2013. I-VI
 

Nemzeti karakter és identitáspolitika
Garaczi Imre

A napjainkban közismert nemzetfogalmak több száz éves előtörténettel rendelkeznek Európában. Az etnikai és politikai jelentéstartalmakat hordozó nemzet, mint történeti kategória, az európai gondolkodásban a 14. századtól van jelen. Elsősorban a területi alapon való szerveződést, a vérségi összetartozást és a közösségi tudat formáit fejezi ki. Mint tudjuk, Magyarországon a középkorban a rendi nemzetfogalom a politikai jogokat birtokló nemességet jelentette, s alapja a király vagy fejedelem szavára az ország fegyverrel történő megvédése. Mindezért a nemesség különleges jogokkal rendelkezett a vazallusi hűség és a keresztény univerzalizmus elve alapján. Mindez igazolja, hogy a középkori államok közötti politikai konfliktusok narratíváiban fontos szerepet játszik a nemzethez való tartozás önmeghatározása, s innen fakadnak a nemzetkarakterológiai eszmények. A nemzethez való tartozás érzését erősíti a nyelvi, a kulturális és az ideológiai összetartozás tudata. Ha a nemzet fogalmával kapcsolatos elemzések széleskörű irodalmait vizsgáljuk, szinte mindenhol jelentkezik a területi egység geomorfológiai megfogalmazása. A modern korban döntővé válik a nemzet és az állam kapcsolatrendszerének összefüggése. A világtörténelem legfőképpen az államok történelme, de rögtön hozzá kell tennünk azt, hogy sokkal több nemzet létezik, mint állam. Európa történetében is rendkívül ritka a homogén nemzetállam, s a vesztfáliai béke után az egyik fő kérdés az, hogy a földrajzilag azonos területen élő nemzetek közül melyik képes államot is létrehozni.
Halmozottan jelentkezik ez a kérdés a 18. századtól, hiszen az együtt élő sok kis nemzet közötti konfliktusok egyik fő kérdése az államisághoz való viszony mértéke. Klasszikus példa erre a Habsburg állam, amely története különböző időszakaszaiban különféle nemzetek tucatjait olvasztotta magába. Az egy államon belüli nemzetek konfliktusai kristályosították ki a nacionalizmusok létrejöttét, s a politikai vita alapja a népszuverenitás kérdéséhez való viszony lett. Az alapvető konfliktus – minden esetben – a hatalmi erőviszonyokban mutatkozott. Egyes nemzetek önmagukat államnemzetté emelték, s ez a más – nem államalkotó – nemzetekkel szemben jogi megkülönböztetést is nyert. Kialakult a nemzet mellett a nemzetiség fogalma, amely az állam egészéhez képest már jóval szűkebb politikai, gazdasági és jogi entitást jelent. Bár ehhez hozzá kell tennünk, hogy a 19. században például a Habsburg államban a két fogalmat gyakorta keverten használták. Ha a soknemzetiségű államokban élő, nem államalkotó, kisebb nemzetek hátrányban érezték magukat, akkor elsősorban a népszuverenitás elvét vették alapul érdekeik és jogaik megjelenítéséhez.
Mindehhez elsősorban J. Locke, Montesquieu és J. J. Rousseau jogfilozófiai elméleteit vették alapul, azaz az adott nemzet karakterjegyeit hangsúlyozták a politikai legitimáció érvelésére, és a nyelvi és kulturális narratívákat állítottak a középpontba. Például a magyar felvilágosodás és a reformkor értelmisége és politikusai több mint fél évszázados küzdelmet folytattak 1844-ig, amikor is sikerült a magyar nyelvet teljes mértékben jogaiba helyezni. Bessenyei György, Kazinczy Ferenc, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály tették talán a legtöbbet a magyar nemzeti karakterjegyek kulturális megjelenítéséért annak érdekében, hogy a magyarság nemzeti közösségből esetlegesen önálló államalkotó közösséggé válhasson. Mindennek tartalmi és retorikai alapja a korai nemzeti romantika talaján felidézett dicsőséges múlt, a magyar történelem nagy korszakai és személyiségei: Árpád, Szent István, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás. Magyarországon a kulturális és politikai értelemben vett nemzeti identitást elsősorban a köznemesi és honorácior értelmiség vette a vállára, s legfőképpen a magyar nyelv jogaiért folytatott küzdelemben teljesítette ki, hiszen Bessenyei, Kazinczy és Batsányi vették észre azt, hogy az akkori nyugat-európai államokkal összehasonlítva a nemzeti nyelv állapota nem alkalmas arra, hogy egyenrangú módon legyen képes a nemzetkarakter-jegyeket megjelenítő kultúra hordozására. A nyelvújítás mozgalma, s azon belül az ortológus-neológus vita eredményezte a legtöbbet a nemzeti azonosságtudat európaizálásában. II. József tervei között szerepelt, hogy a Habsburg államban minden nemzet számára a német nyelv legyen kötelező az állam korszerű működésének biztosításához. Kazinczyék számára ez kihívást jelentett a magyar nyelv védelme érdekében. Ezt úgy értelmezték – mai szóval -, hogy a Habsburg államon belüli „globalizmus” ellenében kell fellépniük. Mindezt fölerősítette a félreértett herderi jóslat nemzethalál eszméje, ami további erőt adott a küzdelemhez. Ebben az időben már uralkodóvá vált az értelmiség felfogásában az a tény, hogy a nem államalkotó nemzet jövőjének érdekében a homogén nemzeti karakterjegyek jelenthetik azt a belső összefogó erőt, amely a nemzet fennmaradását garantálja. Ennek érdekében a 18. és a 19. században a nemzet-karakterológiai irodalom két fontos aspektusa alakult ki: egyrészt az egyes népek sajátos lelki tényezőinek vizsgálata, másrészt a nemzeti közösségek eredetmítoszainak, dicsőséges történelmi múltjának megteremtése, megőrzése. Nem véletlen, hogy ebben az időben szinte minden európai nemzet különös figyelmet fordított saját eredetmítosza, nemzeti eposza közzétételére, s azok a népek, amelyek nem rendelkeztek eposszal, képesek voltak a nemzeti azonosságtudat érdekében hamisítani is. (lásd. Machperson) Magyarországon Vörösmarty Mihály és Arany János kísérelték meg a nemzeti eposz hagyományát megteremteni.
Az Európa-szerte elterjedt összehasonlító nemzetjellemzés kiemelkedő példája Rónay Jáczint bencés pap munkássága, aki antropológiai és pszichológiai eszközök alapján hasonlítja össze az egyes európai nemzetek polgárait az 1840-es években írott tanulmányaiban. Elsődleges célja az volt, hogy reformokra képes, haladó nemzetképet alakítson ki az egyes népek természetének és kultúrájának bemutatásán keresztül. Ez irányú tevékenységéből kiemelkedik a Jellemisme… című műve. Ebben hét európai nemzet lélektani megközelítésű elemzését nyújtja. Célját műve bevezetőjében így határozta meg: „Jelen munkámban a jellemet lélektanilag veszem, s Európa míveltebb nemzetei, a nő, férfiú és életkorok jellemzésére szorítkozom. Célom: a tapasztalati lélektannak ismét egy ágát a magyar irodalom barátainak nyújtani oly alakban, mely véleményem szerint nem-tudósok kezében is helyén leend; s ennek kérem tulajdonítani, ha kelleténél részletesb lennék, vagy oly adatokat érintenék, melyeknek rendszeres lélektani jellemzésben különben tán helyök sincs. Célomat a szigorú, oskolai rendszernek nem akarám feláldozni.” Elemzésének módszertani alapja az egyes nemzetek műveltségének, a nyelveknek, az éghajlati és a táplálkozási szokásoknak vizsgálata. A nemzetjellemzésben az egyes népek eltérő sokszínűségét veszi alapul, s különleges jelentőséget tulajdonít a közösségi élet és a környezet összefüggésének. Rónay a kultúra szempontjából a nemzetek jellemét legfőképpen ízlésbeli és akaratbeli különbségeik alapján vizsgálja. A kultúra létrehozásában fontos szerepet tulajdonít a nevelés és a képzelet erejének, s legfőképpen a zenét, az éneket és a költészetet emeli ki. Visszatekint a mitikus aranykor világára, a görög és a római történelem korszakaira. Felidézi az akkor még fikciónak tartott trójai háború világát, s gyakorta forgatja kora európai utazóinak beszámolóit. Megkülönbözteti a „költői” múltú népeket, s különös figyelmet fordít a poézis keltette képzeletre, melyet a jellemformálás alapjának tart. A költészettel szorosan összefüggőnek jellemzi a nemzetek sorsában zenéjük hangulatait: „Akarjuk ismerni a nemzeteket, figyeljünk zenéjökre…”
A népek költői–zenei világát összeköti a környezeti tényezők hatásaival. Kultúrfilozófiai szempontból veti össze az egyiptomi és a görög művészetet; s a görögöt élőnek és emberközelinek, míg az egyiptomit, monumentális nagyszerűsége ellenére, holt, szomorú és élettelen világnak tartja.
A képzelet mellett a szenvedélyek és az indulatok erejét is megjeleníti, s kijelenti, hogy a szenvedélyek gyakorta könnyelműségbe sodorhatják a nemzeteket, s ennek akár az enyészet lehet a vége. Mindehhez még hozzáfűzi, hogy ha szerencse folytán egy nemzet hirtelen felemelkedik „…naggyá lesz, de nagysága múlékony; mert oly nemzet, melynek hatalma szerencsén alapszik, minél magasabbra emelkedik, annál közelebb áll sírjához.” Jellemzésében az egyes népeket emberi tulajdonságokkal karakterizálja, s pszichológiai és antropológiai alapokon veti össze az eltéréseket.
A nemzeti kultúra és műveltség fokmérőjének a nemzeti nyelv gondozását tartja. Történelmi párhuzamként említi föl a római világban Caesar és Augustus korát, amikor Cicero, Vergilius, Horatius és a többiek a legmagasabb szintre emelték a latin nyelv használatának művészetét. Egyértelműen kijelenti, hogy a népből csak a kultúra, a művelődés és a nyelv ápolásának segítségével jöhet létre a nemzet: „Mire a nemzetnek szója nincs, arról fogalma sincs…” Felfedezni vél nemzeti karakterjegyeket az egyes népek nyelveinek ritmikája, hangzása és hangulata alapján. Mindehhez ellenpontként idézi V. Károly császár elhíresült mondását: „Istennel spanyolul; férfiakkal franciául; nőkkel olaszul; lovával németül szeretne beszélni.” Egy nemzet életében a legnagyobb tragédiának nyelve szegényedését vagy akár elveszítését tartja.
Az éghajlati és földrajzi viszonyok Rónay szerint jelentősen befolyásolják egy nép életét, gondolatait és tehetségét. Különféle természeti körülmények különféle érzelmi viszonyokat és életstílusokat teremtenek, s maga a természet is nevelő hatással bír az emberre. Kiemeli, hogy ahol gazdag és kellemes a természeti körülmények összessége, ott fáradt és lomha emberek élnek, míg más helyen, kedvezőtlen természeti körülmények között, gazdag lelkivilágú a társadalom. Ugyanígy fontos a táplálkozási szokások figyelembevétele a nemzeti karakterjegyek bemutatásában. Megkülönbözteti például a hús- és növényevő népeket. Sőt a folyadékfogyasztás alapján is eltéréseket állapít meg.
A táplálkozási szokások mellett a hagyományok nemzedékről-nemzedékre való örökítése is erősíti a sajátos nemzeti karakterjegyek létét. Itt azt tartja a legfontosabbnak, hogy a megőrzött szokáshoz való ragaszkodás jelenti egy nemzet természetének legfőbb jellegzetességét. Rámutat ugyanakkor arra is, hogy sok olyan szokás őrződik meg a történelem során ereklyeként, amely már károsnak tekinthető egy közösség későbbi életében. Ehhez kapcsolódóan fontos az egyes népek életében az is, hogy az igazolódott szokások törvényekké alakulva képezhetik egy állam autentikus létét, de „Láthatni innét, mért veszélyes, legalább fontos a politikai álladalmak változtatása kivált ott, hol hosszú gyakorlaton alapulnak; mert mit valamely nemzet több századon keresztül jónak vélt, az lehet ugyan rossz, de természetével nem ellenkezik.”
