2013. I-VI
 

A gyülekezési jog szabályozása a polgári Magyarországon (1848-1914)
Sándor Tamás

(Alapfogalmak) Tanulmányom a gyülekezeti, valamint a gyülekezési jog szabályozásáról, szabályozásának kereteiről szól az 1848 és 1914 közötti időszakban. Úgy gondolom, hogy e jogok tanulmányozásához és feldolgozásához elengedhetetlen azoknak az alapfogalmaknak a tisztázása, amelyeket az adott korszak egyes jogszabályai alkalmaztak, rendfenntartó szervei használtak. A fogalmak nagy részét ma is használjuk, de – úgy gondolom – fontos különbséget tenni mai és 19. századi jelentésük, értelmük között, hiszen mai fogalmaink múltba való tökéletesen megfeleltető visszavetítése olyan hiba, amely a későbbiek során félreértések és félreértelmezések egész sorához vezethet.
A gyülekezési jog történetének egyik első hazai kutatója, összefoglalója, Rédey Miklós szerint „gyülekezés az embereknek egy bizonyos helyen és időben való összejövetele, csoportosulása vagy összecsődülése. Gyülekezet pedig a már összejött, összecsoportosult vagy összecsődült emberi sokaság.” Tehát a rendezetlen együttlétet a megállapított közös cél és a szervezettség teszi gyülekezetté, amely, abból kifolyólag, hogy emberek sokasága alkotja, nagy fizikai és morális erővel rendelkezik, amely erőt különböző célok elérésére tudja felhasználni. Mindezen megállapítások alapján végeredményben tehát a gyülekezet „[…] nagyobb számú egyéneknek teljesen szabad társulás útján létrejött (és nem valamely már előbb is létezett egységre utaló s állandó szervezeti köteléket feltételező) olyan összejövetele, amelyben a közös, a tagok közt csak ideiglenes, átmenőleges köteléket – esetleg bizonyos ideiglenes szervezetet – teremtő, előre meghatározott közös cél a tanácskozás, határozathozatal, általában az akaratelhatározásnak ezen körben maradó mozzanatai (deliberatio), illetőleg a már meglévő elhatározásnak, meggyőződésnek egyszerű kifejezésre hozatala (manifestatio).” A definíció feltételezi több ember együttes jelenlétét, amely nem véletlenszerű találkozás alkalmával jön létre, hanem azt valamilyen közös, előre definiált cél jellemzi, és a jelenlévők között olyan kapcsolat alakul ki, amely az elérendő célt helyezi a középpontba.
A gyülekezeteknek különböző szempontok szerint több fajtáját különböztethetjük meg. Rényi József felosztását követve három alapvető elkülönítési szempont vizsgálható meg. A résztvevők körének szempontjából a gyülekezet lehet nyilvános vagy magán. Nyilvános a gyülekezet, ha a részvétel nincs az egybehívó, illetve a szervező által ismert és meghívott személyek körére szűkítve, vagy nem is lehet azok körére szűkíteni, hanem azon egész társadalmi kategóriák, illetve a népességnek bizonyos csoportjai (férfiak, nők, munkások, választópolgárok, diákok, valamely pártpolitikai program hívei, elvtársak, stb.), vagy akár az éppen arra járók is részt vehetnek. Ezzel szemben azok a magángyülekezetek, amelyekben a részvétel az egybehívó (szervező) által egyénileg ismert és egyénileg invitált személyek zárt körére van leszűkítve, és azokról mások teljesen ki vannak zárva. A gyülekezet céljának jellege szempontjából léteznek közügyekkel foglalkozó, illetve kizárólag magánügyekkel foglalkozó összejövetelek. Végül hely szempontjából megkülönböztethetünk szabad ég alatt tartott és zárt helyen tartott gyülekezeteket.
