2013. I-VI
 

A zsidókórházi orvossztrájk - 1931-1933
Németh György

1932. január 19-én, egy keddi napon, a Pesti Izraelita Hitközség fenntartásában működő Kaszab Aladár és Józsa Poliklinika, a Bródy József és Fanny Tüdőbeteggondozó Intézet és a Bródy Adél Gyermekkórház járóbeteg rendeléseinek 70 beosztott (subaltern) orvosa benyújtotta lemondását, azonnali hatállyal, így másnap már nélkülük kellett ellátni a rendeléseken megjelenő betegeket. Ezzel kezdetét vette a zsidókórházi orvossztrájk, mely jogi értelemben ugyan nem volt sztrájk, de a sajtó – beleértve a zsidó felekezeti sajtót is – előszeretettel nevezte annak, s kiemelte, hogy „Magyarországon ez az első eset arra, hogy orvosok ilyen sztrájkszerű lépésre határozzák el magukat”. Ez lényegében megfelelt a valóságnak. Az állásáról lemondott 70 orvos közül 22 tényleges állományban lévő al- és segédorvos, 22 címzetes segédorvos és 26 bejáró (externista) orvos volt. A kórházi gyakorlatban másutt ismeretlen címzetes segédorvosi cím birtokosának a magángyakorlat szempontjából hasznosuló presztízsét volt hivatva növelni munkája ellenértékeként. Ezek az orvosok hetente 2-3-szor, legtöbbjük azonban 6-szor, sőt 8-szor is órákat, félnapokat töltöttek rendelésen, mindezt fizetés nélkül (ún. fizetés nélküli vagy ingyenorvosként), de tulajdonképpen a zsidókórház – leszámítva a szimbolikus összegnek számító évi 2000 pengőt kereső igazgató-főorvost, illetve helyettesét – egyetlen orvosa sem volt fizetéses, ami persze nem jelentette azt, hogy ne lett volna javadalmazásuk, hogy kórházi munkájuk ne biztosított volna számukra jövedelmet. A sztrájk során konkrét követeléssel csak a 22 tényleges állományú orvos állt elő, a többi 48 (köztük 20 külföldön szerzett, de még nem nosztrifikált diplomás ) szolidaritást vállalt velük, illetve remélte, hogy így idővel maga is fizetéses állásba kerülhet. A mozgalom tagjai önmagukat „túlnyomó részt a tönkrement zsidó középosztály fiai”-ként határozták meg, akciójukat pedig „kenyér utáni jajkiáltás”-nak tekintették. Nagy részben harcteret jártak, nélkülözések és egyetemi üldözések után 4-10 éve szerezték meg diplomájukat.
Zsidókórháznak a Pesti Izraelita Hitközség központi igazgatás alatt álló egészségügyi intézményeit nevezték, a tulajdonképpeni kórház ennek csak egyik, de egyértelműen legfontosabb része. Budapest legnagyobb, ekkor 650 ágyas magánkórháza felszereltségben és műszerezettségben az egyetemi klinikákkal vetekedett (több vonatkozásban azokat meg is előzte), főorvosi kara nagy tudású, és az akkori átlagosnál jobb, a korabeli szóhasználat szerint szinte szanatóriumi körülményeket biztosított, nem csupán az I. és II. osztályú, de a közös kórtermekben fekvő III. osztályú betegeknek is. Élén 1925 óta Alapy Henrik igazgató-főorvos állt. Alapy e tisztségben Benedikt Henrik utóda volt, aki 1924-ben belgyógyászati osztálya vezetésének megtartásával igazgatói tisztéről lemondott, majd 1926 karácsonyának másnapján, mindössze 55 évesen önkezével vetett véget életének. Döntése sok találgatásra adott okot, köztük előkelő helyen szerepelt kapcsolatának megromlása a kórházfenntartó hitközséggel. Alapy kinevezésekor már idősnek számított (idősebb volt Benediktnél), és ha esetleg ambíciója lett volna is saját kórházpolitikát folytatni, a hitközség vezetői attól már kezdetben kedvét vették, mivel még a legjelentéktelenebb ügyekben is maguknak tartották fenn a döntés jogát. Ahhoz, hogy az általa vezetett kórházzal kapcsolatos stratégiai döntésekre is komolyabb befolyása legyen, a hitközség intrikáiban kellett volna részt vennie. Erre nem volt hajlandó. Nem úgy, mint a kórházon belüli tényleges hatalmat birtokló Acél (Aczél) Dezső igazgatóhelyettes-főorvos, aki Alapy utóda szeretett volna lenni (és 1936-ban lesz is, Lévy Lajossal közösen, de vele nem mindig összhangban), s hogy ezt kiérdemelje, készségesen tett eleget a hitközségi vezetők apróbb óhajának is.
A lemondás előzményei a Magyar Országos Orvos-Szövetség 1930. május 11-i miskolci rendkívüli kongresszusának az orvosi ingyenmunkát tagjainak megtiltó határozatáig nyúltak vissza. Az orvosszövetség lapjának következő évi július 15-i számában és a kórház hirdetőtábláján szokásos módon megjelent a Pesti Izraelita Hitközség zsidókórházi állások betöltésére (november 1-től) vonatkozó pályázati hirdetménye a kórház igazgató-főorvosának ellenjegyzésével, aki akkor történetesen az országos orvosszövetség alelnöki tisztségét is betöltötte. A hirdetmény az állások díjas vagy díjtalan voltáról nem tett említést, de mindenki teljesen természetesnek vette az utóbbit. November legelején, aznap, amikor kinevezésüket kézhez vették, megbízottaik felkeresték a budapesti orvosszövetség akkori főtitkárát, és megkérdezték, hogy a kongresszus határozata alapján joggal kérhetnek-e munkájukért fizetést. A főtitkár igennel felelt, mivel újonnan kinevezettekről volt szó. (A pontatlan megfogalmazás miatt az orvosszövetségnek értelmeznie kellett saját határozatát. Ennek során arra jutott, hogy az a már állásban lévőkre nem vonatkozik.) Ingyenes orvosi állásokra pályázati hirdetmény tehát orvosszövetségi tag ellenjegyzésével meg sem jelenhetett volna, nemhogy az alelnökével, illetve ha megjelent, orvosszövetségi tag nem pályázhatott. Mindezek következtében a történtek úgy voltak értelmezhetők, hogy a pályázat kiírása során csupán megfeledkeztek a fizetésről (e momentum a későbbiek során még komoly jelentőségre tesz szert). A megbízottak azt is megkérdezték, hogy elutasítás esetén számíthatnak-e a budapesti orvosszövetség támogatására. A felelet erre is igen volt. Sőt több ennél: kimondott biztatást kaptak. A sztrájkba szinte beugratták őket, értelmezik át ezt majd 1932 kora őszén, miután elfogyott a támogatás, cserbenhagyatva.
Az orvosok első értekezletüket, melyen 21-en voltak jelen, 1931. november 5-én tartották. Egy hét múlva, 12-én kérvényt nyújtottak be a hitközség elöljáróságának pénzbeli és ebéd illetményben való részesítésükért. Előtte bemutatták kérvényüket az igazgatónak és helyettesének, „akik azt úgy orvosi és emberi szempontból jogosnak és méltányosnak találták”, s nem tettek kísérletet a benyújtás megakadályozására. Indokolásuk szerint munkájukért javadalmazást kérni számukra egzisztenciális kényszerré lett, mivel „a gazdasági viszonyok közismert leromlása következtében kereseti viszonyaink oly fokú rosszabbodása következett be, hogy közülünk számosan a legsúlyosabb megélhetési gondokkal küzdenek”. Nem csak a hitközségtől, de a betegektől sincs semmi néven nevezendő jövedelmük, olyannyira – panaszkodnak – hogy „effectiv kiadásaik”, utazás a kórházba, ottani munkájukkal kapcsolatos telefonok stb. sem térülnek meg. Pedig – céloztak rá –akár lehetne is jövedelmük a betegektől, mivel a kórház röntgen- és vegyilaboratóriumában, illetve a fizikoterápiai intézetében megfordulók zöme az ő vizsgálataik után és beutalójukkal kerül oda, s az ott dolgozó kinevezett és nem kinevezett orvosoknak egyaránt, és – teszik hozzá – nagyon helyesen „a betegektől befolyó összegekből részben százalékos, részben fix több-kevesebb jövedelemben van részük”. De nem részesedést szeretnének. S nem azon sérelem orvoslását, hogy a rászoruló orvosok díjtalan ebédeltetésére létrehozott alapítvány ily irányú egyéni kérelmeiket visszautasította. Amit kérnek, az a rendelésekre tényleges állásba kinevezett orvosoknak fix fizetés és ebéd, illetve közülük azoknak, akik utóbbira nem tartanak igényt, annak önköltségi ára. Továbbá kérik azon címzetes és externista orvosok számára – mivel a mai betegforgalom mellett nélkülük a rendelések technikailag nem lennének lebonyolíthatók vagy annak a betegellátás látná kárát –, hogy közülük a legalább két év óta bejárók főorvosai rendelkezésére, rendelésenként és számuk figyelembevételével meghatározott összeget bocsássanak, melyet azok belátásuk szerint közöttük feloszthatnak. Végül kérik az elöljáróságot, hogy „a fizetések összegszerűségének megállapítására megbízottainkat tárgyalásra meghívni szíveskedjék”.
A zsidókórház rendelőinek beosztott orvosai nem csupán aktuális egzisztenciális problémáikra, hanem a múlt gyakorlatára is hivatkoztak. A szóban forgó orvosok ugyanis 1924-ig (s legalább az I. világháború kezdetéig visszanyúlóan) részesültek fizetésben, ami ha nem is volt túl magas, de legalább a bejárás költségeit fedezte. Fizetésük a korona elértéktelenedésével azonban szinte semmivé foszlott, végül már egy villamosjegyre sem volt elegendő, de akkor „az általános gazdasági és kereseti viszonyok még megengedhették az orvosi karnak azt a luxust, hogy jótékony intézményeknél fizetés nélkül fejthesse ki emberbaráti tevékenységét”. A hitközség akkor ígéretet tett a fizetések rendezésére, de addig is, míg az megvalósul, „fizetésének pótlására és munkájuk némiképp való honorálására, a főorvosi kar, egyes helyeken, rövid ideig spontán juttatott sajátjából a subaltern orvosi karnak jövedelmet”. Az ígéret azóta sem teljesült, a főorvosok rövid átmeneti időre szánt kezdeményezése pedig elhalt. A kérvény nem hivatkozott és utalást sem tartalmazott az Országos Orvosszövetség 1930. május 11-i határozatára.
A kérvényt aláíró orvosok tudták, hogy nagy fába vágják fejszéjüket: mielőtt a hitközség elöljáróságához kérvényüket benyújtották, november 10-én kötelezvényt (reverzális) írtak alá, melyben ígéretet tettek, hogy „a zsidókórházi rendelések orvosainak fizetési mozgalmában részt veszünk, s az ezzel kapcsolatosan hozott többségi határozatoknak mindenben alávetjük magunkat”. Az első presszió már november 16-án érkezik. Aznap szokatlan gyorsasággal fogadta 18 fős küldöttségüket Stern Samu, a hitközség nagyhatalmú elnöke, de csak azért, hogy rájuk ijesszen. Nem sikerült. A történtekre évtizedekkel később visszaemlékező Spät István szerint Stern kijelentette, hogy „azért van a kórház, hogy az orvosok ingyen dolgozzanak, és ha volna a hitközségnek pénze, akkor sem adna egy fillért sem”. Ez sokkoló élmény volt, s bizonnyal szerepet játszott abban, hogy szükségesnek látták már másnap másolatban megküldeni a hitközség választmányi tagjainak memorandumukat. A kísérőlevélben megemlítették, hogy a hitközség elnöke „küldöttségünk előtt az akciónkkal szemben teljesen elutasító álláspontra helyezkedett” (az ekkori elutasítás állandó jelzője a rideg lesz a következő hónapokban), és „arra a nem várt esetre, ha akciónkból kifolyólag a hitközség közülünk akár egyéni, akár tömeges elbocsájtásunkat eszközölné”, az orvosszövetségtől kérni fogják az állásaikra a cavate kimondását, beleértve kórházi osztályos orvosokkal való helyettesítésük tilalmát. De a cavatét akkor is kérni fogják, ha a hitközség elutasító magatartásából nem engedne.
Volt azonban, aki melléjük állt. A Hitközség következő közgyűlésén Blum Simon orvos indítványt terjesztett be, mely a hitközség rendelőintézeteinél alkalmazásban álló beosztott fiatal orvosoknak fizetés megállapítását javaslata, de ezt a nagy többség elutasította.
Az orvosok számára a meghátráláson kívül csak a harc maradt, de előbb biztosítani kellett a hátukat. Beadványban kérték a budapesti orvosszövetséget, hogy képviseletükben kezdeményezzen és folytasson tárgyalásokat a Hitközséggel, kudarc esetén pedig, ha lemondanának, tiltsa meg tagjainak az így megürült állások elfogadását, azokra mondjon ki cavatét. Mivel a tárgyalások eredménytelenek maradtak (bár meg nem szakadtak), ezért a budapesti orvosszövetség 1932. január 8-i választmánya kimondta a feltételes cavatét. Határozatukban azonban hangsúlyozták, hogy a hitközség jóhiszeműen járt el, ezért nem büntethetik azzal, hogy a kongresszusi határozatra hivatkozással az orvosokat lemondásra kényszerítik. Ha viszont az orvosok saját döntésükkel állásaikról lemondanak, s ezzel kirobbantják a konfliktust, melléjük állnak és új határozatban mondják ki megürült állásaikra a cavetét.
1932. január 12-én a fizetési akcióban résztvevő orvosok értekezletet tartottak a kórház ebédlőjében. Meghívottként, mint az igazgatóság megfigyelője, jelen volt az egyik rendelőfőorvos is.. A beszámolót tartó Spät István kitért arra, hogy az országos orvosszövetség akciójuk országossá fejlesztését szorgalmazza. Sőt, annak már mutatkozik hatása, több ingyenrendelőben mozgalom indult, két jelentősebbnek számítóban pedig már van is eredmény: a református felekezeti Bethesda már fizeti orvosait, az Apponyi Poliklinika pedig beállította jövő évi költségvetésébe az orvosi fizetéseket. Közölte, hogy még van némi esély a megegyezésre, mert Grosch főtitkár (akit felhatalmaztak, hogy a legvégső határig engedményt tegyen) még tárgyal a hitközséggel. Ennek ismeretében az értekezlet úgy határozott, hogy lemondásukat a hét végéig (16-ig) függőben tartják, de ha addig Grosch tárgyalásai nem vezetnek eredményre, illetve nem érnek véget, lemondanak.
Az értekezleten megvitatták az Egyenlőség, a hitközség félhivatalos lapja a hitközség legutóbbi választmányi üléséről szóló tudósításának egy részletét is. A tudósítás szerint Rosenák Miksa orvos szóvá tette az orvosok mozgalmát, és „zúgó helyeslés közt jelentette ki … hogy méltatlan dolog volt a fiatal magyar zsidó orvosoktól, hogy egy nem zsidó fórum, az Orvosszövetség elé vitték a zsidó hitközség belső ügyét”. Ezzel végül is azt mondta ki, hogy egy magyar zsidó orvosnak elsősorban zsidónak kell lenni, s legfeljebb csak másodsorban tekintheti magát az egyetemes magyar orvostársadalom tagjának. Ezen megütköztek, különösen azért, mert Rosenák annak a „nem zsidó fórum”-nak – a budapesti orvosszövetségnek – is választmányi tagja volt, mely elé az ügyet vitték. Ellenlépésként nevezett ellen etikai eljárást kezdeményeztek a budapesti orvosszövetség elnökségénél. E disszimilációs presszió kulcsa a hitközség viselkedésének megértéséhez: nem egy munkajogi vita, nem egy bérharc egyik szereplőjének tekintette önmagát, hanem olyan államnak, mely ellen lázadás tört ki. A lázadást pedig, ha már csírájában elfojtani nem sikerült, a rendelkezésre álló eszközökkel le kell verni. A hitközséget a konfliktus egész ideje alatt ez vezette, és soha nem az, hogy a másik fél számára is elfogadható megoldást találjon.
