2013. I-VI
 

Az 1956-os forradalom gazdasági okai
Cseszka Éva

Mindannyiunk számára közismert és néhányunk életében személyesen is megtapasztalt tény, hogy a kommunista diktatúra egy teljesen életképtelen gazdasági rendszert erőltetett a magyar nép nyakára, politikai célkitűzéseit pedig széles körű terrorral próbálta megvalósítani. A pártállami rendszer 1956. októberi politikai összeomlását a szocialista gazdaság rendkívül súlyos válsága előzte meg. A magyar közvéleménynek a gazdasági válságról inkább csak érzései, mint konkrét ismeretei lehettek, mivel a tömegkommunikáció állami ellenőrzés alatt állt, a statisztikai adatokat pedig a párt közöl(het)te. Még az átlagember is érzékelte azonban az életszínvonal süllyedését, a hiánygazdaság kialakulását, valamint az élelmiszerellátás zavarait. A forradalmat elindító egyetemi diákság hangsúlyosan fogalmazta meg a gazdasági életet érintő követeléseket, a Műszaki Egyetem október 23-án kiadott 10 pontos határozatának a fele gazdasági vonatkozású kérdésekkel foglalkozik.
A 3. pont „gazdaságilag és politikailag teljesen egyenrangú alapon és egymás belügyeibe való be nem avatkozás elvén álló magyar-szovjet és magyar-jugoszláv barátság megalakítását”, az 5. pont „a magyar gazdasági élet átszervezését, szakemberek bevonásával, és ennek keretében a magyar uránérc leggazdaságosabb felhasználását” követeli, valamint azt, hogy „hozzák nyilvánosságra a külkereskedelmi szerződéseket és vizsgálják felül a tervgazdaságon alapuló magyar életet”.
A 6. pont: „A teljes ipari munkásság azonnali normarendezését és a munkásautonómia bevezetését az üzemekben”, a 7. pont: „a beszolgáltatási rendszer felülvizsgálatát és az egyéni parasztság támogatását” , a 8. pont „az összes politikai és gazdasági perek felülvizsgálatát” tartja szükségesnek.
Ezekhez a pontokhoz csatlakozott utólag a sztrájkjog valamint a létminimum megállapításának követelése is.
A kommunista iparosításnak Magyarországon hiányoztak a feltételei (pl. nyersanyagok és energiahordozók krónikus hiánya) és történelmi hagyományai, valamint társadalmi támogatottsága sem volt. A második világháború után azonban Magyarország a szovjet érdekszférába került, és ez a tény döntően befolyásolta az ország további sorsát. Magyarország szovjetizálásának a gazdasági zsarolás alapvető feltétele és egyben eszköze is volt. Ezt már a szovjet hadsereg és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság ellátásának továbbá a jóvátételnek a fegyverszüneti szerződésben megfogalmazott kötelezettsége, majd az 1945. augusztus 27-én aláírt szovjet-magyar gazdasági egyezmény is alapvetően meghatározta. A megállapodás a magyar ipari termelés jelentős részét szovjet nyersanyagbázisokra alapozta, és azokat a Szovjetunió (SZU) javára kötötte le. 1945 után a magyar gazdaság termékszerkezetét döntően a Szovjetunió határozta meg. A szovjetek szándéka nyilvánvaló volt: függésben kívánták tartani a magyar gazdaságot, és ezért elszigetelték a Nyugattól. A magyar külkereskedelem a keleti blokk országai között kötött kétoldalú áruszállítási egyezményeken alapult.
Szovjet nyomásra Magyarország távol maradt a Marshall-tervvel foglalkozó párizsi konferenciától. Ettől kezdve az ország hosszú távú gazdasági fejlődését döntően meghatározta, hogy az újjáépítéshez csak belső forrást vehetett igénybe. Az infláció megfékezésében már egyértelműen a kommunista gazdasági irányítás érvényesült. A külföldi (nyugati) kölcsön kizárása és a kötött gazdaságpolitikára épülő stabilizáció az 1947. augusztus 1-jével induló hároméves tervet készítette elő. A nem kommunista pártoknak valójában betekintésük sem volt a Gazdasági Főtanács munkájába, illetve a tervkészítés folyamatába.
