2013. I-VI
 

Ivan Illich a közszféra reformjáról és a gondoskodás hatalmáról
Charles Leadbeater

Egyre jobban recseg-ropog a brit közszolgálati szektor építménye. Vége a bőség idejének, az elkövetkező években a közkiadások nem fognak jobban bővülni, mint a gazdaság többi része. A szolgáltatók és felhasználók jajveszékelése, amiben nem szűkölködtünk a pénzes időkben sem egyre hangosabb lesz.
A forrásbőség eltakarta a nem ritkán elavult szerkezetben működő közszolgáltatások néhány mélyen megbúvó problémáját. Több börtönt építünk. Azonban ezek riasztóan néznek ki, úgy mint az egy évszázada épített manchesteri Strangeways. A lepusztult iskolák helyett újak épülnek, ezek azonban úgy festenek, mint viktoriánus elődjük kipingált változatai.
Ahelyett, hogy több célt tűznénk ki, és keresnénk a költséghatékonyabb működtetés lehetőségeit, újra kell alkotnunk a közszolgáltatások szervezéséről alkotott képünket. A kulcsot ehhez az jelenti, ha a felhasználókat nem fogyasztóként, hanem részvevőként fogjuk fel. A 2. világháborút követően a közszolgáltatások a szakmai kontroll és felkészültség paternalisztikus ethosza köré épültek. A fogyasztói etikára és a választéknövelésre összpontosító most folyó reformok kihívást jelentenek a szakmai befolyásnak, de a tekintélyelvű, vállalatvezetői-közgazdasági szemlélet hatja át. Ezzel szemben a részvétel, a participáció és az önmenedzselés gondolatának kellene vezérelnie.
Furcsa módon a legjobb útmutatóval arra vonatkozóan, hogy miként működhetnének az új közszolgáltatások, egy gazdag képzelettel rendelkező lázadó, egy kiugrott katolikus pap szolgál, aki 30 évvel ezelőtt írta legjobb művét. Ivan Illich az ipari társadalom éles kritikusaként egy sor könyvben (Az iskola nélküli társadalom, Az orvostudomány határai, A mesterségek megnyomorítása, Hogyan érezzük jól együtt magunkat?) bírálta a modern intézményeket és azok szakmai vezetését. Megérezte az idők szelét, és ezzel megelőzte korát. Az ipari társadalomra vonatkozó bírálata az iparosítást megelőző, a közösséget jobban felhasználó szervezeti formákat idézte, azokat, amelyekben a helyi, fejletlen technológiájú termelés elégített ki több igényt. A hálózatok nyelvén beszélve, jóval az Internet születése előtt megsejtette a posztindusztriális világ lényegét.
A múlt század hetvenes éveiben Illich a baloldal kedvence volt, a nagy multinacionális cégek által fenntartott egydimenziós társadalmat bíráló Herbert Marcuse és a frankfurti iskola szellemi harcostársa. Környezetvédő volt, holott ez a modernkori mozgalom akkor még meg sem született. De emellett Illich hitt a szabad akaratban is, és utalványrendszer bevezetését javasolta az oktatásban, valamint támogatta a piacosítást a közszolgáltatásban. Azonkívül azzal, hogy védelmébe vette a hagyományos nemi szerepeket, felbőszített néhány feministát is.
Illich 1926-ban Bécsben született, egy építőmérnök gyermekeként jólétben nőtt fel. Édesanyja zsidó származása miatt a nácik 1941-ben elüldözték Ausztriából. Ettől kezdve „bolyongó értelmiségiként” élt, szűkös anyagi körülmények között. Firenzében járt egyetemre, majd teológiát és filozófiát tanult a római Gregoriánumon, 1951-ben pedig PhD fokozatot szerzett a salzburgi egyetemen, mielőtt katolikus papként a New York-i Washington Heights-hez került, ahol főként Puerto Ricó-i bevándorlók hitének gondozása volt a feladata. Később Puerto Ricó-ban tanított az ottani egyetemen, majd több ezer mérföldes gyalogutat követően a mexikói Cuernavacában megalapította az Interkulturális Dokumentációs Központot. Ezt azonban, amelyet Illich „meglepetéskutató szabad klubként” írt le, katolikus felettesei bezáratták. Az 1980-as években Illich népszerűsége hanyatlani kezdett. Fakultatívan választható órái voltak az Egyesült Államok és Németország különböző egyetemein, a 90-es évek elején pedig rákos daganatot fedeztek fel a testében. „Az orvostudomány határai” című könyvében kifejtett elveihez hűen visszautasította, hogy orvosok kezeljék, írt egy könyvet a fájdalom történetéről, majd az új, radikális nemzedék előtt ismeretlenül, 2002-ben rádőlt az íróasztalára és meghalt.