A következő értekezletre egy hét múlva, január 19-én került sor, és ismét jelen volt az igazgatóság megfigyelője. Spät és Benedek László (aki 1945-ben kommunistává és a zsidókórház igazgatójává lesz, s a Hitközség pártellenőrzés alá vonásának kulcsfigurája, majd 1956 után engedéllyel Nyugat-Európába – nem Izraelbe! – emigrál) beszámolt Grosch és a hitközség elnökségének 15-én folyt tárgyalásáról. Ezen a hitközség azt a konkrétum nélküli ígéretet tette, hogy a következő pénzügyi évben (november 1-től a következő év október 31-ig) generálisan rendezi a problémát. Erre most azonnal nincs módja, de szorgalmi ösztöndíj alakjában fél év alatt 300 pengőt juttatna számukra, de hogy mikortól folyósítaná, azt egyelőre nem tudta megmondani. A további tárgyalások feltételéül szabta viszont a feltételes cavate visszavonását. Az értekezleten résztvevők mindezt csak a hitközség időhúzásaként értékelték, s csak azért nem nyújtották be már előző nap lemondásukat, mert még utoljára intervenciót kísérelt meg a Hitközség életében szerepet játszó néhány orvos és Gál Jenő országgyűlési képviselő. Ennek eredménytelensége után már nincs mire várni. Az értekezlet másnapi hatállyal döntött lemondásukról és a lemondólevél átadására hattagú küldöttséget választott, valamint határoztak a távollévők és a sajtó tájékoztatásáról.
A hitközség elöljáróságához címzett lemondólevelükben azzal indokolták lemondásukat, hogy „súlyos anyagi helyzetünk a további ingyenes orvosi munka vállalását lehetetlenné teszi”, továbbá, hogy így kívánnak érvényt szerezni az országosszövetség tagjainak ingyenes orvosi állást és munkát megtiltó 1930. május 11-i határozatának – erre az 1931. november 12-i kérvényükben még nem hivatkoztak. Tudatták továbbá, hogy birtokában vannak a budapesti orvosszövetség választmánya január 8-án hozott azon egyhangú határozatának, amely kimondja, hogy lemondásuk után állásaikat, illetve munkakörüket tilalom alá helyezi, azt orvosszövetségi tag nem vállalhatja. Befejezésül pedig kijelentik, hogy tisztában vannak a lemondásuk következtében a szegénybeteg-ellátásban beálló zavarokkal, de ezért a felelősséget teljes egészében a hitközség elöljáróságára hárítják, „mely fizetési kérelmünkkel szemben tanúsított rideg elutasító magatartásával ezen végső elhatározásunkat kikényszerítette, dacára annak, hogy az orvosi kar mindent elkövetett a szegény betegek érdekében”.
A zsidókórházi orvosok állásukról való lemondására felfigyelt a sajtó és azt többségében támogatásáról biztosította. A legélesebben a szociáldemokrata párt napilapja, a Népszava fogalmazott. A lap a Hitközség vezetőit antiszociális magatartással, az orvosok döntésének kiprovokálásával vádolta, mert az nem vállalta a mindössze 30.000 pengős pluszkiadást, „ugyanakkor, amikor milliókat költött a maga Lillafüredjeire”, s kijelentette, hogy a „dúsgazdag hitközség nem követelhet ingyenmunkát a mai időkben senkitől, de legkevésbé orvosaitól”. Kulturszégyennek nevezte és felelőssé tette, hogy „a szegény betegek orvosi ellátásának egyik fontos tényezője megszűnt”, s ennek kapcsán hangot adott azon elvi meggyőződésének, hogy „a szegény betegek rendes orvosi ellátása közfeladat, amely nem nyugodhatik egyes magánalapítványok szeszélyes jótékonyságán vagy belátástalanságán”. Az orvosproletárok állásukról való lemondását helyeselte, s biztosította őket arról, hogy a munkásság nem nézi közömbösen küzdelmüket, s marxista alapállásából következően megállapította „egy túlsó oldali lapnak a közelmúltban erről írt megjegyzéseivel szemben, hogy az orvosokat éppen nem a felekezeti összetartás illúziói kapcsolják harcközösségbe, hanem mindezen mesterséges megkülönböztetéseken fölülálló gazdasági érdek.” Befejezésül kifejezte reményét, hogy a „hitközség vezetősége nem feszíti tovább a húrt és nemcsak az orvosok, de a betegek érdekében is haladéktalanul teljesíti az orvosok teljesen méltányos és jogos kívánságait.” A lapok zöme azonban ezzel szemben inkább a középosztályhoz tartozó diplomások társadalmi lecsúszás elleni harcát állította a középpontba. A konzervatív liberális, magát a Tisza István-i hagyományok őrzőjeként meghatározó Újság viszont meglehetősen részletesen és megértően taglalta a Hitközség álláspontját, de legalább szerény terjedelemben helyt adott a lemondott orvosok egyik (név szerint nem megnevezett) vezetője nyilatkozatának. Összességét tekintve a lapok többsége a sztrájkolók mellé állt, és a Hitközség ellen foglalt állást.

(A Hitközség álláspontja) 1. érv: az anyagi helyzet. A Hitközség elutasító álláspontját részletesen kidolgozott érvrendszerrel támasztotta alá. Legfontosabb érve anyagi természetű volt: a Hitközség „a mai súlyos viszonyok között egyáltalán és semmiképpen sincs abban a helyzetben, hogy a díjazást kívánó orvosok kérelmét teljesíthesse”, aminek bizonyságául elsősorban a hiány nagyságát hozta fel. A viszonyok súlyossága kétségtelenül tény: az 1920-as évek nagyon is relatív konjunktúrájának már vége szakadt, 1931-ban a gazdasági világválság elérte Magyarországot, és a helyzet hónapról hónapra súlyosbodott. Ez természetesen súlyosan érintette a Hitközséget is, melynek közadók módjára behajtott bevételei csökkentek, emiatt alkalmazottai, tisztviselői egy részét elbocsátotta, akit lehetett nyugdíjba küldött, a maradók fizetését csökkentette, intézményi kiadásait visszafogta stb. Az egész országban ez történt. A zsidókórház deficitje az ekkor ismert előzetes adat szerint az 1931-es pénzügyi évben 88 ezer pengőt tett ki (a végleges adat ennél kissé több lesz, megközelíti a 89 ezer pengőt), ami jelentős összeg, de eltörpül a 2 milliós forgalomhoz képest. A hiány nagyobbik része is az állami szubvenció visszafogásából származott, melyet 65 ezerről 22 ezer pengőre csökkentett a főváros. Fontos hangsúlyozni, hogy a zsidókórház nem jótékonysági intézmény volt (még ha akként is alakult), fenntartásának költségeit nagyrészt maga keresi meg, a betegek maguk fizetnek az ellátásukért (bár ennek egy része nehezen behajtható, és valamennyit idővel le kell írni), a biztosítottak után a biztosítójuk (OTI, MABI stb.), a szegény betegek után fizet az állam, s a fenntartó feladata a hiányzó összeg pótlása.
A hiányra hivatkozást a sztrájkolók egyrészt azzal utasítottak vissza, hogy azt nem az ambulanciák okozzák, ahol ők tevékenykednek, mert bár mérleg szerint ott is hiány van, de a mérleg bevételi oldalán a Röntgen-labotatórium és fizikoterápiás intézet 70 ezer pengős bevételéből nem szerepel egyetlen fillér sem, holott annak bevételei jórészt az ambulanciákról küldött betegektől származik, így azokat illetné. (Tehát az ingyenrendelő ingyenessége számos esetben úgy értelmezhető, hogy a diagnózis és a felülvizsgálat ingyenes, a helyileg másutt folyó kezelésért fizetni kell.) Másrészt, s ezt sokkal fontosabbnak tartották, a jótékony adományozó csak akkor tüntetheti fel e színben magát, ha adománya működtetéséről is gondoskodik, jelen esetben a rendelőibe orvosokat alkalmaz, mert különben az ingyen dolgozó orvosok (is) adományozók (társadományozók). A jótékonykodás erkölcsi hozadékát azonban nem szokás megosztani.
A fizetéskérelem elutasításának fő oka azonban nem az anyagiak hiánya volt – a Hitközség más felekezetekhez képest válságos időkben is dúsgazdagnak számított – hanem a presztízs, és mert elvi alapon nem akarták elismerni, hogy az orvost fizetés illeti meg. A Hitközség attól félt ugyanis, ha ezt egyszer elismernék, olyan nyomás nehezedne rá a fizetések emelésére, melynek nem tudna ellenállni. A zsidókórház orvosainak ha nem is volt fizetésük, volt jövedelmük. Két forrásból is: a kórházon belüli és kórházon kívüli betegektől. A kórházi betegek által gyógyításukért fizetett díjak egy részét az orvosok között osztották szét, a rájuk jutó hányad az osztályos hierarchiában betöltött helyük szerint volt előre rögzítetten meghatározott. Ezen felül különszobás betegeikkel szabadon megállapodhattak díjazásukban. A kérhető díj mértéke szakmai hírnevüktől függött, szakmai hírnevük pedig nagyrészt, ha nem is teljes mértékben, a hierarchiában elfoglalt helyüktől. Kórházon kívüli jövedelmük abból származott, hogy kórházi működésükkel kórházon kívüli magánpraxisuk beteghez juthatott (pl. utókezelés), illetve a kórházi működés, különösen a főorvosi cím olyan presztízst jelent, ami kórházon kívüli magánpraxisukba vonzotta a betegeket. A kórházi hierarchia merevsége nem holmi porosz beütés, hanem a szereplők legsajátabb érdeke. S ez a zsidókórházban sokkal erőteljesebb volt, mint a közkórházakban.
Bár a hitközség kórházát jótékonysági intézménynek tüntette fel, csak eredetében volt az. A hitközség-állam államkapitalista nagyberuházása is volt, melytől nem profitot vártak el (az a jótékony jelleggel való ütközése miatt megmagyarázhatatlan lett volna, s az állami szubvenciókért való kilincselés is lehetetlenné tette volna), de azt igen, hogy legalább eltartsa önmagát és személyzetét. A hitközség-védjegy a kórházba hozta az átlagnál módosabb magyarországi zsidókat, a szakmai hírnév pedig a nem zsidókat. Mivel a bevételek döntő hányada magánbetegektől jött (a betegek fele I. és II. osztályú volt, akik magasabb ápolási díjat fizettek és a főorvoson keresztül ők fizették a teljes orvosi személyzetet; a fővárosi közkórházakban a különszobás betegek aránya a betegforgalom 5 százalékát jelentette, s ott nem volt ún. szanatóriumi osztály. A teljesítményeket – intézményi fék híján – fel lehetett pörgetni, sőt ez utóbbi józan elvárás is volt. A zsidókórház gazdálkodása felekezeti jellege ellenére (illetve részben ezért) lefölöző jellegű volt. Az ország többi kórházának problémái, néhány magánszanatórium kivételével, egészen mások voltak. A zsidókórház működése nem általánosítható szisztéma; sziget volt a tenger közepén, s azért lehetett az, mert tenger vette körül.
A díjazatlan orvosok miatt a zsidókórházban a közös kórtermi, III. osztályú betegek napi ápolási díját alacsonyabban lehetett megállapítani, mint a főváros kórházaiban. Budapest közigazgatási bizottságának 1933. január 9-i ülésén Peyer Károly indokolatlanul magasnak nevezte a főváros kórházainak napi 6,20 pengős ápolási díját. Az OTI (Országos Társadalombiztosító Intézet) saját betegeit inkább a zsidókórházba, az újpesti kórházba vagy a poliklinikára szállíttatja, ahol a napi ápolási díj csak 4,35 pengő, emiatt pedig egy év alatt másfélmilliós veszteség érte a fővárost – mondta. Csilléry András tiltakozott azon vád ellen, hogy a főváros kórházai rosszul gazdálkodnak, s megjegyezte, hogy „könnyű ott olcsó ápolási díjat megszabni, ahol ingyen dolgoznak az orvosok, mint a zsidókórházban”. Ez ellen Dési Géza országgyűlési képviselő – aki jelentős szerepet játszott az izraelita felekezet életében is – ingerülten tiltakozott, s hazugságnak nevezte. Az indulatok elszabadultak, „egészen szokatlan lárma” keletkezett, aminek „a főpolgármester erélyes csöngetése vetett véget”. Csillérynek volt igaza.
Számos arra utaló jel van, hogy a zsidókórház nagyon is profitábilis vállalkozás volt. Néhány évvel azelőtt, még a konjunktúra tetőpontján a hitközség 200 ezer angol font (5,6 millió pengő) kölcsönt vett fel londoni bankoktól. Ebből 2,1 milliót kórházának bővítésére költött. Ez az összeg a kórház bővítése után – ahogy az Egyenlőség 1931. március 7-i száma Stern Samu egyik beszédét idézte az „évi kamatánál többet jövedelmez. … Ezek a beruházások jövedelmezővé tették a 2,100.000 pengőt.” A gazdasági válság természetesen a jövedelmezőség visszaesésével járt, de ez komoly pénzügyi nehézséget nem jelentett, a visszaesést igazán az orvosok érezték meg (érthető okokból az egyébként I. és II. osztályú betegek közül sokan alacsonyabb osztályú ellátást kértek, ami természetesen a kórházi körülményekre, nem a gyógyítás orvosi tartalmára vonatkozott). Kérdés, hogy hová lett a zsidókórház működésének haszna. A sztrájkoló orvosok mellé álló, a hitközség magatartását „Síp-uccai kultúrbotrány”-nak minősítő, s emiatt Stern Samu elnök és Eppler Sándor ügyvezető-főtitkár lemondását követelő hitközségi ellenzéki lapok két dolgot valószínűsítettek. Az egyik, hogy a kórházra terhelik egyéb hitközségi intézmények költségeinek egy részét, amivel eltűntetik a hasznot, a másik, amire jó okkal csak céloznak, hogy elsikkasztják. A zsidókórház költségvetésének „furcsaságairól” jelentek meg írások, melyek a hiány okát kutatják, és olyan kérdéseket tesznek fel, hogy miért mutat az 1932. évi költségvetés majd minden tétele jelentős emelkedést az előző évihez képest. Sokallják például a 40 ezer pengőt telefonálásra – az előző évben még csak fele volt – ami napi ezer hívást jelent („Ilyen forgalmat még egy kisebb város telefonközpontja sem csinál”), a villanyszámla 40 ezerről 60 ezerre pengőre emelkedését, szakértőkre hivatkozva elképzelhetetlenül magasnak tartják a fűtésre szánt 70 ezer pengőt, s már a tavalyi 10 ezer pengő is sok edénybeszerzésre, nemhogy az idei 13 ezerre pengő („Úgy látszik, hogy a kórházban minden edényt összetörnek”), kifogásolták, hogy 43 ezer pengő ún. vegyes kiadást, bár az igen tekintélyes összeg, nem részletezik stb.
