2013. I-VI
 

A nyugat-magyarországi felkelés 1921. augusztus 28. - október 4. (II. rész)
Botlik József

A Gyanafalván sok áldozatot követelt összecsapás már érzékeltette, hogy a felkelők keményen elszánták magukat. Szintén ezen a napon, szeptember 5-én hajnalban a határ mentén fekvő Létér és Németgyirót falvakban állomásozó osztrák csendőrök jelentették a túloldali parancsnokságukra, Kirchschlagba, hogy a felkelők megtámadták őket. Segítségükre osztrák erősítést indítottak, eközben Taby Árpád felkelőcsapata, illetve Budaházy Miklós alakulatának egyik része elfoglalta Németgyirót, majd Lantosfalva településeket. Ezután Pörgölényre támadtak, majd elindultak Kirchschlag felé, ahová a menekülő osztrák csendőrök rémhíre szerint 2500 fős magyar katonaság akar betörni. A felkelők közül többen valóban viseltek katonai egyenruhát, illetve annak részeit. Erre Kirchschlagban kitört a pánik, félreverték a harangokat. Az egész osztrák helyőrség kivonult a tűzvonalba, ahol a település előtt heves harc robbant ki. A kirchschlagi ütközet volt a legnagyobb összecsapás a nyugat-magyarországi felkelés történetében: 290 magyar felkelő, illetve 270 osztrák katona, valamint 250 osztrák csendőr és vámőr vett részt benne. A magyarok közül 7 volt a hősi halottak száma, a sebesültek és a foglyok száma ismeretlen. Az osztrákok 10 halottat, 17 sebesültet vesztettek, 36 emberük fogságba esett. Amikor a felkelők a köz-ség első házait elérték, Taby Árpád elrendelte a visszavonulást magyar területre. Ezt követően a bécsi hadvezetés Bécsújhelyről azonnal átvezényelt katonasággal erősítette meg Kirchschlag, illetve a törté-nelmi országhatár védelmét. A támadás miatt Johannes Schober kancellár élesen tiltakozott az antantha-talmaknál. A soproni szövetségközi tábornokok azonban nem tettek eleget a kancellár kérésének, hogy két osztrák zászlóaljat vezényeljenek Kismartonba, egyet pedig Nezsiderbe.
A kirchschlagi csata híre bejárta a világsajtót, és ráirányította a figyelmet a megoldatlan nyugat-magyarországi helyzetre. Természetesen a magyar kormány is azonnal lépéseket tett a történtek feltárá-sára. Bethlen István miniszterelnök szeptember 6-án délben géptávírón utasította Sigray Antal főkormánybiztost, hogy nyomban keresse fel az antant soproni tábornokait és kérje őket: azonnal szí-veskedjenek kiküldeni a helyszínre egy antanttisztet, akivel egy-két magyar tiszt is menne. „A kirchschlagi esetet az osztrákok roppantul felfújják, világgá kürtölik, hogy abban magyar részről egy 2000 emberből álló reguláris csapat is részt vett, igen nagy érdekünk, hogy annak lefolyása az entente-comissió által a helyszínen megállapítást nyerjen… Kérem nyomatékosan rámutatni arra, hogy miután a lakosság az osztrákokat kelletlen idegenekként fogadja, ellenük védekezik, szóval Magyarországgal tart és az osztrákokat támadja. Az osztrákok mindent elkövetnek, hogy a világ előtt úgy tüntessék fel a dol-got, mintha itt nem a lakosság és nem is amolyan, a lakosságból összeállott emberek szerveznék a véde-kezést, mint ahogy ez történik, hanem a magyar katonaság és a magyar kormány irányítaná a fegyveres ellenállást. Ennek folytán nyomatékosan követeljük, hogy ezek az esetek a semleges entente-comissió által pártatlanul állapíttassanak meg és deríttessenek fel. Kérem egyúttal felhívni a figyelmüket arra is, hogy az egész vonalon, tehát a Dunától le a Muráig sincs 2000 csendőrünk, nem hogy ezen az evakuált területen ennyi emberünk állhatna. Még felkelő is alig lehet maguknak a felsőőri tiszteknek a bemondá-suk szerint az egész területen 400–500-nál több.”
A soproni antantmissziótól Carlo Ferrario olasz tábornok utazott azonnal autón Kirchschlagba az események kivizsgálására. Ferrario nem engedte meg, hogy az osztrák katonaság átnyomuljon a határon. Sőt azt is elrendelte, hogy ne bocsátkozzanak harcba, hanem igyekezzenek visszavonulni. Azt sem en-gedélyezte, hogy az osztrák szövetségi haderő, a Bundesheer megszállja a nyugat-magyarországi terüle-teken fekvő, harcászatilag fontos magaslatokat. Ezt követően feltárta az összetűzés okait. Megállapította, hogy a tűzharcot polgári ruhás felkelők vívták, legfeljebb néhány százan lehettek, a 2000 főről szóló állítás az osztrákok túlzása – közölte esti, 19,45 órai géptávíró jelentésében Sigray gróf a miniszterel-nökkel. Az előbbi tényeket Ferrariotól tudja, aki felhatalmazta őt, hogy közölje azokat Bethlennel. A vizsgálat után a Sopron felé igyekező Ferrario tábornok megállt a magyar lakta Felsőpulyánál, ahol ép-pen akkor vonultak ki az osztrák csendőrök. Hírt kaptak ugyanis, hogy észak felől magyar felkelők kö-zelednek. Az olasz tábornok erre utasította a megszállók parancsnokát, egy őrnagyot, hogy ne bocsát-kozzanak harcba, illetve kerüljék el az összetűzéseket. Az osztrák csendőrség ezt követően önként fel-adta Felsőpulya, Csáva és Lakompak településeket, valamint a környéket.
Az antantbizottság Sigray gróffal kapcsolatos, már említett elutasító magatartása miatt a főkormánybiztos helyzetét is rendezni kellett. Említettük, hogy helyettese, Villani Frigyes előző napi jelentését Sopronból, már csak mint külügyminiszteri osztálytanácsos jegyezte. A kirchschlagi ütközet Sigray ügyét is újra a felszínre hozta, méghozzá az antanttábornokok révén az összetűzéssel kapcsolat-ban készített jegyzékben, amelyet a magyar kormánynak adtak át. Ezt Bethlen István szeptember 6-án, este 21 órai géptávíró-beszélgetésük alkalmával Sigrayval is közölte. Sőt utasította a grófot: a főkormánybiztosság feljegyzéseiből pontokba szedve állítsa össze, hogy az elmúlt időben az antanttá-bornokok figyelmeztetéseire, illetve jegyzékeire milyen intézkedéseket tett. Erre azért van szükség, mert válaszjegyzékében a kormány ezekre szándékozik majd hivatkozni. Bethlen István azt is megjegyezte Sigray grófnak: Hamelin francia tábornok Budapesten neki is panaszkodott, hogy nincs megelégedve a főkormánybiztos tevékenységével. Egyébként az antant mostani jegyzékében Friedrich István tevékeny-ségére is célozgattak. A miniszterelnök végül arra utasította Sigrayt: közölje a soproni antanttáborno-kokkal, hogy magyar tisztek mennek a felkelőkhöz, és igyekeznek meggyőzni őket, ne törjenek be oszt-rák területekre, jöjjenek vissza a magyar részre. Különben, ha ez utóbbit később teszik meg, haditör-vényszék elé állítják őket.
Másnap, szeptember 7-én délelőtt Sigray Antal főkormánybiztos és a miniszterelnök közötti gép-távíró beszélgetésen Bethlen István közölte: a szombathelyi körletparancsnokság értesítette a honvédel-mi minisztert, hogy a Gyanafalvánál kifejlődött harcokban 70 magyar csendőr is részt vett. Arra a hírre azonban, hogy a hátukban osztrák csendőrök vannak, visszavonultak. Ekkor antanttisztekkel találkoztak, akik csak azzal a feltétellel engedték tovább őket, ha szavukat adják, hogy a magyar csendőrkordonhoz érve leszerelnek és hazatérnek. Az állomáshelyükre visszaért csendőrök kinevették az antanttiszteket, és civil ruhájukat csendőr egyenruhára váltották. A miniszterelnök kijelentette: „Utasítást adtam a honvé-delmi miniszter útján a körletparancsnokságnak, hogy amennyiben ez igaz volna, ezen 70 embert azon-nal szereljék le és állítsák haditörvényszék elé. A parancsnok is, aki ezt lehetővé tette, felelősségre vo-nandó… A kormány a legszigorúbb megtorlást lesz kénytelen eszközölni.” Majd utasította Sigray grófot az ügy azonnali kivizsgálására, és arról jelentés megtételére. A főkormánybiztos aznap este már jelentet-te: a gyanafalvi esetet kivizsgálta, és meggyőződött arról, hogy „nem felel meg a valóságnak az az in-formáció, melyet a miniszterelnök úr kapott”. A „kósza hírek” szerint állítólag még augusztus 28-án vagy 29-én történt, de „az entente misszió sem írásban, sem szóban nem említette, pedig 28-a óta ideje lett volna ehhez elég.”
Ugyancsak szeptember 7-én történt – az imént idézett jelentésében erről is tájékoztatta Sigray gróf a miniszterelnököt – hogy a Sopron és Kismarton között félúton fekvő Zárány községben a Marschall Henrik – kit a többiek Herr Burgermeisternek, azaz Polgármester úrnak szólítottak – vezette felkelőosztag éjjel megtámadta a 35 főből álló, helyi osztrák csendőrőrsöt. A soproni antanttábornokok-nak küldött osztrák jelentés szerint közülük három csendőr meghalt. A többieket a felkelők arra kényszerítették, hogy levegyék a felsőruházatukat, majd alsóneműben szabadon eresztették őket a kö-vetkező kikötéssel: Bécsújhelyre mennek, és többet nem merészkednek át a Lajta folyón túli magyar területre. A zárányi plébánost a faluba érkezett újabb osztrák csendőrök elfogták, majd elhurcolták azzal a váddal, hogy összejátszott a felkelőkkel. Szintén szeptember 7-én, Felsőőrön a soproni antantmisszió egyik tisztje, Trother angol kapitány hét határ menti németajkú település küldöttségeit fogadta. Ferenczy alezredes erről szóló, másnapi, szeptember 8-ai jelentéséből tudjuk: „Szónokuk, Zunf Huber árokszállási plébános lelkes beszédben nagyjában azt mondotta, hogy apellálnak a győztesek lovagiasságára és igaz-ságérzetére. Kérik, hogy a beteg Magyarországot ne hajtsák a halott Ausztria karjaiba. Inkább meghal-nak, semhogy a vörös Ausztriához kerüljenek. Kérik, hogy erről az entente hatalmak tudomást szerezze-nek annál is inkább, minthogy ők tiszta német községek képviselői.” Az alezredes még azt is jelentette: „Az entente tisztek keresik a felkelőket, akiket a visszavonulásra akarnak kérni.” A tárgyalások során elfogadták, hogy a „polgárőrség szerepét játsszák a felkelők”, és „jogosnak tartják az entente tisztek, hogy a lakosság [a] polgárőrsei útján akar védekezni a vörös Ausztriával szemben.”
