2013. I-VI
 

Hegel vörösbora- Interjú Fredrich Wilhelm Graf, protestáns teológussal

ZEIT: Előttünk a Karácsony, mögöttünk a Reformáció Napja. Ha választania kellene, melyik állna közelebb a protestáns Graf szívéhez?
Graf: Hegel nem Karácsonykor, hanem a Reformáció Napján bontotta fel legjobb vörösborát. Én is hasonlóképpen cselekedhetnék. Mert mégiscsak ez az a nap, amikor egy autoritér egyházat megfosztottak a hatalmától. Negatív megközelítésben azt mondhatjuk: ez volt az egyházszakadás kezdete. Pozitív megközelítésben viszont úgy fogalmazhatunk: ez a pluralizmus kezdete a kereszténységen belül, amiből a modernitásban széleskörűen élvezett szabadság kibontakozott..
ZEIT: Azt követően, hogy a pápa kísérletet tett Kant katolikus szellemű értelmezésére, a kantiánus Graf melyiket tartja fontosabbnak a két ünnep közül?
Graf: A Reformáció Napjának jelentősége nem marad el a Karácsonyé mögött. Hiszen akkor egy magányos tudós, Martin Luther, szembeszállt a pápaság csaknem teljhatalmú intézményével, és vallási autonómiát követelt. Ez utóbbi legfőbb ismérve így hangzott: hűség az Íráshoz. Azok a következtetések, amelyekre Luther a bibliai szövegek állhatatos tanulmányozása után jutott, nem vágtak egybe azzal, amit a végő igazság kérdésében illetékes egyházi hivatal állított, és Luther nyilvánosan is vállalta nézeteit. A kantiánus szemében mindez döntő lépést jelentett a Felvilágosodás felé, ezt azóta az értelmiség és a tudományok történetében gyakran hangoztatták. A reformáció mindenekelőtt egyetemtörténeti esemény, és csak azt követően bír egyháztörténeti jelentőséggel.
ZEIT: Vajon mit is jelent protestánsnak lenni? Kérem, próbálja meg lefordítani a mai ember nyelvére, hogy mi is a reformáció lényege! Kezdjük a sola fide-elvvel! Luthernek az volt a véleménye, hogy az embert csak a hite igazolhatja. Mit jelent mindez ma?
Graf: Aki a lelki üdvözülést keresi, számos ajánlat közül válogathat. Így volt ez régen, és így van ez ma is. A sola fide-elv mögött annak belátása rejtezik, hogy csak és kizárólag saját erőből egyikünk élete sem lehet sikeres. Azonban bárki rájöhet arra, hogy olyan feltételek határozzák meg életét, amelyek máshonnan származnak.
ZEIT: A sola gratia, vagyis hogy az embert egyes egyedül a kegyelem határozza meg?
Graf: Az ember jelentős mértékben függ, nem egyszerűen a saját teljesítményétől, hanem mások bizalmától és jóhiszeműségétől. A sola gratia azt jelenti, hogy mindenki, aki nem tartja magát mindenhatónak, valamilyen módon elfogadtatik és komolyan vétetik.
ZEIT: Sola scriptura, azaz a Szentírás legyen az egyedüli útjelző tábla?
Graf: A Szentírás olyan instancia, amely szembemegy a művelt teológusok abszolút szaktekintélyével, és amelyet ellenállónak kell tartanunk a változásokkal szemben. A sola scriptura delegitimálja az egyházi tradíciót, és arra ösztönöz, hogy mi magunk olvassuk azt.
ZEIT: És a solus Christus?
Graf: Ez a kifejezés a Názáreti Jézus három másik lényegére, életére, szenvedésére és jelenvalóságára irányítja rá a figyelmet. A döntő esemény, a tekintélyuralmi istenképek lerombolása Nagypénteken megtörtént. Az ágostai hitvallás egyik régi dalának szövege azt mondja: „Ó fájdalom, az Isten halott.” Mindez sokaknak oly ijesztően hangzott, hogy egy későbbi változatban már az szerepelt: „az Úr halott”.