Az 1947-48-as politikai fordulat (kékcédulás választás, a kommunista párt egyeduralkodóvá válása) következtében a terv végrehajtása során a hangsúly a kommunista párt által sürgetett fejlesztési irány (a nehézipar, azon belül a bányászat és a kohászat gyors ütemű fejlesztése) felé tolódott el. 1948 tavaszán a hároméves terv előirányzatainak 29 hónap alatti teljesítéséről született határozat.
A hároméves terv legfontosabb előirányzatai
1938 tény 1946/47 tény 1949-50 terv 1949/50-es terv
(1938=100)
Millió Ft, 1947-es áron
Nemzeti jövedelem 22 517 14 741 25 705 114,2
Ebből belföldi fogyasztás 18 314 10 988 18 945 103,4
Gyáripari termelés 14 710 9 895 18 709 127,2
Mezőgazdasági termelés 10 434 5 942 9 430 90,4
Magyarország hároméves terve. Országos Tervhivatal. 1947
A belpolitikai helyzet 1948-ra érett meg arra, hogy a kommunisták nyíltan bevallják: Magyarországot szovjet mintára kívánják átszervezni. A cél érdekében az 1948 49. év legfontosabb feladata a még meglevő autonóm intézmények, szervezetek felszámolása, átszervezése volt, hogy a központi irányítás zavartalanul működhessen. A gazdaságban az áru-, pénz- és a piaci viszonyok helyét a központi gazdasági irányítás vette át.
Már 1945 46-ban államosították a bányákat, majd valamennyi villamos erőművet és a távvezetékeket, később állami kezelésbe vették az ország öt legfontosabb nehézipari üzemét is. A bankok köztulajdonba vételéről szóló törvény 1947. december 4-én lépett életbe (ez több, mint 3 milliárd forint bevallott vagyont, és ezek érdekeltségeit is magában foglalta). 1948. március 25-én államosították a 100 vagy annál több főt foglalkoztató üzemeket. Az akciót a legnagyobb titokban, puccsszerűen hajtották végre. Az első ötéves terv előkészítése során köztulajdonba vették a magán-nagykereskedelmet. 1949. december 28-án egy törvényerejű rendelettel állami tulajdonba került a 10 vagy annál több alkalmazottat foglalkoztató valamennyi ipari és közlekedési magánvállalatot, valamint a korábban mentesített, de ekkor gyakorlatilag zömében már állami kezelésben lévő külföldi tulajdon. 1949 végére már csak a mezőgazdaságban maradt számottevő magántulajdon.
Az államosítás fejlődése (%)
1947 július 1948 július 1948 december 1949 december
Bányászat 91 91 91 100
Ipar 37,5 80 87 100
Közlekedés 98 98 98 100
Bank - 95 95 95
Nagykereskedelem - 16 75 100
Kiskereskedelem - - 20 30
Mezőgazdaság: állami 2 2 2 4
termelőszövetkezeti - - - 2,6
Forrás: Ránki György: Magyarország gazdasága az első 3 éves terv időszakában (1947-1949). Budapest, K&J 1963. 206
Az állami tulajdon túlsúlyba jutásával nemcsak az állam gazdaságban betöltött szerepe változott meg, hanem megteremtődött a feltétele az intézményrendszer átalakításának is. Az első hároméves terv kezdetén szervezték meg az Országos Tervhivatalt, amely a tervekhez kapcsolódó beruházási források jóváhagyása révén az operatív gazdasági irányítás csúcsszervévé nőtte ki magát. A hierarchikus intézményrendszer alján elhelyezkedő vállalatigazgatók már semmiféle önállósággal nem rendelkeztek az új rendszerben, feladatuk a felsőbb utasítások végrehajtása volt. A klasszikus tervgazdaság ötéves, éves, havi és dekádonkénti tervei az utolsó alkalmazottig utasításba foglalták, hogy kinek, mikor, miből mennyit kell gyártania. A kommunista világképből kiindulva ugyanis úgy vélték, hogy így lehet az erőforrásokat a lehető leghatékonyabban felhasználni.
