2013. I-VI
 

A magyarországi energiapolitika változásai a tervzgazdálkodás idején
Kaposi Zoltán

Tanulmányunkban – döntően dél-dunántúli példákon keresztül – a tervgazdasági rendszer évtizedei alatti energiapolitikai változásokat követjük végig, alapvetően gazdaságtörténeti szempontból. Az első ötéves terv időszakában a nehéziparosítás – igen erőteljes beruházásai révén – fokozott mértékű villamos energiát igényelt, aminek megfelelően elsődlegesen szénalapú hőerőművek épültek, s ez együtt járt a szénbányászat erőltetett ütemű fejlesztésével. 1956 után azonban lassan megváltozott a gazdaságpolitika, s a korábbi tendenciák fenntartása mellett új megoldásokkal próbálkoztak. A hagyományos modellnek megfelelően megpróbálták gyorsan befejezni a korábban megkezdett nagyberuházásokat, de emellett már a világgazdasági változásokhoz jobban igazodó energiatermelési lehetőségeket is teremtettek. Sokat fejlődött a kőolajipar, hiszen egyre inkább az olcsó szovjet behozatalra támaszkodhatott az energiatermelés, valamint az olajfeldolgozáshoz kapcsolódó néhány iparág (műanyag, gyógyszer stb.). Megindult a hazai földgázkitermelés és a Szovjetunióból származó gázimport. Egyre jelentősebbé vált a magyar uránérc kitermelése, ami később részben alapját képezhette a paksi atomerőmű működésének. Az ipari kereslet mellett átalakult a lakossági fogyasztás szerkezete is, kétségkívül pozitív eredmény volt a villamosenergia-hálózat létrehozása, a biztonságos áramtermelés megteremtése, valamint az olajfogyasztás bővülése.

(A kezdetekről) A 20. század első felében strukturális változás következett be az európai gazdaság termelési és fogyasztási rendszerében. Míg a megelőző évszázadban a hagyományos energiaforrások használata mellett (szél, víz, fa, emberi erő) alapvetően a gőzhajtás érvényesült, a két világháború között a technológiai fejlődés következtében sokoldalúvá vált az energiatermelési rendszer. Olyan iparágak alakultak ki ebben az időben, amelyek működése ma is meghatározzák mindennapjainkat. A gőzhajtás mellett rohamosan fejlődött a villamosenergia-ipar, amely egyes fejlett országokban az egyik legnagyobb foglalkoztató ágazattá vált, de még az elmaradott kelet-európai térségben is országos stratégiai program alapján fejlesztették. Igazából ekkor indult világhódító útjára az olaj, amely egyrészt a közlekedés lehetőségeit alakította át (vasút, autó, repülőgép stb.), másrészt pedig – az olajszármazékok felhasználása révén – a műanyag-és gyógyszeripar alapjává vált. A vízi energia hasznosításában is nagy tartalékok voltak. Az Amerikai Egyesült Államoktól a Szovjetunióig szinte mindenhol hatalmas vízszabályozási és erőmű-építési programok indultak. Gondolhatunk ez ügyben a Tennessee-völgy szabályozására, a világgazdasági válság idején, avagy éppen a Don folyóra épülő gigantikus beruházásra. Óriási hatást gyakorolt az energiatermelésre az is, hogy az első világháború után a sokáig visszafogott lakossági kereslet meglódulása elsősorban olyan termékeket igényelt az ipartól, amelyekkel mindennapi megélhetése könnyebbé és komfortosabbá válhatott. Nem véletlen, hogy látványosan megnőtt az igény az autóipar, az elektronika, a rádióipar és egyéb háztartási felszereléseket gyártó iparok termékeire, amelyekhez egyre nagyobb mértékben volt szükség az új iparágak termelésére, főleg villamos áramra. A nyugati háztartásokban egyre több villamos fogyasztó jelent meg, így például kezdett elterjedni a porszívó, a mosógép, a centrifuga, kávéfőző stb. használata.
Ezek a folyamatok természetesen Magyarországon is elindultak, ám hatásuk és terjedésük meglehetősen szűk kemény korlátok között érvényesülhetett. Az ország jövedelemtermelő képessége alacsony maradt, ugyanakkor potenciális energiaforrásainak jelentős része más országokhoz került. A nagyrészt megmaradt szénbányák révén ugyanakkor az energiatermelés hagyományos ágazata igen előnyös pozícióba került, nem véletlen, hogy az ipar egyre nagyobb tömegben igényelt szenet. A szénbázisú gőztermelés iránt oly mértékben megnőtt a kereslet, hogy a hazai termelés alig tudta követni az igényt, s így az ország importra is kényszerült. A szén volt a hazai energiatermelés alapja, hiszen a vasút, az ipari áramtermelők, s részben a városi lakosság is nagyrészt ezt használta. Jó minőségű feketeszenet csak a Dunagőzhajózási Társaság (DGT) tulajdonában lévő mecseki bányákban tudtak felszínre hozni, ám gyengébb fűtőértékű, de áramtermelésre alkalmas barnaszenet és lignitet a Dunántúli-és az Északi-középhegység sok területén bányásztak. A széntermelés reneszánsza ugyanakkor gátolta az új típusú ágazatok fejlődését. Viszonylag későn indult meg az olajkutatás, s így csak a háború előtt sikerült a Zala megyei Budafapusztán kőolaj-és földgázkitermelést indítani. A folyók csekély esése behatárolta a vízi erőművek építésének lehetőségét, így nem véletlen, hogy a magyarországi energiabázis továbbra is szénalapú maradt. Az újabb ágazatok terjedésére a városi igények jelentettek némi hajtóerőt, hiszen a nagy- és közepes városokban egyre jobban terjedt a villamos energia felhasználása, amihez persze (szénalapú) erőmű és hálózat kellett, valamint a (szénalapú) gáztermelés, mely utóbbi a közvilágításban és a háztartásokban jelentett nagy könnyebbséget.
A villamos energia rendszer tehát egyre inkább kiépült, ám nagy hátránya volt a modellnek, hogy nem jött létre egységes hálózat, s az ország különböző területei között eltérő energiatermelő- és fogyasztó rendszerek alakultak ki. A területi széttagoltság főleg a sok helyi villamosmű miatt alakult ki. Baranya megyében még viszonylag egységes volt a rendszer, hiszen a megye fogyasztói alapvetően a pécsújhegyi és a szászvári erőműre kapcsolódtak, de távolabb, például Somogy megyében már kisebb helyi villanytelepek termelték az áramot, aminek eredményeképpen a kisebb falvakban, sokszor egyszerű uradalmi központokban is villannyal lehetett már világítani. A kisebb, helyi, falusi áramtermelők általában benzinnel vagy gázolajjal működő aggregátok voltak, és sokszor azért használták, mert a helyi földesúr felismerte a villanyvilágításban rejlő lehetőségeket. Említsük még meg a két világháború közötti időszakból azt, hogy a faluvillamosítás ha lassan is, de előrehaladt, s a háború kezdetekor az ország településeinek már mintegy 30 %-ában volt villamos áram (ami persze nem jelenti azt, hogy minden házban lett volna áram).

