2013. I-VI
 

Forgószél a délvidéken 1941-ben (A délvidéki jugoszláv hadsereg katonáinak hazatérése a német hadifogoly táborokból)
Lagzi István

A történelmi Magyarország köztudottan soknemzetiségű – befogadó – ország volt. A vesztes háborúk, az ellenség elől menekülőknek, vallási és politikai üldözötteknek Magyarország gyakran adott menedéket. Említésszerűen utalunk arra, hogy pl. a XV-XVI. században a törökök balkáni hódításai elől szerbek tízezrei menekültek a királyi Magyarországra. Később az 1830 31. évi oroszellenes lengyel felkelés menekültjeit találjuk hazánkban. Amikor l939 szeptemberében a német, majd a szovjet hadsereg is megtámadta, majd megszállta és felosztotta Lengyelországot, szintén sok, (ezúttal több tízezer) lengyel katona és polgári személy menekült Magyarországra. A lengyel katonai és polgári menekültek száma mintegy 60 ezer fő volt, részükre az ország különböző helységeiben internáló táborokat létesítettek, jelentős részüket táboron kívül, családoknál, bérelt lakásokban, épületekben, szobákban helyezték el. A német hadsereg 1940 májusi–júniusi hadműveletei során franciák tízezrei kerültek német hadifogoly illetve munkatáborokba, ahonnan a rossz bánásmód, a hazatérés, illetve a jobb körülmények közé jutás reményében több mint 800 francia szökött Magyarországra. (A németországi hadifogolytáborokból Magyarországra szökött angolok, amerikaiak, hollandok, belgák szovjet állampolgárok száma nem volt jelentős. Befogadásuk, megsegítésük azonban – itt nem részletezett okok miatt – nem kevés politikai jelentőséggel bírt.)
A franciákhoz hasonló módon és okokból 1941 nyarától kezdetét vette a jugoszláv királyi hadseregbeli katonák Magyarországra szökése. Ezzel a második világháború alatti Magyarország megítélésére is alkalmas, diplomáciai és belpolitikai vonatkozásokat egyaránt felölelő kérdéssel a történeti irodalom még érintőlegesen sem foglalkozott. A Délvidék elfoglalásakor magyar fogságba esett jugoszláv katonák (hadifogolytáborok), katonaszökevények, szerb internáltak problematikája, a részükre biztosított lehetőségek (csomag, levél, ellátás, egészségügy a táboron kivül lakás lehetősége stb.) ugyancsak az érdemben feldolgozatlan kérdések közé tartozik. Az említettekkel kapcsolatos iratok kutatását, majd esetleges közlését ezért tartjuk fontosnak és időszerűnek.
A magyar hatóságok 1941 áprilisában és a következő néhány hónapban, amint ez később kiderült – a hadifogoly kérdésben feloldhatatlan nemzetközi jogi ellentmondásba kerültek.
Köztudott tény, hogy a német csapatok 1941. április 6-án a királyi Jugoszláviát támadták meg. A Független Horvát Állam kikiáltásával (1941. április 10.) azonban új helyzet állt elő: de jure és de facto egyaránt megszűnt létezni a Jugoszláv Királyság, hiszen Horvátország, a királyság egyik alkotóeleme önállósította magát (Szlovénia pedig német megszállás alá került). A magyar kormány nyomós – itt nem részletezett – diplomáciai okok miatt nem a német támadással egy időben, hanem a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságként az első világháború után létrejött államalakulat, Jugoszlávia „széthullása”, megszűnése után, (1941. április 11-én) kezdett katonai akciót a Délvidék visszafoglalására. Ebből adódóan Magyarország a királyi Jugoszláviával nem került hadiállapotba. (Ezt a megállapitást a korabeli diplomácia nagyon sokszor használta. Később is használatban volt.) A német hadifogoly- és munkatáborokból Magyarországra szökött jugoszláv királyi hadseregbeli katonai személyek ezért nemzetközi jogi értelemben nem hadifogolynak, hanem a lengyelekhez, franciákhoz hasonlóan internáltaknak minősültek.
A félreértések elkerülése érdekében azonban hangsúlyozni kell, hogy a Délvidék (Bácska, az ún. baranyai háromszög, Muraköz és a Muravidék) elfoglalásakor a magyar hadsereg fogságába került, illetve más módon elfogott jugoszláv királyi hadseregbeli katonákat és tiszteket ténylegesen hadifoglyokként kezelték, őrzésükre hadifogolytáborokat létesítettek. A hadifogolyként kezelt szinte valamennyi horvát, bolgár, szlovén, olasz, német és magyar – tehát nem szerb – nemzetiségűek zöme azonban rövid időn belül hazatérhetett. (Az említettek közül németországi hadifogolytáborokba kerültek száma mintegy 15 ezer fő volt.) Az ún. veszélyes elemeket és a szerb nemzetiségűeket rövidesen átadták a német hatóságoknak. Éppen ezért a későbbiekben Magyarországon „jugoszláv” hadifoglyok nem tartózkodtak. (A különböző iratokban gyakran találkozunk a hadifogoly kifejezéssel, ezen azonban minden esetben és jogi értelemben – a németországi hadifogoly táborokból Magyarországra szökött – internált személyt kell érteni.)
