2013. I-VI
 

A közgazdaságtudomány felfedi az érzéseit

A közgazdaságtudomány nem egy vidám tudomány – írta Thomas Carlyle 1849-ben. Nem, a közgazdaságtan unalmas, szomorú, meglehetősen szolgai és lehangoló tudomány. Úgy is nevezhetnénk, maga a „lehangoló tudomány”.
A finomságok iránt amúgy nagy érzékkel rendelkező, de goromba stílusú Carlyle szívesen mennydörgött az iparkodás, a haladás és a mindezeket megmagyarázni óhajtó fiatal tudomány ellen. De nem a nyilvánvalónak tűnő okok a száraz számok iránti vonzalmaik valamint a hiánnyal és a megélhetéssel összefüggő borús aggodalmaik miatt találta lehangolónak a közgazdaságtan művelőit. Hanem azért fordult ellenük, mert rabjai voltak a boldogság eszményének.
A kortárs közgazdászok mind Jeremy Bentham és utilitariánus filozófiájának nyomdokain haladtak. A boldogságot, más néven a hasznosságot a jó érzések és a rossz érzések egyenlegeként fogták fel, és úgy érveltek, hogy az emberi cselekvés kizárólagos mozgató rugói az öröm keresése és a szenvedés elkerülése. Volt olyan is közöttük, aki egy olyan „pszichofizikai gép”, a hedoniméter feltalálásának lehetőségét kutatta, amely az ember jó és rossz kedvének ingadozását mérte volna, épp úgy, ahogy a hőmérő méri a test hőmérsékletét. Az ilyen közgazdász, kesergett Carlyle, olyan „holt mérlegnek nézi az embert, akinek egyetlen funkciója, hogy le lehessen mérni rajta a szenvedés és az öröm mennyiségét”.
A hedonimétert végül senki nem találta fel, és a közgazdászok körülbelül egy évszázadnyi időre hallgatásba burkolóztak az emberi mérleg mindkét serpenyőjével kapcsolatban. A viselkedés külső jegyeit, és nem a belső érzéseket, a döntések meghozatalát, és nem a megszerzett örömöket tanulmányozták. A legutóbbi években azonban ismét feltámadt a remény a közgazdászok körében, hogy meg lehet mérni – úgy, ahogy azt Bentham értette – a hasznosságot: úgy, mint az örömök és szenvedések mennyiségét.
De hogyan teszik ezt? Többnyire úgy, hogy megkérdezik az embereket. A princetoni egyetem pszichológusa, Daniel Kahneman, aki 2002-ben elnyerte a közgazdasági Nobel-díjat, úgy véli, hogy az ember nem olyan rejtélyes, ahogy azt a kevésbé kíváncsi közgazdászok feltételezik. „Az az álláspont, miszerint a boldogság – a privátszféra jelenségéről lévén szó nem mérhető meg, széles körben elterjedt ugyan, de nem helyes” – érvel kollégáival együtt. Általában véve az emberek meg tudják jelölni, egy nullától tízig terjedő skálán, hogy egy adott pillanatban hogyan érzik magukat.
Ha mindez tudománytalan szóbeszédnek tűnik is, a boldogságméréssel foglalkozó új tudományág művelői belőlük kiindulva más, kiszámítottabb hatásokkal járó következtetésekhez tudnak eljutni. Belenéznek az emberek szemébe, mitöbb a fejükbe. Azok az emberek, akik boldognak mondják magukat, többet mosolyognak másoknál. Úgy vélik: a szemükkel (a szem körüli arcizmuk összehúzódásával), és nem csak a szájukkal mosolyognak. Az emberek önmaguk kedélyállapotáról szóló beszámolói alapjában véve egybeesnek azzal, amit a fejbőrükbe beültetett elektródák az előagy bal oldalán jeleznek az elektromos hullámok frekvenciájával és feszültségével kapcsolatban: amikor az emberek jól érzik magukat, akkor ezek hirtelen felszöknek.