A különféle nemzeteknél a szokások legfőképpen az egyszerű nép életében őrződnek meg, s maradnak fenn tiszta forrásokként. Ezután jellemzi Rónay részletesen a hét európai nemzet életvilágát, s teszi ezt úgy, hogy a legnagyobb terjedelmet a magyarnak szenteli. A nemzetek összehasonlításában az angolokat emeli ki, mint haladó, rátermett és férfias nemzetet. A legtöbb vonatkozásban pozitív tulajdonságokat eredeztet a brit hagyományok múltjából. Mindennek kiindulópontja, hogy a szigetországot víz veszi körül, s maga az ország is tengerszerű, hiszen a dombok és völgyek úgy emelkednek és süllyednek, mint a tenger hullámai. Rónay szerint a ködös időjárás az oka az angolok epés-méla viselkedésének. A szigetországbelieket munkabírónak, jellemtisztának, büszkének és bátornak tartja. Ugyanakkor megemlíti azt is, hogy fösvényeknek is mondják az angolokat, de ez a fösvénység ugyanakkor pozitív is, mert a hazájuktól nem tagadnak meg semmit. „Az angol kereskedői önzését hazafiúságával és kozmopolitikai nézeteivel ritka összhangzásba tudja hozni. Sehol sem találandunk oly nagyszerű áldozatokat és alapítványokat, mint itt, honaért s az emberiségért aligha nem tett az angol is annyit, mint némely fennhéjázó szomszédaik, kik kizárólag „nagylelkű nemzetnek” szeretik magukat nevezgetni.” Ugyancsak fontosnak tartja az angol nemzetkarakterológia vonatkozásában a kereskedői szellem természetességét, mely az egész népet átszövi. Az angolok meggyőződését szembeállítja a spanyolok lekicsinylő gőgjével, a franciák honszeretetével, az olaszok emlékidézésével. Szerinte az angol lehet a legelégedettebb nemzet. A britek eredetisége ötvöződik a különcségükkel is, amely egyfajta mogorvasággal elegy.
Nagy jelentőséget tulajdonít Rónay a ködös Albionban tapasztalható fesztelen szabadságnak, és kiemeli a közösségi élet világában a nyilvánosság szerepének fontosságát. Felhívja a figyelmet arra, hogy a kontinens országaival szemben a társadalmi problémák megoldásában kisebb szerepe van a katonai erőszaknak, mert a törvény erejének kompetenciája hatékony, s mindezt megerősíti még a szólás- és véleményszabadság is.
Mindehhez hozzáfűzi a nevelőintézetek jelentőségét: „… az angol nevelőintézetek nem lélekképző és testsorvasztó intézetek, miként másutt. A gyakorlati szellemű angol, midőn a lelket míveli, a testi erő kifejtését nem feledi; a nevelésnek egyik lényeges részét mindig testgyakorlás teszi. Innét van, hogy az angol ifjú, különösen az arisztokrácia minden hatalma és pénze mellett nincs úgy elkényeztetve, mint más nemzeteknél.”
A britek negatív nemzetkarakterológiai vonásai között Rónay megjegyzi, hogy hajlamosak a szerencsejátékra, s sok szeszesitalt fogyasztanak. Mindehhez még hozzáteszi, hogy példaszerű az, amint a magán- és közéletet szigorúan elválasztják egymástól.
Rónay az európai nemzetek karakterológiai vizsgálatában a legnagyobb terjedelmet a magyaroknak szenteli. Vizsgálati módszeréhez híven itt is az éghajlati és a geomorfológiai tényezőket állítja a középpontba. Bemutatja a Kárpát-medence sokszínű földrajzi viszonyait, meteorológiai változatosságait. Ezután antropológiai szempontból elemzi a magyar lakosságot, és különbséget tesz a hegy- és síkvidéki emberek között. A lakosság hangulati szokásait az „uralgó nedv alkattal” hozza összefüggésbe. Rámutat arra, hogy a külföldi utazók a magyarokat „sírva táncolónak” tartják. A nedv alkat vérmes és epés jellegű. A magyarság ősi karakterjegyeit a történeti múltban kutatja, s Bölcs Leó és Regino apát műveiből idéz. Rónay hajlamos az akkori köznyelvben használatos sommás ítéleteket is elfogadni, de hát ez hozzátartozik elemzésének átfogó kísérletéhez. „Az angol hivatalt keres, mert „világpolgár”, s részt akar venni a világ kormányában; a francia, hogy figyelmet gerjesszen; a német, hogy hivatala után élhessen; a spanyol, hogy másokat lenézhessen; az olasz, hogy büntelenül célja után láthasson; a szláv, hogy felekezetét felemelhesse, és elleneit megbuktathassa; és a magyar – hogy úrrá legyen.”
Alapos figyelmet fordít a magyarság folklorisztikai jegyeinek bemutatására, s ehhez a népdalokban megőrzött eszményeket idézi fel. Fontos Rónay számára a magyar viselkedéstípusok jellemzésekor a szenvedélyesség impulzusainak megjelenítése. Ebből fakad, hogy haragra gerjedni és örömet megélni erős szenvedéllyel tudunk, de ugyanakkor a magyar hiszékeny és becsületes, egyenes szívű és nagylelkű is. A politizálásban is fontos szerepet tulajdonít a szenvedélyeknek. Az érzelmi életre vonatkozólag megállapítja, hogy népünk inkább szerelmes, mint szerető. Nem véletlen szerinte, hogy népdalainknak több mint fele szerelmi dal. Az örömben és a fájdalomban egyaránt ott izzik valamilyen szerelem. Az is fontos Rónay számára, hogy ez a szerelem hirtelen fellobban, s ugyanakkor hamar le is lohad. A paranccsal inkább dacol, mert hódolni kevésbé szeret, de a szíves kérésnek szívesen tesz eleget; mindezzel összefügg, hogy a hízelkedésre igencsak hajlamos. A magyar lélek tartalmazza a fesztelen szabadság szeretetét a magán- és közéletben egyaránt. E szabadságszeretetet összefüggésbe hozza a régmúltra vetített vonuló-pásztorkodó létmóddal, hiszen amit a magyar gazda a szabad ég alatt elvégezhet, azt fedél alá sosem viszi: „A csűrök, színek és pajták építését a némettől tanulá, azért tiszta magyar helyeken mindinkább gyérülnek. A magyar nép mindig kelet virányos térein, kelet szelíd ege alatt képzeli magát, hol nincs mit tartani az idő mostohaságától.”
Mindezek a valós és feltételezett tulajdonságok a honfiság és a hazaszeretet eszményeiben tükröződnek. Ezzel összefüggésben Rónay nagy terjedelmet szentel a szokások és hagyományok természetrajzának. „A nemzetiség egyik alkotóelemét ősi szokások képezik, ha ezekhez közönyös, hideg lett volna nemzetünk, ha minden szellőlebbenéstől megrezzenve az idegenhez simul vala, eddig a magyart csak nevéről ismerné a világ! De még most is van haszna a szokásokhozi ragaszkodásnak; mert mit ezer évig jónak talált nemzetünk, az lehet ugyan rossz, de összeforrott jellemével, s ha hirtelen kiragadnók szívéből, halálosan sebeznők meg azt.” Ezzel összefüggésben hívja fel a figyelmet arra, hogy a szokások szeretete gyakorta késlelteti egy nemzet haladását, de ugyanakkor megóv a romlástól, s ez a nemzeti büszkeséghez kapcsolódik, s ennek két típusa van: a nemes és a nemtelen büszkeség. Az első az öntudatos és haladó tettek jellemzője, míg a második a képzelt vagy valós érdemek megvetése vagy túlbecsülése. A nemzeti büszkeségekkel kapcsolatosan jellemzi a magyarsággal együtt élő más népekhez való viszonyt.
Ezután történeti összefüggéseiben vizsgálja a magyar társadalom egyes csoportjainak szerkezetét. A főnemességet megrója amiatt, hogy gyakorta nem saját nemzete jövőjén aggódott, hanem könnyen szegődött idegen szokásokhoz és nyelvekhez. Malíciózusan jegyzi meg azt, hogy ha egy főúr magyarul szólalt meg, annak hamar híre ment, és rendkívüli eseménynek számított. Ehhez idézi Széchenyi István szavait a Kelet népéből: ha a főnemes, lehetőségeihez képest, nem tesz a hazáért, akkor elhal a nemzet és oda a szabadság. A magyar nemesség történetét Rónay egy darázsfészekhez hasonlítja, hiszen legfőképpen önmagával és külső ellenfeleivel harcolt, azaz főleg katonáskodott. Pozitívumként említi, hogy saját korára „a kor lelke felébreszté birtokosb nemeseinket”, s felvállalták a reformkor küzdelmeit. Fontosnak tartja hazánk polgárságának kialakulását, s megjegyzi, hogy polgárságunk zömmel német származású. Elsősorban a városokban élnek, viszonylag zárt tömbökben, gondot fordítva nyelvük és kultúrájuk megőrzésére. Általában kereskedők, de az egyes céhekben vezető szerepet töltöttek be. A magyar társadalom keresztmetszetének bemutatásában a legnagyobb terjedelmet a köznép sorsának szenteli. Itt elsősorban a földművesekről van szó, akik ötvözik az agrárgazdálkodás keleti és nyugati típusait, de a keleti szokások feltűnnek a szőlő- és bortermelésben is. Sorsuk – Rónay szerint – a Mária Terézia által bevezetett Urbárium kapcsán javult. A magyarság származását a hunok történetéhez köti, s ezt az alföldi nép lótenyésztésével hozza összefüggésbe. „Nincs az a vad mén, melyet meg ne ülne, csak kapjon fel rá, úgy ül rajt, mintha összenőtt volna vele. Lóra termett a magyar, ha akarod egész boldogságában, büszkeségében és daliásságában látni, ültesd lóra, s széles e világon nem könnyen találandod párját.” A földműves nép egyes foglalkozásainak részletes bemutatása után két negatív karakterjegyet említ fel, egyrészt a lólopás az egyik gyengéje a magyar köznépnek: „Szegény legény vagyok én, csikót, tinót lopok én, vásárokra járok én, csak úgy éldegélek én.”; másrészt nagyobb bajnak tartja a köznép soraiban elterjedt babonaságot. Szinte hihetetlen számára, hogy Magyarországon a 18. században is tartanak boszorkánypereket, amelyek gyakorta máglyahalállal is végződnek.
Összességében dicséri a nép folklorisztikai hagyományait, de ugyanakkor szomorúan állapítja meg általános műveletlenségét. Rónay összegyűjtötte még a magyar sajátosságok egyes mitikus emlékeit is, s ezzel kapcsolatban jegyzi meg, hogy népünk szívesen vonzódik a tűzhöz, hiszen minden, munkával összefüggő, vagy családi esemény kapcsán tüzet gyújtanak, sőt említ olyan forrást is, amely szerint a magyarok tűzimádók voltak. Itt is enged Rónay a romantikus hajlamainak, amikor a tűz szeretetével kapcsolatban ezt írja: „Vajha a tűz szeretet felvilágosítaná népünket, felmelegítené nemzetünket, hogy ezentúl csak fény és míveltség derengjen HAZÁNKON!”
A magyarság sorsanalízisét Rónay a nők szerepének vizsgálatával zárja. Elmeséli azt a nyelvünkben is őrzött szokást, amikor hajdanán a házasulandó férfiak az „eladó” lányt megvásárolták. Ebből következtet arra, hogy helyzetük alapvetően – mint általában keleten – szolgai volt. Ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy gyakorta találkozunk a régi forrásokban a nők erényeinek dicséretével. A franciákkal összehasonlítva a magyar nők jelentéktelen szerepet játszottak a közéletben, néhány kivétel viszont – Báthory Zsófia, Rozgonyi Cecília, az egri nők stb… – igen nagy hírnévre tett szert. A magyar nők helyzetét az európai népek nőfelfogásaihoz viszonyítja.