A Délvidék elfoglalása merőben eltért a felső-magyarországi és az észak-erdélyi, zömmel magyarok lakta területek visszacsatolása alkalmával végzett katonai hadműveletektől. A helyzet is alapvetően más volt, a következmények is mások lettek. Az utóbb említett két esetben a diplomáciáé volt a döntő szó. A magyar csapatok csak „bevonultak”. A kisebb összecsapások ebben a tekintetben mellékesek. A nem magyar lakosság tömeges kitelepítése és internálása fel sem merült, az viszont tény, hogy egyes személyek internálására ott is sor került.
Az 1941. évi áprilisi „jugoszláviai hadjárat”, a német, majd a magyar csapatok Jugoszlávia elleni támadásának, a diplomáciai előzmények, a megszállt területek sorsának alakulását kutatási szempontból nem tartjuk feladatunknak. Csupán utalunk arra, hogy az 1941 áprilisában visszafoglalt illetve Magyarországhoz visszacsatolt bácskai területen 885 475 ember élt: ebből 310 000 magyar, 225 000 szerb, 170 000 német, 80 000 horvát, 50 000 szlovák, 20 000 ruszin nemzetiségű és 15 000 zsidónak minősülő volt. (A jelentős számú cigányságról nincs megbízható adat.) A hadműveletek során a magyar csapatok Bácskában, a baranyai háromszögben, a Muraközben és a Murán túli területeken összesen 11 601 km2 területet szálltak meg, a lakosság száma 1 millió 145 ezer volt.
A harci cselekmények befejeződése után a délvidéki szerb nemzetiségű lakosság közül 1941. június 7-i összesített adatok szerint 11 375 személyt internáltak. (A visszacsatolt délvidéki területeken 13 helységben összesen 20 239 személy internálására alakítottak ki férőhelyet.) Internálták és zömmel kitelepítették a közrendre és közbiztonságra politikailag is veszélyes személyeket, elsősorban a visszafoglalt területekre 1918. október 31. után bevándorolt, betelepített szerbeket, bosnyákokat stb., valamint a kérdéses területeken élő zsidókat. A források szerint egész dobrovoljác (szerb telepes) falvak kollektív internálására is sor került.
A Délvidékről elmenekülőknek (feltehetően a magyar nemzetiségűeknek) Szabadkán 1200, Zomborban 600 fő befogadására létesültek menekülttáborok.
A jugoszláviai hadjárat során fogságba esett jugoszláv katonák között Jugoszlávia nemzetiségi összetételének megfelelően németek, magyarok, horvátok, vendek, sokácok, bunyevácok, románok, szlovének, sőt olaszok is voltak. A németek a magyar hadsereg által birtokba vett, magyar katonai közigazgatás alá tartozó területre való magyar, német és horvát hadifoglyok egy részét Belgrád, Sabác, Mitrovica, Brod hadifoglyoknak fenntartott gyűjtőtáboraiba irányították, majd magyar területre szállították. A népi német kategóriába tartozó volt jugoszláv hadseregbeli hadifoglyokat a magyar hatóságok minden különösebb ellenőrzés nélkül kötelesek voltak lakóhelyükre bocsátani. A magyarokat és a horvátokat Újvidéken és Palánkán felállított igazoló (prioráló) bizottság elbírálása alapján lakóhelyükre engedték. A bolgárokat hazaszállítás céljából külön táborban gyűjtötték össze. A németektől zsidónak minősülő, és ószerbiai jugoszláv hadifoglyot nem vettek át.
A visszafoglalt magyar területre illetékes magyar, német, horvát és bolgár hadifoglyokat az igazoló bizottságtól történt átvételtől kezdve nem tekintették hadifoglyoknak, ez elsősorban az élelmezésben jutott kifejezésre.
A Fővezérség hadműveleti osztály anyagi alcsoportjánál 1941. április 17-én tartott értekezleten a jugoszláv hadifoglyokat elhelyezés, élelmezés és bánásmód érvényesítése szempontjából három kategóriába sorolták.
Az első csoportba a magyarok mellett a németek, szlovének, horvátok és bolgárok tartoztak, akiknek jobb elhelyezés és élelmezés járt, és igazolás után hazatérhettek. Ezek számára Sárvár, Párkány, illetve Bük községekben terveztek ún. átmenőtábort létesíteni.
A második csoportba a szerb, román, szlovák, ruszin, bosnyák, dalmát (montenegrói, továbbá albán), görög nemzetiségű illetve a zsidó vallású hadifoglyokat sorolták. Elhelyezésüket Érsekújváron, Kisbodakon, Gánton és Tápiósülyön kívánták megoldani. A fentebb említett értekezlet megfogalmazása szerint: ezek szigorú őrzés és bánásmód mellett a rosszabb táborokba kerülnek és élelmezésük is gyengébb lehet.
A harmadik csoportot a veszélyes és gyanús elemek, szökést megkísérlők alkották. Ide tartoztak a bujtogatók: csetnikek, dobrovoljác kolonista (telepes), optáns települések vezetői, hangadói, akik és amennyiben közismerten és hangsúlyozottan magyarellenesek, az ún. „nagyszerb gondolat szószólói”, nemzetközi gondolkodásúak, azaz kommunistagyanúsak illetve nagyszerb gondolkodású zsidók. Az említetteket akkor is őrizetbe kellett venni (internálni), ha az adott időben nem folytattak bizonyítható ellenséges tevékenységet „de erre alapos gyanúokok forognak fenn”.