Vannak arra utaló jelek, hogy a sztrájkolók nagyon is tisztában voltak azzal, hogy a Hitközség manipulálja a zsidókórház mérlegét. A Hitközség elérte, hogy a Magyar Rádió beolvassa a sztrájkkal kapcsolatos kommünikéjét. Erre levelet fogalmaztak a Magyar Rádiónak, melyben a hallgattassék meg a másik fél is elve alapján válaszuk beolvasását kérték. Ebben szerepelt az a mondat, hogy „A deficit hangoztatására meg kell állapítanunk, hogy a kórház effektíve tekintélyes hasznot hoz.” A Spät-iratokból nem derül ki, hogy a levelet elküldték-e, s ha igen, azt beolvasták-e? Azt, hogy a zsidókórház valójában nem veszteséges – így fizetésük folyósításának anyagi akadálya valójában nincs – s azt csak a mérleg meghamisításával érik el, olyan ütőkártya volt, amit kijátszani, úgy tűnik, nem akartak.
2. érv: jótékonyság. Gyakran volt hallható az az érv, hogy a zsidókórházi ingyenrendelés fenntartásának forrása a jótékonyság, s méltánytalan a jótékonykodót erején felüli adakozásra bírni. Erre az volt a felelet, hogy a „hitközség anyagi fedezetét nem egyedül a jótékonyság adja … hanem a közadók módjára befolyó adók.” Ez nagy előny azon ingyenrendelőkhöz képest, melyek fenntartása valóban csak jótékonyságon alapul.
3. érv: sok az orvos. További érv volt, hogy ez a helyzet egyáltalán azért állhatott elő, illetve azért ilyen mértékben, mert „a Zsidókórházban hatszor annyi orvos működik, mint amennyire általában a magyar kórházi viszonyoknak megfelelően szükség lenne”. A hitközség azzal érvelt, hogy tekintet nélkül a kórház tényleges orvosszükségletére, arra törekszik, hogy minden zsidó orvosnak legyen módja klinikai gyakorlatra szert tenni és orvosi tudását továbbképzéssel gyarapítani, mivel a háború után a zsidó vallásúakat már nem bocsátják be a klinikákra és közkórházakba, ezért hatalmas vetélkedés folyik az álláshelyekért, még ha az ingyenes is. Ez az újabb antiszemita utalás sem felelt meg a valóságnak, a sztrájkoló orvosok – akiket mindez a legsúlyosabban kellett volna, hogy érintsen – soha még csak utalást sem tettek ilyen problémára. Viszont panaszkodtak, hogy munkájukat alig győzik, s egyáltalán nincs létszámfeleslegük. Valójában az ambulanciák rendelésére a kevés végzett orvos közül alig volt vállalkozó az alorvosi és segédorvosi állások betöltésére. A sztrájk nyomán gyakorlatilag összeomlott a rendelőintézet, a „főorvosi kar igen nehéz helyzetbe jutott, igyekszik munkáját ellátni, de egy ember nem tud 5-6-8 helyett dolgozni.” Ez ilyen és hasonló sajtótudósítások egyértelműen bizonyítják, hogy nem volt sok orvos a zsidókórház rendelőintézetében.
4. érv: továbbképzési lehetőség. A hitközség azt is hangsúlyozta, hogy a zsidókórház továbbképzési lehetőséget ad az orvosoknak, támogatja őket a szakorvosi cím megszerzésében. Azonban a rendelők legnagyobb részében teljesített szolgálattal szakorvosi cím nem szerezhető, ráadásul az ott dolgozó orvosok legnagyobb része már egyébként is szakorvos volt. A továbbképzés lehetővé tételéért hálásak, de az a hitközségnek fillérjébe sem kerül, azt a főorvosok anyagi ellenszolgáltatás nélkül végzik. „A tanulás lehetőségének megadása különben is egy erkölcs testületnek, mint a hitközségnek …. kötelessége, mert az orvosok továbbképzése a köz részére jobb orvosokat … ad, ami eminens közérdek. Ezt a közérdeket szolgálni és ugyanakkor a tanulást, mely mindig zsidó vonás volt, ellenértékül megszolgált munkadíjjal szembeállítani véleményünk szerint nem egyeztethető össze azzal az erkölcsi tőkével, melyet a zsidó hitközségnek mindig és mindenütt reprezentálnia kell.”
A Hitközség azt igyekezett a zsidó közvéleménnyel elhitetni, hogy „a vitában kizárólag olyan zsidó orvosokról van szó, akik a hitközség gondoskodása folytán jutottak hozzá a törvényben előírt és máshol meg nem szerezhető gyakorlat megszerzéséhez. … nem tudták volna megszerezni a szakorvosi címet és jelleget, ha a zsidó hitközség nem áll mögöttük nyitott szívvel és – nyitott zsebbel”. Ez dezinformálás, egyszerűen nem felel meg a valóságnak.
Eleinte kimondott dezinformálás jellemezte a Hitközséget. Alapy igazgató-főorvos január 20-án azt fejtegette, hogy „még a fogorvosi szakképzésért dolgozó orvosgyakornokok is lemondtak állásukról, holott annyian jelentkeztek a tíz dolgozó helyre, hogy két-három évre előjegyzéseink vannak. A fogászati klinikán kívül tudniillik csak a mi kórházunkban engedték meg továbbra is a fogorvosi szakképzést.” A másnapi számban ezt úgy kellett helyesbíteni, hogy a Kaszab Aladár poliklinikán fogorvosképző tanfolyam működik, melynek hallgatói vannak, s nem gyakornokai, másrészt egy 1926. évi népjóléti miniszteri rendelet e tanfolyamokat ingyenessé tette, ami miatt nem lehetett volna a hitközség érdemének beállítható az 1000 pengős díj helyetti ingyenességet, ahogy azt Alapy egy nappal előbb tette. Végül pedig az egyetemi fogklinikán kívül hasonló tanfolyamok működnek a Charité poliklinikán és az Irgalmasrend kórházában, hozzájuk képest erre jogot később kapott a zsidókórház, miután vállalta az ingyenességet.
5. érv: másnál nem lépnek fel. A Hitközség egyik, talán a legtartósabb érve az volt, hogy az orvosszövetség csak a Hitközség ellen lép fel, míg más ingyenrendelők ellen nem, sőt továbbment: „hajlandó kórházaiban az orvosi állásokat díjazott állásokra átszervezni, ha az orvosszövetség ugyanazzal a szigorúsággal és határozottsággal keresztülviszi, hogy más egészségügyi intézményekben, tehát a poliklinikákon, közkórházakban, se az egyetemi klinikákon ne dolgozhassanak többé nem díjazott orvosok. Az izr. hitközség hangsúlyozza, hogy nem nyugszik bele abba, hogy éppen az ő nagy áldozatokkal fenntartott kórházait és ambulanciáit diszkreditálják.” Az orvosszövetség azonban csak ott tudott az általánosságon túl fellépni, ahol az ingyenrendelőn belül olyan mozgalom indult, melyet támogatni lehetett. S ez a helyzet konkrétan a zsidókórház orvosainak fizetési mozgalma volt.
6. érv: nagy arányban keresztényeket ápolnak. A hitközségnek a nem zsidók felé irányuló propagandája erőteljesen hangsúlyozta, hogy a zsidókórházban kezeltek többsége keresztény: 1931-ben a kórházban és rendelőintézetben 72 ezer betegeket kezeltek, melyek közül 47 ezer, közel kétharmaduk keresztény volt (ebből a kórházi részben valamivel 50% alatt). Ez persze azt is jelenti, hogy a zsidókórházban felekezeti megoszlás szerinti statisztikát vezettek a betegekről, melyet egyetlen más gyógyító intézmény sem tett meg, s ez joggal keltett visszatetszést, mivel a betegek megkülönböztetése ellentétes volt a gyógyítás éthoszával. A jótékonykodás erőteljes hangsúlyozása annak elfogadtatását szolgálta, hogy a hitközség, illetve a zsidóság a zsidókórház fenntartásával legnagyobbrészt nem is zsidóknak, hanem keresztényeknek segít, az „antiszemiták” bérmozgalom-támogató politikája keresztény szempontból kontraproduktívvá válhat, mivel a keresztény betegek ellátását fenyegeti. A keresztény betegek ellátása azonban, mint láttuk, épp úgy jövedelemszerző tevékenység, mint a zsidóké (a kórházi részen közvetlenül, a rendelőkben közvetve).

(Az antiszemiták összesküvése) A hitközség sajátos logikával az antiszemitizmus vádjával is előhozakodott. Kifogásolta, hogy az orvosszövetség csak a hitközség ellen támaszt követelést, ha ezt nem elszigetelten tenné – „amiből esetleg a felekezetieskedés gyanúját kovácsolhatnák” – hanem valamennyi magánkórházzal és rendelővel szemben, akkor ő is hajlandó lenne november 1-től a szóban forgó állásokat díjazottakká alakítani (ezzel óvatlanul beismerte, hogy nem az anyagi ok az elsődleges). A Hitközség ezzel, ha nem is nyíltan, azzal vádolja az orvosszövetséget, hogy a zsidókórház beosztott fiatal orvosai bérharcának támogatását antiszemitizmus motiválja, miközben az országos orvosszövetség egyik alelnöke szinte mindig zsidó (a január eleji tisztújításig éppen Alapy Henrik), s mind az igazgatótanácsban, mind a választmányban a zsidók jelentős arányban jelen vannak, a budapesti orvosszövetség esetén pedig ez még inkább igaz. És e testületek megosztottság nélkül támogatják a vezetés lépéseit. Ráadásul már régen lecsengett az 1920-as évek elejének antiszemita hulláma, a numerus clausus faji kitételét évekkel ezelőtt eltörölték (1928), és sem a gazdasági válság nem mélyült el még annyira és Németországban élén sem Hitler áll még, hogy újbóli megerősödése táptalajra leljen. A zsidóság szempontjából ez nyugodt, békés időszak, s még inkább az lesz Gömbös Gyula 1932 őszi kormányra kerülésével. Az egyetemeken ugyan néha még elcsattan néhány pofon, de kevesebb zsidóhecc történik, mint az összes környező országban (beleértve Ausztriát és Csehszlovákiát), s a kormány azok ellen erőteljesen fellép, a jobboldali diákszervezetek, a Turul és a Csaba pedig nyilatkozatban határolódik el a rendbontóktól. Kérdés, ha semmi tárgyi alapja nincs, miért játssza ki a Hitközség az antiszemita kártyát? A válasz talán abban található, az, hogy a veszélyérzet felkeltésével próbálja az asszimilációt akadályozni vagy visszafordítani, vagy egyszerűen a zsidó vallástalanodás útját állni. A Stern Samu nevével fémjelzett hitközségi vezetés hatalmi monopóliuma sokkal inkább megőrizhető, ha a mindenünnen leselkedő zsidóellenesség elleni küzdelem harcosaként tudja láttatni magát. De az antiszemita kártyát nem csak, sőt nem is elsősorban a nem zsidók ellen, hanem a sztrájkolók ellen – a zsidó közösségen belüli diszkreditálásukra – vetik be, s a kétfajta antiszemitizmus között gyakran kapcsolatot tételeznek. Ahogy igaz az ismert pszichológiai bon mot, mely szerint az antiszemitizmushoz még zsidó sem kell, az is igaz, hogy az antiszemitázáshoz sincs szükség okvetlenül antiszemitára (illetve antiszemita megnyilvánulásra).
Az első konkrét antiszemita vádat az Egyenlőség, a Hitközség félhivatalos lapja tette közzé néhány nap múlva (január 23.), azt írva, hogy „a zsidó közvélemény a maga egészében a sztrájkolók ellen fordult, kik meghurcolták a hitközséget és antiszemita ízű sajtóhadjáratot provokáltak.” A sztrájkolók felháborodtak, és helyreigazítást kértek (január 27.), melyben nem csupán a cikk tárgyi tévedéseit, félreértelmezéseit, torzításait stb. cáfolták, de a „leghatározottabban tiltakozunk – írták levelükben – hogy a hitközséget meghurcolni akartuk volna, vagy egy esetleges antisemita sajtóhadjárat előidézői lennénk”, befejezésként pedig hozzátették, hogy a „zsidó közvéleménnyel mi is találkozunk, annak hangulatát is ismerjük és ennek birtokában enyhén szólva merésznek tartjuk azon kijelentést, hogy az ellenünk fordult.”
Az Egyenlőség következő száma beszámol a levélről, de hallgat a helyreigazításról, és csak az antiszemita vonatkozásokkal foglalkozik. A tények mást mondanak, írja a lap, az „antiszemita sajtó, elsősorban a Magyarság, napról napra hasábos cikkekben foglalkozik az orvosok ügyével, mint azoknak védője és patrónusa és a valóságnak meg nem felelő állításokkal és torzításokkal, úgy látszik, arra akarja rávenni a hitközség vezetőségét, hogy a zsidó poliklinikát zárja be. … a legnagyobb felháborodással tiltakozunk az ellen, hogy az antiszemita napisajtó a zsidó orvosok ügyét támadási felületnek tekintse a zsidóság ellen és ezáltal izgasson és hecceljen”. Szinte minden lap a sztrájkoló orvosok mellé áll, nyoma sincs izgatásnak és heccelésnek, a tájékoztatás mindenütt korrekt, s a Magyarságban nem írnak hosszabban, mint másutt, és még a hitközség belső konfliktusain való kárörvendő csámcsogásnak sincs nyoma. Az Egyenlőség egyszerűen rágalmazott. A sztrájkolók január 30-i értekezletükön egyhangúan sajtóper indításáról döntöttek, és még aznap megtették feljelentést.
Az antiszemita-összeesküvés vádját, egyelőre csak halványan kontúrokkal felrajzolva, az Egyenlőségnél kevésbé befolyásos felekezeti hetilap, az Országos Egyetértés fogalmazta meg, mely a „hálatlanság és hűtlenség riasztó vonásait” vélte meglátni „egy-két meggondolatlan fiatal orvos magaviseletében”, és azon sajnálkozott, hogy „akadt néhány diplomás ifjú, aki a zsidó szív és jótékonyság kipellengérezésére vállalkozott”, s azt ajánlotta, hogy „az antiszemitákat informáló orvosok … hintsenek hamut a fejükre”.
A sztrájkolók a hitközség választmányának tagjait a választmány január 31-i ülése előtt másfél oldalas körlevélben tájékoztatták álláspontjukról. E körlevélben megállapították, hogy „e lépést a mérvadó zsidó körök egy része zsidóellenesnek minősítette. Amidőn ez ellen a legerélyesebben tiltakozunk, rámutatunk arra, hogy a zsidó orvosoknak az tesz rossz szolgálatot, aki orvosi kérdések elbírálásánál felekezeti szempontokat vesz irányadónak. Hogy ez mennyire nem zsidóellenes lépés volt, bizonyítja legjobban, hogy az orvosszövetség választmányában éppen zsidó orvosok azok, kik bármilyen ingyen orvosi munka ellen és így a hitközség nem díjazott orvosi állásai ellen is a legerélyesebben tiltakoztak.”
Február első felében a hitközségnek a sztrájkolók egységét szétbontó törekvése váratlan szövetségest talált a Népszavában. A lap február 7-én azt közölte, hogy a budapesti orvosszövetség cserbenhagyta a sztrájkolókat, február 10-én ezt megismétli, majd hozzáteszi, hogy „Úgy vagyunk értesülve [sic!], hogy az Orvosszövetség tanácsára indult meg a mozgalom, amelyet a szövetség kurzusvezetői inspiráltak”. Ezt azzal egészítették ki – teljes tájékozatlanságról téve bizonyságot – hogy „a főváros összes kórházaiban és az állami klinikákon hasonló állapotok vannak, mint ennél a magánkórháznál”. A főváros kórházainak al- és segédorvosai fizetést húztak, a klinikák pedig bizonyos számú fizetett és fizetéstelen tanársegédi állással rendelkeztek, a gyakornokok fizetéstelenek voltak, de ez csak rövid 1–2 évet jelentett, majd – csökkenő számban – előbb fizetetlen, majd fizetett tanársegéddé lehetett előlépni (2–2 évre), nagyon kevesükből lehetett (fizetett) adjunktus (abból a professzor helyetteseként klinikánként csak egy volt). A többségnek mindig távoznia kellett. Ez, szemben az ingyenrendelőkkel, valóban tanulóidőként szolgált és a szakmai pálya első néhány évét jelentette.