A családi helyzetet és jogállást illetően rámutat arra, hogy az ő korában a nők szerepe átalakulóban van, s ez összefügg kora haladó vonásaival. Ezzel kapcsolatban utal a nőnevelés magyarországi kialakulására, s arra, hogy mindennek ellenére a nők helyzete továbbra is alávetett és nehéz.
Rónay nemzetkarakterológiai írása fontos szerepet tölt be a 19. század közepén az önazonosság és az önmegkülönböztetés közösségi tényezőinek vizsgálatában. Elemzéseiben széleskörű forrásanyagot – földrajzi, történeti, pszichológiai és folklorisztikai műveket vesz alapul. Az egyes nemzeti karakterek jellemzőinek megfogalmazásában elsősorban a személyiségközpontú ismereteket vizsgálja. Természetesen felvetődik bennünk művének olvasásakor az, hogy lehetséges-e egy nemzeti karaktert az egyes személyiségek jellemzőinek elvont analógiáiból értelmezni, s vajon az általánosítás módszere nem vezet-e tévútra. Módszerében legfőképpen az egyének és csoportok viszonyait teszi mérlegre a környezeti hatásokhoz képest. Hunyady György olvasatában Rónay „… a nemzetkarakterológia definíciószerűen a pszichológiai hatótényezők elsődlegességéből és saját egyediségéből indul ki, s így idegen tőle a szituációk s magatartásformák közötti összefüggések tárgyias keresése, ami a magasabb absztrakciós szintre emelkedő gazdasági és társadalomtudományok alapvető törekvése. Minden bizonytalanság és utóbb fontosnak bizonyuló korlát mellett a társadalomról való tudományos gondolkodás előtörténetében kiiktathatatlan szerepet játszottak a nemzetjellemzések.”
Rónay alapvető törekvése, hogy minél árnyaltabban és a hagyományok figyelembe vételével láttassa az egyes népek életmódjának különbségeit. Az általa jellemzett népek összevetéséből kiderül, hogy az angolok politikai és gazdasági formáit tartja kiemelkedőnek, s a többi népek jellemzését is hozzájuk hasonlítja. Szemlélete modern és mentes mindenféle iskolás kötöttségektől. Kritikai megjegyzésként azonban azt kell hozzáfűznünk, hogy a rendelkezésre álló források hiteles használatában gyakorta nem tesz különbséget, és azonos súllyal veszi figyelembe a tudományos alapú ismeretet a folklorisztikai hagyományokkal és a bizonytalan szóbeszédekkel. „A világ feltáruló körképe tágas, egyes szereplőit összehasonlítás-láncokra is felfűzi, csípős szellemességgel ábrázolja, az angol-francia szellemi dichotómia képezi benne azokat a magaslatokat, ameddig a szemlélő ellát. A magyar nemzeti arculat felvázolása is színes, sok intuitív elemet tartalmaz, s a teljes odafordulás mellett sem kritikátlan, megmutatkozik benne egy progresszív korszak öntudata és termékeny elégedetlensége.”
Az európai történelemben a különféle modern nemzetkarakterológiai vizsgálódások jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy az egyes népek azonosságtudata miként vált jelentőssé a különféle politikai kapcsolatok, konfliktusok rendszerében. A nemzet fogalmának legáltalánosabb és legelső ismérve a közösségtudat. Ez már a feudalizmus idején megjelent, s elsősorban a keresztény vallás alapján a hűbéres nemességet jelentette. Az egyes európai államokban különböző mértékben jelentős a közösségtudat e formájának figyelembevétele. Magyarországon a nemzettudat kérdéskörei a reformkortól válnak fontossá a soknemzetiségű Kárpát-medence népeivel összefüggésben. Ekkor alakulnak ki azok a nacionalizmusok, amelyek mindmáig jelen vannak e népek közötti politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatokban. Schlett István megfogalmazása szerint: „Aki magyar, az nem feltétlenül tagja a magyar nemzetnek, tagja lehet viszont az, aki származását tekintve idegen. A Werbőczy által törvénybe foglalt nemzetfelfogást Kézai Simon már a 13. század hetvenes éveiben írt Gesta Hungarorumában teoretikusan megalapozza: a nemzetet a politikai jogokkal rendelkező nemesek alkotják, tekintet nélkül arra, hogy a magyarok véréből származnak-e, vagy pedig – jövevényként – nemesi jogaikat érdemeikért kapták, mivel a nemesek ősei engedelmeskedtek a közösség hadba hívó parancsának, míg a szolgák felmenői nem; a hadba hívás megtagadásáért pedig az utódokra is kiterjedő jogfosztottság, szolgaság, azaz az egyenlő jogúak közösségéből, a nemzetből való kitaszítás jár.”
Tehát a középkori nemzetfogalom rendi értelemben a birtokkal rendelkező, katonáskodó, a király parancsait végrehajtó nemességet jelentette. Mindezek alapján látható, hogy a rendi nemzet még alapvetően nem tekinthető etnikai fogalomnak. E két tényező a 18. századtól válik fokozatosan önmeghatározássá. A nemzet és az etnikum közötti közeledés Mária Terézia korában jelenik meg hangsúlyozottan; a magyar felvilágosodás első képviselői, a testőrírók munkásságában.
Európában az etnikai hovatartozás jelentősége a 17. századtól erősödött meg. A felvilágosodás nemzetkoncepciói fokozatosan telítődtek az etnikai tudatformák jellemzőivel. A kora-modern nemzetfogalmak még elsősorban magát a népet, különösebb etnikai meghatározások nélkül, tekintették a politika tárgyának. Ebből az időből származik a népnemzet megnevezés is. A francia felvilágosodás képviselői a harmadik rendet tartották a nemzetnek, s szorosan elhatárolták a kiváltságokkal rendelkező első két rendtől. A kelet-európai soknemzetiségű államok számára azonban a francia és az angol nemzetfogalom csak példaként szolgálhatott, de realizálható tartalmat nem nyújthatott, hiszen a kis népek sokasága élt a Habsburg állam kötelékében. Közép-Kelet-Európa számára inkább Fichte és Herder államnemzet koncepciói nyújtottak realitást. Ez az államnemzet teória elsősorban arra helyezte a hangsúlyt, hogy összekovácsolja az egyes kis nemzeteket egy nagyobb államszervezet horizontja alá. Mindennek példáit Európa a német és az olasz egyesítés folyamataiban láthatta. „A német államnemzet koncepció persze, miként a francia népnemzet koncepció csupán gondolati modell volt, és az etnikai állományt magába foglaló állam még létrehozásra várt. A politikai elmélet természetesen rögtön ezt szűrte le a filozófiából, és zászlajára tűzte az egységes Németország és az egységes Olaszország megteremtésének jelszavát. A politikai programok megfogalmazói maguk is a felvilágosodás eszméjén nőttek fel, és mint minden alacsonyabb fejlődési szinten álló nép fiai, duplán akarták venni a lépcsőfokokat. (…) Közép-Európában, ha valaminek volt időszerűsége, az nem lehetett több, mint az államnemzet koncepció gondolati modelljének megvalósulása.”
Tehát sem a népnemzeti, sem az államnemzeti koncepció nem volt alkalmas a közép-kelet-európai kisnemzetek önazonosító cselekvései számára, s ezért jött létre a harmadik típusú nemzetfelfogás, a kultúrnemzet teóriája. A felvilágosodás korának e három koncepciója Európa népei számára elsősorban célként megtestesülő gondolati modelleket jelentett. Fontosságuk azonban elsősorban abban jelent meg, hogy a sajátos azonosságtudatú nemzeti tartalmaikat szembeszegezték a korra jellemző dinasztikus abszolutizmusok centralizációs törekvéseivel.
Mindezek az összefüggések különböző módon hatottak a nyugat-európai és kelet-európai országokra. Amíg Nyugat-Európában az abszolutizmus főleg Franciaországban vált teljeskörűvé, addig – ahogy haladunk fokozatosan kelet felé – egyre vegyesebb a kép. A francia államnemzet mindezek alapján vált Európában a legfőbb példává, hiszen ebben a formációban kapcsolódott össze szorosan az állam- és a népszuverenitás. Az államnemzet típusa elvonatkoztat attól, hogy az adott polgár az ország területén található melyik szűkebb etnicitáshoz tartozik, milyen kulturális hagyományokat képvisel és milyen anyanyelvű. Ez a koncepció természetes módon fogadja be az ottani etnikumoktól független, betelepülő jövevényeket is. A kelet-európai kulturális nemzetfelfogásokhoz szorosabban hozzátartozott a nemzeti öntudatok kialakításában a származástudat, valamint a közös múlt birtoklásának romantikus felfogása is. Így az államnemzet esélye az Elbától keletre fikcióvá vált, hiszen a sok kis nemzet szinte mindegyike – kulturális felsőbbrendűségét hangoztatva – bízott a saját államiság lehetőségében. „Az államnemzet kialakulásának e régióban nem volt esélye: az alattvalókat túl sok minden választotta el egymástól ahhoz, hogy identitásukat az államhoz való viszony határozhassa meg. Az állampatriotizmus a német birodalomban túlságosan is lokalitáshoz kötött volt, a Habsburg birodalomban viszont az állami alkalmazottak (tisztikar, főhivatalnokok, az úgynevezett jozefinista értelmiség) szűk körében vált elfogadottá, s a 18-19. század fordulóján kibontakozó európai jelenségnek, a nemzeti ébredésnek nem válhatott kiindulópontjává. Közép-Európában a nemzetté válás folyamata a létező államkeretek és államideológiák ellenében ment végbe, a nemzeti önazonosság kialakításában, a nemzeti önmeghatározásban a tradíciók, a nyelvi és kulturális különbségek hangsúlyozásának, a partikularizmusok felerősítésének, illetve éppen ellenkezője, az államhatárokon átívelő nyelvi-kulturális azonosságok felmutatásának volt döntő szerepe.”
Az államnemzet koncepcióval párhuzamosan a kelet-európai népek kultúrnemzet felfogása ösztönzőleg hatott a közösségi irodalmak művelésére, a nyelvek gazdagítására, a folklorisztikai hagyományok felélesztésére és a közösnek tartott lelki érzületek ápolására. A kultúrnemzet hagyománya, ellentétben a nyugat-európai államnemzet hagyománnyal, viszonylag zárt szellemi dimenziókat épített ki. Kialakult az egyes kultúrnemzetek versenye az államnemzet alakításának jogáért. Így ebben a folyamatban jöttek létre azok a nacionalizmusok, amelyek a későbbiekben sovinizmusokká fajultak, azaz az egyes kultúrnemzetek képviselői – nem ritkán – egy másik nemzet ellenében léptek föl, s gyakorta azokat az érveket keresték, amelyek elválasztják egymástól e népközösségeket, sem mint azokat, amelyek összekötik. (Például szláv-kölcsönösség, illirizmus, dákoromán-elmélet). Mindezek alapján gyakorta vált a kelet-európai kis nemzetek számára illuzórikus fikcióvá az önálló állam megteremtésének lehetősége.
Ha összevetjük az említett háromféle európai nemzetkoncepció 19. századi sorsát, akkor megállapíthatjuk, hogy egyik sem volt képes fő céljait megvalósítani. Legkevésbé a kultúrnemzet-koncepció volt sikeres az európai állampolitikában. A nemzeti egységtörekvések Kelet-Európában sikertelenek voltak, az olasz és német egyesítés is felülről, szervezett módon jöhetett csak létre, s a Szent Szövetség még utolsó erejével képes volt arra 1848-49-ben, hogy átmenetileg visszafogja a nemzeti törekvések megvalósítását. Az Osztrák-Magyar Monarchia létrejötte egy sajátos közép-kelet-európai kísérletet jelentett, de már a kezdetektől látható volt, hogy az etnikai inhomogenitás súlyos problémákat hordoz a felszín alatt, s mindez egyenes úton vezetett a „boldog békeidőkön” keresztül az első világháború kirobbanásához. A Monarchián belüli nemzeti konfliktusok szinte állandó gyúanyagot nyújtottak bármely európai konfliktus kirobbantásához. A Habsburg állam kis nemzeteinek vezetői 1867 után gyakorta próbálkoztak az erőszakos asszimilációk ellenében a föderatív jellegű lehetőségek kikényszerítésével. Ennek nyomán terjedtek el Monarchia-szerte az egyes regionális szinteken tervezett önkormányzati modellek, amelyek alkalmasak lettek volna az állam föderatív egységének kialakítására. „Két osztrák szociáldemokrata politikus, Karl Renner és Otto Bauer véleménye szerint, a személyi elvre épített kulturális autonómiák rendszerével lehetett volna tompítani a nemzetiségi konfliktusokat. Hasonló megoldásokban gondolkodott Jászi Oszkár is az 1910-es években. Ferenc Ferdinánd köre a dualizmusnak trializmussá változtatásától várta részben a cseh-osztrák probléma megoldását, részben a magyarok megfegyelmezését. S ismerjük Kossuth konföderációs tervezetét, amely – Ausztria ellenében – a dunai népek összefogását álmodja meg.”