(Energiahelyzet Magyarországon, 1945–1956) A második világháború nem tett jót a hazai gazdaságnak, hiszen a front kiszolgálása erőteljes belső fogyasztási korlátozásokkal járt. A széntermelés nagyon visszaesett, s így a helyi áramellátás is sokszor akadozott. Ez különösen érzékenyen érintette a helyi ipart, hiszen a gyakori áramkimaradások miatt a termelés látványosan csökkent. Amikor pedig Magyarország 1944-45-ben frontterületté vált, sok helyütt teljesen leállt a nyersanyagszállítás, s így a helyi áramellátók sem üzemelhettek. Nem működött a belső benzinellátás sem, ugyanakkor a szenet a nagyipar számára foglalták le, s ugyanez volt a helyzet a városi gázellátásban. Pécsett például az 1935-ban avatott városi kokszművek (vagyis a városi gáztermelő üzem) 1944 45 fordulóján jó másfél hónapra leállt a szénhiány miatt, így például a gázfűtésre berendezkedett üzemek sem tudtak fűteni; de a belvárosi lakosság is sokat szenvedett emiatt.
A második világháború vége után Magyarország energiatermelő rendszere alig működött, aminek persze sok oka volt. A tulajdonosok egy része a háborúban – a zsidóüldözés áldozataként – meghalt, jó esetben elmenekült az országból. Tulajdonos hiányában a vállalati menedzsment nem dolgozhatott nagyon hatékonyan. Az is nagy probléma volt, hogy egyes stratégiai területeket a szovjetek saját tulajdonukba vontak, így például a korábbi osztrák-német DGT hadizsákmányként szovjet katonai irányítás alá került, s alapvetően jóvátételre, nem a hazai gazdaságnak és társadalomnak termelt. A munkaerő jelentős része – köztük a képzett szakmunkások – a háborúban elestek. A lakosságnak nem volt pénze megfizetni a szolgáltatásokat, ami a piacszerű működést akadályozta. Eme – s még számos más, itt nem részletezendő – tényező miatt csak lassan haladt a helyreállítás. Az egyértelmű, hogy 1945–46-ban elsősorban a tulajdonosok, a társaságok vagy a települések végezték a helyreállítást, vagyis főleg saját erőből próbálták meg működőképes állapotba hozni a rendszert. A helyreállítás összekapcsolódott a falvak villamosításával, amit ezekben az években szintén leginkább a helyi, magántulajdonban lévő áramszolgáltatók kezdeményeztek.

1. táblázat
A települések villamosítása 1944-1949 között, néhány dunántúli megyében

