2013. I-VI
 

Emlékirat (III. rész)
B. Szabó István

1944. október 7-én, az oroszok bejövetele után való nap, felmentem a községházára tájékozódni. Az orosz csapatok még vonultak keresztül a községen. Az oroszok első csapatai még találtak visszamaradt vagy már elmenekülni nem tudó katonákat, ezeket ott helyben agyonlőtték. A Fő tér közelében és a ligetben kb. 12-14 holtest lehetett szanaszéjjel temetetlenül. A községháza fel volt dúlva, iratok kiszórva mindenfelé. Egy lélek nem volt a községházán, majd rövidesen előkerült K. L. Szabó Gábor aki régebben bíró volt és a községi hajdú. Láttuk, hogy itt cselekedni kell, mivel nincsen elöljáróság. A hajdúval üzentünk a temetkezési vállalatnak, hogy jöjjön segíteni a halottakat összeszedni és eltemetni.
Mivel a község nem maradhatott vezetőség nélkül, elhatároztuk, hogy ideiglenesen alakítunk egy 10 tagú bizottságot, amely kezébe veszi a község irányítását. A bizottság összetétele nagyon vegyes volt. A bizottság tagja volt az egységpárti több százholdas Megyeri Sándor éppúgy, mint az itthon rekedt Mucsi jegyző is. Világos volt előttünk, hogy ez csak egy nagyon rövid átmeneti ideig maradhat így, hiszen ezekkel az emberekkel még a másik rendszerben sem dolgoztunk együtt.
Úgy is lett, mert néhány hét múlva megalakult a Nemzeti Bizottság és átvette a község irányításának munkáját. Ezzel a 10-es bizottság megszűnt. Rövidesen megalakultak a pártok. Békésen 5 párt alakult meg a Kisgazdapárt, a Kommunista párt, a Szociáldemokrata párt, a Parasztpárt és a Polgári Demokratapárt.
A Nemzeti Bizottságba – mely a község ügyeit intézte – minden párt két embert delegált. Eleinte szépen együttműködtünk, a község közellátásának megoldásában teljes volt az egyetértés. A pozíciók betöltésénél már mutatkoztak az ellenvélemények. Ha szavazásra került a sor a Kisgazdákkal együtt szavaztak a Parasztpárt és a Polgári Demokratapárt emberei, míg a Kommunista párt tagjai mindig együtt szavaztak a szocdemekkel. Ekkor még nem volt éles ellentét a pártok között. Személyileg jóba voltunk egymással. A Kommunista párt elnöke Vári András, régebben a Kisgazdapárt választmányi tagja volt.
Mivel a közbiztonság nagyon gyenge lábon állott, megszerveztük az utcaőrséget. Estétől hajnalig 5-8 ember együtt sétált az utcán, természetesen fegyver nélkül, csak bot volt a kezükben. Fiatalabb emberekből olyan őrséget szerveztünk, akik a középületeknél tartottak őrséget. Elcsatangolt orosz katonák üldözték a nőket. Egy napon 10 asszony keresett fel, hogy menjek velük az orosz városparancsnokhoz, és kérjük meg, hogy tegyen valamit a nők védelmében. Fel is mentem az asszonyokkal a parancsnokhoz. Durkó Imre bíró volt a tolmácsunk, aki perfekt beszélt oroszul. Elmondtam a parancsnoknak az. asszonyok kérelmét, és kértem a segítségét. Durkó lefordította oroszul. A parancsnok egy kicsit gondolkozott, majd azt mondta: vojna-vojna. Háború-háború, ami sok mindent magával hoz, de majd megpróbálom valahogyan megfékezni a katonákat. Ezzel vége volt a kihallgatásnak és bizony maradt minden a régiben. Éjjelente lehetett hallani asszonyi visításokat, különösen ott, ahol az utcai őrök nem járkáltak. Hiába, háború, háború!
1944 őszén nagy gabonatermés volt Békésen, de országos viszonylatban is. Telve voltak a magtárak, padlások, górék. Élelemben nem volt hiány. A lovakat és más igavonó állatokat azonban összeszedték és elhajtották; részben a németek, részben az oroszok. Itt volt az ősz, a vetés ideje. Az emberek nem mertek kimenni a földekre, mert még mindig voltak lövöldözések, de féltették a még esetleg megmaradt igavonó állataikat is, hogy esetleg elveszik tőlük. Nekem is elvitték minden lovam csak négy ökröm maradt. Nagy kínlódva vetettünk el 12 hold búzát kézzel szórva a magot, hogy jövőre legyen kenyérnek való. Más években 40 hold búza vetésem volt, de sok helyen semmit sem vetettek azon az őszön. A kukoricát is nagy részben decemberben törték le, amikor már biztonságosabb volt a helyzet. Sem vasútforgalom, sem posta nem volt. A rádiókat be kellett szolgáltatni, tehát semmi kapcsolatunk nem volt a világgal, mert semmi hírközlő eszközünk nem volt. A házunkat nem igen mertük elhagyni.
1944 december elején az orosz városparancsnok meghívott ebédre. Örültem neki, mert reméltem, hogy most megtudok egyet-mást a világ helyzetéről.
A főszolgabíró lakásán volt az ebéd, megterítve egy nagy asztal bőségesen minden jóval, bor, pálinka, kinek mi kellett. K. L. Szabó volt a tolmács, bár ő sem beszélt jól oroszul. Az ebédnek az volt a célja, hogy meg akart ismerni a városparancsnok és közölte velem, hogy Debrecenben új kormány alakul és abban én, valamilyen megbízatást kapok, hogy mit, azt ő sem tudta. Néhány nappal később felkeresett a lakásomon Gyöngyösi János, pártunk békéscsabai vezetője és közölte velem, hogy a megalakuló Debreceni Kormányban valamilyen magasabb beosztást kapok. Azt már tudta, hogy ő lesz a külügyminiszter. Kért, hogy amire felkérnek azt vállaljam el.