E törekvéseken túl a Monarchia népközösségei zömmel szeparatív-genealógiai módon kísérelték meg saját föderalitásukat érvényesíteni. A népek közötti lehetséges egység egyetlen közös eleme a Habsburg-ellenesség volt. További problémát jelentett az is, hogy a kiegyezés során a Monarchia népei közül csak Magyarország volt képes a közjogi autonomitást megvalósítani, s ez a tény a magyar vezető elitet még jobban eltávolította a kiegyezésből „kimaradt” népektől. Annak ellenére, hogy az Eötvös-féle 1868. évi törvények a népoktatásról és a nemzetiségekről rendkívül progresszív jövőképet teremtettek. Tisza Kálmán kormányzásának 15 esztendeje alatt a nemzeti kisebbségek legfőképpen a magyar kulturális szupremáciát és az erőszakos asszimilációt tapasztalhatták. Súlyosbította a helyzetet az is, hogy a nemzetiségek a magyarság „felemelkedését” a kiegyezés kapcsán saját nemzeti létük tragikus fordulataként élték meg. Követeléseikben a legteljesebb körű saját közjogi intézményeket, közigazgatási autonómiát és saját adórendszert fogalmaztak meg. Mindez negatív hatást gyakorolt a Monarchia külkapcsolataira is. Az újjászervezett Habsburg állam nem volt képes megvalósítani a benne élő nagyszámú kisnemzetek lojális alapon történő kohézióját. A Monarchia legfőbb jellemzője a mozaikszerűség, s az egyes mozaikkockák között legfőképpen a kötőanyag hiányzott. De ugyanígy futott zátonyra a pánszlávizmus eszmerendszere is, ezt bizonyítják a lengyel-orosz és az orosz-bolgár kapcsolatok. A népnemzetek közötti konfliktusok alapproblémája már a geomorfológiai tényezőkben is megfogalmazódott, hiszen a térségben élő etnikumok határviszonyai a Monarchia idején szinte mindvégig áttekinthetetlenek voltak. Mindehhez hozzájárult az is, hogy az etnikai nemzettudatok, amelyek rendkívül hasznosak és kulturális értelemben progresszívak voltak, esélyt sem kaptak arra, hogy a föderativitás reményében konszenzusokat teremthessenek.
Diószegi István felhívja a figyelmet arra, hogy a nemzetiségi politikát a történetírás az etnikai önmegvalósítás periférikus vonatkozásának tartja, és nem fordít rá különösebb figyelmet. „Nehéz egyetérteni ezzel a felfogással, hiszen a közép-európai nemzeti átalakulás lezárása után hatvan millió ember élt idegen államok határai között, a kelet-európai lezárulást követően még mindig harminc millió. A nemzetiségi politika már csak a számszerű arányok miatt sem tekinthető az etnikai önmegvalósulás elhanyagolható vonatkozásának, és elemzése igen csak alkalmas arra, hogy a nemzetnek, mint etnikai-politikai közösségnek, a legbensőbb természetére rávilágítson. Az európai nemzettudatnak volt egy alapjában véve rokonszenves és humánus tulajdonsága: a nyitottság, a nagyfokú befogadási hajlandóság. Az etnikai-politikai közösségek más közösségi formációktól, a rendtől vagy az osztálytól eltérően nem bástyázták körül magukat jogi és politikai biztosítékokkal, és az e közösségekbe történő integrálódásnak általában nem volt akadálya.”
Ugyanakkor hozzá kell tennünk azt is, hogy ez a típusú nemzetfogalom-értelmezés a keresztény gyökerekre vezethető vissza. Ennek alapvető tulajdonsága, hogy a másságot alapvetően elutasítja, és erőteljesen térítő hajlamú. Tehát az a törekvés, hogy a nemzetiségek az idegeneket megpróbálták nyelvileg asszimilálni, nem más, mint a középkorban elterjedt hittérítő magatartás modern megfelelője.
A nyelvi asszimiláció tekintetében megállapíthatjuk, hogy a nyugat-európai országok zömében, ahol a vezető nemzet ugyan döntő számbeli túlsúlyt képezett, de mégsem tarthatta fenn teljes mértékben és hosszú ideig az erőszakos nyelvi térítést. Ugyanezen az alapon kellett feladniuk a nyelvi uniformizálás eszményét a kelet-európai vezető nemzeteknek, ahol viszont a felénél is kisebb volt a vezető nemzetek lakossági számaránya. (Az Osztrák-Magyar Monarchiában az osztrákok számaránya mindössze 20%, Magyarországon pedig a magyarság aránya 47%.) „A nemzetek Európája, amely a vallási inkvizíció helyébe a nyelvi inkvizíciót helyezte, ebben a tekintetben nem lépett ki a középkorból. Pedig a 19. századi Európa még nem ismerte a tömeges népirtást, a milliókat érintő kitelepítést és a területrendezésnek nevezett esztelen falurombolást.”
A nemzetek kulturális és nyelvi önmegvalósító kísérletei a 19. században átszőtték az államközi kapcsolatokat is. Táptalajt jelentettek a dinasztikus alapú expanzivitás és hegemonizmus gyakorlatához. Ez nyújtott alapot az erőpolitikára épített mérhetetlen terjeszkedési vágyhoz. Európa vezető hatalmai egymással versengve kísérelték meg a vén kontinens képét saját arculatukra faragni. (Németek, oroszok, franciák) Az angolok a „fényes elszigeteltség” alapján sikerrel akadályozták meg a kontinens vezető nemzeteinek térhódítását. „Amikor a franciák azt mondták magukról, hogy szuronyaik hegyén a szabadság eszméjét exportálják, az angolok, hogy ők a civilizációt terjesztik, az oroszok pedig azt, hogy az elnyomott népeket szabadítják föl, a világ félrevezetése és önámítás volt: valójában minden próbálkozásban a nyers hatalmi érdek manifesztálódott. A nemzetek Európája mondhatja magáénak azt a kétes dicsőséget is, hogy a háborút eltömegesítette, és a hadsereg ügyéből a társadalom ügyévé tette.”
Az európai nemzetek iméntiekben felvázolt 19. századi kapcsolatai és politikatörténete ékesen bizonyítja, hogy a hatalmi erőpolitikával szemben érdekérvényesítésük a legtöbb esetben háttérbe szorult, vagy éppen ürügyül szolgált. Noha az európai népek alapvető szerveződési formája a nemzet, ennek ellenére a nemzetalapú politizálás lehetőségei a 19. században nem mondhatók sikeresnek, hiszen elsősorban a nemzetek feletti, államszintű politikai szövetségek, regionális rendszerek és dinasztikus érdekek voltak képesek követeléseiket megvalósítani. Érdekes módon a nemzeti keretek között és nemzeti érdekek alapján megvalósított érdekérvényesítés hibáit és hiányait már a 18. században megfogalmazta Adam Ferguson az Esszé a polgári társadalom történetéről írott művében. A nemzetek hanyatlásáról című fejezetben bő teret szentelt a nemzeti szellem erőfeszítéseinek és hanyatlásainak.
Mondanivalóját a nemzetekkel kapcsolatban lelki-pszichológiai aspektusok bemutatásával kezdi: azt állítja, hogy a nemzeti szellem sikere vagy hanyatlása ugyanúgy vizsgálandó, mint egy ember tulajdonságai, jelleme. A legfontosabb az emberi érdekérvényesítésben szükséges akarati alapú erőfeszítés. Mindez fűszereződik a szenvedélyek és szokások hagyományaival. Szerinte az emberi természet alapvető igénye a boldogságvágy, amely együtt jár az igazságosság követelményével. „Azt kívánjuk most megvizsgálni, miért vesztik el a nemzetek kiválóságukat; s hogyan lehetséges, hogy olyan társadalmaknak, amelyek a lelkierő, a magatartás és a nemzeti siker nagy példáival vonták magukra az emberiség figyelmét, dicsőségük magaslatából alá kell süllyedniük, s le kell mondaniuk arról a pálmáról, amelyet egy korábbi korban nyertek. (…) A közbiztonság s az államok ezzel kapcsolatos érdekei, a politikai berendezkedések, a pártok, a kereskedelem és a mesterségek törekvései mind olyan tárgyak, amelyek a nemzetek figyelmét lekötik. Az ezekben szerzett előny határozza meg a nemzeti prosperitás fokát. Azon lelkesedés és életerő, amellyel egy bizonyos korban művelik őket, a nemzeti szellem mértéke. Azt mondhatjuk, hogy amikor e tárgyat nem lelkesítik már át, a nemzet tétlenségbe süllyed; ha hosszabb időn át elhanyagolják őket, az állam lehanyatlik, népe pedig elkorcsosul.”
Ferguson kiindulópontja azt a közös alapot kísérli megállapítani, amely minden nemzetben megtalálható, s ez nem más, mint a lelki tényezőkből fakadó népszellem. Fontos szerepet tulajdonít a vágyak és az érzelmek cselekvéseket motiváló erejének. Milyen igaz! Ha csak a magyar történelem elmúlt másfél évszázadát tekintjük, számtalan alkalommal sikerült hiteles és hiteltelen politikai eszmék érdekében és árnyékában gyűlöleteket szítani a Kárpát-medence népei között. Gondoljunk csak a korábbiakban ismertetett Jellemisme… című nemzetkarakterológiai tanulmányra, amelyben Rónay Jáczint már az 1840-es években nagy teret szentel az európai nemzetek karakterjegyeinek bemutatása kapcsán a politikai és gazdasági, valamint kulturális indíttatású gyűlöletek szerepeinek. Ferguson már 80 esztendővel korábban rámutatott arra, hogy „Mint az őt alkotó egyének, az egész nép is pillanatnyi érzelmek, vérmes remények vagy heves gyűlölet hatására cselekszik. Hol készek arra, hogy hevesen belevessék magukat a nemzeti küzdelmekbe, hol puszta kényelmességből és csömörérzetből odahagyják e küzdelmeket. Polgári vitáikban és otthoni törekvéseikben hol hevesnek, hol engedékenynek mutatkoznak. Járványszerű szenvedélyek keletkeznek, s ülnek el, lényegtelen és fontos ügyekkel kapcsolatban egyaránt. A pártok néha készek arra, hogy nevüket és szembenállásuk alapját a puszta szeszélyre vagy a véletlenre bízzák, máskor a legsúlyosabb kérdések felett is hallgatással siklanak el. Ha hirtelen egy irodalmi géniusz vénájára tapint rá, vagy ha figyelemre méltó új témát vetnek fel, a tényleges vagy állítólagos felfedezések hirtelen megsokasodnak, s minden társalgást megelevenít az érdeklődés. Ha a gazdagság új forrását fedezik fel, vagy egy új hódítás reménye kecsegteti őket, az emberek képzelete lángra gyúl, s egész földrészek kezdenek hirtelen romlást hozó vagy sikeres vállalkozásokba.”