A kommunista ideológia egyeduralomra jutása rányomta bélyegét a gazdaságpolitikára. Míg korábban a távlati célok között fogalmazták meg a társadalmi és gazdasági viszonyok megváltoztatását, addig 1948 közepe óta az adminisztratív eszközökre helyezték a hangsúlyt.
A nemzetközi színtéren 1948 1949 fordulóján bekövetkezett események, mindenekelőtt a NATO létrehozása, az NSZK megalakulása, a Jugoszláviával való ellenségeskedés előtérbe állította Magyarországon is a hadsereg fokozottabb fejlesztését. A „nagy ugrást” a gazdaság erőforrásainak maximális koncentrálásával rövid idő alatt, erőltetett ütemben kellett végrehajtani. A fenti célokat követő struktúrapolitikában szó sem lehetett sem a gazdaság törvényszerűségei, sem a hatékonysági szempontok érvényesüléséről : „… Azt hogy mely gazdasági ágakat fejlesztjük, melyiket nem fejlesztjük, nem az határozza meg, hogy hol érhetünk el nagyobb nyereséget, hanem hogy hol van szükség a népgazdaság szempontjából az állóalapok bővítésére. A legfontosabb ágakat fejlesztjük, függetlenül attól, hogy azok nyereségesek-e vagy nem.” A háborús veszély állandósult, már-már hisztérikus hirdetése a lakosság ideológiai „megdolgozását” szolgálta az egyre súlyosbodó terhek elviselése céljából.
Már a hároméves terv megindulásakor sem számoltak jelentős külföldi hitelekkel, így a belső teherviselő képesség miatt újjáépítés helyett csupán helyreállításra került sor, tehát a II. világháború alatt hihetetlen mértékben felgyorsult technikai és technológiai változások helyett a régebbi, korszerűtlenebb berendezéseket rekonstruálták. A gazdaságpolitika teljes egészében a Szovjetunióban, a húszas-harmincas években követett gyakorlatot kezdte el követni. A magyar gazdaság az 1940-es évek második felétől a szovjet gazdaság igényeihez igazodott. A szovjet modell átvétele nyomán kialakult hiánygazdaság megteremtette a gazdaság csillapíthatatlan erőforrásigényét. Mindez eladósodásra tette hajlamossá a magyar gazdaságot.
Az első sztálini típusú ötéves tervet a szovjet tervezési modell szolgai másolása, az iparosítás gyors üteme, a nehézipar (elsősorban az energetika és a kohászat) túlsúlya, erősen központosított irányítás kötelező tervelőirányzatokkal, az önellátásra (autarkiára) való berendezkedés és a mezőgazdaság “szocialista átszervezésének” első kísérletei jellemezték. A törvényben megfogalmazott előirányzatokat az egyesített kommunista párt, a Magyar Dolgozók Pártjának II. kongresszusán gyakorlatilag a kétszeresére emelte, az ipari beruházásokra tervezett összeg 94 százalékát a nehézipar kapta!