Legkreatívabb korszakában, az „aranykorban”, a hetvenes évek közepén Illich kidolgozta a maga elméletét arról, hogy miként kellene megváltoztatni és megreformálni az ipari korszak intézményeit. Úgy vélte: minden modern intézmény az egyház mintájára alakult ki, és valamennyi szakma a papi hivatásgyakorlás utánzásával nyeri el a maga legitimitását. Illich azzal érvelt az egyház ellen, hogy az a jó szamaritánus történetében ismertté vált kölcsönös jótékonykodásból társadalmi gépezetet csinált. Az egyház automatikus forrásává vált a gondoskodásnak és a vígasztalásnak, minek fejében a hatalom és az elméleti tudás forrása is lett, ahol a papság mondta meg, hogy ki a szent és ki a kárhozott. Illich szerint ez a perverzió, melyben a gondoskodás hatalommá válik, rányomja bélyegét minden intézményre és minden gondoskodást nyújtó szakmára. az orvosokéra, a pedagógusokéra, és a szociális munkásokéra és még sorolhatnánk.
A modern jóléti kapitalizmus győzelme Illich szerint – igen széles körre terjesztette ki az egykor csak a legszükségesebb funkciókat elvégző közszférát (közoktatás, közegészségügy, közbiztonság). Ezek az univerzális rendszerek arra törekszenek, hogy korrekt és megbízható szolgáltatásokat nyújtsanak. Azonban mindez megfelelő szabályzatok, protokollok és eljárási szabályok betartását igényli, aminek gyakran embertelenítő hatása van. A legfontosabb szakmák nemcsak szolgáltatásokat nyújtanak az azokat igénylő embereknek, hanem meg is határozzák, hogy mire van igényük. És ezzel beépülnek az életünkbe: bár az egészségi állapotunk terén elért előrelépés többnyire a közfelfogás változásának hatására az életmódunkban bekövetkezett változásoknak köszönhető, – annak, ahogyan eszünk, és annak ahogyan dolgozunk – egészségünk elválaszthatatlanul összekapcsolódott az orvossal és az egészégügyi intézményekkel, a fehér kabátos férfiakkal és nőkkel.
A szakmai intézmények azonban maguk is könnyen részévé válhatnak annak a problémának, amelynek megoldására létrehoztuk őket. Egy speciális egészségügyi probléma, mondjuk az idős emberek csípőcsonttörés-kezelése közben az orvosok és kezelő osztályok útvesztőjében bolyongó beteg állapota igen könnyen még súlyosabbá válhat. Lehet, hogy a csipője meggyógyul, miközben lelkileg összetörten távozik a kórházból. Ugyanez a helyzet az iskolarendszer esetében, amelynek az a feladata, hogy lehetőséget és előrelépési esélyt nyújtson. Azonban minden olyan rendszerben, ahol prioritások kijelölése történik, a hiba éppúgy hozzátartozik a mindennapi működéshez, mint a siker. Ilyenkor a hivatalos iskola, ahelyett, hogy tanulásra ösztönözne, sok gyermeket arra késztet, hogy elforduljon tőle. Az iskola azt a benyomást kelti, hogy a tanulás valami olyasmi, amit csak speciális helyen és speciális időpontokban, speciális emberek: akkreditált oktatók segítségével végzünk az életünkben. A tanulás valami földöntúli dologként jelenik meg; tanulni annyit jelent, mint elvágva lenni a mindennapi élettől. És fordítva, a világ nem arról szól, hogy tanuljunk. A tanulást nem úgy fogjuk fel, mint önmagunk személyes, fejlődési pályáját, hanem inkább, mint egy hitelesítési folyamatot, amelynek végén bizonyítást nyer, hogy megtanultuk, amit a rendszer elvár tőlünk.