Ferguson elméletében a nemzetek nem fogalmilag elvont, absztrakt entitások, hanem antropológiai és pszichológiai aspektusok alapján működő tényezők. A „megszemélyesített” nemzeti közösségek történeti esetlegességeire a Római Birodalom példáját hozza, ahol a hatalmas birodalom léte a legyőzhetetlenség és a nagyság érzetét involválta a polgárok számára. Ugyanígy példaként említi a kereszténység történetének azt a fejezetét, amikor a 11. század második felében a pápaság és a császárság küzdelmei, valamint az európai politika egyéb problémái számára a keresztes hadjáratok jelentették részben a megoldás lehetőségét, a politikai szelepet: „… s a kereszt követői bevették Keletet, hogy feldúljanak egy országot, s visszaszerezzenek egy sírboltot…”
Ugyancsak így látja a nagy felfedezések következményeit is: „… az emberek megtanulták, hogy kelhetnek át az Atlanti-óceánon, s hogyan kerülhetik meg a Jóreménység fokát, amelyekben a világ egyik felének lakói rátámadtak a másik félre, s a világ minden szögletéből származó csapatok vérben gázolva és semmilyen bűntől vissza nem riadva kutatták végig a földet az arany után.”
Ferguson olvasatában a nemzet lenne az a természetes érdektömörítő erő, amely a más nemzetekkel való politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatokban a kölcsönös önérvényesítések alapján alakíthatná ki az európai politika reális képét. A nemzeti önmegvalósítás aktuális eseményeiben nem ajánlja, hogy valamiféle rendszert vagy törvényszerűségeket keressünk, hiszen a politikai küzdelmekben igen közel állhat egymáshoz az esztelenség és a bölcsesség, ugyanakkor olyan ügy, amelyet „a téboly nyitott meg”, gyakorta nagy hasznosságú az adott nemzet célkitűzéseiért való munkálkodásban. Ugyanígy fontosnak tartja az egyes nemzetekre jellemző sajátos szellemiség típusait, amelyekkel az emberek a politikát, a tudományt és a mesterségeket művelik: „Miután hajszál választotta csak el őket az összeomlástól, a legnagyobb prosperitás korszaka köszönt rájuk.”
Egy-egy nemzeti közösség tagjai számára meghatározó az adott tennivaló vagy tárgy fontosságához mért lelkesedés intenzitása. A magánéleti és a közéleti ügyek intézésében egyaránt ellenállásba ütközhetnek, szövetségekbe tömörülhetnek, s mindehhez szükséges az, hogy legyen valamilyen ürügy a cselekvésre. A nemzetek közötti kapcsolatokban fontos tényezőre hívja fel a figyelmet Ferguson akkor, amikor rámutat arra, hogy a polgárok az ellenségeskedés hevében gyakorta megfeledkeznek az adott vita tárgyáról, avagy formális okoskodás alapján álcát keresnek szenvedélyeiknek. A nemzetközi politika természetes velejárója, és a kapitalizmus alaptörvényei is azt segítik elő, hogy az államok közötti versengés minden esetben az egyenlőség és egyenlőtlenség azon mértékétől függjön, hogy az erőket hogyan lehet ellensúlyozni, illetve leküzdeni. Ennek a folyamatnak a motívumai – főképpen – az egyes nemzetek sajátos karakterjegyeiben találhatók. Gyakorta tapasztalható, hogy hosszabb békeperiódusokban csökken a polgárok katonai szelleme, és ha ez viszonylagos jóléttel is párosul, menthetetlen az elkényelmesedés folyamata (lásd. a III. századi Római Birodalom válságait, vagy amikor korábban a békében elkényelmesedett rómaiakat váratlanul érte Hannibál támadása).
Sőt, ha az emberek a politikai jogaikat elhanyagolják, ez gyakorta felkelti a pártok figyelmét, és új érdekek jelennek meg pillanatokon belül. Ugyancsak elgondolkodtató az, hogy hogyan keletkezik az egyes nemzetek közötti gyűlölet, és ez milyen formákat ölthet. Ha egy kialakulóban lévő és formálódó nemzet érdekkonfliktusokba kerül gazdasági és politikai okokból kifolyólag más nemzettel vagy nemzetekkel, és céljait vagy létét érvényre akarja juttatni, vagy meg akarja védeni, és ezt csak háborúval képesek realizálni, akkor a siker érdekében felhasználandó eszközök között kiemelkedő szerepe lehet a gyűlöletkeltés valamely módozatának. Csak gondoljunk vissza a Rákosi korszakra, amikor a hivatalos politikai közbeszédben és a Szabad Nép vezércikkeiben teljes jogúvá vált az „imperialista” országok gyűlölete, s a párton belül is a ravaszul beférkőzött ellenséges ügynököket keresték, akikre a párt gyűlölettel kell, hogy lesújtson. A gyűlöletet, mint eszközt, természetesen nehéz irányítani és kordában tartani. Egyetlen politikai vezetés sem képes arra, hogy a korábban általa keltett gyűlöletet irányítsa vagy megszüntesse. Természetesen mindehhez az is hozzátartozik, hogy a gyűlölet alapvetően természetes emberi tulajdonság, tehát emberek közötti viszonyokban van a táptalaja, és az egyén esetlegességét fejezi ki. A magasabb erkölcsi tanítások alapján a gyűlölet semmilyen formában nem megengedhető, még úgy sem, hogy gyűlölünk valamilyen elítélendő vagy rossz tulajdonságot vagy eseményt. Ez a kritérium természetesen a mindennapi emberi életben nehezen vagy egyáltalán nem alkalmazható. Ha visszatekintünk az emberiség történetére, szinte minden korszakban a politika számára bevett és természetes eszköz volt a gyűlölet alkalmazása az elérendő célok érdekében, hiszen a gyűlöletkeltéssel igen jól lehet mozgósítani, sokszor jobban, mint a racionális tényekkel.
Mindezek alapján mutat rá Ferguson arra, hogy a nemzetek polgárainak céltételező magatartásai és az ehhez szükséges erőfeszítések természetes módon fakadnak a szenvedélyekből. Ezért az egyes nemzetek létrejöttét, kiteljesedését és hanyatlását az emberi élet korszakaihoz hasonlítja. Nyilvánvaló, amikor egy nemzet kialakul, és természetes életteret hoz létre magának, számtalan konfliktussal kell szembenéznie; ugyanúgy, mint egy ifjúnak, aki megpróbálja egzisztenciáját megteremteni és felépíteni. A sikeres nemzet egy bizonyos idő után megvalósítva céljait már abba a korszakba kerül, hogy nem képes kitűzni új célokat, ekkor ér a nemzet sorsa delelőjére. Ez az időszak már a későbbi hanyatlás előszobájának tekinthető, s elérkezik egy nemzet idős kora, amikor belső és külső okok miatt rövidebb-hosszabb ideig tartó bomlása, hanyatlása következik be.
Ugyancsak a szenvedélyek alapján von párhuzamot Ferguson az emberi élet egyes korszakai, valamint egy nemzet időszakai között. Kiemeli a kereskedelem szerepét, amelyben legpregnánsabban jelenik meg az emberi ambíció, mint tehetség, és mint kapzsiság. Ehhez fűzi hozzá, hogy „Az ipari termelés és a kereskedelem néhány ezer éve után még mindig a kínai a legszorgalmasabb és legigyekvőbb nép a földkerekségen.” Hozzáteszi azonban ehhez azt is, hogy a kereskedelmi tevékenység gyakorta más törekvések kárára valósul meg, s a profit vágya elfojtja a tökéletesség szeretetét.
Max Webert megelőzve fordítja figyelmét a hivatások fontosságára, amelyek megkülönböztetik egymástól a társadalom tagjait, hiszen az egyénnek egy bizonyos témához való tehetséggel és szakértelemmel kell rendelkeznie, s ehhez a társadalom más tagjai nem érthetnek ugyanúgy. Ebből azonban tévesen arra következtet, hogy emiatt a társadalom olyan atomizált részekből áll össze, amelynek tagjait nem lelkesíti át a társadalom egészének szelleme. Itt jelzi Ferguson, Periklész szavait idézve, hogy azok a polgárok tekinthetők jelentékenynek és számba vehetőnek, akik a magánélet ügyei mellett a közélet ügyeiben is aktívan részt vesznek, azaz a politika hivatássá válik.
A nemzeti azonosságtudat kialakulását a kultúrán és a közös hagyományokon túl Ferguson a hazaszeretet kérdésével is példázza. Kiemeli, hogy ez a kategória a leggyakrabban valamilyen politikai formában jelenik meg: „Az egyszerű vagy barbár korokban, amikor a nemzetek gyengék s ellenség veszi körül őket, a hazaszeretet nem más, mint egy párt vagy egy frakció szeretete. A közösség egy maroknyi barátból áll, s az emberiség fennmaradó része mind ellenségnek számít.” A nemzetek közötti kapcsolatokban jelentős szerepet tulajdonít az erkölcsi szokásoknak. Ebben egy érdekes paradoxonra mutat rá: jelentős a különbség az államalkotó nagyobb nemzetek és a kisebb etnikumok között abban a tekintetben, hogy milyen lehetőségeik vannak a nemzetközi kapcsolatok formálására, a kereskedelem folytatására és az esetleges területi gyarapodásra. Egy közösség tagjai elveszíthetik a függőség iránti érzéküket abban az esetben, ha egy nagyobb ország vagy birodalom részei – például egy római provincia -, ha viszonylag szilárd béke uralkodik, s a kereskedelem illetve a rokonsági és szomszédsági viszonyok kötelékei teljes mértékben lekötik figyelmüket. Ebben az esetben a nemzeti szellem kevéssé vagy egyáltalán nem jelenik meg. Ugyanakkor rámutat arra, hogy az olyan nagyobb országokban, ahol többféle etnikum él egy kormányzat alatt, a nemzeti egység érzése rendkívül tökéletlen, hiszen a politikai határokon belül az egyes etnikumok ellentétei gyakorta ellenségeskedést okozhatnak, ám az állam érdekében ugyanakkor olyan szellemiségre tehetnek szert, amely az adott állam külső pozícióit erősítheti.
A különféle geopolitikai környezetben élő nemzetek szabadságérzeteinek különbözőségeit Ferguson tipikus lehetőségnek tartja a polgárok erkölcsi kultúrájának összehasonlítására. Például egy köztársaság dinamikus életét, polgárainak szabad mozgását az utcákon vagy a földeken egy monarchia alattvalója idegenkedéssel fogadhatja, s egy kínai számára pedig ez nem más, mint a zűrzavar és anarchia biztos előjele. A szabadság szelleme így kézzelfogható dolog, és a napi valóságban testesül meg. „Ha azonban a szigorú politika, amely szolgasorba taszítja az embereket, s nem bűneiket akadályozza meg, megrontja az erkölcsi szokásokat, és kioltja a nemzetek szellemét; ha szigorát arra használják, hogy egy szabad nép mozgolódását gátolják vele, s nem arra, hogy romlására gyógyszert találjanak; ha egyes formákat gyakran pusztán azért tekintenek üdvösnek, mivel elhallgattatják az emberiség hangját, vagy azért bélyegzik őket ártalmasnak, mivel lehetővé teszik, hogy e hangot meghallják, akkor azt várhatjuk, hogy a polgári társadalom számos dicsőített vívmányát puszta eszköznek tekintik arra, hogy a politikai szellemet lefegyverezzék, és inkább az aktív erényeket, mintsem a nyugtalan zavargásokat verik láncra vele.”
