2013. I-VI
 

A demokrácia ára
Szegedi László

Ronald Reagan (1911 2004), amerikai elnök mondta, hogy „a mohóság és a korrupció az ár, melyet a szabad társadalomért fizetünk“ („Greed, and corruption are the price we pay for a free society.”). A politikai pártok szociológiai vizsgálatának kezdetei az orosz Moisei Ostrogorski (1854 1919) és a német Robert Michels (1876 1936) nevéhez fűződnek. A tömegpártok által működtetett demokráciáról meglehetősen pesszimista következtetéseket vontak le.
Ostrogorski a demokráciát a párttagság tömegeinek közvetlen hatalmi-irányító tevékenységével azonosította, és arra a megállapításra jutott, hogy a hatalom minden tömegpártban a pártapparátus kezében van és a pártok – függetlenül a hangoztatott ideológiájuktól – szükségképpen nem-demokratikus jellegű alakulatok. Ennek ellenszereként azt a sokak szerint utópisztikus megoldást javasolja, hogy az állandóan működő pártokat laza egyesülésekkel kell helyettesíteni, melyek egy-egy meghatározott cél érdekében jönnének létre. Sokan nem veszik figyelembe, hogy ezek a laza egyesülések a valóságban is léteztek a feudalizmus korában (ilyenek voltak például a rendi egyesületek), melyek néha valóban csak átmeneti jelleggel alakultak meg (mint például a lengyel konföderációk).
Michels, a német szocialista vezető és szociológus Ostrogorski hatása alatt állt. Azt állította,1 hogy minden szervezet elkerülhetetlenül oligarchizálódáshoz vezet, ami nem pszichikai vonások, hanem a szervezeti körülmények miatt következik be. Többen azonban kimutatták (Seymour Lipset, Trow, Coleman), hogy a tömegszervezetekben nem mindenütt és nem mindig lépnek fel oligarchikus tendenciák. Az oligarchizálódást Michels kezdetben a demokráciát veszélyeztető jelenségként fogta fel, később azt hangoztatta,2 hogy az oligarchizálódás a pártok erénye, és a történelemnek abból a vastörvényéből fakad, hogy a vezérek sohasem adják át a hatalmat a tömegeknek, csakis más vezéreknek.
Juan Linz, Michels alapján, az „oligarchizálódás” tíz jelentését különböztette meg: 1. a vezetőség megjelenése, 2. a hivatásos vezetőség megjelenése és stabilizálódása, 3. a bürokrácia, azaz a fizetett, kinevezett apparátus kialakulása, 4. a hatalom centralizálódása, 5. a célok megváltozása: a végcélok (mint a szocializmusért vívott harc) felcserélődése eszközcélokra (a pártszervezet megszilárdítása), 6. az ideológiai merevség fokozódása, 7. növekvő különbség a vezetők és a párttagok érdekei és nézetei között, illetve a vezetők érdekeinek és nézeteinek túlsúlya, 8. a párttagok csökkenő szerepe a döntéshozatalban, 9. a pártellenzék feltörő vezéreinek befogadása a meglevő vezetőségbe, 10. a párt olyasfajta orientálódása, hogy az összes választó támogatását elnyerhesse, nemcsak a saját osztálya rokonszenvét.
Ez a leírás a hanyatlás kialakulási folyamataként is felfogható, mely szinte pontosan ezen a módon ment végbe a kommunista pártokban, és okozta a bukásukat. De ilyen folyamatok figyelhetők meg egyes demokratikus tömegpártokban és országokban is, ahol a pártstruktúra, a pártok programjai kiüresedtek és az emberek elfordulnak a politikától. A választásokon csökken a részvételi arány, vagy a néha nem is nagyon leplezett korrupció miatt az emberek kiábrándulnak a pártokból.
Max Weber (1864 1920) azt kutatta, hogyan függ össze a társadalmi élet három alapvető szférája: a hatalom, a gazdaság és az érték területe. A politikai értékek problémáját elméleti rendszerébe is beépítette. Megállapítása szerint a politikai viszonyok szociológiája szempontjából meghatározó jelentősége van a hatalom (politikai aspektus, hatalmi asektus) és a hatalom legitimációja (értékaspektus, kulturális aspektus) közötti összefüggésnek. Politikai szociológiájának középpontjában az uralom (Herrschaft) fogalma áll, melyet megkülönböztet a tágabb értelmű és a gazdasági erőből fakadó hatalom fogalmától. Pl. a bank hatalommal és nem uralommal rendelkezik a hitelért folyamodó kliensekkel szemben, ha monopolhelyzetet élvez a piacon. Az uralom magában foglalja a parancskiadás lehetőségét, mely által az uralmon levőnek módjában áll a kormányzottakkal szemben keresztülvinni a saját akaratát.
Az uralmi rendszer kialakításához és tartós működéséhez, a kormányzottak engedelmességéhez nem elégséges a puszta erő. Ehhez meghatározott értékrendekre és meggyőződésekre is szükség van. A társadalomtudományi és társadalompolitikai megismerés „objektivitása“ című cikkében (1904) Weber a legitimációs módok három „tiszta típusát”, ún. ideáltípusát különíttette el: a „tradicionális uralmat”, a „karizmatikus uralmat” és a „legális uralmat.” Az első kettőre főleg azért van szükség, hogy kimutassa a harmadik elvileg eltérő jellegét, kialakulását, a politikai modernizáció útját. A tradicionális uralom alapja az alattvalók azon hite, hogy a hatalom törvényes, mert mindenkor létezett. Az uralkodók a kormányzottakkal szemben olyan jogokkal és pozíciókkal rendelkeznek, mint az urak szolgáikkal szemben. Hatalmukat azonban korlátozzák a normák, melyeket a hagyomány szentesít. Az az uralkodó, aki akadálytalanul és korlátlanul megsérti a tradíciót, a saját, kizárólag a tradíció erejére támaszkodó uralma legitimációját veszélyezteti. A hatalmi apparátus kezdetben az uralkodó „háztartásának” kiterjesztéseként működik. Ezt nevezi Weber „patrimonizmusnak”.
A tradicionális uralom másik típusa a „szultanizmus”. Ennek jellegzetessége, hogy az uralkodó mentesül a hagyományos korlátoktól és teljes, kötetlen önkényuralmat gyakorol, mely sokkal inkább az alattvalók kikényszerített engedelmességén alapul, mintsem a tradicionális hatalom törvényeibe vetett hiten. Ehhez erős hadseregre van szükség, ami fokozatosan az uralkodói hatalom gyengüléséhez vezet. A feudális rendszert a tradicionális uralom külön változatának tekintette, melynek különféle válfajai vannak.
A karizmatikus uralom jellegzetessége, hogy a tradicionális vezér mások feletti uralma a vezérnek különös, mágikus képességeibe vetett hiten alapul. A karizmatikus vezér különös, reá ruházott küldetés betöltésére hivatott, és ennek nevében jogot formálhat az alattvalók engedelmességére. A hatalom itt is az uralkodó személyes jegyeire, nem pedig személytelen jogokra épül. A karizmatikus vezér forradalmi vezér, megváltoztatja a dolgok állását, kivezet a válságból, vallási vagy kvázi-vallási értelemben vett próféta.
A karizmatikus uralom legfőbb problémája az utódlás. Weber ennek három módját különbözteti meg. Az első esetben az utód köteles eleget tenni a meghatározott kritériumoknak, hogy karizmatikus vezérré válhasson. A második esetben a karizmatikus vezető maga jelöli ki utódját, és ezzel átruházza rá a saját karizmáját is. A harmadik esetben a karizmatikus vezető legfőbb tanítványai vagy követői jelölik ki az utódot, aki ezzel a karizma hordozójává válik.
A legális uralmat Weber a Nyugat politikai sajátosságának tekintette. Ez a jog uralma, mert mind a hatalom létezése, mind a hatalom hatóköre emberek által meghatározott tételes jogszabályoktól függ. Ez a rendszer a nyugati világ sajátja és a vallás mellett ez az egyik alapvető oka annak, hogy a világ a fejlettség oly magas szintjére emelkedett.
Míg a „rendi” jellegű szervezetekben az úr megosztja az uralmat a független arisztokráciával, addig – Max Weber szerint – a patrimoniális kormányzatban háznépének tagjaira vagy plebejusokra támaszkodik: vagyontalan, saját társadalmi becsülettel [itt a becsület a lényeg nem a presztízs, ezért helyeztem vissza a becsület szót -- Sz. L.] nem rendelkező rétegekre, akik anyagilag mindenestül hozzá vannak láncolva. A patriarchális és patrimoniális uralomnak, a szultáni despotizmusnak és a bürokratikus államnak valamennyi formája ebbe a típusba tartozik. Különösképpen a bürokratikus államrend a jellemző típusa, vagyis az, amelyik a legracionálisabb alakjában a modern államot specifikusan jellemzi. A modern állam kialakulása Max Weber szerint mindenhol azzal kezdődik, hogy a fejedelem fokozatosan kisajátítja a politikai javakat, a vele egyenrangú letéteményesek igazgatási, hadviselési, pénzügyi üzemelési eszközeit. A fejedelmi hatalom teljes kiküszöbölésével vagy messzemenő korlátozásával a politikai szervezetek ún. „szabad” közösségekké váltak, de nem az erőszakos uralomtól való szabadság értelmében, hanem abban az értelemben, hogy eltűnt a tradíció jóvoltából törvényes fejedelmi hatalom, mint minden tekintély kizárólagos forrása.