A IV. pécsi hadtestparancsnokság 1941. április 18-án kiadott parancsa értelmében intézkedés történt a jugoszláv hadifoglyok összegyűjtésére és nemzetiség szerinti szétválogatására. A rendelkezésben külön hangsúlyozták, hogy a „…magyarokat, németeket, horvátokat megkülönböztetett bánásmódban kell részesíteni.”
A hadifoglyok részészére gyűjtőállomást (Belgrád, Sabác, Mirovitica, Bród), átvevőállomást (Újvidék, Palánka), valamint ideiglenes, rögtönzött gyűjtőhelyet alakítottak ki Baján és Kiskundorozsmán. A németektől átvett és a magyar csapatok által foglyul ejtettek részére Szabadkán, Begecs, Óbecse községekben hadifogoly tábor, Siklóson hadifogoly gyűjtőtábor létesült. Később több tábor megszűnt, ugyanakkor új táborokat létesítettek, azonban ezek is ideiglenesek voltak.
Külön kell szólni a horvát nemzetiségű volt jugoszláv hadseregbeli hadifoglyokról. A budapesti horvát követség ideiglenes ügyvivője szerint 1941. szeptember végén még 19 ezer horvát származású hadifogoly tartózkodott Magyarországon (Bácstopolya 4000, Barcs 7000, Nagykanizsa 2000, Sárvár 5000, Palics 1000). A magyar katonai hatóságok határozottan cáfolták a horvát adatokat. A H. M. 21. osztály véleménye szerint (1941. szeptember 27.) a Délvidék kivételével 144 hadifogoly horvát tiszt és 1522 legénységi állományú egyén tartózkodott. Ebből 37 tisztet és 580 fő katonát Németországba szállítottak. „A többi hazaszállíttatott”– olvashatjuk a budapesti horvát követség átiratában.
Ami az internálásokat és kiutasításokat illeti, a honvéd vezérkar főnöke katonai közigazgatási osztály rendelkezése értelmében mindazokat a lakosokat, tehát akik az 1918. október 31-e után a történelmi Magyarország határain kívül eső területekről (főleg Ószerbiáról van szó) valók, ki kell utasítani. A kiutasítás alá eső személyek, azaz mintegy 150 ezer fő átvételétől azonban Szerbia német katonai parancsnoka elzárkózott. Csak néhány tízezer „betelepülőtől” sikerült megszabadulni. Az első fázisban 15 ezer, majd 12 ezer dobrovoljác átadásának lehetőségét mérlegelték, 25 ezer dobrovoljácot illegálisan próbáltak áttenni Szerbiába. A magyar kormány összesen 110-120 ezer szerb Szerbiába való telepítését szerette volna elérni a német katonai hatóságoknál. A szerbek átvétele azonban vontatottan haladt. Annak ellenére, hogy az illegálisan Szerbiába átszököttek száma jelentős volt, a délvidéki internáló táborok a munkásszázadok (különítmények) szervezése ellenére zsúfoltak voltak (maradtak). Részben ezért, részben politikai okokból a délvidéki internálótáborok egy részét az ország más – délvidéktől távoli – helységeibe helyezték át. Így kerültek szerbek a sárvári internálótáborba, ahol korábban lengyel katonákat őriztek. Sárváron kívül Komáromban, Érsekújváron, Kisbodakon, Pétervásárán létesítettek új hadifogoly táborokat. A sárvári és a komáromi internáló(rész)tábor szinte a háború, a helyi hadműveletek végéig működött.
A németországi hadifogolytáborokból Magyarországra szökött jugoszláv királyi hadseregbeli katonák kérdésköre, története teljességgel ismeretlen a magyar történetírásban (de publicisztikában is). A Délvidék jelenleg is sokaknak csak a Cseres Tibor „Hideg napok” című regényét és filmváltozatát juttatja eszébe. A most elkezdett kutatások a magyar kormányok délvidéki politikájának lényeges részét, a német hadifogoly- és munkatáborokba került délvidéki illetőségű hadifoglyok hazahozatalával kapcsolatos dokumentumokat kívánja összegyűjteni és feldolgozni.
A Magyarországra szökött jugoszláv királyi hadseregbeli személyek Komáromba kerültek, a sárvári táborban elsősorban a Délvidékről származó polgári személyeket internálták.
A jugoszláviai hadműveletek után néhány hónappal a németországi hadifogolytáborokból a jugoszláv hadseregbeli katonák – nemzetiségre való tekintet nélkül – minden lehetséges alkalmat felhasználtak a hazatérésre. Erre a jelenségre Pásztóy Ámon miniszteri tanácsos, a KEOKH vezetője 1942. március 17-én átiratban hívta fel a rendőrség budapesti és vidéki főkapitányának figyelmét. „Legutóbb a honvédelmi miniszter úr arról értesített, hogy Németországból Magyarország területére már eddig is több jugoszláv hadifogoly szökött át. Az átszökések száma a tavaszi idő beálltával előreláthatólag növekedni fog. Felhívom Főkapitány Urat, utasítsa az összes tekintetbe jöhető alárendelt hatóságait, hogy a Németországból átszökött jugoszláv hadifoglyokat a komáromi katonai gyűjtőtábor parancsnokságnak adják át. A honvédelmi miniszter úr komáromi táborparancsnokság jelentése alapján a megbízható magyarországi [délvidéki illetőségű – L.I] jugoszláv hadi foglyokat otthonukba bocsátja […].
A délvidéki illetőségű, magyar nemzetiségű hadifoglyokkal való bánásmód volt a legegyszerűbb. Ellenőrzés (formális priorálás) után rövid úton lakóhelyükre szállították. Ugyanebben a bánásmódban részesültek az ún. magyar nemzethűség szempontjából kifogástalan, a fenti területre való szerb nemzetiségűek is.
