2013. I-VI
 

A nyugat-magyarországi felkelés - 1921. augusztus 28. - október 4. (I. rész)
Botlik József

A trianoni békediktátum Magyarországgal való aláíratására 1920. június 4-én Párizsban került sor. A döntés – összhangban az Ausztriával korábban, 1919. szeptember 10-én kötött saint-germaini békeszerződéssel – 4 364 km2 nyugat-magyarországi területet csatolt el. Az 1910. évi utolsó magyar népszámlálás szerint 345 082 lakossal, közülük 44 191 magyar, 245 714 német és 49 374 horvát anyanyelvű volt. Az össznépességből a magyar anyanyelvűekkel együtt ekkor összesen 80 632 fő (23,4 %) tudott magyarul. Fontos rámutatni, hogy az Ausztriához rendelt nyugat-magyarországi népesség zömét alkotó lakosság német nemzetiségű és anyanyelvű, és nem osztrák nemzetiségű volt! A nyilvánvalóan igazságtalan döntést – a szintén vesztes, volt szövetséges ország, Ausztria területet rabolt a másik le-győzött államtól, Magyarországtól – a magyar közvélemény semmiképpen sem tudta elfogadni. Ezért egyes nemzeti radikális körök szervezkedni kezdtek. Miközben elhallgatott tény, hogy 1920 elejétől nagy mennyiségben szállítottak különféle fegyvert és hadifelszerelést Ausztriából Magyarországra a Nemzeti Hadseregnek. Egyrészt hivatalosan, másrészt csempészáruként, amelyről a bécsi hadügyminisztérium, sőt a leszerelési bizottság egyes hivatalnokai is tudtak. Hazánknak erre – az ország még ebben az időben is teljesen védtelen és kiszolgáltatott lévén égetően szüksé-ge volt, hiszen a román csapatok csak 1920. március 30-án ürítették ki a Tiszántúlt.
Eközben az ország nyugati szélén sajátos helyzet alakult ki. Bár a saint-germaini békeszerződés Ausztriának ítélte Nyugat-Magyarország keskeny sávját, a bécsi kormányzat megfelelő katonai erő híján hosszú ideig nem tudta azt birtokba venni. Ezért e terület az 1920. június 4-i trianoni békediktátum után, sőt a következő esztendő nagy részében, továbbra is magyar fennhatóság alatt maradt. Ráadásul a gróf Teleki Pál (1879–1941) által 1920. július 19-étől veze-tett, nemzeti érdekű magyar kormány, az elcsatolt Őrvidék kiürítését – kiváló stratégiai érzékkel – feltételhez kötötte. Csak akkor volt hajlandó eleget tenni az antant parancsának, ha a délszláv hadsereg kivonul a megszállt Baranya vár-megye és a szomszédos, Baja városa körüli területekről, amelyeket a trianoni diktátum Magyarországnak hagyott.
Az ország megmaradt részén Horthy Miklós (1868–1957) és Nemzeti Hadserege fokozatosan átvette hatalmat, ezzel párhuzamosan azonban a népfelkelő alakulatokhoz hasonló csapatok, ún. „Rongyos Gárdák” is szerveződtek. Létrehozásuk elsősorban báró Prónay Pál (1874–1944. dec. v. 1945. jan.) alezredes és az erdélyi, székely származású Héjjas Iván (1890–1950) főhadnagy nevéhez fűződik. Prónay már 1919 végén többször járt a magyar határtól több mint ötven km-re fekvő stájerországi Grácban. Itt értesült arról, hogy Fürstenfeld városkában az osztrák határrendőr-ség nagy mennyiségű fegyvert és felszerelést raktároz. (Fürstenfeld ősi magyar neve: Fölöstöm, az Árpád-korban egy időben a Gráci-medence Magyarországhoz tartozott – B. J.) A készletre később az osztrák köztársasági szociáldemok-rata-szocialista fegyveres munkásalakulat, a Wehrmacht –, közismert nevén: a „Vörösök”, – tette rá a kezét, és július közepén megakadályozta, hogy a stájer tartományi kormány által is támogatott jobboldali Heimwehr megszerezze. Az osztrák vörösök egyébként e raktár hadianyagának a felhasználásával tervezték elfoglalni Nyugat-Magyarország déli részét. Ezt megelőzve, Héjjas Iván – a budapesti osztrák követség által a magyar hadügyminiszternek átadott jegyzék szerint 1920. július 30-án éjjel – Ádám T. István szerint augusztus 5-én, de ez téves – nyolc teherautóval és 63 szabad-csapatossal átkelt a határon, s rajtaütött a fölöstömi fegyverraktáron. Lefegyverezték az őrséget, majd sakkban tartották a város 400–500 fős osztrák helyőrségét. Eközben a járművekre raktak 3 ezer puskát, 30 géppuskát és hatalmas meny-nyiségű lőszert. A zsákmánnyal ezután hazaindultak, s zavartalanul átkeltek a határon. A muníciót Prónay Pál elrejtet-te a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei Izsák községben, és később, a nyugat-magyarországi felkelés idején használta fel. Az alig egy óra alatt lezajlott, nagy visszhangot kiváltó fölöstömi rajtaütés egyetlen ember életébe sem került.
Bár Ausztria rendelkezésére nem állt megfelelő katonai erő, egyre határozottabb álláspontot alakított ki Nyugat-Magyarországgal kapcsolatban. Ezt jelezte, hogy az osztrák alkotmányozó nemzetgyűlés által 1920. október elsején elfogadott új alkotmány első cikkelye az országot demokratikus köztársaságnak nyilvánította, amely kilenc tartomány – közöttük a legújabb, a szövetségi tanácsba három képviselőt küldő Deutsch-West-Ungarn (azaz „Német-Nyugat-Magyarország”), Sopron várossal és környékével együtt – föderatív szövetségéből áll. 1920. november 20-ától újra Michael Mayr került a kancellári székbe, és ő hajlandó volt folytatni a Magyarországgal való tárgyalásokat. A külön-böző szintű – nagyköveti, külügyminiszteri – megbeszélések azonban a következő hetekben nem hoztak eredményt, mert a saint-germaini békeszerződéshez ragaszkodva, a bécsi kormányzat Nyugat-Magyarország azonnali Ausztriához való csatolását igyekezett elérni. Az előbbiekhez kapcsolódik az Ausztriát népszerűsítő mozgalom megerősödése az elszakításra ítélt területen. Például a bécsi „Kosmos” nevű cég ingyen ajánlott fel német nyelvű tankönyveket az őrvi-déki iskoláknak. Emiatt Sopron vármegye tanfelügyelője június 19-én, körlevélben nyomatékosan hívta fel az oktatási intézményeket, hogy ne fogadják el a küldött műveket, mert azokkal „szándékoznak megmételyezni az ifjúságot”.
A párizsi Nagykövetek Tanácsa 1920. december 23-án váratlanul jegyzéket intézett a magyar kormányhoz, amelyben „Westungarn” (egyes forrásokban West-Ungarn) átengedését követelte az antanthatalmak Sopronban állo-másozó tábornoki bizottságának, azaz a testület fennhatósága alá rendelte a kérdéses területet. Az irat lényege, hogy az Ausztriához csatolandó magyar részek jelképesen először az antant államainak kezére kerülnek, amelyek azt azonnal átadják a bécsi kormánynak. A fordulatot megvitatta az 1921. január 4-én tartott magyar minisztertanács, ahol Teleki Pál miniszterelnök felvetette: a jegyzék csak Praznovszky Iván párizsi magyar ügyvivőhöz érkezett meg – hivatalos szövege még nincs – de abból az előírt újabb magyar kötelezettségeket már ismerik. Az ülésen ezt követően Kánya Kálmán (1869–1945) külügyi államtitkár fejtegette a nyugat-magyarországi kérdés legújabb fejleményeit, majd újra Teleki Pál szólt. Úgy látta, hogy semmiképpen sem szabad átengedni az osztrákoknak Nyugat-Magyarországot: ame-lyet végső esetben inkább az antant szállja meg. Addig is azonban junktimba, azaz összefüggésbe lehetne hozni a terü-let átadását és az Ausztriába átcsatolt magyarság kisebbségi jogainak a szavatolását, a Baranya vármegyét és Pécs városát megszálló szerb csapatok kivonulásának a kérdésével. Ezen kívül hivatkozni arra, hogy a határmegállapító bizottságok még nem érkeztek meg, és a nagyhatalmak parlamentjei sem hagyták még jóvá a trianoni békeszerződést. Az előbbiekből következik, hogy a kormány nem adja át Nyugat-Magyarországot a szövetségesek kezébe. Teleki Pál azzal zárta az ülést, hogy csak a fegyveres erőnek szabad engedni. Ugyanakkor, ha a terület lakossága ellenállna az osztrák megszállásnak, azt hiba lenne a magyar kormányzat részéről megakadályozni.
A magyar kormány 1921. január 13-án válaszjegyzékben tiltakozott a december 23-i párizsi döntés ellen, sőt ki-jelentette: a határozatoknak nem veti alá magát, mert az 1920. május 6-án átnyújtott ún. Millerand-kísérőlevél, a lettre d’envoi szerint Magyarország határainak megállapítása még nem fejeződött be. A határkiigazító bizottságok feladata ennek pótlása, a végleges határok kitűzése, valamint az elkövetett igazságtalanságok jóvátétele. A magyar kormány ezzel alaposan megingatta a decemberi párizsi jegyzék jogalapját, hiszen a békekonferencia csatolta a trianoni diktá-tumhoz az ún. Millerand-levelet. Egyébként a magyar minisztertanácsi ülés előtt két nappal, 1921. január 2-án a Nagykövetek Tanácsa már azt közölte az osztrák kormánnyal, hogy a saint-germaini és a trianoni békeszerződés ér-telmében megkapja Nyugat-Magyarországot. Ezt Michael Mayr kancellár az osztrák parlament külügyi bizottságban oly módon ismertette, hogy hozzáfűzte: a csehszlovák és a délszláv (szerb-horvát-szlovén) kormány Ausztriának kato-nai segítséget helyezett kilátásba a terület birtokbavételéhez, majd elutasította a magyar kormány által újra felvetett népszavazást.
Az ún. Millerand-levélre jogilag hivatkozó és körültekintően alátámasztott, határozott hangú 1921. január 13-i magyar jegyzékre a Nagykövetek Tanácsának elnöke, Jules Cambon január 27-én adta át Praznovszky Iván párizsi magyar ügyvivőnek a választ. Ebből kitűnt, hogy a békekonferencia meghátrált, mert a saját maga által kitalált, ún. Millerand-féle kísérőlevél ígérgetéseivel a saját csapdájába esett. Már nem követelte a magyar kormánytól Nyugat-Magyarország azonnali átadását a soproni antantbizottságnak, sőt kimondta: a nagyhatalmak Nyugat-Magyarország kérdésében közvetlen tárgyalásokat óhajtanak a magyar és osztrák kormány között. Ezt követően, február 23-án és 24-én Bécsben hivatalos magyar–osztrák megbeszéléseket tartottak. A budapesti küldöttség arról igyekezett meggyőzni az osztrák felet, hogy a kérdés magyar szempont szerinti megoldása – vagyis az ezeréves határ fenntartása – Bécsnek is érdeke. Ettől keletre ugyanis nem lehet olyan vonalat találni, amely természetföldrajzi szempontból jobban megfelel-ne. A magyar kormány a már említett Millerand-levélre hivatkozott. Az osztrák fél arra, hogy a trianoni béke Nyugat-Magyarországra vonatkozó része teljesen megegyezik a saint-germaini békeszerződéssel.