Minden politikai hatalomátruházás alapja, a rendi és a pártszervezeti vagy a demokrácia és diktatúra keretei között, ugyanaz: mindegyik a hatalom birtoklását igyekszik biztosítani, mégpedig elsősorban az uralmon levő csoport számára. A módszer is mindig ugyanaz: a hatalom biztosítása történhet rokoni alapon, pártállás szerint, azonos társadalmi csoporthoz tartozás alapján, ismeretség alapján, azonos világnézet szerint, azonos hűbéri rendszerbe, famíliához tartozás szerint stb. A hatalom biztosítható a választási rendszerrel, diktatúrával, jutalommal, megvesztegetéssel, stb. Ebben a folyamatban még a legfejlettebb demokráciákban is előtérbe kerülnek a kirekesztő stratégiák és a korrupciós jelenségek. Minden rendszerben a politikai hatalomban érdekelt, viszonylag csekély számú személy toborzás útján verbuvál kíséretet és igyekszik szavazatokat szerezni magának.
A pártok struktúrája eltér egymástól, de a struktúra felépítésénél nagyjából ugyanazok az eszközök állnak rendelkezésre. Így pl. a középkori itáliai városok „pártjai”, a guelfek és a ghibellinek pusztán személyes kíséretek voltak, de a hatalom biztosításához ugyanazon eszközöket használták fel, mint a mai pártgépezetek. A Guelf Párt Szervezeti Szabályzata (Statuto della Parte Guelfa) a 14. században az ellenzéki nemesek birtokainak elkobzását, a hivatalviselésből való kizárásukat és szavazati joguk megvonását, helyközi pártbizottságokat, szigorúan katonai szervezeteket és a besúgóknak járó prémiumokat írt elő. Ugyanezen eszközöket alklamazták a bolsevikok is az osztályellenség elleni harcban: az orosz kém- és besúgószervezetek, a fegyveres testületek, a burzsoázia (vállalkozók, kereskedők, papok, dinasztikus sarjak, rendőrségi ügynökök) lefegyverzése, politikai jogaik megvonása, vagyonuk elkobzása. Ezen intézkedések elsősorban azt a célt szolgálták, hogy az ellenfelek gazdasági eszközeinek kiiktatásával lehetetlenné tegyék politikai szerepvállalásukat és maguknak tartsák fenn a politikai korrupció és vagyonszerzés eszközeit.
A gazdaság és politika tehát szorosan összefügg az erkölcs és a korrupció kérdéseivel, amit az is jelez, hogy a közigazgatástant és a politológiát sok ország egyetemein az etika-tanszéken tanítják. (Arisztotelész rendszerében a politika nem volt apodeiktikus tudomány, hanem a gyakorlati tudás rendjében kapott helyet, az etikával és az ökonómiával együtt.) Max Weber feltette a kérdést,3 azonos-e a politikai cselekvés etikája minden más (az erotikus, az üzleti, a családi és a hivatalos) viszony etikájával? Miben tér el a „munkások és katonák” tanácsainak és a régi rezsim hatalmasságainak uralma? Az emberek azt fogják mondani, hogy nemes céljaikban. Ha azonban mélyebb vizsgálatnak vetjük alá ezen kérdéseket, Weber szerint azt láthatjuk, hogy minden rendszernek ugyanazok az eszközei és céljai, de más a gyakorlata. Minden rendszer szubjektív jóhiszeműséggel ugyanúgy nemesnek tartja saját végső céljait és ugyanúgy küzd azokért.
A rendi társadalmakban a „közjó” volt a köznemesi szabadságfelfogás hivatkozási alapja, de ez nem egyoldalúan individualista, tehát egoista alapon jelent meg, hanem a közos cél elérése érdekében kötött szövetségek képében, ahol tekintettel kellett lenni az erkölcsi megfontolásokra is. A durkheimi „altruista” vagy „egoista” korrupció között az a különbség, hogy az első esetben a klán vagy nemzetség érdekében folytatott tevékenységről van szó, amely intenzív lojalitást, a törzs más tagjainak számonkérhető támogatását és a családi, a csoporton belüli kapcsolatok megerősödését jelenti ott is, ahol azelőtt ilyen kapcsolatok nem voltak, míg a második esetben az egoizmusnak nincs társadalmi, sem közösségi korlátja.
Machiaveli 1513-ban, a Fejedelem (Il Principe) című művében (nyomtatásban 1532-ben jelenik meg) kifejti: „A szerzés vágya igen természetes és általános, az emberek mindent megkaparintanak, amit megkaparinthatnak, és ezért dícséret illeti őket, nem szidalom.” A fejedelemnek két dologra van szüksége, ezek a fortuna és a virtù. [Itt a virtú hosszú u-ján fordított vessző van, ha ez nyomdatechnikilag nem megoldható, rövid u-val kell szedni – Sz. L.] Az utóbbi a hatalom kérlelhetetlen akarása, a legfőbb emberi érték, mely a többiek, az ostobák és gyengék fölé emel, akik szintén gonoszak, ezért megérdemlik, hogy egy zsarnok uralkodjon fölöttük, mert „a világon csak tömeg van.” A fejedelemnek a hatalom elérésében nem szabad válogatnia az eszközökben. A politikában nincs erkölcs, csak szükségszerűség (necessità). [Itt a necessita hosszú a-ján fordított vessző van, ha ez nyomdatechnikilag nem megoldható, rövid a-val kell szedni – Sz. L.]
Ugyanakkor a virtusnak volt egy ezzel ellentétes rendi értelmezése is. Vitéz János Leveleskönyvében (1451) bukkan fel a Hunyadiak korának számos politikai jelszava, melyek új korszak nyitányát jelentették. Az önzés ellen, az erkölcsi nemességen, a virtuson (erény, mely a hírnév, a dicsőség iránti vágyat jelentette) alapuló új hivatali nemesség kialakulását eredményezték Magyarországon. Ezt egyfajta államhumanizmusnak is felfoghatjuk manapság. A szellemi műveltség „nemesítő erejét” Corvin Mátyás (1458 1490) is pártfogolta; nemesi leveleiben a „virtus” fogalma a humanizmusal, az emberséggel azonos. A humanitásnak ez az udvari értelmezése egységes viselkedési formát hoz létre. Kardos Tibor szerint4 Mátyást gyönyörködteti a sokszerűség, s a sokszerűségben az emberi lélek végtelenségének látszata.
A humanista nyilvánosság-modellt teljesen áthatotta a reneszánsz idealizmusa, mely kiküszöbölte a rendszerből az egoizmust. Bene Sándor kimutatta,5 hogy a reneszánsz nyilvánosság-modell szorosan kapcsolódott a jó hírnév humanista elvéhez. Ez a fajta hírnév erkölcsi alapon állt. Cicero (Kr. e. 106 43) világosan megkülönböztette a fama bona és a fama popularis fogalmakat. A valódi dicsőséget az előbbi szüli, ahol a makulátlan dicsőség végső soron nem más, mint az érdemszerző tettekről elterjedt hír („a család, a haza vagy az egész emberiség javát szolgáló számos és nagy érdemről elterjedt fényes hír,” mondja Cicero). Ezzel szemben az olcsó népszerűség, – hangsúlyozza Bene – a fama popularis, amely a csőcselék hibáinak és bűneinek dícsérete útján szerezhető meg, a rosszra hajló és oktalan aljanép „konszenzusára” épül.
A humanista dicsőség-modellt tehát nem a népszerűségre való törekvés hátsó szándéka uralta, hanem az értelmiségi elit tagjainak műveltségére támaszkodó publica censura. Ebben a humanista eszményben a fejedelmeket a gloriae cupiditas (dicsőségvágy) sarkallja nagy tettekre, a propaganda célja Bene szerint nem a tömegek közvetlen befolyásolása, hanem a gloriae cupiditas felébresztése, a nagy személyiség dicsőségszerző akcióra serkentése. A propaganda, orientációját tekintve, pragmatikus célok érdekében fejti ki hatását, de ezeket „örök” értékek közvetítésével törekszik elérni. A portugál humanizmus kiemelkedő képviselője, Jeronimo Osorio (1506 1580), De gloria (Firenze, 1552) című művében a gloriae cupiditast nem az ingatag véleményre alapozza, hanem természettől fogva bennünk lakozónak tételezi fel, s így végső soron isteni eredetet tulajdonít neki. Ebből pedig Bene beszámolója szerint nemcsak az következik, hogy a közvélemény nyújtotta dicséret változhatatlan természeti törvényként kíséri a tisztes cselekedeteket, hanem az is, hogy a dicsvágy egyúttal társadalomszervező erő, az emberi együttélés és a civilizáció fejlődésének záloga. Erasmus (1469 1536) Institutio principis christiani (1515) című művének kiindulópontja az, hogy az uralkodó erkölcse meghatározó az egész res publicára nézve, ezért kardinális kérdés, hogy az erény tükrének (speculum virtutis) szerepkörét betölteni hivatott személyiség védve legyen a legnagyobb veszéllyel, a haszonleső hízelgéssel szemben. Ezt a veszélyt Bene kimutatása szerint csak az „értelmiségi”, a keresztény humanista nevelő háríthatja el.