A fő kérdés az volt, hogy mi történjen a magyar területre szökött – egyre növekvő számú, nem magyarhonos, nem délvidéki illetőségű – jugoszláv királyi hadseregbeli hadifogollyal. A vezérlő elv kezdetben az volt, hogy a horvát nemzetiségűeket és az olasz megszállás alá tartozó területre való hadifoglyokat a horvát katonai hatóságoknak adták át. Az igazi problémát a szerbiai illetőségű (ószerb) hadifoglyok okozták. A horvát hatóságok az ószerbiai hadifoglyokat ugyanis nem fogadták be, ha tévedésből mégis átvették, később rövid úton visszatoloncolták a magyar megszállás alatt lévő területre. Az 1918 után Bácskába telepített (kolonista) szerbek ugyancsak gondot okoztak, ezeket ugyanis – kezdetben – a szerbiai német hatóságok nem fogadták be. A zsidónak minősülő hadifoglyok helyzete egyértelmű volt, befogadásukról a szerbiai, a horvát és a szerbiai német katonai hatóságok egyaránt elzárkóztak. (Később, több hónapos internálás után Németországba szállították őket.)
Az ún. ószerbiaiak kálváriája végül is megoldódott. A H. M. 21. osztálya 1942. január 8-án értesítette az V. (szegedi) hadtestparancsnokságot, hogy a magyar területen elfogott – német hadifogolytáborokból szökött – ószerbiai illetőségű hadifoglyokat a német katonai hatóságoknak való átadás céljából közvetlenül Hegyeshalomba kellett irányítani. A szökött hadifoglyok összegyűjtése (elfogása) elsősorban a csendőrség feladata lett. A hadifoglyok további sorsáról (már korábban is) a H.M. 21. osztálya gondoskodott. (Az osztály vezetője 1939. szeptember 21-től 1943. október 30-ig Baló Zoltán ezredes, majd 1944 őszéig Utassy Lóránd vezérkari ezredes – a korábbi volt londoni és washingtoni katonai attasé – volt.) Az internált polgári személyek szociális gondozása a Belügyminisztérium IX. (Közjótékonysági és Szegényügyi) osztályának a feladata lett. (Az osztályt a háború éveiben – a német megszállásig – Antall József miniszteri osztálytanácsos vezette.)
Kezdetben a magyar területre szökötteket, amennyiben azokat katonai szervek fogták el, a gyékényesi és az újvidéki portyázó századnak adták át, a belügyi hatóságok által elfogottakat a komáromi várban kialakított internáló táborba kísérték, a jegyzőkönyv felvétele után állományba vették. Később valamennyi elfogott volt jugoszláv hadseregbeli hadifoglyot – ideiglenesen – Komáromban helyezték el. A H. M. rendelkezése értelmében a megbízhatónak talált – priorált, azaz politikailag, „nemzethűség” szempontjából ellenőrzött – személyeket délvidéki lakóhelyükre bocsátották. A megbízhatatlannak minősülőket az ószerbiaiakkal együtt a német hatóságoknak adták át.
A Magyarországra szökéssel kapcsolatban feltétlenül hangsúlyozni kell azt, hogy a magyar nemzetiségű bácskai, baranyai, muraközi illetőségű, tágabb értelemben vett délvidéki illetőségű hadifoglyok hazahozatalára kormányszintű intézkedés történt. A német hadifogolytáborokban lévő magyar nemzetiségű, illetve a magyar csapatok által visszafoglalt területen élő szerb nemzetiségű hadifoglyok kiválogatása és hazahozatala a Bécsben működő „M. kir. Hadifogoly-kiválogató Bizottság” feladata volt. (A bizottság elnöke hosszú ideig Éliás János őrnagy, majd Horváth Jenő ezredes volt.) Az ügyintézés olykor hosszadalmasnak bizonyult, ezért nem kevesen a hazatérést meggyorsítva az egyéni szökést választották.
A hazatértek többségét – ezt hangsúlyozzuk – a községek elöljáróságai és a hozzátartozók kérvényei alapján írták össze, priorálták, szállították haza. A hazabocsátás indokát a legkülönbféleképpen indokolták. Néhány levélből, beadványból röviden idézünk.
Plávsity Borijovné Pacsér községi lakos kérelmének lényege: „…4 gyermekem van, a legidősebb 14 éves, a legkisebb 7 éves, semmi vagyonunk ninncs, férjem tartott el bennünket…így most az a veszély fenyeget bennünket, hogy a létfenntartáshoz való szükségleteket nem tudjuk előteremteni.[…]. Az ósziváci illetőségű Raity Vlagyimírné kérvényének lényege hasonló az előbb említettekhez: „…Férjem Raity Vlagyimír… 3 gyermek atyja, görögkeleti vallású, szerb nemzetiségű [magyar] állampolgár mint tartalékos közkatona vonult be 1941 február 22-én a volt jugoszláv hadseregbe, s mint ilyen került német fogságba. Megemlitem, hogy teljesen vagyontalanok vagyunk, férjem napszámkeresetéből éltünk, s így távolléte óta gyermekeimmel együtt a legnagyobb nyomorban élek.[…].”