A szakmai hatalom növekedése az egyéni felelősség elvesztésében tükröződik. A rendszer puszta tárgyaivá válunk, ahelyett, hogy aktívan részt vennénk benne. A szakemberek számának növelése önmagában nem garantálja a fogyasztói elégedettséget – miként ezt a brit állami egészégügy esete is bizonyítja. Nagy-Britanniában 1997 óta megduplázódott az egészégügyre fordított kiadások összege, és ennek java részét a szakápolók és az orvosok számának növelésére költötték. A 2002-ben a Nemzeti Egészégügyi Szolgálat jövőjéről állami megrendelésre készült tanulmány szerint a jelenlegi trendek folytatódása esetén az elkövetkező húsz évben ismét meg kell duplázódnia az egészégügyi kiadásoknak, ha lépést akarunk tartani az igényekkel. Márpedig ez képtelenség!
A kórházakra épülő egészégügyi rendszer akkor hatékony, ha az ágyak kihasználtsága a lehetőségekhez képest maximális. Egészséges társadalomban az embereknek nincs szükségük arra, hogy kórházba kerüljenek. A kórházakra épülő egészégügyi rendszer válaszul alakult ki a 19. századi városiasodás és iparosodás nyomán elszaporodó fertőző és akut betegségekre. A cél olyan hely biztosítása volt, ahol megfelelően képzett emberek – orvosok és nővérek – gyógyíthatnak beteg embereket. Egy kissé úgy, mint ahogy az autójavító műhelyekben javítják az elromlott gépkocsikat. Most ez a diagnózisból, a kezelés meghatározásából és az utólagos ellenőrzésből álló rendszer olyan kihívással áll szemben, amelyre nincs felkészülve: a krónikus betegségek járványszerűen terjednek egy olyan társadalomban, ahol az emberek a korábbinál jóval tovább élnek.
Nagy-Britanniában a lakosság 45 százaléka szorul egy vaqy több ok miatt rendszeres gyógykezelésre. A 75 év feletti – vagyis a leggyorsabban növekvő létszámú korosztályban ez az arány 75 százalék. Számos rendszeres gondozást igénylő betegség, mint például a cukorbetegség ésszerű öngondoskodással megelőzhető vagy jól kezelhető. Azonban egy olyan egészégügyi rendszerben, ahol a szakértelem bezárkózik a kórházak falai közé, nincs lehetőség arra, hogy idejekorán diagnosztizáljuk a diabéteszt. A férfi cukorbetegségek közel felét csak akkor azonosítják, amikor már túl késő. Ekkor a kezelés már rendszeres orvosi konzultációval együttjáró inzulin-injekciók beadását igényli, és ilyenkor már igen nehéz a megfelelő diéta bevezetése és az életmód megváltoztatása: mindez a kórházaknak napi 5 millió font pluszkiadást jelent.
Illichnek az volt a véleménye, hogy a szakmai közintézmények a pokolhoz vezető utak, amelyek jó szándékkal vannak kikövezve. Azok a szakmák, amelyek szolgálnak, egyszersmind meg is bénítanak bennünket. A filozófus Charles Taylor Illich kései írásainak gyűjteményes kiadásához (The Rivers North of the Future /A jövé északi folyói/) írt előszavában megjegyzi „A mi civilizációnk rendeltetése, hogy az emberi szenvedést enyhítse, a jólétet pedig gyarapítsa, mégpedig az emberiség történetében soha nem látott, egyetemes méretekben.” ... Most pedig azt látjuk, hogy a jól kidolgozott rendszerek elidegenítő és elembertelenítő formák rabjaivá tehetnek bennünket.