A negyedik magyar–osztrák tárgyalásra március 19-én, Budapesten került sor, ahol a magyar kormány – felül-vizsgálva korábbi álláspontját – olyan javaslatot terjesztett elő, amely tekintetbe vette „Ausztria érthető és gazdasági-lag indokolt igényeit, és ugyanakkor a helyi lakosság számára is elfogadható.” Eszerint az új határ Köpcsénytől keletre elvágna a békeszerződések vonalától, és délnyugati irányban Héthold, onnan nyugatra Zurány községig húzódna. Ettől nyugatra Pándorfalunál, majd a Lajta-hegység gerincénél találkozna az ezeréves határral, amely Lajtaszék faluig megmaradna. Innen Büdöskút községtől keletre a Lajta és a Vulka folyók vízválasztóján futna tovább a határ, majd – Lajtaszentmiklós területét kivéve – teljes hossza változatlan lenne a történelmi határ. A javaslatot az osztrák küldöttség nem fogadta el. Áprilisban már arról volt szó, hogy a gazdaságilag „aktív” Moson vármegyét csatolják Ausztriához, a „passzív” Vas megye maradjon Magyarországnál, a köztes Sopron vármegyét a két ország ossza fel egymás között.
Ezekben a napokban zajlott az ún. első királypuccs. 1921. március 26-án, IV. Károly (1916–1918) – aki koráb-ban, 1918. november 13-án Eckartsauban kiadott nyilatkozatában bejelentette magyar uralkodói jogai gyakorlásának szüneteltetését – Pinkafőnél átlépte az osztrák–magyar határt. Éjféltájban Szombathelyre érkezett a püspöki palotába, gróf Mikes János (1876–1945) főpásztorhoz. Célja, hogy – a fent idézett eckartsaui nyilatkozatára hivatkozva – meg-kísérelje a magyar trón visszaszerzését. Az érkezés időpontjában „véletlenül” a városban tartózkodott Vass József (1877–1930) prelátus, kultuszminiszter. Szentgotthárd közelében, Ivánc faluban, Sigray Antal birtokán pedig Teleki Pál miniszterelnök és az amerikai Grant Shmith, az antant főmegbízottja. Ebben az időben egyes magyarországi arisz-tokraták és a katolikus főpapok csak Károly visszajövetelében bíztak, ezért szervezték meg hazatérését. Többek első-sorban azért támogatták, mert abban reménykedtek, hogy a király megakadályozza nyugat-magyarországi birtokaik Ausztriához való csatolását. A határváltozás – különösen a jövedelmezőség és az adózás szempontjából – hátrányoson érintette a fertődi Esterházy, a nagycenki Széchényi, a vépi Erdődy, a körmendi Batthyány-Strattmann és a németújvári Draskovics famíliákat.
A volt uralkodó másnap, március 27-én katonatiszti egyenruhában Budapestre utazott, hogy Horthy Miklós kormányzóval tárgyaljon a hatalom átvételéről. Horthy nemzetgyűlési megválasztása – 1920. március 1. – után ugyan-is az ország államformája továbbra is királyság maradt. Az antanthatalmak április 3-án jegyzékben tiltakoztak a ma-gyar kormánynál, és bejelentették: nem ismernék el, sőt nem is tűrnék el semmilyen formában a Habsburg-család újbóli uralmát Magyarországon. IV. Károly eredménytelen megbeszélései után, április 5-én elutazott Szombathely-ről. A királypuccsban való részvétele miatt Teleki Pál miniszterelnök benyújtotta lemondását, a következő nap – április 14-én – gróf Bethlen István (1874–1946) – aki ezt követően egy teljes évtizedig vezette az országot, eközben megszilárdítva helyzetét – alakított kormányt.
Az első királypuccs hullámainak az elülte után folytatódtak a magyar–osztrák tárgyalások Nyugat-Magyarország ügyében. Mindkét fél továbbra is a homályos ígéreteket tartalmazó ún. Millerand-levélre hivatkozott. Az 1921. május 25-i bécsi megbeszéléseket osztrák részről Michael Mayr kancellár vezette, aki bejelentette, hogy a párbeszédet új álláspontja kialakításáig megszakítják. A bécsi kormány bukása után, június elsején Johannes Schober volt bécsi rendőrfőnök személyében új kancellár lépett hivatalba, aki később hajlandónak mutatkozott a tárgyalások folytatására. A magyar kormány másnap, Praznovszky Iván párizsi magyar ügyvivő útján megkapta a Nagykövetek Tanácsa május 31-én kelt jegyzékét. Ez felszólította a budapesti vezetést, hogy a trianoni békeszerződés II. részének 27. cikkelye – ez tartalmazza Magyarország új határainak részletes leírását – szerint engedje át Nyugat-Magyarországot Ausztriának.
A nyugat-magyarországi pángermán izgatás, amely a terület Ausztriához csatolását az Anschluss melletti hírve-réssel kötötte össze, 1921. júniusában felerősödött. A mozgalom Moson vármegyében volt a legtevékenyebb, ahol a Fertő-tó és a Duna közötti területet „osztrák-német” hídfőnek hirdették. Eközben az osztrák hadügyminisztérium júni-us 2-án elrendelte, hogy a Bundesheer összesen hat vegyes dandárjának parancsnoksága készüljön fel „külföldi beve-tésre”, azaz Westungarn elfoglalására. Ennek érdekében valamennyi magasabb egységnél helyezzenek készenlétbe két-két, azaz összesen tizenkét gyalogos zászlóaljat. A hadműveletek végrehajtásával kilenc nap múlva Rudolf Vidossich ezredest, az 1. dandár parancsnokát bízták meg azzal, hogy a Bundesheer bevonulását lovag Robert von Davy miniszteri osztályfőnökkel Westungarn, a későbbi Burgenland megbízott tartományi főnökével egyetértésben készítse elő.
Diplomáciai úton csak később, június végén indult meg újra a magyar–osztrák párbeszéd. Ennek során Johannes Schober kancellár július 2-án közölte, hogy az osztrák minisztertanács határozata szerint a hadsereg egységeit nem vetik be Nyugat-Magyarország elfoglalására. Az ezt követő napokban Magyarország tárgyalási helyzete rosszabbo-dott, mert a Nagykövetek Tanácsa július 5-én jegyzéket intézett a párizsi magyar ügyvivőhöz, Praznovszky Ivánhoz. Ebben a tanács Nyugat-Magyarország átadását követelte Ausztriának a trianoni békeszerződés 71. cikkelye alapján, amely kimondta: „Magyarország Ausztria javára lemond a volt Magyar Királyságnak azokra a területeire vonatkozó minden jogáról és igényéről, amely területek Magyarországnak a II. rész [Magyarország határai] 27. cikkének 1. pont-jában megállapított határain kívül esnek.” A Nagykövetek Tanácsa a jegyzékhez két ún. terület-átadási jegyzőkönyv-tervezetet is csatolt.
A békekonferencia iménti fellépése ellenére a július 11–13-i osztrák–magyar tárgyalásokon a magyar fél újabb területi javaslatot vetett fel. Ennek a lényege az volt, hogy a jószomszédi viszony érdekében Magyarország kapja visz-sza Sopront és környékét, amelynek elvesztését a legfájdalmasabbnak érzi. Az új magyar–osztrák határ vonala a kö-vetkező legyen: a Moson vármegyei Féltorony községtől a Fertő tavat nagyjából derékban vágja ketté, majd a túloldali Fertőmeggyes falutól félkörben kerülje ki Sopron városát. Ezután a Sopronkeresztúr mellett fekvő Keresztúri-erdő dombjától a kijelölt trianoni vonaltól nyugatra, mintegy öt-hat km-re párhuzamosan fusson dél felé, és a Körmend közelében fekvő Pinkamindszent falunál csatlakozzon hozzá. A magyar fél egyben jelezte: a Pinka felső folyásánál, a Felsőőrségben lévő magyar lakta települések – Felsőőr, Alsóőr, Őrisziget stb. – hovatartozásáról néprajzi alapon, va-lamilyen területi viszonzás alapján kíván tárgyalni. Az előbbiek szerint az Ausztriához parancsolt őrvidéki területek egyharmada Magyarországé maradt volna. E fejleményt augusztus 1-i ülésén a magyar Minisztertanács is megvitatta. (Az iménti, júliusi megbeszéléseken felvetett ún. „soproni félkör”, a nyugat-magyarországi fegyveres felkeléssel fél év múlva kikényszerített népszavazással végül Magyarországé maradt.) A feleknek ekkor csak abban sikerült megegyez-nie, hogy három hét múlva, augusztus 3-án újabb hivatalos tárgyalásokat kezdenek Nyugat-Magyarországról.
A magyar nemzetgyűlés eközben, az 1921. július 26-án elfogadott XXXIII. törvénycikkel jóváhagyta a trianoni békediktátumot, amely aznap 18 órakor már hatályba is lépett. Még ugyanezen a napon Jules Cambon, a párizsi Nagy-követek Tanácsának elnöke erélyes jegyzékben közölte, hogy Magyarországnak egy hónap múlva, augusztus 27-én jegyzőkönyvben kell átadnia az Ausztriának ítélt területeket. S ugyanezen a napon történik majd meg a délszláv csapa-tok által elfoglalt dél-magyarországi területek, elsősorban Pécs városa, illetve Baranya vármegye kiürítése. A budapes-ti antantmisszió napos elnöke, Jules Hamelin francia tábornok a két nappal korábbi párizsi jegyzékre hivatkozva, július 28-án szintén Nyugat-Magyarország kiürítésére hívta fel Bethlen István kormányfőt. Szintén e napon, Grácban meg-tartotta első ülését az egy-egy angol, francia, olasz és japán katonatisztből, illetve egy-egy magyar és osztrák tagból álló, az új osztrák–magyar határt megállapító bizottság. Magyarországot Keresztes Artúr ezredes képviselte.
Másnap – július 29-én – Kánya Kálmán külügyi államtitkár „Szigorúan bizalmas!” minősítésű iratban arról ér-tesítette a miniszterelnököt, hogy a Nagykövetek Tanácsa korábbi, június 29-i határozatával a budapesti szövetségközi katonai bizottságot bízta meg Nyugat-Magyarország átadásával Ausztriának. A magyar részről szükséges intézkedések „feltűnés nélkül való megtétele” céljából azt is közölte, hogy az iménti antantbizottság átadási tervet készített. A vég-rehajtásával foglalkozó értekezletet augusztus 6-án tartják meg Sopronban, ahová 17-én 30 antanttiszt érkezik. A ma-gyar csapatok 21. és 26-a között ürítik ki az Ausztriának ítélt Nyugat-Magyarországot, a területet augusztus 27-én egy jegyzőkönyvben adják át.