Beruházások (Milliárd Ft)
Tervcím 1949. április 1949. december 1951 (megemelt)
Ipar 17,0 21,3 41,0
nehézipar - 18,3 37,5
könnyűipar - 3,0 3,5
Mezőgazdaság 6,0 8,0 11,0
Közlekedés 6,0 7,5 10,0
Szociális, kulturális, lakásépítés 6,0 7,4 14
Egyebek - 6,7 9,0
Beruházások összesen 35,0 50,9 85,0
Horváth Csaba: Magyarország 1944-től napjainkig ÉK Sorozat, Pécs 1992. pp. 71. illetve MOL M-KS 276. f. 53/70
A munkaversenyek általánossá válásával egyoldalúan a mennyiségi szempontok domináltak. A vállalatok nem az előírt termékeket gyártották, hanem a legkönnyebben előállítható, esetleg leginkább anyagigényes cikkekből készítettek felesleges mennyiségeket. A versenymozgalom folyamatossága megteremtette a normarendezések feltételeit is, mivel normarendezéskor a „sztálini munkafelajánlások” magas termelési százalékaiból indultak ki. 1948 és 1950 között három normarendezési akció volt, ezek azt bizonyították, hogy a központilag szabályozott normaszigorítás hosszú távon nem töltötte be a jövedelemelosztásban neki szánt szerepet, ráadásul nem javította a munka mennyiségét, minőségét és hatékonyságát.
A gazdasági élet irányító pozíciójába kerülő kommunista pártvezetők az ipari újjáépítésre tették a hangsúlyt. A földosztás után kisparasztivá vált magyar mezőgazdaság nem kapott számottevő állami támogatást, sőt, az ipari újjáépítést is zömmel a mezőgazdaságtól elvont eszközökkel finanszírozták. Az állami hitelpolitika az állami ipart preferálta, a mezőgazdasági hitelek értéke 1947 végéig nem érte el az ipari hitelek hatodát. A stabilizáció után az árarányokat a mezőgazdasági termékek rovására módosították, szétnyitották az agrárollót. A vizsgált időszak mezőgazdasággal kapcsolatos tervezési alapelve volt a tervszámok folytonos emelése, az agrártermelők prés alatt tartásával, annak érdekében, hogy az egyéni gazdaságokat önfelszámolásra késztessék. Mindez súlyos közellátási helyzetet teremtett.
A falusi „osztályharcot” kiprovokálni szándékozó kommunista párt végső célnak tekintette a mezőgazdaság szocialista átalakítását. A Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának 1948. június 28-i határozata (amely elítélte a jugoszláv pártot), tervbe vette a kelet- közép-európai térség erőszakos átalakítását, kolhoz típusú termelőszövetkezetekkel. Rákosi 1948. augusztus 20-i beszédében jelentette be a kollektivizálást, miközben nyíltan a kulákok ellen nyilatkozott. 1951-ben Rákosi kongresszusi beszédében is utasítást is adott az erőszakos kollektivizálásra, mondván: mielőbb szűnjön meg az, hogy az egyik lábunkkal a szocialista iparon, a másikkal a sok százezernyi egyéni gazdaságon állunk.
A gazdaság adottságainak nem megfelelő és a társadalmi termelés hatékonysága szempontjából is kedvezőtlen irányú szerkezetátalakítás csak szigorúan központosított irányítási rendszerrel valósítható meg. Ennek azonban szükségszerű következménye volt a külső és belső egyensúlyi problémák megjelenése, az életszínvonal-növelés lehetőségeinek beszűkülése, valamint a társadalmi-politikai feszültségekre keményen reagáló politika is.
A meghirdetett kormányzati politikával szemben ugyanis a lakosság életszínvonalának minden mutatója – és ezen belül különösen a hivatalos ideológia szerint támogatott munkásosztályé, akiknek még tíz évvel a háború után sem sikerült a háború előtti életszínvonalon élni – erősen romlott.

Fogyasztói árindex Munkás-alkalmazott Paraszti reálfogyasztás
Reálbér Reáljövedelem
1950 105,7 101,3 105,7 112,7
1951 127,7 89,7 98,7 118,8
1952 179,1 82,3 94,5 106,6
1953 178,3 87,0 99,2 100,6
1954 169,6 102,3 120,2 111,0
Adatok és adalékok a népgazdaság fejlődésének tanulmányozásához 1949-1955, Budapest, KSH 1957. 359-363
A munkások és alkalmazottak egy keresőre jutó reálbér-emelkedése 1950-ben megállt, a következő években pedig csökkent: 1951-ben 12,1, 1952-ben 20,3%-kal volt alacsonyabb, mint 1949-ben – az ígért 35, majd 50%-os emelkedés helyett. Az életszínvonal 1952. évi mélypontra esésében az aszályos mezőgazdasági év játszott elsődleges szerepet.