A következő levélrészletek is riasztó adatokat tartalmaznak. „Férjem a szerb háború kitörésekor esett fogságba. Én itthon maradtam 4 kiskorú gyermekkel – íta Hornyák Aleksanderné a honvédelmi miniszternek – és férjemnek édesanyjával, aki munkaképtelen. A gyermekeim is munkaképtelenek, iskolába járnak. Nincs semmi vagyonunk, és így napszámkeresetből tartom fenn a családot. Tekintettel arra, hogy magam is beteges vagyok, okvetlen szükség lenne férjem keresetére.[…].” A muraszombati főszolgabírói hivatal is készségesen közbenjárt Kocian Iván hazahozatala érdekében. „.A feleség […] kéri az eljárás megindítását, annál is inkább [mert] másfél hold földön kívül semmiféle vagyona nincsen és ebből…4 gyermekét eltartani nem tudja, mert lakbért is kell fizetnie…kötelezettségeinek eleget tenni nem tud és végrehajtással fenyegetik. Ezt újból kéri, hogy férje [mint] egyedüli családfenntartó a német hadifogságból hazaengedtessék […].”A fogságban lévők egy része itthoni rokonai segítségét kérte. Kocsis András (Stalag XVIII. A) Jancsár Józsefnek, rokonának, műegyetemi adjunktusnak a következő levelet küldte: „Szeretett kedves Józsi testvér, én már hozzád fohászkodok édes Józsi testvérem én már ugy kérlek, szépen nézzél utána, hogyha bírsz és segij rajtam, hogy innét elszadbadijak, mert én ugy gondolom, hogy te birsz valamit én rajtam segiteni, és ird meg nékem…én a német kulturbundban bent vagyok…ezerkilencszázharninchat óta, és én már szeretném hogyha valaki…rajtam segitsen édes Józsi testvér, tisztellek sok száz ezerszer.”
Az egyéni szökés egyik legjellemzőbb okát a Madár Imrével felvett jegyzőkönyvben olvashatjuk. Madár Imre előadta, hogy a XVII. A. számú hadifogolytáborból, Kaisersteinbruckból szökött meg 1942. március 7-én azon célból, hogy Horvátországban lévő lakhelyére, Horvát-mitrovicára hazatérhessen. Szökésének oka az volt, hogy „a német hatóságok folyton halogatták a hazaszállítását és mivel magyar nemzetiségű egyén, azért szökött Magyarországba, hogy innét könnyebben haza juthasson”. Hasonló indítékok motiválták Králik Pál, Krizse Gábor és Stefanov József hadifoglyok szökését is. „Fent nevezettek egyértelműen előadják, hogy a XVII. számú hadifogoly táborból Kaiserstenbruckból Bruckba voltak naponként munkára kirendelve. Innét szöktek meg azon okból, mert különböző kifogásokkal a németek folyton csak bíztatták őket, hogy Gänsendorfba viszik magyar bizottság elé és rövidesen haza fognak kerülni. Ez azonban csak ígéret maradt… A sok halogatást megunva elhatározták, hogy megszöknek és mielőbb hazatérnek otthonukba, honnét már csaknem egy éve távol voltak.”
A hazahozatal viszontagságaira utal Stefan Horvat vend nemzetiségű, szécsénykúti illetőségű lakossal, Csendlakon, a jegyzői irodában (1942. júl.) hazatérése alkalmából készített jegyzőkönyv is. „Meghívásra megjelenik Horvát István szécsénykúti lakos és előadja: Hadifogságba kerülésem után 1 hónapig a XI. A jelzésű (német) hadifogolytáborba kerültem. Egy hónap után kikerültem egy [német] földbirtokoshoz mezőgazdasági munkára, itt tudomásomra jutott, hogy valami kérvény után hazabocsájtják a magyar származású jugoszláv hadifoglyokat. Erről levélben értesitettem Szécsénykúton tartózkodó szüleimet, kik, mostani elmondásuk szint több községi előljáróság által kiadott és főszolgabírói láttamozással ellátott kérvényt nyújtottak be és pedig ezeket elküldték Bécsbe [Genzerdorf] működő „Magyar származású hadifogoly kiválogató bizottsághoz [helyesen: m kir. hadifogoly-kiválogató bizottság, Wien – L I.] és a …[bécsi] m. kir. főkonzulátusi hivatalba.1942. február 20-án hívtak vissza a XI. A jelzésű hadifogoly táborba, ebben a táborban jelentkeztem kihallgatásra, mert vissza akartam menni a korábbi mezőgazdasági munkámra, ekkor tudtam meg, hogy nem engednek vissza munkára, mert hazabocsájtanak, de milyen alapon engednek haza, nem mondták, meg azért a nálam most is rejtély maradt, hogy kérvények alapján engedtek haza, vagy valami más alapon.
Az XI. A jelzésű hadifogoly táborból 1942. április 26-án indítottak útba, 70 magyar származású hadifogoly társammal, a wellebosteni hadifogoly táborba, ahová az nap este meg is érkeztünk. Itt vártunk 3 napig, majd május 4-én Bécsbe érkeztünk [a] magyar kiválogató-bizottság által kiválogattattunk és 70 hadifogolyból 32 hadifoglyot nem engedtek haza. Ellenben 38 zsidó és görögkeleti vallású hadifoglyot visszarendeltek németországi munkára.[Később már nem volt ilyen szigorú a priorálás – L.I.]
Bécsből [1942] május 7-én inditottak haza, Sopronon keresztűl Nagykanizsára, honnét május 9-én érkeztem haza.”