Megye
Az összes helység száma Az 1944-ig villamosított helységek száma Az 1944-ig villamosított helységek
(%-ban) Az 1949-ig villamosított helységek száma Az 1949-ig villamosított helységek
(%-ban)
Baranya 321 183 57 204 63,6
Somogy 254 56 22 98 38,5
Tolna 106 51 48 82 77,2
Zala 261 15 6 23 9,2
Vas-Veszprém 51 7 13,7 8 15,6
Összesen 983 312 31,7 415 42,1
.
Az 1940-es évek vége felé a Magyarországon felerősödő szovjet típusú államosítási folyamat alapjaiban változtatta meg az egész magyar energiatermelő és -ellátó modellt. Az állam befolyását erősítette már az a tény is, hogy 1945 végén a szénbányák állami kézbe kerültek, hiszen a gőzüzem és a villamos áram termelésének legfontosabb alapanyaga került közvetlen állami irányítás alá. A felhasználóknak igényelniük kellett az alapanyagot, amit a hatalom saját – s nem feltétlenül racionális indokú – kénye-kedve szerint utalgatott ki. 1947-ben egyre több kisebb helyi áramszolgáltató került állami tulajdonba, de az igazi áttörést az úgynevezett nagypénteki államosítás (1948. március 25.) hozta. Ennek értelmében állami kézbe kerültek a 100 főnél többet foglalkoztató ipari vállalatok, valamint azok a cégek is, amelyekben pénzintézményeknek (bankoknak) volt jelentősebb tulajdonrészük. Mivel a hazai energiatermelő vállalatok általában jelentősebb méretű üzemek voltak, illetve létrehozásukat nagyobb bankok is támogatták, ez az ágazat 1948-ban szinte teljes egészében állami tulajdonba került. Az államosított üzemekben 1948–49-ben átszervezték az irányítást, a régi vezetők nagy részét elbocsátották, s helyükre baloldali munkásokat, középvezetőket, s nem utolsósorban pártkádereket helyeztek. Az áramtermelőket aztán egységes nagy nemzeti vállalatba szervezték, a főhatóság az Állami Villamosművek Rt. (ÁVIRT) lett, amit az 1650/1948. számú rendelettel szervezetileg már 1948. február 6-án megalakítottak. Ez kezdetben még három részvénytársaság (OVIRT, Hungária, RVKSZ) révén fogta át a magyar áramtermelőket. 1948-ban – az 5380/1948. számú kormányrendelettel ¬iparigazgatási feladatot is kapott az ÁVIRT, majd 1949. január 1-jén megalakult a Nehézipari Minisztérium Villamosenergia Főosztálya, illetve a Villamosenergia-ipari Igazgatóság. 1949. január 1-jével a városi és a községi tulajdonú elosztóművek (közüzemek) beolvadtak a nagy szervezetbe, amit a korábbi ÁVIRT helyett már ÁVESZ-nak, vagyis Állami Villamosenergia Szolgáltató Nemzeti Vállalatnak hívtak. Már ebből a korántsem teljes felsorolásból is látszik, hogy roppant bürokratikus, átláthatatlan döntési kompetenciákkal küszködő modell alakult ki. Volt azonban egy pozitív vonása is a folyamatnak, mégpedig az egységes irányítású technológiai modell alkalmazása: a korábbi, szétaprózott, sok kicsi áramtermelő helyett egységes országos irányítású modell alakult ki.
Az új hatalom 1950. január 1-jén elindította a szovjet mintára készített első ötéves terv megvalósítását. Ez 51 milliárd forintos beruházásnagyságot irányzott elő öt év alatt. A terveket a későbbiekben többször módosították, így az előirányzatok, s azon belül főleg az ipari beruházások főösszege és aránya állandóan emelkedett. A terv alapvetően nehéziparosítási program volt, a magyar gazdaság adottságaihoz képest túlméretezett ipari kapacitások létrehozásával. Mivel a nagyipar kialakítása hatalmas nyersanyag-igénnyel bírt, ezért a magyarországi szénbányászatra nagy jövő várt. Folyamatosan nyitottak újabb és újabb bányákat, amelyekben barnaszenet vagy lignitet hoztak a felszínre. Mivel az infrastruktúra (közlekedés) még mindig döntően gőzüzemű volt, ezért a vasút helyreállítása és a forgalom növekedése több szenet igényelt. De a nehéziparhoz szükséges áramigény növekedése miatt is szükség volt a széntermelés fokozására. Az olyan óriási beruházások, mint a több nehézipari üzemet is egy blokkban tartalmazó Várpalota, Sztálinváros, Kazincbarcika stb. létrehozása új, helyi erőművek létesítését igényelte. De kellett áram a zalai olajmezők kitermelésének fokozására is, amit az 1950-ben megépített Szigetvár-Nagykanizsa távvezeték-hálózattal biztosítottak, s így el lehetett látni a pécsújhegyi erőmű (volt DGT-tulajdon) által termelt árammal az olajvidéket. Sztálinváros ellátása szempontjából nagyon lényeges volt, hogy 1952 végén a szovjetek visszaadták a mecseki szénbányákat, így a kiváló minőségű feketeszenet termelő Komlón gyors fejlődés indulhatott meg. (Nem véletlen, hogy a korábbi egyszerű bányászfalu lakossága két évtized alatt 4000-ről 30 000 főre növekedett.) 1956. május 27-én indult el az első „kokszvonat” a Dunapentele melletti fennsíkon felépített Sztálin Vasműbe. Ez volt az első szénvonat, amely a vasolvasztáshoz hasznosítható kokszolt feketeszenet szállított.
Az első ötéves terv kiemelt programja volt a villamosenergia-hálózati rendszer továbbépítése és befejezése. Nem szabad lebecsülnünk ezt a heroikusnak is minősíthető beruházási programot, már csak azért sem, mert a nagypolitika céljai, s a modern életforma alapvetően feltételezte a villamos energia létét, annak felhasználási lehetőségét. S bár a hatalom azt hirdette, hogy 1953-ra sikerült az utolsó falut is bekapcsolni a villamosenergia-rendszerbe, utólag tudjuk, hogy ez csak 10 évvel később, 1963-re valósult meg a maga teljességében. A villamos árammal való ellátás még a kiemelt városokban sem jelentett korlátlan fogyasztási lehetőséget, sok helyen továbbra is állandó áramkorlátozással kellett számolni, figyelni kellett az ipari és a lakossági fogyasztás felhasználására. Számos esetben azért nem működhettek ipari telephelyek, mert nem volt elég áram. Kaposvár esetében például az ottani gépgyár és vasgyár esetében azért kellett az éjszakai műszakot is megszervezni, mert napközben a gépek üzemeltetéséhez szükséges villamos áram nem állt rendelkezésre. Ám a régi „áramtalan korszakhoz” képest mégis óriási volt az előrelépés: gondoljunk csak arra, hogy meghosszabbodott a nap, átalakulhatott a munkavégzés lehetősége, az árammal működő rádió kiszélesítette az emberek tájékozódási lehetőségeit, a háztartások elektromos gépeket használhattak stb.
A hatalmas áramszükséglet miatt gyors ütemben épített szenes hőerőművek mellett újdonság volt az 1951-ben elkezdett s 1959-ben befejezett tiszalöki vízi erőmű. Az 50-es évek legnagyobb energiaipari beruházása a Tiszai Erőmű vállalata, amely Tiszaszederkényben (1970-től Leninváros, a mai Tiszaújváros) épült fel, s átadása után az ország akkori villamosenergia-szükségletének 20 %-át biztosította. Az erőmű építésének folyamatában minden, a korra jellemző beruházási probléma kiütközött. Már 1952-ben elkezdték építeni, ám a kezdő lépések is lassan zajlottak: hiányzott az építőipari technika, a gépek, s igazából csak a forradalom utáni években sikerült belelendülni. A négykéményes, 200 MW-os alapteljesítményű erőmű a borsodi és nógrádi – amúgy gyenge minőségű – barnaszénre, illetve 30 %-ban romániai földgázra épült, ez utóbbihoz 1958-ig egy 133 km-es földgázvezetéket építettek Romániából. Az erőművet 1959-ben sikerült átadni, munkaerejének nagy részét az ezen a vidéken jelentkező nagy tömegű, az agrárszférában elhelyezkedni már nem tudó munkaerő adta, a működéshez szükséges hatalmas vízmennyiséget pedig a folyó biztosította. Az erőmű tervezése – akárcsak máshol – itt is csehszlovák–magyar kooperációban történt, a turbógépek a viszonylag fejlett iparral rendelkező északi szomszéd országból származtak. Később szervezetileg ehhez az erőműhöz kapcsolták a tiszalöki és a Sajón lévő kesznyétei vízi erőművet is.