Már említettük, hogy a Westungarn (későbbi elnevezése Burgenland – B. J.) tartomány kijelölt vezetője, Robert Davy személyzete Bécsújhelyről települt át Nagymartonba. A tartományfőnök innen járt be naponta autóval a soproni antantmisszióhoz. Szeptember 7-én az osztrák csendőrség által meg-szállt Ágfalván népgyűlést rendeztek, ahol Davy is felszólalt és bejelentette: „Morgen wird der Vormarsch nach Ödenburg vorgenommen!” [Reggel előre kell nyomulni Sopronba!] A tömeg – mely-ben kezdettől a Bécsből és Bécsújhelyről érkezett személyek voltak a hangadók – kórusban ismételte: „Einmarsch! Einmarsch nach Ödenburg!” [Bevonulás! Bevonulás Sopronba!] Ágfalván ekkor már hat géppuskával is felszerelt, 400 fős osztrák csendőralakulat állomásozott, amellyel már volt esély elfoglal-ni a soproni vízműveket, és azzal térdre kényszeríteni a várost.
Az Ostenburg-zászlóaljba tagolódott soproni főiskolás tiszti század egyébként már szeptember 6-án reggel előkészületeket tett Ágfalva elfoglalására. Ezért Maderspach Viktor százados és Székely Elemér, a főiskolás század parancsnoka felderítésre indult. A vidéket jól ismerő soproni Krug Lajos pe-dig azt a feladatot kapta, hogy szerezzen be katonai térképeket a faluról és környékéről, és azokon jelölje be az erdei ösvényeket. Másnap, 7-én este mintegy száz felkelő indult a soproni ún. ’48-as kaszárnyából a kb. hat km-re fekvő Ágfalva felé. Székely parancsára szeptember 8-án hajnalban indították a támadást, de az osztrákok a vártnál keményebben ellenálltak. A heves tűzpárbajban Machatsek Gyula erdő- és Szechányi Elemér bányamérnök hallgató, kadet-aspiráns, illetve alhadnagy, valamint Pehm Ferenc, az Ostenburg-zászlóaljnál önkéntes évét töltő katona hősi halált halt. Ketten súlyosan megsebesültek: Held Károly erdőmérnök hallgató és Zorkóczy Lajos budapesti főiskolás. Gebhardt Pál százados és Varga főhadnagy egysége a harcoló főiskolások segítségére sietett, és oldalba kapta az osztrákokat, akik mene-külni kezdtek. Ostenburg őrnagy vezetésével erősítés is érkezett, és végleg elkergették a megszállókat.
Osztrák szemtanúk, köztük Johann Müllner, gráci kerületi csendőrosztag-felügyelő is elismeri Der Kampf bei Agendorf” (Harc Ágfalvánál) című naplójában: menekülés közben az volt a szerencsé-jük, hogy a felkelők túl magasan, a fejük fölé lőttek. Krug Lajos – aki maga is részt vett az ágfalvi üt-közetben – megjegyezte: ha akarják, egyenként leszedhették volna a megszállókat, akik közül csak egy csendőr esett el, kettő pedig súlyosan sebesült. Az utóbbiak a soproni, illetve a bécsújhelyi kórházban később belehaltak a sérüléseikbe. Az osztrák újságok első híradásaikban – a tényeket alaposan eltúlozva – 60 osztrák halottról, száznál több sebesültről és tüzérséggel megerősített, kétezer fős magyar csapat támadásáról írtak. A felkelők célja az osztrákok megfélemlítése és megfutamítása volt, nem a mészárlás. Elűzni az ősi magyar földre betolakodott ellenséget, ami teljes mértékben sikerült. Ágfalván is ennek egyik eszközeként ún. pótágyút használtak, ami nem volt más, mint egy vízzel megtöltött hordó. Ezekbe lövöldöztek, és a dörrenések egy közepes űrméretű ágyúnak a harci zajával értek fel. A sűrű golyózá-porban megriadt osztrák csendőrök Lépésfalva irányába futva menekültek, és elérve a vasúti pályát, fel-kapaszkodtak a lassan haladó vonatra, amely Nagymartonba szállította őket. Az ütközet után a helyszí-nen hamarosan megjelentek a soproni antanttisztek, Sigray Antal főkormánybiztos, akinek Ostenburg Gyula őrnagy jelentette a harci eseményeket. Ezt követően zászlóaljának csendőrei lefegyverezték a felkelőket, majd Ostenburg fedezettel Sopron felé indította csoportot, de amikor elérték az erdő szélét, szabadon engedték őket. Ezt Krug Lajos is megerősíti könyvében.
Az antantbizottság tisztjei – s persze az osztrákok is – jól tudták: az ágfalvi ellenállás a felkelők és az Ostenburg-zászlóalj összehangolt haditette volt. Ez kiderül abból a telefonbeszélgetésből is, ame-lyet másnap, szeptember 9-én délután a soproni magyar katonai elhárítás lehallgatott. Az alábbi párbe-széd hangzott el a Sopronban tartózkodó olasz és a Kismartonban lévő francia ezredes között. Gauthier: „Befejeztem a nyomozást az ágfalvi támadás ügyében. Jelentésemet írásban is megteszem. Amit tudok, főleg a visszavonuló osztrák csendőröktől tudom…[akiknek] mindazonáltal az az érzésük, hogy a felke-lők és a magyar csendőrök egyetértésben voltak, szóval, hogy Ostenburgnak a megjelenése csak komé-dia volt. A felkelőket elfogták, le is fegyverezték, de aztán hátul megint elengedték (őket), és biztosan a fegyvereiket is visszaadták. Ivaldi (nevetve): Persze, persze.” Az antantmisszió ugyanis – többek kö-zött – megállapította: a felkelők reggel 4 órakor indították a támadást, de Ostenburg Gyula őrnagy alaku-latának egy részével Sopronból már 5 órára Ágfalva széléhez ért. Ehhez a riadó, a sorakozás és kb. 6 km-es gyaloglás miatt legalább 2 órára lett volna szükség. Vizsgálódásuk eredményét később, a 11-én délben az antanttábornokokat felkereső Hegedűs Pál altábornaggyal is közölték. Az Ágfalváról, Brennbergbányáról és környékéről a kijelölt burgenlandi tartományfőnök, Robert Davy székhelyére, Nagymartonba menekült osztrák csendőrök kijelentették: nem hajlandók Westungarn területén maradni és harcolni, mert ők tisztviselők. Azt mondták: a bécsi kormány a katonaságot vesse be a terület birtok-bavételre.
A szeptember 8-án lezajlott ágfalvi fegyveres összecsapás után néhány órával, délelőtt 11 órakor a magyar katonai elhárítás George Gorton angol tábornok és Johannes Schober kancellár Sopron és Bécs között lezajlott telefonbeszélgetését is lehallgatta. Az osztrák kormányfő így panaszkodott: „A mi csendőrségünket Ágfalvánál megint kiverték. A helyzet tarthatatlan miránk nézve… Kérném, hogy vagy entente csapatok támogassák a mi csendőreinket, vagy tessék engedélyt adni, hogy mi katonaságot küld-hessünk”. Gorton: „Ausztriának semmi esetre sem szabad csapatokat küldeni, mert ez a megállapított szerződést [ti. itt a trianoni diktátumot – B. J.] megszegné.” Schober: „De a csendőrségünk túl gyenge.” Gorton: „Hát akkor vonuljon vissza.” Schober: „Az osztrák csendőrség ahhoz van szokva, hogy tisztes-séges országban [az eredeti beszélgetésben: ’honest country’ – B. J.] működjön, nem pedig ahhoz, mint a magyar csendőrség, hogy egy vad országban dolgozzon. (az angol eredetiben: ’but not like Hungarian gendarms in a sauvage country’)”.
Sigray Antal főkormánybiztos szeptember 8-án délután, Bethlen István miniszterelnöknek gép-távírón adott, igen részletes jelentéséből tudjuk, hogy Huber főfelügyelő külön köszönetet mondott Ostenburg őrnagynak azért, mert az osztrák sebesülteket is beszállította a soproni kórházba. Az ágfalvi ütközetben az osztrák csendőrség egyébként ún. „dumdum einschiss patronokat használt, úgy hogy a 3 magyar halottnak rettenetes szétroncsolt sebei vannak”. A levágott, illetve lereszelt fejű, az emberi test-be befúródva az ép lövedéknél többszörösen jobban roncsoló, ún. „dumdum” gyalogsági puskalövedé-kek használatát egyébként már az 1899-ben elfogadott ún. II. Hágai Egyezmény betiltotta. Sigray gróf arról is tájékoztatta a miniszterelnököt, hogy Ostenburg Gyula az osztrák csendőrök és vámőrök mene-külés közben eldobált felszereléseit, puskáit, sőt a gépfegyvereit is összeszedette, és az alakulat pénztá-rával együtt átadta az osztrák hatóságoknak. A hátrahagyott személyes csomagjaikat pedig az ágfalvi bíróhoz szállíttatta megőrzésre. Az osztrák kancellár, Johannes Schober iménti véleményét – „vad or-szágban” – igencsak cáfolja Ostenburg őrnagy lovagias magatartása a kórházba szállított osztrák sebe-sültekkel és az elmenekült osztrák csendőrök javainak a visszaadásával, illetve megőrzésével kapcsolat-ban. Az ágfalvi csatában az osztrák támadók használtak nemzetközileg betiltott dumdum golyókat, és nem a magyar felkelők. Sőt Ostenburg Gyula – mint később írjuk – a három magyar hősi halottal együtt az ütközetben elesett osztrák csendőrt is katonai pompával temette el. Ugyancsak Sigray főkormánybiztos szeptember 8-i, esti közlése: „Jelentem a miniszterelnök úrnak, hogy Héjjas Iván nem utazott el [Nyugat-Magyarországról] …állítólag elhatározását, magasabb helyre levélileg, direkt jelen-tette.”