A Magyarországra való szökések történetében voltak kivételes esetek is. A Komáromban 1943. augusztus 29-én Ilics Szlavomir főhadnaggyal felvett jegyzőkönyv szerint a Magyarországra vezető út az átlagosnál viszontagságosabb volt. Ilics főhadnagy mint hadifogoly a Nürnberg-Hammelburgi Oflag XIII. B. hadifogolytáborba került, onnét szállították a lengyelországi Sztrijbe, de – útközben – Jarosław közelében a vonatról leugrott. Ezt követően a Kárpátokon gyalog átkelve érkezett Magyarországra. A határ térségében elfogták és a komáromi internáló táborba kísérték, ahol állományba vették. Sztanojevics Dragoljuk Magyarországra szökése még kalandosabb körűlmények között történt. Dragoljuk 1941. április 10-én a görög határhoz közeli ©tip községnél esett német fogságba. Másfél hónapig egy bulgáriai hadifogolytáborban volt, majd a bolgárok Romániába, Turnu Szeverinbe szállították, ahol a román hatóságok kiadták munkára. „Néhai nagyapám amikor még élt, mesélte, milyen jó Nagyváradon élni, így én is kívántam, hogy oda kerüljek. Szökésem közben, ami kb. 25 27 napig tartott, az egyik községben – a nevét nem ismerem – egy földműves családnál jelentkeztem, hogy fogadjon be munkára. A gazda azt a választ adta, hogy ezt nem teheti meg, hanem azonnal jelentést tesz a csendőrőrsön. […] Letartóztatásom után… Budapesten keresztül Komáromba… érkeztem, ahol az állomásparancsnokság a fogdába helyezett”. Dragoljukot rövid komáromi tartózkodás után Újvidékre szállították, ahol a H. M. 21. osztály rendelkezésére átadták a német hatóságoknak.
A komáromi internálótáborban elhelyezett jugoszláv hadifoglyok közül többen nem várták meg ügyük hivatalos elintézését (esetleg tartottak a priorálás negatív eredményétől), így – hazatérési szándékkal – megszöktek. A források szerint a szökések egyik oka a németektől való félelem volt. „…Vutsics Milátor azért szökött meg, mivel a később bekísért hdf.-októl [hadifoglyoktól] értesült, hogy egyes német fogságból szökött jugo.[oszláv] hadifoglyok vissza lesznek a német hdf. táborba szállítva.”

A témakör külön fejezetét képezi a Magyarországon internált délvidéki illetőségű személyek kiadásának kérdése munkára. A jugoszláv királyi hadseregbeli hadifoglyok munkaerejének kihasználására a jugoszláviai hadjárat befejezése utáni napon (1941. április 18-án) döntés született. „A H. M. Úr elrendelte nekem [írta a H.M. III. csoportfőnöke] és e helyütt adom tovább a kbt.[kebelbeli] 21. oszt.-nak, hogy a hadifoglyoknak a helyi mezőgazdasági termelésbe való bekapcsolását máris készítse elő […] minél több fő hadifoglyot, minél előbb a helyi mezőgazdaságba kiadni.” A H. M. utasítás szerint a hadifoglyok/internáltak munkaerejét és munkaképességét nemzetgazdasági szempontok miatt a legmesszebbmenően ki kellett használni. (A magyarországi lengyel internáltak közül is mintegy öt ezer főt állítottak munkába.) Internáltakat három területen alkalmazhattak: a). állami, katonai és egyéb közmunkáknál (pl. árvízvédelmi gátak építése) b). nagyüzemi mezőgazdasági és ipari munkáknál, c.) magánvállalatoknál és gazdáknál. A munkaerőhiány miatt hadiüzemekben is alkalmaztak internált munkásokat. A munkára vállalkozó (kötelezett) internáltak a magyar munkavállalóknak fizetett bért kapták, balesetbiztosításban részesültek. Elszállásolásukról a munkaadó gondoskodott. A vonatkozó H. M. utasítás értelmében földbirtokra akkor irányítottak internált munkavállalót, ha legalább 30 főt igényeltek. Egy-egy gazda maximum 20 személyt alkalmazhatott. (A munkaadó és a munkavállaló írásos szerződésben rögzítette jogait és kötelezettségeit.)
A hadsereg személyi állományának feltöltése, a harctéri behívások (emberveszteségek) miatt 1942-ben – elsősorban a mezőgazdaságban – érezhető munkaerőhiány jelentkezett. Egyéni gazdák, de olykor ipari üzemek, egy-egy község a H. M. 21. osztályától internált munkásokat igényelt.