Erre hívta fel a figyelmet Kovacsóczy Farkas (1540 körül 1594) is, amikor rámutatott (De administratione Transylvaniae dialogus, 1584), hogy a hatalom gyakorlásához elengedhetetlen a kulturális alap, mert az anyagilag vagy politikailag bizonytalan helyzetű emberek csak a szilárd erkölcsi alapok által képesek elkerülni, hogy mások érdekeinek a kiszolgálóivá váljanak. »A nemes lelket ugyanis a veszedelmek nem rettentik el a kötelességtől, és ha kell, megveti a halált is. Mert a javak amelyeket a nagy férfiak hoznak hazájuknak, fontosabbak számukra saját jólétüknél és életüknél is... De az ifjú „hajlik a bűnbe, akár a viasz” írja a költő (Horatius, Epist. II. 3, 163.). Mihelyt ledobják a tanítók igáját, melynél súlyosabb nincs számukra, kezdenek a hízelgőkre hallgatni, akik (ez az ilyen fenevadak szörnyűsége) más-más arcot öltetnek fel velük, megrontják és az élet minden díszéből nyomorultul kifosztják őket. Így történik meg, hogy a derék embereket tüstént kirekesztik, s a züllötteket felveszik a fejedelem udvari emberei közé, ők aztán berepülik az egész udvart, szétosztják a hivatalokat és tisztségeket, a vámokat elsikkasztják, mint a hárpiák, mindent elfogyasztanak és beszennyeznek, a derék és hasznos polgárokat ádázul gyűlölik, támadják, tisztségeiktől megfosztják őket, elnyomják, méltatlansággal és gyalázattal sújtják, és ha képesek, életüket is elveszik... De nem szeretném, hogy azok a kiváló férfiak, akik a közügynek annyi hasznot hajtanak, hasonlókká váljanak a viperákhoz... Hogyan?... Ha jó az állam őre és igazgatója, azaz ha tisztes és jó erkölcsű, sohasem hagyja el tisztét, sohasem hagyja el hűségét, mégha halál jár is érte. Viszont aki rossz erkölcsű, duzzad az ambíciótól, heves és hirtelen természetű, annak semmi sem szent; csak betölthesse vágyait, és bármilyen úton-módon utat találjon a főhatalomhoz. Amiből következik, hogy amaz másoknak hasznára, magának kárára van, emez pedig a maga hasznát a másokénak elébe helyezi... Itt látod véleményemet, mire törekszik az ember elvetemült, hatalommal rendelkező lelke, a hiú dicsőségvágy, a tisztesség túlzott hajhászása, a féktelen bírvágy, hogyan rendeli alá minden ösztönét ezeknek, milyen kegyetlenül tombol az emberek élete ellen. Amiből könnyen levonhatod a következtetést, milyen igaz a mondás, hogy az élt jól, aki jól rejtőzködött, és hogy ki-ki elégedjen meg szerencséjével... aki ugyanis az üdvös korlátozásoktól és kölcsönös jótettektől fosztja meg az embereket, elveszi a Napot a világtól... Ha pedig így történik, rögtön feloldódik és semmivé lesz az emberi társadalom minden összhangja, az élet minden ékessége, minden jog és törvény, amely a rendet és az emberséget összetartja. Még az üdvösség sem menthet meg bennünket emberi segítség nélkül... Eleget mondtam immár annak bizonyítására, hogy az állam más nevében való kormányzásának tisztét vagy derék és nyugodt polgárokra bízzák, vagy gonoszok és lázadók kezébe kerül, s akkor sok nehézséggel és súlyos veszélyekkel jár. Hova menjünk hát, milyen jóshelytől, melyik istentől kérjünk tanácsot, hogy életünk ezen nélkülözhetetlen védelmezőjének kiválasztásában verembe ne essünk? Semmilyen szellem nem hiányzik, ha az okosság megvan... hiszen ha az ellentétek egyikét lebontjuk, a másikat szükségképpen meg kell erősíteni.« Ezzel Kovacsóczy arra céloz, hogy az uralkodónak a rendekkel együtt kell kormányoznia, demokratikus módon, hogy – egy érdemrendszeren belül – biztosítani lehessen a szakszerű kormányzást.
A 14. század közepétől a 17. század elejéig lejátszódó változások nyomán átalakult az információ- és értékközvetítés teljes feltételrendszere. Bene hangsúlyozta, hogy az írni-olvasni tudás elterjedésével, a kereskedelmi kapcsolatok bővülésével, a nyomtatás megjelenésével és tömegméretűvé válásával, a postahálózat és a sajtó kifejlődésével a res publica Christiana absztrakt nyilvánossága, az alattvalók közege mindinkább differenciálódik. A frissen felszínre tört csoportok racionális vita tárgyává teszik az információkat, s konkrét hatalmi befolyás híján, egyfajta megtűrt publikumként nyilvános diskurzust folytatnak az „újdonságokról.” Ez a publikum Bene kimutatásában a politikai manipulációnak eleinte virtuális, el nem ismert, de tudomásul vett és figyelemre méltatott szemlélőjévé, majd hivatkozási alapjává, végül célpontjává válik. Az utolsó fázis mindenütt az immár modern értelemben vett politikai propaganda kialakulásával jár együtt a 17. század első harmadában. A reprezentatív, humanista meghatározottságú nyilvánosság-modell érvénye azonban Bene szerint még hosszú ideig nem szűnik meg. Ez a nyilvánosság-modell (pontosabban annak átalakult, a felszínen továbbra is az eredeti értékrend determinálta udvari variánsa) egészen addig érvényes, ameddig az új modell, mely első lépésben az elmélet szintjén megszünteti, illetve a végletekig (az uralkodóra és közvetlen környezetére) korlátozza az érvényes nyilvánosság körét, hosszú vajúdás nyomán, a 16. század végén és a 17. század első harmadában meg nem születik.
A humanista politikaeszményből, mely az igazságosságot és a nyilvános disputa jogát hangsúlyozza és az „emberek” öntudatos polgárrá nevelhetőségét vallja, nem maradt más, mint a szólamok: technika, retorikus eljárások a problémák „kezelésére”, mondja Bene. Botero parafrázisával él, amikor hangsúlyozza: a politika a kormányzás technikái közé sorolódik, mint speciális eljárás (arte), amelynek az a feladata, hogy a reputáció növelésével megőrizze a távolságot kiváltságosok és alávetettek között, de folyamatosan oldja is az ellentéteket, hogy csillapítsa a szenvedélyek keltette elégedetlenséget a jó kormányzás (buon governo) útján. Bene szimbolikus jelentőségűnek tartja, hogy Giovanni Botero (1544 1617) Della ragion di stato és Justus Lipsius (1547 1606) Politicorum sive civilis doctrinae libri sex teóriái egyazon évben, 1589-ben hagyják el a nyomdát. Ezek a művek kizárják az uralkodói döntésekről folytatott bármiféle nyilvános diskurzus lehetőségét és a virtus, valamint a bölcsesség alárendelődik a központi akaratnak. Thomas Hobbes és John Locke „kompromisszumos” verziói pedig közvélemény helyett közérzületről beszélnek, s ezt a racionális összetevőjétől megfosztott „köz”-érzületet is a privátszférába utalják a 17. század közepén. »A humanista értelmiség válaszút elé kerül. Vagy az államapparátus tagjaként – hivatalos történetíróként, propagandistaként, diplomataként, hivatalnokként, esetleg a Cosimo Medici, illetve Richelieu óta állami irányítás alá került akadémiák tudósaként – kamatoztatja klasszikus műveltségét, vagy „felismeri”, hogy a tudatlan nép, a ragion di statóról fecsegő illetéktelen közönség nagyon is racionálisan okoskodik; a plebs fizetőképes keresletet, de ha nem, legalább jó hivatkozási alapot jelent saját tevékenységének igazolására. Sokan azonnal ajánlkoznak is a frissen felfedezett „közvélemény” hangjának megszólaltatására« írja Bene. A humanista politikaeszményből nem maradt más, mint a szólamok: technika, retorikus eljárások a problémák „kezelésére.” a politikai nyilvánosság beszédmódjai a 17. századtól egy új típusú diskurzus új logikája szerint épülnek fel. A nyilvános kommunikáció és a nyilvánosságról folytatott diskurzus keretmetaforái ettől kezdve a Színház és az Üzlet lesznek. Összefoglaló nevükön: theatrum politicum, mondja Bene.
A középkori moralizáló államelméleti művekkel szemben előtérbe kerülnek a hatalomgyakorlási technikák. A jó vagy a rossz fejedelemmel szemben az absztrakt hatalom érdekei kerülnek a középpontba. A szóhasználatban G. Etényi Nóra szerint6 a titkos és nyilvános, keresztény (morális) és machiavellista (immorális), rendi és abszolutista ellentétpár helyett a 17. század közepétől a nemzetközi közjog, a természetjog és az emberi jogok nevében folyó diskurzus dominál. Az államelmélet német klasszikusai, mint Pufendorf és Wolff a belpolitikai szempontok mellett a külpolitikai tényezőket is megvizsgálják, Európa egy részén pedig uralomra jut az abszolutizmus.
A szellemi elit új szimbólumrendszert és politikai stílust alkalmaz, melyben már kevesebb szerep jut a politika művészetének. Az új ideál a szimmetria, a „more geometrico” világa, a természetjog rendje. A hitviták a természetjog és az emberi jogok fejlődését eredményezték és a rendi ellenfelek is a természetjogra hivatkoznak. Megtörtént az isteni törvények, a természetjog és a pozitív jog szétválasztása, létrehozták az abszolutizmus vallási alapjait, a „bonum commune”, a „necessitas”, a „ratio status”, és az „utilitas publica” nevében. A hatalom rákényszerült, hogy a hirtelen felduzzadt nyilvánosságot is képes legyen elérni és befolyásolni. A nyomdák, kiadók, könyvkereskedések, új közösségi formák, az értő közönség számának növekedése folytán a kultúra tömegessé vált, megjelent a tömegtájékoztatás, a tömegszórakoztatás és a hiányos műveltségű közönség. A széles körű nyilvánosság kialakításában és befolyásolásában a szellemi elit is szerepet vállalt. A tudósok és hivatalnokok cenzúra, a röplapok és a publicisztika segítségével vállaltak szerepet a közvélemény formálásában. A hatalom arra törekedett, hogy létrehozza a saját szellemi bázisát, hogy saját kulturális elitet és hivatalnokréteget képezzen ki, ami idővel létrehozza a bürokráciát és a vele egy tőről fakadó közvéleményt. A hivatásos bürokrácia a korrupciót is bevezette a politikába, melyet nem korlátoztak többé a nemesi kultúra jellegzetességének számító virtus idealista szempontjai.