(Energiapolitika Magyarországon az 1956. évi forradalom után.) Az első ötéves terv erőltetett fejlesztési programján már Sztálin halála, illetve az azt követő Nagy Imre-féle reformok rést ütöttek. Az igazi változások azonban csak 1956 után következtek be. Egyet lehet abban érteni Berend T. Ivánnal, hogy a hazai energiapolitikában – akárcsak a tágabb értelemben vett gazdaságpolitikában – sajátos kettőség érződik, egészen az 1968. évi gazdasági reformig. A folyamat egyik oldala a régebben megkezdett nagyberuházási programok minél gyorsabb befejezése, a feltétlenül szükséges energetikai beruházások végrehajtása. Ennek megfelelően siettették a sztálinvárosi beruházás befejezését, 1961-re kibővítették az ajkai erőművet (96 MW), 1962-ben az oroszlányi hőerőművet sikerült átadni, de szinte az egész évtizedet végigkíséri az erőművek sorozatos avatása. Ebben az időszakban helyezik üzembe a bánhidai (100 MW), a pécsi valamint a lignitfelhasználásra épülő visontai Gagarin erőművet is. A fejlesztések, bővítések ellenére Magyarország továbbra is villamos áram importálására kényszerült a Szovjetuniótól. Sőt, ennek mértéke emelkedett: a Szovjetunióból származó villamosenergia-behozatal az 1970. évi 3,2 milliárd kWh-ról 1975-re 4,5 milliárd kWh-ra növekedett. A szovjet tömb villamos energetikai együttműködésének alapja a KGST keretén belül létrehozott Villamos Energia Egyesülés és a Prágában kialakított Központi Teherelosztó volt. A szovjet függőség sokáig megmaradt, még az 1980-as évek vége felé is szovjet importból származott a villamos energia 28 %-a.
A szilárd tüzelőanyagot (szenet) persze nemcsak az erőművek, hanem a lakosság is tömegesen használta. A mesterséges árak miatt viszonylag olcsó szénfajták beszerzése nem jelentett problémát a városi embereknek, a hazai szenet az ekkoriban megszervezett TÜZÉP-hálózaton keresztül forgalmazták. Erre azért is szükség volt, mert a családi házakban, de kezdetben még a kezdeti házgyári lakásokban is sok helyen cserépkályhával, szénnel fűtöttek, nem is beszélve a hagyományos vaskályhákról és a konyhai tűzhelyekről. Az olcsóság persze igen gyenge minőséggel járt együtt, így például a cserépkályhákban a fojtó hatású iszapszén sok tragédiát okozott. A szénkitermelés fellendülése az 1960-as évek közepéig tartott, azt követően (az olaj, a gáz és egyéb programok miatt) e téren nem került sor komoly fejlesztésekre.
Emeljük ki a fent felsorolt beruházások közül a Pécsi Hőerőművet, s vizsgáljuk meg kicsit részletesebben. Ez a fejlesztés világosan mutatja azokat a szükségleteket és elvárásokat, amelyek ebben az időben a Dél-Dunántúlon felmerülhettek. Bár Pécs nem volt úgynevezett szocialista város, mégis mint megyeszékhely, az itt lévő jelentősebb gyáripari kapacitások (porcelángyár, bőrgyár, kesztyűgyár, gépgyár, a szénbányák stb.), a város szolgáltató közüzemeinek gyors fejlődése, az épülő lakótelepek és a szaporodó népesség energiaigénye folyamatosan emelkedett. Pécs nagyvárosaink között Miskolc után a legtöbb villamos áramot fogyasztotta. Az áramellátottság sokáig az egyik szűk keresztmetszet volt a város iparának működésében. Az 1950-es évek végére épült fel – állami beruházásként a Pécsi Hőerőmű, amely kiváltotta a néhány év után bezárt, még a DGT által épített Pécsújhegyi Erőművet. Az erőmű építése 1955 októberében, a gépek szerelése 1958 júliusában kezdődött meg. Az 1959-ben átadott Hőerőmű felépítése megoldotta a város áramellátását, sőt, az 1960-as évek közepén lehetőség nyílt a bővítésre is. 1966-ban rákapcsolták a 6. blokkot is a hálózatra, s ettől kezdve a hőerőmű, kibővített formájában, teljes kapacitással (215 MW teljesítménnyel) működhetett. A helyi szénbányászat (és így a fölös munkaerő lekötése) szempontjából nagyon fontos szerepet játszott a hőerőmű, hiszen a gyengébb minőségű pécsi szenet és palaféleségeket tüzelhette el. A Dunából jövő vezetékrendszer kiépítésével megoldódott a Hőerőmű vízellátása is. Lényeges volt Pécs működése szempontjából, hogy az áramszolgáltatásban dolgozók száma folyamatosan növekedett. Az 1960-as évek elején már 1800 fő dolgozott itt, ami országos szinten az iparág 5 %-át tette ki. 1967-ben 2718-an dolgoztak a – már több megyére kiterjedő – Dél-Dunántúli Áramszolgáltató Vállalatnál, a pécsi átlagnál 10 %-kal magasabb fizetésért. Jegyezzük még meg, hogy a Pécsi Hőerőmű már építésekor sem számított modern üzemnek, de technológiájával illeszkedett a szovjet minta szerint épített magyarországi erőművek sorába.
A hőerőmű tervezésekor már felmerült annak a lehetősége, hogy a kazánok hőjével távfűtést lehessen megvalósítani. Az 1960-as években jött létre erre az első sikeres kísérlet. Létrehozták a Pécsi Gőzszolgáltatási Vállalatot, amely különböző névváltozások után végül is az uránvárosi lakások hőellátását volt hivatott biztosítani. 1961-től már az uránvárosi városrész panellakásait úgy építették, hogy a kályhák mellett azok alkalmassá váljanak a távhővel való üzemeltetésre. 1962-63 során épült ki a gerincvezeték, a déli városrészt elcsúfító szállító rendszer. 1962 végére már 414 lakás és 5 középület részesült távfűtésben. Látszik tehát, hogy a hőerőmű igen sok igénynek tudott megfelelni, mind az ipar, mind a lakossági elvárásait a mai napig megfelelően szolgálja.