Az orvosok a február 12-i számban tették közzé helyreigazító nyilatkozatukat: a „lemondott orvosok a mozgalmat spontán elhatározásukból kezdték. Az Orvosszövetség tagjai politikai pártállásra való tekintet nélkül foglaltak mellettük állást és ez az utóbbi napokban még csak fokozódott.” Az orvosszövetség lapjában felháborodottan reagált a Népszava vádjaira. Kijelentik, hogy az orvosszövetség teljesen távol állott a mozgalom kezdeményezésétől, sőt azt a budapesti orvosszövetség vezetőségével együtt „éppen azért nem tartotta opportunusnak, mert az ingyenes orvosi állások kérdésében hozott kongresszusi határozatnak az egész vonalon való érvényesítésére a jelenlegi időpontot, a gazdasági válság következtében, nem tartja alkalmasnak”.
Az antiszemita-kártya első kijátszását néhány hét múlva – miután a sztrájkolók az időközben ideiglenesen felvett munkát ismét letették – február utolsó harmadában követi a második. Ez a néhány napos kampány már nem durva antiszemitázással operál, hanem árnyalt összesküvés-elmélettel. Az orvosszövetséget és a „háttérben settenkedő” MONE-t (Magyar Orvosok Nemzeti Szövetsége) azzal vádolják, hogy célja a zsidók számára még egyetlen nyitva álló kórház tönkretétele (amit azzal érnének el, hogy a hitközségre erőszakolják az al- és segédorvosok megfizetését!), de a sztrájkolók „nem látnak át a szitán, nem látják, hogy itt tulajdonképpen egy a jövő zsidó generációjával szemben katasztrofális következményekkel járó mozgalomról van szó”. A zsidóság szempontjából a zsidókórház azért annyira fontos, érvel a hitközség, mert a zsidó orvosokat kizárták az állami és városi kórházakból. Ez azonban egyszerűen nem felel meg a valóságnak, ez a tényleges helyzet dramatizálása. Ekkoriban minden orvos pályakezdése nehéz volt, a zsidó orvosoké talán az átlagnál is nehezebb, de annak kimondásához bőven elegendő életrajzot ismerünk, hogy ennek hamis volta egyértelműen kimondható legyen.

(A sztrájk – az első időszak) A hitközség vezetése valószínűleg arra számított, hogy az orvosok végül is nem merik törésig vinni a konfliktust, így bár a sztrájk nem volt váratlan, mégis meglepetésként hatott, ahogy a sztrájk kórházon belüli támogatásának mértéke is. A járóbeteg rendelés néhány nap alatt összeomlott, a rendelőfőorvosok orvosi segéderők nélkül nem győzték a munkát, a helyzet csak azért enyhült, mert a betegek a fejleményekről értesülve más ingyenrendelőket kerestek fel. A hitközség ezt szinte naponta kiadott, a folyamatos működésről kiadott nyilatkozatokkal igyekezett ellensúlyozni.
Január 21-én délután az orvosok ismét értekezletet tartottak, immár a kórház területén kívül, a nagykörúti Edison Kávéház különtermében, mely főhadiszállásuk lesz a következő hónapokban. Az okafogyottá vált igazgatósági megfigyelő helyett (a 12-i és 19-i ülésen Fuchs Dénes rendelőfőorvos) megjelent a budapesti orvosszövetség választmányának néhány prominens tagja, köztük a nem vallásos zsidó Linhardt Alfréd, aki mindvégig kitart majd mellettük és tanácsaival segíti őket, valamint Blum Simon, aki a hitközség közgyűlésén néhány hete fizetést javasolt számukra. Utóbbi személyesen számolt az aznap délben a hitközség elnöksége és a képviselőtestület hat orvos tagja részvételével a budapesti orvosszövetség küldötteinek jelenlétében tartott értekezletről, melyen a hitközség továbbra is fenntartotta azon álláspontját, hogy az orvoskérdést ebben a pénzügyi évben már nem tudja rendezni, de addig hajlandónak mutatkoztak „némi megtérítésképp az ínségakcióból ebédjegyet adni az azt igénybe vevőknek”. Ez valami volt, de már kevés. A 22 fizetést kérő „annyira rá vannak szorulva, hogy sokan közülük nedves időben az uccára sem léphetnének ki, mert lyukas a cipőjük. Vannak orvosok, akik délben 12 órakor csak azért hagyják el a klinikát, hogy sétáljanak, mert röstellik kollégáik előtt, hogy nem ebédelhetnek” – nyilatkozta a sztrájkolók egyik vezetője. A Blum Simon szájából elhangzott az a megnyugtatásnak szánt, de nem sok jót sejtető mondat, hogy „Bosszú érzése a hitközség elnökségét nem vezeti.” A bosszú ugyanis már bekövetkezett. A kórház igazgatósága megtiltotta az ambulanciákon is dolgozó, szolidaritásból ezen állásukról lemondott, de a szakorvosi cím megszerzéséért a kórházi részben is működő externisták bejárását.
Az ülés elnöke kérte a jelenlévőket, hogy a megbeszélésekből küszöböljenek ki minden személyes és politikai felhangot. A résztvevők, különösen Alapy dezinformáló szerepét nehezményezték és a hitközség vezetésének álláspontja melletti feltétlen kiállását kifogásolták, politikailag pedig a Népszava gyors és egyértelmű támogatása volt kellemetlen. A mozgalom tagjai politikamentes bérharc részesének tekintették magukat, s joggal tartottak attól, hogy ha egy politikai erő – nevezetesen a Szociáldemokrata Párt – nyíltan és hangsúlyosan zászlajára tűzi követeléseiket, az politikai színezetet ad mozgalmuknak, ami más politikai erőket ellenük fordíthat. S nem volt ínyükre orvosproletárként való meghatározásuk sem, magukat magasan képzett, a társadalmi lecsúszás ellen küzdő középosztálybelieknek tekintették.
Spät referátumában megköszöni az osztályos orvoskollégák szolidaritását, beszámol arról, hogy a Charité poliklinika orvosai szolidaritásnyilvánítása igazgatójuk közbelépésére meghiúsult. Elmondja, hogy Grosch főtitkár még tárgyalásban áll a hitközséggel, és októberig személyenként minimálisan 50 pengőt kér ebéd és útiköltség térítés címén. (Az 50 pengős követelés ekkor hangzik el először.) A sajtópropagandájuk működik, a lapok nagy része átvette kommünikéjüket, az Újság egy ellenünk irányuló cikkét sikerült a szedés közben kivétetni. Megállapítja, hogy a sajtó és a közvélemény általában mellettünk van.
Az értekezlet (Schönstein Sándor kezdeményezésére) határozatban mondja ki, hogy ragaszkodnak a fizetés-jelleghez, a díjazásnak a munka ellenértékeként való meghatározásához; annak összegét nem határozzák meg, de méltányosnak kell lennie (ezt hónapok múlva konkretizálják: méltányos az, ami legalább eléri a hasonló beosztású közkórházi orvosok fizetését). Az értekezlet felszólítja a rendelőorvosi kart, hogy hasonlóan a többi kollégához vállaljanak szolidaritást a subaltern orvosi karral, és a betegek érdekeinek szemmel tartásával a megengedett legrövidebb időn belül hagyják abba működésüket. Ezt nem sikerül elérniük, de azt igen, hogy az osztályos orvosok – egy kivétellel – megtagadják átvezénylésüket járóbeteg-rendelésekre.
Másnap, január 22-én a budapesti orvosszövetség választmánya eleget tett január 8-i határozatának. Grosch főtitkár referálta a sztrájkba lépett zsidókórházi orvosok ügyét. Felolvasta a Hitközség elnökétől érkezett átiratot, amelyből „egy a pozitívum: a hitközség ígérete arra nézve, hogy az állásokat november 1-től fizetéses állásokká fogja átszervezni. Az állások átszervezésének nézete szerint minél sürgősebben kell megtörténnie. A hitközség 14 napon belül átszervezheti a poliklinikai ambulantórium állásait. Ha ezeket az állásokat díjazáshoz kötik és mint új állásokra kiírják a pályázatot, a Szövetségnek csak az a kikötése, hogy az új állásokra csak a most lemondott orvosok pályázhatnak.” A választmány hosszú vita, 11 felszólalás után kimondta, hogy az előzetesen kimondott cavate feltételei fennállnak (a vita tartalma és az esetleges szavazás eredménye nem ismert), s erről értesítette a Hitközséget. Döntéséről pedig értesítette az országos orvosszövetség igazgatótanácsát, és felkérte, hogy „a határozat érvényesítéséről az egész vonalon gondoskodjék.” Erre nem lett volna szükség, jegyzi majd meg az igazgatótanács, a budapesti orvosszövetség félreértette a szóban forgó határozat aktualitási záradékát.
Az országos orvosszövetség igazgatótanácsa elé csupán március 5-én került a budapesti orvosszövetség előterjesztése, egy ülés kihagyása után, melyre alighanem taktikai megfontolásból (éppen ideiglenes béke volt) került sor, az jóváhagyta a budapesti választmány döntését. De ennél sokkal többet tett. Először is megfelelő eljárásnak mondta, hogy a budapesti orvosszövetség „nem tartotta teljesíthetőnek az izraelita hitközség elöljáróságának azon kívánságát, hogy az ő rendelőintézeteinél lemondás folytán megüresedett ingyenes orvosi állások ügye az összes egyéb hasonló intézményeknél jelenleg még fennálló ingyenes orvosi állások kérdésével kapcsolatba hozassék”, s ezt azzal indokolta, hogy: „elkerülendő egyrészt szerzett jogok sértése, másrészt az, hogy annak az egész vonalon egyidőben való végrehajtásával az ingyenes rendelésekre rászoruló betegek orvosi ellátásában tartós zavar álljon be”. Mivel pedig ez esetben éppen ez fenyeget, felkérik a budapesti orvosszövetség elnökségét, hogy „kezdjen az Izraelita hitközség elöljáróságával újabb tárgyalásokat azirányban, hogy addig is, amíg a hitközség rendelőintézeteinek megalakítandó szervezeti szabályzatával az ügy végleges rendezést nyer, kölcsönös megértéssel megkerestessék a módja annak, hogy az orvosok jogos kívánságainak kielégítése mellett a szóbanforgó gyógyintézetek működésének zavartalansága is biztosíttassék.”
Az igazgatótanács meghatározta azt is, hogy miért lehet egyáltalán harcba menni: csak az al- és segédorvosok jövőbeni díjazására vonatkozó kérés jogosult (még érvényes kérvényükben múlt év november 1-ig visszamenőlegesen kérnek fizetést), az externistákra és a tulajdonképpen externista címzetes segédorvosokra az ingyenmunkát tiltó közgyűlési határozat nem vonatkozik. A visszamenőleges követelés részükről azért nem jogos, mert annak ellenére pályáztak állásaikra, hogy tudták, az nem díjazott. (Ezzel az igazgatótanács elfogadja a hitközség álláspontját, és aligha kétséges, hogy ténylegesen ez volt a helyzet. Az orvosok viszont azzal érveltek, hogy pro forma az állás díjazott vagy díjazatlan volta nem szerepelt a pályázati hirdetményben, az utóbbit pedig szokás volt feltüntetni.) Ezért, érvelt az igazgatótanács, az orvosok ellen „a Szövetségnek tulajdonképpen fegyelmi szabályzata értelmében kellene ellenük eljárni és ettől az Igazgató Tanács csak azért tartja eltekinthetőnek, mert a kongresszus határozatának aktualitási záradékát a Szövetség egyes szervei is úgy értelmezték, hogy az aktualitás kimondásához újabb igazgató-tanácsi határozatra van szükség”.
A hitközség a lemondás utáni első meglepetéséből felocsúdva, és észlelve a sztrájkolók kórházon és a zsidó közösségen belüli támogatását, annak visszaszorításába, valamint a sztrájkolók megosztásába és megfélemlítésébe fog, és a hónap végéig – a január 23-i elöljárósági és a január 30-i választmányi ülésén – eléri, hogy attól kezdve ne legyen különvélemény, kibeszélés, nem a vezetés által megfogalmazott megoldási javaslat a Hitközségen belül. A választmányi ülésen felszólalt például Gál Jenő és Sándor Pál országgyűlési képviselő is, az előbbinek a sztrájkolók értekezlete nemrég mondott köszönetet közvetítési kísérletéért, majd egyhangúlag jóváhagyták az elnök és az elöljáróság ebben az ügyben tett minden intézkedését. A választmány tagjainak meggyőzésére írott és megküldött körlevelük visszhangtalan maradt. Az ülésről annyit lehet tudni, hogy Stern Samu azt hangsúlyozta, hogy „a hitközség nem egyezhet bele abba, hogy egyedül az ő rendelőintézeteinél követeljék meg a díjazott orvosi állások szervezését, amikor más rendelőintézeteknél ezt a követelményt nem érvényesítik”. Ha pedig ez bekövetkezik, „a hitközség nem fog elzárkózni a díjazott orvosi állások szervezése elől”. Tehát a zsidókórház lesz utolsó, de nem lesz első.
A kórházon belül a fegyelem helyreállítása viszonylag könnyen ment. A kórházi subaltern orvosok egy jelentős csoportja 1932. január 21-én nyilatkozatot írt alá, melyben becsületszavukra fogadták, hogy „amennyiben az aktuális orvosi mozgalomból kifolyólag valamelyik osztályos orvost fegyelmi úton sérelem éri, kórházi állásomról azonnal lemondok és kórházi orvosi munkát nem végzek”. Az aláírók között volt például Gottsegen György, a később neves kardiológus, a budapesti orvoskari professzorrá lett Wald Béla, és a II. világháború után az orvostársadalom kommunista gleichschaltolását levezénylő Weil Emil, de a sebészetről például nem volt aláíró (illetve volt, de a név gondoson olvashatatlanná lett téve). A kórház vezetése utasította az osztályos orvosokat, hogy menjenek át a sztrájkolók helyettesítésére, de azok ezt a cavatéra és osztályos elfoglaltságaikra hivatkozva megtagadták (egy ment át szégyenszemre, de gyorsan visszarendelték), s még akkor is kitartottak, amikor fegyelmivel fenyegették őket. A sztrájkolók kísérletet tettek, hogy főorvosaikat csatlakozásra bírják – eredménytelenül. A néhány, valamikor szimpátianyilatkozatot adó kórházi főorvos „pacifikálása” nem jelenthetett különösebb gondot. Volt néhány a főorvosi karból kiinduló békéltetési kísérlet, de ezeket a hitközség gyorsan leszerelte.