Nem nehéz kifigurázni Illich bírálatát. A családi élet ipari társadalom előtti formáinak újrafelfedezésére vonatkozó elképzelései eszelős ötletnek tűnnek. A társadalom iskolamentesítésével kapcsolatos gondolatainak több értelme van a felnőttek és a nagyobb gyermekek, mint mondjuk olvasni és írni tanuló ötéves gyermekek esetében. És az a „segíts magadon” mozgalom, ami Illich ihletése alapján indult útnak, gyakran maga a megtestesült bolondság. Ötletei mégis sok tekintetben összhangban vannak az Internet korával.
Az először 1971-ben Nagy-Britanniában kiadott Az iskola nélküli társadalom című művében Illich megfogalmazott néhány alapgondolatot arról, hogy milyen lenne szerinte egy harmonikusan működő oktatási rendszer. Az egyik ötlete az volt, hogy mindenkinek, aki meg akart tanulni valamit, azonnal biztosítsák a hozzáférést a megfelelő szakmai forrásokhoz: gyárakban, hivatalokban, múzeumokban és könyvtárakban éppúgy, mint iskolákban. Azután azoknak, akik meg akarták osztani a tudásukat másokkal, meg akarta könnyíteni, hogy kapcsolatba kerüljenek azokkal, akik az ismeretek cseréje révén akartak szert tenni valamilyen tudásra. 1971-ben mindez még túl erőltetett kísérletnek tűnt. A Wikipedia, az eBay és a MySpace korszakában azonban már az online társadalmi hálózatok bevett formája. (A szociális vállalkozó, Paul Miller, amikor a Young Foundation támogatásával elindítja a Mindentudás Iskoláját, amely összehozza azokat, akiknek valamilyen átadásra váró szaktudása van (például. a Sibelius zenei szoftver használatáról) azokkal, akik meg akarnak tanulni valamit , akkor tulajdonképpen Illich ötletét valósítja meg. Illich javaslatai jó néhány, a poszt-indusztriális társadalom – MySpace-en és a Google-on felnőtt tagjainak nyújtott közszolgáltatásaiban hasznosan alkalmazható elvet tartalmaznak.
A modern társadalom a termelői és a fogyasztói létformára képez ki bennünket. A posztindusztriális intézményeknek életünk önálló vezetésére és az öngondoskodásra való képességet kellene megtanítaniuk nekünk. A modern, szakmai alapon szerveződő állam óriási összegeket fordít felmérésre-értékelésre, talán a szociális célú büdzsé egyharmada megy el ilyen célokra. Szakemberek felmérik, hogy mire van szükségünk, hogy jogosultak vagyunk-e állami segítségre, majd meghatározzák, milyen formában jussunk hozzá. Azután még több szakértő, felügyelői jogkörében, ellenőrzi, hogy mindez megfelelően ment-e végbe. Az eddigieknél jóval nagyobb hangsúlyt kell helyezni önmagunk intelligens életvezetésére és az öngondoskodásra. Ez az adórendszer összetartó eleme is, és nagyobb szerepet kellene játszania az oktatásban és az egészégügyben. Az öngondoskodással kapcsolatban a szociális ellátásban végzett kísérletek azt bizonyították, hogy az emberek általában nem formálnak túlzott igényeket a járadékok iránt, és szívesebben gondolják végig szükségleteik irányítását az állam segítsége nélkül.
Jó példa erre az a London északi részén működő vérvizsgáló laboratórium, amelynek 5 000 véralvadásgátlót szedő betege van. A páciensektől szakápolók és általános orvosok hetente vesznek vért, és a mintát elküldik a központba, értékelés céljából. Azokat, akiknek változtatniuk kell az adagoláson, a központ írásban értesíti, vagy telefonon, ha sürgős esetről van szó. A rendszer hatékonyan működik, a vérvétel délelőtt 11 órakor történik, és délután fél kettőkor már meg is van az eredmény.
