyon elhagyatott szegény város volt. Nyugati értelemben városnak sem lehetett nevezni, sárból készült házak, rendezetlen összevisszaságban, szegényes kivitelben. A városban néhány utcán lóvonat közlekedett. A szegénység jele mindenütt, rengeteg volt a csontig lesoványodott koldus, akik csak egy sájért könyörögtek. Számunkra iszonyatos látvány volt a földön fetrengő elcsigázott emberek sokasága. A pondró túrta már a testüket, de addig, míg a lélek még bennük volt, senki sem törődött velük. A gazdagok, a jómódúak úgy mentek el mellettük, hogy reájuk sem néztek. Amikor végleg megállt a szívük, városi szolgák szedték őket össze és vitték valahová eltemetni. Egy ottani német orvos tájékoztatása szerint: 1918 telén és tavaszán 26 ezer ember halt meg éhen Teheránban. Később mi is hozzászoktunk a látványhoz, és már közömbösen mentünk el mellettük, mint a perzsák. A gazdagoknak saját katonáik voltak szolgálatukra, a szegénynek pedig az utca porában kellett nyomorultul elpusztulnia. Ez volt Perzsia. Nekünk a konzulátuson gondtalan életünk volt. Napközben mehetett mindenki ahová akart, még munkát is vállalhatott. Ismeretségbe kerültem egy német vendéglőssel, aki ajánlotta, hogy egy kártyaklubban két személyt tudnának alkalmazni. Maxival együtt azonnal jelentkeztünk és megegyeztünk a klub vezetőjével. A szolgálatunk abban állott, hogy este elmentünk a klubba és hajnalig, vagy ameddig a játék tartott, ott kellett lenni. Nekem volt egy kis asztalom a bejárati ajtónál és árultam a zsetonokat. Ugyanis játékpénzzel játszottak, és mikor mentek haza, a nyeremény zsetonokat váltották nálam át rendes pénzre. Maxi barátom a játékasztalnál ült és figyelte a játékosokat, hogy valamilyen módon nem csalnak e.
Maxi még a pinkapénzt is ellenőrizte. Minden nyeremény után egyharmad összeget a pinkába kellett betenni, ez az összeg a tulajdonosé volt. Volt még egy kellemetlen feladatunk. Ha valaki elvesztette a pénzét és elkeseredésében erőszakoskodott, nekünk kellett kidobni a helységből. Ilyen alkalom ott létünk alatt csak egyszer volt. Egy hadnagyot kellett volna kidobni, de mi ezt megtagadtuk azzal az indoklással, hogy mi is katonák vagyunk, katonát nem dobunk ki. A hadnagy tudta, hogy milyen lojálisak voltunk vele szembe és másnap este, amikor ismét ott volt és nyert, mindegyikőnknek egy tumánt adott ajándékba és meg is köszönte együttérzésünket.
Fizetésünk esténként 1 tumán volt. 1 tumán 10 perzsa kran. 3 kranbó1 bőségesen táplálkozhattunk naponta. Leginkább éjjel 2-3-óráig tartott a játék, és akkor mehettünk haza. Ebben a kártyabarlangban láthattunk szenvedélyes ópiumszívókat. Egy kis pipaszerű valamire – amelyben parázs volt – tették reá az ópium pirulákat. (Olyan nagyok voltak, mint nálunk egy nagyobb szemorvosság tabletta.) Állítólag olyan földöntúli gyönyört és mámort idéz elő náluk, hogy már nem tudnak róla lemondani, holott ők is tudják, hogy idő előtt az életükkel fizetnek érte. Soványak és olyan sárgák, mint a viasz. Otthonosan éreztük már magunkat a játékteremben, és egészen meggazdagodtunk. Egy hónapot és négy napot dolgoztunk már, amikor megtörtént a baj. Este 11 óra körül rendőrség vette körül az épületet, behatoltak a játékterembe és mindenkit letartóztattak. Kettőnket – mivel idegen állampolgárok voltunk – szabadon engedtek, elmehettünk haza, a többieket bekísérték a rendőrségre. A nálam lévő pénzt is lefoglalták és elvitték. Hogy a letartóztatott játékosok és a klub tulajdonos milyen büntetést kapott nem tudjuk, minket csak az érintett érzékenyen, hogy bezárták a játékklubot és megszűnt a jó munkahelyünk. A törvény itt is tiltotta a szerencsejátékot.