Másnap, szeptember 9-én röviddel déli 12 óra előtt Caetano Castagneto herceg, budapesti olasz követ telefonon hívta a soproni antantbizottságot. A követ arról tájékoztatta a testületet, hogy Jules Hamelin francia tábornok értesítette: most kapta meg Johannes Schober levelét. A kancellár azt közölte a generálissal, hogy az osztrák kormány haladéktalanul visszavonja csendőreit Nyugat-Magyarországról, mert nem akarja az életüket céltanul kockáztatni. Hamelin úgy látta: „a kancellárnak ezt a kérését teljesí-tenünk kell, bár belátom, hogy politikai szempontból rendkívül horderővel bír.” A követ válasza: „A helyzetet magam is igen súlyosnak tartom.” – majd hozzáfűzte, hogy délben, az ügyben felkeresi Beth-len István miniszterelnököt. Hamelin: „Méltóztassék még különös megfontolás tárgyává tenni, hogy ha mi elutasítjuk Schober úr kérését, az osztrák csendőrséget a magyar felkelők kétségkívül kiverik az or-szágból, ha pedig hozzájárulunk az osztrákok visszavonulásához, a magyar felkelők merészségétől min-den meglepetésre készek lehetünk. Tény az, hogy Ausztria képtelen az országrész pacifikálására. Auszt-riában jelenleg a magyarokéhoz hasonló irreguláris alakulások felállításán dolgoznak, hogy a magyar szabadcsapatok ellen ezeket küldjék a tűzbe.”
A második ágfalvai csata – az első, mint írtuk, augusztus 28-án zajlott le, s a felkelés kezdetét je-lentette – szintén jelentős fordulatot hozott a nyugat-magyarországi kérdés rendezésében. A soproni tá-bornokok ugyanis nem teljesítették Schober kancellár kérését: antantcsapatok küldését vagy az osztrák katonaság nyugat-magyarországi bevonulását. A szövetségközi tábornoki testület ugyanis úgy látta, hogy az osztrák katonai bevonulás beláthatatlan következményű osztrák–magyar háborúhoz, illetve poli-tikai válsághoz vezetne. Ezt követően a kancellár közölte Masirevich Szilárd bécsi magyar követtel, hogy Ausztriának nem áll szándékában fegyveres összetűzésbe keveredni Magyarországgal, és békés megoldást akar. Ebben a helyzetben Schober még szeptember 9-én utasította Robert Davyt, a birtokba veendő Westungarn (a későbbi Burgenland) kiszemelt tartományfőnökét, hogy az osztrák egységeket ne tegye ki semmiféle veszélynek, azok vonuljanak vissza. Ideiglenes tartományi kormányzóságát azonban állítsa fel Nagymarton községben, ahol vegye át a posta és a távíró irányítását. Ezután az osztrák csendőrség folytatta az előző napon, szeptember 8-án megkezdett – most már teljes – visszavonulását az ezeréves történelmi határra. Ekkor az esti órákra már kivonultak Sopron vármegye nyugati részének több stratégai fontosságú településéről, így Kabold, Lakompak, Zárány, Zemenye és Cinfalva községek-ből, valamint Nagymarton járási székhelyről, majd újra megindították az osztrák határszolgálatot.
A kivonulás befejezését a soproni antantbizottsághoz rendelt Hueber osztrák delegátus és a bécsújhelyi csendőr-főfelügyelő, Siskovics között szeptember 10-én, 13,20 órakor a magyar hatóságok által lejegyzett telefonbeszélgetés is bizonyítja. „Hueber: Hát ti mit csináltok? Siskovics: Határszolgála-tot. Hueber: Hogy érted ezt? Siskovics: Őrizzük a régi határt. Hueber: Hogy kerültetek oda? Siskovics: Visszajöttünk. Hueber: Parancs szerint? Siskovics: Igen.” Este 21,50 órakor Nezsider járási székhelyről a helyi olasz misszió parancsnoka jelentette Sopronba, Ivaldi ezredesnek: ”Kismartont és az egész kör-nyéket az osztrák csendőrség elhagyja.” Ivaldi: „A közbiztonságot ahogy lehet, fenntartani. Az egész országrészben nincs most másként, mert az osztrákok mindenütt elhagyták a helyeiket.” Másnap, szep-tember 11-én a soproni csendőrparancsnokság már azt jelentette: „a tábori őrsön Ausztriából átjött mun-kások bemondása szerint Bécsben és Wr. Neustadtban [Wiener…, Bécsújhely] az osztrák kormány által kibocsátott falragaszokon, Nyugatmagyarországnak Magyarországnál való megmaradása, és az osztrák csendőrségnek a tegnapi napon történt kivonulása tétetett közzé.” Tehát már az előző estére, az elsza-kításra ítélt Nyugat-Magyarország teljes területe ismét magyar fennhatóság alá került.
Közben, a szeptember 9-én tartott minisztertanácsi ülésen Bethlen István miniszterelnök beszá-molt a már említett nyugat-magyarországi helyszíni szemleútjáról. Elmondta, hogy a Magyarország által ellenőrzött „B” övezetben nyugalom van, az „A” körzetben viszont nagy a rendetlenség. A felkelőkhöz, akik tevékenységüket szabadságharcnak tekintik, a helyi lakosságból is sokan csatlakoznak. A helyzetet súlyosbítja, hogy délen a szerbek csapatokat vonnak össze, eközben a csehszlovák hatóságok tömegesen utasítják ki a magyarokat az általuk megszállt területről. Az antanthatalmak budapesti követei felkeres-ték, és követelték, hogy a magyar kormány vessen véget a szabadcsapatok működésének. Válaszként két javaslatot tett: a soproni misszió tisztjei, magyar tisztek kíséretében utazzanak az „A” zónába, ahol „rá-beszéléssel” igyekezzenek a felkelőket lefegyverezni. A másik: az antant járuljon hozzá a magyar csendőrségnek a történelmi országhatárig való előrenyomulásához, ekkor a magyar kormány biztosíté-kokat tud adni a felkelők lefegyverzésére. A követek ez utóbbi indítványt elutasították, mert attól tartot-tak, hogy a magyar csendőrségnek az ezeréves történelmi határig történő előnyomulása után a magyar kormány nem üríti ki Nyugat-Magyarországot. A követek végül a miniszterelnök első javaslatát fogad-ták el. A minisztertanács ezt követően megvitatta az antanthatalmak szeptember 6-án átnyújtott jegyzé-kére adott választ. Bethlen István szerint azt kell hangsúlyozni, hogy kiürítjük a kérdéses nyugat-magyarországi területet, de eközben – s ez lehetséges – időt kell nyerni az Ausztriával való tárgyalások újbóli megindításához. Ennek érdekében ki lehetne kényszeríteni, hogy az antantnak adjuk át a vitás területet, amelyet a magyar kormány igazgatna, és a csendőrségünk is ott állomásozna. A miniszterta-nács ez után a válaszjegyzék tartalmáról döntött. Lényege: kiemelik mind a terület lakosságának, mind Ausztriának és Magyarországnak azon érdekét, miszerint a kiürítés nem veszélyeztetheti a békés lakos-ságot azáltal, hogy osztrák „kommunista bandák” dúlják fel az életét. Ugyanakkor a magyar kormány újra nyilvánítsa ki, hogy készen áll a terület átadására, azonban – az első terv óta jelentősen megválto-zott helyzetre hivatkozva, a magyar és az osztrák kormány bevonásával – készítsenek új kiürítési ter-vet. A magyar kormány két nap múlva, szeptember 11-én küldte el a már említett tartalmú válaszjegy-zékét az antanthatalmaknak.
Ostenburg Gyula őrnagy, az előző napon, szeptember 10-én délelőtt a „legfényesebb katonai pompával” temettette el Sopronban az ágfalvi csata áldozatait. A három magyar hősi halott – Szechányi Elemér, Machatsek Gyula és Pehm Ferenc mellett – negyedikként, az osztrák részről elesett Arnold Mosch csendőrt is felravatalozták az ún. ’48-as laktanya udvarán. A hallgatók mellett az Ostenburg Gyula vezette csendőrség is díszőrséget állt, ott volt a főiskola teljes oktatói kara és a hallgatók, egyen-ruhában. Pehm Ferenc koporsóját hozzátartozói kérésére a gyászszertartás után Szombathelyre szállítot-ták, ott helyezték örök nyugalomba. A temetési menetben többek között ott volt Sigray Antal főkormánybiztos, Thurner Mihály soproni polgármester, valamint a budapesti osztrák követség ügyvivő-je. Az elhantoláson megjelent az ágfalvi osztrák csendőrök parancsnoka, az antantbizottság tagjai azon-ban – feltehetően tüntetéstől tartva – távolmaradtak.
Másnap, szeptember 11-én este, Belitska Sándor (1872 1939) honvédelmi miniszternek küldött jelentésében Hegedűs Pál altábornagy azt fejtegette: az ágfalvi ütközeten kívül az is megrendítette a Sopronban tartózkodó antanttábornokok bizalmát, hogy Ostenburg őrnagy teljes katonai pompával te-mette el „a kormány tilalma dacára” harcolt két főiskolás felkelőt, holott ez csak a sorkatonaság elesett tagjainak járna. „A temetés politikai színezettel, demonstráció jelleggel bírt: iskolák testületi kivonulása, leányiskolák nemzeti ruhákban, hazafias beszédek stb. Ezen temetésen gróf Sigray, mint hivatalos sze-mély jelent meg.” Jelentésében az altábornagy tovább intrikált, mondván: az antantmisszió megkérde-zése nélkül, Ostenburg őrnagy egy kb. 40 fős osztagot küldött az osztrák csendőrök által elhagyott Kis-martonba az esetleges zavargások és fosztogatások megelőzésére, állítólag a helyi polgármester kérésé-re, ahonnan nem hajlandó kivonulni. Az előbbieknek ellentmond, hogy éppen a temetés napján, szep-tember 10-én az antantbizottság felkérte a fő-kormánybiztosságot, hogy az Ostenburg-zászlóalj továbbra is tartsa ellenőrzése alatt Ágfalvát, Brennbergbányát, és ezeken kívül tábori őrsökkel az „A” körzet vo-nalától nyugatra fekvő Fertőmeggyes–Kelénpatak–Sopronkertes–Somfalva–Lépesfalva–Récény–Lakfalva–Doborján–Szabadbáránd szakaszig terjedő területet. Az utóbbi település után már az „A” öve-zet vonala folytatódott.