Az előbbiekkel kapcsolatos tárgyalások és intézkedések vitelére a magyar kormány Sigray Antal főkormánybiztost nevezte ki, azzal a felhatalmazással, hogy az átadás és kiürítés idején ő a területén lévő összes ma-gyar katonai és polgári hatóság vezetője. A július 26-i párizsi jegyzéket követően Sopronban egy ún. szövetség-közi katonai bizottságot állítottak fel. Az egy-egy olasz, brit és francia tábornok segítésére és a terület átadásának zökke-nőmentes lebonyolítására hamarosan meg is érkezett az antant imént említett harminc tisztje. Tervezetükben két sávot, ún. „A” és „B” övezetet állapítottak meg, amelyek nagyjából a magyar kormány által júliusban javasolt új határnak, illetve területmegosztásnak feleltek meg. Kivéve Moson vármegyében, ahol ez lényegesen eltért. Kánya Kálmán kül-ügyi államtitkár imént említett értesülései megbízhatóak voltak: a soproni szövetségközi katonai bizottság olasz, fran-cia és angol beosztott tisztjei által kidolgozott, 39 pontból álló, három vármegyére, illetve településeikre felosztott, kilenc oldalas átadási tervet – Plan de Transfert à µAutriche du territoire de la Deutsch-West-Ungarn – 1921. augusz-tus 1-i kelettel nyomtatásban is kiadták. A miniszterelnökségi példány utolsó oldalán augusztus 6-i keltezéssel, egy kézírással tett megjegyzés alatt – mely magyar, illetve osztrák delegátusként megemlíti gróf Sigrayt és lovag Davyt – a soproni katonai bizottság vezetői, George Gorton angol, Jules Hamelin francia és Carlo Ferrario olasz tábornokok is aláírták a dokumentumot. Fontos körülmény, hogy „A szövetségközi katonai bizottság” által jegyzett és augusztus 1-jén Sopronban keltezett területátadási tervezet rövidített, egyoldalas magyar szövege felhívás formájában – „Nyugatmagyarország lakosságához!” címmel – csak jóval később, Szent István király napja, augusztus 20-a után jelent a hirdetési táblákon.
Augusztusban tovább folytatódtak a magyar–osztrák tárgyalások. Bécsben, 3-án zajlott le az első legfelsőbb szintű megbeszélés, amelyen többek között Gratz Gusztáv volt külügyminiszter és Johannes Schober kancellár is részt vett. Itt előzetes megállapodást kötöttek arról, hogy Nyugat-Magyarország területének kb. egyharmada, Magyarorszá-gé marad. Az érintett részek: Moson vármegyének a Fertő tóig terjedő része az ún. Tó-szög (Seewinkel), Sopron vár-megye a Vulka patak folyásáig, Sopron városa, valamint Vas vármegye egy sávja. A megegyezést erőteljesen támogat-ta Ignaz Seipel prelátus, a keresztényszocialista párt legbefolyásosabb tagja, későbbi kancellár. Schober viszont azt is hangsúlyozta, hogy e területi megállapodást az osztrák parlament külügyi bizottságának is jóvá kell hagynia. Az utóbbi testület augusztus 13-ai, majd 27-ei ülésén a megegyezést nem fogadta el, sőt kijelentette, hogy minden esetle-ges területi engedményt Westungarn előzetes átadásától tesz függővé. A külügyi bizottság csak arra hajlott, hogy Ausztria esetleg lemond Nagycenk községről, mert a családi kriptában ott nyugszik Széchenyi István, „a legnagyobb magyar”. Az 1910. évi népszámlálás szerint az 1 740 lakosú településen 1 625 magyar (93,4 %) élt és mindössze 97 (5,6 %) német élt.
Közben a magyar kormány augusztus 14-én újabb területi javaslatot nyújtott át, Ebben Sopront, a Fertő tó vidé-kének egy részét, valamint Vas vármegyéből egy kb. öt km-es sávot igényelt. Ellentételezésként azonban nem ígért semmilyen gazdasági engedményt. Ezt azzal indokolta, hogy Magyarország az eredeti követeléseit már így is az egy-negyedére csökkentette, és az osztrák vezetés pedig minden viszonzási kezdeményezését kitartóan visszautasította. A magyar kormány augusztus 18-i utolsó megegyezési javaslatában a következőket kérte: 1. Ausztria hozzájárul, hogy az igényelt területek – legalább Sopron és környéke – a tárgyalások befejezésig Magyarország birtokában maradnak. 2. E tényt közlik a párizsi nagyköveti konferenciával. 3. Az Ausztriának átadott területeken a magyar közigazgatási alkal-mazottak a helyükön maradhatnak.
A magyar kormány még azt is kijelentette, hogy legvégső megoldásként egy népszavazás megtartásába is bele-egyezik a vitás területek hovatartozásáról. Azzal a feltétellel, hogy a referendum előtt az érintett részek ne kerüljenek osztrák közigazgatás alá. Ha az osztrák kormány erre nem hajlandó, akkor Magyarország elsősorban a következő kér-dések tárgyalásos rendezését kéri Ausztriától: a bankjegyek beváltása, az adóhátralékok biztosítása, a háború alatt keletkezett kormányadósságok és hadikölcsönök rendezése, valamint különféle biztosítékok a nyugat-magyarországi területre eső magyar állami tulajdonra. A Bethlen-kormány a közös osztrák–magyar tulajdon akkori értékét 3,971 milliárd koronára becsülte az Ausztriának ítélt területen. Az ebből Magyarországnak járó hányad kifizetését junktimba, azaz kapcsolatba igyekezett hozni Nyugat-Magyarország átadásával, illetve a dél-magyarországi területek délszláv csapatok általi kiürítésével. Sőt kimondta azt is: ha a bécsi kormánnyal nem sikerül megegyezni, akkor Budapest csak akkor engedi át Nyugat-Magyarországot, ha arra az antant ultimátummal kényszeríti.
A fentiekből is jól érzékelhető, hogy az előbb Teleki Pál, majd 1921. április közepétől Bethlen István vezette kormány a lehetséges utolsó pillanatig keményen védte az őrvidéki és általában a magyar érdeket, mint erre a későbbi-ekben is számos példát közlünk. A Bethlen-kormány igen határozott álláspontja végül arra késztette az osztrák kül-ügyi bizottságot, hogy augusztus 27-i ülésén engedjen a magyar követeléseknek. A testület felhatalmazta a bécsi kor-mányt, hogy a saint-germaini szerződést aláíró hatalmak hozzájárulásával a határkérdés megoldását egy évvel a terület átadása után a nyugat-magyarországi lakosság akaratnyilvánítására bízzák. Bár a népszavazás szót mellőzték, az oszt-rák döntés kétségtelenül a magyar kormány politikai sikere volt.
Az ezeréves nyugati magyar határvidék feladása nagy lelki megrázkódtatást okozott a trianoni békediktátumban megcsonkolt, megmaradt Magyarország lakosságának. A közvéleményt elsősorban az háborította fel a végletekig, hogy a világháborúban szövetséges és az országgal együtt vesztes Ausztria is gyarapodott az elszakított magyar terüle-tekből. Igen súlyosan érintették az események a többségében német ajkú, de döntően magyar érzelmű Sopron lakossá-gát, ahol 1921. augusztus 20-án különösen lehangoltak, elkeseredettek voltak a polgárok. Ezen a napon jelentek meg ugyanis szerte a városban azok az augusztus 1-jei keltezésű falragaszok, amelyeken a soproni antantbizottság közölte Nyugat-Magyarország átadásának tervét. Végrehajtását a párizsi Nagykövetek Tanácsa végül – meglehetősen cinikus módon –1921. augusztus 29-én (az 1526. évi mohácsi csata napja!) 16 órára tűzte ki. A helyi polgárok úgy érezték, hogy ez a Szent István nap lesz az utolsó magyar ünnep. Első királyunk miséjére zsúfolásig megtelt a Szent Mihály templom, ahonnan a tömeg a Széchényi téri domonkos templomhoz hömpölygött. Itt már több ezren voltak, azok, akik a soproni helyőrség búcsúzó tábori miséjét hallgatták.
A szemtanú Träger Ernő, a magyar kormány határ-biztosa írta négy évvel később: „A postaigazgatóság előtti részen az út mentén az emberek két oldalt sorfalat állanak: elvonulnak a soproni magyar katonák. Kimért, katonás lépésük súlyától keményen döng a föld. A magyar föld, amelyért annyit harcoltak, és amelyet most el akarnak venni. És ők, akik véreztek Ausztriáért a galíciai homokban, az Isonzó partján, a dél-tiroli és a doberdói sziklákon, most ne tudnák megvédeni a saját földjüket Ausztria ellenében?” A Széchenyi téren ekkor hirtelen, senki által nem szerve-zett, a lelkekből kirobbant tüntetés kezdődött. Öklök százai emelkedtek a magasba, és Ausztriát átkozó hangok törtek fel a tömegből. Az antanthatalmak megbízottjai megrendülten néztek körül, és meghatotta őket a Magyarország iránti hűség és ragaszkodás.
Sigray Antal főkormánybiztos augusztus 21-én közölte a Sopronban székelő szövetségközi katonai bizottsággal: az illetékes magyar hatóságok minden intézkedést megtettek, hogy a terület kiürítése kellő időben, zavartalanul meg-történhessék. Másnap – augusztus 22-én – több mint egyévi várakozás után a magyar csapatok végre bevonulhattak Pécsre. A belgrádi kormánynak oly sok huzavona után végleg át kellett adnia Magyarországnak – az értékes Mecseki-szénmedencével együtt – Baranya vármegye nagy részét, valamint Baja városát és környékét. A Nyugat-Magyarország átadásával kapcsolatos jegyzőkönyv aláírására a Széchenyi család városi palotáját jelölték ki az antanthatalmak Sop-ronban székelő képviselői. A család élesen tiltakozott, és kérte: ne sértsék meg a legnagyobb magyar, Széchenyi István szellemét azzal, hogy egyik kedves tartózkodási helyén pecsételik meg Magyarország nyugati végeinek a halálos ítéle-tét. A tábornoki bizottság elfogadta a kegyeleti szempontot, és a katonai nevelőintézet Rákóczi úti épületét jelölte ki az aláírás színhelyének.
A következő napokban Sopron utcáit ellepték a társzekerek. Ismét Träger Ernőt idézzük: „…elköltöznek a hiva-talok és az iskolák: a törvényszék, járásbíróság, pénzügyi igazgatóság, és a csendőrparancsnokság Győrbe ment, az alispáni hivatal Kapuvárra került, a megyei árvaszék, számvevőség, gyámpénztár Csornára, a szolgabíróság Pinnyére költözött. Az evangélikus főgimnáziumot Győrbe, az evangélikus tanítóképző intézetet Bonyhádra helyezték. Az em-berek az utcára sem mertek kimenni, hogy ne lássák a város haldoklását, a halottaskocsikra emlékeztető társzekerek fájó dübörgését. A vármegye alispánja sírva járt a vármegyeháza üres falai között.” Most egy újabb ősi magyarországi város esetében ismétlődött meg 1918–1919. fordulójának nemzeti végzet-sorozata, amikor Károlyi Mihály, Linder Béla hazaárulása következtében színmagyar városokból – például Érsekújvár, Kassa, Ungvár, Beregszász, Sepsiszent-györgy, Csíkszereda, Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Szabadka – és hatalmas magyar lakta területekről mintegy 350–400 ezer magyarnak kellett elmenekülnie. S költöznie a trianoni békediktátumban meghagyott, kifosztott Magyarországra a hódító csehszlovák, román és délszláv csapatok elől. Közülük több tízezren – lakás, szállás híján – hónapokon vagy éveken át a budapesti pályaudvarokon több ezer vagonban vagy rögtönzött barakkokban laktak. Ezért a magyar kormánynak 1920-ban és 1921-ben több alkalommal korlátoznia kellett az elszakított területekről való töme-ges beköltözést, mert a nehéz gazdasági helyzet miatt a menekülteknek sem lakást, sem munkaalkalmat nem tudtak adni.