Az egész városban egy keresztény templom volt. Katolikus, a kántora német anyanyelvű. Nemzetiségre való tekintet nélkül ebbe a templomba járt az egész város keresztény lakossága. Mi is ide jártunk. Megismerkedtem a kántorral, s mivel tudtam németül sokat beszélgettünk. Egy alkalommal megkért, hogy menjek hozzá a kórusba énekelni. Vállalkoztam reá, mire ő az otthonában betanította velem a szükséges énekeket és mondanivalókat. Így lettem jó református létemre a katolikus templomban énekes. Nem volt ismeretlen a szöveg, mert amikor német szót tanultam Temesváron, még ministráltam is a katolikus templomban. Itt fizetés ugyan nem volt, de szerettem énekelni és szívesen csináltam. Néhányszor a kántor meghívott magához ebédre is. Kb. 2 hónapig énekeltem a kórusban.
Ekkor változás történt életemben. Az történt ugyanis, hogy az egyik társunk Pataki Mátyás – aki odahaza hentes és mészáros volt – saját vállalkozásba fogott. Megkért engem és Maxit, hogy legyünk társai a munkában. Mivel ez a vállalkozás jövedelemmel kecsegtetett, otthagytam az éneklést és hozzáfogtunk Pataki, Maxi meg én a virsli gyártásához. Pataki beszerzett egy nagy húsvágót, tőkét és egy töltőgépet. Kibéreltünk egy elhagyott kamraféle helységet. Itt helyeztük el a műhelyünket, közel a konzulátus épületéhez, ahol laktunk. A virslit nagyobbrészt marhahúsból készítettük, de később vaddisznóhúst is beledolgoztunk. Mivel a mohamedánok nem eszik a disznóhúst nagyon, olcsón megkaptuk tőluk a vaddisznóhúst. A húst nagy darabokban a tőkére helyeztük, és hárman három irányból fakalapáccsal addig vertük, míg pépszerű massza lett belőle. Ezt a műveletet délután csináltuk. Amikor ezzel elkészültünk Pataki bedagasztotta a húspépet egy nagy teknőben, mint otthon a kenyeret szokás és az szépen megkelt hajnalra, mire feldolgozásra került. Hajnalban négy óra körül töltöttük húrba a húst, majd nagy üstben kifőztük, és kész volt a finom szaftos virsli.
Bár volt húsvágógépünk, nem azzal vágtuk össze a húst, hanem péppé vertük. Szerintem ezért volt olyan kitűnő minőségű.
Eleinte kisebb mennyiségben készítettük és magunk hordtuk ki a házakhoz. Mire kifőtt a virsli jól bepálinkáztunk, és sokszor dalolva hordtuk szét az árút. Vevőink főleg az idegen konzulátusok személyzetéből kerültek ki. Úgy megszerették, hogy mindig többet és többet kellett gyártani. Már nyitottunk is egy üzletet a városban. Persze nem úgy nézett ki ez az üzlet, mint idehaza a hentesüzletek, de a forgalma nőttön-nőtt. Kezdtünk készíteni másfajta felvágottat is. Csak úgy dőlt a pénz hozzánk. A mi üzletünk volt az egyedüli a városban, máshol nem lehetett ilyen árut kapni, tehát nem volt versenytársunk. Olyan áron adtuk el termékeinket, ahogyan akartuk. Kétszáz százalékos haszonnal is dolgoztunk. A kereslet folyton nőtt, és hogy azt ki tudjuk elégíteni, új embereket kellett a munkához felvenni. Három fogolytársunkat vettük fel segédmunkásnak. Így már ment a munka, hatan dolgoztunk. Feldolgoztunk naponta egy fél marhát és egy vaddisznót. Nagyon kelendő volt az árunk. A városon keresztülvonuló oroszok, de más csapatok is minden mennyiséget felvásároltak. Nyitottunk még egy üzletet és ebben én lettem az eladó. A világ minden nyelvén beszélő vevők kiszolgálása érdekes feladat volt. Én csak magyarul, németül és egy keveset oroszul tudtam beszélni. Sok vevő, akinek a nyelvét nem értettük, csak mutatta hogy melyik árúból akar, és számmal leírta, hogy mennyi krantért akar vásárolni. Végül is mindenkit megértettünk és kiszolgáltunk. Estére mindig elfogyott az árú. Gyönyörűen ment ez két hónapig, mikor egy reggel azt láttuk, hogy a mi boltunk mellett nyílt egy másik és ugyanolyan készítményeket árul mint mi. Az történt, hogy az általunk alkalmazott három társunk, miután megtanulta a mesterséget, önállósította magát, otthagyott bennünket és nyitott egy új üzletet saját termékkel. Veszedelmes konkurencia kezdett kialakulni, hogy ennek elejét vegyük, mind a három embert üzlettársként bevettük az üzletbe. Nagy örömmel vették a társulást és most már hatan osztoztunk az egyre növekvő nyereségen. Korlátlan mennyiségben el tudtuk adni áruinkat, olyan áron ahogyan akartuk. Ez az üzlet zökkenőmentesen fennállt mindaddig, amíg Teheránból el nem jöttünk.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969