2013. I-VI
 

Az igazság antik és keresztény fogalma
Frenyó Zoltán

Régóta tapasztaljuk az igazság megkérdőjelezését, relativizálását, szubjektivizálását és pluralizálását, elsősorban talán a szabadság egyfajta hamis felfogása alapján. Schütz Antal már 1940-ben úgy nyilatkozott, hogy a dogmatizmus és szkepticizmus után „a relativizmus az utolsó két emberöltő uralkodó kultúrbölcseleti iránya”. Úgy látszik, azóta a helyzet nem sokat változott. Sőt, ha visszatekintünk a filozófiatörténet kezdeteire, még inkább ezt mondhatjuk.
E felfogás atyja ugyanis a szofista Prótagorasz (Kr. e. 481–411), aki kijelentette: „Minden dolognak mértéke az ember”, majd így folytatta: „A létezőknek, hogy léteznek, a nem létezőknek, hogy nem léteznek.” Ez a híres homo mensura-tétel.
Prótagorasz — Platón szavaival — így nyilatkozott: „Ki-ki közülünk mértéke a létezőknek és a nem létezőknek; csakhogy számtalan tekintetben különbözik egyik a másiktól; éppen azért, mert az egyik embernek is, a másiknak is más-más létezik és jelenik meg. Távol áll tőlem tehát, hogy azt állítsam: sem bölcsesség, sem bölcs férfi nincs; sőt [s itt lepleződik le Prótagorasz] éppen azt nevezem bölcsnek, aki bármelyikünket… megváltoztat, s eléri, hogy jó dolgok jelenjenek meg és létezzenek számára.”
A szofisztika értékelése összetett. Fontos eredményeik is vannak, amelyeket a filozófiatörténet számon tart. Ami viszont itt fontos: a későbbi filozófiatörténet joggal hiányolja gondolkodásukból a metafizikai elkötelezettséget. Előttük, majd velük szemben később is azt kérdezték: hogyan vannak a dolgok? A szofista kérdésfeltevés: hogyan kell beszélni a dolgokról? E szemléletbeli fordulat kétélű, mert fontos elméleti vívmányok is fakadnak belőle (a grammatika, a retorika, a nyelvfilozófia, az ismeretelmélet terén), de aláássa az „objektív” és az „abszolút” metafizikai fogalmát. Lehetővé teszi a szkepticizmus és relativizmus minden későbbi kibontakozását, s az emberi gondolkodás átváltoztatását, az ember átnevelését, a lét és a létezők objektív igazságára való tekintet nélkül, pusztán a nyelv és a fiktív fogalmak és érvek nagy hatásával.
Ezzel a szofisztikával szemben lépett fel Szókratész (Kr. e. 470–399), aki a fogalmak tisztázását szorgalmazta, s hangoztatta, hogy a jó igazi tudása arra vezet, hogy az ember jóvá váljék. „Senki sem vétkezik készakarva” — hangzik tétele, amelyet etikai intellektualizmus néven tartunk számon. Az eszmetörténet furcsa fejleménye ugyanakkor, hogy már éppen az ő tanításából is kisarjadt egy, a szofistákhoz hasonló irányzat, az ideákat tagadó, nominalista jellegű megarai iskola.
Visszatérő jelenség, hogy egyesek az „igazság” megfoghatatlanságára hivatkoznak. Az ilyen álláspontról szólva Jacques Maritain (1882–1973) rendkívül élesen fogalmazott: „Az, aki Pilátus módjára teszi fel a kérdést: »Mi az igazság?«, legyen ez akár tudományos, metafizikai vagy vallási kérdés, nem toleráns ember, hanem az emberi nem árulója.”
Francis Bacon (1561–1626) is hasonlóan nyilatkozott erről: „Mi is az igazság? — kérdezte Pilátus gúnyosan, s nem várt rá választ. Kétségkívül vannak olyanok, akik a határozatlanságot tartják vonzónak, s bilincsnek érzik a szilárd meggyőződést, mert nemcsak tettekben, hanem gondolatban is szabadok akarnak maradni. S jóllehet az efféle bölcselet fölött eljárt az idő, akadnak még vallói az állhatatlan elmék között, ha vérszegényebbek is antik elődeiknél. Az igazság kutatása súlyos erőfeszítést követel tőlünk, s ha megtaláltuk, még súlyosabbat ró ránk.”


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969