Természetesen az Ausztriának ítélt területekről is megindult a menekültáradat, sőt a várható osztrák katonai be-vonulás következtében újabb hullámra számítottak a magyar hatóságok. A Magyar Királyi Államvasutak Igazgatósága 1921. június 30-án a kereskedelemügyi miniszternek küldött terjedelmes jelentésében többek között azt is közölte: „Fenyeget az a veszély is, hogy Nyugatmagyarország megszállásának esetleges bekövetkeztekor a Bruck-Királyhidán és Császárkőbányán barakkokban elhelyezett cca (cirka – körülbelül) 40 család kitelepíttetik, sőt ez esetben is látható, hogy az elszakítandó területről a hű alkalmazottak nagyobb számban elmenekülni lesznek kénytelenek. Minden való-színűség szerint kénytelenek leszünk ezek részére szintén vasúti kocsikat lakásul rendelkezésre bocsátani.”
Az osztrák katonaság várható bevonulása elől Sopronból is sokan eltávoztak. Az alig több mint két éve a felvi-déki Selmecbányáról a városba menekült Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Akadémia rektori hivatala azonban nem vette figyelembe a felszólítást, és nem intézkedett, mert úgymond, két évvel korábban már költöztek. Az ezzel kapcsolatos előzményekről itt fontos röviden szólni, mert a diákoknak – akik ezekben a napokban folytonosan tanács-koztak – hamarosan fontos szerepe lesz a nyugat-magyarországi eseményekben, az osztrákellenes felkelésben. Sel-mecbányán még 1918. október 6-án megkezdődtek az utolsó ottani előadások, a beiratkozott közel 400 hallgató túl-nyomó része – kb. 30 ifjú kivételével – harcolt a világháborúban, és csaknem mindegyikük tiszti rangban szerelt le. November 2-án a diákok Szikorszky Zoltán tüzérfőhadnagy, bányamérnök hallgató személyében teljhatalmú katonai parancsnokot választottak maguk közül. Ezt követően a honvéd-bányakarhatalom épületéhez vonultak, ahol kikövetel-ték a fegyverek átadását.
Az akadémisták hamarosan szembeszegültek a Károlyi-kormányzat pacifista, tehetetlen politikájával, amely lé-nyegében katonai ellenállás nélkül a Felvidéket is feladta. Lefegyverezték a selmecbányai fehérneműgyárban állo-másozó, a Monarchia közös hadseregéhez tartozó 38. cseh tüzérezredet, és átvették a város kaszárnyáinak, raktárainak és középületeinek az őrzését. A diákok ezzel 1918. december közepéig fenntartották a magyar közhatalmat Selmec-bányán, amire – mint sok más városban hasonlóan – a Károlyi-kormány képtelennek bizonyult. Ekkor a csehszlovák haderő előrenyomulása miatt az akadémisták mintegy 300 fős utolsó csoportja kénytelen volt elhagyni a várost. Köz-ben a selmecbányai bányászati és erdészeti akadémia vezetése új székhelyet keresett a megcsonkított országban, mert továbbra is magyar intézményt akart irányítani. A kormány végül Sopront jelölte ki, ahová az első diákok 1919. már-cius 4-én érkeztek meg Réz Géza rektor vezetésével. A csehszlovák megszállás alá került Selmecbányáról április 26-án tudott elindulni a tanári kar ottrekedt része. Egy nagyobb diákcsoportnak – anyagiak hiányában – csak júliusban sikerült Sopronba utaznia.
Visszatérve az 1921. augusztusi nyugat-magyarországi, soproni eseményekre: a szerveződő ellenállás irányítá-sára e hónap második felében tizenegy tagú Honvédelmi Bizottmány alakult. Elnöke báró Perényi Zsigmond (1870–1946), tagjai: Friedrich István (1883–1951) volt miniszterelnök, nemzetgyűlési képviselő, Gömbös Gyula (1886–1936) hivatásos katonatiszt, vezérkari százados, Windisgräetz Lajos (1882–1968) herceg, Zadravecz István (1884–1965) ferences szerzetes, tábori püspök és mások. A bizottmány feladata a nyugat-magyarországi ellenállás teljhatal-mú irányítása volt a kormány tudtával, sőt szükség esetén, annak ellenére is. Gömbös Gyula teljhatalmat kért a kor-mánytól az egységes vezetésre. Az ún. felelőtlen elemek kiszűrésére – többek között – szorgalmazta a pályaudvarok ellenőrzését, és csak azoknak a személyeknek a beengedését a nyugati határszélre, akik „Feltámadás” elnevezésű iga-zolvánnyal rendelkeztek. 1921. augusztus 21-én és 22-én, majd a következő napokban a budapesti államrendőrség számos személyt, akik Nyugat-Magyarországra akartak utazni, előállított, illetve tanúként kihallgatott.
A honvédelmi minisztérium augusztus 25-26-ai összevont helyzetjelentése szerint „a hangulat Sopronban és környékén nyugodt, inkább nyomottnak mondható”. Augusztus 27-én, Bethlen István miniszterelnök a kor elterjedt Hughes-féle távírógépén – melyen szöveges párbeszédet is lehetett folytatni – utasította Sigray Antal főkormánybiztost: a magyar katonaság elvonulása „folytán félős, hogy az éjjel valami helyi felkelés, vagy a parancs-nokság puccsszerű átvétele fog bekövetkezni. Utasítom Méltóságodat, hogy ezt minden rendelkezésre álló eszközzel megakadályozza, a rendet minden körülmények között fenntartsa, és amennyiben valaki a rendbontás legkisebb kísér-letére is merészkednék, azt azonnal letartóztattassa, és fedezettel Budapestre kísértesse.”
Nyugat-Magyarországon a magyar kormányzatnak ekkor csak két karhatalmi egység állt a rendelkezésére, ame-lyeket korábban Sigray Antal főkormánybiztos kéretett az elszakításra ítélt magyar területre. Az egyik, az 1. országos csendőr tartalék-zászlóalj augusztus 15-én érkezett meg Felsőőrre. Parancsnoka Prónay Pál alezredes, akinek azonban egy párbajozásból eredő fegyelmi ügye miatt Budapesten kellett maradnia. Helyette Ranzenberger Viktor népfölkelő százados vezette a csendőröket az őrvidéki járási székhelyre. Bár hivatalosan Ranzenberger volt a zászlóalj parancsno-ka, de augusztustól mindenki az újra állományba helyezett Prónayt tekintette az alakulat valódi irányítójának, sőt ha-marosan a nyugat-magyarországi fővezérnek. A másik Ostenburg Moravek Gyula őrnagy alakulata, a 2. országos csendőr tartalék-zászlóalj, amely szintén augusztus 15-én foglalta el állomáshelyét az őrvidéki Kismartonban. A két csendőregység egyébként teljesen azonos volt a korábbi szegedi, illetve a székesfehérvári vadászzászlóaljjal, amelye-ket 1921. február 10-én kivontak a honvédség kötelékéből, és átvezényeltek a csendőrséghez. A valóságban tehát az antant felügyelete alól kivont és rejtett katonai alakulatok voltak. Ezek után természetes, hogy Sigray Antal gróf nem jelentette be előre a két zászlóalj nyugat-magyarországi elhelyezését a soproni antant-tábornokoknak. Emiatt Carlo Ferrario olasz generális erélyesen tiltakozott, de a főkormánybiztos megtagadta a két alakulat kivonását, így azok Fel-sőőrön és Sopronban maradtak. Az Őrvidéken augusztusban tartózkodó harmadik jelentős erő a Héjjas-féle felkelő-csapat volt, amelynek élén két testvér, Héjjas Iván és Jenő állt. Az eseményekben szintén fontos szerepet játszott a soproni főiskolások fegyveres osztaga. Lehár Antal (1876–1962, a világhírű zeneszerző és karmester Lehár Ferenc testvéröccse) ezredes ekkor már nem volt tényleges állományú katonatiszt a területen, mert nyugállományba való he-lyezése előtt, 1921. június elejétől szabadságolták.
Közben Friedrich István volt miniszterelnök is szervezkedett, és augusztus 26-án a Sopron melletti Balf fürdő-helyen ütötte fel főhadiszállását szűkebb törzsével együtt. Másnap este a soproni Pannónia szállóban haditanácsot tartott. Azt tervezte, hogy az átadandó őrvidéki területen állomásozó magyar katonaság kivonulása után, de az osztrá-kok által még meg nem szállt Nyugat-Magyarországon kikiáltja az önálló és független Lajtabánság államot. Ezt köve-tően – a népek önrendelkezési jogára való hivatkozással – felkelőcsapatával fegyveresen szembeszáll a bevonuló oszt-rák erőkkel. A függetlenségi nyilatkozatot nyolcezer példányban, magyar, német és horvát nyelven kinyomatta, és Sopronba, valamint Szombathelyre küldte terjesztésre. Csapatát augusztus 28-ára virradóra Savanyúkút és Lajtaújfalu körzetébe, az osztrák–magyar határra irányította, mondván, Sopronból teherautókon fegyvereket küld utánuk. Győr pályaudvarán azonban – mint később kiderült, Bethlen István miniszterelnök parancsára – vakvágányra tolták a felsze-relést szállító három vagont, emiatt a Friedrich-felkelők kénytelenek voltak visszatérni Sopronba. A nekik szánt had-felszerelést azonban Győrből hamarosan újra útnak indították, és átadták Héjjas Iván csapatának, aki ezzel vívta meg az első ágfalvi ütközetet. Ez volt az oka annak, hogy Lajtabánság kikiáltása ekkor még elmaradt, bár annak hírét a bécsi újságok is tényként hozták. Friedrich ekkor ellenzéki parlamenti képviselő volt, s a Bethlen-kormánynak nem volt érdeke, hogy egy esetleges sikeres ellenállással és a Lajtabánság kikiáltásával jelentős politikai sikert, népszerűsé-get érjen el. Ezért rövidesen eltávolították a felkelés területéről, amit egyébként a soproni antantbizottság is követelt. Ez utóbbi testület az Ausztriának átadandó területet két övezetre osztotta, amiben érzékelhető volt a terület megosztási szándéka a két ország között.