Rédey Miklós bevezetett egy negyedik vizsgálódási szempontot is, méghozzá az alapján, hogy a meggyőződés-nyilvánítás módja szerint mely gyülekezetek különböztethetők meg. Ezek lehetnek gyűlések, amelyeken a meghatározott helyre a meghatározott időben összegyűlt személyek csoportja valamilyen közös cél érdekében tanácskozik és határozatot hoz; lehetnek felvonulások, amelyek mozgó tömegekből állnak, nem tanácskoznak és nem hoznak határozatot; lehetnek ünnepélyek, amelyek olyanok, mint a felvonulások, de külsőleg a gyűlésekre hasonlítanak; és végül lehetnek felolvasások, melyeknek célja a meggyőződés céltudatos irányítása.
A sztrájk „a munkások közös elhatározásból való tömeges munkabeszüntetése (a munkából való kiállása) avégből, hogy kedvezőbb munkaszerződéshez jussanak […] a szervezett munkások legerősebb harci eszköze, mely a munkapiac esélyeinek kihasználásával gyakran számottevő eredményeket biztosít a munkásoknak […] védekező a sztrájk, ha általa a munkások a bérleszállítást vagy kedvezőtlenebb munkafeltételeket akarják megelőzni, támadó: ha kedvezőbb munkafeltételek elérésére irányul.” Míg a lázadás olyan „csoportos akció, amely közterek, középületek elfoglalásával jár, és a résztvevők erőszakos eszközökkel igyekeznek az államhatalmi intézményeket a nekik megfelelő döntések meghozatalára rákényszeríteni.” Ennek célja az, hogy a tömeg a saját akaratát érvényesítse, azt erőszakkal helyezze a társadalmi rend és a kormányzat fölé.
Minden eddigi fogalom alapjául, hátteréül a tömeg szolgált. De kérdés, hogy a dualizmus időszakában mi az a létszám, ami az embereket csoportból, csoportosulásból tömeggé teszi, tömeggé, amely már cselekvőképes, és radikális változásokat tud előidézni? A Grill-féle döntvénytár adatai alapján arra a meggyőződésre jutottam, hogy a kor tömeg-fogalma cselekvőkészség és cselekvőképesség szempontjából akár 3 embernél is elkezdődhet, és egészen a több ezer fős emberseregletig eltarthat. Lényege a közös érzület, a közös szándék, a térbeli együttlét, és a közös lelki vonások, amelyek a sokaságot tömeggé teszik. Már maga a gyülekezet is kifejezi a nyilvánosságot, így, ha az alapvető vonások megvannak, akár egy kisebb helyiségben összegyülekezett emberseregletet is tömegnek tekinthetünk.



(Jogi szabályozás) „A gyülekezési jog alatt azt a szabadságjogot értjük, hogy a szabad állam polgárai szabadon jöhetnek össze. A gyülekezeti jogot pedig ezen szabadságjog gyakorlatára vonatkozó államrendészeti szabályok összessége képezi.” Jogi szabályozás szempontjából a 19. század második felében az európai államok három csoportra oszthatók. Az elsőbe azon országok tartoznak, amelyek speciális törvényekkel rendelkeztek (Franciaország, Németország, Ausztria, Németalföld, Spanyolország, Portugália, Szerbia), a másodikba azok, amelyek, bár nem rendelkeztek konkrét törvényekkel, alkotmányukban mégis meg volt említve a gyülekezeti jog (Olaszország, Dánia, Belgium, Luxemburg, Svájc, Románia, Görögország, Bulgária), végül a harmadikba azok, amelyekben a szabályok nem szólnak ezen jogról (Svédország, Norvégia, Finnország, Anglia, Magyarország). Hazánkban a korszakra vonatkozóan a gyülekezési jog forrásai vonatkozó törvények hiányában részben az idők folyamán kifejlődött gyakorlat, szokás, részben pedig a megszületett különféle rendeletek.