A lakossági jövedelem-elvonás eszköze volt 1949 végén a tervkölcsön, majd ezt követően az évente kibocsátott 5 békekölcsön, amelynek jegyzése elvileg önkéntes volt, gyakorlatilag azonban kemény dresszúrával, szinte adó módjára hajtották be. A 6 államkölcsön együttesen 5,6 milliárd forint lakossági elvonást jelentett. Az elvonás mértéke 1952-ben volt a legsúlyosabb, amikor elérte az összes kifizetett munkabér több, mint 6,7%-át.
A lakossági kölcsönök (Ezer Ft)
Kibocsátás Jegyzés Jegyzés a penzum %-ában Parasztjegyzés a penzum %-ában
Ötéves tervkölcsön 500 000 753 715 98,3 46,8
1. békekölcsön 750 000 1045 945 91,5 49,8
2. békekölcsön 1000 000 1220 141 93,1 44,3
3. békekölcsön 1300 000 1741 221 105,4 55,9
4. békekölcsön 1000 000 912 572 84,7 18,9
5. békekölcsön 1100 000 1103 000 82,3 24
Magyar Országos Levéltár M-KS 276. f. 66/71. 43. old.
A mezőgazdasági népességet ért legsúlyosabb, sok sérelmet okozó probléma a beszolgáltatás volt. A beszolgáltatandó termékek fajtái évről évre szaporodtak, egyes termékek beadásánál pedig olyan szorzókat alkalmaztak, hogy szinte lehetetlen volt teljesíteni. A beszolgáltatási kötelezettség 1949 és 1953 között a háromszorosára emelkedett, aminek az lett a következménye, hogy az adóhátralékosok száma több százezerre rúgott. Az adóhátralék megfizetésétől mentesülhetett, aki belépett a tsz-be, vagy földjét átadta az államnak.
1952-re a kötelező beszolgáltatás az állami készletgyűjtés legfőbb eszközévé vált. A terv nem számolt sem a paraszt saját fogyasztásával, sem a parasztgazdaság vetőmagszükségletével, ráadásul a párt- és tanácsi szervek a szó szoros értelmében kíméletlen hajszát indítottak, nemcsak a kulákok, hanem a dolgozó parasztok és a termelőszövetkezeti tagok ellen is. 800 ezer gazdaság ellátottsága volt hiányos, tehát a beszolgáltatás után vagy a termelői és háztartási szükséglet, vagy a vetőmag szükséglet, esetleg mindkettő fedezésében gondok voltak. A beszolgáltatási kötelezettség elmulasztásáért közel 400 millió forint összegű kártérítést vetettek ki parasztokra, termelőszövetkezetekre és kulákokra. Ennyi volt az ugyanezen években a mezőgazdaságra fordított fejlesztési összeg egytizede!
Begyűjtés (búzavagonban) 1950-1952
Év Összesen
1950 522 152
1951 493 922
1952 531 832
Ebből kötelező beszolgáltatás (adó+beszolgáltatás)
1950 150 000
1951 236 298
1952 393 922
Forrás: Erdmann Gyula: Begyűjtés, beszolgáltatás Magyarországon 1945-1956.
Békéscsaba, 1992. 125
A gazdasági kizsákmányolás politikai terrorral párosult. A „kisemberek” ellen indított tömegperek alapvető célja a terror mindennapok szintjére emelése, a lakosság megfélemlítése volt. Így az ország minden részén, szinte minden nagyobb helységében folytattak pert, vagy hurcoltak meg embereket, hogy a nép saját bőrén érezze a terrort. A tömegperekben minden osztály képviseltette magát: a parasztoktól a munkásokig. A kulákperek csúcspontja az 1948 49-es év volt, de a perek a rendszer puhulásától illetve keményedésétől függően 1956-ig folytatódtak, sőt, a kuláklista intézménye 1956-ot is túlélte.