Ezután gyorsan peregtek az események. Képviselő választási ülést hívtak össze a bérház előtt. Közfelkiáltással megválasztották Vári Andrást a Kommunista párt, Sostarics Istvánt a Szociáldemokrata párt, és engem a Kisgazdapárt képviselőjéül. Ekkor még nem voltak ellentétek, egyhangúlag zajlott le a választás. Kíváncsian vártam a fejleményeket. December 19-én közölték velem hogy másnap, 20-án teherautó visz bennünket megválasztott képviselőket Debrecenbe. A teherautón az egész megyéből együtt mentünk képviselők. Minden baj nélkül meg is érkeztünk Debrecenbe. Megérkezésünk után engem egy külön szobába vezettek, ahol már várt rám két úr, akiket eddig még soha nem láttam, tehát nem ismertem őket. Jól végigmustráltak, majd különböző kérdéseket tettek fel hozzám. Hogyan gondolkodom a mai állapotokról, mi a véleményem a magyar jövőről, különösen azt firtatták, hogy milyen a kapcsolatom a kommunistákkal. Tarthatott ez a beszélgetés negyed óráig. Később tudtam meg, hogy a Kommunista párt két vezetője: Révai József és Gerő Ernő volt annyira kíváncsi politikai beállítottságomra.
Aztán találkoztam régi barátaimmal és ismerőseimmel Kovács Bélával, Vásáry Istvánnal és másokkal is. Ők már ismerték a kormány összetételének tervezetét, és közölték velem, hogy én honvédelmi államtitkárnak vagyok jelölve. Én ez ellen erősen tiltakoztam, mondván: én nem ismerem a honvédségi kérdéseket, parasztember vagyok, inkább a földművelésügyi államtitkárság állna közelebb hozzám. Közölték velem, hogy azt már Vásáry Józsefnek ígérték oda.
Kértem, hogy beosztásunkat cseréljék meg közöttünk, de nem lehetett, mert Vásáry József nem volt katona, így nem lehetett honvédelmi államtitkár sem. Márpedig mindenképpen helyet akarnak neki biztosítani a kormányban. Én továbbra sem akartam semmiképpen ezt a tisztséget vállalni. Erre Kovács Béla kijelentette, hogy ha én nem vállalom a honvédelmi államtitkárságot, akkor ő sem vállalja a belügyi államtitkárságot. Ekkor Vásáry István és Gyöngyösi János nekem estek, hogy nem boríthatom fel a pártok közötti megegyezést, majd belejövök én abba a munkakörbe, és a Kisgazdapárt érdekében vállalnom kell ezt a posztot. A vita vége az lett, hogy elvállaltam és így helyre állt a nyugalom a pártvezetőségben.
A Kisgazdapárt részéről Vásáry István pénzügyminiszter, Gyöngyösi János külügyminiszter lett. 1944. december 21-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés megtartotta első ülését, melyen a Kisgazdapárt részéről Kovács Béla és én szólaltunk fel. Megható volt az a lelkesedés, mely mindannyinkat eltöltött. Hittük, hogy egy jobb, igazságosabb világ következik, melyben mindenki emberhez méltó életet élhet. Telve voltunk tenni akarással, hogy a romokból mielőbb új élet szülessen. A gyűlés lefolyásáról hiteles jegyzőkönyvek készültek, így arra részletesebben nem térek ki.
A Nemzetgyűlés befejeztével a képviselőket orosz teherautók hazaszállították, csak a Kormány tagjai maradtak Debrecenben. Az Arany Bika Szállóban laktunk, együtt étkezett az egész Kormány. A Szovjet parancsnokság látott el bennünket élelemmel. Már a második napon felemelő látványban volt részem. A Fő utcán járva megláttam egy magyar katonatisztet, egy vezérkari ezredest. A felszabadított országrészen ő volt az első magyar katona, aki szabadon sétált. Az emberek visszafordultak, megálltak és sírtak örömükben, hogy magyar katonát lehet ismét látni. Kéri Kálmán vezérkari ezredes volt az első magyar katona a felszabadult területen. Megjelenése a város utcáin hitet öntött az emberekbe, hogy elesettségünkből lesz még magyar feltámadás.
A Honvédelmi Minisztérium felállítása nagyon nehezen indult, mert a világon semmink sem volt. Majd a szovjet parancsnokságtól pénzt kaptunk és abból sikerült a legszükségesebbeket beszerezni. Az egyes osztályok felállításához nem volt magyar tiszt. Majd később szállingóztak innen-onnan magyar tisztek, akiket azonnal bevontunk a szervezésbe. Január végén kaptunk egy nagyobb épületet, ahol már 70-80 személy működött.