Szeptember 11-én, az osztrák határszélen, az Ebenfurth melletti Landegg községben Johannes Schober kancellár, tárgyalásokat folytatott George Gorton, Carlo Ferrario és Jules Hamelin antanttábor-nokokkal az osztrák csendőrség kivonulása után kialakult helyzetről. A kancellár engedélyt kapott tőlük arra, hogy az osztrák haderő megszállhat egyes őrvidéki magyar területeket, illetve településeket. Más-nap, szeptember 12-én így kerülhetett osztrák ellenőrzés alá Sopron vármegye nyugati szélén Lorettom, Szarvkő, Büdöskút, Völgyfalu, Pecsenyéd és Savanyúkút falvak sora, elvágva hazánktól a két stratégiai fontosságú vasút-, illetve országhatár állomást, Lajtaújfalut és Lajtaszentmiklóst. Ugyanez történt Moson vármegyében egy három km széles sávval, a történelmi határtól keletre, Császárkőbánya, Királyhida, Lajtaújfalu, Lajtakáta, Lajtakörtvélyes, Nemesvölgy és Köpcsény településekkel. Ezek közül a vasút-, illetve határállomás Királyhida volt a legjelentősebb: ennek elfoglalására a Volkswehr Bruckban állomásozó alakulata és egy osztrák csendőregység átlépte a Lajta folyót, és megszállta a ma-gyar oldali Királyhida határközség vasúti pályaudvarát és katonai barakktáborát.
A Magyar Kir. Belügyminisztérium nyomozó osztályának szeptember 13-ai jelentése szerint Mosonújfaluban a helyi osztrákbarát németek a bevonult osztrák csendőrséggel mulatságot rendeztek, ahová a horvátokat nem engedték be. „Erre a horvátok más vendéglőbe vonultak és ott a Kossuth-nótát énekelték, amit az osztrákok be akartak tiltani; erre dulakodás támadt, miközben a horvátok folyton azt kiabálták, hogy magyarok maradunk, ki kell verni az osztrákokat.” A több mint 80 százalékban horvátok lakta Mosonújfaluból ekkor még azt is jelentették: „A lakosság horvát és nincs megelégedve az osztrák uralommal. Fokozza elkeseredését az, hogy az osztrákok olcsó cukrot ígértek nekik és erre a pénzt is beszedték, de sem pénzt, sem cukrot nem látnak.” Egyébként Mosonújfalu, Pándorfalu, Lajtaújfalu és Köpcsény „elöljárósága az entente-hoz címzett memorandumot küldött át továbbítás végett dr. Zsembery István [Moson vármegyei] főispánhoz, amelyben a községek kérik az entente-ot, hogy hagyja meg őket Magyarországnak és engedje meg a magyar csendőrség bevonulását.”
Bár a soproni antantbizottság már augusztus végétől elégedetlen volt Sigray gróf tevékenységé-vel, a főkormánybiztos részleges elmozdítására csak Bethlen István miniszterelnök szeptember 11-én kiadott rendeletével került sor. A kormány ezzel a soproni antanttábornokok azon követelésének tett eleget, hogy váltsa le Sigray Antalt – a helyettesét, Villani Frigyest, mint írtuk, már korábban lefokozták miniszteri osztálytanácsossá –, mert szerintük összejátszik Ostenburg Gyula őrnaggyal, Prónay Pál fő-vezérrel, Ranzenberger Viktor századossal és a felkelőkkel. Sigray azonnal magánlevélben fordult Beth-len miniszterelnökhöz. „Kedves István, a főkormánybiztosi hatáskör megosztása, úgy ahogy azt ma dél-előtt közölt rendeleted szabályozza, helyzetemet teljesen lehetetlenné teszi úgy, hogy valószínűleg Sop-ronból be fogom adni lemondásomat, – ma délelőtt mások jelenlétében azt ily formában neked meg-mondani nem akartam, – ezért nyilatkoztam csak oly módon, hogy a katonai parancsnok mellérendeltsé-ge (és nem alárendeltsége) az ügyek vitelét nagyon megnehezíti, – hisz de facto minden tényleges hata-lom Hegedűs kezében összpontosulna, mert karhatalmi … [nehezen olvasható, feltehetően latin szó: creativitás?, azaz alkotóképesség?] nélkül jelen helyzetben működést kifejteni lehetetlenség”.
Bethlen István miniszterelnök szeptember 11-én a következőképpen szabályozta a nyugat-magyarországi főkormánybiztosság hatáskörét a trianoni békeszerződés szerint az osztrákoknak átadan-dó területre vonatkozóan. Meghagyta Sigray Antal gróf „polgári ügyek vezetési”, azaz közigazgatási hatáskörét, de kivette kezéből a fegyveres erők, illetve a közbiztonsági szervek irányítását, melyeket Hegedűs Pál altábornagy vett át. Egyúttal mindkettőjüket közvetlenül a magyar kormány alá rendelte, leszögezve: mindenben „egyetértőleg járnak el, egymást kölcsönösen támogatják és tájékoztatják”. Azonban „a Sopronban székelő tábornoki bizottsággal kizárólag Hegedűs Pál altábornagy tartja fenn az érintkezést.” Az utóbbi intézkedés is a miniszterelnök kiváló taktikai érzékét bizonyítja, mert Hegedűs, mint katona, sokkal jobban szót értett a magas rangú antanttisztekkel, mint Sigray, a grófi származású politikus. Hegedűs vezérkari főnökévé Köller György ezredest nevezték ki, aki korábban katonai szakér-tőként a főkormánybiztos mellett működött. Sigray végül nem mondott le tisztségéről.
Szeptember 12-én a miniszterelnök arról tájékoztatta géptávírón Sigray grófot és Hegedűs altá-bornagyot, hogy Praznovszky Iván ügyvivő útján rövid jegyzéket kapott a párizsi Nagykövetek Tanácsá-tól, amely „újból a magyar kormányra hárítja a felelősséget”. Sőt, azt felszólította, hogy ürítse ki Nyu-gat-Magyarországot, mert „ellenkező esetben kényszerítő rendszabályokhoz lenne kénytelen nyúlni”. Bethlen István közölte, hogy magához hívatta az antant budapesti követeit, és kifejtette nekik, hogy a magyar válaszjegyzék ismerete nélkül kapta meg a magyar kormány a mostani párizsi felszólítást. Ab-ban ugyanis nem tagadtuk meg az „A” zóna kiürítését. A követek hajlottak arra, hogy az „A” övezetben a magyar karhatalommal végrehajtott rendcsinálás után, a magyar fennhatóság oda visszatérhet, de csak akkor, ha a rend helyreállításában nem vesznek részt Ostenburg Gyula és Ranzenberger Viktor zászlóal-jai. Ez azt jelenti, hogy ezt a két alakulatot esetleg vissza kell vonni az Ausztriának ítélt területről. A miniszterelnök ezután felszólította Sigray grófot és Hegedűs altábornagyot, hogy az előbbiekkel kapcso-latban tegyék meg az előkészületeket. Végül a főkormánybiztos „hazafiságára” hivatkozva kérte Sigrayt, hogy rábízott feladatát a kijelölt új munkakörön belül továbbra is vállalja. Este Ostenburg őrnagy is beszámolt a helyzetről géptávírón a miniszterelnöknek, és többek között azt közölte: „egész nap az ösz-szes kiürített községekből, így Nagyhőflány, Lajtaszentgyörgy, Szárazvám, Kishőflány, Felsőkismartonhegy és Kismartonváralja, azonkívül Királyhidáról és Parndorfból [Pándorfalu] sürgős kérések jöttek, [hogy] csendőrőrsöket irányítsunk oda… kommunista bandák betörnek és fosztogatással és rablással fenyegetik a lakosságot, amely a most kiadott visszavonulási parancs után mindennemű vé-delmet nélkülöz.”
Közben az „A” körzet teljes visszafoglalása után egyre sürgetőbbé vált a felkelők egységes veze-tésének a megteremtése. „Felsőbb parancsra” hivatkozva Gömbös Gyula többször megkísérelte az ösz-szes szabadcsapat feletti parancsnokság átvételét, de azok elutasították, mert arra Prónay Pál huszár-alezredest tartották alkalmasnak. Ennek oka, hogy az elszakításra ítélt nyugat-magyarországi terület kö-zépső és déli táján ő szervezte a fegyveres ellenállást, és itt tevékenykedtek szabadcsapatai. A már emlí-tett fegyelmi ügye miatt Prónayt elbocsátották a Nemzeti Hadseregből, ezért csak szeptember 6-án érkezett Sopronba. Az elszakításra ítélt városban Sigray gróffal és Ostenburg őrnaggyal tárgyalt. Megál-lapodott velük arról, hogy a Nagymarton és Kismarton közötti szakaszon állomásozó felkelőket Ostenburg őrnagy, a többi területen lévő szabadcsapatokat Prónay irányítja. Két nap múlva, szeptember 8-án maga a főkormánybiztos kísérte a kezdetben „Doborján Pál” nevet viselő Prónayt Nagyszentmihályra, aki e településen vette át a felkelők feletti parancsnokságot. A főhadiszállását azon-ban az akkor döntően magyar lakta, közeli Felsőőrön – lakossága 3912 fő, ebből 3039 magyar (77,7 %), 842 német (21,5 %), 17 horvát – rendezte be, és innen irányította a további hadműveleteket. Az au-gusztus végétől tevékenykedő szabadcsapatokat – melyek működési területéről, vezetőiről, létszámáról már szóltunk – római I., II., III. és IV. sorszámmal megkülönböztetve, Prónay Pál ún. Felkelő Hadsere-gekbe szervezte. Ezen kívül felállította az ún. felkelő csendőrséget, gróf Erdődy Tamás parancsnokságá-val, aki ezt a tisztséget – Ferenczy alezredes már idézett jelentése szerint – szeptember 8-ától töltötte be. Prónay e két intézkedésével nemcsak a felkelők harci erejét erősítette meg, hanem lényegében egy önál-ló, független hatalom alapjait is megteremtette.