ZEIT: Mit jelent ma protestánsnak lenni? Luther már a Krisztusban élő ember szabadságával kapcsolatban sem ad könnyű eligazítást. 1520-ban, amikor ő írta műveit, az ember éppannyira a földi dolgok szolgája volt, mint amennyire uralkodott felettük. Hogy is van ez?
Graf: Fontos, hogy Luther különbséget tett külső és belső ember között: a külső ember, különböző szociális szerepeket tölt be, mint édesanya, vagy mint újságíró. Ugyanakkor az ember maga több, mint szerepeinek puszta összessége. Az individuum belül szabad. Ez régen éppúgy igaz volt, mint manapság.
ZEIT: A Felvilágosodás idején Joachin Heinrich Campe azt írta a szótárába, a protestáns az, aki „minden olyan kötelezettség ellen felemeli a szavát, ami nem az ész és a Biblia egybehangzó tanúságtételén alapuló hitre támaszkodik”. Mit kellene manapság megváltoztatni ezen a szócikken?
Graf: Semmit.
ZEIT: És Hegel értelmezésén, miszerint a Reformáció az újkor „legfontosabb forradalma” volt, mert „a szabad szellemet a világzászlóra tűzte”?
Graf: Ma már többet tudunk Hegelnél a modernitás gyökereinek összetettségéről. Azonban ha a kereszténység rányomta bélyegét az európai kultúrára, akkor a reformáció a mai napig döntő cezúrát hozott magával. Azóta egymással versengő kifejezések és legitim eltérések léteznek a keresztényi szó értelmezésében. Azóta létrejött egy olyan állam, amely az autonóm jogok segítségével ellenőrzés alatt tartja a vallás destruktív erőit. Azóta a gyülekezetek megerősödése és az egyházi képviseleti szervek, a zsinatok révén kialakult egy vitakultúra és kialakult a vélemények szabad ütköztetése. A nagyobb különbözőség persze több konfliktussal is jár. Azonban a kantiánus ragaszkodna ahhoz, hogy az állampolgári jogok érvényesítésével, a moralitás és a legalitás közötti különbségtétellel jó eszközök kerültek a kezünkbe, hogy rendezzük a konfliktusokat. Azonkívül a református teológia hangsúlyozza a különbséget a személy és műve között. Innentől kezdve vitatkozhatunk magán a dolgon, anélkül, hogy lebecsülnénk a vitapartnerünket.
ZEIT: Manapság egyre gyakrabban tér vissza a vallásosság a felvilágosult szellemű társaságokba. A katolicizmus azonban láthatóan sokkal jobban tért hódít, mint a protestantizmus. Mi ennek az oka?
Graf: A katolicizmus érzékelhető hatalmi és megjelenési formákkal él. A protestantizmus pedig a kereszténység legfárasztóbb, intellektuálisan legmegerőltetőbb formája. A katolicizmus a szem vallása, a teatralitás vallása, és ez a mi kultúránkban, amelyben a vizuális média oly nagy szerepet játszik, előny. A protestantizmus ezzel szemben a fül vallása. Napjainkban a katolicizmus a maga pápai médiaikonjaival demonstratív módon foglalja el a nyilvánosság színtereit, hogy a maga szimbolikus hatalmát demonstrálja.
ZEIT: Hogyan tudna ezzel a protestantizmus lépést tartani? A drezdai Frauenkirchét állítaná szembe Jézus halotti leplével? Drezda fölöttébb érdekes példa, mert a Frauenkirchét csak nemrég építették újjá: azoknak a protestáns civilmozgalmaknak köszönhetően, amelyek végül a templomromokat a német bűnökre való emlékeztetés szándékával érintetlenül hagyni akaró szászországi tartományi egyházzal szemben érvényesíteni tudták akaratukat. A megújult templom, istentiszteleteivel és koncertjeivel, a protestáns jámborság Drezda városán messze túl sugárzó helyévé vált. Olyan sikertörténet ez, amely megmutatja, milyen fontos, hogy komolyan vegyük saját vallástörténeti hagyományunkat és ezzel megerősítsük protestáns jellegünket.
ZEIT: Azonban sok protestáns ember nem ismeri el többé ezt a sajátos jelleget. A szovjet SS-rakétákkal kapcsolatban egymással vitázó Helmut Schmidt és Erhard Eppler, vagy az egymás politikai ellenfelének számító Hillary Clinton és George Bush az Egyesült Államokban valamennyien protestánsok. Hogyan lehet ezt a jelleget, ezt a profilt megerősíteni?