Azonban Németországban mindezt a beteg maga végzi, egy körülbelül 400 fontba kerülő kis szerkezettel. Akkor csinálják meg a tesztet, amikor akarják. Ők maguk elemzik ki az eredményt, és változtatnak az adagoláson, ha szükséges. Az észak-londoni laboratóriumban csak tíz betegnek van saját masinája az 5 000-ből. Az ellátó egység szakápolók tucatjait foglalkoztatja olyan tesztek elvégzése céljából, amelyeket a betegek maguk is elvégezhetnének, ha rendelkeznének a szükséges eszközökkel, azok kezelésének képességével és megfelelő önbizalommal.
Ahhoz, hogy ez a változás bekövetkezhessen, változásnak kell bekövetkeznie a közszolgáltatások működési kultúrájában – ösztönözni kell az embereket arra, hogy jobban törődjenek magukkal, ne elégedjenek meg a kiszolgálói szereppel. Hasonlóképpen, az oktatási rendszer egyik legfőbb céljának annak kell lennie, hogy motiválja a gyermekeket az innovativitásra és a szünet nélküli tanulásra. A jövőben a szakemberek meggyőző, tanácsadó és érdekérvényesítő, csakúgy, mint szolgáltató szerepe felértékelődik, és ösztönözniük kell az embereket arra, hogy megszerezzék az önmagukról való gondoskodáshoz szükséges képességeket. Illich Az orvostudomány határai ímű művében személyes feladatként írta le az egészséget: „Az ennek a feladatnak az elvégzésében elért siker nagyrészt a tudatos életvitel, az önfegyelem és ama belső források eredménye, amelyekkel minden ember saját napi életritmusát és cselekedeteit szabályozza...A közegészség szintje megfelel annak a szintnek, amelyen a betegség leküzdésére szolgáló eszközöket és felelősséget elosztják a teljes népesség körében.”
A participáción alapuló közszolgáltatások világában a szakértők továbbra is a legelismertebb szereplők maradnak minden adott területen, de más ismeretforrások alapján fognak dolgozni. A felvilágosult szakértők jól tudják, hogy könnyebben el tudják látni munkájukat, ha lemondanak a tudásmonopóliumukról, és arra ösztönzik az embereket, hogy más megbízható forrásokhoz forduljanak. Az Internetnek köszönhetően az emberek egyre inkább megtalálják az utat ama hír- és információforrásokhoz, amelyekben megbíznak. A 20. században aprólékos precizitással felépített tudásmonopóliumok a 21. században gyorsan lemorzsolódnak
Az információszűrés céljából létrejövő, egyes személyekből álló hálózatok tömegessé válása óriási lehetőségeket rejt magában a közszférában. Plymouth-ban a Lipson Community College-ben például, az igazgató, Steve Baker az „éltanulók” félhivatalos hálózatát alakította ki. azok a diákok kerültek ide akiket egy témában mentoruk a többiek elé sorolt. Azzal, hogy egy csekély számú tanulót külön, nem hivatalos oktatókhoz irányított, Baker megsokszorozta a rendelkezésére álló forrásokat. Tulajdonképpen a komputeres játékok gazdasági logikáját alkalmazta az oktatásra. Az olyan játékok, mint a The Sims vagy a Second Life mind inkább olyan játékosokra épülnek, akik önállóan cselekednek. Egy 1 millió játékos részvételével zajló komputeres játéknak csak 1 százaléka kell, hogy fejlesztővé, a játék továbbfejlesztőjévé váljon, és máris rendelkezésre áll egy 10 ezer főből álló, nem fizetett, fejlesztői munkaerőállomány, amely visszajelzéseivel hozzájárul a játék továbbfejlesztéséhez. Képzeljünk csak el egy olyan oktatási rendszert, amely ugyanezt megcsinálja!
