2013. I-VI
 

Regény Kálmán királyról
Kölnei Lívia

„…az álmok, az ábrándok megteremthetnek egész seregnyi valós elemet, ha magát a valóságot nem is kínálhatják…”. Ezzel a magyar történelmi regények vonulatának nemes hagyományához csatlakozott.
A regény nagy erénye a belső monológokból kibontakozó jellemábrázolás.
A „belső élet”, a lelki történések érzékeltetése sajátos írói módszert kíván. Fábián László a „mindentudó elbeszélő” mellett egyes szám első személyű elbeszélőket is alkalmaz, így „négyszólamúvá” válik a történet: Kálmán, Álmos herceg és egy szerzetes, Kálmán bizalmasa gondolatai nyomán bontakozik ki a főszereplő és a közvetlen környezetében élők személyisége, a velük történő események és maga a korszak, amiben élnek – egy szelete a történelmünknek.
A belső, emberi történések sajátos, az egyenes vonalúnál töredezettebb időrendet tesznek lehetővé. Az időbeli egymásutániság sora néha felbomlik, visszaemlékezések, megidézett régebbi események váltakoznak a regény jelenével. Az időrend a jövő felé is nyitott: az elbeszélő olyan eseményekre is utal egy-egy jelen idejű mozzanat kapcsán, amik majd a jövőben történnek meg. A jövő a jelenben: utalások történelmi személyek jövőbeni tetteire. Ez a mindentudó elbeszélő tudása, ami azonban összeolvad a főszereplő tudásával, mintha jövőbe látna. Így a három idősík állandó kölcsönhatásban van, anélkül azonban, hogy a történet követhetőségét zavarnák.
A jövő tehát ott rejtőzik már a jelenben: A mocsári tölgy „…szépen nevelkedik, hogy évtized múltán árnyat adjon egy különös találkozáshoz Aquitánia hercegével, a hóbortos költővel, gátlástalan széptevővel egy királlyá serdült ifjúnak” – olvashatjuk a regény 8. oldalán, és még a végén, Kálmán haldoklásának leírásában is visszaidéződik Guillaume d’Aquitaine alakja, akivel a keresztes hadak magyarországi átvonulásakor találkoz(hat)ott a király: „…csuhás, emlékszel arra a kis tölgyre, amelyik alatt beszélgettem azzal az aquitániai herceggel, aki – tudod – megverselte a semmit, meg a halált, emlékszel?” Kálmán és Aquitániai Vilmos találkozása persze nem annyira történelmi tény, mint inkább a szerző vágyálma (hiszen életrajzából megtudhatjuk, hogy visszatérő, kedves olvasmányai a trubadúrok költeményei).
Még gyakrabban idézi fel Kálmán a nagy király-előd alakját, aki halála után is a regény főszereplői közé sorolódik. László megkerülhetetlen a kortársai, az utódai és a történelem kutatói számára. Személyisége, élete olyan példa, amit sem államférfiként, sem hadvezérként, sem karizmatikus népvezérként nem lehet felülmúlni. Kálmán megmérettetése mégis elkerülhetetlen: „…holott csatáztam a király oldalán kunokkal, besenyőkkel, láttam hihetetlen testi erejét, bátorságát, ügyességét, taktikai készségét a harcokban, vágytam magam szintúgy hasonló erényekre, kipróbáltam bátorságomat, nem akadt benne kivetnivaló, lóháton szintén ügyesen mozgok, fizikumom azonban meg sem közelíti a délceg királyét, mégsem mondok le róla, hogy fejlesszem, hogy közelítsek hozzá…” Kálmánnak, a gyengébb testi adottságokkal, de nagy értelmi fogékonysággal és lelki érzékenységgel rendelkező utódnak a nagybácsi hatalmas árnyékában kell megtalálnia a saját emberi és uralkodói útját. A történelem ismerete alapján úgy tűnik: ez sikerült is neki.