Dániában az ún. nemesi kormányzás (Adelsvaelde) idején sor került a királyi birtokok közigazgatásának lassú de következetes reformjára, amely hatékony számvitelhez és a jövedelmek gondos elosztási rendszeréhez vezetett az adminisztrátorok és a korona között. A születés helyett az adminisztrációt fizetett hivatalnokokra bízták. Ez elejét vette a korrupciónak. Az egyházi javak elkobzása a reformáció után háromszorosára növelte az állami bevételeket, és a teli államkassza anyagilag is támogatta a közigazgatást, ami korszakalkotó jelentőségű volt a maga idejében. III. Krisztián (1533 1559) hozzálátott a flottaépítéshez és egy, a legszorosabb felügyelet alatt álló hivatalnokréteg kiépítéséhez.. Ez a kormányzás rendkívül hatékony volt, és olyan nagyszerű államférfiakat adott az országnak, mint Peder Oxe (1520 1575), Herluf Trolle (1516 1565), Johan Friis (1539 1570) és Peder Skram (1503-1581).
De már ez a korszak is nagyban alkalmazkodott a modern kor köveltelményeihez. Erich Fromm szerint7 a középkori társadalomban még az etikai normák határozták meg a gazdasági viselkedést. A 18. században alapvető változás következett be, a gazdasági viselkedés elvált az etikától és az emberi értékektől. Új társadalom akkor jön létre, amikor a fejlődési folyamattal párhuzamosan új ember lép színre. Az új paradigmát direkt módon mondta ki Bernard de Mandeville (1670k 1733), angol költő és író (Mese a méhekről, avagy magánvétkek, közhaszon – Fable of the Bees; or, Private Vices, Public benefits, 1714), aki szerint a gazdaságot nem az erények viszik előre, hanem az önző gyarlóságok. A polgárság tehát a gazdasági életből a politikába az individualizmusból eredő egoizmust hozta magával. Mandevile szimpatizált az alsóbb néposztályokkal, ugyanakkor cinikus álláspontját bizarr realizmussal fejti ki. Úgy véli, hogy a gyarlóság ugyanúgy szükséges az állam felvirágzásához, mint az éhség az ember egészségéhez. Műve nagy népszerűségnek örvendett az enciklopedisták körében. Helvétius (1715 1771) a személyes haszon és az „ésszerű” egoizmus elvét (Szellemről, 1758), mely az emberiség történetének alapja, fejti ki
Lényegében hasonló véleményt vall Adam Smith (1723 1790), a kapitalizmus gazdaságelméletének kidolgozója is, A nemzetek gazdagsága című könyvében (1776). Szerinte: „A jólét minden tekintetben a szabad, és az értelem által korlátozott egoizmuson alapszik.” Úgy véli, hogy a gazdasági haladás és növekedés feltétele a tőkefelhalmozás, a megtakarítás és a szabad-kereskedelem. A gazdagság forrása a munka és az emberi tevékenység. A közhatalom az individualizmust csak annyiban korlátozhatja, hogy az emberek ne térjenek el az igazságos takarékosságtól és ez ne korlátozza mások hasonló jogát. A munkamegosztás növeli a gazdagságot, a gazdagság szabályozó mechanizmusa pedig a kereslet-kínálat szabad működéséhez kapcsolódó személyes érdek. Ugyanakkor a javak elosztásánál ez az optimizmus nem bukkan fel, mert a járadék és a profit megrövidíti a béreket. Ezért a gazdasági tevékenységet szerinte el kell választani a mindennapi élettől, melynek az erkölcsön kell alapulnia. Korábbi művében (Az erkölcsi érzék elmélete, Theory of Moral Sentiments, 1759) az individualizmus nem egyszerű egoizmus (selfinterest), ez csak a gazdasági életben megengedett (bár ma már ez a tétel erősen vitatható), mely igazságos összhangban van mások hasonló törekvéseivel és a köz javát szolgálja.
A politikai harcokban akkor erősödnek fel a korrupcióval kapcsolatos hangok, amikor egy másik csoportosulás, frakció vagy párt akarja a rendszert megváltoztatni vagy hatalomra kerülni. Így például a velencei köztársaságban az Orseolo-családot, amikor tagjai uralkodói hatalomra törtek, száműzték. A dózsék uralmát két álladó tanács felállításával korlátozták. A velencei alkotmány a pápa és a császár harcának idején, a 12. század végén alakult ki. A 16. és 17. századi velencei választási etikai normák szigorú erkölcsi követelményeket fogalmaztak meg, pl. törvények tiltották a választási agitációt, de ezt csak kevesen tartották be. A rendeletek azon a személeten alapultak, hogy a patrícius, mint választópolgár önálló egyén, aki felebaráti erényeinek és a haza javának kérdéseiben a válaszokat kizárólag saját szívében és értelmében keresi, tehát nem áll mások befolyása alatt.
Az elsődleges emberi érdek azonban mindig is a személyes haszon volt, melyet az altruista megfontolások a rendi berendezkedésben is csak némileg képesek szabályozott keretek között tartani. A velencei választók a valóságban nemzetségi klánokba tömörülve tíztől akár többszáz taggal is rendelkező frakciókat alkottak a Nagytanácsban. A patrícius-oligarchiák táborán belül zajló klán- és frakcióharcok határozták meg, hogy ki milyen mértékben részesült a hatalmból. A broglión (jelentése intrika, csalás) reggel tíztől délig csak a nemesek találkozhattak egymással: kinevezésekkel kereskedtek és különféle cselszövéseket ötlöttek ki. Az itt zajló politikai tőzsde, a szavazatok kiárusítása a választások alkalmával, belső összefonódást eredményezett a köztársaságban és a szegényebb patríciusok előtt megnyitotta az utat a nagypolitika felé, amivel gyógyítgathatták a frusztrációjukat. Ez a különleges választási rendszer a nem-patríciusoknak is lehetőséget biztosított a korrupcióban és ezzel a hatalomban való részvételre, ezért mindenki támogatta.
Valószínűleg ez a gyakorlat tartotta ébren a szegényebb polgárok érdeklődését is a velencei politikai élet iránt. A korrupció formái azonban minden rendi és polgári államban hasonlóak voltak, legfeljebb a léptékek különböztek. A modern politikai pártok részben azért teszik szkeptikussá az embereket, mert a szoros ellenőrzés miatt a közember kiszorul a hatalomból és így nem tudja kivenni a részét a jogilag szabályozott korrupcióból.
A modern politikai pártok kialakulásában Max Weber szerint három fázis különíthető el: a párt mint arisztokratikus érdekcsoport, amikor a politikát egymással szemben álló főúri csoportok érdekei határozzák meg; a párt mint politikai klub, mely egy honorácior-típusú fázis, amikor az (értelmiségi) elit küzd az oligarchiával a hatalomért; és a modern tömegpárt, a „pártgépezet” fázisa, melyben a képviselők a kollektív pártérdeknek és a párt támogatóinak vannak alávetve.
Kezdetben Angliában, akárcsak Magyarországon, a mai értelemben vett pártok nem voltak egyebek, mint az arisztokraták kíséretei. A Kalandosok Társasága Magyarországon a familiaritás rendszerén alapuló politikai pártszerveződés volt. Ez a kifejezés a 13. századtól jótékony vallási szervezeteket takart, melyek feladata volt gondoskodni az elhunyt tagok tisztességes eltemetéséről, gyászmise mondásáról stb. Később politikai céllal is alakultak kalandos szövetségek. Ilyen volt az 1525-ben alapított arisztokrata kalandos szövetség is, mely az 1526. április-májusi országgyűlésen sikeresen döntötte meg Werbőczy István köznemesi alapú nádori hatalmát és a királyt teljhatalommal ruházta fel. Ugyancsak a magyar familiaritás rendszerén alapuló hivatalnoki és hatalomérvényesítési klientúra része volt a familiárisoknak adományozott tisztségek rendszere, melyek közül egyesek, mint pl. az alnádori, az erdélyi alvajdai stb., minden bizonnyal jövedelmező, de csak ideiglenes tisztségek voltak. A helyi önkormányzatban az eredetileg ugyancsak familiárisi alapú alispáni tisztségekből azonban a nemesi közigazgatás élén álló, reális hatalommal rendelkező választott tisztségek lettek. Ez a politikai hatalom a köznemesek 13. századi mozgalma során töltődött meg tartalommal. Az erre épülő közigazgatási hatalom fontosabb volt, mint annak anyagi vonatkozása, hiszen a tisztség nem járt együtt fizetéssel.
Politikai pártszerveződések voltak a lengyel konföderációk is, melyek a középkorban bizonyos politikai cél érdekében alakultak. Az 1493-ban létrehozott sejmek és a sejmikek mellett ezek alkották a harmadik rendi képviseleti intézményt Lengyelországban. A konföderációk keretében természetes személyek tettek esküt egymás előtt, hogy szövetségre lépnek valamilyen politikai cél elérésére. Konföderációk már a középkorban is létrejöttek (először 1352-ben) az interregnumok idején.