Kahnemann leghíresebb kísérlete egy torontói kórházban, egy évtizede zajlott. Ő és kollégái vastagbél-tükrözésen átesett betegeket kérdeztek meg, percről percre, kellemetlen érzéseikről. Majd utólag arra kérték őket, hogy mondják el: hogyan emlékeznek vissza a vizsgálatra. A válaszok meglepőek voltak. A teszt rosszabb benyomásokat hagyott A páciensben, akiben kevesebb, mint tíz percig tartott, mint B páciensben, aki 24 percig szenvedett. A betegek visszamlékezését erősen meghatározta a vizsgálat legkellemetlenebb és legutolsó pillanata. A fájdalom időtartama viszont kevésbé számított. A vastagbél-tükrözés végeztével azok a betegek voltak boldogabbak akiknek tovább tartott, de kellemesebben fejeződött be a vizsgálat.
Kahneman, aki nem retten vissza a dolgok sarkításától, úgy véli, hogy az emberek gyakran döntenek olyan élmények megismétlése mellett, amelyek az időben visszatekintve kellemesebbnek tűnnek, mint amilyenek akkoriban voltak. Benthammel ellentétben szerinte „nem az öröm és a fájdalom, hanem az örömről és a fájdalomról kialakult gyarló emlékezet az a szuverén hatalom, ami meghatározza, hogy miként cselekednek az emberek”.
Ha az emberek általában nem jól idézik fel az érzéseiket, még kevésbé látják előre azokat. Nem képesek előre érzékelni, hogyan érzi magát valaki, amikor új városba költözik, elveszíti az egyik lábát vagy megnyeri a főnyereményt. A fogvatartottak rosszabbnak képzelik az elzártságot, mint amilyennek az a valóságban bizonyul; a várandós kismamák elviselhetőbbnek gondolják a szülési fájdalmakat, mint a valóságban. És nem is csak a szokatlan események tévesztik meg az embert. Kahnemann szerint az emberek nehezen tudják előre megmondani, hogy miként fog változni az előttük álló héten a fagylalt, az alacsony zsírtartalmú joghurt vagy a zene iránti étvágyuk. Az ember tehát olyan mérleg, amely a fájdalmait és az örömeit méri, a mérleg serpenyői azonban rosszul vannak beállítva.
Mindennek eredményeként számos közgazdász nem ismeri még a tudományág egyik legszigorúbb alapszabályát: de gustibus non est disputandum, vagyis: ahány ember, annyi ízlés. Robert Frank 1999-ben megjelent könyvét, a Luxuslázt egy luxusétterem és berendezésének elképesztő leírásával kezdi. Az ilyesfajta luxust korábban a közgazdászok nem kifogásolták volna. A fogyasztó volt a király: ha 5 ezer dollárt adott ki egy étteremben, akkor annak olyannnak kellett lennie, amilyennek óhajtotta. Hasonlóképpen, ha Y x terméket választotta, a vastagbéltükrözést a beöntés, a dámajátékot a költészet helyett,a döntését tiszteletben kellett tartani. Most azonban az olyan közgazdászok, mint Frank és Kahnemann abban lelik örömüket, hogy – a „boldogságmérő” jelzései segítségével megpróbálják előre kitalálni a döntéseiket.
Mit tanácsolnak a luxusköltekezés szabályozása érdekében? A közgazdász „ízlésbírók” általában a „személyes átélést és tapasztalást” ajánlják az áruk és tárgyak mértéktelen halmozása, a szabadidő hasznos eltöltését a csecsebecsék gyűjtése, a tevőleges cselekvést a bírvágy előnyben részesítése helyett. Frank úgy véli, hogy az embereknek kevesebbet kellene dolgozniuk és kevesebb időt a munkába járással eltölteniük, akár annak árán is, hogy esetleg kevésbé tágas lakásokban kell majd lakniuk és olcsóbb grillsütőket kell használniuk. Az ilyen felesleges kacatok divatja gyorsabban elmúlik, mint azt az emberek remélik, mondják. David Hume azt állította: „az az időtöltés állja ki leginkább az idők próbáját, amely a szellemi erőfeszítés és az odafigyelés egyvelegét tartalmazza; ilyenek a szerencsejáték és a vadászat”.