Az 1940-es évek végére teljesen láthatóvá vált, hogy a mezőgazdaság a földosztás nyomán kialakult agrárstruktúrával nem képes tartósan kielégíteni sem a lakosság fokozódó élelmiszer-szükségleteit, sem az ipar nyersanyagigényét. A hatósági élelmiszerjegy-rendszer – a finomlisztjegyek kivételével – az 1949. évi szeptember hó 1. napjával szűnt meg. 1950 tavaszán azonban újra ellátási zavarok keletkeztek az alapvető közszükségleti cikkekben. A problémákért a kommunista párt az „árufelhalmozó spekuláns ellenségre” és a fogyasztókra hárította a felelősséget, a „fölös” vásárlóerőt pedig még ugyanebben az évben áremeléssel, majd normarendezéssel kívánták elvonni. Az alacsonyan tartott fogyasztási szint ellenére 1951-re olyan méreteket öltött az áruhiány, hogy fokozatosan újra be kellett vezetni a jegyrendszert. 1951 januárjában létrejött a Jegyellátási Központ, a Minisztertanács pedig a cukor- és finomlisztjegy, később a zsír- és szappanjegy, végül a kenyérjegy és a húsjegy bevezetéséről döntött.
Sztálin halála után a helyzet némiképpen javult. Nagy Imre miniszterelnöksége alatt a fogyasztói javakat termelő ágazatok (az élelmiszeripar és a könnyűipar) több beruházáshoz jutottak, és jelentősen megkönnyítették a kisiparosok ipargyakorlását. Az ipar az átállás eredményeként több közszükségleti cikket állított elő, a kiskereskedelem pedig jóval több árut tudott forgalmazni. A parasztok tömegesen léptek ki a rossz hatékonysággal működő mezőgazdasági termelőszövetkezetekből. Már 1953 őszére számottevő eredmények születtek a lakosság életszínvonalának javításában, mivel több alkalommal csökkentették a fogyasztási cikkek árait, és emelték a béreket. Csökkentették a paraszti terheket, felemelték a mezőgazdasági termelői árakat, sor került bizonyos hiteltartozások és adóhátralékok eltörlésére, valamint három évre előre rögzítették a begyűjtési előírásokat. Ezeknek az intézkedéseknek a következtében nőtt a lakosság vásárlóereje. A miniszterelnök reformjai azonban rövid távon nem hozhattak számottevő eredményt, és a szerkezeti alapproblémák sem oldódtak meg.
1954 második felében a nemzetközi politikában ismét erősödtek a hidegháborús tendenciák, így a Szovjetunióban ismét háttérbe szorult a gazdasági reformirányzat. Mindez Magyarországon Rákosi kezére játszott, aki kezdettől fogva azon mesterkedett, hogy gazdasági érvekkel érje el Nagy Imre menesztését.
Még 1953-ban elindult a magyarországi uránprogram, szovjet szakértők irányítása alatt. 1955-ben törvénytervezet készült a mecseki urán feltárásáról, kitermeléséről és értékesítéséről. A feltételek a gyarmatosítás korára emlékeztettek, hiszen kizárólagos jogokat biztosítottak a Szovjetunió számára. A szovjet célokat szolgáló vállalkozást a magyar kincstár fedezte (a Szovjetunió csak kölcsönt nyújtott). A projektet olyan titoktartás övezte, hogy a vele kapcsolatos költségek nem kerülhettek bele a gazdasági tervbe és a statisztikai kimutatásokba sem, még tervdokumentációt sem készítettek! A szovjet fél hamarosan 300 millió forintos tartozást halmozott fel, ráadásul kevesebbet akart fizetni az ércért, mint amennyit a termelő jogosnak tartott, továbbá a szovjet szakértők olyan ütemű minőségi és mennyiségi növekedést írtak elő, hogy az a magyar álláspont szerint a bánya „kirablását” jelentette.