Angliában az adók megszavazása céljából először Földnélküli János király (1199 1216) hívott a shires-ekben választott lovagokat a Great Council egyes üléseire. 24 báró a Magna Charta kikényszerítésével (1215) a Great Councilt a shires, towns és boroughs választott képviselőivel szélesítette ki, és létrehozták a Parlamentet. Az 1248-as oxfordi statútumok kibocsájtása előtti korszak a községek hatalmának és képviseletének hajnala. A lordok később maguk mellé vettek két polgárt minden városból és mezővárosból, hogy hatékonyabban tudják korlátozni a király hatalmát. Valahányszor egy peer pártot cserélt, őt követte a teljes, tőle függő klientúra is. I. Erzsébet uralkodása alatt (1558 1603) még a peerek voltak a bírák a községi választásokon. Egy korabeli közmondás szerint csak azt szabad képviselőnek választani, akiből hiányzik a három P: „sine Prece, sine Pretio, sine Poculo” (közbenjárás, megvesztegetés, ivás nélkül). Ez azonban nem gátolta meg a visszaéléseket. A Reform Billig (1831) a nagy nemesi családok és a király számos választókerületet felügyeltek. Ezekhez közel álltak a honorácior pártok, melyek a polgárság hatalmának növekedésével jöttek létre.
Az uralkodó az angol kisnemesség és járulékos réteg, tehát a gentrynek nevezett patriciátus támogatását eredetileg a bárókkal szemben vette igénybe. A király juttatta őket a „self-government” hivatalaiba, hogy később mindinkább függő helyzetbe kerüljön velük szemben. Ez a réteg saját társadalmi befolyása érdekében kezdetben ingyen vállalta el a helyi igazgatás összes hivatalát. A peerek megvetették a számadást, ezért az alsóházra bízták az állam pénzügyeinek ellenőrzését. A gentry jövedelme 1600-ban már magasabb volt, mint a peerek a püspökök és a yeomanek együttes jövedelme. Az 1625 1634 között eladott földek több mint felét a lovagok és a getlemanek vásárolták meg, akiket gazdasági érdekeik a burzsoáziához kötöttek, mert cím és birtok nélkül csak a vállalkozásból tudtak megélni.
Az örökösödés együttjárt a megvesztegethetetlenséggel. Mivel a lordok nem választás, hanem öröklés útján jutottak hivatalukhoz, nem befolyásolta őket a pártpolitikai érdek és az azt jellemző korrupció sem. A bárók a hatalomra koncentrálnak, nem a pénzre, ami a hatalom elvesztéséhez vezetett. A korona örült a peerek hanyatlásának és a peerségek számát folyamatosan csökkentették, hogy a koronának nagyobb hatalmat biztosíthassanak. Erzsébet királynő csak a legszükségesebb esetben hívta össze a parlamentet és a lordok házának tagságát 65-re apasztotta. A 12. századtól Anna királynő (1702 1714) uralkodásáig 565 peerség szűnt meg. Franciaországban III. Henrik idejében (1574 1589) már csak 8 hercegi pairség létezett.
A hatalomból formálisan kirekesztett csoportok számára mindig is a korrupció volt a hatalomban való részvétel egyik formája. Angliában Erzsébet királynő és a két első Stuart-uralkodó idején (1603 1649), egyes csoportok vagy személyek hivatalokat, licenciákat, privilégiumokat vásároltak a miniszterektől és az udvari emberektől, mielőtt a gentry még vagyonának és politikai ambícióinak megfelelő befolyásra tett volna szert. Magyarországon pénzért szabadon lehetett nemesi címhez jutni, egy sor monarchiában pedig, köztük az egyházi államban is a 17 18. században hivatalt lehetett vásárolni. Ez akkoriban általános és a közvélemény által alapvetően elfogadott jelenség volt, akárcsak a Rzeczpospolitában a helyi korrupció. Pl. a baronet titulust 1611-ben I. Jakab vezette be a nemesi címek tömeges adományozásával egyetemben a földbirtokos elit aspirációinak kielégítésére és az ulsteri protestáns betelepítések ösztönzésére. Amikor azonban az udvar túlságosan gátlástalanul alkalmazkodott a piac igényeihez és több címet adott el az előre rögzítettnél, és alacsony társadalmi állású emberek is megszerezhették, a cím ára nagyot esett, s végül már házalók is foglalkoztak in bianco oklevelek értékesítésével. Ezért 1707-ben beszüntették az adományozását.
Antoni M±czak a modernkori korrupcióról írt tanulmányában kimutatta,8 hogy a Rzeczpospolitában a nemesség másként ítélte meg a kincstárba befolyó pénzekkel való visszaéléseket, mint a helyi hivatalviselés során történt manipulációt. Csak a közvagyon kárán történő meggazdagodást ítélték el, a hivatalviselésből származó magánjövedelmeket a hivatali javadalmazás részének tekinteték: „...bizonyítottnak vehető egy, a maitól eltérő etikai felfogás léte is. Ennek a következő gondolatmenet lehetett az alapja: a kincstárnokok és az irányításuk alá tartozó apparátus a közpénzek letéteményesei, s mint ilyenek kötelesek elszámolni velük a Rzeczpospolita előtt... A sztaroszta [hivatalnok, gazdatiszt, intéző, haszonbérlő, stb. viszont]... a közvagyont régebbi szolgálatai vagy éppen gyakorolt hivatali tevékenysége elismerése gyanánt kezeli.”
Ez a korrupciós rendszer tehát lehetőséget adott a tisztviselőknek, hogy saját hasznukra aknázzák ki a hivatalukat. A kormányhivatalok lepénzelésével a kereskedők és mások számára megnyílt az út a hatalom befolyásolása felé. Lengyelországban a királyi birtokon folytatott gazdálkodás a sztaroszták számára szintén egyfajta spoils-ot jelentett, azaz olyan gazdasági pozíciót, melyet a hatalmi elit számára tartottak fenn a hatalomban való részvétel jutalmaként.
Kezdetben Angliában és a Rzeczpospolitában is a nagy földbirtokosok mondták ki a döntő szót a választó ellenében. A politika azonban meggyorsította a pénz forgását. A választások általában tömeges pénzügyi tranzakciók voltak, és felháborodást csak akkor váltottak ki, ha valaki csalt a szavazatok eladásakor, ha a kliens-rendszer nyílt korrupcióba csapott át. A demokrácia tehát olyan rendszer, melyben nincs szükség diktatúrára ahhoz, hogy az elit gazdasági és egyéb érdekei érvényesülhessenek.
A honoráciorok (papok, tanárok, professzorok, ügyvédek, orvosok), tehát mindazok, akik Nagy-Britanniában gentlemannek tekintik magukat, eleinte csak alkalmi szervezeteket, helyi politikai klubokat hoztak létre. Országos pártok, egységes programok és hivatásos politikusok ekkoriban még nem léteztek. A szervezetek feladata a választások idején a program széleskürű megismertetése és az ütőképes agitáció végrehajtása volt a képviselő által. A tömegek mozgósításának és megnyerésének módszereit a tömegdemokrácia, a tömeges választójog teremtette meg, amikor Max Weber szerint (1989) a választási stratégia végrehajtásakor mindennél fontosabb lett a vezetés maximális egysége és a legszigorúbb fegyelem. A választási üzemet vagy ahogyan az angolszász országokban nevezik, a „gépezetet” a honoráciorok és a paralmenti képviselők helyett már parlamenten kívüli, főfoglalkozású politikusok, vállalkozók (amerikai „boss”, angol „election agent”), fizetett hivatalnokok irányították.
Ebben a formailag messzemenőleg demokratizált rendszerben gyakorlatilag a parlamenten kívüli erők kezében van a hatalom, akiktől a gépezet működése pénzügyileg függ: a politikai vállalkozóktól vagy a politikai célok pénzügyi támogatóitól. Az apparátus vagy a politikai gépezet képes sakkban tartani a parlamenti képviselőket és messzemenően rájuk tudja kényszeríteni akaratát. A vezér kiválasztásánál az akarati tényezők mellett fontos, hogy olyan személy legyen, akit követ a gépezet, aki demagóg szónoklatának és karizmájának erejével képes a tömegeket irányítani. A puszta demagógot csak a parlamenti bizottságokban végzett munka képes pozitív módon kiszelektálni, ahol jelentéseket kell előterjeszteni és nyilvánosan kell egy adott ügyet bírálni. A gépezetet tehát a népszavazásos demokrácia teremtette meg.
Nagy-Britanniában a népszavazásos forma 1868. utáni felülkerekedése a honorácior fázison Ostrogorski leírásában9 kísérhető figyelemmel. A toryk vidéken főleg az anglikán lelkészre támaszkodtak, mellette a tanítóra, főképp pedig a county nagybirtokosaira. A whigek viszont többnyire olyan emberekre, mint a nonkonformista prédikátor, a postamester, a kovács, a szabó, vagyis azokra a kézművesekre, akikről feltételezték, hogy az emberek elbeszélgetnek velük. A városokban a pártpreferenciák gazdasági, vallási, családi erővonalak mentén oszlottak meg, de itt is a honoráciorok voltak a politikai üzem hordozói. Efölött állt a parlamenti pártszervezet és a „leader”, aki a minisztertanács vagy az ellenzék elnöke volt. A leader mellett tevékenykedett az „ostor” (whip), akinek a kezében volt a hivatalok elosztásának joga, tehát állásokkal jutalmazhatta meg a nem fizetett politikai támogatókat. Emellett azonban idővel megjelent a választókörzetben egy tőkés vállalkozói figura, az „election agent” is.