A gazdaságpolitika és azon belül az energiapolitika másik lényeges alapelve a modern világgazdasági tendenciákhoz való alkalmazkodás volt. Az 1950–60-as évek kétségtelenül az olaj évtizedei voltak a fejlett országokban, ahol nagyon sok iparág épült a rendkívül olcsón beszerezhető kőolajra. Ahhoz, hogy Magyarországon is végbemenjen ez a folyamat, sok minden kellett. A MAORT elleni hadjárat után (1949) a magyarországi területeken a szovjet-magyar vegyes vállalatként megjelenő, de alapvetően szovjet érdekeket képviselő és 1954-től az egész magyar szénhidrogénipart egy szervezetben egyesítő MASZOLAJ folytatta a zalai kitermelést. Az új idők szeleként a magyar kőolajipar 1957-ben egységes szervezetbe tömörítette a kitermelést és a feldolgozást, ekkor hozták létre a Kőolajipari Trösztöt, amihez 1960-ban a gázipar is csatlakozott. Az igények kielégítéséhez ugyanakkor egyre nagyobb mennyiségű olajra volt szükség, így nem véletlen, hogy a törvényben rögzített ötéves népgazdasági tervek egyre jelentősebb hazai termelést irányoztak elő. Így például a második ötéves tervben előírták, hogy az ötödik év végre a hazai kőolaj kitermelésnek el kell érnie a 2,2 millió tonnát, s öt év alatt összesen 2,7 millió folyóméternyi fúrást kell végezni. A következő két ötéves tervben már az szerepelt, hogy folyamatosan növelni kell a szénhidrogének arányát a hazai energiafelhasználásban, a harmadik ötéves terv időszakában (1970-ig) 38 %-ot, a negyedik ötéves terv végére pedig 53-55 %-ot kívántak elérni az összes energiahordozó-felhasználáson belül.
A hazai vállalati és lakossági kereslet oly mértékben megugrott, hogy pótlólagos külső forrásra is szükség volt. Ebből a szempontból Magyarország viszonylag jó helyzetben volt a KGST-rendszeren belül, hiszen a Szovjetunió a világ egyik legnagyobb kőolajkészletével rendelkezett. Így kézenfekvővé vált, hogy a közép-európai országok onnan vásároljanak. Ennek legolcsóbb megoldása a csővezetéken történő szállítás volt. 1962-ben adták át a Barátság I-nek nevezett kőolajvezetéket, amely a volgai olajkitermelő vidékeket kötötte össze a szovjet övezethez tartozó közép-európai országokkal. Magyarországnak nem volt közvetlen összeköttetése a szovjet olajmezőkkel, ezért csehszlovákiai területről ágaztattak le egy vezetéket, amely keletről kerülte meg Budapestet, a végállomása pedig az 1961-ben Százhalombattán, a Duna mentén létrehozott kőolaj-finomító volt. A szovjet olaj – mely árának elszámolása természetesen a KGST belső kereskedelmi rendszerében történt – viszonylag olcsó volt az 1960-as években, a világpiaci ár alatt lehetett beszerezni. 1962–64 között magyar nagyberuházásként felépítették a Dunai Erőművet is Százhalombattán, s az ott előállított villamos energia harmadába-negyedébe került a hagyományos szénbázisú erőművek által előállított energiának. Tegyük még hozzá, hogy 1969–72 között megépítették a Barátság II., majd 1974–78 között az Adria-vezetéket is. Utóbbi az egyoldalú szovjet függés lehetséges oldása szempontjából volt fontos. Az Adrián abban az időben „baráti” közel-keleti országokból, így például Irakból és Iránból szállítottak kőolajat (tengeren a jugoszláv Omisaljig, onnan meg csővezetéken – átlósan végigszelve a Dunántúlt – Százhalombattáig), ám ez a szállítás a későbbiekben a magas ára miatt megszűnt. Természetesen továbbra is folyt Magyarország területén kőolaj-kitermelés, a zalai olajvidék intenzíven fejlődött ebben a korszakban, de megindult a Siófok környéki olajbányászat is, majd elkezdődött Szeged mellett az algyői olajfúrás. Mindennek ellenére a hazai források jó esetben is csak az igények 25-30 %-át fedezhették.
Az olajfogyasztás folyamatosan emelkedett az 1960-as években Magyarországon, s ez sok mindenben megnyilvánult. Megindult a mezőgazdaság gépesítése, az egyre jelentősebb traktor-és aratógép-állomány (gondoljunk csak a DUTRA-programra) jelentős gázolajforrásokat igényelt. Az 1960-as években lassan, de biztosan terjedő motorizáció a korabeli benzinfaló jószágok révén is növekedő beszerzéssel járt, nem is beszélve a lakossági fűtési rendszer átalakulásáról. Tudvalevőleg ebben a korszakban gyorsan terjedt az olajkályha használata, – a közintézményektől (iskolák, tanácsi épületek stb.) a lakossági háztartásokig – s ez a folyamat eltartott az 1970-es évek közepéig. A korabeli statisztikai adatok szerint a folyékony energiahordozók lakossági felhasználási aránya 2,7 %-ról 10,6 %-ra emelkedett az 1960-as években. A magyar vasútnál is megjelentek a dízelolajjal hajtott mozdonyok: az orosz és hazai gyártásúakon kívül még a Svédországból importált mozdonyok (NOHAB) is olajjal közlekedtek.