Fábián László írói eszköztára már a regény első oldalain „fölvonul”, később pedig kiteljesedik. Hosszú, végtelenített, kanyargó mondatokat olvasunk: egy sajátos elbeszélő stílus eszközeit. Szinte tagolás nélküli, folyamatos gondolatáramlás, belső monológ és emlékezés részeseivé válunk olvasás közben – ez azonban meg is nehezíti a befogadást, mert néha elfárasztja a szemet és az értelmet. A hasonlatok, jelképek, különösen a bánat és harag megszemélyesítései néhol emlékezetesen szépek: Álmos herceg úgy emlékszik ifjúkorára, hogy „irdatlan szürke eget láttam folyvást magam fölött, úgy tetszett, nyomban beleakadok csüngő, vagy leszakadni vágyó fellegeibe, és ott is rendre megjelentek a dögkeselyűk…” Vagy Álmos herceg gondolatmenete: „…megmaradtam úrnak, király belőle lett, vénséges varjak terpeszkednek megszomorított lelkemen”.
A nyelvi humor vissza-visszatér a regény szövegében. A szerző „kikacsint” az olvasóra, amikor ehhez hasonló szójátékokat fűz a mondataiba: „dukál nekem a dukátus” vagy „messzeség” és „meszes ég”. Kiaknázza a magyar nyelvnek azt a lehetőségét, hogy egyetlen betű megváltoztatása vagy kihagyása átformálja a jelentést: így színezi át például a „harang” szót a „harag”, miközben mindkettő jelentéstartalma gazdagodik.
A szerzőt – nem titkoltan – az vonzotta Könyves Kálmán alakjában, hogy megrajzolhatta a külső hátrányok mögött meghúzódó nemes jellemét, heroikus erőfeszítéseit környezetével, sorsával szemben. „…én a jelenben is a múlt foglya vagyok: egy hagyaték foglya, amely nincs a kezemben” – adta a király szájába a szavakat. Fábián László „lélekfejtő” ábrázolása szerint Kálmán ereje küldetéstudatából táplálkozott. Pál apostol szavait magára vonatkoztatta: „nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől: és amely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek”, de hát magam ugyanígy vélekedtem, magamról vélekedtem ekképpen (…) hittem, hogy ezt a felelősséget kötelező fölvállalnom tágabb dimenzióiban, tehát országos méretben (…) tennem kell a testi szenvedések, megpróbáltatások ellen, a lelki gyötrelmek ellen hasonlóképpen, mert ugyan kire hárulna még ilyen terhes föladat, ha nem a fejedelemre…” A kortársak szeretetét azonban lehetetlen volt kiérdemelnie. Keserűen jegyezte meg bizalmasa, a szerzetes, akiből mintha maga a szerző szólna: „ezt a királyt szeretni kellett volna, nem pusztán csodálni, úgy tetszik azonban, László király elhasználta alattvalói teljes szeretetét (csodálatából is jócskán), utódának nem nagyon jut belőle, holott áhítaná”.
Fábián László regényének hőse a külsejében jelentéktelen, de lelki és uralkodói értékeit tekintve nemes király. Érthető, ha ebben a megvilágításban életének sötét mozzanata (testvérének, Álmos hercegnek és fiának megvakíttatása, sőt az életük kioltására adott parancs) háttérbe szorul, kínzó betegségének, gyötrelmeinek számlájára íródik. Az utolsó lapokon – összegzésként – megfogalmazódik a szerző költői látomása Kálmánról, akit „könyvesnek” is neveztek, és a magyarok kilencedik királya volt:
„hiába láttuk serdülő ifjúként vadászsólyom szemének, háta görbeségét az Árpádok súlyának, sántító lábát a gondok béklyójába akadt vergődő lépésnek, szimmetria nélküli arcát a vívódás metszetének, hiszen önmaga keresztje is volt, a fájdalom embere – miként valaki följegyezte róla, éles kard, amelynek éle őt magát sebezte”.

(Fábián László: …gyanánt. Budapest, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 2006. 265 p.)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969