Mindezek alapján látható, hogy milyen nagy a politika felelőssége a társadalom különféle szellemiségeinek alakításában, s így a politikai döntések és tettek a politikain kívüli világot is nagymértékben befolyásolhatják. Azt pedig, hogy mi tartozik egy adott szituációban a politikum világába, véletlenszerűen dől el. Az említett „aktív erények” pedig mindenképpen az adott közösség kulturális hagyományaihoz kötődnek elsősorban. Ferguson elemzésében viszonylag kevés jelentőséget tulajdonít egy társadalmi rend kulturális alapjainak. Pedig bármely, nemzetet alkotó polgárok számára a legalapvetőbb viszony a közösséghez és az államhoz az egzisztenciális biztonság vagy bizonytalanság mértéke. Ez a tény akár ontológiainak is tekinthető, hiszen bármely társadalom alapja nehezen lenne megragadható a kulturális viszonyok értelmezése nélkül, mert itt gyökereznek az egyéni és a kollektív identitások szervezőelvei. Innen fakadnak egy nemzethez való kötődés szimbolikus és fizikai kategóriái, a nemzedéki és a területi hovatartozás elemei. Egy etnikum tagjai és politikai intézményei között koherens vagy funkcionálisan differenciált kapcsolat létezhet. Az első azt jelenti, hogy a kulturális hagyományok meglétére és közvetítésére is épül az intézményrendszer, míg a másodikban nem törvényszerű e kapcsolat kifejeződése. A közép-kelet-európai kisnemzetek nacionalizmusainak történetében a politikai érdekérvényesítő küzdelmet általában olyan személyek vezették, akik egyben a kulturális hagyományok ápolásával és továbbadásával is törődtek. Így a politika világa alapvetően kellett, hogy kötődjön az adott etnikum kulturális alapjaihoz. Ezzel az összefüggéssel kapcsolatban Segesváry Viktor öt morfológiai típust fogalmazott meg: „1. A monotheisztikus vallásokon felépülő civilizációkban az evilági politikai rend általában a transzcendentális tekintélyek által adott parancsokon alapul. 2. A világtól elforduló civilizációkban, mint a hindu vagy buddhista, melyek illúzióként elvetik ezt a földi életet, bármely nehézség és szenvedés csak ahhoz a következtetéshez vezethet, hogy ezt a világot el kell hagyni; így a politikai rend felépítése nem játszik nagy szerepet. 3. A konfuciánus civilizáció, melynek evilági kötődése igen erős, hiszen itt képzeli el az exisztenciális nehézségek megoldásának lehetőségét, a társadalmi és politikai szféra kialakítását egy kvázi-transzdendentális keretben integrálja. 4. Az iszlám civilizációjában egy alapvető feszültség van egyrészt a muzulmán hit követelménye, vagyis hogy minden hívőnek egy egységben, az ’ummá-ban’, kell egyesülnie, és másrészt a három kontinensen élő muzulmán közösségek megosztottsága között területileg meghatározott, szuverén nemzetállamok formájában, teljesen ellentmondva a Qur’an parancsainak. 5. A Nyugat szekularizált civilizációjában az emberek evilági exisztenciája létfeltételeinek megjobbítása a politikai rendszer célja, nem egy transzcendentális tekintély parancsainak nyomán, hanem az emberek anyagi jólétének a tudomány és technológia elemzésében és bizonyos ideológiák által inspirált meglátása szerint.”
Ferguson reálisan mutat rá arra, hogy az egyes nemzetállamok közös kulturális hagyományokon, etnikai összetartozáson, erkölcsi érzületeken és közös területek birtoklásán alapulnak. Kivételt képeznek a soknemzetiségű birodalmak, melyeket egy nemzetek felett álló intézményrendszer tartott össze, és a nemzetekfelettiség fogalma így akár vallási absztrakcióként is jelen volt az alattvalók számára. Tehát a birodalom, mint forma volt az egyetlen olyan politikai alapzat az emberiség történetében, amely egységet teremtő módon kísérelte meg összefogni a különféle népeket, kultúrákat, intézményeket és életformákat. Ha egy területen ősidők óta már több nép közössége élt együtt, természetes volt, hogy az etnikumok mindegyike megtartotta saját kulturális azonosságát, és az ősi etnikai hagyományok alapján természetesen alakultak a népek közötti kulturális átjárások, és az egyes hagyományok különbözőségei konfliktusok nélkül integrálódtak. Ha a gyarmatosítás nyomán e népekre – modernizáció címén – eltérő geopolitikai rendet akartak ráerőltetni, ez azonnal konfliktusokat okozott.
Az egyes emberi tulajdonságok – például tunyaság, romlottság, lustaság stb. – közösségi szinteken való megjelenítése Ferguson számára alapvető jelentőségű. Napjaink politikaelméleti és nemzetkarakterológiai elemzéseiben már korszerűtlennek tűnik ez az elemzési mód, hiszen minden nemzet fiai közt találhatunk tehetségeseket és tehetségteleneket; szorgalmasakat és lustákat stb… Ennek az értelmezésnek az lehet a háttere, hogy Ferguson még az etnikai jellemzőket közelebb állónak tartja a közösséget alkotó egyénekhez, míg a 20. századra az etnicitás fogalma már az állam fogalmához áll közelebb. A nyugati államok a kezdet kezdetén a közös eredetű etnikai népességből szerveződtek, és a történelem folyamán az emberek lojalitását a politikusok a nemzet fogalma helyett inkább az államhoz próbálták közelíteni. A Nyugat fejlődésében Ferguson kevésbé tulajdonít jelentőséget az individualizmus ideológiáinak, mint a korábban bemutatott Jellemisme… című munkájában Rónay Jáczint. Az Elbától nyugatra heterogén kollektivitást alkottak, s ez a forma alkalmas volt arra, hogy a közösségeket alkotó egyének egyre jobban izolálódjanak egymástól, s legfőképpen az államnak tartozzanak hűséggel. Így jött létre az állampolgári állam. „Ez az intézmény a nép szuverenitásának elvére s ennek az állampolgári jogokban való kikristályozódására alapult; az állampolgári jogok viszont az egyes ember univerzális jogain és nem az egyesek és közösségek identitásán alapulnak. Az állampolgári státus, bármilyenek legyenek is azok az ismérvek, amelyeken egy állam lakosságához való tartozás nyugszik, a demokratikus politikában való részvétel előfeltétele. Ennek következtében úgy is lehet fogalmazni, hogy a népi szuverenitás elkerülhetetlenül feltételezi az állami szuverenitást.”
A modernitás korának egyik fontos paradigmaváltása a nemzeti államok identitását tekintve, hogy a 20. század során az államok kulturális alapjai fokozatosan elhalványultak, s ezek helyét a tudományba, a technológiába és az informatikába vetett hit vette át. Ez a folyamat egyébként beleillik abba a több évszázados tendenciába, amikor a modernné váló társadalom transzcendentális gyökerei eltűnnek, a korábbi etikai elvek feledésbe merülnek, és a társadalom folyamatait szinte teljesen a törvények szabályozzák. Az élet minden területére kiterjedő törvénykezés egyrészt biztonságot nyújt az állampolgároknak, másrészt az állam legitimitását korszerűvé teszi. A közösségi létformák legitimitása mindezzel összefüggésben teljesen átalakul. Mivel nagyrészt fölszámolódtak az évszázados etikai hagyományok és közösségi normák, ezért szükségszerűen alakultak ki új, univerzális érvényességű normák és szabályok, s legfőképpen ezek jelentik a demokratikus legitimációt.
Ez az új autoritásforma a 20. században fokozatosan vált uralkodóvá nyugatról kelet felé. Természetesen ennek a folyamatnak számos hátulütője is volt, s ezzel kapcsolatba jegyzi meg Segesváry a következőket: „A legalista morális rendszerek nagy gyengeségeinek legjobb bizonyítékaként a huszadik századi diktatórikus és autokratikus rendszerekre lehet hivatkozni, melyeknek mindenre igent mondó parlamentjei bármilyen, a hatalmon levők által akart törvényt vagy szabályzatot helyben hagytak. Ez a fajta legalizmus az egyének és embercsoportok jogaival való nagy mértékű visszaélésekhez vezetett még a demokratikusan megválasztott állami hatóságok esetében is; az állampolgárok jogainak még nagyobb fokú védelmére volt tehát szükség saját államuk erőszakával szemben. Ezért volt elkerülhetetlen az univerzálisan érvényes emberi jogok tanának kidolgozása, így a késői modernitás államának egy ugyancsak kiegészítő vonása a régi természeti jogi elmélet felújítása. Ezeket a jogokat nem egy állam törvényhozása hozza létre, hanem az egész emberiség által elfogadott, humanitárius gondolkodásnak képezik részét. A baj azonban evvel a doktrínával az, hogy az ún. „nemzetközi közösség”, mely feltételezhetően minden egyén jogait meghatározza, nem létezik, és ma azokat tekintik emberi jogoknak, amelyeket az államok egy, a világ legnagyobb katonai hatalma által vezetett csoportja annak minősít. Ezen a módon az emberi jogok tana és gyakorlata egy hegemónikus szándékú politika eszközévé vált, s ezáltal alapvető fontosságuk homályba kerül. Ez a helyzet arra is jó példával szolgál, hogy a késői modernitás korában az egyének és embercsoportok mennyire ki vannak szolgáltatva a mindenható állam hatalmának.”
A korábbi nemzeti alapú legalizmusok nemzetek felettivé váló univerzalitása szigorú kritikát kap Segesváry elemzésében, ám ez nem más, mint annak a folyamatnak a végpontja, amelyet Ferguson a 18. században már implicit módon érzékelt. Ezt az igazolja, hogy a nem nyugati civilizációkban is a modernizációs folyamat alapján szervezi meg a politikai szféra a nemzetállami modellt. Mindebből az látható, hogy az euroatlanti nemzetállami modellek a modernizáció segítségével egyetemes érvényt követelnek, és az Európán kívüli világ felzárkóztatása ezen értékek átvételének az „ajánlásával” történik. Természetesen erről a folyamatról sokan azt tartják, hogy ez nem más, mint a nyugati monopolkapitalizmus ráerőszakolása az elmúlt évtizedekben függetlenné vált ázsiai és afrikai országokra.
Segesváry szerint az Európán kívüli civilizációkba átültetett európai szuverén nemzetállami modell csak kvázi-államokat létesíthetett. Európában az elmúlt 300 esztendőben a nemzetállamok biztosítottak keretet a politikai szféra modernné válásához, és egyben szavatolták a gazdasági élet dimenzióit, a kulturális azonosság megőrzését és az állampolgári biztonságot. A 20. század végére azonban a nemzetállami keretek fokozatosan meggyengültek, elsősorban azért, mert a nemzetek fölötti globalizáció által irányított világpiac fokozatosan vonta ki magát a korábbi nemzeti keretek közül. Mindebben még szerepet játszott 1990-ig a kétpólusú világ atompatt-helyzete is és tetézte a külön hatalommá váló transzglobális médiák uralma, amelyek szintén a globalizációt segítik. Ezzel párhuzamosan indult meg Európában a második világháború után egy új típusú gazdasági, politikai és kulturális migráció. Tehát a globalizáció – mint napjaink legpregnánsabb planetáris folyamata – kikényszerítette és válaszútra késztette a korábbi nemzetállami berendezkedések és értékek felülvizsgálatát.
Ferguson vizsgálódásaiban a nemzetállamok létét és kapcsolatait az erkölcsös egyénekből álló közösség és annak eredője, a nemzeti szellem fejezi ki leghatékonyabban. Tehát a közösségbe tartozó és közösségi módon gondolkodó és felelősséget vállaló ember erényessége és tehetsége segítené elő legjobban az állam boldogulását. „Az erény szükséges eleme a nemzeti erőnek: a tehetség és az eleven értelem sem kevésbé szükséges az államok boldogulásához. Mindkettőt tökéletesíti a fegyelem és azok a gyakorlatok, amelyekben az emberek részt vesznek.” Tehát ragaszkodik ahhoz, hogy az egyes nemzetek tagjai a hagyományaikhoz való illeszkedésük és neveltetésük alapján önmagukat tökéletesítve legyenek a nemzeti szellem pozitív kifejezői. Mindezek alapján különbözteti meg a csiszolt és a durva nemzeteket, amely eléggé romanticizáló felfogás, és a jövőbe vetett hitének utópizmusa talaján született meg. Vajon hogyan értékelte volna a 20. század barbarizmusát, amikor a „csiszolt” nemzetek két nagy világégést produkáltak, és a jobb- és baloldali szélsőségek hatalomra jutva milliókat pusztítottak el koncentrációs táborokban és a gulágokon?
Ferguson elemzései historizálók, hiszen az emberiség történetének kiemelkedő személyiségeit vonultatja fel pozitív és negatív tetteik okán, és azt sugallja, hogy a nemzetek sorsa a jövőben attól függ, hogy mit képesek elsajátítani a múltjukból. Tanulmánya végén azonban megjegyzi, hogy a csiszolt nemzetek és birodalmak is könnyen kerülhetnek zsákutcába.