A földgáz, mint energiaforrás szorosan kötődött a kőolajhoz. Ez több szempontból is lényeges volt. Egyrészt a hazai kőolaj-kitermelés természetes velejárója volt földgázvagyon felszínre hozatala. Az így kitermelt földgáz nem tudta kielégíteni a dinamikusan emelkedő keresletet, így ebből az energiahordozóból is importra szorult az ország. A hazai kitermelés több helyen is megindult. A Hajdúszoboszló és Pusztaföldvár melletti források voltak a legnagyobbak, de szinte az egész Alföldön és Dél-Dunántúlon folytak feltáró kutatások. A gáz hasznosítása – akárcsak az olajé – igen sokrétű. Mivel fűtőértéke jó volt, így egyre többen használhatták, az iparban és a lakosság körében egyaránt. A magyar iparban folyamatosan emelkedett a földgázfelhasználás aránya az 1960-as években: a kohászatban 10 év alatt 5,3 %-ról 20,8 %-ra; a vegyiparban 0,1 %-ról 34,2 %-ra növekedett. A földgáz továbbításához vezetékrendszer kellett, ami azonban nálunk csak lassan épült ki. Ám a lakosságot ez nem zavarta, hiszen a palackos propán-bután gázt viszonylag jól megszervezett ellátó rendszer keretei között forgalmazták. (Ebből a szempontból a falvak ellátását relatíve jól végezte a központosított rendszer.) 1958 és 1975 között több mint 2000 km hazai földgázszállító vezeték épült ki. Az igazi nagy áttörést – akárcsak a kőolaj esetében – a szovjet földgáz szállítása jelentette. 1975-ben helyezték üzembe a Testvériség elnevezésű vezetéket (amely Beregdarócnál érte el az országot), s ezután felgyorsulhatott a hazai gázszektor fejlődése. (Később, 1986–87-ben ezt egészítette ki az Összefogás-vezeték)
Ugyanakkor az a kérdés, hogy melyik település mikor kap földgázt, egyre inkább az informális kijáró mechanizmus részévé vált, a nagy ipari központok, vagy a hatalomnak kedves városok előbb, a gyenge érdekérvényesítő képességgel rendelkezők később kaphattak csak vezetékes gázt. Így például Pécs városa csak az 1980-as években jutott hozzá ahhoz a földgázhoz, amelyhez a megközelítőleg hasonló méretű városok (például Debrecen, Miskolc, Szeged stb.) már régen – az 1960–70-es években hozzájutottak. A földgáz megérkezése mindenhol kiiktatta a szénalapú, a kokszosításon alapuló városi gázműveket, ezek általában egy-két év alatt megszűntek. Mindenestre tény, hogy a vezetékes gázzal ellátott háztartások száma Magyarországon az 1960-as években csaknem megduplázódott, ugyanakkor az egy háztartásra jutó felhasznált gázmennyiség is lényegesen emelkedett. Ne felejtsük el persze, hogy a gáz az égés során a többi energiahordozóhoz képest kevesebb szennyezőanyagot tartalmaz, vagyis felhasználása abban a korban környezetbarátnak számított, bár ezzel nem nagyon foglalkoztak a tervezők. Mindenesetre az tény, hogy az olaj-és a földgázvezetékekkel a magyar gazdaság kiszolgáltatottá vált a szovjet szállítóval szemben, s ez a függőség máig tart.
Nagyon gyorsan fejlődő ágazattá vált az uránbányászat is. A második világháború után új távlatok nyíltak az atomenergia hasznosításában, a katonai célok mellett lehetővé vált az atomerőművek építése is. Világméretű konjunktúra bontakozott ki, a fejlett országokban egyre több helyen a nem kis környezeti veszélyeket magukban hordozó atomerőművek szolgáltatták a felhasználható villamos áram akár 30-40 %-át. Magyarországon a háború után rögtön megindultak a radioaktív anyagok utáni kutatások. Ezeket a kezdeti próbálkozásokat egyértelműen a szovjet igények motiválták. 1953-ban a Mecsekben, Kővágószöllősnél (Pécstől nyugatra) érzékeltek jelentősebb radioaktivitást, s viszonylag hamar, 1955-ben meg is indult az uránérc kitermelése. A vállalat kezdeti fedőneve (az ellenség megtévesztésére) Pécsi Bauxitbánya Vállalat volt. Később 5 bányaüzem jött létre, az első 1953-ban, a második 1958-ban (majd 1961-ben, 1973-ban és 1983-ban). Mindez egyben kirajzolja a termelés növelésének tendenciáját is, ami együtt járt a helyi foglalkoztatás problémáinak enyhítésével is. A (későbbi nevén) Mecseki Ércbányászati Vállalat az egyik legnagyobb foglalkoztatóvá vált a dél-dunántúli térségben, amit jól mutat, hogy alig pár év után (1960-ra) 3736 fizikai és 1061 szellemi munkát végző dolgozója lett. A vállalat szovjet irányítással, sokszor rabszolgatartáshoz hasonlítható módszerekkel működött, a radioaktivitásból következően nagyon magas munkaerő-veszteséggel. Rengeteg dolgozó szenvedett maradandó egészségkárosodást az ércbányában. Ugyanakkor relatíve magas béreket fizetett, s széles körű szociális juttatásokat biztosított a dolgozóinak. Az uránérc-bányászatot nem érintette a gazdaságpolitikai stratégia változása, a mecseki kitermelés folyamatosan növekedett, s a foglalkoztatás is bővült az Ércbányászati Vállalatnál. Ne felejtsük el, hogy ebben az időszakban már tervezték a paksi atomerőművet, amelynek beruházása 1969-ben el is indult a beruházás, amely ugyan megakadt, de 1973-tól újra nagy lendülettel folytatódott: vagyis a mecseki uránkitermelésre mindenképpen szükség volt a fűtőanyag biztosításához (ez persze egy bonyolult magyar-szovjet egyezkedés eredményeként jött létre). Az 1960-as években hozták létre a vegyi dúsító üzemet, ahol 900–1000 fő körül mozgott a foglalkoztatott létszám. Az uránbánya munkaerő-létszáma gyorsan nőtt az 1960-as években. Az bányászok jelentős juttatásokat kaptak a vállalattól, így például 1968-ig Pécs nyugati részén, a korábbi repülőtér helyén 4250 lakást épített a bánya. Ennek 10 %-át átadta a városi tanácsnak, de a többit szolgálati lakásként szétosztotta a bányászok között.