Graf: A német protestantizmus nagyon különböző értelmezéseket képes elviselni. A kezdetektől, a reformációs időktől kezdve különböző politikai irányzatokhoz kellett alkalmazkodnia, a lutheri hagyománytól kezdve, amely a Helmut Schmidt-féle felelősségetikát hatja át, egészen az eppleri elvi etikában kifejeződő közvetlenség hagyományáig.
ZEIT: Mit jelent tehát a protestáns jelleg?
Graf: Protestánsnak lenni annyit jelent: az Ige középpontba helyezése, a zene, a bensőség felértékelése, ama vallásos tartalmak átélése, melyek a pietizmus óta a társadalomépítés pátoszában, különösen a kultúrával kapcsolatos törekvésekben jelennek meg.
ZEIT: Olyan sokszínű spektrum alakult ki ebből, amelybe a karizmatikus pünkösdisták milliói éppúgy beletartoznak, mint Martin Luther King vagy Dietrich Bonhoeffer. Sokan kedvük szerint választják ki maguknak azt a protestantizmust, ami nekik a legjobban tetszik. Német értelmiségi körökben különösen az önreflexió, a kutatási szabadság és az igazsággal kapcsolatos gondolkodás protestantizmusa örvend nagy népszerűségnek. Legitim törekvések ezek? Lassan kiszorítják az antiszemita, heves küldetéstudattól átitatott, államvallás szerepét betöltő protestantizmust.
Graf: Semmiképpen sem szeretném az árnyékos oldalakat figyelmen kívül hagyni, az avítt antikatolicizmust éppúgy nem, mint a kizárólagosságra törő protestantizmust sem. Azonban mindenkinek, aki a jelenkorban él, kötelessége átgondolnia, hogy a sokféleképpen értelmezhető protestantizmus mely tradícióját óhajtja átvenni: a vallás túl fontos dolog ahhoz, hogy hagyjuk az álnokság rabságába esni. Itt értelmezési vitáról és érdekütközésekről egyaránt szó van. Márpedig a hagyományok átértelmezés útján keletkeznek.
ZEIT: A közösség, amiben a nagy összevisszaságban valamennyi protestáns egymásra talál, a katolicizmus-ellenesség. Másképp nem megy?
Graf: Minden szociális csoport maga dönt, tetszik nem tetszik, abban az igencsak előítéletes kérdésben, hogy ki tartozhat a soraiba és ki nem. Ez nem protestáns sajátosság. Viszont az igaz, hogy a protestantizmus a kereszténység olyan formája, amely bizonyos alapvető teológiai kérdésekre a katolicizmussal éppen ellentétes válaszokat ad. Ez nem előítélet, hanem a katolicizmus komolyan vételének és tiszteletének jele. A mellébeszélés senkinek nem használ.
ZEIT: Mi az, ami a protestánsoknak elfogadhatatlan a mai katolicizmusban? A szentek tisztelete? Hogy bizonyos dolgoknak földön túli erőt tulajdonítanak? Vagy mi más?
Graf: A katolicizmus Róma hathatós támogatásával normatív módon különbséget tesz a papság és laikusok között. A protestantizmus ezzel szemben valamennyi hívő papságát állítja, és hangsúlyozza az egyes ember vallási nagykorúságát: a Krisztusban való élet sokkal többet jelent annál, mint az egyház tagja lenni. A pápaság intézménye elfogadhatatlan. A protestánsoknak nincs szükségük pápára. Azután itt van a hivatásértelmezés: a katolikus nem tud meglenni diszkrimináció nélkül. Az is elfogadhatatlan, hogy a katolikus egyház önmagán kívűl olyan etikai normák betartását kéri számon, amelyeket ő maga belül nem respektál.
ZEIT: Például?
Graf: Az emberi jogokat. Sajnos a német katolikus teológusok körében olyan légkör uralkodik, ami nem enged teret a vélemények szabad kifejtésének és a nyitott érvelésnek.
ZEIT: Ha ez így van, akkor miért kommentálta olyan visszafogottan a protestáns egyház a pápaválasztást?