Ha összevetjük Ferguson és Segesváry elemzéseit a nemzetállamok karakterjegyeiről és kulturális identitásairól, egyértelmű, hogy ugyanannak a folyamatnak a kezdő és a végpontját érzékelhetjük az európai politika nemzetállami kereteivel kapcsolatban. Míg Ferguson megközelítése antropológiai és közösségelvű, addig Segesváry szemlélete már kritikai dialógusra épül, amelyben a nemzetállamok szerepének globalizált jelenkorunkban továbbra is nagy fontosságot tulajdonít. Az Európai Unióban a korábbi nemzetállam szerepe szükségszerűen átalakult. Mivel a politikai határok jelentősége feloldódik, sokan úgy vélik, hogy a nemzeti keretekben végzett közösségi tevékenyég jelentősége háttérbe szorul. A nemzetállamok szervezetileg két irányból kényszerülnek megváltoztatni korábbi kereteiket. Egyrészt a multi- és transznacionális kapitalizmus, valamint a határok nélküli információs kor felülről szünteti meg fokozatosan a korábbi nemzeti lét egységét, másrészt a szűkebb földrajzi-geopolitikai szervezőelvek, a régiók belülről teremtenek újfajta azonosságtudat-formákat. Arról van ugyanis szó, hogy a modern korban létrejött és mindenhatónak tekintett nemzeti állam a 20. század második feléig – igaz sok hiányossággal – meg tudta teremteni azokat a célokat, amelyek a nemzetek boldogulását elősegítették. A modernitás legfontosabb gazdasági biztosítékává a folyamatos és végtelen növekedés vált. Ehhez fűződtek ideológiailag a különféle fejlődés- és haladáseszmék. A gazdasági kapitalizmus növekedési kényszere volt elsődlegesen az az erő, ami a globalizmust kikényszerítette, hiszen a tőkemozgások sebessége a nemzeti kereteken belül már nem volt fokozható olyan mértékben, mint ahogy az a 20. században a nemzetek feletti keretekben lehetőséggé vált. Ez a folyamat a tőzsdei kapitalizmus új korszakát teremtette meg. A korábbi történeti korszakokban a politika és a gazdaság ugyan szintén szorosan összefüggött, de a 20. századig azért létezett kettejük között olyan paritás, amely többé-kevésbé kiegyensúlyozó szerepet töltött be. A 20. század második felétől azonban a globalizálódással párhuzamosan a politika fokozatosan elveszítette a több ezer éves diplomatikai szerepét, és teljes mértékben gazdaságivá vált a nemzeteken belüli és nemzetek közötti szerepekben: azaz minden politika gazdaság, minden gazdaság politika. Mindezek alapján a nemzeti keretek hátrányba kerültek a globalizált gazdasági folyamatok kényszerítő erejével szemben. A nemzetek természetesen továbbra is részei, sőt fontos részei a globalizmusnak, de a fő folyamatokat illető döntéseikben már nagyrészt kiszolgáltatottak. A nemzetek feletti keretekben intézményes hatalommá váltak a hatalmas tőkeerejű gazdasági társaságok.
E vonatkozások tükrében a nemzeti államok még ideig-óráig önálló autoritásként működnek ugyan, de a korábbi nemzeti szellemet építő karakterjegyek már csak kulturális entitások maradhatnak. Természetesen az etnikumok területisége és lelki-szellemi közössége továbbra is megőrzendő, hiszen ez maradhat az egyetlen fegyver a globalizáció uniformizációja ellen. A nemzetek számára a 21. század küszöbén az lehet a legfontosabb feladat, hogy a jogilag konform europolgár legfontosabb karakterjegye ne a bürokratikus kozmopolitizmus legyen, hanem identitásában etnikai származásának gazdag sokszínűségét fenntartva és hordozva legyen képes eleget tenni – a nemzetek feletti irányítású – gazdasági életben való részvételnek. Ez nem más, mint egy újfajta „kettős identitás”.
A nemzetállam másik irányú kihívása a szűkebb territoriális-regionális szerveződések létrejötte. Az Európai Unióban fontos küldetést fognak betölteni a nemzetállamokon belüli régiók. E formák elsősorban egy-egy földrajzi terület gazdasági alapon való racionális egységei. Ezen új területi közösségek szintén áttörik az etnikai és politikai határokat. A nemzeti azonosságtudatok feloldódása ebben a folyamatban is jelen van, de itt is megoldást jelenthet a már említett „kettős identitás”, azaz a nemzetek fölötti gazdasági irányításhoz való tartozás, s ugyanakkor a hagyományokon keresztül megőrzött nemzeti karakterek kölcsönös ápolása. A régión belüli többféle etnicitás sokat tehet azért, hogy az együtt élő különféle nemzeti közösségek kölcsönösen építhessék – multikulturális módon – egymás hagyományait.
Sokak félelme az, hogy a globális gazdasági rend, és legfőbb támogatója, a technikai és informatikai rendszer, fogyasztói falanszterré degradálja a nemzeti hagyományok világát. Ezzel szemben pozitív tapasztalat az, hogy a különféle nemzeti kultúrák folyamatosan jelennek meg az interneten, és a távolságot legyőzve, ebben a formában is közelebb hozhatók egymáshoz. Tehát az egyes nemzetekben megőrzött kreatív szellemiségek jelentik az egyetlen esélyt az angolszász irányítású és javában már „diznilendesített” törekvésekkel szemben. A demokrácia szempontjából a természetes földrajzi környezetből kialakuló régiók jelentik az új kihívást. Ha a régiókban képviselt etnikumok multikulturális dialógusai szervesen kapcsolódnak a globális gazdasági rend folyamataihoz, akkor az etnikai hagyományok jelenthetik a kohéziós erőt a demokrácia új formáinak a kialakításához.
Az európai modernitás egyik legfőbb jellemzője az, hogy a racionalizmus térhódításával párhuzamosan fokozatosan háttérbe szorultak a transzcendens és karizmatikus elvek. Így az euroatlanti kultúrák és civilizációk értékeinek egyetemessé válása a nem nyugati civilizációkban gyakorta akadályokba ütközött, hiszen a legtöbb afrikai és ázsiai országban a transzcendentális hitből eredő tekintélyű vezető lehetett csak az emberek és a közösségek számára elismert. Az egyes nemzetek demokratikus működésével kapcsolatban Segesváry fontosnak tartja a népesség nevelési nívóját, amely alatt nemcsak a formális iskolai nevelést érti, hanem azt a típusút is, amelyet a fiatalok a családban és a szűkebb közösségben kapnak. A demokratikus rendszerekben a szavazásokban való részvétel valójában nagy felelősséget jelent: „… hogyan lehet elképzelni, hogy olyan emberek, akiknek kulturális hagyományaik nem ugyanazok, mint amelyeken a demokratikus elvek és magatartás alapulnak, öntudatosan vegyenek részt ezekben? (…) hogyan lehet elképzelni, hogy olyan emberek, akik nem rendelkeznek a közügyekre vonatkozó minimális gyakorlati ismeretekkel – a politikai, gazdasági és társadalmi kérdésekben való jártassággal – meg tudják értékük szerint ítélni a pártok programját vagy a politikusok ígéreteit és teljesítményét? Valóban meglepő például az, hogy még olyan országokban is, mint az Amerikai Egyesült Államok – melynek vezetői a demokrácia világszerte való bevezetésének elsőrendű bajnokai – sokan, s azok között is, akik nem a bevándorlók legújabb hullámaihoz tartoznak, nem ismerik a gazdasági élet legalapvetőbb elemeit, legfeljebb saját exisztenciájuknak megfelelő egyszerű és korlátozott érdekeket? Ha az emberek a maguk rövidlátó, személyes elvárásaik és vágyaik szerint szavaznak és nem közösségük és nemzetük jól felfogott érdekei szerint, hogyan valósíthatják meg a demokratikus államok céljukat, elérni a „legnagyobb jót a legtöbb ember számára?”
A globalizálódó korban lévő európai és Európán kívüli modern és felzárkózó nemzetek számára ez az egyik legfontosabb kérdés, ugyanis a nemzetközi politikai erőterekben az egyes nemzetek és szövetségeik érdekei rendszeresen ütköznek. Az egyes etnikumok, hogy reális vagy irreális érdekeiket kifejezhessék, az egymással folytatott dialógusok során politikai, gazdasági és akár kulturális indíttatású érveléssel kísérlik meg kiegyenlíteni az erőviszonyokat. Ebben a folyamatban a modernitás korában is gyakorta kényszerültek arra a nemzetek, hogy érdekeiket akár hegemón jellegű törekvéssel támasszák alá. Ezt többféle eszköz igénybevételével is megtehették (például politikai, katonai, kulturális). Az egyetemesnek tekintett euroatlanti eszmék átültetése az Európán kívüli világba sok nehézséggel jár. Módszertanilag az lenne a leghumánusabb és legkorszerűbb hozzáállás, ha a különféle problémák megoldásának dialógusaiban a politikai rend felépítésének vagy megváltoztatásának minden lehetőségét figyelembe vennék, és a középpontba helyeznék azt a kérdést, hogy a megvalósítandó célok milyen módon kerülhetnek harmóniába az adott civilizáció kulturális elemeivel, és mindennek hogyan lehet a gazdasági hátterét biztosítani. A közelmúlt eseményei – öbölháború, délszláv háború, iraki átalakulás – jól példázzák, hogy az euroatlanti civilizáció politikai intézményeinek átültetése (a nyugati bürokratikus államrendszer, a részvételi demokrácia szavazási mechanizmusai, a pártok közötti ideológiai küzdelmek stb.) csak egy hosszabb és elsősorban kulturális párbeszédre alapozott módon érvényesíthető. Nehéz ügy például olyan iszlám országokkal politikai és kulturális dialógust folytatni, amelyekben még nem vált el egymástól az állam és az egyház. Az sem bizonyos, hogy helyes a nyugati civilizáció értékeit és politikai rendszereit erőltetve ajánlani a harmadik világ országainak, hiszen maga a nyugati demokrácia is sokféle paradoxontól terhes. Például továbbra is kérdéses, hogy milyen módon lehetséges ötvözni az egyének autonómia-törekvéseit a közösségek önmeghatározásaival. Ugyancsak élő kérdés az, hogy miként megvalósítható a nemzeti függetlenség vonatkozásait a demokrácia elveivel összhangba hozni. Ugyancsak ebből a gondolati körből fakad az a paradoxon, hogy hogyan kellene a nép „általános akaratának” rousseau-i elvét az individuális egyének céljaihoz közelíteni. Alkalmas-e a demokrácia jelenlegi eszköztára arra, hogy közvetítsen az egyes nemzetek kulturálisan meghatározott világnézetei és értékrendszerei között? A demokratikus egyenlőség elvei alapján hogyan jellemezhető a nemzet, a polgár és az állampolgár fogalmának tartalma? Miként lehet valaki egyszerre nemzetpolgár, állampolgár és europolgár? Mindezek a kérdések a 21. század elején reálisan vetődnek fel a globalizáció folyamatával kapcsolatban, hiszen az egyes nemzetek szellemiségétől egyre jobban függetlenné váló liberális, részvételi demokrácia felett ott függ az uniformizálódás és a falanszterizáció veszélye. Ezek a problémák reálissá teszik Segesváry felvetését a sokrétű nevelés és a tudástársadalom felelősségéről.