1868-tól előbb a birminghami helyi választásokon, majd országosan is kialakult a „Caucus”-rendszer. A lökést ehhez a választójog demokratizálása adta. Az 1832-es reformtörvények értelmében a felnőtt férfi lakosság egyötödének volt szavazati joga. Az 1867-es törvény csökkentette a cenzusokat, így újabb nagy csoportok szereztek szavazati jogot. A választók száma 1 millióról 2,5 millióra emelkedett. A tömegek megnyeréséhez hatalmas szervezeti apparátust kellett kiépíteniük a pártoknak, elkerülhetetlené vált a politikai üzem állandó működtetése, a gépezet parlamenten kívüli irányítása és a mindenre kiterjedő szigorú bürokratizálás. Ebben a rendszerben a honoráciorok és a whip háttérbe szorultak és a hatalom a párt élén álló néhány személy, végül egy ember, a leader kezében összpontosult. A parlament fölött tehát lényegében egy népszavazásra támaszkodó diktátor áll, aki a „gépezet” segítségével maga mögé állítja a tömegeket, ahol a parlamenti képviselők csak a leader kíséretéhez tartozó javadalmasok. A Caucus-rendszer, a liberális pártokban országos szinten először 1877-ben győzedelmeskedett, amikor Gladstone választási kampánya megbuktatta a sikere tetőpontján álló Disraelit.
Ez a rendszer egy cezarisztikus népszavazásos elemet hozott felszínre, élén Gladstone-nal a választási csatatér diktátorával, akit lenyűgöző, „nagy” demagógiája és a tömegeknek az ígéretekbe vetett szilárd hite juttatott hatalomra. A Caucus azért volt olyan hatékony rendszer, mert nemcsak anyagi előnyöket biztosított a politikusnak, hanem kielégítette hiúságát is: Justice of Peace vagy Member of Parliament lehetett, a különösen nagy mecénások esetében pedig a peerré válás lehetősége is nyitva állt. Manapság már a Munkáspárt prominens személyiségeiből is főrend lesz Nagy-Britanniában, legkésőbb akkor, ha visszavonulnak a politikától. Max Weber ezt a rendszert „a tömegek érzelmeinek kihasználásán nyugvó diktatúrának” nevezte. Ilyen összefüggésben érthető Sir Wintston Churchill (1874 1965) mondása is, hogy a demokrácia rossz rendszer, de jobbat még nem találtak fel: „A demokrácia elleni legjobb érv egy ötperces beszélgetés egy átlagos választóval.“ – mondta. A brit parlament engedelmes szavazógépezetté vált, ahol nagyobb lázadások, mint amilyen 2003-ban az iraki háború ellen és után volt tapasztalható – csak kivételesen fordulnak elő. Láthattuk azonban, hogy nemcsak az egoizmuson, hanem az altruizmuson felépülő demokrácia is lehetséges, melyben a rendszert saját becsülettel és jövedelemmel rendelkező egyének irányítják és így a korrupciót kulturálisan és nemcsak gazdaságilag szabályozott módon lehet keretek között tartani.
Ennek a pártgépezeti rendszernek a korrupciós veszélyeire a népszavazásos rendszert különösen korán és tisztán érvényre juttató amerikai rendszer mutat rá a legjobban. A korai időszak amerikai politikusai közül sokan gyanakvással tekintettek a pártokra. George Washington a Farewell Address című írásában a pártok „megrontó hatásaira“ figyelmeztetett. (“A Közösséget gonosz féltékenységgel és hamis félelmekkel izgatja fel, az egyik fél gyűlöletét gerjeszti fel a másik ellen, s időnként zavargást és felkelést szít,“ írta Washington.) James Madison az érdekképviseleti szervekhez kapcsolta a pártokat, és fokozatosan arra a felismerésre jutott, hogy lehetővé teszik a hasonló gondolkodású emberek együttműködését egy bizonyos cél érdekében.
Az amerikai államok kezdetben elutasították az erős központi hatalom elvét. A berendezkedés a lengyel nemesi köztársaság anarchiájához volt hasonlatos. Az államokat a Kongresszus (az első kontinentális kongresszust 1774-ben tartották Philadelphiában, a másodikat 1776-ban, ez kimondta a függetlenséget Nagy-Britanniától) és a Konföderáció Szabályzata (Articles of Confederation, elfogadva 1781-ben) fogta egybe. Ez utóbbi azt az elvet követte, hogy: „Az a legjobb kormány, mely a legkevésbé kormányoz” („That government is best which governs the least."). Ez a gondolkodásmód ismert volt a lengyel nemesi köztársaságban is. Az annapolis-i konvent a „Konföderáció Szabályzatának felülvizsgálatára” szólított fel. Ezért a Kongresszus 1787 késő őszén korlátozott jogkörrel rendelkező konventet hívott össze Philadelphiába. A prominens küldöttek (George Washington, Benjamin Franklin, James Madison és mások) azonban figyelmen kívül hagyták a felhatalmazást és elhatározták, hogy erős központi hatalmat hoznak létre, mely az Egyesült Államok alkotmányának elfogadásában (1787) öltött leginkább testet. A legfontosabb alkotmányos elv a federalizmus volt, mely szerint a szuverenitás megoszlik a központi kormány és az államok kormánya között. Ezzel elkerülték a központosítás veszélyét és kielégítették az államok törekvését is a függetlenségre. A federalizmus 1787 előtt ismeretlen berendezkedési forma volt.
Az antifederalisták Montesquieu-re hivatkoztak, aki szerint a kis köztársaságok jobban tudják képviselni az emberek érdekeit, mint a nagyok. Az alapító atyák (Framers, az alkotmányozó gyűlés résztvevői) szerint nagy a veszélye annak, hogy egy népi kormány a többség zsarnokságává válik. Egy személyiség vagy egy politikai vihar hatása alatt a többség irracionális tömeggé válhat, mely nincs tekintettel másokra. A Framers-ek ezért olyan berendezkedést kívántak létrehozni, mely lehetővé teszi a a többségi kormányzást, de a kisebbségi érdekeket és az egyéni jogokat is megvédi. Úgy vélték, hogy az Egyesült Államoknak nem demokráciának, hanem inkább köztársaságnak kellene lennie. 1787-ben a demokratikus kormányzás azt jelentette, hogy az emberek egy nagy gyűlésen jönnek össze, hogy közvetlen módon döntsenek a közügyekről. A köztársasági vagy képviseleti kormányzás pedig azt, hogy választott hivatalnokok gyűlnek össze a képviseleti intézményekben, hogy meghatározzák a politikát. Az első tehát a demokrácia tömeges formája, a második a tágabb elit kormányzása, a velük szoros kapcsolatban álló képviselők útján, akárcsak a nemesi köztársaságokban. Washington úgy képzelte el, hogy Amerikát a „gentlemenek”, tehát a földbirtokosok és az egyetemet végzett emberek fogják irányítani.
A Framers-ek képviseleti demokráciáról vallott elvei közel álltak Burke (1729 1797) elképzeléseihez, aki a Levél a bristoli sheriffhez (Letter to the Sheriffs of Bristol) című művében azzal érvel, hogy a képviselőknek mint nyilvános megbízottaknak kell cselekedniük: azok érdekeit kell képviselniük, akik megválasztották őket, de ennek az érdeknek a természete számukra és nem a választók számára meghatározó. Burke aggódott, mert úgy látta, hogy a társadalom nagyon könnyen képes önző társadalommá degenerálódni, ezért elengedhetetlennek tartotta, hogy a képviselők függetlenítsék magukat a népi „hóbortoktól.” A Framers-ek tehát valami olyasféle közösségi politizálást képzeltek el, mely a New England-i protestáns önkormányzatok irányítását jellemezte, mely független a pártpolitizálástól, és mely ma a civil szervezetek érdekérvényesítési módszereit jellemzi. Végül azonban arra a kompromisszumos megoldásra jutottak, hogy az elnököt az elektori rendszerben kell megválasztani négy évre, és egyszer újraválasztható.
A korai amerikai pártok eredetével kapcsolatban elég sok a bizonytalanság. Annyi bizonyos, a Thomas Jefferson és Alexander Hamilton közti rivalizálás során jöttek létre. Jefferson az államok jogait és a kisbirtokosokat védelmezte, Hamilton pedig az erős központi kormányzat híve volt és a gazdagok érdekeit képviselte. Jefferson és követői megalapították a Republikánus Pártot és úgy tekintették magukat, mint az amerikai forradalom önkormányzati elvének és politikai egyenlőségének valódi örökösei. Hamilton erre megszervezte a Federalista Pártot (1787 k.), melynek tagjai az alkotmány valós őreinek tartották magukat. Jefferson azt állította róluk, hogy a gazdagok és előkelők érdekeit képviselik. Miután Jefferson az 1800-as választáson legyőzte Adams-et, a diszkreditált Federalisták nem kerültek többé hatalomra. Az 1816-os választások után a párt össznemzeti szervezetei megszűntek, és az 1820-as években végleg eltűnt a politikai színtérről.
Az úgynevezett „jó érzés korszakában“ (Era of Good Feeling) James Monroe-nak az 1820-as második elnökválasztási ciklusban nem volt ellenjelöltje és úgy tűnt, hogy az ország pártok nélkül is működhet. Monroe azt mondta Andrew Jacksonnak, hogy a szabad kormányzat pártok nélkül is képes működni. A politikai viták során azonban a republikánusok nagyjából 1830-ra két csoportra váltak szét: az Adams vezette Nemzeti Republikánusokra, akik a korábbi Federalisták politikájára emlékeztető irányvonalat képviseltek, és a Jackson vezette Demokrata Republikánusokra (a későbbi Demokrata Pártra), akik Jefferson követőinek tartották magukat.
Az alkotmány kritikusai úgy vélték, hogy az nem a népszuverenitás érvényesülését, hanem a felső rétegek uralmát szolgálja. 1820-ig a választójog kiterjesztése nem volt általános. Andrew Jackson elnök (1829 1837), a nyugati parasztok jelöltje először alkalmazta a populizmus módszerét, hogy biztosítsa saját uralmát. Elhatározta hogy véget vet a gazdagok arisztokratikus uralmának és szélesebb néptömegekre fog támaszkodni. Ezért hozzálátott a választójog kiszélesítéséhez, és 1850-re gyakorlatilag a teljes fehér felnőtt férfilakosságnak volt szavazati joga. Hozzálátott a közhivatalok adományozásához is a párthíveknek, ami létrehozta a hatalmas méretű korrupciót, az ún. spoils systemet.