Kezdettől fogva jó barátságban voltam Kéri Kálmán ezredessel. Őt kértem meg, hogy a munkámhoz szükséges katonai tudományokba engem bevezessen. Ő ezt készségesen vállalta, és hetenként rendszeresen előadásokat tartott nekem a honvédség felépítéséről és belső szervezetéről. Ezeknek a tájékoztatásoknak később nagyon sok hasznát vettem. Mivel reggel, délben, este együtt étkeztünk sokat voltunk együtt, hamarosan személyes jó viszony alakult ki közöttünk. Egy asztalnál étkeztem a szociáldemokrata Pozsgai Gyulával, a parasztpárti S. Szabó Ferenccel, a kisgazda Kovács Bélával és Kéri Kálmán ezredessel. Már hiányoztunk egymásnak, ha valamelyikünk nem volt jelen. A közlekedésünk nagyon nehézkes volt. Minisztériumonként egy gépkocsit kaptunk, melyek nagyon rossz állapotban voltak, különösen a kerékgumik voltak majdnem használhatatlanok. Az ottlétünk utáni második héten elkértem a honvédelmi kocsiját Vörös János minisztertől, hogy hazalátogathassak. Szerencsésen sikerült is hazaérnem. Féltettem családomat, mert odahaza még mindig nem szűnt meg a kóbor katonák garázdálkodása. Felmentem a Szovjet Városparancsnokhoz és kértem, hogy lakásom valamilyen védelemben részesüljön, tekintettel arra, hogy én most már állandóan távol vagyok és nincs férfi a háznál. A parancsnok nagy megértéssel hallgatta kérésemet, majd három táblát készíttetett, orosz szövegű volt a felírás a táblákon. A szöveg azt tartalmazta, hogy lakásom mentesül minden szovjet katonai igénybevétel alól. Pecséttel is ellátták, amely akkor nagyon nagy szó volt. Ezeket a táblákat szegeztük ki az utcai kapukra, és a tanyai lakás ajtajára. Ezenkívül minden nap estétől hajnalig háromtagú polgári őrség vigyázott családomra és házamra.
Megdöbbenve értesültem róla, hogy idehaza a Nemzeti Bizottság – minden komoly indok nélkül 12 embert letartóztatott, és embertelen körülmények között hideg szobában, szalmán fekszenek –, tart fogva. Magyar részről a legfőbb hatósági személy ekkor a bíró volt. Őt kérdeztem meg, hogy mi az oka a letartóztatásoknak, de ő semmi komoly indokot nem tudott mondani, amelyből azt láttam, hogy egyesek személyi bosszúja az egész. Beszéltem a letartóztatottakkal is, ők sem tudták miért tartják őket fogva. Kiengedtettem őket, aztán újra visszamentem Debrecenbe. Útközben Berettyóújfalu alatt végképp tönkrement az autógumink és gyalog mentünk be a községbe. A Szovjet Városparancsnok adott egy autót, s az beszállított bennünket Debrecenbe. Debrecenben értesültem arról, hogy Vörös János letartóztatta Kéri Kálmán ezredest. Mindjárt utánanéztem, hogy milyen indokok alapján történt a letartóztatás. Megtudtam, hogy féltékeny volt Kérire Vörös János, félt, hogy az ő pozíciójára tör, és lázítás vádjával tartóztatta le. Azonnal bementem Vöröshöz, és tisztáztam a helyzetet. Elmondtam, hogy ez egy hamis vád, én ismerem Kéri beállítottságát, teljesen korrekt ember és esze ágában sincs a miniszter ellen törni. Kértem, hogy engedjük szabadon. A miniszter elfogadta érveimet, és azt mondta: eredj és engedtesd ki. Azonnal ki is engedtettem, és örömmel fogtunk kezet Kérivel a méltánytalan fogsága után.
Január végén, február elején propagandagyűléseket tartottunk a Debrecen környéki városokban és községekben. Én a szociáldemokrata Takács Ferenc miniszterrel voltam beosztva. Ezeknek a gyűléseknek az volt a céljuk, hogy tájékoztassuk és megnyugtassuk az embereket. Igyekeztünk hitet önteni az emberekbe, hogy ne csüggedjenek, mert Magyarország megmarad, és úrrá leszünk a mostani nyomorúságon. Bizalmat és türelmet kértünk.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mi magunk sem láttuk még a talpraállás a kibontakozás útját. Rombadőlt és kifosztott ország, nyomor mindenütt, az ipar, kereskedelem, mezőgazdaság tönkretéve. Csak egyet tudtunk, hogy minden erőnkkel azon leszünk, hogy mielőbb meginduljon az újjáépítés, és hittünk abban, ha minden magyar összefog itt lesz még virágzó ország, boldog emberekkel.
Megalakultak az Igazolóbizottságok, melynek pártonként 2-2 ember volt a tagja. Kezdetben még a Polgári Demokrata Párt is részt vett a munkában, de később ezt a pártot feloszlatták.
A Honvédelmi Minisztériumban az igazolóbizottságnak én voltam az elnöke. Ekkor jöttek haza tömegével nyugatról a tisztek, akik mind az igazolóbizottság elé kerültek. A Kommunista Párt küldöttei: élükön Farkas Mihállyal, nagyobb részt nem voltak hajlandók a hazajötteket igazolni. Nagyon nehéz volt a helyzetünk. Amíg a Polgári Demokrata Párt működött, velünk szavazott, de majdnem minden alkalommal velünk szavazott a Parasztpárt is, és rendre leszavaztuk őket. Később csak a Parasztpárt volt velünk és sokszor kemény csaták zajlottak le egy-egy személy igazolása körül. A nem igazolt tiszteket – akik nem kerültek hadbíróság elé – internálótáborokban és a Katonapolitikai Osztály börtöneiben őrizték. Sokakat őriztek a Margit-körúti börtönben, ahonnan rossz hírek érkeztek hozzánk a letartóztatottak bánásmódjáról. Egy alkalommal bementem a miniszterhez és közöltem vele, hogy milyen rossz hírek érkeznek a Katonapolitikai Osztály börtöneiből. Mondtam neki, hogy az ott történtekért mindketten felelősek vagyunk, és meg kellene vizsgálni az ottani állapotokat. Kértem a minisztert, ha neki ez kellemetlen, adja az én hatáskörömbe a Katonapolitikai Osztályt, és én majd kivizsgálom és jelentem neki, hogy mi az igazság. Erre Vörös János azt mondta: majd holnap választ adok. Másnap közölte velem, hogy átadja nekem az osztályt és nézzek én a dolgok után.