A két övezet közötti vonal északról délre a következő községek mentén haladt: Köpcsény–Zurány–Féltorony–Boldogasszony, innen a Fertő tó dereka, majd Sopront félkörben megkerülve, az Ágfalva–Doborján–Felsőpulya–Léka–Városszalónak–Nagyszentmihály–Pusztaszentmihály–Németszentgrót–Rábakeresztúr szakasz. Ettől nyugatra az ezeréves határig az „A”, keletre az új, trianoni határig a „B” zóna feküdt. Az utóbbinak azonban volt még egy keskeny kb. öt-hat km széles sávja, az ún. „C” övezet, a kijelölt trianoni határtól nyugatra. Az átadásra ítélt magyar területet augusztus 26-án elsőként a Köpcsény, Királyhida, Szarvkő, Savanyúkút, Sopron, Kabold, Pinkafő, Szentelek és Gyanafalva településeken működő vám-, illetve pénzügyőr egységek hagyták el. Másnap, 27-én kezdődött a sorkato-naság és ezredtörzs elvonulása a nezsideri, a kismartoni, és a soproni kaszárnyákból az új határ mögött felállított körle-tekbe. A soproni helyőrség is elhagyta – gyászfátyolt kötve a csapatzászlóra – a várost. A csendőrség augusztus 28-án kezdte meg a kivonulást, és aznap délig el kellett érnie az említett „A” övezet határát. Ez a rendelkezés a helyi csend-őrőrsökön, valamint az 1. és a 2. országos csendőr-tartalékzászlóaljon kívül a Királyhidán állomásozott Moson várme-gyei, illetve a Sopronban elhelyezett Sopron vármegyei csendőr-tartalékszázadra is vonatkozott. Ezen kívül távozni kényszerült a köpcsényi, a királyhidai, a lajtaújfalui, a savanyúkúti, lakompaki, pinkafői és radafalvi rendőrkirendelt-ség, a Ruszt városában lévő őrség, valamint a soproni és a kismartoni rendőrkapitányság állománya.
Ugyanezen a napon – augusztus 28-án – délelőtt ülést tartott a Minisztertanács, amelyen Bánffy Miklós (1873–1950) külügyminiszter – egyúttal a nemzeti kisebbségek tárca nélküli minisztere – ismertette az osztrák külügyi bizott-ság hivatalos közleményét. Eszerint Ausztria ragaszkodik augusztus 13-ai döntéséhez, nevezetesen, csak Nyugat-Magyarország átadása után hajlandó ismét tárgyalni. Ezen kívül a délszláv állam még nem írta alá a dél-dunántúli területek átadásával kapcsolatos jegyzőkönyvet, ezért új álláspontot kell kialakítani. Bethlen István miniszterelnök nyomban megjegyezte: „nincs meg tehát a feltétel Nyugat-Magyarország átadásához”. A kormányfő ezért azt indítvá-nyozta, hogy amíg nem kapunk a bécsi kormánytól megfelelő biztosítékokat pénzügyi és egyéb érdekeinkben, vala-mint a tulajdonjogban, addig meg kell tagadni a második, az ún. „B” övezet, benne Sopron kiürítését. Emiatt lehet, hogy ultimátumot küld az antant, és akkor nem lehet ellenállni, de reményt lát arra, hogy Párizs nem nyúl ehhez az eszközhöz. A belgrádi kormány a dél-dunántúli kiürítést rövid idő alatt végre tudja hajtani, de az Ausztriával szembeni követelésekre sok idő kell. A Minisztertanács végül úgy határozott, hogy az „A” vonaltól keletre fekvő nyugat-magyarországi területek kiürítését ideiglenesen felfüggeszti. Az erről szóló magyar jegyzéket még ezen a napon átnyújtották a budapesti, illetve a soproni antantmissziónak.
Az augusztus 28-ai minisztertanácsi ülés után, délben Bethlen István miniszterelnök távírógépen a következő utasítást adta Sopronba, Sigray Antal főkormánybiztosnak: „Miután a ma délelőtt megtartott Minisztertanács úgy hatá-rozott, hogy az átadási tervezet 10-ik szakaszában említett ’A’ vonaltól keletre fekvő területek kiürítését ideiglenesen felfüggeszti, kérem a magyar királyi kormány ezen határozatáról a Sopronban tartózkodó szövetségközi katonai bizott-ságot ma délután 4 órakor hivatalosan értesíteni, és ezen közlés vétele után azonnal minden szükséges parancsot kiad-ni, hogy a kormány ezen határozata végrehajtassék. Kérem továbbá gondoskodni, hogy – kivéve a parancs átvételére hivatott parancsnokságokat – délután 4 óráig, ezen parancs híre ki ne szivárogjon. Ezen parancs addig szigorúan bi-zalmasan kezelendő. Ismételten kérem, végre minden szükségesnek mutatkozó lépést megtenni, hogy a Friedrich-féle állítólagos akciók azonnal beszüntettessenek, és lehetetlenné tétessenek. Ezt annál inkább kérem, mert a kormány által most hozott határozat diplomáciai kilátásait nagyon rontaná.” A minisztertanácsi döntés után, még augusztus 28-án az ún. „A” vonalon megállt a kiürítést az előző napon megkezdett magyar csendőrség és haderő. Ugyanezen a napon, 28-án a déli órákban érkezett meg a Kismartonból kivonult 2. csendőr-tartalékzászlóalj Sopronba. A város utcáit ha-marosan ellepte az alakulat vezetőjének, Ostenburg Gyula (eredetileg Moravek, 1884–1944) őrnagynak a feltűnő, narancssárga színű falragasz-hirdetménye, amely szerint Sigray Antal rendeletére átvette a város parancsnokságát, s egyben közölte: „Elrendelem, hogy minden idegen, nem soproni illetőségű, itt tartózkodó férfi a 48-as laktanyában… ma 18. órától… f. hó 29-én 18. óráig jelentkezzék. Ezen rendelet ellen vétők a városból kitoloncoltatnak.” Eközben a zászlóalj egy része nem a városban, hanem az „A” és a „B” vonal találkozásánál, az Ágfalva–Sopron–Fertőrákos sza-kasz nyugati részén helyezkedett el.
Ugyanebben az időben Héjjas Iván felkelői Sopron körzetében, több helyen felszedték a vasúti síneket, emiatt a Sopron–Bécsújhely, illetve a Sopron–Kismarton és a Sopron–Ebenfurth pálya egy részén szünetelt a forgalom. Az előbbi események sem a soproni antant-tábornokokat, sem az osztrák kormányt nem érték váratlanul, mert a hírügy-nökségek és a sajtó már hetek óta várható fejleményként taglalták. Ugyancsak augusztus 28-án, este fél 8 órakor Bánffy Miklós külügyminiszter géptávírón közölte Sigray Antal gróffal Bethlen István miniszterelnök utasítását: „Legszigorúbb intézkedést kérek a rend fenntartására, annál is inkább, mert elmentünk a legszélső határig a kormány ismert intézkedéseivel.” A főkormánybiztos ezután közölte, hogy Ostenburg Gyula másnap estig nemcsak Sopront, hanem a környékét is megtisztítja „minden nem kívánatos idegentől”. Beszámolt arról is, hogy délután Soprontól északnyugatra, az „A” vonalon kívül, egy állítólag felkelőkből álló fegyveres osztag megtámadta az osztrák csendőr-séget, és néhány óráig lövöldözött. Időközben automobilon arra utazott West-Ungarn (1921 második felében terjedt el a Burgenland fogalom – B. J.) kijelölt osztrák tartományi főnöke, Robert Davy, egy-egy angol, illetve olasz tiszt kísé-retében, akiket a felkelők feltartóztattak. „Mihelyt ezt megtudtam, dacára annak, hogy [az] előőrs-vonalunkon túl tör-tént az eset, elrendeltem Ostenburgnak, hogy azonnal szabadítsa ki őket, ami meg is történt. A felkelők szétszaladtak, és az autó folytathatta útját. A tábornokoknak ezt azonnal jelentettem és ők megköszönték, hogy ilyen erélyesen jár-tunk el.”
Az osztrák kormány csak kisebb csendőralakulatokat, valamint nagyobb számú tisztviselőt mozgósított a terület átvételére. Ez utóbbiak többsége ún. „Wiener Tscheche”, azaz a „bécsi cseh” sajátos etnikai csoporthoz tartozott, akik korábban a Monarchia hivatalnokaiként a birodalom fővárosában dolgoztak, és nem tértek haza szülőföldjükre, az újonnan alakult Csehszlovákiába. A viszonylag jelentéktelen átvételi erő kiküldését a bécsi kormány azzal indokolta, hogy nem akarja a Volkswehr „vörös” hírnévnek örvendő egységeivel megrémíteni a nyugat-magyarországi régi álla-potokhoz ragaszkodó, keresztény szellemű parasztságot. Az összesen tizenegy oszlopba szervezett osztrák csendőrség – vámőrök kíséretében – augusztus 28-án reggel kezdte meg bevonulását Nyugat-Magyarországra a bécsújhelyi, a fölöstömi (fürstenfeldi) és a gráci kerületi parancsnokságok kaszárnyáiból. A magyar felkelők a határ menti falvakban barátságos hangú plakátokat ragasztottak ki, amelyeken arra intették az idegen fegyveres erőket, hogy ne lépjenek magyar területre, „mert az életükkel játszanak… a fogadtatás sehol sem volt lelkesnek mondható”, kivéve négy Gyanafalva környéki hegyi községet. „Az osztrákok legnagyobb meglepetésére, nemcsak hogy közönnyel, hanem hidegen is fogadták őket.” Az osztrák sorkatonaság Kismarton környékén Szárazvám, valamint középen Felsőőr, délen Szentelek települések térségében lépte át az ezeréves határt, hogy az utóbbi két körzetben is felállítsa a németújvári közigazgatási körzetet.
Az Ágfalvánál augusztus 28-án lezajlott összecsapással, amelyet Héjjas Iván 120 fős csapatának egynegyed ál-lománya vívott, kitört a nyugat-magyarországi felkelés. A tűzharc első hősi halottja Baracsi László kecskeméti gazda-legény volt. Ostenburg Gyula egységei az itt harcoló felkelőket lefegyverezték, majd az őrnagy felszólította őket, hogy álljanak szolgálatba a zászlóaljánál. Héjjas embereinek a többsége ezt megtagadta, emiatt Ostenburg kitoloncol-tatta őket Sopronból. „Az önkéntesekből való létszámemelés nem valami fényes eredményt mutat. Néhány száz egyénből, akit Ostenburg Sopronban letartóztatott, és akik mind a szabadcsapatokban harcolni akartak, Ostenburg felhívására a rendes katonai szolgálatra csak mintegy ötvenen jelentkeztek. Ezek közül néhány tartalékos tiszt, Madersbach (helyesen: Maderspach Viktor, erdélyi menekült) százados 12 emberrel, néhány székellyel.” Ugyancsak augusztus 28-án, késő este, 23 órakor Bethlen miniszterelnök újra a géptávíróhoz rendelte Sigray főkormánybiztost, akinek részletes utasítást adott, és kérte „a legnagyobb energiával keresztülvitetni” azt. Azaz Friedrich István vezérka-rát, Héjjas Ivánt és a nem soproni, illetve nem nyugat-magyarországi illetőségű személyeket el kell távolítani arról a területről, amelyet a magyar kormány még a kezében tartott. Ha fegyveresek, akkor le kell őket fegyverezni, és karha-talommal azonnal kiutasítani. Meg kell akadályozni a vonatok feltartóztatását, illetve a sínek felszedését. Ugyanezen a napon, a délutáni órákban az ausztriai Friedberg település felől, a Pinka folyó völgyében benyomuló 202 osztrák csendőr és 22 vámőr Pinkafő községnél a Kuthy László főhadnagy vezette, mindössze félszáz tagú felkelőcsapat ellen-állásába ütközött. Heves tűzharc után a négy és félszeres túlerőben lévő megszállók a sötétség beállta előtt visszavo-nultak osztrák területre.