Illich többnyire a személyi komputer, az Internet és a mobiltelefon elterjedése előtt írt. Élete vége felé nem volt túlságosan híve ezeknek. Persze, vannak példák: a „Hogyan érezzük jól együtt magunkat?” – ban általa propagált, az emberek együttműködését és érintkezését segítő vulgáris eszközök, szemben azokkal a bonyolult eszközökkel, amelyeket csak a szakemberek képesek felhasználni. Éppen csak elkezdtük felfogni az ezekben rejlő lehetőségeket. A kenti megyei önkormányzat kísérleti jelleggel olyan távvezérelt monitorokat helyezett üzembe, amelyek idős emberek otthoni mozgásának és egészségi állapotának távellenőrzését teszik lehetővé. Mindez segít abban, hogy tovább maradhassanak saját otthonukban. Dél-Koreában olyan mobiltelefonos rendszer létezik, amely segít a cukorbetegeknek saját vércukorszintjük ellenőrzésében és abban, hogy eljuttassák a teszt eredményét az orvoshoz.
Azonban a szolgáltatás felhasználójának pénzre is szüksége lehet, nemcsak eszközre. A múlt őszön egy délutánt töltöttem Wiganban egy tanulási rendellenességekkel küszködő gyeremekeik felzárkóztatására. személyre szabott anyagi támogatást folyósító programban résztvevő szülőkkel. Elmondták: közszolgáltatási fogyasztóként gyakran panaszban kértek változtatást, nem egyszer konfliktusba kerültek a szolgáltatóval, és ritkán voltak azonos véleményen, mint ahogy a források elosztásában sem tudtak azonos nevezőre jutni. Most, miután ők maguk kezelik a járadék összegét, jobban utánanéznek annak, hogy hová jut a pénzük, jobb az együttműködés a gondozókkal és egymás között is olajozottabban mennek a dolgok.
Nem helyénvaló azt remélni, hogy a közszolgáltatások egycsapásra megreformálhatók, hogy így fogalmazzunk. Ráadásul ez a felfogás nem is alkalmazható a közszolgáltatások valamennyi területére. A sürgős sebészeti ellátást igénylő beteg általában nem nagyon akar résztvenni a folyamatban: ő csak jól dolgozó, hozzáértő szakember beavatkozását igényli. Az öngondoskodás szép eszméje néha visszaélés forrása: velünk magunkkal, felhasználókkal végeztetik el a munka java részét.
A lényeg az, hogy egyre többféleképpen tudunk közjavakat előllítani. Az iskolák és a kórházak persze megmaradnak, de mind több lehetőség lesz a tanulásra és az egészség gondozására informális úton és otthon. Az emberek a jövőben egyszer passzív fogyasztók, másszor aktív résztvevők kívánnak lenni. És a közpolitika az Illich által kijelölt irány felé tart. Az a fehér könyv, amelyet egy évvel ezelőtt a szociális gondozásról kiadott a kormány, az individualizált büdzsék vagyis a személyre szabott támogatások irányába való továbblépést helyezi kilátásba. Az egészégügyben, az Expert Patients Programme annak lehetőségét keresi: miképpen lehetne a pácienseket arra ösztönözni, hogy egymást segítsék. David Cameron támogatása a szociális vállalati szférának, mint a közszolgáltatások megmentőjének, olyan kvalitásokon alapszik, amelyeket Illich is elismerne.
Ivan Illich zsenialitása abban rejlett, hogy harminc évvel ezelőtt rájött: mindez nemcsak kívánatos, hanem szükséges is. A passzív fogyasztók körül kiépített, adókból működtetett közszférának esélye sincs arra, hogy megfeleljen az emberek testreszabott, egyéni igényeit is kielégítő, mind növekvő elvárásainak. Az egyetlen lehetséges mód, hogy a szolgáltatásokat tömeges méretekben és elfogadható költséggel az eltérő igényekhez igazítsuk, ha megfelelően ösztönözzük és biztosítjuk az eszközöket a felhasználóknak arra, hogy passzív szemlélőből aktív szereplővé váljanak. Találjunk ki egy olyan oktatási rendszert, amelynek kialakításában a részvétel a Wikipedia mintájára működik, vagy egy olyan szociális gondozó rendszert, amelyben ugyanolyan egyszerű a részvétel, mint az eBay-ben. A jövőben nem a tömegek számára létrehozott közszolgáltatásokra lesz szükségünk, hanem olyanokora, amelyeket maguk a tömegek hoznak létre.
(the Prospect)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969