Szeptember 13-án Sigray gróf arról értesítette a miniszterelnököt, hogy a soproni tábornoki bi-zottságnál felolvasták előtte a Nagykövetek Tanácsának felhívását. Ennek lényege, hogy az osztrák és magyar kormány szeptember 27. előtt egyezzen meg a nyugat-magyarországi kérdés rendezéséről. A főkormánybiztos szerint „félős, hogy az osztrákok az idő rövidségét felhasználva, az egész területet fog-ják megtartani.” Bethlen István válasza: akkor kijelentjük; „a trianoni szerződésnek reánk nézve előnyös intézkedés alatt nemcsak Baranya átadását értjük, hanem azt is, hogy Ausztria a közös javak elszámolá-sából folyó kötelezettségeit velünk szemben vagy készpénzben kiegyenlítse, vagy pedig azok megfizeté-sére olyan garanciákat adjon, amelyeket mi is elfogadhatunk. Beszélnünk kell esetleg az átadandó terü-leten fekvő államjavak ellenértékéről is. Szóval sok mindent felhozhatunk, amivel a tárgyalásokat ki-húzhatjuk.” A főkormánybiztos következő, ugyancsak szeptember 13-án délelőtt adott jelentése szerint az osztrákok által kiürített „A” körzetben a magyar közigazgatás zavartalanul működött, a vonatok csak az osztrák határig jártak. Sőt, a soproni antanttábornokok úgy látják, hogy „a fegyveres felkelők, mint polgárőrség, és mint őrjárat, kifogástalanul tartják fenn a rendet”.
Ezekben a napokban, szeptember közepén egyes politikusok ismét felvették, hogy az elszakítás megakadályozására az Ausztriának ítélt nyugat-magyarországi területen kiáltsák ki az „autonóm Bur-genland”-ot. A szeptember 13-án adott, imént idézett délelőtti jelentésében Sigray gróf még arról is tájé-koztatta a miniszterelnököt, hogy a kérdés „egyesek részéről előttem is komolyan tárgyalva is lett. E terv az volna, hogy néhány nap múlva Sopronban a községek stb., képviselői kikiáltanák az önálló Burgen-landot. Kérnék a magyar protektorátust és a magyar csendőrség és hatóságok itt maradását addig, amíg azt bennszülöttekkel [ti. az elszakításra kijelölt Őrvidékkel – B. J.] fel nem válthatnák. Egyszersmind kérnék a magyar kormány finánciális [pénzügyi] és egyéb támogatását. Az illetők azt hiszik, hogy ez által a magyar kormány helyzetén könnyítenek. Én azt feleltem, hogy én természetesen a mai stádium-ban, egy ilyen autonóm Burgenland kikiáltása ellen óvást emelnék… Kérem őket, hogy lépjenek érint-kezésbe a kormánnyal, és ott adják elő tervüket, mintegy esetleges expedienst [mentő ötletet], ha minden más kilátástalanná válik. Huber [János nemzetgyűlési] képviselő, úgy tudom fel fog utazni, és a minisz-terelnök úrnál ezzel és még más tervvel jelentkezni fog.” Röviddel később Bethlen István géptávírón ismét beszélt Sigray gróffal, akivel közölte: ha az antanthatalmak követei a terület új átadási módja, a megegyezés előfeltételének tekintik Ostenburg őrnagy és Ranzenberger százados leváltását, „természet-szerűleg belemegyünk… ami az autonóm Burgenlandot illeti, azt magam is ultima rationak tekintem.”
Másnap, szeptember 14-én 11 órakor a soproni főkormánybiztosságtól, Maróthy titkár Sigray gróf nevében a következőket jelentette géptávírón a miniszterelnöknek: „Most vett megbízható értesülés szerint, a Vas és Sopron vármegyei felkelők és szabadcsapatok magyar tiszteknek, és entente tiszteknek is kijelentették, hogy a magyar kormány, mely Nyugatmagyarországról vagy területe egy részéről le-mondani kész, nekik többé nem parancsol. Ők a területet kiüríteni nem fogják. Hegedűs tábornok kikül-dését egy esetleges bekövetkezendő lefegyverzés előjelének tekintik… Bíznak abban, hogy a magyar csapatok a magyar felkelőket, akik a hazájukat védik, lefegyverezni vonakodni fognak. Mégis előfor-dulhat, hogy egyes felkelő csapatok a lefegyverzésnek ellenszegülnek. Aminek következményei belátha-tatlanok, tekintve, hogy a magyar csapatok természetszerűleg a felkelőkkel rokonszenveznek. A felkelők különben még mindig példás rendet tartanak fenn. Szeretnék az önálló Burgenlandot kikiáltani, és annak karhatalmát megszervezni… Egy magyar részről tervbe veendő lefegyverzés megindítása előtt az eljárá-si metódus a fentiek gondos mérlegelése után lenne megállapítandó… ha a kormány eredményekre is képes lesz rámutatni, nagyobb sikerre vezethetnének, mint a rideg katonai hadművelet megindítása.”
Ugyancsak a szeptember 14-ei eseményekről jelentette Hegedűs altábornagy géptávírón: Kabold és a szomszédos Veperd község küldöttsége a soproni antantbizottságnál járt, és magyar csendőrséget kért a közbiztonság fenntartására. Savanyúkút községben megalakították az osztrák Oedenburger Infanterie Regiment [Soproni Gyalogsági Ezred] alakulatot, amely feltehetően a „Faragó alezredes-féle magyar emigráns csőcselékből” áll. Bethlen István miniszterelnök géptávírón a következőket közölte délben Hegedűs altábornaggyal: „Kérem Sigray kormánybiztos urat megnyugtatni abban a tekintetben, hogy az ’A’ zónában a felkelők kitisztogatása még nem elhatározott dolog. Ebbe csak azon esetben fo-gunk belemenni, ha az összes kérdésekre nézve egy megegyezés lehetőnek mutatkozik, amely az érde-keinknek is megfelel. Mert hiszen azt a bolondot nem tehetjük, hogy magyar embereket olyan területen, amelyet Ausztriának átadtunk, mi fegyverezzünk le. Ez által Ausztriának szolgálatot tegyünk csak azért, hogy azután a ’B’ zónát is kiürítsük, és Ausztriának átadjuk. Így tehát, vagy lesz egy megegyezés az összes kérdésre nézve, és ezen esetben az ’A’ zóna kitisztítását vállalni fogjuk… Vagy nem lesz meg-egyezés, de akkor külön szolgálatot Ausztriának nem teszünk… Ha megegyezéshez jutni nem tudunk és a ’B’ zónából kényszerítő körülmények folytán kivonulni kénteleníttetnénk, az önálló Burgenland kiki-áltása az odavaló lakosság és a fölkelők dolga, amibe mi be sem avatkozhatunk. Ezzel a kérdéssel a ma-gyar kormány tehát hivatalosan nem is foglalkozhatik”.
A következő napokban, a magyar kormányzatban és a közvéleményben különös figyelmet keltett az osztrák kormány azon törekvése, hogy Robert Davy kijelölt burgenlandi tartományi főnök székhelyét Sopronba helyezze. Ennek minden bizonnyal az volt a célja, hogy érzékeltesse: Ausztria nem mondott le a városról. Hegedűs altábornagy szeptember 15-én leadott déli jelentésében közölte, hogy Johannes Schober kancellár ezzel kapcsolatos kérését a soproni antanttábornokok felolvasták előtte, amikor velük tárgyalt. A bécsi osztrák kormány biztosítékokat kért arra, hogy Davynak a „soproni lakosság részéről bántódása nem lesz”, s ő megígérte, hogy a védelméről gondoskodik. Azt azonban nem tudja szavatolni, hogy „az utcán szóbelileg ne inzultálják”. Az osztrák tartományfőnök ügye Villani Frigyes külügymi-nisztériumi osztálytanácsos egy későbbi, szeptember 17-én este leadott jelentésében is szerepelt. A jöve-teléről nyilatkozó magyar jegyzékre az antantbizottság azt válaszolta: „Addig, amíg Davy nincsen Sop-ronban, a magyar összekötő tisztek sem lehetnek az ’A’ zónában az entente albizottságoknál. A táborno-koknak ez a válasza minden logikát nélkülöz, mert véleményem szerint nem lehet összefüggést konstru-álni Davy dr. tartózkodása és a magyar összekötő tisztek beosztása között. Mely utóbbit éppen maga a tábornoki bizottság kívánta annak idején. Az összekötő tisztek összehívása már megtörtént. Feladatukat, mint azt annak idején a tábornoki bizottságnak előre jeleztük, természetesen a legjobb igyekezetük dacá-ra sem tudták megoldani.”
Az osztrák kormány által erőltetett Davy-ügy tovább bonyolította a helyzetet. Villani Frigyes külügyminisztériumi osztálytanácsos szeptember 18-án, 11 órakor Sopronból jelentette, hogy az antant-tábornokok táviratot küldtek Párizsba a Nagykövetek Tanácsához. Ebben kérték, hogy hasson oda: Davy, mint az osztrák kormány képviselője állandóan Sopronban tartózkodhasson, és személyi bizton-ságának szavatolása a magyar kormány kötelessége legyen. Davy, mint „Landesverwalter” [’Tartományi vezető’ vagy ’főnök’ – B. J.] esetleges soproni működése, miatt Hegedűs altábornagy óvást emelt a tá-bornokoknál, akiknek kifejtette: „Személyének biztonságát igen nehéz garantálni, mivel őt hozza a la-kosság összeköttetésbe az osztrákok által elkövetett önhatalmú ténykedésekkel és atrocitásokkal. Neve-zetesen: a községi képviselőtestületek feloszlatásával, a nép által választott járási és községi tisztviselők elbocsátásával, a túszok szedésével és bántalmazásával. Minthogy meg van itt mindenki győződve arról, hogy ezekért a tényekért dr. Davy felelős, az elkeseredés ellene oly nagy, hogy személyét csak úgy tud-nók [az] inzultusok elől megvédeni, ha állandóan kísértetnők őt. Fegyveresekkel vagy legalább is több titkos rendőrrel, ami talán neki sem volna kellemes.” Villani báró végül jelentette, hogy előző napon a Johannes Schober kancellárral „igen jó viszonyban” lévő, Stefan Neugebauer báró miniszteri tanácsossal hosszan beszélgetett – tartalmáról jelentést tesz a külügyminiszternek –, aki szintén Davy eltávolításán fáradozik. Ezután a miniszterelnök engedélyét kérte ahhoz, hogy háttérakciót indítson Davy ellen, és ehhez felhasználná több bécsi újságnál meglévő jó kapcsolatait. Bírálnák a tartományfőnök működését, és osztrák érdekből követelnék elmozdítását. Bethlen István miniszterelnök hozzájárult a Davy elleni lépésekhez, „különösen az osztrák sajtóban. De ha Sopronba a generálisok beeresztenék, kérem ügyelni, nehogy Davy ellen tettlegességek vagy olyan tüntetések követtethessenek el, amelyek a rendbontás jel-legével bírván, megint ellenünk használtatnának ki.”