Graf: Nos, egy német teológus pápává választása olyan rendkívüli dolog, amit valóban meg kell ünnepelni. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy ez a pápa szigorú gondolkodói következetességgel felépített, radikális protestáns-ellenes programot követ, ami intellektuális tiszteletet követel. A protestáns egyházak számos illuzió rabjai a tekintetben, hogy mit is jelent az ökumené. Az ökumenizmus Németországban a maga igen jelentős katolikus és protestáns csoportjaival különösen fontos szerepet tölt be. A Kulturkampffal kapcsolatban szerzett tapasztalatok alapján minden okunk megvan rá, hogy ugyanolyan szent küldetést tulajdonítsunk neki, mint a Német Szövetségi Köztársaságban kialakított konszenzusos politikának. Azonkívül mindkét egyház tudja, hogy összefogással hatékonyabbak tudnak lenni a politikában. Egyes protestáns egyházi tisztségviselők ferde szemmel néznek az erős intézményekre, katolikus oldalon pedig igen gyakran gyanakodtak unfriendly takeover-re.Okosabb dolog lenne utat engedni a világos különbségek elismerésének.
ZEIT: A protestáns egyház a „szabadság egyháza” óhajt lenni. Sok protestáns úgy értelmezi a szabadságát, hogy kilép az egyházából. A protestáns ember az egyházában szabad, vagy tőle szabad?
Graf: Az egyházak tagsága, akárcsak a szakszervezeteké vagy a pártoké, hosszú évtizedek óta fogyóban van. Ráadásul a protestánsok között mindig is jelen volt az egyházon kívüli kereszténység. Azonban a protestáns egyházakhoz tartozók lélekszáma manapság drámai mértékben csökken. A papságnak ma már nem tud a régi művelt, polgári rétegre támaszkodni. Ezért is fordulnak el tőle sokan.
ZEIT: Úgy véli, a gondolkodni tudó és az esztétikai minőség iránt igényes emberek túl egysíkúnak találják az egyházi kínálatot?
Graf: Végzetes hajlam uralkodik az egyházban az anti-intellektualizmus iránt. Egy újfajta szellemi restség. Az egyház mindennapjaiban az igényes istenkép helyébe az igénytelen istenkép lép. És a protestantizmust elárasztotta egy olyan túlpolitizáltság, amely a magyarázatokban szűkölködő politikát hitkérdésnek tartja. Ennek is elijesztő hatása van.
ZEIT: 1989 őszén voltak emberek a kelet-német protestáns egyházban, akik azt mondták: »Itt állok egymagamban, nem tudok mit csinálni.” Szerencsére mégis ledöntötték a berlini falat.
Graf: A kelet-német evangélikus egyház nagy érdeme, hogy a relatív szabadság színtere maradt. Bizonyos, jól meghatározott teológiai okok miatt más ellenzékieknek is biztosította a szabadság színterét. A kelet-német egyházban semmiféle nyomás nem jelentkezett az uniformizálás irányában. Az sem véletlen viszont, hogy a fordulat után a katolikus résztvevők voltak azok, akik gyakran késznek mutatkoztak politikai és közéleti felelősséget vállalni. Konstruktív volt a kapcsolatuk a hatalomhoz. A protestáns lelkészek ezzel szemben, a hitbéli ügyek iránti káros buzgalmuk miatt, hamarosan kiábrándultak a politikából. Ez is hozzátartozik 1989 történetéhez.
ZEIT: A teológus Paul Tillich beszélt a protestáns alapelvről, mely abban áll, hogy a földi dolgokat nem istenítik. Ezek szerint bármely polgár és bármely világlátás protestánssá válhat. Lehet, hogy a protestantizmus „beköltözik” más világvallásokba?
Graf: A nem keresztényi vallási kultúrákban – a buddhizmusban éppúgy, mint az iszlámban manapság arról folyik a vita, hogy szükségük van-e reformációra. Mindig egyfajta belső megújulásról van szó, amelyben komolyan veszik az egyes ember üdvözülését. Az iszlámban annak vagyunk tanúi manapság, hogy az örökölt tekintélyeket nem ismerik el többé, pluralizálódik az iszlám hitélet, és sokan kialakítják a maguk iszlám vallását. Ezek sorába tartozik egyebek között a politikai iszlamizmus is.