Ugyancsak e kérdéskör problematikájához tartozik az egyes nemzetek kultúráinak viszonya a gazdasági globalizációhoz. Ennek legfontosabb jellemzője az, hogy ez fő vonatkozásait tekintve már nemzetek feletti keretekben valósul meg, és egyre kevesebb a lehetőség arra, hogy az egyes nemzetgazdaságok saját gazdaságpolitikát legyenek képesek kialakítani. Ennek következménye, hogy az egyes nemzetgazdaságokban is új ellentétek jelentkeznek, hiszen a gyorsan változó nemzetközi munkamegosztás, az új technológiák alkalmazása rohamosan alakítja át az egyes nemzetek munkaerőpiacait. Ennek a folyamatnak egyaránt vannak pozitív és negatív eredményei. Az európai társadalmak jelentős részében, a modernizáció folyamataival való összefüggésben, továbbra is a társadalom alapvető szükségleteinek választék szerinti és maximális kielégítése a fő cél. Ugyanakkor a kevésbé fejlett országokba beáramló tőke elsősorban az olcsó munkaerő miatt teremt beruházásokat, és nem célja, hogy a munkabéreket növelje. Ez az egyik oka annak például, hogy a 2004-ben tíz új taggal bővült Unióban ugyan követendő cél lenne az, hogy a frissen csatlakozott országok a munkabér tekintetében elérjék az uniós átlag 70 százalékát, de ez már előnytelen a befektető nyugati tőkésnek, hiszen a magasabb munkabérért saját országa polgárai is elvégzik ugyanazt a munkát. Így a nyugati tőke érdeke az lesz, hogy inkább az Unión kívüli, akár harmadik világbeli országba fektesse be tőkéjét. A folyamat pozitív része viszont az, hogy a nyugatról származó tőkével magasabb szintű technológia és munkakultúra nyer teret a kelet-európai országokban. Mindez szoros összefüggésben van a modern identitáspolitika fő jelenségeivel. A modernitás az elmúlt 200 esztendőben planetáris értelemben a legjelentősebb változásfolyamat, amelynek alapjai a központosított állam, a demokrácia és a fejlett technológián alapuló árutermelés. Ebből fakadóan az egyes nemzetek azonosságtudata feloldódott, képlékennyé vált. Az emberiség történetének bármely korszakában az egyes népek egyénei számára a legalapvetőbb motivációs tényező a hovatartozás érzetének megfogalmazása, vállalása. „Az identitáspolitika tehát nem kizárólag mai jelenség. A korai modern nacionalista társadalmi mozgalmak és állami stratégiák, a munkásmozgalmak és a fasiszta mozgalmak ugyanúgy az identitáspolitika tüneteit hordozták, mint a jelenünket alkotó, késő-modern társadalmi mozgalmak – a nőmozgalom, a békemozgalom, a környezetvédő mozgalom, az antiglobalizációs mozgalmak, a fundamentalista vallási, „fajvédő” és neotribalista mozgalmak. Az identitáspolitika klasszikus szociológiai felfogása a munkásmozgalmat tekintette fő magyarázó modelljének, s így a munkásmozgalom társadalmi közegét, az osztályharcot tartotta az ipari társadalom meghatározó konfliktusának. Az identitáspolitika feladata ebben a modellben nem más, mint az egyének és csoportok felkészítése a történelem drámája által előre megírt szerepükre – a proletariátus és polgárság küzdelmében való helytállásra. E klasszikus nézőpontból úgy tűnt, az identitáspolitika csupán a társadalmi osztálypozíció által előre meghatározott identitás megerősítésére, az osztálytudat ápolására törekszik. Ma már tudjuk, hogy hasonlóan a nacionalista mozgalmak nemzetébresztő tevékenységéhez, a munkásmozgalom identitáspolitikája esetében is maga az identitás megteremtése volt a tét, s nem valamiféle előre adott, a kultúra terén kívül gyökerező identitás tudatosítása, felébresztése. Amit a klasszikus szemlélet egyedi, önmagában létező, kollektív történelmi szereplőknek tekintett (legyen az a munkásság, polgárság, nők, nemzet, kereszténység vagy ifjúság), azt ma a társadalmi cselekvés mozgalmakban és intézményekben megnyilvánuló identitásteremtő erejének tartjuk. Ezen mozgalmak és intézmények, azzal, hogy identitásokat és rajtuk keresztül társadalmi csoportokat képviselnek, meg is teremtik azokat.”
A modernitás nemzetek fölöttivé váló folyamata és az egyes etnikumok tagjainak azonosságtudata között szükségszerűen alakultak ki feszültségek. A hosszú évszázadok alatt létrejött nemzettudatok etnikai hagyománya, a közösségi létformák, mint lassan változó és stabilan beágyazódott karakterek egy folyamatos történelmi küzdelemben, fokozatosan és látszólag másodlagossá váltak. Ebben a szituációban tulajdonképpen két pozitívum ütközött és ütközik össze rendszeresen. Az egyik, a felvilágosodás eszméiből és a modern kapitalizmus gazdasági elveiből fakadó modernizáció, amely a karizmatikus és transzcendens létmódokat kívánta felülírni, a másik pedig a nemzeti karaktereket és a nemzettudatot kulturálisan megőrző etnikai azonosság. Nyilvánvaló az, hogy ez a két elem – önmegvalósításait tekintve – különböző erejű és sebességű folyamatokban jelenik meg. A kettőnek ugyan közös a gyökere, hiszen a modernizáció is a Nyugat nemzeti kereteiből fejlődött ki és vált nemzetek fölötti érvényűvé. A modernizáció erejét ezzel összefüggésben csak növelte az a tény, hogy évszázadokon keresztül – és részben ma is – Európa egyes földrajzi régiói eltérő gazdasági fejlettségűek voltak, így a nyugati értékek egyetemessé válását csak elősegítették a fejletlenebb régiókkal való gazdasági, politikai és kulturális kapcsolatok történeti küzdelmei.
Az egyes nemzetek polgárai különféle kultúrákban éltek, és nagyjából a 19. század végéig az egy kultúrához tartozás jelentette az azonosságtudat megtartó erejét. A 20. században viszont a soha nem látott mértékben felgyorsult gazdasági és politikai folyamatok hatására az egyes kultúrák kohéziója képlékenyebbé vált és a pluralizmus, valamint a demokrácia folyamatainak planetáris mértékű szélesülése megnövelte a a kultúrák közötti átmenet jelentőségét és a többes identitás lehetőségeit. Kialakult a multi- és interkulturalizmus, valamint olyan új létformák valósultak meg, mint az europolgár és a világpolgár. Tehát a korábbi identitásalapok átrendeződtek, és az emberek számára a szellemi fogódzót egyre kevésbé képviselik a korábbi szakrális, karizmatikus és transzcendens kulturális eszmék. Az egyéni és társas identitás szerveződését alig köthetjük már egy-egy hagyományos kultúrához, és ezzel kapcsolatban megjelentek a 20. század második felétől az újfajta identitásképző entitások. Ilyen például az információs kor technikai rendszere és az európai identitás új lehetősége.
A nemzeti és az európai azonosságtudat összefüggéseinek vizsgálata a 20. században gyakorta merül fel a magyar filozófusok, szociológusok és történészek munkáiban. Szekfű Gyula szinte minden művében megkísérli az identitáskeresés 20. századi európai lehetőségeit felmutatni: „Széchenyi István sokszor emlegette az ideák zavarát, mely a nemzetet helyes útjainak felismerésében akadályozza. Nagy ritkaság volt az utolsó század folyamán, ha a nemzet egységesen fogott fel valamely, sorsára jelentőséggel bíró ideát, annak egész tartalmi körét logikusan átgondolta és megvalósításának realitásaival tisztába tudott jönni. Logika és realitás ma is gyakorta hiányzik koncepcióinkból, minek folytán ezek nem is gyakorolnak elég hatást a nemzeti testben, sokak értetlenül mennek el mellettük, és gyökeres hazai koncepciók helyett csatlakoznak olyanokhoz, melyek véletlenül, kívülről érkeznek hozzánk. Ez a sajnálatos helyzet kezd kifejlődni nemzeti életünkre legfontosabb fogalmaink: nemzet, nép, állam megítélésénél is, talán nem lesz hát felesleges, ha az egész eszmekört egy pillanatra olyan szempontból tekintjük meg, mely szempont éppen most indult el külföldről, hogy nálunk is hódításokat szerezzen. Ez a népiség szempontja, mely a háború óta mind erősebben sugárzik ki Németországból és a németlakta területekről Közép- és Kelet-Európára.”
Szekfű kiemeli annak a jelentőségét, hogy Magyarországon a 20. század első harmadában a német hatású népiség fogalma válik jellemzővé. Ezt veti össze a 19. századi liberális, a francia forradalomból eredő népfelfogással. Ez utóbbiban hiányolja a „vérhez és földhöz kötöttséget”, és a francia modellt mechanisztikusnak és könnyen asszimilálhatónak tartja. „Az elmélet szerint itt van az alapvető politikai különbség a franciás „nemzet” és a német „nép”, népiség között: míg az elsőnek természete egyenesen követeli más népek megtámadását az asszimiláció, beolvasztás eszközével, addig ezt a népiség fogalma egyenesen kizárja, méltatlan eszközként elveti, mert hiszen lehetetlen és elképzelhetetlen processzus volna az, melynek során nem németnek született, a német vér és földtől idegen becsatoltassék a német népközösségbe, amelynek népiségéhez semmi köze vagy kapcsolata nincs és nem lehet.”
Ezzel összefüggésben hívja fel a figyelmet arra, hogy kora magyar politikája számára sorsdöntő fontosságú az, hogy milyen álláspontot foglal el a német népiséggel szemben. Mindezt abból a szempontból vizsgálja, hogy a népiség szellemiségének különös jelentőséget tulajdonít abban, hogy az egymást nem ismerő és egymással vetélkedő társadalmi osztályok között lehetséges-e szervezett egységet teremteni a nemzet- és államfogalmaink tekintetében. A francia típusú nemzetállami eszmét kritizálja, és magyarországi követését nem tartja problémamentesnek. A német modellt részben véli követhetőnek, és arra hívja fel a figyelmet, hogy a magyar sajátosságokat mindemellett szükséges lenne megtartani. Ennek oka a trianoni tragédia, amely darabjaira hasította a magyar államtestet. További gondot jelent, hogy a népiség hatását csak a magyar etnikumban vizsgálták a kor kutatói, s a nemzetiségek vonatkozásában már nem. Mindebből fakad a népiséggel kapcsolatos azon tévedés, hogy „…a népiség ott bájolja el, és ott köti gúzsba gondolatait, ahol pedig hatása ellen kézzel-lábbal védekeznie kellene: az államfogalom megszerkesztésében. Nemzeti jövőnkre súlyosabb tévedés el sem képzelhető, mint azt hinni, hogy elegek vagyunk államunk számára, hogy a magyar államban nem kell más lakos, mint a magyar néphez tartozó, s hogy több nemzetiségnek együttélése egy államban nemcsak lehetetlen, de egyúttal erkölcsi hiba, nemkívánatos jelenség is.”
Tanulmánya végén Szekfű arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyes népek politikai és kulturális hatásai ugyan nem állíthatók meg az országhatároknál, de a különféle átvételek érvényesülésének az legyen a mindenkori alapja, hogy hasznot hozzon az átvevőnek. Tehát megállapítható, hogy azon eszmék és politikák átvétele, amelyek károsak, csak úgy háríthatók el, ha az egyes népek önfenntartási ösztönei ezt lehetővé teszik. „Viszont a hasznos átvételt annál inkább biztosítani kell, hogy a nemzettestben meghonosodjék.”
Mindezek alapján egyértelműen bizonyítható, hogy a 20. századi magyar nemzeti gondolkodásban egyértelműen jelen vannak a mai európai identitáspolitikák előzményei. Napjainkban a nemzeti karaktert középpontba állító, korábbi identitáspolitikák jelentős mértékben átalakultak, és egyre nagyobb a szimbolikus azonosság és a nemzeti keret alatti regionális identitások jelentősége. A nemzeti identitások érvényesítései és útkeresései továbbra is olyan nemzetközi erőtérben vívják küzdelmeiket, ahol a politika és a gazdaság hatalmi kérdései az elsődlegesek. Tehát Európa és a világ nemzetei legfőképpen a növekedés és a sebesség égisze alatt kell, hogy az azonosságtudat jelentőségére fordítsák figyelmüket. Különben is, ha megvizsgáljuk az identitáspolitikák történeti vetületeit, azok elsősorban nemzetek közötti politikai és gazdasági küzdelmekben alakultak ki, és kevésbé volt jellemző, hogy a toleranciára épülő és a morális értékeket középpontba állító technikák érvényesültek volna. Posztmodern korunkban talán az Európai Unió vállalhatná fel a történelem során először azt a feladatot, hogy az értékek egyetemessé tételének küzdelmeiben a békés egymás mellett élés imperativusa legyen az egyes nemzetpolitikák számára a követendő eszmény.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969