Közben Hegedűs altábornagy szeptember 15-én este jelentette: Töpler Károly volt polgármester vezetésével délután küldöttség kereste fel, amely kérte: Ostenburg őrnagy és zászlóalja továbbra is ma-radjon Sopronban, mert az alakulat tervezett áthelyezése „a lakosság körében nagy nyugtalanságot kel-tett”. A helyi rendőrség úgy értesült, hogy Friedrich István volt miniszterelnök, Prónay Pál és Héjjas Iván újra Sopronban tartózkodnak, amire „semmi szükség, de különösen nem kívánatos”. Hegedűs altá-bornagy indítványozta, hogy Sigray gróf útján a kormány szólítsa fel őket a város elhagyására. Ez meg is történt, hiszen a szokásos főkormánybiztosi napi jelentés szerint – hírszerzőkre hivatkozva – szeptem-ber 16-án Prónay már Felsőpulya környékén, 18-án pedig az „A” övezet területén fekvő Felsőőrön tar-tózkodott. Még ugyancsak szeptember 15-én, Szombathelyen megjelent Lehár Antal ezredes, úgy-mond azzal a céllal, hogy ismereteket szerezzen a nyugat-magyarországi lakosság „hangulatáról.” A valóságban a magyar kormány megbízottjaként érkezett. Azonban már másnap, Felsőőr környékén Prónay Pál elfogatta, és csak Sigray gróf közbenjárására, négy nap után engedte szabadon. Prónay arra hivatkozott, hogy Lehár „osztrák kém”, és parancsot kapott a letartóztatására. A soproni antanttáborno-kok úgy vélték, hogy az ezredest azért fogták el, mert „karlista”, azaz a volt uralkodó, IV. Károly híve. Lehár Antal ügyének a megoldásába Gömbös Gyula is bekapcsolódott, miként azt a következő távirat bizonyítja: „Elfogott volt ezredest azzal, hogy becsületszavára megígéri, miszerint többé a körzetbe nem jön, ’A’ zónába kísérni és bántalmazás nélkül szabadon bocsátani. Jákfai.” A következő napon, szep-tember 16-án Köller ezredes, Hegedűs altábornagy vezérkari főnöke géptávírón a következőket jelentet-te: „Nyugatmagyarország területén a helyzet mindenhol változatlan és nyugodt”.
Másnap, szeptember 17-én délben szintén Köller közölte: „A Nezsideren székelő olasz kapitány szeme láttára a Királyhidán túszként letartóztatott és elhurcolt lakosok, [akik] az osztrákok által még a mai napig sem lettek szabadon bocsátva, a legrettenetesebb brutalitásoknak vannak kitéve.” A MÁV Igazgatósága kora délután táviratban fordult Bethlen István miniszterelnökhöz, mert az osztrákok meg-szakították a vasúti társaság Bruck–Királyhida–Pándorfalu közötti egyetlen távíró vonalát. „A vezeték helyreállítása céljából kiküldött közegünket a helyreállítási munkában durván megakadályozták. Ennek következtében Bruck–Királyhida állomással ez idő szerint értekezni nem tudunk.” Kora este Sopronból, Sigray gróf főkormánybiztos megbízásából feladott jelentésében Villani Frigyes osztálytanácsos a kö-vetkezőket írta Bethlen István miniszterelnöknek: „Sigray gróf nagyon kéri Nagyméltóságodat, hogy a kormány fogadja el Kánya [Kálmán, bécsi magyar] követ álláspontját, mely szerint a felkelőktől nem mi fogjuk a területet megtisztítani, hanem azt az osztrákoknak hagyjuk. És általában nem vállalunk felelős-séget a tisztogatás eredményéért, mivel a szabadcsapatok alig[ha] fognak a kormánynak engedelmes-kedni. Fegyveres erővel való eltávolításuk pedig a legnagyobb nehézségekbe ütköznek [helyesen: ütkö-zik]… Magyar katonának kellene magyar hazafiak ellen harcolnia.”
Közben, szeptember 11-én Pietro Paolo Tomasi Della Torretta márki, olasz külügyminiszter Bécsbe látogatott, és oda kérette Caetano Castagneto budapesti olasz követet is. A márki közölte Johannes Schober kancellárral, hogy a magyar kormány őt kérte fel közvetítésre. E tárgyalások során alakult ki az ún. soproni formula, amelyet Castagneto vitt Budapestre, valamint szeptember 14-én ké-szült Bánffy Miklós külügyminiszter azon javaslata, amely a további tárgyalások alapjává vált. Ez utób-bi lényege: a magyar kormány azonnal kiüríti és átadja Ausztriának a kérdéses nyugat-magyarországi sávot a kijelölt trianoni határig, ha biztosítékot kap Sopron város és környéke végérvényes átengedésére, és lehetőséget ad a határ igazságos kijelölésére. Bánffy Miklós javaslatát szeptember 15-én nyújtották át Johannes Schober kancellárnak. Ezt az osztrák kormány úgy fogadta el, hogy a lemondás egyetlen formája a népszavazás. Ugyanezen a napon olasz közvetítéssel megkezdődtek az osztrák–magyar titkos tárgyalások, ahol hamarosan kialakultak a későbbi velencei szerződés körvonalai. Ebben a helyzetben a magyar kormánynak határozott lépéseket kellett tennie a felkelők leszerelésére. Még ugyancsak szep-tember 18-án, késő este Hegedűs altábornagy a következőkről értesítette Bethlen István miniszterelnö-köt: „A szombathelyi körletparancsnokság jelentése szerint Prónay alezredes állítólag Felsőőrön volna. Tehát az ’A’ zónában tartózkodik, amelyre jelenleg a hatásköröm ki nem terjed. Dacára annak, hogy az itteni [antant]tábornoki bizottság a magyar összekötő tisztek visszavonását az ’A’ zónából követelte, amit én már tegnap elrendeltem. Holnap Ferenczy alezredest Felsőőrre kiküldöm, és Nagyméltóságod parancsa értelmében felszólítom Prónayt az Anschluss területről (ti. az Ausztriának ítélt részről – B. J.) azonnal távozzon.” Ferenczy ezen kívül, „Figyelmeztetés” formájában átadja a felkelők főparancsnok-ságának a kormány hasonló rendelkezését azzal, hogy azt ne csak Felsőőrön, hanem a szabadcsapatok által ellenőrzött más helyeken is, sürgősen hirdessék ki. Az altábornagy azzal zárta jelentését, hogy másnap újra javasolja az antanttábornokoknak: ismét engedélyezzék a magyar összekötő tisztek kiküldé-sét a soproni antantmisszió vidéki albizottságai mellé. A helyzet rendezését, illetve a Bécsben ered-ménnyel kecsegtető magyar–osztrák tárgyalásokat azonban váratlan események zavarták meg.
Még nem mutattunk rá, hogy a felkelők tevékenysége tulajdonképpen csak az elszakításra ítélt nyugat-nyugatmagyarországi területek középső és déli részeire terjedt ki. Az ettől északabbra fekvő Sopron várost és környékét Ostenburg őrnagy zászlóalja ellenőrizte. Ennek következtében a Fertő tótól nyugatra fekvő vidék, illetve Moson vármegye kimaradt az összecsapásokból. E területet az Ostenburg-zászlóalj egységei és a határszolgálatot ellátó magyar katonai csapatok felügyelték. Ezek szigorú paran-csot kaptak arra, hogy az esetleg odaszivárgó felkelőket tartóztassák fel, és toloncolják vissza a kijelölt trianoni határ mögé. Héjjas Iván és felkelői ezeket az alakulatokat nem szándékozták megtámadni, „hi-szen ők is magyarok voltak.” A Fertő tó partján elterülő Ruszt várossal, a nyugaton szomszédos Szentmargitbánya településtől Bécsújhelyig húzódó vonalat – mögötte Kismarton várossal – osztrák csapatok ellenőrizték, és ezt a frontszakaszt különösen megerősítették. Héjjas Iván ezért hadicsellel – melynek köszönhetően a magyar katonaságba sem ütközött – megkerülte a Fertő-tavat, és Magyaróvá-ron keresztül a csapatával váratlanul Zurány községben termett. Innen még szeptember 21-én éjjel 50 felkelővel, két-két géppuskával, illetve gránátvetővel támadott. Ellenállás nélkül elfogta és lefegyverezte a fontos vasúti csomópontban, Pándorfalun lévő osztrák járőr egységet, majd beköltözött a Mária Teré-zia korabeli stílusú helyi Harragh-kastélyba. Ezzel megkezdődtek Moson vármegyében azok az össze-csapások, amelyeket a Héjjas-felkelők szeptember 29-éig vívtak a Fertő-vidéket birtokba venni igyekvő osztrák alakulatokkal. Közben Hegedűs Pál altábornagy felkereste Héjjas Ivánt egy-egy olasz és francia katonatiszt kíséretében Pándorfalu helységben, hogy rávegye a terület elhagyására. Ő azonban erre nem volt hajlandó. Gömbös Gyula is táviratozott Héjjasnak, hogy azonnal vonuljon ki Moson vármegyéből. Ennek sem volt eredménye, sőt a felkelővezér újabb és újabb erősítéseket kapott, még Inzelt ezredes magyaróvári felkelői is hozzá csatlakoztak. Héjjas Iván parancsnoksága alatt így jött létre az ún. IV. felkelőhadsereg.