Azonban miként minden közgazdasági érvelésnek, ennek a problémának több oldala is van. Egyfelől, számos „személyes átélés” a gyakorlásához szükséges vagyontárgyakhoz kötődő jelentős költséggel jár: lovak, kutyák és lovaglónadrág, satöbbi. És ahogy arra Bryan Caplan, a George Mason Egyetemtől rámutat: számos csekély értékűnek tűnő apróság és kicsinység nem kevés személyes tapasztalatot és élményt biztosít.
Adam Smith azt gondolta, hogy egy jól megcsinált órában testet öltő kiváltó mesterségbeli szaktudás csodálata már önmagában is örömet okoz, még akkor is, ha a rendkívüli alaposság kevés gyakorlati haszonnal jár. Bentham nagy figyelmet szentelt a testi komfortnak: Negley Harte, a londoni egyetem történésze szerint bebalzsamozott testén egy kötött alsónadrág látható, miközben kortársai javarészben csak összehajtották ingük alsó részét a lábuk között.
És mielőtt Frank úr gúnyt űzne a Gillette ötélű borotvájával, nem árt, ha emlékezetébe idézi Benjamin Franklin kijelentését: egy fiatalembert megtanítani borotválkozni, és élesen tartani a borotváját, többet ér, mint 1000 guinea-t adni neki, hogy szkandert játsszon. A pénz , ha elköltjük, csak bánatot hagy maga mögött. Azonban az az ember, aki önmaga borotválkozik, megkíméli magát „attól, hogy várakoznia kelljen a borbélyra, és hogy el kelljen viselnie, néha annak piszkos kezét, büdös leheletét vagy életlen borotváját.”
Richard Layard, a London School of Economics közgazdásza ékes példával szolgál arra, hogy némely búval bélelt tudósok milyen átalakuláson mentek keresztül azóta. 1991-ben Stephen Nickellel és Richard Jackmannal közös munkájával, A munkanélküliséggel mutatkozott be. A könyv borítóján Edgar Degas Abszint című festménye látható: egy csüggedt asszony és egy elhanyagolt külsejű férfi, mindkettő „italozó ábrázatú”, ahogy egy korabeli kritikus jellemezte őket, akik rendszeresen egy pohár ital mellett próbálják meg elűzni gondjaikat egy párizsi kávéházban. A könyvet azoknak „a millióknak ajánlották, akik amiatt szenvednek, mert dolgozni akarnak, de nem találnak munkát”.
Manapság – érvel Lord Layard – nem a munkanélküliség Nagy-Britannia legnagyobb szociális problémája. A munkanélküliségi ellátásra jogosult munkanélküliségiek száma jelenleg 960 ezer körül mozog. Azonban több, mint egy millió azoknak a száma, akik – minthogy depresszió és az őket ért stressz miatt munkaképtelenné váltak megváltozott munkaképességük okán kapnak valamilyen állami járandóságot.
Lord Layard legutóbbi könyvének borítóján jóval vidámabb kép látható: egy vidám, polgárpukkasztó fickó, keménykalappal a fején, monoklival a szemében és virágcsokorral a kezében. Jópofa alak, mondhatnánk. Az olyan ambiciózus, politikaorientált közgaszdászok, mint amilyen Lord Layard is, többé nem elégszenek meg a foglalkoztatottsági ráta emelésével. Az örömrátát is emelni akarják.
Ez azonban nem bizonyul könnyűnek. A felmérések azt mutatják, hogy a boldogságszintünk nem nagyon változott az elmúlt ötven évben. A gazdagok általában boldogabbak a szegényeknél, azonban a gazdag országok nem válnak boldogabbakká, ahogy gazdagodnak. A japánok sokkal jobban állnak, mint 1950-ben. Azonban azoknak az aránya, akik „nagyon boldognak” mondják magukat, nem bővült. Az amerikaiak is olyan boldogok maradtak, ahogy Alexis de Tocqueville találta őket a 19. században: „sok vidám ember, a bőség zavarában”.