A Katonapolitikai Osztály vezetője Pálffy Ostereicher ezredes volt. A Vörös Jánostól kapott megbízás miatt pár nappal később Tóvári Béla őrnaggyal kimentünk vizsgálatot tartani. Pálffy nagyon meglepődött, amikor megtudta, hogy ellenőrzésre jöttünk. Azt kérdezte, hogy saját elhatározásból, vagy a miniszter megbízásából végezzük a vizsgálatot? Közöltem vele, hogy saját elhatározásból, mivel két nap óta ez az osztály az én hatáskörömbe tartozik. Ezek után nem volt neki mit tenni, megindultunk a pincehelységbe a foglyok meglátogatására. Volt olyan szoba, ahol egyedül volt egy tábornok, más helységben négy-hat fogoly volt együtt. Az egyik nagy teremben hetvennégyen voltak. A zsúfoltság akkora volt, hogy egyszerre le sem tudtak feküdni, egy részének mindig állnia kellett. Minden szobában megkérdeztem, mióta vannak letartóztatva, voltak e már kihallgatáson? Van e valami panaszuk vagy kérésük? Különösen sokat időztem a zsúfolt szobában. Mindenkit meghallgattam, majd megnéztem a konyhát és megkóstoltam az ebédjüket. Visszatérve Pálffy szobájába két embernek a szabadon engedését azonnal elrendeltem, mivel senki nem tudta megmondani, még Pálffy sem, hogy milyen indokok alapján vannak letartóztatva. Elrendeltem még, hogy két hétnél tovább egy embert sem szabad fogva tartani anélkül, hogy kihallgatnák, és kértem, hogy a kihallgatási jegyzőkönyvet terjesszék fel hozzám. Nem valami barátságosan búcsúztunk el az ezredestől, de elároztam, hogy itt rendet fogok teremteni, és az ártatlanul fogva tartott embereket szabadon engedjük. Látogatásom eredményéről beszámoltam a miniszteremnek is. Harmadnap magához hívatott Vörös János és közölte, hogy baj van. Az Orosz Katonai Parancsnokságtól átiratot kapott, hogy a Katonapolitikai Osztályt azonnali hatállyal vegye vissza tőlem saját hatáskörébe. Tehát az osztály csak négy napig tartozott hozzám. Sajnáltam, mert így semmit sem tehettem a lefogottak érdekében, pedig láttam, hogy látogatásom örömet, reményt és bizakodást keltett a letartóztatottakban. Feladatul kaptam, hogy oszlassam fel a Vitézi-rendet. Ez egy nekem való ügy volt, mert a vitézi rendet magam is igazságtalanul kiváltságokat élvező szervezetnek tartottam.
A Parasztnapok után a pártközi feszültségek egyre éleződtek. A Baloldali Blokk támadásai fokozódtak az egész országban. Engem is állandóan támadtak már a Békés megyei sajtóban. A legnagyobb bűnöm az volt, hogy őszerintük nagygazda vagyok és nem azonos a sorsom a munkásokéval. Semmi konkrétumot nem tudtak felhozni ellenem, de mivel én bírtam a munkásság bizalmát – hiszen ők emeltek fel a különböző tisztségeimre –, ezt a bizalmat kellett lerombolni ahhoz, hogy a mi rovásunkra ők erősödni tudjanak. Megszólaltattak ellenem az újság hasábjain, olyan volt kisgazdapárti vezetőt, mint Csonka Pétert, akit a helyi pártszervezet nem tartott érdemesnek a vezetésre, és szavazással letessékelték a pártelnöki tisztjéről. Ekkor Csonka Péter hozzám – mint a Kisgazdapárt megyei elnökéhez – fordult segítségért. Azt kívánta, hogy a megyei szervezet továbbra is őt ismerje el a gyulai párt elnökének. Ezt a kívánságát mereven elutasítottam. A megyei szervezet azt fogja mindenütt elismerni vezetőnek – mondottam –, akit az ottani helyi pártszervezet szabályos szavazással, a vezetéssel megbíz. Csonka ekkor átlépett a Parasztpártba, és a Baloldali Blokk keretében kígyót-békát kiáltott ellenem.
Szinte okádta a tüzet rám, amiért nem álltam mellé, az ottani szavazókkal szemben. Nem volt nehéz elhallgattatni, mivel ismertem a múltját, és egyik újságcikkben megírtam, hogy akinek vaj van a fején, ne álljon a napra. Soha többé nem nyilatkozott. A támadás azonban nem szűnt meg. Egyszer megírtam a megyei újságban, hogy én azokkal az egyénekkel, akik most engem támadnak soha nem találkoztam a politika porondján, azokban az időkben amikor a csendőrszuronnyal kellett szembenézni. Hol voltak ezek a személyek akkor, amikor a hatóságok állandó zaklatását kellett eltűrnünk, amikor harmadrendű állampolgárként kezeltek bennünket, amikor kommunista gyanús elemeknek tartottak bennünket és mi mindezt vállalva küzdöttünk az emberek jogaiért. Ezek az emberek valahol a patkánylyukban voltak elbújva, gyáva kukacként arra várva, míg majd mások kiharcolják nekik is a szabadabb, emberibb életet. A Baloldali Blokk támadásai során azt emlegette, hogy nem lehet megvalósítani a koalíciós együttműködést, amíg ilyen nagygazdák a vezetők a pártunkban. Természetesen semmit sem tudtak felhozni ellenem.
Eszembe jutott, hogy mi volna most a sorsa Áchim Andrásnak, – akinek kétszer annyi földje volt mint nekem –, ha még most is élne. Velem szemben az a nagy előnye, hogy már nem é1. Természetesen egy pillanatig sem inogtam meg ezekben a támadásokban. Annak az ügynek a tisztasága, amelyért harcoltam, erőt adott a további küzdelmekhez. Én nem változtam meg, az maradtam aki a szegénység ellen, a nyomor ellen, a megkülönböztetés ellen harcol az egész parasztság, az egész munkásnép érdekében.