Jackson eszménye a tömegdemokrácia volt. A közemberek azonban számbeli fölényük ellenére is erőtlenek, ha politikailag nincsenek megszervezve. Andrew Jackson ezért az 1820-as években újfajta pártot hozott létre, mely a pártgépezet révén képes volt a tömegek mozgósítására. Míg Jefferson pártja csak a felső vezetés szintjén volt jól szervezett, Jackson egészen a legalacsonyabb szintektől kiépítette a pártszervezetet (“grass-roots” party), és a nagy választói tömegeket célozta meg. Jackson Demokrata Pártja bizottságokból és klubokból állt az összes: nemzeti, állami és helyi szinten, melyeknek minden megfelelő személy tagja lehetett. A Jackson elnökségétől számított húsz évet gyakran írják le úgy, mint a „közember felemelkedését” („the rise of the common man"). Sikerült meggyőznie az államokat, hogy az elnökválasztás során a népszavazásos rendszert tegyék meg az elektorok kiválasztásának alapjává. A népszavazás győztese így megkapja az állam elektori szavazatait. Az 1832-es választáson először történt meg, hogy az országos politikai konventek választották meg – Dél-Karolina kivételével – az elnökjelölteket, míg korábban az állami törvényhozások, tömeggyűlések vagy a kongresszusi caucusok delegálták a jelölteket.
Ez a rendszer a maga nyitott, demokratikus elveivel nagyon haladónak tűnik, de a rendszer legfőbb problémája a közemberek alacsony vagy átlagos kulturális szintje, tehát a könnyű befolyásolhatóságuk. A tömegdemokrácia mára beigazolta Burke félelmeit is, ahol az önzésnek, a nép szeszélyeinek és a vulgarizálódásnak – a megfelelő arisztokratikus kultúra hiánya miatt – nincs semmilyen korlátja, mert a tömegdemokrácia a gyenge átlag uralmát jelenti, hiszen a társadalomban ők vannak többségben, ezért a politikusok is kénytelenek elsősorban az ő kegyeiket keresni, ami lerontja a kultúra színvonalát. A tömegdemokrácia problémájának megoldása tehát az átlag magas kultúrszintje. Ezért ma a Framers-ek nézeteit is újra figyelembe kellene venni. George Washington a Farewell Address (1796) című írásában a politikai pártokat bírálva úgy vélte: ”Mindazon adottságok és szokások közül, melyek a politikai prosperitáshoz vezetnek, a vallás és az erkölcs azok, melyek elengedhetetlen támaszaink”.
Amikor Tocqueville az 1830-as évek elején, a jacksoni éra csúcspontján, meglátogatta Amerikát, úgy látta, hogy „az Egyesült Államokban a többség kormányoz”, de az összbenyomása nem volt pozitív: „Nem ismerek egyetlen országot sem, ahol a gondolkodás függetlensége és a vita valódi szabadsága oly kevés, mint Amerikában.” Tocqueville úgy látta, hogy az amerikaiak túlságosan is alkalmazkodnak a többségi véleményhez, és félnek az elszigetelődéstől, ha népszerűtlen véleményeket képviselnek. A többségi elvet Goethe is elutasította (Wilhelm Meister vándorévei avagy a lemondók, 1829): „Nincs viszolyogtatóbb, mint a többség; áll ugyanis kevés számú, erőteljes élenjáróból, alkalmazkodó gazfickókból, hasonuló egyénekből, s végül az utánuk dülöngélő tömegből, amelynek halvány fogalma sincs, mit akar.” Tocqueville, akárcsak a Framers-ek, bizalmatlan volt az efféle többséggel szemben, amikor úgy látta, hogy azok a vélemények, melyeket a többség nem vesz teljes mértékben figyelembe és nem vitat meg, a kormányzáshoz eléglelen alapot adnak. Ez azonban egyedül a tömegdemokrácia jellegzetes vonása, és a demokrácia korábbi válfaját Tocqueville is nagyra értékelte, melyet éppen Amerikában figyelt meg. (Lásd ehhez a szerő cikkét a harmadik szektorról a Valóság 2006/9. számában.)
A befolyás növelése, a tömeg megnyerése érdekében a pártgépezetek ugyanazokat a módszereket alkalmazzák a demokráciákban és a diktatúrákban egyaránt. A Demokraták az 1828-as kampányban nyilvános díszfelvonulásokat, gyűléseket és mulatságokat rendeztek az egész országban. Ezek a népszerű szórakoztató események a liberális választójogi törvényekkel együtt csaknem megnégyszerezték a választók részvételét a szavazáson. A kampányok legfontosabb célja ettől fogva a választók szórakoztatása, elkápráztatása és lenyűgözése lett. Ez az átverés egyik formája, és azt feltételezi, hogy a választó szabadon „gyúrható és formálható”, mert nincs saját, önálló véleménye.
A legkorábbi pártgépezetet Martin Van Buren (1782 1862), a későbbi amerikai elnök hozta létre. 1812-ben megválasztották a New York-i szenátusba, majd 1816-ban a Szenátusba. Röviddel ezután New York-i főügyész lett. Ezen a poszton közreműködött az első modern politikai gépezet, az Albany Regency létrehozásában. Amikor létrejöttek az első pártok, a képviselőház tagjai kezdetben ugyanolyan vezető szerepet töltöttek be, mint a brit képviselők a honorácioruralom idején. A pártszervezet 1824-ig egészen laza volt. Azokon a területeken azonban, ahol a modern fejlődés hatására nagy ipari centrumok alakultak ki, a régi hagyományok összeomlottak, mert többé nem volt lehetőség az amerikai Caucus-rendszer alkalmazására, azaz minden választó egyéni mozgósítására. Andrew Jackson (1767 1845) elnöksége (1829 1837) után teljes erejével életre kelt a népszavazásos gépezet. Amerikában az elnök a „hatalommegosztás” miatt szinte függetlenül működik a parlamenttől, és ezenkívül, mint a hivataladományozás főnöke, 300 400 ezer hivatal sorsa is függött a döntésétől. A törvények értelmében azonban a kinevezéseket csak a szenátorok közreműködésével hajthatja végre, így a szenátorok is rendkívül befolyásos emberek.
Andrew Jackson elnök a „spoils systemet”, vagyis azt a rendszert, amelyben az összes szövetségi hivatalt a győztes jelölt kíséretének tagjai kaptják meg, koherens rendszerré alakította át. Hatalomváltáskor így a vidéki postamesterekig minden hivatalnokot leváltottak. Jackson azzal érvelt, hogy meg kell szüntetni a vagyoni cenzust, mint a választójog feltételét. Úgy vélte: „Mindenféle közhivatal követelményei olyan könnyűek és egyszerűek, hogy egy értelmes ember is könnyedén elláthatja azokat.“ A hivatalok rotációjában olyan módszert látott, mely alkalmas arra, hogy közel hozza azokat az emberekhez. Ezért közembereket nevezett ki magas hivatalokba és a kampányában résztvevő stáb tagjait kormányzati pozíciókba juttatta. Ezzel éppen az ellenkező hatást érte el: a hatalmas méretű korrupciót. Ez a rendszer ugyanazon elven épült fel, mint a betanított munka tömegtermelési rendszere, tehát azon az elven, hogy a kormányzati munka egyszerű feladat, ezért a demokráciában bárki elvégezheti, szakképesítés nélkül is Valamint az a bevett elv is meghúzódott a háttérben, hogy a győztesnek joga van a zsákmányra („to the victor belong the spoils”). Ennek nyoma néha még ma is megmutatkozik. Amikor például George W. Bush, aki csak 537 floridai szavazattal nyerte meg a 2000-es választást, miközben országosan félmillióval kevesebb szavazatot nyert el, mint ellenfele, Al Gore, az addigi alelnök, a távozó apparátus az elnöki hivatalban megrongálta a számítógépek billentyűzetét és eltávolította róluk a W betűt.
A választásokon ebben a rendszerben tökéletesen érzelemmentes, „állásvadász” pártok álltak egymással szemben, melyek a szavazatszerzés esélyei szerint változtatták a programjukat. A spoils systemből adódó hatalmas korrupciót, a helyi politika és a bűnözés összefonódását azért tudta túlélni az ország, mert az amerikai kultúra, fiatalságánál fogva, el tudott viselni egy teljesen dilettáns irányítást. Erre Max Weber szerint csak olyan ország volt képes, amelynek valóban korlátlanok voltak a lehetőségei.
A népszavazásos gépezet hozta felszínre a politikai tőkés vállalkozó, a boss alakját, aki saját kockázatára, kapcsolatai révén szerez szavazatokat. A boss nem törekszik nyilvánosságra, nem mond beszédet, a jobb társaság pedig lenézi a „profit”. Kezdetben nem vállal hivatalt, kivéve a szenátorságot, mivel az alkotmány értelmében a szenátorok részt vesznek a hivatalok adományozásában. Nagyrészt ő teremti elő a választási kampányhoz szükséges pénzt, részint tagdíjfizetés, vesztegetés révén, részint pedig azon hivatalnokok fizetésének „megadóztatásával”, akik neki és pártjának köszönhetik állásukat. Közvetlenül ő veszi át a pénzt a nagy fináncmágnásoktól, akik szerepe alapvető fontosságú és akik később cserébe különféle ellenszolgáltatásokat kérhetnek.