Lord Layard és Frank egyaránt a szokásokat és a versengést hibáztatják a kedélyállapot stagnálásáért. Az emberek gyorsan hozzászoknak ahhoz, amibe beleszületnek a gazdagságba. Márpedig, hiába vagyunk gazdagok, ha mások még gazdagabbak.
A közgazdászok mindennek óriási jelentőséget tulajdonítanak. Hagyományosan úgy érvelnek, hogy az emberek jobbat tesznek maguknak és a köznek, ha a saját dolgukkal foglalkoznak. Azonban éppen a laissez faire gondolkodás az, amiért Carlyle támadta őket. A közgazdász – írta – „a főnök feladatát arra csökkenti, hogy magára hagyja a beosztottjait”. Attól tartott, hogy „ez a radikális eszme felbomlasztja és lerombolja a társadalom legtöbb intézményét”.
Azonban Lord Layard úgy érvel, hogy nem tudunk úgy segíteni másoknak a saját üzletük beindításában, mint a magunkéban. Jól gazdálkodni nem elég: jobbak akarunk lenni másoknál. Ez a státuszaggodalom mélyen gyökerezik a természetünkben, mondja. A majomhierarchia csúcsán álló cerkófmajmok végül is boldogabbak társaikkal,és jobban örülnek a banánnak, de boldogságuk a hierarchiában elfoglalt pozíciójuknak is köszönhető. És ami igaz a majmokra, az igaz a hivatalnokokra is. A vezető brit közszolgálati funkcionáriusok tovább élnek, mint beosztottaik, életvezetésüktől függetlenül, legalábbis az 1980-as évek óta a brit középosztályról készített „Whitehall II" felmérések szerint.
Hogy feltornássza magát a vállalati hierarchiában,van aki éjjel-nappal az irodában gürcöl. Feláldozza szabadidejét, hogy feljebb emelkedjen a ranglétrán. Azonban miközben ezt az áldozatot hozza, más hasonló ambíciójú emberek érdekét is sérti: nekik is fel kell áldozniuk a hétvégéjüket, hogy bírják a versenyt. Frank szerint sokan szeretnének kevesebbet dolgozni, feltéve, hogy mások is lazítanak. Azonban az ilyesfajta alkuk nem egyoldalúan köttetnek. Éppen ellenkezőleg, egyfajta „fegyverkezési verseny” vagyis láncreakció indul be: az emberek tudják, ha nem dolgoznak még keményebben, akkor valaki más, aki ezt megteszi, a helyükbe lép.
A rivalizálást nemcsak presztízsszempontok szítják. Ahogy Fred Hirsch írja A növekedés szociális korlátai című 1977-ben megjelent könyvében, az életben számos jó dolog „pozicionáló” jellegű. Csak akkor örülünk neki, ha másnak nincs belőle. Néha egy gyors autó, csinos ruha vagy szép ház nem elegendő. A leggyorsabb autót, a legcsinosabb ruhát és a legdrágább házat akarjuk.
Gondoljunk csak a jó iskolákért folytatott versenyre, mondja Frank. A gyermekek csak 10 százalékának adatik meg, hogy a 10 százalékot jelentő elitiskolába járjon. Sok országban, ahol magas színvonalú az iskolai oktatás, azon a környéken a lakások is drágák lesznek. Azoknak a szülőknek, akik a legjobb oktatást akarják biztosítani gyermekeiknek, többet kell dolgozniuk, hogy a magas színvonalú oktatást biztosító iskola közelében vehessenek lakást maguknak. És ezzel magasra emelik a mércét a többieknek is.
Vajon lehetséges a „leszerelés”, a láncreakció megszakítása? Kormányzati segítség nélkül semmiképpen, mondja Frank és Lord Layard. Az effajta törtetés visszaszorításához sokkal jobban meg kellene adóztatni a kiemelkedő kereseteket, állítják.
