2013. I-VI
 

A liberalizmus hírnöke - Milton Friedman halála után
Daniel Cohen

Milton Friedman egész életműve, egész élete Keynes eszméinek cáfolata. Keynes szemében a piacgazdaság belső ellentmondásokkal terhelt, és igényli az állam általi külső szabályozást. Friedman viszont éppen az ellenkezőjét gondolja: az állami beavatkozás az, ami destabilizálja a piacgazdaságot.
A chicagói iskola vezéralakjaként Friedman ennek a gondolatnak a mellékszálait tárta fel. Első állomás: az 1929. évi válság újraértelmezése. A „válságok válságát” Keynes az általános piacgazdasági zavarok mintapéldájaként fogta fel: a kezdetben korlátozott területen jelentkező válság szép lassan kiterjedt az egész gazdaságra. Friedman szerint a válság egy hatalmas gazdaságpolitikai tévedés következményeként alakult ki. Paradox módon, a sors iróniájaként, a korszak nagy alakja, Benjamin Strong, a New York-i Federal Reserve elnöke 1928-ban meghal. A helyébe lépő csapatnak semmilyen gyakorlati tapasztalata nincs. A helyesen követendő semleges monetáris politika helyett a pénztömeg radikális korlátozásával „kiszárítja” az amerikai gazdaságot – vagyis felerősíti a deflációs tendenciákat... Ha egy számítógép döntött volna 1929-ben a pénzmennyiség szabályozásáról, a válság nem következett volna be.
Ugyanilyen éles a szembenállás Friedman és Keynes között a „fogyasztásélénkítés” kérdésében. Keynes és a keynesiánusok, köztük Beveridge, hogy jövedelempolitikai eszközökkel, a fogyasztás élénkítésével stabilizálni lehet a gazdaságot. Friedman ezzel szemben azt gondolja, hogy a háztartások nem reagálnak a lényegüknél fogva átmeneti állami „ösztönzésre”, és felállítja a permanens jövedelem elméletét, mely szerint a háztartások fogyasztása tagjaik életciklusának figyelembe vételével, jövedelmük jövőbeni alakulására vonatkozó várakozásaitól függ.
Friedman életének legjelentősebb pillanata 1967-ben jön el, akkor amikor az Amerikai Közgazdászok Társasága előtt megadja a kegyelemdöfést a Philips-görbének, a modern gazdaságpolitika ama alaptételének, miszerint némi infláció jótékony hatást gyakorolhat a gazdasági növekedésre. Friedman amellett érvel, hogy az infláció tartósan nem képes fellendíteni a gazdaságot, és végül inkább az inflációs folyamatot erősíti tovább, mintsem, hogy hozzájárulna a gazdasági növekedéshez. Látnoki elemzőnek bizonyult ezen a ponton Friedman, mert az 1970-es évek a Kennedy által adócsökkentéssel ösztönzött és Lyndon B. Johnson által a hadi kiadások megemelésével megtámogatott növekedéspárti gazdaságpolitika folyományaként a „nagy infláció” évei.
Friedmannal a monetarizmus teret nyer a közpolitikában. Amikor 1979-ben Paul Volcker a Federal Reserve élére kerül, a pénztömeg korlátozásával kísérli meg letörni az inflációt, ami mentora szerint: „mindenhol és mindig monteáris jelenség”. Mindaz, amit annak idején reaganizmusnak, majd thatcherizmusnak neveztek, gazdasági szempontból nem más, mint Friedman piaci hatékonyság javítására szolgáló eszméinek gyakorlati alkalmazása. A reaganizmus korszaka egybeesik Friedman diadalával: televíziós műsora valóságos istentisztelet, ahol az amerikai értelmiségiek, a marxizmusból kiábrándult francia sorstársaikkal szemben, akik a liberális Raymond Aron javára gyakorolnak bűnbánatot – Friedman előtt borulnak le.
A hetvenes években mégis ugyanez a Friedman az, aki Chilébe látogat, hogy Pinochettel találkozzon, és ő az ihletője az ultraliberális politikának is, kitéve ezzel magát azok támadásainak, akik a piaci fundamentalizmus képviselőjét látják benne.
Manapság, Stiglitz-cel és a hozzá hasonló közgazdászokkal, a keynesianizmus ismét virágzik. A problémák és a kérdések azonban ugyanazok: melyek a pénzügyi válság okai? Miként lehet biztosítani a gazdaság egyensúlyát? Az az intellektuális keret azonban, amelyben manapság ezek a kérdések felmerülnek, merőben különbözik a Keynes idejében meglévőtől. Az „atipikus” liberális Friedmannal együtt – aki fellépett a kötelező sorkatonai szolgálat ellen és, mint a libertáriusok, védelmébe vette a droghasználatot! – az állami beavatkozás hatásaira ma már nem mint valamiféle abszolút jótéteményre tekintünk, hanem – adott esetben – mint valami relatív jóra. És megvizsgáljuk a káros hatásait is!
(Le Nouvel Observateur)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969