Közben, szeptember 24-ére virradó éjjel Héjjas Iván szabadcsapatai Királyhidán megtámadták a Lajta hídjainak őrségét és a település katonai táborában állomásozó osztrák zászlóaljat, amelynek kato-nái kétségbeesetten menekültek a folyó, illetve a Lajta-csatorna túlsó, osztrák partjára. A megszállók csak az erősítésükre délután megérkezett kerékpáros-zászlóalj, valamint egy század katonaság segítsé-gével tudták a pályaudvar és a kastélypark környékéről kiszorítani a szabadcsapatosokat, akik jelentős mennyiségű fegyver-és lőszerzsákmánnyal vonultak vissza Pándorfaluba. A környékbeli magaslatok azonban továbbra is a Héjjas-felkelők birtokában maradtak, sőt a csata után – „menetközben hazafelé” – még aznap délután elfoglalták Nezsidert. A királyhidai ütközet után az osztrákok a 159. számú őrháznál eltorlaszolták a vasúti pályát, és 60 királyhidai magyar vasutast – az állomásfőnökkel együtt – letartóz-tattak, azzal a váddal, hogy éjszaka fegyveresen segítették a felkelőket. A Bécstől északra, Niederhollabrunn településen álló internálótáborba hurcolták őket, ahonnan csak a velencei egyezmény aláírása, október 13-a után engedték őket szabadon.
A IV. felkelőhadsereg csapatai Héjjas Iván vezetésével szeptember utolsó napjaiban is sikeresen küzdöttek az osztrák megszállókkal, akiket jelentősen visszavetettek, sőt újabb és újabb településeket foglaltak el tőlük. Ezzel az ezeréves magyar–osztrák történelmi határ egyik szakaszát alkotó Lajta-hegység láncolata Héjjas alakulatának az ellenőrzése alá került, a Fertő-vidék északnyugati részével együtt. Innen, s a főhadiszállásnak tekintett Pándorfaluból már e naptól a távolabbi Moson vármegyei településekig – Mosonújfalu, Nemesvölgy, Köpcsény – sőt Pozsonyligetfaluig portyáztak. Az utóbbi helységnél egy csehszlovák járőrt is megtámadtak, és visszavonulásra kényszerítették. Ezenkívül nyug-talanították a királyhidai osztrák hídfőt, és a túloldali osztrák falvakat. Ezzel szeptember végére az „A” övezet egésze a felkelőhadseregek birtokába került, és csak Lajtaszentmiklós, Lajtaújfalu és Királyhida maradt idegen kézen, ahol a megszállók hídfőállásokat építettek ki.
Szeptember második felében újra erőteljesen szervezkedett a legitimista Friedrich István volt mi-niszterelnök és köre, amely a röviddel korábban, augusztus 30-án megalakult Nyugatmagyarország Országvédelmi Szervezete, közismert nevén az „Orszvé” nevű tömörülésre is támaszkodott. Az utóbbi ekkor kiadott, „Magyarok!” című egyik röplapjában olvashatjuk a következőket: „Testvéri békénket, ezeréves frigyünket megzavarja az ántánthatalmak brutális közénk gázolása, amikor barmok módjára, az önrendelkezési jogunk megcsúfolásával, megkérdezésünk nélkül, akaratunk ellenére oda akar minket terelni a rothadó, destruktív, koldulásból tengődő vérbeteg Ausztriához… népünk becsülete ezt a leala-csonyítást nem tűri, élni fogunk önrendelkezési jogunkkal, panasszal fordulunk a világ népeihez s fegy-verrel a kezünkben fogjuk megvédeni ősi földünket. Nem engedünk, soha nem engedünk. Mi, nyugatmagyarországi németek, magyarok és horvátok, örök hűséggel az ezeréves hazához, kérünk ben-neteket, magyar testvéreink, ne hagyjatok minket cserben, támogassatok élet-halálharcunkban. Férfiak, akik harcolni akartok, ősi földünkért álljatok fegyverrel a kezetekben körénk és segítsetek! Megalakítot-tuk az Országvédelmi Szervezetünket (Orszvé), aki nem gyáva és harcolni mer, az jelentkezzék soraink-ba!... Nyugatmagyarország Országvédelmi Szervezete / Főparancsnokság.” Friedrich István felfegy-verzett egységeket küldött Kismartonba, és Ostenburg Gyula őrnaggyal is együttműködött.
Közben tovább folytatódtak a magyar-osztrák diplomáciai tárgyalások. Praznovszky Iván párizsi magyar ügyvivő szeptember 23-án juttatta el Bánffy Miklós külügyminiszterhez a Nagykövetek Tanácsa újabb jegyzékét, amely arra kötelezte a magyar kormányt, hogy 10 napon belül ürítse ki az Ausztriának ítélt nyugat-magyarországi területet. Ellenkező esetben, az antanthatalmak felszólítás nélkül kényszerítő eszközöket alkalmaznak Magyarország ellen. Az ultimátumot a magyar kormány nem tudta teljes mér-tékben teljesíteni, mert csak a keleti „B” és „C” körzetben rendelkezett hatalommal, a nyugati „A” öve-zetben nem, mert az a felkelők ellenőrzése alatt állt. Szeptember 29-én Gömbös Gyula felkereste Prónay Pál fővezért, és arról tájékoztatta, hogy a kormánynak fel kell adnia Nyugat-Magyarországot, de Sop-ronban és környékén népszavazás lesz. Ezért arra kérte Prónayt, hogy az utóbbi területet kivéve, az ösz-szes területen vegye át a közigazgatást, anélkül, hogy „külön impériumot” kiáltana ki.
Két nap múlva, október 1-jén a nyugat-magyarországi kérdés rendezésére Torretta márki, olasz külügyminiszter tárgyalásokra hívta meg Ausztria és Magyarország képviselőit Velencébe. Ezt követő-en, október 3-án Sopronban az antanttábornoki bizottság és Hegedűs Pál altábornagy jegyzőkönyvet írt alá, amely szerint a magyar kormány a szeptember 23-án átnyújtott antantjegyzéknek megfelelően átadta a területet. Az osztrák kormány képviselője azonban a dokumentumot nem írta alá, mondván: az „A” zóna még a felkelők ellenőrzése alatt áll. A jegyzőkönyv azonban formailag igazolta, hogy Magyaror-szág teljesítette Ausztria előzetes kiürítéssel kapcsolatos kérését, amelyet a magyar–osztrák tárgyalások előfeltételeként írtak elő. Ausztria minden bizonnyal azért is ellenkezett, mert hallgatólagos prágai támogatást érzett a háta mögött. Egy másnap, október 4-én Pozsonyból küldött jelentés szerint a város-ban és környékén két csehszlovák hadosztály állomásozott. „A nyugatmagyarországi határon lévő oszt-rák Reichswehr katonaság között nagy számban vannak cseh katonák osztrák egyenruhában, akiket a Felvidékről vittek oda.” A terület a forma szerinti jegyzőkönyvi átadásával a régóta húzódó nyugat-magyarországi kérdés látszólag megoldódott. Magyarországnak az előbbi protokollúm engedélyezte, hogy Ostenburg Gyula zászlóalja, mint „Soproni Államrendőrség” továbbra is ellenőrizze a várost és környékét.
Másnap, október 4-én déli 12 órakor az ősi magyar lakta őrvidéki terület központjában, Felsőőr járási székhely főterén a helyi lakosokból és a környék falvainak küldötteiből nagy tömeg előtt Prónay Pál fővezér kikiáltotta az önálló, független és semleges „Lajtabánság-állam”-ot. Tette válasz volt a Sop-ronban aláírt területátadási jegyzőkönyvre, valamint arra, hogy azt Ausztria nem fogadta el. Ezt követő-en Prónay, a magyar kormány által a „B” zónából kivont katonaság helyére a saját felkelő egységeit küldte, és ezt a körzetet is az ellenőrzése alá vonta. Ezzel – Sopron és környéke kivételével – az Ausztri-ának ítélt teljes nyugat-magyarországi terület a szabadcsapatok fennhatósága alá került. Közben Felső-őrön, a tábori mise után déli 12 órakor a felkelő csapatok vezérkarának az élén a községek és a várme-gyék küldöttei bevonultak a felsőőri járásbíróság épületébe, ahol a tanácsteremben Lénárt-Doroczi Bárdoss Béla (nemesi előnév, helyesen: lénárt-daróczy – B. J. ) elnökletével alkotmányozó gyűlést tar-tottak. Az alábbiakban ennek jegyzőkönyvéből idézünk. Az elnök megnyitó beszédében azt hangsúlyoz-ta: „A trianoni békeokmány 27. cikke 1. pontjának értelmében kiürítendő területeket a magyar kormány 1921. évi október 3-án délután 6 órakor hivatalosan átadta. Ausztria azonban ezen területeket nem vette át. Ezzel az önrendelkezési jog reánk visszaszállott, amiért is döntenünk kell jövő sorsunk felett.” Ezt követően Bárdoss Béla felkérte a Nyugat-Magyarország területét eddig védő felkelő hadseregek főve-zérét, Prónay Pált, hogy tegye meg előterjesztését. „Tisztelt alkotmányozó gyűlés! Ebben a pillanat[ban az] Ausztriának ítélt Nyugatmagyarország minden községe, úgy Moson, mint Sopron és Vas várme-gyékben, várja sorsának jobbrafordulását. Magyarországtól elszakította az ezer éve békességben vele tartó magyar, német és horvát anyanyelvű végeket a rövidlátó trianoni béke. Egyetlen község sem kíván-ja, hogy a kommunista Ausztriához csatoltassék. Legyen tehát független és önálló.”
Az alkotmányozó gyűlés elnöke ezután felkérte Lévay Ferenc ügyvédet, hogy olvassa fel a „Függetlenségi Nyilatkozat”-ot, amelynek címe „Kiáltvány a világ népeihez!” A nyilatkozat felolvasása után a gyűlés általános éljenzéssel és felkiáltásokkal megszavazta a dokumentumot. Ezt követően az alkotmányozó gyűlés jegyzője határozati javaslatot terjesztett elő: „Megbízzuk és felkérjük a nyugatmagyarországi felkelő csapatok fővezérét, hogy nevünkben a függetlenségi nyilatkozatot kiadja, a felelős kormányzó tanácsot megalakítsa, és alkotmánytervezetét előkészíttesse.” Bárdoss Béla elnök felkérésére – általános helyesléssel – a gyűlés ezt a határozati javaslatot is elfogadta. Majd „Isten áldása kísérje felszabadult hazánk és népei függetlenségét” szavakkal az elnök berekesztette a gyűlést. Ezután lezárták a jegyzőkönyvet, amelyet a községi népképviseletek tagjai sorban aláírtak, majd egy pecséttel ellátott Függetlenségi Nyilatkozatot mellékeltek hozzá. A jegyzőkönyv szövege és a nyilatkozat ké-sőbb, október 30-án, a Felsőőrön kiadott Lajtabánság Hivatalos Lapjában is megjelent. A Kiáltványt magyar, német és horvát nyelven nyomtatták ki, és falragaszokon terjesztették az elszakításra ítélt nyu-gat-magyarországi területen.