A békési munkásság – ha most már meg is oszlott a különböző munkáspártok között –, továbbra is tisztelettel viseltetett a személyem iránt. Felbérelt jellemtelen ember mindig, mindenhol akad. A vármegyei pártszervezetünk osztatlan bizalmáról biztosított. Ezekben az időkben országszerte minden párt sok gyűlést szervezett. Volt eset, például Törökszentmiklóson, egy ugyanazon időben két párt is tartotta a maga gyűlését. A piactéren mintegy párszáz méterre lehettünk egymáshoz. A mi gyűléseinken háromszor annyi ember volt, mint a Kommunista Párt gyűlésein. Gyűléseink színvonalát emelte a rendezés magyaros volta, ugyanis a lányok és a fiúk magyaros, piros pruszliban, könnyű ingbe voltak öltözve, sok helyütt lovas bandérium is volt.
A lelkészek – akár református, akár katolikus – a mi táborunkhoz tartoztak. Az országban meg is volt a lelkes táborunk, az emberek tömege bennünk, a mi politikánkban bízott.
Az új pártoknak ajánlási íveket kellett aláíratni a szavazókkal. Nem emlékszem már rá, hogy hány százalékát a szavazóknak. Mi Békésen két nap alatt összegyűjtöttük az ajánlást, még sokkal többet is gyűjthettünk volna.
Ezután be kellett terjeszteni a jelöltek névsorát a Belügy Minisztériumba. Néhány hét múlva a Pfeiffer Párt központjával közölték, hogy engem töröltek a jelöltlistáról, mert megvonták a választó jogomat, és így nem vagyok választható.
Megrágalmaztak azzal, hogy tagja voltam a Turul Szövetségnek és így kizárnak a választói névjegyzékből. Felmentem Békésen a községi tanácshoz, és tiltakoztam a kizárásom miatt, mert én soha tagja nem voltam a Turul Szövetségnek. Erre ők felmutattak egy iratot, melyben szerepelt egy B. Szabó István név – aki a Turul szövetségnek tagja volt –, de annak sem a születési évszáma, sem az anyja neve, sem a lakásának a helye nem egyezett az enyémmel. Mikor bebizonyítottam, hogy ez a személy nem én vagyok, akkor azt kérték, hogy kutassam fel azt a B. Szabót, akivel összecseréltek és akkor majd helyesbítik a névjegyzéket.
A választói névjegyzékben meg is találtam egy B. Szabó István nevű egyén adatait, akinek a születési éve, anyja neve és lakóhelye egyezett a névjegyzékben feltüntetett illető adataival. Ez az ember vasutas volt, de már nem élt, fél éve halott volt. Felmentem a Tanácshoz. Adatokkal bizonyítottam, hogy a névjegyzékben szereplő B. Szabó István azonos a meghalt B. Szabó Istvánnal. Csak annyi választ kaptam; majd megpróbálják, hogy lehet-e még kiigazítani. Ez ügyben Pfeiffer felment a belügyminiszterhez. Vitte a bizonyítékokat, de a miniszter Rajk László világosan megmondta, hogy ezt már nem javítják ki.
Nyilvánvaló volt, hogy így akarnak végleg megszabadulni a személyemtől. A választói névjegyzék végleges lezárása előtt még egyszer felmentem a békési tanácshoz, hogy megtudjam, mit határoztak. Megmondták, hogy nem javítják át a névjegyzéket. Ez az utolsó napon volt, a lezárás előtt. Ekkor átadtam nekik egy előre elkészített levelet, amelyben lemondok a békési választói jogosultságomról, mivel senkinek két helyen szavazati joga nem lehet, nekem pedig Budapesten már megvan a választási jogosultságom. Tudtam, hogy arra már nincs idő, hogy a budapesti névjegyzékből törölni tudnának. Úgy is lett. A választáson a budapesti választói névjegyzékben le is szavaztam, de a képviselő listán nem engedélyezték a jelölésemet. Helyettem Hajdú Kálmán pótképviselő jelölt lépett elő rendes képviselőjelöltnek. Megkezdődtek a választási gyűlések. A párt kérésére én így is részt vettem a gyűléseken. Igaz nem volt sok, mert már az elején láttuk, milyen veszélyekkel jár a gyűlések megtartása.
Szentesen és Csongrádon tartott a párt választási gyűlést. Már Szentesen megzavarták a szónokokat; kövekkel és záptojással megdobálták, úgyhogy a gyűlést félbe kellett szakítani, és ott kellet hagyni. Én későn érkeztem Hajdú Kálmánnal autón, s miután tájékoztattak bennünket a történtekről, már indultunk is tovább Csongrádra. Ott Sághy János képviselőtársunk lakására mentünk. Tőle értesültünk, hogy Pfeifferék már elmentek a gyűlés színhelyére, pedig ő figyelmeztette őket, hogy ne tartsák meg a gyűlést mert egy csomó munkás ásóval és kapával vonul már a gyűlés színhelyére. Nekünk is azt ajánlotta, hogy mi se menjünk ki a gyűlésre. Egy félóra sem telt el, már hozták a hírét, hogy Pfeifferéket félholtra verték. Pfeiffert úgy vitték el hordágyon, de Keresztes Tamást is nagyon összeverték, de még másik két kísérőt is bántalmaztak. Természetesen a gyűlés feloszlott. Jött a hír, hogy a tömeg egy része Sághy képviselő háza felé tart. Öten voltunk a háznál férfiak és felkészültünk a tömeg fogadására. Sághynak volt egy kétcsövű vadászfegyvere, azt vette magához, mi többiek baltát, fejszét, vasvillát kerestünk. A tömeg még nem érkezett meg. A mi autónk ott állt az utcán. Egy hirtelen gondolattal azt mondtam Hajdú Kálmánnak, hogy jobb lesz – ha még van időnk – innen elmenekülnünk, különben az autónkat is használhatatlanná tehetik. A gondolatot azonnal tett követte.