2. táblázat
Létszámadatok az uránérc-bányászatban 1960–1970 között


1960 1970
fizikai munkás 3736 6314
nem fizikai munkás 1061 1061
összes foglalkoztatott 4797 7915
vájvégi 1088 1562
bányafúrás 190 108
fa. kiszolgáló 1152 2143

Természetesen az uránbányászat óriási környezeti károkat okozott (sugárzó anyagokkal teli zagytározó, fűtőelemek elhelyezése stb.), amiről viszont azokban az időkben kevesen vettek tudomást. A környezet kezelése, az ökológiai állapot háttérbe szorult a közgondolkodásban, hiszen a vállalati és gazdaságpolitikai stratégiák a termelés mennyiségi mutatóinak bűvkörében fogantak. A környezeti károk közül csak azokra figyeltek (arra sem mindig), amelyek azonnali megoldást követeltek meg. Ilyen volt az uránbányászat esetében az, hogy az elkezdett III. számú gyáregység fúrásai elérték Kővágószöllős falut, s ott tönkretették föld alatti vízbázist, így a falu gazdáinak kútjai elapadtak, s a mezőgazdasági termelők víz nélkül maradtak. Egy 1960. május 3-án kelt, a falu vezetője által írt levélből például az derül ki, hogy „Nincs vize a sütőüzemnek, a postának-, a községi tanácsnak, a körzeti orvosnak és rendelőnek, a földműves szövetkezet italboltjának, vegyesboltjának, csemegeboltjának, húsboltjának, nincs vize a szikvízüzemnek, a földműves szövetkezet irodájának, nincs víz a tűzoltószertár környékén" vagyis egy esetleges tűzvész esetén sem lenne mivel oltani. Azt kérték, hogy az uránbánya oldja meg a vízellátását, hiszen miatta apadt el a vízforrás.

(A paksi atomerőmű építése) Az ipar és a mezőgazdaság 1970-es évekbeli felfutása, valamint a lakossági fogyasztás növekedése egyértelművé tette, hogy a villamosenergia-termelés adott szintje nagyon hamar szűk keresztmetszetnek bizonyul, vagyis: újabb energiatermelő nagyberuházásokra lesz szükség. Megoldásként a hagyományos szenes erőművek, vagy pedig az akkor világszerte elterjedt nukleáris erőművek építése jöhetett szóba. A vizet és esetleg más típusú anyagokat felhasználó energiatermelés lehetőségét ekkor még nem ismerték fel. A szovjet gyakorlat volt iránymutató, hiszen a keleti nagyhatalom területén akkor már több mint 10 atomerőmű létezett, s számos KGST-hez tartozó országban tervbe vették atomerőmű létrehozását. Az 1960-as évek közepén születtek meg az első elképzelések egy hazai nukleáris erőmű létrehozására. 1967-ben pedig már döntöttek is a kérdésről. A tervek szerint voronyezsi típusú atomerőművet kellett felépíteni Magyarországon. A típustervet, az erőmű üzemének létrehozását, a fűtőanyagot stb. a Szovjetunió adta el Magyarországnak, míg a magyar félnek a kivitelezés, egyes berendezések szállítása, a kiszolgáló rendszerek kialakítása stb. jutott. De részt vettek a KGST-országok közül többen is a „mű” létrehozásában, így például az első reaktort a csehszlovák Skoda szállította; Lengyelország pedig több száz szakmunkást biztosított a beruházáshoz.
Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy atomerőművet nem egyszerű dolog létrehozni, hiszen nagyon sok ágazat tevékenységét kell hozzá koordinálni. Ugyanakkor rengeteg biztonsági és környezetvédelmi problémát kell megoldani, ráadásul speciálisan képzett, kvalifikált munkaerőre is szükség van. Nem véletlen, hogy olyan magyar villamosmérnök-jelöltek tanultak már az 1960-as évek végén, és az 1970-es évek elején Moszkvában atomerőmű szakon, akik közül később sokan a paksi nagyberuházásnál kerültek vezető pozícióba. A bürokratikus magyar gazdaságirányítás és a kemény pártkontroll csak nehezítette a mű létrehozását, ugyanakkor a beruházás – elsősorban a megbízhatatlan külföldi szereplők miatt – magán viselte a szocialista nagyberuházások 1950-es évekre jellemző jellegzetességeit. Maga a terv is állandóan változott. Az 1969-ben megkezdett beruházás átadását 1975-re tervezték, ezzel szemben 1970-ben már le is állították, majd 1973-ban újra kezdték, s végül csak 1982-ben kezdett el üzemelni az első blokk. Ám nemcsak időben késett a beruházás, hanem menet közben többször át is tervezték és nagyobbá tették az eredetileg elképzelt művet. Végül is négy reaktorblokkból áll a paksi atomerőmű. Ám hangsúlyoznunk kell, hogy volt pozitív következménye is az ismételt tervmódosításnak és az időbeli csúszásnak: az 1970-es években a világon mindenütt előtérbe kerültek a biztonsági és ökológiai kérdések, így Pakson már nem az eredeti voronyezsi modell szerinti, hanem a biztonsági szempontokat fokozottan figyelembe vevő erőmű épült fel,
A húsz évre alnyúló építési periódus miatt viszont az építési költségek gyakorlatilag tervezhetetlenné váltak. Az 1970-es évek elején 55 milliárdra tervezték a végső árat, ám az olajválság kiváltotta általános infláció, valamint a szomszédos országok szállítási késései állandóan növelték a kiadásokat. Végül is mintegy 90 milliárdra rúgott a végszámla, amit több forrásból fedeztek. Állami kölcsönt adtak az építéshez, de ott volt a költségvetési juttatás, a beruházási járulék és egyebek is – amit később a bevételekből kellett törleszteni. A felmerült plusz költségek általában a központi költségvetést terhelték. Alábecsülték a munkaerő-szükségletet is, s a legnagyobb gondot az okozta, hogy Paks – amely korábban hagyományos „mezőváros” volt – nem rendelkezett olyan szabad ipari munkaerővel, amely felhasználható lett volna az építkezésnél. A hagyományos fiatal munkaerő pedig egyre kisebb mértékben állt rendelkezésre. A szigorú, feszített munkakörülmények viszonylag nagy munkaerő-fluktuációt okoztak az építés idején. Hatalmas hiány volt például képesített hegesztőből és vasipari munkásból. Nagy feladatot jelentett a több ezres tömeg kiszolgálása, a város déli részére tervezett lakótelep felépítése, a kereskedelmi, vendéglátó-ipari és szórakozóhelyek létrehozása.
1982-ben történt meg az első párhuzamos kapcsolás, s utána 5 éven keresztül viszonylag gyors tempóban – a korábbi építési tapasztalatok birtokában – létrehozták a kettes, hármas és négyes blokkot is. A munkaerő létszáma ebből következően folyamatosan emelkedett, a beruházás befejezése után már csaknem elérte a 4000 főt az üzemeltetési létszám. Azt mindjárt hozzá kell tennünk, hogy az atomerőmű szervezeti rendszere eltért más nagyvállalatokétól, hiszen itt viszonylag nagy a kiszolgáló apparátus (a rendészet, az orvosi szolgáltatási szektor stb.) aránya, maga az erőmű működtetése (az áramtermelés) a munkaerőnek csak mintegy 60 %-át köti le. A befejezés után persze átrendeződött a munkaerő struktúrája, viszonylag gyorsan nőtt a kvalifikált munkaerő létszáma. A szakmai utánpótlás és megújulás zálogaként főiskolát indítottak, s persze a vállalat a városi élet és a környék egyéb tevékenységének legfontosabb szponzorává is vált.
A négy reaktorblokk termelésének 1987 óta egyre inkább meghatározó szerepe van a hazai áramellátásban, amit persze mind több régi erőmű bezárása, illetve kapacitásának csökkenése is magyaráz. Az 1991-es adatok szerint a Paksi Atomerőmű adta a hazai villamosáram-termelés 46,3 %-át, de még akkor is 37,1 %-os arányt kapunk, ha az importot leszámítjuk.