Györköny község elöljárósága a községbeli gazdáknak kért munkásokat. „Az igénylő gazdaságok mind olyanok, akiknek tulajdonosa vagy ő maga teljesít katonai szolgálatot, vagy felnőtt fia van bevonulva s az apa már idősebb, a gazdaságot egyedül vezetni képtelen. […] Alázatos tisztelettel kérjük Nagyméltóságodat, kegyeskedjék községünk gazdái részére 10-15 …jugoszláv… internáltat kiutalni, lehetőleg mezőgazdaságban jártas egyént, akik valamennyien 30-40 holdas gazdaságokban, mint bentkosztos cselédek lennének alkalmazva. A község az országha¬tártól távol esik, így tartózkodási helyük is biztos.” Nova község bírója tíz községbeli gazda számára kért idénymunkást. Kérését azzal indokolta, hogy „Mindazok akik hadifoglyot kérnek nagyobb földingatlannal rendelkeznek és na¬gyobb családdal nem rendelkeznek, akik a munkát elvégeznék. […] Gazdatársaim a mostani viszonyok mellett gazdasági cselédet, munkást nem kapnak, mert vagy hadba vonultak, vagy elszegődtek nagyobb gazdaságokba gazdasági munkára. […] Gazdatársaim között vannak olyanok, akiknek fiai hadbavonultak vagy már eltűntek, így idősebb korban nekik kell a gazdasági munkát elvégezni.” A nagyobb gazdaságok ugyancsak munkáshiányra hivatkozva igényeltek hadifoglyokat. A Nemzeti Földművelő Rt. újberki gazdasága 1943 őszén kukorica, cirok és cukorrépa betakarításhoz 3-4 hetes idénymunkára 60 70 főből álló hadifogoly különítményt szeretett volna alkalmazni. A Diószegi Gazdaság Cukor és Szeszgyár Rt. ugyancsak munkáshiányra hivatkozva 51 fő olasz és 18 fő szerb internáltat kívánt foglalkoztatni. A gazdaság ígérvénye szerint „A munkások teljes ellátáson kívül cukorrépa szedésért katasztrális holdanként 120 pengő… kukorica törésért és szárvágásért a betakarított termés tizenegyedik részét, illetve annak megállapított árát, vagy pedig készpénzben katasztrális holdanként 60 pengő … fizetést kapnak. […] Az idő annyira előrehaladt, hogy a betakarítási munkákat csak az esetben tudnánk elvégezni kedvező időjárás esetén, ha a Nagytekintetű Cím a H.M. 21. osztálya a fentebb kért 60-70 munkást sürgősen rendelkezésünkre bocsátaná.”
A férfi munkaerő nélkül maradt gazdaságok általában egy-egy hadifoglyot szerettek volna alkalmazni. A katonai szolgálatot töltő Öllős Zsigmond a komáromi internáló tábor állományában lévő Bakity Péter szerb hadifoglyot állandó munkára kívánta kikérni. „Gazdaságom 80 hold földbirtokból áll, amelynek megmunkálásához a mai nehéz gazdasági viszonyok között kellő számú cselédet fogadni nem tudok.” A csallóközaranyosi illetőségű Rátz Dezső „nemzetgazdasági szempontok”-ra hivatkozva kért idénymunkásokat. „Alázatos kérésemet azzal indoklom meg, hogy már három hónapja teljesen minden belső cseléd nélkül vagyok. Haszonbéres földeken 90 kat.[teszteri] holdon és 10 kat. hold közös legelőt művelek, méghozzá a legintenzívebben, mivel ezen földekhez bőven van állatállományom, összesen 50 darab. Tekintettel azon körülményekre, hogy a katonai szolgálatok miatt belső cselédet sem itt, sem pedig a környéken kapni nem tudok, s itt állok a legnagyobb mezőgazdasági munkálatok kezdetén minden segítség nélkül. A hadifoglyok részére előírt feltételeknek eleget teszek s őket még a megbízható szorgalmas munkájuk után a helyben szokásos napszámot, vagy belső cselédbért is megadom. 3 hadifogolyra szükségem van feltétlen és a mai nemzetgazdasági szempontok figyelembe vételével fontos, hogy minden talpalatnyi föld a lehető legjobban legyen megművelve. Márpedig a kért 3 hadifogoly nélkül nem tudnám, mivel nem tudok mást szerezni.”
A munkaerőhiány olyan mértékűvé vált, hogy az 1944 tavaszi mezőgazdasági munkálatok idejére a sárvári internáló tábor pl. szinte teljesen kiürült. A táborparancsnok jelentése szerint „…a táborban elhelyezett (2150 fő körüli) munkaképes polg.[ári] menekült mind ki van adva munkára. A betegek, öregek, munkaképtelenek és gyermekeken kívül csak jövő-menő 30 40 munkaképes tartózkodik a táborban. A munkára kihelyezettek nagy része ruházattal és lábbelivel csak hiányosan van ellátva, amiért félő, hogy ruházat hiánya miatt sokan kénytelenek lesznek munkahelyüket idő előtt elhagyni.”
A sárvári internálótábor élelmezési iratainak vizsgálata perdöntő adalékokat szolgáltatnak az internáltakkal való bánásmódról, a jobbik értelemben. A rendszeres ellenőrzés ugyan egyes esetekben megállapította, hogy az élelmezést biztosító vállalkozó nem teljesítette vállalt kötelezettségeit. Az azonban bizonyos, hogy az egészségügyi ellátás, az élelmezés – az akkori európai mértékek szerint – messze meghaladta az elvárhatóság értékrendjét. A jegyzőkönyvek, kérelmek egyes részleteit ezek bizonyítékaként közöltük.