A látszat ellenére nem a megérdemelt jövedelmek büntető újraelosztásáról, az irigységet piedesztálra emelő fiskális politikáról van itt szó. Mr Frank és Lord Layard nem akarják felforgatni a társadalmi rendet. Céljuk ennél sokkal konzervatívabb. Azok az adók, amelyeket ők kivetnének,érintetlenül hagynák a társadalom hierarchikus rendjét,és nem csökkenne az emberekben a felfelé törekvési vágy sem. Azonban elvennék az emberek kedvét attól, hogy féltékeny szemmel nézzenek mások sikereire. Nem az egyenlőtlenség mint olyan, az, amivel szembe akarnak szállni közgazdászaink. Hanem azzal, hogy az emberek nem érzik jól magukat a helyükön, és hiábavaló küzdelmet folytatnak ezért, hogy feljebb kapaszkodjanak. Carlyle, aki azt gondolta, hogy az embernek meg kellene elégednie azzal, hogy méltó követője méltó feletteseinek, kétségkívül egyetértene ezzel.
Nem mintha Carlyle lusta lett volna. Ellenkezőleg, azt gondolta, hogy a munka az egyetlen komoly mércéje az embernek. Ahogy mondta, az ember találékonysága és dinamizmusa „rányomja bélyegét a végzett munkára”. És „az egyetlen dolog, amivel egy derék ember valaha is tönkretehette a boldogságát, ha túl sokat tette fel magának a kérdést: vajon elég boldog lehetek azzal, ha elvégzem a munkámat”.
A közgazdaságtan általában nem így vélekedik. Ő a munkát robotként, a fogyasztási célhoz vezető tiszta eszközként fogja fel, amit az ember elad, és cserébe feláldozza a szabadidejét. Carlyle azért nevezte el „lehangoló tudománynak” a közgazdaságtant, mert a liberális közgazdászok kitartóan hangoztatták, hogy az amerikai rabszolgák ugyanolyan szabadon adhatják el munkaerejüket a munkaerőpiacon, mint bárki más.
Sokak számára a munka – miként a hagyományos közgazdászok is állítják – nem több, mint egy útja annak, hogy kifizessük a megélhetés költségeit. Carlyle nem az egyetlen, aki ennél sokkal többet látott benne. Csikszentmihalyi Mihály, a Claremont Graduate University kutatója kísérleteiben vevőkészüléket adott több ezer embernek, akik vállalták, hogy kedélyváltozásukat rögzítik azon. Nem meglepő módon ezek az emberek akkor voltak a legboldogabbak, amikor étkeztek, mulatoztak vagy a kertben foglalatoskodtak valamivel. Néhány szerencsés ember azonban mély kielégülést talált abban, hogy elmélyült a munkájában: „megfeledkezni magunkról egy feladatban”, ahogy W.H.Auden kifejezte magát.
Természetesen, vannak olyan feladatok, ameloyekbe könnyebben feledkezünk bele, mint másokba. Auden versében a sebész ide jut el, amikor megteszi az első vágást, a szakács, amikor keveri a mártást, az eladó, amikor kitölti a számlát. Ez a boldog állapot, amit Csikszentmihályi „azonosulás”-nak nevez, gyakrabban bukkan fel abban a munkában, ami erőfeszítést követel az embertől, de nem teszi tönkre, ami „világos célokat”, „egyértelmű visszajelzést” biztosít, és azt az érzést, hogy „ellenőrzés alatt tartjuk a dolgokat”.
Amikor ezek a dolgok hiányoznak, az ember – kompenzációképpen – maga teremt munkát magának. Amy Wrzesniewski például, és kollégái a New York-i Egyetemen, olyan kórházi takarítókkal találkoztak, akik felkarolták a betegeket, és rendszeresen látogatták őket, amivel kellemesebbé tették napjaikat, miközben takarították lakókörnyezetüket is. Más kutatók arról számoltak be, hogy vannak olyan fodrászok, akik többnek tartják magukat, mint egyszerű bérhajvágók. Érzelmi ügyekben bizalmas társaik azoknak a vendégeknek, akiket szeretnek, viszont gyorsan megszabadulnak azoktól, akiket nem kedvelnek.