Másnap, augusztus 29-én, délelőtt 11 órakor géptávírón Bethlen István miniszterelnök újra arra utasította Sigray Antalt, hogy a „felelőtlen elemek lefegyverzendők és féken tartandók, valamint Friedrich és Héjjas ártalmatlanná te-endők”. A főkormánybiztos ekkor adott helyzetjelentésében arról számolt be, hogy éjjel Sopronban teljes volt a rend és a nyugalom. Friedrich István már nincsen a városban, Héjjas Iván tartózkodási helyét pedig nem ismeri. Reggel 10 órakor szemlét tartott az Ostenburg-zászlóaljnál, amit a lakosság nagy lelkesedéssel üdvözölt. „A felelőtlen elemek pedig meggyőződtek [arról], hogy itt egy fegyelmezett, nagy erő áll rendelkezésünkre.” Sopron és Moson vármegyé-ből nem jelentettek zavargást. Vas megyében, Pinkafőre az osztrák csendőrség nem tudott bevonulni, Szenteleket viszont az előző este megszállta. Németszentgrót faluban a lakosság elzavarta az osztrák erőket. Rábakeresztúron 17 osztrák csendőr és pénzügyőr a trianoni határt lépte át. Őket emiatt a magyar vámőrség lefegyverezte, és Szentgott-hárdra szállította. Borostyánkő községből és az Írott-kő vidékéről nincsen jelentés. Jelezték, hogy a Városszalónak melletti erdőben felkelő csapatok vonultak el.
A miniszterelnök és a főkormánybiztos között augusztus 29-én, délután 17 órakor géptávírón lezajlott beszélge-tésen Bethlen az alábbiakról tájékoztatta Sigrayt: „Gömbös Gyulát különvonaton Sopronba küldtem abból a célból, hogy az állítólag ott tartózkodó Héjjas Ivánt, valamint azokat, akik az ő megbízásából vannak az Ausztriának ítélt területen „visszatérésre bírja”. Ez „csak az izgalmakat növeli, a rendbontás fokozására alkalmas és az entente előtt olyan színben tüntettetik fel, mintha a kormány tudtával vagy hozzájárulásával készítenék elő a magyar területen a további ellenállást, illetve ezek az emberek a magyar és osztrák kordonon keresztül hatolva csinálnak ellenállást az osztrákok által megszállt részeken, és ha ott tartózkodásuk lehetetlenné vált, újból visszatérnek magyar területre, ahol biztonságban érzik magukat.” Az előbbi napon este, Bethlen Istvánnak küldött jelentésében Sigray gróf megjegyezte: „Gömbös Gyula ide való küldetése véleményem szerint felesleges dolog, mivel Ostenburg [Gyula] Héjjast és vala-mennyi többi elemet el fogja távolítani. A tisztogatás máris kezdetét vette és holnap délig teljesen befejeződik.” Sigray ezután beszámolt a Pinkafőn történt „elég nagy méretű” összetűzésről, amelynek „állítólag 50 osztrák halottja van. Az osztrákok mindeddig nem vonultak be Pinkafőre és Borostyánkőre sem.” A főkormánybiztos végül újra felhozta Bethlen István miniszterelnöknek: „Nagyon célszerűnek találnám, ha Gömbös, úgy mint minden más itt nem honos egyén, mihamarabb visszamenne B[uda]pestre, mert [a] politikusok, mint tudjuk, csak zavart okoznak. Jelentem, hogy Friedrich többé nem jön Sopronba. Kinyilatkoztatta, hogy az akciótól teljesen félreáll. Ezt én csináltam. Ellenben [az] Urmánczy [Nándor vezette] csoport nehezebben távolítható el, mivel sokkal csendesebb. Ezeket is el fogom intézni.”
A Pinkafő községben aznap délelőtt lezajlott harcokról augusztus 29-én, 17,30 órakor a Belügyminisztérium központi nyomozó osztálya soproni csoportjának vezetője is jelentést adott telefonon Budapestre. Eszerint itt osztrák részről 60-an estek el az ütközetben, a sebesültek száma ennél magasabb, de még nem megállapítható. A faluból az osztrák csapatok kivonultak. Nagyszentmihály település körül is harcok folytak, itt 18 volt a halottak száma, még több a sebesülteké, hogy „melyik részről, még nincs megállapítva.” A jelentést tévő kapitány megjegyezte, hogy Prónay Pál hollétéről nem tud. Azt is közölte, hogy Robert Davy, a bécsi kormány által Westungarn irányítására kijelölt tarto-mányfőnök ma lemondott. Sopronban délután 4 órakor, abban az időpontban, amikor a várost át kellett volna adni az osztrákoknak az Ostenburg-zászlóalj zenekara térzenét adott a Széchenyi téren. „Ez alkalommal nagy tüntetések vol-tak Ostenburgék és a magyarok mellett. A soproni olasz missio az esetet panasz tárgyává tette a budapesti olasz meg-bízott előtt, és komikusnak tartja, hogy amikor délután 4 órakor Sopron átadandó volna, a magyarok ünnepelnek. Pa-naszolja, hogy Ostenburgék és Prónayék muníciót kapnak.” Villani Frigyes báró – Sigray Antal főkormánybiztos helyettese – augusztus 30-ai, másnap déli, Bethlen István miniszterelnöknek adott jelentésében megemlítette, hogy legújabb értesülései szerint Robert Davy tartományfőnök mégsem mondott le. Nagymartonban állította fel hivatalát, de csak kis területet tart ellenőrzése alatt, azokat a községeket, amelyeket az osztrák csendőrség már megszállt. Az imént említett magyar–osztrák fegyveres összecsapások miatt Davy kénytelen volt elrendelni, hogy a felállított nyu-gat-magyarországi osztrák tartományi hivatal személyzete továbbra is maradjon Bécsújhelyen. S a Sopronba szállítá-sukra készenlétben álló különvonat augusztus 29-én, helyettük 200 csendőrt vigyen Ágfalvára.
Az előbbi eseményekről másnap, augusztus 30-án délelőtt 10,30 órakor géptávírón Sigray Antal is jelentést tett a miniszterelnöknek, és azokat újabb tényekkel egészítette ki. Először is: az antant jegyzékének „azon passzusa, hogy folyton érkeznek a fegyveresek, nem felel meg a valóságnak, mert az önkénteseket már Budapesten meggátolják a további utazásban”. Ostenburg Gyula már számos embert letartóztatott Sopronban, megtisztította a várost „az ide jött megbízhatatlan egyénektől… amennyire erőnk engedi, hozzáfogunk, és Sopron közvetlen környékét szintén megsza-badítjuk [a] fegyveres felelőtlenektől… Gömbös idejövetele nagyon jó volt abból a szempontból, hogy az ügyet nagy vonásokban tisztázta…Héjjas nem utazott vele, de félvén a letartóztatástól, a várost az éj folyamán elhagyta.” Sigray még azt is közölte, hogy számos Sopron és Vas vármegyei községtől táviratot kapott azzal a kéréssel, hogy a beözönlő osztrák erőkkel szemben nyújtson védelmet, és „a magyar csendőrség térjen vissza az evakuált nyugati (azaz az „A” – B. J.) zónába. Ezt a tábornoki missióval is közölni fogom, de a községek neveit a retorzió elkerülése céljából nem közölhetem, mert az osztrákok sok helyen, brutális módon túszokat szednek, ami világosan bizonyítja azt, hogy ők is tudják, hogy az ellenállásban a lakosságnak is része van.” Hamisnak bizonyult az antantmisszió azon értesülése, hogy tegnap két vagon fegyver érkezett a soproni GySEV pályaudvarra, erről a kiküldött angol és olasz tiszt is meg-győződött. A miniszterelnöknek augusztus 31-én, 18 órakor Sopronból géptávírón küldött jelentés szerint az előző napon Ostenburg Gyula őrnagy több mint ötszáz személyt toloncoltatott ki a város területéről.
A Bethlen István miniszterelnök által augusztus 29-én Sopronba küldött Gömbös Gyulának – több tárgyalás után – sikerült előrelépnie a helyzet tisztázásában. A már említett Honvédelmi Bizottmány két hangadó tagja, Friedrich István és Urmánczy Nándor augusztus 31-én Balf fürdőhelyen három pontból álló nyilatkozatot adott ki. „Miután a magyar kir. kormány Nyugatmagyarország védelmét átvette, mi kik csupán ezeréves hazánk területi épségéért indítot-tuk meg actiónkat [akciónkat], kijelentjük, hogy szabadcsapatainkat feloszlatjuk, s a további működést beszüntetjük.” Ezt azonban csak akkor teszik meg, ha a kormány teljesíti feltételeiket. A szabadcsapatok leszerelési és hazautazási költségeinek, valamint a hadsereg birtokába átment katonai felszerelések értékének fedezésére kapjanak 1,8 millió koronát. Ezen kívül szabad telefon- és távíróhasználatot, hogy szervezetüket értesíthessék: a fegyverkezést hagyják abba, és ne induljanak Nyugat-Magyarországra. A szabadcsapatok feloszlatásának legfontosabb feltétele a nyilatkozat harmadik pontja volt, amely szerint „... az actió vezetőinek és résztvevőinek teljes megnyugtatást arra nézve, hogy tetteikért – kivéve a nyereségvágyból elkövetett bűntetteket és vétségeket – felelősségre vonatni nem fognak”. Friedrich István és Urmánczy Nándor tehát amnesztiát kért a kormánytól. Végül kijelentették, hogy a Héjjas Iván és Hir György vezénylete alatt álló szabadcsapatokért, miként a múltban, a jövőben sem vállalnak felelősséget. (Hir György adonyi földbirtokos, ekkor nemzetgyűlési képviselő, aki Urmánczy Nándorral, Maderspach Viktorral és dr. Wein Dezső tartalékos orvos-századossal, Friedrich István szűkebb törzséhez tartozott.)
Közben az Őrvidék központi részén folytatódtak az összetűzések a felkelőcsapatok és a bevonuló osztrák ala-kulatok között. Augusztus 28-29-én a már említett Ágfalva, Pinkafő és Nagyszentmihály, valamint Felsőőr – itt Taby Árpád vezetésével nyolc felkelő 200 osztrák megszállót futamított meg egy géppuskával és kézifegyvereivel – Alhó, Fraknó, Borostyánkő, Németgyirót települések környékén zajlottak harcok, amelynek során a felkelők az országhatár mögé, Ausztriába verték vissza az osztrák csapatokat. A déli területen benyomult osztrák csendőrség 10. és 11. osz-lopát augusztus 29-én támadták meg a felkelők. A Szentgotthárd melletti Nagyfalván Endresz György (1893–1932) vezette az ütközetet, s egy mindössze 35 tagú osztaggal sikeresen kiűzte a faluból a megszállókat. Ezután néhány fős erősítést kapva a határon túlra kergette vissza a csendőrök megerősítésére érkezett Volkswehr-századot. Augusztus 31-ére már nemcsak Gyanafalva és Rábakeresztúr környéke, hanem innen a történelmi határ mentén észak felé húzódó területsávot is a felkelők ellenőrizték, egészen Pinkafő községig.