A Függetlenségi Nyilatkozat értelmében az államfői és a végrehajtó hatalmat az alkotmányozó gyűlés által választott bán gyakorolta, a végrehajtó hatalomként szervezett hattagú kormányzótanács, azaz a kormány segítségével. A bán tisztségét ideiglenesen tóth-prónai blatniczai Prónay Pál, mint az ezen a napon egyesített felkelő hadsereg fővezére, azaz főparancsnoka töltötte be. Másnap, 1921. októ-ber 5-én megalakították Lajtabánság állam kormányát, amelynek elnökévé – egyben ideiglenes vallás-és közoktatásügyi miniszterré – Apáthy Lászlót választották. Tagjai: Lévay Ferenc külügy-, illetve ideigle-nes igazságügyi-, Bárdoss Béla belügy-, Hir György gazdaságügyi-, valamint Prónay Pál hadügyminisz-ter. A hadsereg főparancsnoki tisztségét ugyancsak Prónay, mint szolgálaton kívüli ezredes töltötte be, aki gróf Erdődy Tamás vasvörösvári földbirtokost nevezte ki a nyugat-magyarországi felkelő csendőrség parancsnokává. Lajtabánság állam kikiáltásáról a Szombathelyen kiadott, Vasvármegye című megyei lap még aznap, rendkívüli különkiadásban számolt be. A felsőőri deklarációval egy időben hasonló ese-mény zajlott le a szintén magyar ajkú Felsőpulya, valamint Kismarton, Nezsider, Lakompak és Nagyszentmihály településeken.
A Függetlenségi Nyilatkozatban Lajtabánság vezetői jogilag elsősorban arra hivatkoztak, hogy bár a trianoni békediktátum Ausztriának ítélte Nyugat-Magyarországot – melyet a magyar hadsereg ki is ürített – az osztrák hatóságok nem foglalták el azonnal a vidéket. Ennek oka, hogy a bécsi kormány nem tudta megfékezni az országban uralkodó politikai anarchiát és az előretörő baloldali mozgalmakat. Nyu-gat-Magyarországon az előbbiek következtében keletkezett hatalmi űrt töltötték be a magyar nemzeti felkelők fegyveres alakulatai. Lajtabánság kormányzótanácsa a párizsi békekonferencia fő alapelvére, a népek önrendelkezési jogára is hivatkozott, amelyet egyébként a párizsi döntéshozók a történelmi Ma-gyarországon élő magyarság jelentős részére nem alkalmaztak! Ennek következtében a trianoni békedik-tátummal a Kárpát-medencében élő magyarság egyharmada, mintegy 3,5 millió magyar került idegen – csehszlovák, román, délszláv és osztrák – fennhatóság alá.
Ugyanakkor a magyar diplomácia nem véletlenül indítványozott népszavazást a vitatott Nyugat-Magyarország hovatartozásának az eldöntésére. Ausztria mereven szembeszállt a javaslattal. Ez világo-san jelezte mindkét fél meggyőződését, hogy a lakosság annak ellenére Magyarország mellett döntene, hogy a kérdéses területsávon a magyarság kisebbségben élt, és aránya nem érte el a 10 %-ot. Lajtabánság kormánya a helyi lakosság képviseletére hivatkozva, és a területen fekvő községeknek a szociáldemokrata-kommunista Ausztriától való idegenkedésére való tekintettel adta ki függetlenségi nyilatkozatát. Arra is fontos emlékeztetni, hogy az új államalakulat szuverenitásának kikiáltása a terüle-ten élő három népcsoport, a németek, a horvátok és a magyarok nevében történt. Bár Lajtabánság hivata-los nyelvének a magyart nyilvánították, de mind a magán-, mind a hivatalos életben egyaránt használa-tosnak minősítették a három nyelvet. Ezenkívül a törvények és rendeletek háromnyelvű megjelentetését is előírták. Ezt követően megkezdték az államalakulat megszervezését. Lajtabánság kereken egy hóna-pig, november 4-éig állt fenn. Kikiáltása felgyorsította a nyugat-magyarországi kérdés rendezését, a sop-roni népszavazás kitűzését.
Közben, október 11-én Torretta márki, olasz külügyminiszter elnökletével, Johannes Schober osztrák kancellár, Bethlen István miniszterelnök és Bánffy Miklós külügyminiszter részvételével Velen-cében megkezdődtek a magyar–osztrák tárgyalások. A két nap múlva, október 13-án kelt, ún. velencei jegyzőkönyv szerint a tanácskozás célja, hogy „közös megegyezéssel szabályozzák a saint-germaini és a trianoni békeszerződések által Ausztriának ítélt nyugat-magyarországi területek kérdését”. Ez volt az első eset, hogy egy nemzetközi tárgyaláson az antanthatalmak, két békeszerződéssel – a saint-germaini és a trianoni – kapcsolatban megkérdőjelezték korábbi döntésüket. Ebben döntő szerepe volt az olasz diplomáciának. A jegyzőkönyv pontosan meghatározta a népszavazás területének határait: Fertőrákos–Sopron–Ágfalva–Harka–Kópháza–Nagycenk települések félkörét, összesen kilenc – a fentieken kívül még Balf, Fertőboz, Sopronbánfalva – helységgel. Végül Ausztria és Magyarország kötelezte magát, hogy a referendum eredményét elismerik. Annak kihirdetése után nyolc nappal a kérdéses terület a jogo-sult államnak átadatik. A párizsi Nagykövetek Tanácsa október 27-én hagyta jóvá a velencei egyez-ményt. A Sopronban és környékén megtartandó népszavazás ellenében a magyar kormány végleg le-mondott Nyugat-Magyarországról, megpecsételve ezzel a terület és Lajtabánság-állam sorsát. Az 1921. augusztus 28. és november 4. között zajlott nyugat-magyarországi harcokban összesen 24 magyar felke-lő és egy csendőr halt hősi halált. A nyugat-magyarországi harcokban osztrák részről 30 katona, 13 csendőr és egy hivatalnok esett el.
A Sopronban székelő antanttábornokok november 10-én értesítették Ausztriát a terület kiürítésé-ről, és felszólították Nyugat-Magyarország elfoglalására. A birtokbavétel szándékosan lassan haladt, mert a bécsi kormány még mindig nem hitt igazán a felkelők visszavonulásában. A halogatással más-részt arra igyekezett felhívni a figyelmet, hogy elégedetlen a velencei egyezménnyel, és azt nem tartja véglegesnek. A bécsi kormány katonai alakulatai 23 nap (!) alatt foglalták el a trianoni békediktátumban Ausztriának ítélt Moson, Sopron és Vas vármegye nyugati, összesen 4 ezer km2 területsávját. A Bundesheer, a szövetségi hadsereg három csapatteste, száz-száz csendőrtisztviselővel kiegészítve no-vember 13-án szállta meg a Fertő tó vidékén – Nezsider, Kismarton és Nagymarton – környékét. No-vember 25-én hasonló erejű alakulat lepte el az Őrvidék középső vidékét, majd 29-én délen Felsőőr, Németújvár és Gyanafalva táját. Felsőőrség magyar lakta településeinek népessége nem fogadta tárt karokkal az osztrák katonákat, de ellenállást sem tanúsított velük szemben.
December 3-án a Sopronban székelő antanttábornokok kiürítettnek nyilvánították az Ausztriának ítélt magyar területet, és felszólították az osztrák delegátust az átvételi jegyzőkönyv aláírására. Ezt köve-tően az osztrák katonai közigazgatás átadta a megszállt vidéket Robert Davynak, Ausztria újonnan meg-hódított területe megbízott vezetőjének. Időközben a párizsi Nagykövetek Tanácsa – eleget téve a bécsi kormány kérésének – arról döntött, hogy az antanthatalmak katonaságot küldenek – ezek már 8-án meg is érkeztek – a népszavazás helyszínére, ahonnan a magyar alakulatok négy nap múlva, 12-én távoztak. Sopronban 1921. december 14-én, a környező nyolc községben 16-án tartották a népszavazást az antant-hatalmak képviselőinek szigorú felügyelete alatt. A szavazásra jogosultak teljes száma 27 069 fő volt, Zömük, 19 164 polgár Sopron nyolc kerületében, illetve a városhoz tartozó, 9. kerületnek számító Brennbergbányán, kisebb része – 7 905 fő – a környező nyolc községben lakott. Közülük 24 063 polgár (Sopronban 17 298, a falvakban 6 765 fő) szavazott, és mindössze 502 személy voksa volt érvénytelen. Érvényes szavazatot adott le 23 561 polgár, akik közül 15 338 személy Magyarország (65,1 %), 8 223 fő (34,9 %) Ausztria mellett foglalt állást. Fontos megemlíteni, hogy a népszavazáson Sopron polgársága döntötte el a Magyarország számára kedvező eredményt: a város szavazóinak 72,8 %-a szavazott az ősi hazában való maradásra, ellene 27,2 %, a nyolc községben ez az arány 45,5; illetve 54,5 % volt. A nép-szavazással Sopron városa és nyolc környékbeli falu – Ágfalva, Balf, Bánfalva, Brennbergbánya, Felsőboz, Fertőrákos, Harka, Kópháza, valamint a korábbi osztrák lemondással Nagycenk –, összesen (kerekítve) 257 km2 területtel Magyarország birtokában maradhatott.
Cáfolhatatlan tény, hogy az 1921. augusztus 28-án kitört nyugat-magyarországi felkelés és a Lajtabánság október 4-i kikiáltása kényszerítette ki a soproni népszavazást, sőt a Magyarország számára kedvező későbbi, 1922–1923. évi kisebb mértékű határváltozást. Ez utóbbival a békediktátumban elcsa-tolásra ítélt tíz Vas vármegyei település – Alsócsatár, Felsőcsatár, Horvátlövő, Kisnarda, Nagynarda, Magyarkeresztes, Németkeresztes, Olmód, Pornóapáti és Szentpéterfa – került vissza. Összegezve: több évvel az 1919. szeptember 10-i saint-germaini és az 1920. június 4-i trianoni békeszerződés után a hosz-szas magyar diplomáciai küzdelemnek s a fegyveres ellenállásnak köszönhetőn, végül Sopron városa és összesen 18 község maradhatott Magyarország birtokában.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969