Az utolsó nagyvárosi boss Richard J. Daley, chicagói főpolgármester (1956-1976), a Demokrata pártgépezet bossa volt, aki politikai királycsinálóként is ismert. John F. Kennedy az ő támogatásával nyerte el az 1960-as demokrata párti elnökjelöltséget, majd az elnökválasztáson is jelentős szerepet töltött be. Késleltette egyes chicagói választási eredmények nyilvánosságra hozatalát, egészen addig, amíg az illinois-i vidéki eredmények csaknem teljesen ismertté váltak. Ezzel időt nyert, hogy kiszámíthassa, mennyi chicagói szavazatra van még szükség, hogy az államban Kennedy győzzön. Végül Kennedy (az amerikai maffia tevékeny közreműködésével is) szoros győzelmet aratott Illinois-ban, amit egyesek a Daley-gépezet választási csalásának tulajdonítottak. Az azonban kétségtelen, hogy Illinois nélkül Kennedy nem nyerte volna meg a választást. Daley szoros kapcsolatokkal rendelkezett chicagói vállalkozói körökkel és a szakszervezetekkel is, ami lehetővé tette, hogy együttműködést hozzon létre a vállalkozók és a szakszervezetek közt. Mások szerint egyszerűen csak a korrupciónak köszönhette a hatalmát.
Itt tehát erőteljesen kapitalista jellegű, minden szinten szigorúan szervezett pártgépezettel van dolgunk, amelyet a rendekre emlékeztető módon szervezett olyan klubokon keresztül támogattak, mint Philadelphiában a republikánus Gass Ring, vagy New Yorkban az 1789-ben alapított Society of Tammany. Ezek a szervezetek a támogatásért cserébe hivatalokat juttatnak a tagjaiknak és kizárólag a profit növelésének szándéka mozgatja őket, elsősorban a helyi közigazgatás fölötti politikai uralom révén. A Tammany Hall, a Demokrata Párt New York-i politikai gépezetének irányítója nagy hatalomra tett szert a városban és számos politikai botrány kísérte tevékenységét. Ezek közül a legnagyobb az 1871-es korrupciós ügy, melynek végén a szervezet vezetőjét és társait bebörtönözték, mert több millió dollárral károsították meg New York önkormányzatát. A szervezet azonban hamarosan visszaszerezte befolyását, és 1933-ig uralta a város politikai életét.
A választók kegyeiért folytatott harcban a bossoknak nem ritkán olyan jelölteket is támogatniuk kellett, akik komolyan gondolták a korrupció elleni harcot. A kormány 1853-ban és 1855-ben törvényben írta elő egyes tisztségek betöltésénél a hivatali vizsgát. 1871-ben a Kongresszus felhatalmazta az elnököt, hogy a kormányzati állást betöltőket vizsgának vessék alá, de ez a próbálkozás 1875-ben kudarcot vallott, mert a Kongresszus nem alkotta meg a megfelelő törvényt. 1881-ben egy kiábrándult hivatalkereső személy lelőtte James A. Garfield (1831 1881) elnököt, akinek halálát 1883-ban a Civil Service Act kiadása követte. Ebben előírták, hogy az állásokat a nyílt pályázaton legjobb eredményt elért jelölttel kell betölteni, megtiltották a politikai indíttatású állásbetöltést, a kormányalkalmazottaknak megtiltották a politikai szolgálatokat és a pénzkifizetéseket. A törvény keretében növekvő számban hoztak létre nyugdíjas állásokat, és a hivatalokba egyetemi végzettségű tisztviselők kerültek, akik nagyrészt megvesztegethetetlenek voltak. Ez lassan visszaszorította a spoils systemet és létrehozta a merit systemet vagy civil service systemet. Az érdemrendszerek között a legrégibbek egyike a felvilágosult abszolutizmus szellemében uralkodó porosz királyok által a 18. század végén létrehozott rendszer volt, melyben a hivatalokat a szakképzettség szerint töltötték be.
Kezdetben a Civil Service Act csak a szövetségi hivatalok 10%-át érintette, 1940-ben viszont már a 90%-át. Az 1920-as nyugdíjtörvény (Retirement Act) a közhivatali dolgozók számára nyugdíjrendszert hozott létre, akik ezzel nem voltak többé ráutalva, hogy egzisztenciájukat a hivatali idejük alatti korrupcióval biztosítsák.
Ez a korrupciós rendszer azonban még ma is mindenhol működik. Németországban pl. Helmut Kohl kancellár (1982-1998) inkább szembenézett a jogi felelősségrevonás fenyegetésével is és titokban tartotta pártja legnagyobb pénzügyi támogatóinak nevét, akiknek pénzügyi hozzájárulása korrupciós gyanút keltett a közvélemény előtt. Silvio Berlusconi pedig 2003-ban az olasz parlamenttel olyan törvényt fogadtatott el, mely szerint az öt legfontosabb közjogi méltóság ellen hivatali idejükben nem lehet bírósági eljárást indítani. Ezzel sikerült elkerülnie a felelelősségre vonást a miniszterelnöksége előtti gyanús üzleti transzakciók ügyében. Franciaországban a norvég származású Eva Joly, az 562 vizsgálóbíró (juge d’instruction) egyike volt, akiket nem lehet visszahívni hivatalukból. Kíméletlenül harcolt a korrupció ellen. 1998-ban háziőrizetbe juttatta Roland Dumast, a volt fancia külügyminisztert. Könyvében azt írta (E. Joly - L. Beccaria: Notre affaire à tous. Les Arènes, 2000), hogy a politikával is összefüggő gazdasági bűnözés valóban jelentős esetei korábban el sem jutottak a bíróságig, és a sikkasztók 95 százaléka még mai is elkerüli a büntetést. Becslése szerint a világon évente 100 milliárd dollárt mosnak tisztára és ha nem teszünk ez ellen semmit, nem hozunk létre nemzetközi szervezeteket, melyek harcolnak a korrupció, a maffiák és a terroristák ellen, tönkretehetjük a demokratikus rendszert.
Amerikában 1940 óta számos szövetségi és állami törvény korlátozta a választási kampányra költhető összeg nagyságát. Sokáig azonban ezeket a törvényeket nem lehetett érvényesíteni. Az 1971-es Revenue Act adókedvezményt nyújtott a csekély összeggel támogatóknak. Ezzel a nagyvállalati támogatók politikai befolyását akarták csökkenteni, 1976-ban azonban a legfelső bíróság úgy határozott, hogy csak a nyilvános hozzájárulásokat elfogadó elnökjelöltek kötelesek a kampányköltségek előírt keretein belül maradni. 1974-ben a Kongresszus az 1972-es elnökválasztási kampány pénzügyi szabálytalanságainak kivizsgálására létrehozta a Federal Election Commissiont, mely törvényjavaslatot terjesztett be a kampánypénzek szabályozására.
A tömegdemokráciák jellegét találó módom fogalmazta meg G. B. Shaw (1856 1950), aki úgy vélte, hogy a demokrácia a zsarnokok utolsó próbálkozása. Egykor azoban talán megvalósítható lesz G. W. Russell (1867-1935) víziója is, melyet Az együttműködés és a nemzetiség (Co-operation and Nationality, 1912) című művében a következőképp fejtett ki: „Élő, haladó szervezetek hatalmas hálója fogja majd át a vidéki Írországot, az alkotmány demokratikus lesz, s az értelem és a jellem arisztokráciája fog kormányozni.“
Erre a helyi politizáláson alapuló fejlődésre csak az információs társadalom megerősödése és egy új társadalmi szerkezet teremthet lehetőséget. A technikai fejlődéssel lehetőség nyílt arra, hogy a politikusok a szavazók nagy tömegeit érjék el közvetlenül a televízión keresztül, a légiközlekedésnek köszönhetően naponta különféle városokban több választási kampányt is le lehet bonyolítani, sok kampányalkalmazott használ számítógépet és internetet a választói trendek felderítésére, és a kampány irányítására. Ezzel a politika terén is kialakult a modern tömegtársadalom. Fontosabb vonatkozás azonban ennek a tömegtársadalmon belüli (helyi) demokrációnak a jellege.
Az információs társadalom egyik jellegzetessége a demokratikus (azaz tömeges) paradigma érvényesülése. Ezért az információs társadalom nyitott társadalom lesz, hiszen a társadalom nyitottá válásának már ma is csak nagy nehézségek és a zsarnokság kiterjesztése útján tudnak ellenállni az olyan szélsőségesen fundamentalista államok is, mint Irán vagy Kuba. A mobiltelefon, az internet és más efféle kommunikációs eszközök egymással korlátlanul kapcsolatot tartó embereket és új kibernetikus teret hoznak létre. Egyre többen szereznek tudomást a közügyekről, és egyre többen tudnak részt venni az ezekkel kapcsolatos vitákban. Újabban az Európai Unió létrehozta a CyberVote nevű kutatási és fejlesztési programot, mely az internetes és mobil szavazási módok lehetőségével foglalkozik. A rendszer prototípusát 2003-ban három kísérletben mutatták be. Az ehhez hasonló rendszerek felhasználhatók lesznek a népszavazások lebonyolítására is, ami az információs társadalom keretein belül lehetővé teszi az állampolgárok nagyobb és közvetlenebb aktivitását. Ez Andrzej Kaczmarczyk szerint10 a „gyenge demokráca” – ahol az átlagemberre úgy tekintenek, mint a politikából kiábrándult egyénre, akinek egyetlen feladata a megfelelő jelölt megválasztása végét fogja jelenteni. Helyébe az elektronikus fórumokon az „erős demokrácia” lép, a maga interaktív megfontoltságával. Ezzel létrejön egy elektronikus, közvetlen demokrácia, ami örvendetes dolog, mert a közvetlen demokrácia utoljára a tömegkor előtt létezett.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969