Az 1848-as áprilisi törvények nem foglalkoztak a gyülekezési joggal, azonban ezen törvények rendszere ettől függetlenül megemlítendő és fontos, Rényi József szerint ugyanis: „A gyülekezési jog ma (1900-ban, S. T.) az 1848-ban újjászervezett magyar alkotmánynak szellemében, az alkotmány írott szabványainak egész complexumában gyökerező szabadságjog s olyannyira lényeges jog, hogy nélküle a magyar alkotmány csonka.”
1848. március 15. után az országban bizonytalanság lett úrrá. A szinte az egész országon végigsöprő forradalmi hullám új helyzetet teremtett, amelyben az egyes rétegek hirtelen nem találták a helyüket. Az elnyomás és az önkény hirtelen megszűnése szülte továbbá ezt a bizonytalanságot, és erre rakódott rá az a problémahalmaz, amelyet a forradalom eredményeivel való elégedetlenség, valamint az 1840 óta szabad beköltözési joggal rendelkező zsidókkal való gazdasági konfliktus okozott.
Virágvasárnapra a Nemzeti Múzeum elé a céhlegények nagygyűlést szerveztek, ahol a 12000 résztvevő megállapodott abban, hogy másnaptól valamennyien sztrájkolni fognak mindaddig, amíg a kormány fel nem számolja a céhrendszert. Emellett az egyik szónok, Glembay Károly, az Iparegyesület iparos-továbbképző tanfolyamának egyik tanára kifejtette, hogy nem megszüntetni kellene a céheket, hanem inkább a legényeknek is meg kell adni a mesterré válás lehetőségét, ez pedig úgy érhető el, ha erről nem a mesterek döntenek, hanem független személyek. Ennek elérése érdekében petíciót fogalmaztak meg. Április 17-től el is kezdődött a pesti céhlegények első általános sztrájkja. Ennek a napnak az estéjén a mesterek is tanácskoztak, és azt a döntést hozták, hogy a céhek megreformálását egy mesterekből álló tanácsadó testület javaslatai szerint fogják végrehajtani. 19-én a céhlegények újabb népgyűlést tartottak a Nemzeti Múzeum előtt, amelyen Nagy Ferenc ügyvéd azzal állt elő, hogy a pesti háziurak engedjenek el lakóiknak egy negyed évi lakbért. Egy másik szónok, Pazár Lajos pedig ezzel kapcsolatban kifejtette, hogy a magas lakbérek a nagy számban Pestre települt zsidók miatt vannak, ezért azokat el kellene kergetni a városból. A résztvevők elfogadták Nagy indítványát, hogy járuljanak előbb a városi tanács, majd a miniszterek elé. A tömeg a városháza elé vonult, ahol azonban halogató választ kaptak. Ez zúgolódáshoz vezetett, és egy szabólegény (Hollik Márton) megpróbálta kicsavarni az ajtóban álló nemzetőr kezéből a kardot, azonban önmagát sebesítette meg. A tömeg vért látott tehát, és rövidesen az is kiderült, hogy a nemzetőr zsidó származású. Ezután antiszemita jellegű megmozdulások törtek ki, kirakatbetörésekre és verekedésekre került sor.
Az április 19-i minisztertanács eldöntötte, hogy rendelet formájában fog intézkedni a népgyűlések tartásáról, és ezt Pest esetében már másnap meg fogják tenni. Április 20-ig 26 megye kért katonaságot, mert az ország különböző részein a „közcsend és rend részint megháboríttatott.” Ezek az okok vezettek tehát el az első két olyan rendelet megszületéséhez, amelyek a gyülekezési joggal foglalkoztak.