Augusztus utolsó és szeptember első napjaiban a hajdani Őrvidéken már öt „felkelő hadsereg” állomásozott. Összlétszámukat Héjjas Iván fivére, Héjjas Jenő 3500–4000 főre becsülte. Az első alakulat az északi szakaszon, Moson vármegyében a magyar–csehszlovák határ, az ausztriai Bruck, illetve a magyar oldali Királyhida térségét fog-lalta el Héjjas Iván parancsnoksága alatt, helyettesei Bacho István (egyes forrásokban Bakó) és Bónis páter, közismert nevén Bónis Arkangyal. A második Ágfalvánál várta a bevonuló osztrák alakulatokat Gebhardt Pál és Maderspach Viktor vezetésével, akik közé kezdetben Friedrich István csoportja is beékelődött. A harmadik sereg ettől délre, Pörgölény községig sorakozott fel Budaházy Miklós századossal, a Székely Hadosztály egykori tisztjével, a negyedik Felsőőrőn tartózkodott vitéz Taby Árpáddal, az ötödik sereg Gyanafalvánál alakította ki harcálláspontját, vitéz Molnár Endrével az élen. Az öt felkelő hadsereg közül négy Héjjas Ivánt, egy pedig – Friedrich István csoportja – Ostenburg Gyulát ismerte el parancsnokául. Ádám T. István kevesebbre, mintegy 3000 főre teszi a felkelő hadsereg összlétszá-mát. A harcba szállt magyar hazafiakat Prónay Pál és Héjjas Iván azokkal a fegyverekkel és lőszerrel szerelte fel, amelyet Héjjas és társai még az 1920 júliusában végrehajtott – már említett – merész, de igen sikeres rajtaütéssel sze-reztek az ausztriai Fölöstöm (Fürstenfeld) település helyőrségének a fegyverraktárából.
Ekkor már a soproni bányászati és erdészeti főiskola hallgatóiból szerveződött alakulat is részt vett a felkelés-ben. Még augusztus 29-én délelőtt tartották azt a gyűlést, amelyen arról döntöttek, hogy a főiskolás karhatalom, tiszti század alakzatban csatlakozik Ostenburg Gyula őrnagy zászlóaljához. A tanácskozás háromtagú küldöttséget menesz-tett az őrnagy-városparancsnokhoz, és a megállapodást követően V. tiszti század néven a főiskolások egysége betago-lódott Ostenburg alakulatába. A főiskolásokat az ún. ’48-as kaszárnya második emeletén szállásolták el. Az őrnagy a Soprontól északnyugati irányba húzódó Kelénpatak–Szentmargitbánya–Kismarton–Kishőflány–Lajtaújfalu települések szakaszát, illetve az emellett fekvő községeket jelölte ki a főiskolás tiszti század – melynek parancsnoka Székely Elemér volt – működési területének. Ostenburg őrnagy nem csalódott a fiatalokban, mert alaposan kivették részüket a küzdelmekből, iskolavárosuk, Sopron Magyarországon maradásából, a népszavazás kikényszerítéséből. A rájuk bízott vonal mellett húzódó településeken éjjelenként rajtaütésszerű sortüzekkel nyugtalanították a beszállásolt osztrák csendőröket. Egyikük, a régi soproni családból származó és a harcokban tevékenyen részt vevő Krug Lajos – későbbi nevén Missuray-Krúg – írta később könyvében, amely a felkelés egyik legismertebb forrása. ”Nappal egyenruhában, fegyvergyakorlat és szolgálat, majd minden éjszaka pedig civilkabátban és kalapban, – puskával és kézigránáttal fel-szerelve, egyik felkelőportyázás a másikat érte. Kis ’nyugtalanítás’ a megszálló ’osztrák komának’ és reggelre újabb ’csemege’, lehetőleg osztrák beállításban, az entente-bizottságoknak!”
A soproni polgárok döntő része sem tudta elfogadni, hogy városát elszakítsák Magyarországtól. Mozgalmuk élére dr. Töpler Károly volt polgármester, dr. Pinezich István ügyvéd és Lauringer Ernő főreál-iskolai igazgató állt, akik augusztus 29-én este, a Pannónia szállodában lévő szobájában felkeresték Villani Frigyes főkormánybiztos-helyettest. Kijelentették előtte, hogy nem nézik tétlenül városuk elfoglalását, és támogatják Héjjas Iván felkelőit. A báró rémülten vette tudomásul az elhatározást, és azt hajtogatta, hogy a lakosság megmozdulása árt a hazának. Ilyen körülmények között alakult meg egy 83 tagú soproni különítmény, amely fogadalmat tett, és csatlakozott Héjjas Iván csapatához. Az ívet aláírók névsorában a város közismert családjainak számos tagja – például Storno Imre és Storno Pál –, illetve több doktori címet viselő egyén található. Túlnyomó részük – nevük alapján – nem magyar, hanem német nemzetiségű volt.
Sigray Antal főkormánybiztos szeptember 1-jén géptávírón a következőket jelentette Bethlen István miniszter-elnöknek: „az osztrákok az ’A’ vonalat Moson és Sopron vármegyében mindenütt elérték”, de egyes falvakba nem merészkedtek be, mert félnek a fegyveres felkelőktől. „Kismartonban éjjel mindig beveszik magukat az Esterházy várba, gépfegyvereket állítanak fel, a város többi részét őrizetlenül hagyják, és azt mondták, hogy a város vigyázzon magára ahogy[an] tud. Vas vármegyében egyelőre a helyzet változatlan. [Az] osztrák csendőrség nem tudott behatolni, de [az] entente tisztek már parancsot kaptak, hogy újabb csendőrséget – mely állítólag bátrabban fog viselkedni – vezessenek be… [Az] osztrákok a túszokat Kismartonban elbocsájtották… A falvakból táviratok és küldöttségek nyi-latkoznak Magyarországhoz való hűségükről és ragaszkodásukról.”
Eközben a felkelők szeptember 1-jén és 2-án a Sopron és Kismarton között fekvő Cinfalva határában erős tűz-harcot vívtak az osztrák csendőrökkel. A támadás éjjel kezdődött, mint azt Sigray Antal főkormánybiztos szeptember 1-jén, délután 13,50 órakor jelentette a miniszterelnöknek. A szomszédos Darázsfalva községet megszállt osztrák csendőrség megtiltotta a helyi lakosságnak, hogy kimenjen a mezőre dolgozni, mert a környéket, úgymond meg akar-ják tisztítani a felkelőktől. „Ágfalván [az] osztrákok Scholtz Ödön nemzetgyűlési képviselőt, Szabó Pálné postames-ternőt és Bősze István jegyző-gyakornokot letartóztatták és Wiener Neustadtba [Bécsújhely] szállították. A lakosság forrong.” Szeptember 1-jén este 19,30 órakor Villani Frigyes főkormánybiztos-helyettes arról számolt be a minisz-terelnöknek, hogy a Sopron melletti Kópháza horvát lakossága a főkormánybiztosság közvetítésével kérelmet nyújtott be az antantmisszióhoz. Ennek szövege: „Nem akarunk Magyarországtól elszakadni, és a már régebben elszakított horvát testvéreink sorsára jutni, akik Ausztriában nyelvüktől, kultúrájuktól meg lettek fosztva. És ma már nem horvá-tok, hanem nemzetiség nélkül németek. Mi horvátok akarunk maradni, azt csak a testvér magyaroknál látjuk biztosít-va.”
Másnap, szeptember 2-án ülést tartott a Minisztertanács, ahol Bethlen István miniszterelnök tárgyilagosan meg-állapította: „Általában a nyugat-magyarországi helyzet ma talán jobban áll, mint egy-két héttel ezelőtt, mert úgy néz ki, hogy nyerünk bizonyos időt a tárgyalásokra. S nincs kizárva, hogy ennek eredményeként a területnek legalább egy részét meg lehet tartani, esetleg az egész ’B’ zónát.” Ezután azt fejtegette, hogy tárgyalt Sir Thomas Hohler angol követtel, akitől megtudta: az antanthatalmak hamarosan jegyzéket intéznek Magyarországhoz. Ettől azonban nem kell megijedni – nyugtatta a minisztereket –, mert nem tartalmaz majd ultimátumot, sőt még záros határidőt sem a követe-lések végrehajtására. Bethlen István az előbbiekhez még azt is hozzáfűzte, hogy a kisantant államok politikai és kato-nai beavatkozásától sem kell tartani. Röviddel a minisztertanácsi ülés után, a déli órákban Nádossy Imre országos főkapitány azonnal hatályba lépő rendelettel utasította valamennyi vármegye alispánját, államrendőrségi kerületi-, illetve a budapesti főkapitányt és csendőrkerületi parancsnokságot, hogy módosítja a Nyugat-Magyarország átadandó területeire való utazással kapcsolatos augusztus 29-i rendeletét. Ezen túl az utazáshoz szükséges úti igazolványokat, amelyeket „csak igen kivételes esetben” adhatnak ki, csak a fenti hatóságok vezetői állíthatják ki.
Szeptember 2-án délelőtt 11 órakor, géptávírón Sigray Antal főkormánybiztos jelentést küldött a miniszterel-nöknek: „Bizonyos, hogy sok helyen van felkelés, amelyről eddig nem tudtunk. Vas megyében például [gróf] Erdődy Tamás és Egan [Imre] földbirtokos gyalog[os] és lovas bandái kószálnak az Írott-kő körül, egész a stájer határig.” Bethlen István: „Úgy értesültem, hogy a pinkafői eseményekben részt vettek Ranzenberg [helyesen: Ranzenberger Viktor] százados tisztjei is… [akik] még ma is portyázásokat rendeznek, de csakis az osztrákok által megszállt ’A’ zónában. Kérem [a] mai nap folyamán Ranzenbergert felkeresni, és őt [a] nevemben szigorúan utasítani, hogy ezt azonnal tiltsa be…ne tűrjenek semmiféle nem odavaló egyéneket, és minden rendelkezésre álló eszközzel tegyék lehe-tetlenné, hogy ezek vagy századtisztjei az ’A’ zónában rendetlenséget csináljanak.” Bethlen István végül közölte Sigray gróffal: holnap vagy holnapután leutazik Nyugat-Magyarországra, hogy a rendelete betartásáról személyesen meggyőződjön. Erre már másnap sor került, a miniszterelnök szeptember 3-án este és 4-én Sopronban, Szombathe-lyen, illetve az „A” vonal mentén szemlét tartott. Arra a meggyőződésre jutott, hogy a jövőben az „A” és a „B” zónát elválasztó vonalon, a Köpcsény–Zurány–Féltorony–Boldogasszony–Fertőmeggyes–Ágfalva–Doborján–Felsőpulya–Léka–Városszalónak–Pusztaszentmihály–Rábakeresztúr szakaszon kellene haladnia az új államhatárnak.
Még ugyancsak szeptember 2-án, 18 órakor Sigray főkormánybiztos a következőt jelentette a miniszterelnök-nek: a Királyfalváról (Szentgotthárdi járás) visszavonuló osztrák csendőrök és kommunisták magukkal hurcolták Hor-váth József római katolikus plébánost. „A legbrutálisabban bántalmazták, véresre verték… A szentgotthárdi entente katonai misszió [a] főszolgabíróval közölte, hogy közbenjárásukra a plébános [az] elfogatása utáni 5. órára szabadon bocsájtatott, [de] ma is Fürstenfelden van.” Szintén Sigray gróf jelentette késő este, 22,50 órakor Bethlen István kormányfőnek, hogy Pörgölény község – mely Vas vármegye legészakabb részén, a Kőszegi járásban feküdt – határá-ban tűzpárbajt vívtak a magyar felkelők az osztrák csendőrökkel. Ennek során „mindkét részről volt veszteség, a többi között borostyánkői Egan Imre földbirtokos az osztrák csendőrség fogságba esett.” Egan járőrharcban sebesült meg, és az elfogása után az osztrák csendőrök megkötözve, egy lovas kocsin szállították a határ túloldalán lévő kórházba. Útközben a védekezni képtelen sérültet a lakosság ütlegelte, Kirchschlagban pedig kis híján lincselés áldozata lett, de egy osztrák ezredorvos erélyes fellépéssel megmentette.