Beugrottunk az autóba, és ellenkező irányban, mint amerről a tömeget vártuk, elhajtottunk. Megkerültük a várost és rátértünk az Orosháza felé vivő útra. Bizony nagyon örültünk, hogy ilyen simán megszabadultunk ebből a veszélyes helyzetből. A rendőrség nem avatkozott be, elnézte az ütlegelést.
Amikor megérkeztünk Orosházára a Fő térre egy nagy tömeget pillantottunk meg, amely leállította az autónkat és követelte, hogy tartsunk gyűlést. Én csak ekkor tudtam meg, hogy Orosházán is meg volt hirdetve egy pártgyűlés. Szabadkoztam, hogy mi nem vagyunk képviselőjelöltek, a jelölteket baleset érte, azok nem fognak jönni, így a gyűlés elmarad. De a tömeg nem engedett, mondván, hogy ők nem ezért vártak ilyen sokáig, hogy most elmenjenek, és már nyomtak is a felállított emelvényhez. Mindjárt láttam, hogy itt veszélybe kerültünk, mégis nem volt mit tenni, fel kellett állnom beszélni. Már egészen alkonyodott, villany nem volt, így nem messze lehetett látni. Úgy kezdtem a beszédemet, hogy „Kedves Barátaim!” Azonnal jött kórusban a válasz, hogy „itt nincsenek barátok, itt Elvtársak vannak!” Ekkor már zuhogott is felém a záptojás, kődarabok, és nem tudom, hogy még mik. Villámgyorsan átláttam, hogy itt a csongrádi eset fog megismétlődni. Hirtelen elhatározással leugrottam az emelvényről, és befutottam az első utcába. A harmadik ház kapuja nyitva volt, bementem és az udvar hátuljára siettem. Ott egy magas kőkerítés emelkedett, mely a két házat elválasztotta egymástól. Pillanat alatt fent voltam a kerítés tetején, és leereszkedtem a másik ház udvarára. Ekkor már hallottam, hogy keresnek az emberek. A tulajdonosnő azt mondta nekik, hogy ő nem látott senkit bejönni, ám nézzenek széjjel. Egy kis idő múlva megszólalt az egyik ember és mondta a többieknek: „Menjünk elvtársak a párthelységbe, itt már úgysem találjuk meg.”
Amikor elcsendesedett a zaj, bementem annak a háznak a gazdájához és elmondtam neki, hogy hogyan kerültem az udvarába. Kértem, hogy eresszen ki a kapun. Ez a kapu már egy másik sötét utcára nyílott. A tulajdonos elég mogorva volt, de azért kinyitotta a kaput és kiengedett. Az volt a célom, hogy innen a városközponttól minél távolabb, a város széle felé jussak el, ahol már biztonságosabb helyen leszek. El is jutottam jó távol, és ott az egyik utca véginél megálltam gondolkodni, hogy mitévő legyek.
Nem tudtam, hogy Hajdú hová lett az autóval, de azt sem tudtam, hogy a város melyik részén vagyok. Hogyan fogok reá találni Hajdúra? Ahogyan így morfondírozok, látom, hogy három ember jön felém. Nem akartam elmenni nehogy gyanús legyek. Elmentek előttem, de vagy húszlépésnyi távolságról kettő visszafordult, és odajött hozzám. „Nem maga volt az, aki gyűlést akart itt ma tartani?” kérdezték. Én azt válaszoltam, hogy azt sem tudom, hogy maguknak gyűlésük volt, nem idevaló vagyok, és a barátomat várom. Márpedig annak is ilyen szalmakalapja volt, mint a magáé mondták. Ilyen kalapja sok mindenkinek lehet és van is, mondtam én. Ezután a két ember elment és otthagyott, én meg fellélegeztem, hogy nem történt bajom. Alig hogy elmentek, egy fiatalember lépett hozzám, és kért, hogy menjek azonnal vele, de a kalapomat vegyen le és rejtsem el valahová. Azt mondta, hogy ő egyetemista és sok egyetemista indult el a város különböző részére, hogy felkutassanak engem. Kanyargós utakon elvezetett a házukhoz, ahol egy nagyon aranyos nő fogadott. Itt már összegyúlt hat-nyolc egyetemista is, akik részletesen beszámoltak a tömeg hangulatáról. Majd, a megvendégelésem után elvezettek ahhoz a házhoz, ahová az autót biztos helyre elvezették. Gyönyörű dolog volt az, amit az egyetemisták érdekemben tettek, pusztán magyar érzésből. Nagyon megköszöntem nekik. Bár tudnám név szerint megnevezni őket.
Megkezdődött a „Kulákozás”! Összeírtak bennünket az úgynevezett „Kulák listán”! Ide tartoztak mindazok, akiknek 25 hold földnél, vagy 350 kateszteri aranykoronánál magasabb volt a kateszteri tiszta jövedelme. Először ezeket a kuláklistán szereplő – 160 kulák volt – embereket kezdték elárverezni. Azt, aki nem tudott eleget tenni a beszolgáltatásnak bezárták egy-két évre. Mivel nem termett annyi, mint amennyi kivetés volt, iparkodott mindenki a piacon – sokszor a feketepiacon – megvenni, csakhogy a bezárást elkerülje. Akinek már nem volt annyi pénze, hogy a hiányzó terményt megvásárolja, az nem kerülte el a börtönt.