Csikszentmihalyi egyike ama három szakértőnek, akik a munkahelyi környezetben gyakrabban ilyen beolvadási élmény kialakítását célzó Good Work projektet vezetik. A projekt azt vizsgálja, hogy miképpen lehetne keretek közé szorítani a „kiemelkedési, morális és jövedelmi rivalizálást”. Úgy találta, hogy bizonyos kiemelt területeken, mint a génkutatásban, a jó munka elnyeri a méltó szakmai megbecsülést, más területeken azonban kontraszelekciót okoz a szakmai hierarchia önzése és a vállalat önérdeke. Az újságírás „láthatóan tipikusan kilóg a sorból”, mert az újságírók nagy államügyekben szeretnének nyomozni, azonban az olvasó közönséget sokkal inkább érdeklik a „botrányos, szenzációs, felszínes” sztorik.
Mit tegyünk tehát? A God Work projekt a piacot hibáztatja a munka becsületének romlásáért. De mégsem lehet a fogyasztók igényeit a termelők kénye kedvéhez igazítani. Ugyanakkor, „egyedül a piacgazdaságban tapasztalható az a kivételes öröm, amikor az emberek fizetni akarnak valakinek a termékéért” – írja Deirdre McCloskey legutóbbi, A polgári erények című könyvében. A fizetés a taps egyik formája, mégpedig a legmeggyőzőbb formája, mert pénzbe kerül. Továbbá, amikor elköltjük a piacon, amit megkerestünk, midőn pontosan annyit veszünk ki a nemzeti bőség kosarából, amennyit beletettünk, örömmel konstatálhatjuk, hogy mi is „megtettük a magunkét”.
Ha az emberek továbbra is kitartóan csak hivatásuknak akarják szentelni magukat, inkább mint betölteni egy akármilyen munkakört, bizonyos hivatások (sebész, szakács, genetikus) iránt túlkereslet alakulhat ki, míg mások hiányszakmákká válhatnak. Azonban amikor egy munkakörre nincs elég jelentkező, akkor a piac megtalálja a módját, hogy felértékelje: először több pénz, majd magasabb társadalmi státusz útján. Gazdaságossá válik az adott munkakör bizonyos elemeinek automatizálása, gépeket kezdenek használni ama monoton, nehéz fizikai munkával járó tevékenységek végzésére, amelyeket immár sem nők, sem férfiak nem hajlandók ellátni. A munkakörből ekkor már csak azok a részek maradnak meg, amelyeket csak az ember képes elvégezni: vagyis azok a feladatok, amelyek ötletet, találékonyságot és emberi kontaktust igényelnek. MsClockey felidézi a cincinatti csatornatisztító esetét, akit néhány éve meginterjúvoltak a szövetségi közszolgálati rádióban, és aki 60 ezer dollárt keresett egy évben, miközben a hölgyeknek „környezetvédelmi” szakemberként mutatkozott be.
Kibékült-e valaha is Thomas Carlyle a „lehangoló tudománnyal”? Még rajongói is elismerik, hogy „ a politikai gazdaságtan iránt érzett bigott ellenszenve visszatartotta attól, hogy tanulmányozza művelőit” vagy értékelje eredményeiket. Nem sokat enyhült a kereskedelem gyümölcseivel szembeni megvetése sem: az olcsóbb pamut vagy a gyorsabb vonat semmit sem jelentett neki, és a reklámot, vagy a „felhajtást”, ahogy nevezte, száműzte volna a világból.
Azonban, ahogy bármely közgazdász megállapíthatta volna, Carlyle sokat köszönhetett a kereskedelem fellendülésének. Midőn hivatását a korrupció feltárásában élen járó kulturális botrányhajhász szerepében vélte felfedezni, végső kielégítésül jó közönséget, piacot kapott és a Westminsteri Apátságban (ugyan visszautasított) helyet is ajánlottak fel neki. A gyors fejlődés időszakaiban, úgy tűnik, a rebellis reakciósok legalább a ritkaság értékét élvezik.
(The Economist)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969