A hitközség egyesével próbálta a sztrájkolókat átállásra bírni. A sztrájkolók közül az externisták sajátos helyzetben voltak, mert a rendelőintézeti részben sztrájkoltak, a kórházi részbe pedig bejártak – volna. Haas Árpád szigorló orvost, a sztrájkolók egyikét január 25-én Aczél Dezső igazgatóhelyettes-főorvos az igazgatói irodába magához hívatta, s elmondta neki, hogy jelen volt, amikor Alapy Henrik igazgató-főorvos január 20-án kiállította externista lapját az A) nőgyógyászati osztályra, de sajnos ő most ezt kénytelen megsemmisíteni, mivel később úgy rendelkezett, hogy a sztrájkolókat eltiltja az osztályos működéstől. Ez azonban elkerülhető, ha aláírja, hogy folytatja a Kaszab-poliklinika nőgyógyászati rendelésén a lemondásom előtt végzett működésemet. Ellenkező esetben úgy a kórházból, mint az ambulanciáról távoznia kell. A kétségbeeső Haast – s rajta keresztül hasonló cipőben járó kollégáit – Aczél biztosította, hogy ebből nekik kellemetlenségük sem lesz, s ha nem elég garancia Aczél személye, úgy kívánságunkra összehozza őket Stern Samu elnökkel, aki szintén garantálni fogja, hogy ezen lépésünkből semmi káruk nem fog származni, s ha ajánlatát elfogadják, úgy bírják Aczél és a hitközség jövőbeni szimpátiáját. Míg e beszélgetés folyt, az igazgatói irodában jelen volt egy harmadik személy is, aki nem mutatkozott be, de Haas véleménye szerint a Hitközségtől jött.
A fenti történetet Haas Árpád másnap az Edison Kávéházban elmondta a sztrájkolóknak, akik azt jegyzőkönyvbe vették. Haas ez utóbbit azzal az indokolással nem írta alá, hogy abból „sérelme és kára származhatik, s megfélemlítve érzi magát”. A jegyzőkönyvbe ezért Spät István, Benedek László, Julesz Lászó, Porzsolt István aláírása került azzal, hogy a „fenti jegyzőkönyv előttünk szószerint lett bemondva, s ezt aláírásunkkal bizonyítjuk”. Az egzisztenciával kecsegtető hitközség és a kollegiális szolidaritás közzé szorult Haas Árpád ellenállását néhány hét alatt felőrlik, s a sztrájkolók február 8-i ülésén elhangzik a bejelentés, hogy Aczél megbocsátott. Az externisták közül nem ő egyedül vette fel a munkát.

(Az ideiglenes béke) A budapesti orvosszövetség és hitközség között a beszélő viszony sohasem szakadt meg véglegesen. A választmány február 5-i ülésén Grosch Károly főtitkár bemutatta a január 22-i ülésén elfogadott határozat alapján a hitközséghez intézett átiratot, és az arra érkezett választ. A válasz szerint az elöljáróság rövid időn belül hajlandó megkezdeni a rendelőintézeti al- és segédorvosi állások fizetésesekké átszervezését, de ragaszkodik a többi rendelőintézettel való egyenlő elbánáshoz, továbbá az állások betöltésénél a lemondott orvosokra akkor hajlandó figyelemmel lenni, ha azok az ügy végleges rendezéséig az externistákhoz hasonlóan felveszik a munkát. Fáy Aladár elnök ehhez azt tette hozzá, hogy „az ügyben személyesen is eljárt a hitközség vezetőségénél. Impressziója szerint [kiemelés - NGy] a hitközség vezetősége a többi ingyenes rendelőintézettel junktimban való elintézését a kérdésnek elejtette és átiratban ez csak azért nem jutott kifejezésre, mert az ő tárgyalásai a hitközség átiratának elküldése után folytak le.” Vita után – a kilenc felszólalóból ketten a hitközség választmányának is tagjai voltak – a választmány úgy határozott, hogy „tudomásul veszi a hitközségnek azt a hajlandóságát, hogy az állásokat minél előbb, de legalább november 1-ig fizetéses állásokká szervezi át”, amihez hozzáfűzte – elvégre ezt Fáy impresszióján kívül számonkérhető formában semmi nem támasztotta alá – hogy tiltakoznak a hitközség ezen lépése és a többi intézménynél végrehajtandó hasonló intézkedések kapcsolatba hozása ellen. Mindezek után a választmány – a tárgyalások zavartalanságának biztosítása érdekében – utasította az orvosokat, hogy vegyék fel a munkát, azzal a kikötéssel, hogy valami ellenszolgáltatást kell kapniuk. E célból Fáy Aladár vezetése alatt négytagú bizottságot küld ki (Windisch Ödön, a MONE elnöke, Pekánovich István, a magánorvosi szakosztály elnöke, és Rothbart József) az átszervezés megtörténtéig adandó fizetés mértékéről a hitközséggel való tárgyalások lefolytatására. Végül is 50 pengőben állapodnak meg, amit a hitközség nem fizet ki, a főorvosok a saját jövedelmükből állják – ezt az orvosok csak hónapokkal később tudják meg – igaz, utólagosan, az év végé felé a hitközség a főorvosoknak megtéríti kiadásaikat. A sajtó egy része – elsősorban a Népszava – arról ír, hogy a budapesti orvosszövetség cserbenhagyta a sztrájkolókat. Ezt közleményben utasítják vissza. A cserbenhagyás majd csak hosszú hónapok múlva fog bekövetkezni.
A sztrájkolók február 8-i értekezletén Spät referál a történtekről, s arról a megállapodásról, ha a hitközség mégsem fizetne, akkor a legközelebbi választmányi ülésen utasítást kapnak a munka azonnali beszüntetésére. Mindenki a régi munkakörébe veszi fel a munkáját. Bejelenti, hogy meghívást kaptak Stern Samutól, akinél a munkába állást követő két napon belül Aczél vezetésével megjelennek, s „akitől a legbarátságosabb fogadtatásra van ígéretünk”.
Sokan sejtik, hogy ez egy csapda. Tudomásul veszik a budapesti orvosszövetség választmányának döntését, de – hangsúlyozzák – „Szövetség-hűségből kifolyólag”. Már másnap (február 9.) munkába állnak, de csak február 17-ig. „Amennyiben a fizetés nagyságának megállapítására kiküldött szövetségi bizottság a fenti időpontig nem jutna a Hitközséggel megállapodásra vagy a tárgyalások már előbb negatív eredménnyel végződnének, a munka folytatását azonnal abbahagyjuk.”
A törésvonalak már tapinthatóak. A vita után titkos szavazás mellett döntenek, az elnöklő lelkükre köti – ami ilyen esetben végül is természetes – hogy bármi lesz is az eredmény, annak mindenki aláveti magát. Az 56 leadott szavazatból, kettő érvénytelen, az 54 érvényesből 39 elfogadta, 15 elutasította a munka felvételét. Az orvosok másnap munkába állnak.
Február 13-án, kivételesen az országos orvosszövetség székházának olvasótermében tartották meg értekezletüket. A belső feszültség tapintható volt, az egység megőrzése nagy erőfeszítéseket követelt. Az értekezleten Benedek László „visszautasít minden olyan gyanúsítást, mintha a mozgalomban egy kisebbség leterrorizálta volna a többséget. Mindenki önként írta alá az ívet” – mondta – az ülés levezető elnöke pedig ígéretet tett, hogy „Mint a múltban, úgy a jövőben is, mindenkinek a szólásszabadságot biztosítani fogja.” A mozgalom vezető szerve, az Akcióbizottság lemondott, arra hivatkozva, hogy „a munka megkezdésénél őt magát támadások érték”, másrészt mert egyik tagja ellentétbe került a többivel, mivel az óvatlanul – s ezzel nagy taktikai hibát vétve – Aczél igazgatóhelyettes-főorvos előtt elismerte a Kaszab és más rendelőintézetek orvosi fizetése között a junctiumot. (A jegyzőkönyv szerint a hibáztatott kolléga „Az igazgatók előtt tett kijelentéseit magyarázza”, de ennél több nem tudható.) Az értekezlet végül úgy döntött, hogy „17-e után is átmenetileg ideiglenesen folytassuk a munkát, további megaláztatásunkat a legközelebbi értekezleten állapítjuk meg és a munka beszüntetését a BOSz utasítására visszük véghez.” Befejezésül elvetették Stern Samu egy orvoson keresztül eljutatott meghívását, hogy „szívesen lát mindenkit”. Ezek a találkozások eddig sem hoztak eredményt.
Február 17-én, 16 orvos kérésére rendkívüli értekezletet hívnak össze. Az ok az volt, hogy tudomásukra jutott, a hitközség a Kaszab poliklinika bezárására, illetve belgyógyászati osztállyá átalakítására készül. A többségi vélemény az, hogy a bezárás hírének felröppentése megfélemlítő célzatú, s a bezárásnak egyébként is több akadálya van (például a Kaszab család beleegyezését kell kérni; a családot felkeresve elérik, hogy ne adja). A vendégként jelenlévő Linhardt belső feszültséget észlelve „további egységes cselekedetre buzdítja a mozgalom résztvevőit”, egy orvos a budapesti orvosszövetség figyelmeztetését javasolja, hogy az „kellő időben megfelelő intézkedéseket tegyen a Hitközség további taktikázásával szemben”. Schönstein pedig cavate-nek a zsidókórház egészére való kiterjesztését sürgette. (Ez soha nem fog bekövetkezni, de az externistákra igen.)
A budapesti orvosszövetség választmányának február 19-i ülésén Fáy Aladár bejelentette, hogy „a szépen indult tárgyalások, úgy látszik, mégsem vezetnek a kívánt eredményre. Rothbart igen erélyes fellépése következtében a személyes tárgyaláson már úgy látszott, hogy meg lesz a megegyezés”, amikor megérkezett a hitközség újabb átirata, mely tudatja, hogy „orvosait a mai súlyos gazdasági helyzetre tekintettel díjazni egyáltalán nincsen módjában”, s ha el is fogadná az orvosszövetség álláspontját az orvosi állások díjazandó voltáról, akkor is csak 5–7 állásról lehet szó. Az átirat egyúttal megköszönte, hogy a választmány felhívására a sztrájkolók február 9-én a munkát minden kikötés nélkül felvették, s kifejezte reményét, hogy a választmány „e felhívásban kifejezésre jutatott felfogásától nem fog eltérni és nem fogja eltiltani a hitközség kórházi rendelőintézeteinek orvosait az intézetekben való további orvosi működéstől, mert ha ez az eset bekövetkeznék és ha ennek folytán ezek a rendelőintézetek a szenvedő emberiség kárára kénytelenek volnának rendeléseiket a legszűkebb keretek közé szorítani, vagy esetleg kénytelen volna a hitközség elöljárósága rendelőintézeteit egyáltalán megszüntetni”.
Grosch főtitkár álláspontja az volt, hogy nem maradt más hátra, mint a január 8-i határozatához tartania magukat. Egy választmányi tag kifejtette, hogy „a mostani átirat csupa rabulisztka. Nagyon sok nem helytálló érvelés van benne. A Szövetség nevetségessé válnék, ha nem ragaszkodnék eredeti álláspontjához”. Több felszólalás után a választmány úgy dönt, hogy arról értesíti az orvosokat, miszerint „február 5-i üléséből hozzájuk intézett ama felhívása, hogy a tárgyalások békés légkörben való folytatása érdekében munkájukat vegyék fel, tárgytalanná vált.”
A választmány határozata gyorsan eljut az orvosokhoz. Másnap, február 20-án délelőtt 11 órakor újabb értekezletet tartanak, döntésüket vita nélkül hozzák, és erről kétfős küldöttség értesíti a zsidókórház igazgatóságát: 12 órától a rendelőorvosoknak és -főorvosoknak ismét nincs orvosi asszisztenciája. A gyors és határozott cselekvés azonban nem feledteti az ellentéteket. Az értekezleteken rendszerint elnöklő Steiner doktor lemond, „mivel azt állították egyesek, hogy mint elnök a plénumot befolyásolni igyekezett, másrészt ugródeszkának akarja az elnökséget felhasználni a BOSz választmányába való bejutásra. Mikor cáfolja ezeket a vádakat, egyben megmagyarázza, miért kellett elnöki tisztét erélyesen felfognia.” Egyhangúlag újraválasztják. Az értekezleten felkérik Schönstein Sándort, hogy ezentúl tanácsadóként legyen jelen az Akcióbizottság ülésein. Linhardt Alfréd elmondja, hogy más rendelőintézetekre is átterjedt a mozgalom, az Apponyi poliklinika vezetősége bejelentette, hogy megkezdte az állásoknak fizetésessé való átszervezését.
A hitközség vezetéséhez hű felekezeti sajtó a következő másfél, két hétben minden eddiginél erőteljesebb, vádaskodóbb támadást indít a sztrájkolók ellen, miközben a napilapok érdeklődése visszaesik, a február 20-i történéseken kívül alig szól híradás a fejleményekről. Eközben a Hitközség és az orvosszövetség közötti tárgyalások sohasem szakadtak meg teljesen.
Következő, február 25-i értekezletükön értesülnek, hogy Aczél eltávolított néhány osztályon dolgozó sztrájkoló externistát, amivel szakorvossá válásukat akadályozza. A kórházi subaltern orvosi kar szolidaritása feléled, a röntgenosztály és a laboratórium orvosainak üdvözletét tolmácsolják, s elhangzik az a javaslat, hogy következő ülésükre az összes kórházi orvost hívják meg. A sztrájkolók felszólítást kaptak, hogy a kerületi orvostársaságokban a sztrájk ügyét tartsák napirenden. Döntöttek, hogy következő ülésükre meghívják az összes zsidókórházi orvost, és megalakítják a Zsidókórházi Orvosok Baráti Körét, melynek mindenki tagja lehet, aki valaha legalább externistaként ott dolgozott.
A tervezettnél némileg korábban, március 1-én ismét találkoznak, ahol beszámolnak arról, hogy három főorvos közvetítésével (Schreiber, Fuchs és Lax) és egyes befolyásos választmányi tagokkal sikerült megbeszélést folytatni, majd február 28-án, vasárnap 18 kolléga jelent meg Stern Samunál. (Azelőtt két héttel még elutasították a meghívást. Nincs nyoma annak, hogy miért módosították álláspontjukat.) Stern Samu arra akarta rávenni őket, hogy externistaként álljanak munkába, s „ő előre is jóindulatáról biztosít”. Ezzel a megoldással, önmagukat externistának átminősítve, formailag eleget tennének a budapesti orvosszövetség határozatának, mégis dolgoznának, és az elnök jóindulatára bízva magukat reménykedhetnének a megoldásban. Ezt nem fogadták el. Stern Samunak volt egy másik javaslata is, ami annyira nem volt elfogadható, hogy még a jegyzőkönyvben sem rögzítették. Az értekezlet tagjainak talán feltűnt, hogy az addig eltökélt harcos Benedek László nem csupán a három közvetítésre vállalkozó főorvosnak mondott köszönetet, hanem – meglehetősen hízelgő formában – annak a Stern Samunak is, akinek javaslatait az értekezlet egyhangúlag elutasította. (Benedek március 31-én lemond Akcióbizottság-beli állásáról, hiába marasztalják. Mindenesetre azon kevesek egyike lesz, akik november 1-e után is állásukban maradtak, s a II. világháború után ő lesz a zsidókórház igazgatója.)
A frontok hosszú hetekre megmerevednek. A sztrájkolók március 24-i ülésén Spät beszámol három kórházi főorvos (Molnár, Fuchs és Fodor) közvetítési kísérletéről, „... de törekvésük a hitközség elnökének rideg álláspontja miatt meghiúsult”. Itt értesülnek arról, hogy a budapesti orvosszövetség előző napi választmányi ülésen egyhangúan elmarasztalták Alapy igazgató-főorvost és a hitközséget, mely a szakorvosi cím megszerzéséhez szükséges gyakorlat teljesítését megakadályozta azok esetén, akik externistaként a sztrájkolókhoz csatlakoztak. (Elvileg ez két különböző minőség volt; a kórházak szakorvosképzésben való részvételét a kormányzat szabályozta, abban szerephez jutni az intézmény számára presztízst és színvonalának elismerését jelentette). A budapesti orvosszövetség a sztrájkolók által hosszú ideje kért intézkedésre is rászánta magát, emelve a tétet: határozatban mondta ki, hogy egy olyan helyen, ahol al- és segédorvosi állásra cavate van kimondva, externista nem dolgozhat. Értesülnek arról, hogy az igazgatóság ismét kísérletet tett három osztályos orvos átvezénylésére a rendelőintézetbe, de ezt a főorvosok közbelépésére felfüggesztették. A sztrájkolók között híre járt, hogy nyolc kolléga reaktiválását kérte a hitközségtől, de ennél többet nem tudnak.