Az adó lemaradásért nem járt börtön, hanem elvittek minden megfogható berendezési tárgyat, egy előre elkészített nagy termekbe és ott elárverezték. A volt tulajdonos nem vásárolhatta meg a tőle elvitt bútorokat.
Egyszer az egyik jó ismerősöm azzal jött hozzám, hogy adjak neki tanácsot, hogy mitévő legyen, mert nem tudja egyszerre fizetni az adót teljesíteni a beszolgáltatást. Jóakaratúan azt a tanácsot adtam neki, hogyha már mind a kettőt nem tudja teljesíteni, úgy legalább a beszolgáltatásnak tegyen eleget, mert azért bezárják, az adóért nem csukják be. Az illető már úgy adta tovább a tanácsomat, hogy az adót nem muszáj fizetni. Ezer szerencsém volt, hogy ez nem jutott el az adóügyi hatósághoz, mert mehettem volna én a börtönbe.
Ez volt a tulajdonképpeni kulák felszámolás. Tőlem is elvittek minden megfoghatót. Az egyik szobában meghagytak két ágyat, de csak azért, mert a végrehajtók ottlétekor éppen otthon volt nálam az unokám, másképpen csak egy ágyat hagytak volna. Meghagytak még két széket, egy asztalt, egy kályhát, meg egy ruhásszekrényt. A többi szobában nem hagytak semmit. A konyhából elvittek mindent.
A meghagyott néhány lábast és fazekat a földre kellett rakni főzés közben, mert nem hagytak egy asztalt sem a konyhában. Az előszobában beépített fogas volt, azt is ki akarták szedni, azzal, hogy az kimozdítható. Erre azt mondtam, hogy szedjék le az ajtókat és ablakokat is, mert azokat is le lehet szedni. Hosszú gondolkodás után, mégsem merték kiszedni a fogast a helyéből. Leszedtük az összes csillárt, függönyt. Összeszedték a szőnyegeket, elvitték a tűzifát, üres és tele hordókat, pincétől a padlásig mindent!
Egy borosgyáni asszony jött az egyik nap hozzánk egy nagy kaskával, megpakolva liszttel, cukorral, zsírral, kolbásszal.
Azt hallották, hogy mindenünket elvitték és szalmán, takaró nélkül alszunk a szobában. Megköszöntem nagyon a jólelkűségét, de nem fogadtam el semmit tőle. Megmutattam neki, hogy túlzottak a hírek felőlem, mert van még ágyunk és ennivalónk is. Ekkor még volt két lovam és egy kocsim
Az egész községben megindultak a foglalások és azután az árverések. Akiknek kocsijuk volt – tehát nekem is – minden második nap rendelkezésre kellett állni, és a végrehajtókat hordozni a községben is és a határban is.
Az egyik alkalommal este későn kaptam az értesítést, hogy reggel nyolc órára a Községházánál legyen a kocsim. Nem tudtam menni, mert az aratóm a szalmáját szállította éppen akkor a kocsival. Megbüntettek ötezer forintra, amit aztán megfellebbeztem és sikerült töröltetnem a büntetést.
Szerettem volna már megszabadulni a lovaktól, de nem volt szabad eladni. Magamnak kellett hajtani, mert akkor már nem volt alkalmazottam.
Egy alkalommal Ludadra vittem ki a végrehajtókat egy nagyon szegény újgazdához. A földosztásnál kapott 10 hold földet, mivel volt nyolc apró gyermeke. Csak az asszony volt odahaza. Volt két disznójuk az ólban, és volt körülbelül három mázsa kukoricájuk a padláson. Az asszony sírva könyörgött, hogy ne vigyék el tőlük a disznót és a tengerit, mert éhen halnak a gyermekeikkel együtt. Látni is lehetett a szörnyű szegénységet. A végrehajtók hajthatatlanok voltak, lefoglalták az egyik disznót és a tengerit.
Mikor otthagytuk a tanyát – a kocsin hátul ülve a karosülésen viháncolva mondták egymásnak, hogy azt hitte az az asszony, hogy majd megesik a szívük a siránkozására. A végrehajtók egyike fiatal nő volt, a másik fiatal férfi. Budapestről jöttek, mint gyári munkások, segíteni a termények elkobzásában. El lehet gondolni, hogy milyen szívvel fuvaroztam tovább ezeket a lelketlen embereket, akiknek az egész csak kaland volt, és nevetni tudtak nyolc ártatlan gyermek nyomorúságán.
Egy másik alkalommal a község szélén lakó nagyon szegény ember padlásáról kellett elszállítani a lefoglalt kukoricát. A szegény ember részes műveléssel kereste meg, a mintegy 12 mázsa kukoricáját. Az ember itt sem volt otthon. A végrehajtók azt akarták, hegy menjek én is segíteni, felszedni a kukoricát. Ezt én kereken megtagadtam. Arra hivatkoztam, hogy a lovakat nem lehet otthagyni őrizetlenül. Az igazság az volt, hogy nem voltam hajlandó segédkezni, egy embertelen rekvirálásban.
Ez a megalázó, embertelen szolgálat mindaddig folytatódott, amíg az egyik volt részesem belépett a termelőszövetkezetbe, és én ingyen nekiadtam a lovakat és a kocsit, amit ő bevitt a termelőszövetkezetbe. Így sikerült megszabadulnom a további örökös zaklatásoktól, ez persze csak a fuvarosi tevékenységemre értendő. A zaklatás állandósult másképpen.
Bírósági eljárás folyt ellenem: tejbeszolgáltatásért, terménybeszolgáltatásért, paprikatermesztés elhanyagolásáért, sikkasztásért, disznó-beszolgáltatásért, és más kihágási eljárás is folyt ellenem.