Szeptember 3-án, délelőtt 11 órakor folytatott géptávíró beszélgetésen Bethlen István miniszterelnök arról érte-sítette Villani Frigyes főkormánybiztos-helyettest, hogy délután gyorsvonattal Sopronba indul. Másnap „szeretne au-tóval lemenni a fronton végig”, és Szombathelyről tér vissza Budapestre. Villani báró: „Semmi újság nincs, teljes csend uralkodik.” Az előző napi pörgölényi harcokról ekkor még nem kaptak hivatalos jelentést, Egan Imréről sem tudták még, hogy elesett vagy osztrák fogságba került. Bethlen István: „Más atrocitásokat az osztrákok nem követtek el? Mert ezen ügyekben diplomáciai lépéseket akarunk tenni, és kívánatos, hogy minden ilyen ügyről tudjunk, hogy az ellenoffensívát ezen a téren is megindítani képesek legyünk. Természetesen jól fundált [megalapozott], igaz híreket kérünk.” Villani: „A felsőőri főbíróval beszéltem, azt mondja, hogy a szabadcsapatok példás rendet tartanak, semmifé-le kihágást nem követtek el. A lakosság nagyon szereti őket, és olcsó élelmiszerekkel látja el [a felkelőket]. A lakosság közül számosan csatlakoznak [hozzájuk]. A felkelők egy részének fegyverzete nincsen. Ferrario generális [a soproni antantmisszió olasz tábornoka – B. J.] tegnapelőtt Felsőőrön találkozott velük, és elismerőleg nyilatkozik most már ő is, látja, hogy az osztrákok itt Vas megyében a lakosságnak nem kellenek. A generálisok meg vannak nyugodva, hogy Ostenburg [Gyula] a rendet oly erélyesen helyreállította. A horvát ajkú községek küldöttségileg kérik, hogy fegyverez-zük fel őket az osztrákok ellen.” Villani báró úgy tudta, hogy Scholtz Ödön nemzetgyűlési képviselőt az osztrákok, „megbízhatatlan információk szerint, állítólag már szabadlábra helyzeték. Ellenben a Vas megyei, királyfalvi plébá-nost, kiről szintén tegnap táviratilag küldtem jelentést, nem akarják szabadon bocsájtani, és vele nagyon durván bán-nak… A felkelők legújabban bélyegeket készítettek ’Magyarország szabadcsapatok által megszállt része’ felírással.” A miniszterelnök végül közölte Villanival: „Mára várjuk az entente jegyzékét, amely azonban – értesülésünk szerint – ultimátumot nem fog tartalmazni.”
A Magyar Kir. Miniszterelnökségre este 19 órakor küldött jelentésében Villani báró már arról számolt be, hogy az osztrák csendőrség elbocsátotta a magyar túszokat, csak Horváth József királyfalvai plébános van fogságban, Bősze István ágfalvai segédjegyző hollétéről azonban nem kaptak hírt. Az éjjel Darázsfalván, Cinfalván és Kismartonban voltak lövöldözések. Répcesarud horvát ajkú faluból küldöttség érkezett a főkormánybiztossághoz, amely „a község nevében a leghatározottabban protestál Nyugatmagyarország elcsatolása ellen”. A királyfalvai plébános, Horváth József elhurcolása és bántalmazása nemzetközi üggyé vált, amellyel nemcsak az antantmisszió, hanem Johannes Schober osztrák kancellár is foglalkozott. A bécsi magyar követ, Masirevich Szilárd szeptember 3-án este 20 órakor az alábbiakat sürgönyözte a budapesti Külügyminisztériumnak: a kancellárhoz érkezett jelentés szerint „a magyar felke-lők az osztrákoknak átüzenték, hogy Horváth fogva tartásának minden napjáért, egyet az osztrák csendőrök közül fel fognak akasztani”. Schober sürgős intézkedést kért, nehogy ez megtörténjék. Masirevich összefüggést látott a Rábakeresztúrnál elfogott 12 osztrák csendőr és négy vámőr, illetve a plébános ügye között. A magyar követ szorgal-mazta a pap szabadon bocsátását, mire a kancellár azt válaszolta: ezt a saját hatáskörében nem tudja elintézni, mert az esetet az igazságügyi minisztérium bírálja el. Horváthot ugyanis azzal vádolják, hogy az osztrák csendőrök fejére vér-díjakat tűzött ki. Masirevich erre megjegyezte, hogy „a vád alaptalansága első pillantásra világos.” A kancellár végül a követ tudomására hozta, hogy Scholz Ödön nemzetgyűlési képviselőt, evangélikus esperest már szabadon engedték, jelenleg Agendorfban (Ágfalván) tartózkodik, ahol Robert Davy kijelölt burgenlandi tartományfőnökkel is találko-zott.
Másnap, szeptember 4-én a budapesti osztrák követség a Magyar Kir. Külügyminisztériumban interveniált. Er-ről Bánffy Miklós külügyminiszter azonos szövegű táviratban értesítette a Sopronban tartózkodó Villani Frigyest és a Szombathelyen lévő Sigray Antalt. A következőképpen utasította őket: „megteendő minden intézkedés, hogy elfogott csendőröknek bajuk ne történjék”. Villani báró délután 13 órakor leadott jelentésében cáfolta Johannes Schober kan-cellár előző napi értesülését: a 16 osztrák csendőrt, illetve vámőrt nem Rábakeresztúron, hanem Rábafüzesen, tehát a trianoni békediktátumban Magyarországnál maradt területen fogták el. Villani báró azt is közölte, hogy megállapodtak a soproni antant-tábornokokkal: a magyar hatóságok a Gyanafalván (Szentgotthárdi járás) működő antant-albizottság jelenlétében átadják Ausztriának a 16 osztrákot, cserébe Horváth József plébánosért. Erre két nap múlva, szeptember 6-án került volna sor, de a terv meghiúsult, mert a kitűzött időpontban hirtelen felbukkant egy 200 fős felkelőcsapat. Kijelentették, hogy mindaddig, amíg az osztrákok nem adják ki egy hősi halottjukat, addig megakadályozzák a cserét. Végül másnap, 7-én rendben megtörtént a fogolycsere, és a plébános hazatért a híveihez – jelentette este géptávírón Sigray főkormánybiztos a miniszterelnöknek. Még ugyancsak szeptember 4-én lépett először harcba az Ostenburg-zászlóaljhoz csatlakozott főiskolás tiszti század egy 18 fős osztaga, mely éjjel puskatüzet zúdított Kismartonra és Kishőflány községre. Másnap éjjel egy másik csapat a történelmi határig, Lajtaújfaluig portyázott, visszatérőben pedig Kelénpatak községnél keveredett lövöldözésbe az osztrák csendőrökkel.
A szombathelyi kerületi nyomozó csoport vezetője, Swoboda Sándor rendőrtanácsos szeptember 5-én, délelőtt 9 órakor a Belügyminisztériumnak küldött napi jelentésében, hajnalban kezdődött súlyos harcokról számolt be Gyanafalva körzetéből, ahol az osztrákok 30, a felkelők 7 halottat vesztettek. A sebesültek száma ismeretlen volt. A magyarok az összecsapás során egy osztrák gépfegyvert zsákmányoltak, amelyet azonnal a megszállók ellen fordítot-tak. Kelen-patakon (helyesen Kelénpatak község, Sopron mellett – B. J.) az osztrák kommunista elemek és a felkelők közötti tűzharcban többen elestek, illetve megsebesültek. Hasonlóan a szomszédos Cinfalván, ahol a szabadcsapatosok bombákat vetettek azokra a házakra, amelyekbe osztrákok voltak beszállásolva. A megszállók elmenekültek. Villani Frigyes ugyancsak szeptember 5-én telefonsürgönyt küldött Sopronból a miniszterelnöknek, amelyben arról számolt be, hogy Robert Davy, Burgenland osztrák kormányzója ma, azaz szeptember 5-én néhány órát Sopronban töltött egy osztrák ezredes kíséretében. Az utóbbi a városban maradt azzal a feladattal, hogy összekötőként működik majd a tá-bornoki antantbizottság és a Nagymartonban székelő osztrák kormányzóság között. Villani Frigyes főkormánybiztos-helyettes a szóban forgó 5-i jelentését már csak, mint „külügyminiszteri osztálytanácsos” írta alá.
Ennek okai egy héttel korábbiak. Mint említettük, az augusztus 28-ai minisztertanácsi ülés ideiglenesen felfüggesztette Nyugat-Magyarországon az „A” vonaltól keletre fekvő területek kiürítését. Bethlen István miniszterel-nök utasítására Sigray Antal főkormánybiztos délután 4 órakor értesítette hivatalosan a döntésről a soproni antant-tábornokokat, akik erre azt közölték vele, hogy a fordulatot jelentik a Nagykövetek Tanácsának. Ezt követően elren-delték az osztrák karhatalom megállását az „A” vonalon. Végül azt az álláspontot alakították ki, hogy a felkelés kirob-bantásáért elsősorban Sigray Antal főkormánybiztos és helyettese, Villani Frigyes a felelős. Ezután egyikükkel sem voltak hajlandóak tárgyalni, sőt a tábornoki bizottság hivatalosan megszakította a kapcsolatait Sigrayval, akivel azon-ban George Gorton angol tábornok magánemberként továbbra is rendszeresen tárgyalt. Sőt azt is a tudomására hozta, hogy a nyugat-magyarországi események miatt nem kell közös csehszlovák és szerb katonai beavatkozástól tartani, mert azt az antanthatalmak nem engedélyezik a prágai és a belgrádi kormánynak.
Ugyancsak szeptember 5-én, Kánya Kálmán külügyi államtitkár „Nyugatmagyarország átadása és Cunningham ezredes” tárgyában átiratot intézett a Miniszterelnökséghez. „Bécsi képviseletünk jelenti, hogy több megbízható oldal-ról vett értesülés szerint Cunningham ezredes a legutóbbi napokban Nyugatmagyarországban járt és ott magyar kato-nai és más faktorok bizalmába furakodott. Schobernek számos adatot hozott, melyek a magyar kormánynak a nyugatmagyarországi felkelésekkel való összeköttetéseire vonatkozólag kompromittáló erővel bírnak. A kancellár ezen adatokat állítólag nem akarja felhasználni, mert nem kívánja a helyzetet kiélesíteni. Egyúttal felkért, hogy hassak oda, hogy Cunningham ezredessel szemben, akinek kétszínűségét már régóta ismerjük, általában Bécsből Nyugatmagyarországra jövő entente emberekkel szemben legmesszebbmenő tartózkodást tanúsítsak magyar részről. Fentiekről Villani bárót Sopronban azzal értesítettem, hogy azonnal közölje ezeket Sigray gróffal.”


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969