Egy hét múlva (március 31.) fontos fejleményről értesülnek, a sztrájk a győzelem küszöbéig jutott – legalábbis sokan hihették így. A Hitközség álláspontja a budapesti orvosszövetséggel folyó tárgyalásokon változott, ígéretet tettek, hogy más másnap (április 1.) írásba adják, hogy november 1-ig hajlandók díjazást adni a 22 al- és segédorvosnak, továbbá felfüggesztenek minden sérelmes intézkedést, helyreállítják a status quo antet. A díjazás forrásául nagy valószínűséggel a kiskasszát nevezték meg. Erre határozatban mondták ki, hogy „Ragaszkodunk a hitközség azon hivatalos kijelentéséhez, hogy a »kis kasszából« esetleg juttatott díjazás nem érinti az osztályos subaltern orvosok eddig élvezett %-os jövedelmét.” Ezen az értekezleten már szép számmal jelen vannak kórházi osztályos orvosok, akik az őket érintő ügyekben indítványtevő és szavazati jogot kapnak. A hitközségnek sürgős lett a megegyezés, mert a kórház beosztott orvosi karát csak fenyegetésekkel már nem tudja a szimpátia-megnyilvánulásoktól visszatartani.
Április elején felgyorsulnak az események. Április 6-án a sztrájkolók levélben tájékoztatták a budapesti orvosszövetség elnökségét, hogy a hitközség elöljárósága március 15-i ülésén módosította az externistákra vonatkozó szabályokat (kórházi szabályzat 107.§), amelyeket a velük szembeni megtorlás eszközéül alakított át. Kimondták például, hogy ezentúl volt al- és segédorvos externista nem lehet, csak tudományos célból járhatnak be a kórházba, előre meghatározott időre, és a napi munkában részt nem vehetnek. (Ez számukra azért sérelmes, mert közülük többen az ún. „hospitans” kategóriába tartoztak.) Az externista ugyanazon szakmán belül két évet tölthet, ám ez az idő egy évvel – rendkívüli méltánylást érdemlő esetben – meghosszabbítható. Ezzel a szakorvosi képesítés megszerzése, melyhez három év szükséges, nehezíthető: „Az egy év meghosszabbítást ugyanis – ismerve a hitközség intencióit – előreláthatólag a közöttünk lévő érdekeltek közül senki sem fogja megkapni.” De a legmeglepőbb az, hogy az externistáknak igazgatói utasításra helyettesítenie kell az al- és segédorvosokat; ez eddig kifejezetten tilos volt. A budapesti orvosszövetség elnökségének tájékoztatása azt a célt szolgálta, hogy a status quo ante helyreállítása során ez a szabályzatmódosítás se kerülje el figyelmüket.
Ugyanazon a napon Grosch főtitkár levelet küldött Spätnek. Ebben tájékoztatta őt a hitközség átiratáról, melyben az ígéretet tett, hogy a lemondott orvosoknak ismételt munkába állásuktól számítva november 1-ig havi 50 pengőt fizet. Az ehhez szükséges összeget úgy teremtik elő, hogy a kórházi szabályzat ama rendelkezését, miszerint az I. és II. osztályú betegektől származó jövedelemből a kórházi al- és segédorvosok részesítendők, kiterjesztik a rendelőintézeti al- és segédorvosokra is. Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy a kórházi al- és segédorvosok fizetik rendelőintézeti kollégáikat. Ezzel a húzással a már nyíltan rokonszenvező kórházi al- és segédorvosok egy pillanat alatt szembefordíthatók a sztrájkoló kollégáikkal. Mégsem tekinthető eredménytelennek a sztrájkolók figyelemfelhívása, melyben azt kérték az elnökségtől, hogy „feltétlenül ragaszkodjék ahhoz az állásponthoz, hogy a hitközség részéről nekünk jutatott díjazás nem érinti a kórház és rendelőintézetek orvosi kara bármely rétegének eddig élvezett jövedelmét, mert ezt etikailag elfogadhatatlannak tartjuk”. A választmány ülésén ugyanis ez a kérdés terítékre került, de „az érdekelt orvosoknak az az aggálya, miszerint a kórház subaltern orvosai e megállapodás következtében anyagi sérelmet szenvednek, dr. Fodor Imre kórházi főorvosnak a választmányban tett erre vonatkozó kijelentése folytán alaptalannak tekinthető.” Fodor arra vonatkozóan is megnyugtató kijelentést tett, hogy „retorziós intézkedések nem fognak következni”. Fodornak a sztrájkolók előtt is volt emberi hitele béketeremtő kezdeményezései miatt.
Fáy Aladár elnök és Grosch Károly főtitkár április 8-i átiratában tudatta a hitközség elöljáróságával, hogy elfogadja javaslatait. Az átiratban hivatkoztak Fodor Imre főorvos megnyugtató szavaira, de „Ép így megnyugtatta a választmányt a hitközség t. Elnökének legutóbbi tárgyalásunk alkalmával tett az a kijelentése, hogy a megállapodás létrejötte esetén önként értetődőleg a szakorvosi képesítés és externista kérdés körül támadt panaszok maguktól elesnek, vagyis retorziós intézkedések a vitás ügyben szerepelt orvosokkal szemben nem fognak bekövetkezni.” A megnyugtató szavak elhangzottak, de írásban, számonkérhető formában nem maradt nyomuk. A szó pedig elszállt.
A sztrájkolók április 7-i értekezletén Spät István referált a fejleményekről, s közölte, hogy a budapesti orvosszövetségtől érkezett átirat nem szólít fel a munka felvételére, de nem emel kifogást az ellen, ha az állásokkal járó munkakört ellátják. Parázs vita indult igen sok felszólalóval, majd titkos szavazással nagyon kis többséggel, 22 igennel és 19 nemmel azt a határozatot fogadták el, miszerint a „BOSz ápr. 6-án kelt határozatát nem tehetjük magunkévá … ezért kénytelenek vagyunk azt a BOSz rendkívüli közgyűléséhez megfellebbezni és egyben kérjük a rendkívüli közgyűlés összehívását”.
Ehelyett azonban április 12-én munkába álltak. Nem kerülhettek konfliktusba az őket eddig erőteljesen támogató budapesti orvosszövetséggel. Az értekezlet másnapján (április 8.) az Akcióbizottság saját hatáskörben felülbírálja az értekezlet döntését, és elfogadja az I. és II. osztályú betegek utáni jövedelemből való fizetést. E pálfordulás okát később azzal magyarázták, hogy bár tiltakoztak, „Tiltakozásunk … hasztalan maradt, s a BOSz a cavate feloldásával fenyegetett minket, ha a megállapodást nem fogadjuk el.”

(A válaszcsapás) Az április középétől tartó nyugalomnak, mely nagyon is látszólagosnak bizonyult, a Hitközség elöljárósága által az Országos Orvoszövetség hasonnevű kéthetilapjának (Orvos-Szövetség) augusztus 1-i számában közzétett pályázati hirdetmény vetett véget, mely pályázati hirdetményt – mint később kiderült – a budapesti orvosszövetség néhány vezetője jóváhagyta, majd a kirobbant botrány miatt lemondásra kényszerült. A pályázatot a Zsidókórház és a Bródy Zsigmond és Adél Gyermekkórház 1932. november 1-jén megüresedő 16 al- és 26 segédorvosi állásainak betöltésére írták ki, a kinevezendő al- és segédorvosok feladatát pedig az osztályos és az osztályhoz tartozó rendelőintézeti munkában a kórházi szabályzat rendelkezései szerinti részvételként határozták meg. A hirdetmény az állásokkal összefüggő javadalmazásokra és egyéb feltételekre vonatkozólag a hitközség főtitkári hivatalához utasított felvilágosításért. A pályázatokat augusztus 19-én déli 12 óráig ugyanott kellett benyújtani.
A zsidó orvosok megütköztek a hirdetésen, és augusztus 3-án beadványban emeltek panaszt az országos orvosszövetségnél, melyre Keleti József főtitkár – aki hivatalból az orvosszövetség lapját is szerkesztette – már 5-én válaszolt. Megírta, hogy a közzététel időpontjában szabadságon volt, de amikor megjött, azonnal – még a beadvány kézhezvétele előtt – felfigyelt a hirdetményre, s „minthogy magam is jól ismerem a zsidókórházi orvosi állásokkal kapcsolatos ügyeket, méltóztassanak megnyugodva lenni, hogy e hirdetés sorsát a legnagyobb éberséggel kísérem figyelemmel. Maga az a körülmény, hogy a hirdetés a lapban megjelent, csak a szerkesztőség illő és köteles jóhiszeműségét bizonyítja egy erkölcsi testülettel szemben. Ugyanakkor azonban ismerve a hirdetés tartalmát, f. hó 2-án átiratot intéztem a Hitközség elöljáróságához, melyben a pályázati feltételek sürgős közlését kértem. Ha pályázati feltételek az Országos Orvosszövetség álláspontjának megfelelnek, rendben van minden és ebben az esetben miért ne jelenhetett volna meg a pályázati hirdetmény aug. 1-én, amikor a pályázati határidő aug. 19-e, viszont a lapunk legközelebbi számának kézbesítési napja, legjobb esetben is 16-ika. … De, ha mint mi is valószínűnek tartjuk, az eddig titokban tartott pályázati feltételek nem felelnek meg a Szövetség feltételeinek [kiemelés - NGy], vagy pedig lapzárta előtt választ sem kapunk, méltóztassanak meggyőződve lenni, hogy a pályázat lejárta előtt még 15-én megjelenő számunkban erről a nyilvánosságnak hírt adunk.”
Az utóbbi történt, a Hitközségtől a következő lapzártáig nem érkezett válasz. A történtekről a lap, Keleti ígéretének megfelelően, hírt adott. „A szerkesztőségnek feltűnt azon körülmény, hogy a hirdetményben nem jelölték meg az állások javadalmazását és egyéb feltételeit – tudatta Figyelmeztetés cím alatt az augusztus 15-i szám – … A lap szerkesztősége, kötelességszerűen bízva a nevezett elöljáróságnak, mint erkölcsi testületnek a BOSz-el lefolytatott közismert hosszas tárgyalások utáni ígéretében, a hirdetményt közzétette. Egyben azonban sürgős felvilágosítást kért az eddig ismeretlen pályázati feltételekre vonatkozólag. A felvilágosítást lapzártáig nem kaptuk meg. Ezért kötelességszerűen figyelmeztetjük a pályázni óhajtókat, hogy magukra nézve a BOSz választmányi határozatát kell irányadónak tartaniok.” A rossz előérzetek a következő, szeptember 1-i számban igazolódtak be. A lapzárta után megérkezett a válasz, melynek „szövege azonban gondos áttanulmányozás után sem felel meg azon határozott feltételeknek, amelyeknek teljesítésére nézve a Hitközség elnöksége a BOSz-el és a MOOSz-el szemben kötelezettséget vállalt.” Ennek következtében a hitközség „al- és segédorvosi állásai mindaddig tilalom alatt állanak, ameddig a Hitközség félre nem érthető módon nem nyilatkozik.”
Szeptember elejére tehát megint úgy tűnt, hogy a Hitközség ígéretszegése miatt a helyzet rendezése ismét megakad. Nem tudjuk, hogy ennek kapcsán mi játszódhatott le az országos és a budapesti orvosszövetség vezetői között, de utóbbiak kénytelenek voltak elismerni, hogy előzetesen jóváhagyták a Hitközség pályázati hirdetményét, amit előbbiek a mozgalomban résztvevő zsidókórházi orvosokkal együtt joggal kifogásoltak. Fáy Aladár elnök és Grosch Károly főtitkár, akik a budapesti orvosszövetség nevében általában tárgyaltak a hitközséggel, lemondtak tisztségükről az országos orvosszövetség kamaratörvény-tervezetéről folytatott vita elmérgesedése miatt, de ebben bizonnyal szerepet játszott a zsidókórház ügye is.
Komolyan felvetődhetett, s ilyen előzmények után nem indokolatlanul, hogy az országos orvosszövetség a budapesti orvosszövetségtől magához vonja az ügy intézését. A Hitközség számára, érthető okokból, ez kellemetlen fejlemény lett volna. Kiadott egy kommünikét, melyben kifogást emel ennek esetleges bekövetkezte ellen. Erre az országos orvosszövetség kétpontos közleményben válaszolt. Ebben elmondja, hogy „Bár szövetségünk vezetőségének intencióival homlokegyenest ellenkezik ennek a kérdésnek a nagy nyilvánosság előtt való részletes tárgyalása”, a Hitközség kommunikéje kapcsán mégis a nyilvánosság előtt kell megállapítania, hogy egyrészt a hitközséget „nem tartjuk kompetensnek annak megállapítására, vajon valamely orvosgazdasági, illetve orvostársadalmi kérdés az orvosi rend melyik törvényes fóruma elé tartozik. Mit sem változtat ezen az a körülmény, hogy a Magyar Országos Orvosszövetség a szóbanforgó kérdést állásfoglalás végett a budapesti Orvosszövetségnek küldötte meg.” Másrészt „országos érdekű elvi kérdésről van szó, amelyben való végső döntés a Magyar Országos Orvosszövetség alapszabályszerű hatáskörébe tartozik”. Hogy mekkora volt a tét, az leginkább abból tudható, hogy az eset kapcsán a Hitközség újból (és a fizetési mozgalomban utoljára) fontosnak tartotta kijátszani az antiszemita kártyát. Az Egyenlőség, a hitközség félhivatalos lapja így reagált: „Nem tudjuk, mi fáj Csilléryéknek? Talán az, hogy a zsidó hitközségnek európai hírű kórházai vannak? Talán az, hogy minden numerus clausus dacára nagyszerű zsidó orvosok működnek a hitközség kórházaiban? Talán az, hogy a hitközség ambulantóriumain ingyen kezelt betegek 75 százaléka keresztény? Tessék nyíltan színt vallani, tessék nyíltan megmondani, hogy »hadat üzenünk a zsidó orvosoknak és zsidó kórházaknak, mert antiszemiták vagyunk«, de nem körmönfont nyilatkozatokat, kommünikéket, információkat elhelyezni.”
A zsidó orvosok a pályázati hirdetmény megjelenése után ismét mozgásba igyekeztek hozni a budapesti orvosszövetséget, ezért az országos orvosszövetséghez intézett augusztus 3-i beadványt augusztus 4-én a budapesti orvosszövetséghez címzett követte. A budapesti orvosszövetség választmánya szeptember 21-én foglalkozott az üggyel, a hitközség azon átiratának ismeretében, melyben közli, hogy november 1-től kezdődő hatállyal kórházaihoz az újonnan szervezett négy állással együtt összesen 46 orvost nevezett ki, s e rendszeresített állások az átiratban megjelölt javadalmazással járnak. A választmány határozatban állapította meg, hogy a Hitközség elöljárósága alkalmazkodott az országos orvosszövetség 1930. május 11-i, az orvosi ingyenmunkát tagjainak megtiltó határozatához, s ezért azt tudomásul veszi. Ezzel nem mindenki értett egyet, a határozatot 22 igen és 5 nem szavazattal fogadták el. S nem fogadták el a zsidó orvosok sem. Valami történhetett tavasz óta; akkor még a budapesti orvosszövetség hatalmas elszántsággal és hatalmas energiát mozgósítva, idegekkel és türelemmel bírta a Hitközség képviseletében eljárók időhúzó taktikázását és kerülgette a neki szánt csapdákat.