Ekkor volt az, hogy azért is megbüntették az embert, ha szabadon volt a kutyája, azért is, ha meg volt kötve. A kulákokat mindenért büntették. Az egyik rokonomat azért, mert a háza előtt az utcán, az árokban kutyaürüléket találtak, a másikat azért, mert a tanyáján a szél félrenyomta az árnyékszéket, a harmadikat azért, mert nem jó helyre tette a vizeshordót az asztagjánál, – de szabály arra nem volt, hogy hol lett volna jó helyen. Jöttek az óriási jövedelemadó kivetések. 25-30 ezer forint jövedelemadót vetettek ki rám. Természetesen a hatóság tisztában volt azzal, hogy ezt én nem tudom kifizetni, de éppen ez adott nekik lehetőséget arra, hogy minden ingóságomból kiforgassanak, mégpedig törvényes színezettel.
Amikor 1950-ben megkezdődtek ezek a vagyoni felszámolások, nekem teljesen adósság és egyéb terhektől mentes volt a vagyonom. Volt 95 katasztrális hold első osztályú földem három tanyával hat db lovam, négy ökröm, három tehenem, hat darab jövedék jószágom és vagy ötven sertésem.
1952 őszén már nem volt sem földem, sem jószágom, sem bútorom. Nem volt már semmi terményem, de volt ekkorára már hetvenhatezer forint adóhátralékom.
Egyedül a házam maradt meg, de csak úgy, hogy a házak államosításának idején, már nem volt az én nevemen, hanem a három leányom nevére át volt írva. Érdekes elmondanom, hogy a rendelet megjelenése előtti este, már megjelentek nálam a Lakásügyi Hivatal emberei és közölték velem, hogy a ho1napi naptól a házam állami ház, az államosítási törvény értelmében. Erre én nagy ártatlanul megkérdeztem, hogy milyen házról van szó, mert nekem nincs házam. Hát természetesen erről, ahol vagyunk, mondták ők. Ez nem az enyém, mondottam én, ez a három gyermekemé telekkönyvi tulajdonjoggal. Hogy erre milyen arcot vágtak, érdemes lett volna lefényképezni. Na majd meglátjuk, mondták, és leégve eltávoztak.
Elmondom még, hogy hogyan vádoltak meg sikkasztással. A végrehajtók a bútoraimmal együtt elvitték a rádiómat is. Nagyon hiányzott, mivel a híreket a nagyvilágból nem tudtam fogni. Megkértem egyik barátomat; Vas Lajost, adja nekem ideiglenesen kölcsön a saját rádióját, ő azt úgy is ritkán hallgatta. Írást is csináltunk róla, hogy meghatározatlan ideig nálam lehet a rádiója. A következő nap délutánján ismét jött a végrehajtó, és meglátta a rádiót. Én nem voltam odahaza. A feleségem mutatja neki az írást, hogy ez nem a mienk, hanem egy kölcsön rádió. A végrehajtó nem tudta mit csináljon, gondolkodott és elment. Este mondta a feleségem, hogy a végrehajtó nagyon nézte a rádiót. Erre én korán reggel hazavittem a rádiót a barátomnak, nehogy kellemetlenség legyen vele. Már nyolc órakor ott volt ismét a végrehajtó, hogy viszi a rádiót. Közöltem vele, hogy már nincs itt, hazavittem jogos tulajdonosának, ott megtalálhatja. Erre ő feljelentett sikkasztásért, mert az ő állítása szerint egy lefoglalt tárgyat vontam el az elvitel elől. Készített is egy hamis foglalási jegyzőkönyvet, amelyet egy községházi női alkalmazottal íratott alá, mint aki jelen volt a rádió lefoglalásánál. A tárgyaláson kérdést intéztem a nőhöz, hogy mikor volt ő az én lakásomon? Azt válaszolta, hogy ő még soha nem volt az én lakásomon. Kérdeztem tovább, hogy ott volt-e az én rádióm lefoglalásánál? Azt válaszolta, hogy nem volt ott, ő nem is látta az én rádiómat. Nyilvánvaló volt, hogy a jegyzőkönyv hamis, az ügyész azonnal el is ejtette a vádat.
Nekem azonnal vádat kellett volna emelnem a végrehajtó ellen, hamis feljelentés és hamis tanúzás miatt, de az akkori időkben ezt én nem láttam célszerűnek. A többi feljelentés alapján sem tudott soha a bíróság elítélni, mert azok is mind hamisak voltak. Megtörtént, hogy az egyik tárgyalásom előtt, a helyi pártszervezet vezetője felkereste a bírót, aki tárgyalta az ügyemet és azt mondotta a bírónak, hogy a párt elvárja, hogy ügyemben marasztaló ítéletet fog hozni. Erre a bíró felhívta a törvényszéki elnököt telefonon, hogy ezek után mitévő legyen. Azt a választ kapta, hogy ítélkezzen a törvénynek megfelelően és az igazságnak megfelelően. A bíróság ekkor is felmentett.
A bíró közvetve azt üzente, hogy jól tenném, ha itt hagynám Békést, mert a végtelenségig nem lehet a támadásokat kivédeni. Ekkor még volt három hold földem, annak a termését be kellett takarítanom. A másfél hold kalászost magam vágtam le, gyűjtőnek meg megfogadtam a békési református kántort. Szabályos hatósági szerződést kötöttem vele. Neki nehezebb volt a gyűjtés, mint nekem az aratás.
Ez 1952-ben volt. A termelőszövetkezetekbe nem lehetett belépni annak, aki a kuláklistán szerepelt. Velem szemben mindinkább erősödött a támadás. Sokszor már nem mertem odahaza sem aludni, jóbarátoknál, ismerősöknél aludtam.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969