ZEIT: Éppen az iszlámmal kapcsolatos tapasztalatok bizonyítják, hogy a hit közvetítetlensége veszélyes lehet a nemzetközi nyilvánosságra. Ebből következően nem értékelődik-e fel az egyház híd szerepe?
Graf: Mind többen a keresztény Isten keresésével reagálnak az iszlám visszatérésére Európába. Sokan kényszert éreznek rá, hogy Krisztusként lássák magukat. Sabine Christiansen hirtelen, mint Krisztusról beszél önmagáról. Növekszik a nyomás arra, hogy állást foglaljunk. Ezért az egyházak súlya növekszik. Legalábbis így van ez abban az új hitbuzgalmi irodalomban, amelyet nagy példányszámban árulnak.
ZEIT: Az ilyen könyvek sikere arról tanúskodik, hogy nincs tömeges igény az intetlektuális protestantizmusra. Luther mindenki számára érthető volt. Mit tud a protestantizmus manapság az emberek többségének nyújtani?
Graf: Egy történelmi, nagy egyháznak mindenekelőtt arra kell ügyelnie, hogy megfelelő színvonalat biztosítson a hívóknek az istentisztelet gyakorlására. A protestáns egyháznak, hogy a gazdaság nyelvén fejezzem ki magam, a minőségi menedzsment biztosítására és a legfőbb feladatára kell koncentrálnia. Felelősséget visel azért, hogy az istentiszteletek, a temetések, a keresztelések, a prédikációk színvonala megfelelő legyen.
ZEIT: Itt a protestantizmusnak, amely oly hatékonyan felértékelte az egyéniséget, ismét tennivalója van e felértékelés mellékhatásaival. Száz individualizált protestánsnak száz egyéni elképzelése van arról, hogy mi a jó.
Graf: Az evangélikus egyháznak magának kell tudnia, hogy milyen is a jó keresztség. A protestáns istentisztelet két lábon áll: az egyik a támaszkodó, a másik a játszó láb. A támaszkodó láb a liturgia. Mivel ennek fontos létfeltétele a felismerhetőség, ezért a keresztség kiszolgálásának Hamburgban és Münchenben hasonlítania kell egymásra. A prédikáció viszont a játszóláb. A jó prédikáció egy speciális, meghatározott gyülekezetnek szól. A keresztség kiszolgálásában individuumokat ünnepelünk. Ez teszi felismerhetővé „az egyes emberi lélek végtelen értékét”. A protestantizmus sajátosságának, az egyedi elismerésének és komolyan vételének egy formája ez.
ZEIT: Végül egy kis teszt a jelenünkkel kapcsolatban. Mi jut eszébe egy protestánsnak a mai viták vezérszavairól? Először is: Kultúra?
Graf: A protestantizmus a kezdetektől fogva kultúrnagyhatalom volt. Számos probléma, melyekkel ma a szociális állam küszködik, kulturális probléma. Új típusú osztálytársadalomban élünk. És ezzel a protestánsok nem tudnak mit kezdeni. A kultúra több, mint tudás és szakismeret. A protestáns kultúra egyet jelent a személyiség képzésével.
ZEIT: Kutatási szabadság?
Graf: A kutatási szabadság nagy érték, melyet Európában az egyházakkal szemben kellett kiharcolni. Az egyházak nem formálhatnak kizárólagos jogot arra, hogy a társadalom morális ügyeinek intézésére létrehozott ügynökségként definiálják magukat. A szent szövegeknek túl sok olvasata lehetséges ahhoz, hogy valamelyiket kiemeljük közülük és kötelezővé tegyük.
ZEIT: Szegénység?
Graf: A szegénység botrány. Azonban a szomorú valósághoz az is hozzátartozik, hogy nem tudjuk, miként győzhetnénk le. Illúzió azt hinni, hogy az újraelosztás némi növelésével a szegénység megszüntethető. Csak a kultúra vezethet ki bennünket a szegénységből.
ZEIT: És ha ma valaki meg akar ismerkedni a protestantizmussal, hogyan kezdje? A zenével? Vagy az istentisztelettel?
Graf: Olvasson Luthert!


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969