Október 4-én fellebbezést nyújtottak be a választmány döntése ellen 83 aláírással, melyet a budapesti orvosszövetség alapszabálya szerint a legközelebbi közgyűlés napirendjére kellett tűzni, a fellebbezés mielőbbi elbírálására pedig rendkívüli közgyűlés összehívását kérték (melyet, az alapszabály szerint, ha legalább 50 tag kér, 14 napon belül össze kell hívni). A fellebbezés indokolásában emlékeztettek arra, hogy az április 8-i rendezés a havi 50 pengős díjazást november 1-ig terjedően ideiglenesnek tekintette, amikortól az ingyenes orvosi állásokat díjas állásokká szervezik át. „Tudomásunk volt róla – írták fellebbezésükben a zsidó orvosok –, hogy az állásoknak díjasokká átszervezése azok számának redukciójával járhat, azonban nem tudtuk elképzelni, hogy egy olyan megoldás következhetik, mint amilyet a BOSz választmánya fenti sérelmezett határozatával elfogadott. … a hitközség a rendelések subaltern orvosi állásainak díjasokká való átszervezését úgy oldotta meg, hogy az összes fenti állást megszüntette és a munkakör ellátását az újonnan kinevezendő osztályos al- és segédorvosok kötelességévé tette. Az osztályos orvosok munkaköre ezen megnövekedésének ellensúlyozására azonban új osztályos orvosi állásokat nem kreált”, a pályázati hirdetményben ugyanis „megüresedő” állásokról volt szó, azok pedig rendelőintézetiek. Ezzel – álláspontjuk szerint – a hitközség megszegte a BOSz-szal kötött megállapodást.
A Hitközség eljárásának lényege végül is az volt, hogy a rendelőintézeti orvosokat olyan kórházi (osztályos) orvosokká minősítette át, akik főnökeik utasítására kötelesek a rendelőkben is szolgálatot teljesíteni, az osztályos orvosi állásokra pedig a hatályos, 1929. évi szabályzat vonatkozik. Ennek 129.§-a kimondja, hogy ezen állások – miként az összes a zsidókórházban – »tiszteletbeliek«, vagyis betöltőiknek nem jár fizetés. Javadalmazás azonban igen. A hitközség a tavasz folyamán – más jogi konstrukcióban – már tett arra javaslatot, hogy az osztályos orvosok javadalmazási konstrukcióját alkalmazzák a rendelőintézeti beosztott orvosok esetén is, de ezt akkor – ahogy most is – elutasították, csak míg akkor álláspontjukat elfogadta a budapesti orvosszövetség is, addig most nem. A fizetési mozgalom résztvevői ugyanis (fix) fizetést szerettek volna kapni. Egy bizonytalan világban ez nagyobb biztonságot ad.
A fizetési mozgalomban résztvevő orvosok megbízottai augusztus elején a pályázati hirdetménynek megfelelően a hitközség főtitkárságánál érdeklődtek a javadalmazási feltételekről. Ott közölték, hogy a kinevezett orvosok részben lakást és étkezést (ez a hagyományosan kórházi bentlakó kórházi al- és segédorvosokra vonatkozik), részben csak étkezést (ez az új konstrukciójú, osztályos orvosnak tekintett, de a rendelőintézetben tevékenykedőkre vonatkozik) kapnak. Fizetés nincs, van viszont jutalék (részesedés). Fizetés helyett a különszobás betegek által fizetett orvosi díjakból bizonyos, a főorvos belátására bízott és előre meg nem határozott százalékos jutalékban részesülnek. A jutalékok az egyes osztályok között erősen különbözőek, van, ahol ez tekintélyesnek számító összeg, másutt csupán havi 10–40 pengő körül jár, ami jóval alatta marad az ideiglenesen megállapított 50 pengőnél, s a bejárással kapcsolatos költséget is alig fedezi. A fizetési mozgalom résztvevői kifogásolták, hogy pro forma a jutalék kizárólag a különszobás betegekkel kapcsolatos orvosi munka ellenértéke, és nem az összes orvosi tevékenységüké (ez megmarad ingyenmunkának), miközben a különszobás betegekkel kapcsolatos orvosi munkájuk elenyésző (azt döntően a főorvos végzi), a közös kórtermi működésük és az adminisztráció viszont tetemes. Kifogásoltak azt is, hogy a hitközség de jure nem diszponálhat a különszobás jövedelmek felett, azt nem ígérheti oda javadalmazásként, azzal ugyanis kizárólag a főorvosok rendelkeznek (de facto persze a hitközség rendelkezik, de harmadik fél követelése de jure nem érvényesíthető), s a főorvosoknak joguk van akár az orvosi díj elengedésére is, miközben a kórházat megillető ápolási díjjal ezt nem tehetik. Ha pedig a főorvos megbetegszik vagy hosszabb időre elutazik, a személyéhez tartozó különszobás betegek elmaradnak, így az alárendelt orvosi kar elesik a jutaléktól. Szó nincs tehát fizetéses állásokról. Az orvosok a hitközség átiratának egyéb állításait is kifogásolták. A rendelésen dolgozott és átmenetileg 50 pengő díjazásban részesült 21 orvos közül nem ötöt, hanem – a hitközség elöljáróságának szeptember 19-i ülésén végül is csak – hármat neveztek ki osztályra. A négy új állás kreálását pedig a tények félremagyarázásának minősítettek, melyből csak annyi igaz, hogy az egy év előtti pályázathoz képest hárommal több állást hirdettek, de ezeket már a múlt szolgálati évben rendszeresítették és be is töltötték, az ambulanciákkal pedig nincs semmi kapcsolatuk.
Az orvosok felpanaszolták, hogy a budapesti orvosszövetség választmányának február 19-i ülésén határozatot hoztak ugyan arról, hogy a rendelések subaltern orvosi állásainak díjasokká való átszervezésekor csakis a lemondott (ekkor tényleges állásban lévő) 21 orvos soraiból tölthetők be, de határozatuknak érvényt szerezni, amikor szükség lenne rá, meg sem kísérelte.
A fellebbezés a közgyűléstől a választmány szeptember 21-i határozatának megsemmisítését és négy pontból álló határozati javaslat elfogadását kérte. A határozat kimondta volna, hogy a budapesti brvosszövetség nem veszi tudomásul a hitközségnek az orvosi állásokkal kapcsolatos intézkedéseit, és továbbra is ragaszkodik az áprilisi megállapodáshoz, a subaltern orvosi állások átszervezéséhez – akár redukált számban is – díjazottakká. Az osztályos orvosok százalékos részesedését különben sem tekintik díjazásnak. A fizetés mértéke most első ízben, némi bizonytalanság után konkrét formát ölt: az „nem lehet kevesebb, mint hasonló rangú közkórházi orvosok fizetése”, és nem származhat a különszobás betegek orvosi díjából (ezzel az osztályos orvosokkal való szembefordításukat kívánták elkerülni). A határozati javaslat továbbá kimondta volna, hogy e határozatok végrehajtása és a hitközséggel való tárgyalás a BOSz elnökségének feladata, mely ha november 1-ig nem tudnának a hitközséggel megállapodásra jutni, e naptól a cavate automatikusan a zsidókórház összes osztályos és velük kapcsolatos rendelések összes al- és segédorvosi állásaira és azok munkakörére életbe lép.

(Két tűz között) Az október 4-én a budapesti orvosszövetséghez benyújtott fellebbezésnek különös sors lett osztályrésze. A budapesti orvosszövetség alapszabálya szerint rendkívüli közgyűlés összehívását legalább 50 tagnak kellett kérnie, de a közgyűléshez elé fellebbezést akár egy személy is vihetett, csak akkor meg kellett várnia a rendes közgyűlést. A fizetési mozgalom résztvevői 82 aláírást gyűjtöttek össze és nyújtottak be, az aláírók jelentős része nem közülük, hanem zsidókórházbeli orvos-szimpatizánsaik közült került ki. A budapesti orvosszövetség „a rendkívüli közgyűlést kérő aláírók névsorát kiadta a zsidókórház igazgatóságának – quasi perbeli ellenfelünknek – és nem telt el 24 óra, s az aláírókat részben maga Alapy prof. kórházigazgató, részben maga az ő utasítására a főorvosok maguk elé hívatták és felszólították őket, hogy aláírásuk visszavonásával tegyék lehetetlenné a közgyűlés megtartását, ellenkező esetben el lesznek távolítva a kórház kötelékéből.” Emiatt az aláírók száma néhány nap alatt 36 zsidókórházi orvos visszavonásával 50 alá csökkent (46-ra), így viszont a fellebbezés elbírálására összehívandó rendkívüli közgyűlést indítványozó beadvány nem felelt meg az alapszabályba foglalt formai követelménynek. Ezért az orvosok újabb aláírásgyűjtésbe kezdtek – a „szükséges aláírásokat az Alapytól független városi kartársak készséggel bocsátották rendelkezésünkre” – és október 14-én rövid levélben, a történtekre utalást sem téve, 93 tag kérte az október 4-i beadvány elintézését.
Ekkor újabb váratlan akadály tornyosult. A budapesti orvosszövetség választmánya október 19-én tárgyalta a beadványt, s azt, mint nem megfelelőt, 27 igen és 3 nem szavazattal elvetette. Indokul az alapszabályban meghatározott fellebbezési határidő túllépését nevezte meg, de ezt a fizetési mozgalom résztvevői közel egy hónapig hivatalos formában nem tudhatták, erről csak a szövetség tényleges vezetését Fáy András lemondása után átvevő Hültl Hümér professzor ügyvezető alelnök nevében november 16-ára dátumozott levélből értesülhettek. Ez az elutasítás egyértelműen alapszabályt sértett, mert a fellebbezést időben nyújtották be, s ahhoz egy tag aláírása is elégséges. A választmány jogszerű döntése csak az lehetett volna, hogy szükséges számú aláírás hiányában a fellebbezést elbíráló rendkívüli közgyűlés összehívását utasítja el, így a fellebbezés automatikusan a következő évi rendes közgyűlés elé kerül.

(A rendkívüli közgyűlés – 1933. január 11.) Most már nem fellebbezés következett, hanem 75 aláírással támogatott, rendkívüli közgyűlés összehívását kérő, november 25-én megküldött újabb beadvány. A rendkívüli közgyűlés tárgyául két, egymással összefüggő napirendi pontot javasoltak. Az első napirendi pont állásfoglalás elfogadása volt a budapesti orvosszövetség elnökségének és választmányának az ingyenes orvosi állásokkal és ingyenrendelésekkel kapcsolatosan tanúsított magatartásáról, különös tekintettel a zsidókórházi orvosi ügyekre, a második pedig e magatartásuk miatti bizalmatlansági indítványról való döntés. Ha a rendkívüli közgyűlés az első napirendi pontban elmarasztalóan foglal állást, aligha dönthet másként, minthogy bizalmatlanságot szavazva leváltja saját vezetését. Az indítványozók közölték, hogy az indítvány részletezését és indokolását a közgyűlésen terjesztik elő, amire az alapszabály módot adott. A rendkívüli közgyűlést előbb december 14-ére, majd 1933. január 11-ére tűzték ki.
A rendkívüli közgyűlés összehívói még a közgyűlés előtt írásban kérték, hogy a bizalmatlansági indítványról titkos szavazás döntsön (a bizalmatlansági indítványról történő szavazás mikéntjéről az alapszabály konkrét rendelkezést nem tartalmazott), amit azzal indokoltak, hogy személyi kérdésről van szó, s a személyi kérdésekben az alapszabály titkos szavazást ír elő. E kérést a közgyűlésen elnöklő Hültl Hümér – nem látván be, hogy a bizalmatlansági indítvány személyi kérdés lenne – elutasította, viszont, kérelemre, a név szerinti szavazáshoz hozzájárult volna. Ezt viszont már nem tartották fontosnak kérni.
Az elérni kívánt cél (ui. az elnökség és a választmány leváltása és új választása) érdekében az összehívók maguk mellett mozgósítani próbálták Budapest orvostársadalmát, s figyelemfelhívó formalevelet (körlevelet) nyomtattak és küldtek szét. Ebben, politikusan, sajátjukénál általánosabb összefüggésbe helyezték a szövetségi vezetés bírálatát, azt hangoztatták, hogy „javaslatokkal jövünk az ingyenes orvosi állások megszüntetésére, az ingyenrendelőkkel űzött visszaélések meggátlására és az ellátatlan szegénybetegek gyógykezelésének a szabadorvosválasztás szellemében való megoldására”, s bár a zsidókórházi ügyeket is előhozzák, az a fenti kivezető javaslatokhoz képest csak periférikus. Leírták, ami orvoskörökben egyébként is közszájon forgott, hogy Budapesten hivatalosan 200 ezer ellátatlan szegényt tartanak nyilván, miközben az ingyenrendelőiben évi 700 ezer beteg jelentkezik (a szegénységi bizonyítvánnyal nem rendelkezők a visszaélők), emiatt indokolatlanul zsúfoltak az ingyenrendelők, ami nem csupán az orvosok gazdasági helyzetére, hanem a közegészségügyre is veszélyt jelent. A közgyűlés tulajdonképpeni tárgya pedig a vezetés felelősségre vonása a múltbeli ezirányú mulasztásokért.
Az ellenoldal válasza egészen más síkon mozgott, ráadásul onnan érkezett, ahonnan a legkevésbé várták. A budapesti orvosszövetség választmányának liberális frakciója nevében Rothbart József aláírásával hasonló formalevél készült és jutott el a budapesti orvosokhoz. Rothbart, illetve e frakció többsége magánorvos volt – Rothbart egy időben az országos orvosszövetség magánorvosi szakosztályát is vezette – ráadásul a hitközségtől egzisztenciálisan nem függő (nem zsidókórházi orvos) zsidó, aki a tavasz folyamán még erőteljesen támogatta a Hitközség orra alá borsot törő mozgalmat (sőt a Hitközséggel tárgyaló BOSz-delegáció tagja volt!), ráadásul amit a közgyűlés összehívói formalevelükben hangoztattak, az nagyon is egybevágott a magánorvosi érdekekkel. Ennek ellenére a formalevél néhány orvos jogosulatlan magánérdekének közérdekként való beállításáról és a budapesti orvosszövetség szétrobbantásáról ejtett szót, mellyel szemben „Minden szövetségi tag, aki ezen súlyos időkben, mikor – hogy mást ne mondjunk – a Kamara mikénti megvalósulásának kérdése mindannyiunk létérdeke, kötelességét teljesíti, ha e robbantást megakadályozza.”