Az 1955-ös, Gerő-féle régi-új gazdaságpolitika ugyan valamivel mérsékeltebb volt az 1953 előttinél, de a problémák immár halmozottan jelentkeztek. Bár 1955-ben a termelés ismét növekedett, és néhány más gazdasági mutató is javult, de fokozódott a külföldi adósság, csökkentek az anyagtartalékok, feszültség volt a népgazdaságban. A beruházások összegét nem sikerült a tervezett mértékben emelni, az iparban a hazai alap- és nyersanyagtermelés akadozott, a műszaki fejlesztésben nem történt előrelépés. Az energiahelyzet szintén kritikusra fordult, akadozott a szénellátás (1956 októberében három hétre szénhiány miatt 600 vonatot le kellett állítani), a nagylengyeli mezőn pedig elvizesedés miatt gyakorlatilag leállt a kőolaj-kitermelés. Az ország a kényszerű import miatt nyugaton eladósodott (1955 végére a tőkés adósságállomány 2743 millió devizaforintra emelkedett), és a KGST felé is komoly fizetési nehézségei támadtak. 1956-ban a folyamatos tervváltoztatások – jobb és baloldali kapkodás – miatt tovább súlyosbodott a helyzet. A Statisztikai Hivatal elnöke az Országos Tervhivatal elnökének 1956. szeptember 16-én írt levelében leszögezte, hogy a több ezer tervmódosítást figyelembe véve, már a Statisztikai Hivatal sem tudja, mi az akkor érvényes 1956. évi terv.
Mindezek mellett az életszínvonal elmaradt a tervezettől. A párt jövedelemkorlátozó intézkedésként 1955-ben döntött a gépipari normák 12%-os felemeléséről, majd a 6. békekölcsön kibocsátásáról. Az 1956. évi gabonatermés is elmaradt a várakozástól, így 1957-ig nem lett volna elegendő a lakosság ellátására. Ráadásul az ipar igényeit csak a mezőgazdasági termékek exportja árán lehetett kielégíteni. Ezért nyilvánvaló volt, hogy 1957-ben a közellátás biztosításához komoly gabonaimport szükséges (!). A magyar vezetés a válsághelyzet miatt a Szovjetunióhoz fordult segítségért. A szovjetek vállalták, hogy az év végéig 100 ezer tonna olajat és 70 ezer tonna kohókokszot szállítanak magyar iparcikkekért cserébe, majd szeptemberben 100 millió devizarubel hitelt biztosítottak Magyarország megsegítésére. Az utolsó negyedév tüzelőanyag-ellátását így is csak rendkívüli intézkedésekkel, újabb jelentős importtal, ezen belül nagyarányú dollár ellenértékű behozatallal tudták biztosítani.
A lakosság tűrőképessége az 1949 és 1953 közepe közötti megpróbáltatások során, a be nem váltott ígéretek, a vezetés többszöri ellentétes kritikája, illetve önkritikája következtében mélyponthoz közeledett. 1956. június 30-án a Rákosi Műveknél (!) néhány esztergályos sztrájkba lépett, és a debreceni téglagyárban is voltak munkabeszüntetések a normaemelés miatt. Az egyre éleződő feszültség miatt a Minisztertanács még október 4-én megszüntette a belföldi államkölcsönök kibocsátását. Mindezzel együtt sem válhatott volna a változás igénye lehetőséggé, a kommunista gazdaságpolitika látványos kudarcává, ha a nemzetközi feltételek nem módosulnak. A lengyelországi események azonban lendületet adtak a magyar társadalomnak, kitört az 1956-os forradalom és szabadságharc, amelyben nemcsak a magyar nép szabadságvágya, hanem a kommunista ideológia és gazdaságpolitika csődje is megnyilvánult.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969