3. táblázat
Energia-előállítás Magyarországon az 1990-es évek elején

Az energia fajtája
GWh %
Atomenergia 13 726 37,1
Szén 8 183 22,1
Szénhidrogén 6 917 18,7
Egyéb 811 2,3
Import 7 338 19,8
Összesen 36 975 100

Kiemeljük azt is, hogy a paksi atomerőmű hatékony üzem, ahol igen jól alakultak a megtérülés mutatói. A nukleáris energiatermelés Magyarországon a legjobb költség/eredmény arányt adta. A jövedelmezőség magas színvonala mellett a bérek is messze az országos átlag felett alakultak. Ám ezek a pozitívumok sem feledtetik azt, hogy igen veszélyes üzem, s ráadásul mindig nagy számban merültek fel megoldatlan problémák, amelyek közül – egy ilyen kis területű országban ¬- akut probléma az európai biztonsági szabványoknak való megfelelés, valamint a kiégett fűtőanyagnak a hazai közegben való elhelyezése. Utóbbi esetében egymást érik ma is a kísérletek. Az akár több ezer évig jelentős radioaktivitást megőrző anyagnak sem a Püspökszilágyiban, sem pedig az üzem területén, brómos vizű süllyesztőkben történő elhelyezése nem megfelelő hosszú távú megoldás. (Az eredeti tervek szerint a szovjet fél átvette volna a kiégett fűtőelem-kötegeket, ám ezt később visszamondták.)

(Összefoglalás) Az eddigiekből kiderülhet, hogy az 1956 utáni gazdaságpolitika részeként az 1960-70-es évekre sikerült sokoldalúbbá tenni a magyarországi energiatermelést, bár kétségtelen, hogy a széndominancia továbbra is megmaradt. 1970-ben az előállított villamos energia mintegy 70 %-a még mindig széntüzelésből származott, s majd csak az atomenergia felhasználásával változott meg alapvetően a helyzet. A több lábra állás mellett nem felejthetjük el azonban, hogy a magyar energiatermelés és energiafelhasználás meglehetősen elmaradott volt ezekben az évtizedekben, és importfüggősége miatt kiszolgáltatottja volt a szovjet politikai akaratnak. Gyenge termelékenység, régi technológia és alacsony hatásfok jellemezte a termelési folyamatot, ahol semmi nem ösztönzött a takarékosságra. Mindez főleg az 1970-es évek nagy nyugati változásai nyomán válik jól érzékelhetővé. Az 1973 utáni olajválság a fejlett országokban az energiatermelési-és felhasználási modell átalakítására ösztönzött, s egyre inkább a tiszta, megújuló források felé terelte a közgondolkodást. A közép-európai tervgazdasági gyakorlat azonban rugalmatlan volt, továbbra is ideológiai, s nem piaci (racionális) alapokon nyugodott, így alig-alig tudott alkalmazkodni a világgazdasági folyamatokhoz. Az energiakérdést továbbra is stratégiai prioritásnak tekintették, az ágazat árai nem tükröztek semmiféle társadalmi ráfordítást, így nem nagyon befolyásolták a termelést és a fogyasztást a nyolcvanas évek elejéig. A kényszerszerű változások majd csak az 1980-as évek elején kezdődhettek el.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969