Hogy mi állhatott a háttérben, csak találgatni lehet. Bár a vezető szerep egyértelműen Spät Istváné, de az egyértelmű másodikként mellette és mögötte álló Schönstein Sándor illegális kommunista volta egyre közismertebbé vált (a kor illegális kommunista zsargonjában: lefeketedett), s ő már egyszer valóban robbantott. Az országos orvosszövetség kamaratervezetét tárgyaló december 11-i Vígadóbeli közgyűlésen a kamara ellen szólalt fel, ráadásul egy szocialista-illegális kommunista orvoskör által gondosan megtervezett kampány keretében, aminek célja – ezt így érezték a jelenlévők – túlmutatott egy szakmai nézetkülönbségen, s közel jutott ahhoz, hogy botrányba fullassza a rendezvényt. Másrészt a Hitközség által kínált megoldás, bár nem felelt meg a sztrájkolóknak és többségükkel végül is csúnyán elbántak, de az orvostársadalom nagy része számára elfogadható volt (ez is tükröződött a budapesti választmány döntésében). Ezért nem okvetlenül volt rosszakarat és manipulációs szándék a jogosulatlan magánérdek hangoztatása mögött. Azt is meg kell említeni, hogy a közgyűlést összehívó orvosok formalevele a liberálisoknál egy nappal későbbre dátumozott (január 6., illetve 7.), ezért nem elképzelhetetlen, hogy Späték saját formalevükben a liberálisok jogosulatlan magánérdek-vádjára reagáltak, és valóban sokaknak tűnhetett úgy, hogy erről van szó. Ezért egyetlen nap alatt, hogy a hangulatot maguk felé fordítsák, saját követelésüket az általános orvostársadalmi érdek kontextusába helyezték.
Az 1933. január 11-én, szerda este fél 7-re (a budapesti kir.) Orvosegyesület székházának (VIII. Szentkirályi u. 21.) dísztermébe kitűzött rendkívüli közgyűlésen „a spontán érdeklődő és a kirendelt [sic!] orvosok száma oly nagy volt, hogy a Semmelweis terem alig tudta a közgyűlésre érkezőket befogadni.” Hültl Hümér professzor elnöki megnyitója után a rendkívüli közgyűlést összehívók nevében Spät István háromnegyedórás, érzelmi húrok megpendítését sem nélkülöző beszédében az általános gazdasági válságnak az országot, azon belül is az orvosi rendet különösen megrendítő hatásáról, az orvosnyomor ijesztő terjedéséről szólt. Az orvosnyomor okát az általános gazdasági válságon kívül a betegbiztosítók terjeszkedésében, az ingyenrendelésekkel űzött visszaélésekben és az ingyenes orvosi állásokban jelölte meg, és kimutatta az ingyenrendelésekkel és ingyenes orvosi állásokkal kapcsolatos kívánságok erkölcsi alapját. Hangsúlyozta, hogy az orvosnyomor elsősorban az ingyenrendelések fizetésnélküli orvosait érinti, mert a kórházi osztályos orvosok csak kivételesen fizetésnélküliek, ilyen kivétel a zsidókórház, majd részletesen ismertette az ott történteket. Végül szemére vetette a szövetség vezetőségének, hogy az erkölcsileg jogos orvostársadalmi kívánságok érdekében komoly lépéseket nem tett, holott kongresszusi határozat is kötelezte erre. Ezt követően hat határozati javaslatot terjesztett elő. Az első az 1930. május 11-i határozatnak azonnali alkalmazása. Ezt a közgyűlés egyhangúlag elfogadta, akárcsak a másodikat, mely olyan felterjesztés küldését kérte a belügyminiszterhez, melyben a szövetség kéri, hogy az új kórházi és rendelőintézeti alapszabályokat csak abban az esetben hagyja jóvá, ha azok a betegforgalommal és a közegészségüggyel összhangban álló, kellő számú orvosi állás rendszeresítenek és a kinevezett orvosi karnak méltányos fizetést biztosítanak. A harmadik határozati javaslat az ingyenrendelések leépítéséhez minden törvényes eszköz igénybevételének kimondását, és ehhez kapcsolódóan – Szabados János március 6-án beadott és azóta elfekvő, de itt általa ismertetett – a szegénybeteg ellátásnak a szabad orvosválasztás szellemében való megoldásának elfogadását javasolta. A közgyűlés ezt is elfogadta. Eddig minden úgy ment, mint kés a vajban. Ezután kertültek sorra a zsidókórházi ügyek.
A negyedik határozati javaslat a közgyűléstől a Hitközséggel kötött múlt év áprilisi megállapodás érvényességének kimondását kérte, mely szerint a hitközség a zsidókórházban „1. legalább annyi fizetéses orvosi állást szervezzen, ahány rendelést fenntart; a díjazásnak a végzett orvosi munkával arányban kell lennie. 2. Az osztályos orvosoknak az I. és II. osztályú betegek által fizetett orvosi díjakon kívül méltányos fixfizetést is adjon. 3. … szüntettesse meg a fizetési mozgalomban résztvett orvosokat érintő retorziós intézkedéseit és a rendeléseknek kinevezendő orvosait … régi jogszokás szerint nevezze ki.” Az ötödik határozati javaslat az előzőben foglaltak 15 napon belüli nem teljesítése esetére már most kimondja, hogy a zsidókórház összes alárendelt állása és munkaköre cavate alá esik. (Tehát nem csak a rendelőintézetiek!) A hatodik határozati javaslat a bizalmatlanság kimondását indítványozta (ami új közgyűlésen választást jelent).
Ekkor emelkedett szólásra a választmány képviseletében és (többségi) álláspontja védelmében Windisch Ödön egyetemi magántanár. Jó okkal olyasvalakire bízták e feladatot, aki nem csupán emberként és orvosként örvendett nagy tekintélynek, de nem volt zsidó (s főleg nem a zsidókórház választmányban ülő főorvosa), viszont támogatta a zsidókórházi sztrájkolókat, sőt a BOSz küldötteként tárgyalt a Hitközséggel érdekükben, azonban annak a MONE-nek volt 1930-től elnöke, ami miatt (is) a hitközség antiszemitákkal való szövetkezéssel próbálta diszkreditálni a zsidó közösségben a sztrájkoló zsidó orvosokat. Ő lehetett a leghitelesebb személy, aki meggyőzheti a közgyűlést a választmány eljárásának helyességéről, az előterjesztett indítványok elutasításáról. Windisch fő érve az volt, hogy ez a viszonylag kis ügy aránytalanul sok energiát von el sokkal fontosabbaktól („a magyar orvosi rend oly súlyos és oly jelentős bajjal anyagi és erkölcsi bajjal küzd, hogy sokkalta fontosabb problémák várnak elintézésre, mintsem az, hogy a Budapesti Orvosszövetség ily behatóan és ily messzemenő konzekvenciák mellett foglalkozzék 20–22 orvos ügyével”; „a tervezett orvoskamara létrejöttének küszöbén nem tartja alkalmasnak az időt bizalmatlansági indítvány megszavazására” ), ezért a Hitközség eljárásával egyetért.
A Hitközség intézkedéseinek jogossága mellett érvelt viszont Emődi Aladár, kissé hazabeszélve, mint a Teleia egyesület ingyenes nemibeteg rendelőjének igazgató-főorvosa. A hitközségnek joga van ingyenes állásokat hirdetni, de az „orvosoknak az az eljárása, hogy az állásokat megpályázták, elfoglalták és néhány nap múlva fizetési igénnyel léptek fel: közel jár a »turpis causa«-hoz.” Az pedig, hogy a 22 orvos közül csupán 5-öt alkalmaztak, csupán azon generális elv alkalmazása, hogy a munkaadónak joga van megválogatni munkatársait. Bár már Emődi beszéde alatt is hangzottak közbeszólások, Fodor Pál zsidókórházi főorvos hozzászólása egyenesen botrányba fulladt. Fodor elmondta, hogy a közgyűlés összehívói közül többeket fegyelmi úton kellett a kórházból eltávolítani, amire olyan vihar támadt, hogy az elnök csak percek múlva tudta helyreállítani a rendet, miután a közgyűlés feloszlatásával fenyegetett. A személyi és szakmai diszkreditálással a célon túllőtt Fodort felettese, Alapy igazgató-főorvos azzal helyesbítette, hogy „bár fegyelmi nem volt, de ő több externista felvételi kérelmét a kórházi rend érdekében nem pártolta”, amire többen közbekiáltottak: „mert részt vettek a fizetési akcióban; egyéni retorzió!”
Számos más felszóló után (Porzsolt István, Hajnal György, Schönstein Sándor, Benedek János, László Miklós, Balogh Emil), akik általában az összes indítványt támogatták (Hajnal György a bizalmatlansági indítvány kivételével) és Spät zárszava után az elnök nyílt szavazást rendel el. Többen titkos szavazást követelve tiltakoznak, az ügyrendi kérdésben szót kérők szót nem kapnak, ráadásul az elnök az utolsó három határozati javaslatot (a 4-et és 5-et is bizalmi kérdésnek nyilvánítva) együttesen tette fel szavazásra. A közgyűlés meggyőző fölénnyel: 190 igennel, 30 nem ellenében a bizalmatlansági (és a hozzákapcsolt zsidókórházzal kapcsolatos két) indítványt elvetette. A szavazás után az igennel voksolók lelkesen éltették Hültl elnököt, az elnökséget és a választmányt.
A zsidókórházi beosztott orvosok fizetési mozgalma körül ezzel végképp elfogyott a levegő. De ekkor ezt még nem látták be. A döntés ellen fellebbeztek, bár csak a 14 napig nyitva álló két fellebbezési időszak legvégén nyújtották be.
A választmány véleménye abban a kérdésben – a látszat ellenére – nem változott, hogy az orvosok fix fizetését tartották kívánatosnak. 1933. február 1-én került a választmány elé a zsidókórház új alapszabályának tervezete. A tervezet hiányosságait oly súlyosnak találták, hogy eldöntötték, közvetlenül a belügyminiszterhez fordulnak memorandummal (a Hitközség másolatot kap). „A tervezet az illetmények pontos megállapítása helyett az orvosok díjazását csak halványan körvonalazza … csak eszmeileg szabja meg. Ezeknek precizírozása szükséges volna, mégpedig szövetségünk választmányának határozata alapján olyképpen, hogy egyes orvosok díjazása fix összegben állapíttassék meg”. Ha pedig a fix díjazás „nem vihető keresztül”, akkor olyan módon, hogy azt a hitközség elöljárósága a főorvosi kistanács véleményének meghallgatása után állapítja meg. Ez legalább garanciát jelent a főorvosi kar csupán szokásjogon alapuló és bármikor megváltoztatható döntései ellen. Ez a memorandum többet tartalmazott, mint amennyit a fizetési mozgalom végül is elért, ami arra utal, hogy a Hitközség a történteket lázadásnak tekintette, és annak leverése volt számára a legfontosabb.

(Végjáték) Jogi lehetőségként maradt az országos orvosszövetség igazgatótanácsához fellebbezni a budapesti orvosszövetség választmányának 1932. szeptember 21-i határozatát jóváhagyó közgyűlési döntés megváltoztatásáért, amit – legalábbis a fellebbezés érvelése szerint – az országos orvosszövetségnek hivatalból is meg kellene tennie, mert ez a döntés ellentétes a közgyűlés első, egyhangúan elfogadott azon határozatával, mely „ragaszkodik az ingyenes orvosi állásokra vonatkozó kongresszusi és igazgatótanácsi határozat azonnali alkalmazásához. A zsidókórházi ügyek jóváhagyása pedig ezen határozattal ellentétes.”
A fellebbezés arról próbálta meggyőzni az országos orvosszövetséget, hogy a szeptember 21-i határozat „nemcsak egyéni sérelmeket szentesített, hanem az orvosi közérdek ellen is vétett”, majd sorolta a budapesti orvosszövetség alapszabályának és az országos orvosszövetség alapszabályának és ügyrendjének megsértett paragrafusait. Hatást azonban azon figyelemfelhívástól vártak, miszerint a jelenlegi helyzet „veszedelmes praecedensül szolgálhatna általános orvosi szempontból a jövőre nézve. Ennek alapján ugyanis az összes egészségügyi intézmények, közkórházak stb. megszüntethetnék az orvosi fizetéseket és azok helyett a különszobás betegforgalom arányában tetszőleges %-os javadalmazást nyújthatnának. A rendelésekre kinevezett orvosok állásait megszüntethetnék és munkakörüket az osztályra kinevezett kartársakkal végeztetnék el. Így pl. a BOSz határozatának konklúziójaképpen az OTI a rendelőintézeti orvosait elbocsájthatná és egy rendelkezéssel a körzeti orvosok kötelességévé tenné munkájuk ellátását. És az orvosoknak egy szavuk sem lehetne, mert hisz ők ismerték el – a zsidókórház esetén – ezen álláspont jogosságát.” Ezen érvek már egyáltalán nem hatottak meggyőzően, sőt kiérződött erőltetettségük. S aligha volt remélhető, hogy az országos orvosszövetség konfrontációba bocsátkozik a budapestivel, s azt olyan dolgok felvállalására kényszeríti, melyet az már nem akar felvállalni.
Az országos orvosszövetség igazgatótanácsa február 15-i ülésének utolsó, 16. napirendi pontjaként tárgyalta a Spät István és Schönstein Sándor által benyújtott fellebbezést, s a napirendi pont előadójának meghallgatása után a fellebbezésnek nem adott helyt, a közgyűlés határozatát tudomásul vette. Az indokolás bő hónap múlva a budapesti orvosszövetségen keresztül jutott a fellebbezőkhöz. Az indokolás szerint „A BOSz kellő energiával szállt síkra az állásukról lemondott subaltern zsidókórházi orvosok ügye érdekében. Hogy nem ért el oly eredményt, amilyen kívánatos lenne, arról nem tehet, azért meg sem róható, mert a Szövetség a kórházfenntartóval nem rendelkezik, azt nem utasíthatja. A kórházfenntartó e tekintetben annyi állást szervez és azokat úgy dotálja, ahogyan jónak látja. Az orvosokon múlik, hogy kaphatók-e a hivatáshoz és a végzett munka mértékéhez nem méltón honorált ellátások betöltésére. Sajnos a Szövetségnek nincs meg a szükséges végrehajtó hatalma ahhoz, hogy megakadályozza, hogy az ilyen állásokra valaki is pályázzék. Az ezt célzó küzdelmet csakis a kötelező tagságú kamara tudja majd kockázat nélkül és eredményesen lefolytatni. A zsidókórházi orvosok ezen konkrét ügye egy nagy problémakomplexumnak (díjtalan orvosi állások, ingyenrendelők stb.) egy részletkérdése, melynek kari szempontból való teljes és tökéletes elintézése csak az általános rendezés keretében lehetséges. Ennek időpontja a kamarák felállításával következik el.” Ez mégiscsak erkölcsi elégtétel volt. S bár még lett volna további lehetőségük jogi úton igazukat keresni (az országos orvosszövetség közgyűléséhez fellebbezni), belátva ennek értelmetlenségét, erről most már lemondtak.
Az orvosok nagy árat fizettek a mozgalomban való részvételükért. Már szeptemberben híre járt, hogy a Hitközség megtorlására készül. A 21-ből végül is csak öt állást tettek fizetetté, november közepétől az év végéig ötös, tízes turnusokban eltávolítottak 36 sztrájkolót, ami „igen kínos és szokatlan körülmények között történt. Egyes orvosokról szolgák szedték le az orvosi köpenyt és közölték velük, hogy nincs többé bejárási joguk. Egy tíz éve a kórházban szolgálatot teljesítő orvost munkája közben figyelmeztetett a kórház igazgatóhelyettese, hogy nem jogosult a fehér orvosi köpeny viselésére. Az eltávolított orvosok erkölcsileg megbélyegzetteknek tekintik magukat az eltávolítás ilyen módja miatt”. Csekély számban voltak túlélők, aminek természetesen feltétele volt a múltbeli viselt dolgaiktól való elhatárolódás. A hitközség a mozgalom erkölcsi lejáratására vezetőinek diszkreditálásával is törekedett. Spät Istvánt és Schönstein Sándort, bár nem pályáztak segéd-, illetve alorvosi állásra, 1932. november 1-jével kinevezte a hitközség. Ha elfogadják, egy életre elvesztik erkölcsi hitelüket. A kinevezést mindketten visszautasították.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969