A jugoszláv katonák és tisztek a lengyel katonai internáltaknak biztosított ellátásban (bánásmódban) részesültek, ám szabad mozgásukban korlátozva voltak. A jugoszláv hadifogoly tiszteknek az elhelyezésen kívül napi 5 pengő zsoldot folyósítottak, de élelmezésükről maguknak kellett gondoskodniuk. Az altisztek a teljes ellátáson felül napi 1 pengő, a legénységi állományú egyének napi 40 fillér összegű zsoldot kaptak. Egészségügyi ellátásukról a táborparancsnokság gondoskodott. A hágai egyezmény értelmében a hadifoglyokat (ebben az esetben az internáltakat) élelmezés, ruházat, egészségügyi ellátás tekintetében olyan ellátásban kellett részesíteni „…mint amilyenben azon kormány csapatai részesülnek, amelyek fogságába estek [őrzésébe kerültek].” A külügyminisztérium 1943. november közepén felhívta a Honvédelmi Minisztérium illetékeseinek (21. osztály) figyelmét, a Magyarországra szökött jugoszlávokkal kapcsolatos kérdésre. „A magyar kormányok által kezdettől fogva következetesen vallott nézete értelmében … a szóban lévő személyek internáltak ugyan, de nem hadifoglyok, […] így a táboron kívüli elszállásolás (szobabérlés) pl. a jugoszláv internált tisztekre is vonatkozott, míg a hadifoglyoknak tekintett s később Németországba szállított (ideiglenesen őrzött) tiszti rendfokozatú egyéneket a kintlakás kedvezménye nem illette meg.”
A komáromi katonai internálótábor állományába tartozó jugoszláv (szerb nemzetiségű) tisztek közül többen a városban béreltek szobát. Az ún. kintlakó tisztek a városi rendőrkapitányságon heti háromszori személyes jelentkezésre voltak kötelezve, s a város közigazgatási területét külön engedély nélkül nem hagyhatták el. Kötelezve voltak arra is, hogy a havonta három részletben fizetett zsoldot a táborparancsnokságon személyesen vegyék fel.
Magyarországon lévő volt jugoszláv hadseregbeli (és a később ideszökő) hadifoglyok híradásának, levelezésének kérdését a Magyar Vöröskereszt Egylet elnöke vetette fel. Baló Zoltán ezredes a H. M. 21. osztály vezetője 1941. április 19-én értesítette a Vöröskereszt elnökét, hogy a volt jugoszláv hadseregbeli hadifoglyok levelezését az ún. 2 filléres levelezőlapon engedélyezték. Ugyanakkor utasította a sárvári, érsekújvári, pétervásárai, komáromi (Monostori erőd) táborparancsnokságait, hogy a táborokban lévő hadifoglyok/internáltak az 1936. évi XXX t.c. IV. szakasz, 36. cikk és a H.M. Szolg.[álati] ut.[asítás] hdf. táborok számára a 35. cikk 24. pontja szerint, levelezőlapon (tintaceruzával) írt híradásnak van lehetősége. A Vöröskereszt tisztségviselőinek a H.M. lehetővé tette, hogy szociális és karitatív célból a hadifogolytáborokat rendszeresen láto¬gassák.
A délvidéki illetőségű, politikailag és nemzetbiztonsági szempontból veszélyesnek minősített és internált (zömmel szerb nemzetiségű) személyekkel való bánásmód, az élelmezés, egészségügyi ellátás, a munkavállalási és levélírási lehetőség vonatkozásában a sárvári internáló tábor működésével kapcsolatos – töredékes – iratanyagból tájékozódhatunk.
A hazahozott délvidéki illetőségű volt jugoszláv királyi hadifoglyok számadatainak részletes felsorolását elkerülve hangsúlyozni kell, hogy a bécsi magyar hadifogly-kiválogató bizottság több mint három és féléves működése során még 1944 őszén szállított haza hadifoglyokat. A H. M. egyik kimutatása szint „1942 január végéig hazatért 8667 fő közül 3861 fő a magyar, a szerbek száma 1105, a Délvidéken élő, hazahozott nem szerb nemzetiségű (vend, sokác, bunyevác stb.) hadifoglyoké 3701 volt. Ezeket (és az alább közölt) számadatokat sem minősíteni, sem kommentálni nem szükséges.
Egy másik statisztikai összesítést még feltétlenül idézni kell. 1942. május 5-ig a hazaszállítottak száma 9521 volt. Ebből 4282 magyar, 1688 szlovén, 1195 szerb, 689 bunyevác, 584 vend, 458 román, 210 rutén,188 német, 85 horvát, 42 sokác, 31 zsidó, 30 bolgár, 20 cigány, 12 cseh, 4 orosz,2 szlovák és 1(egy) török. A későbbiekben hazaszállítottak összetétele is hasonló volt.
Végezetül megemlítünk még egy adatot, amely látványosan bizonyítja az előbb említetteket. De egyúttal jellemzően láttatja a magyar hatóságok délvidéki politikájának egyik fontos aspektusát. A bécsi hadifogoly-kiválogató bizottság 1943 január 28-án, a hazaszállítandó személyekről összeállított listája nemzetiségi összetétel szempontjából a következőképpen alakult.
Magyar 13 fő
Szerb 90 fő
Vend 20 fő
Bunyevác 3 fő
(Rutén 2 fő
Összesen: 128 fő. Éliás őrnagy tevékenységének egyik legsúlyosabb bírálatát akkor kapta, amikor meggyanúsították: „a bizottság több szerbet [szlávot] hoz haza mint magyart” Mindez, az iratok ezreinek tükrében megfelelt a valóságnak.
A Délvidéket illetően a számok a magyar kormányok korabeli józan, integrációs szándékát, toleranciáját is bizonyítják.(A hazahozott délvidéki illetőségűek száma 1943 végén több mint 14 ezer személy volt.) Az ún. „hideg napok” mellett és ellenében van tehát egy – ma még meglehetősen ismeretlen – másfajta „Délvidék-képünk” is. Az említettek jelentőségét eltúlozni nem érdemes, elfelejteni pedig nem szabad.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969