Az 1848. április 20-án kiadott minisztériumi rendelet tehát „válasz volt a forradalom eredményeivel elégedetlen tömegek akcióira, akik az utcára vivén a mindennapi politikát, megrettentették a március 15-ével nagyon is elégedett liberális nemességet, s annak kormányát is.” A rendelet hangsúlyozza, hogy azok, akik a törvényes közrendet megzavarják, a továbbiakban az okozott károkért és költségekért felelősségre lesznek vonva, valamint itt jelenik meg először az előzetes bejelentésre való igény (ennek határidejét 24 órában határozták meg). E szabályozással szorosan összefügg az 1848. évi 216. B. jelű belügyminiszteri rendelet, amely kifejti, hogy a bejelentési kötelezettség a gyűlés helyét, idejét és célját kell, hogy magába foglalja. A bejelentés elintézésének a rendelet szerint három módját különböztethetjük meg, amelyek közül az első a legegyszerűbb és leggyakoribb, a tudomásul vétel. A második lehetőség szerint a hatóság engedélyezi a gyűlés megtartását, azonban azt előleges figyelmeztetésekhez, kikötésekhez köti. A harmadik lehetőség a betiltás, amelyet azonban minden esetben indokolni kell. Rédey Miklós szerint „a hatóság, ha a felvonulás engedélyezésének megtagadására különösebb ok nem forog fenn, akkor az engedélyt mindig adja meg. Ha pedig megtagadja az engedélyt, azt mindig indokolja a végzésben.” A bejelentés „célja csak az, miszerint a hatóságot oly helyzetbe hozza, hogy a gyülekezettel előállott körülmények azt készületlenül ne találják és a hatóság az esetleg szükségesnek látszó intézkedéseket, előkészületeket még idejekorán megtehesse.”
Annak oka, hogy az első független felelős magyar minisztérium közvetlenül hivatalba lépését követően kiadta ezeket a rendeleteket, az volt, hogy szerették volna magukat elhatárolni a forradalom radikálisaitól (Petőfi Sándor és köre), valamint az olyan szélsőséges csoportoktól, akik a fejetlenséget arra használták fel, hogy a rendet és a nyugalmat megzavarják, fosztogassanak, randalírozzanak.
1867-ben a kiegyezés új struktúrát jelentett, helyreállt az országban az alkotmányosság, újra felelős magyar kormányt nevezetek ki, valamint a megyék visszakapták autonómiájukat. „Az önkényuralom hosszú évei után az alkotmányos szabadság bevezetése a társadalmi-politikai élet gyors megélénküléséhez vezetett. Tömegesen alakultak különféle társadalmi egyesületek, körök, kaszinók, gyakoriak voltak a népgyűlések. A politikai szabadság légkörében sok addig elfojtott keserűség, elszenvedett sérelem tört felszínre.” Mindezek miatt a hatalom 1868-ban elérkezettnek látta az időt arra, hogy újabb rendeletet adjon ki a gyülekezési joggal kapcsolatban (1868. évi 128. sz. belügyminiszteri rendelet), amely azonban lényeges újítást nem tartalmazott, lényegében megismételte és kiegészítette az 1848-as szabályozásokban foglaltakat.
1868 emellett más szempontból is fontos dátum a magyar gyülekezési jog szabályozásának történetében. A kormány révén ugyanis megszületett az a törvényjavaslat, amely elsőként kívánta törvényileg szabályozni a gyülekezési szabadság kérdését. Azonban a törvény nem született meg, csak tervezet maradt. Ennek ellenére fontosnak tartom a javaslat elemzését, hiszen több szempontból is előrelépést jelenthetett volna a korábbi leegyszerűsített szabályozáshoz képest.
A tervezet első fejezete az egyesülési, a második pedig a gyülekezési jogról szól. Itt már az első mondatokban megfogalmazódik az alapelv: „Magyarország polgárai a törvény által nem tiltott célokra békésen és fegyver nélkül szabadon gyülekezhetnek, és ezen jognak gyakorlása a következő §§-okban körülírt módon eszközlendő bejelentés mellett előleges hatósági engedélytől nem feltételeztethetik.” Ez azonban csak az alapelv, ami a valóságban nem valósulhatott meg, hiszen a következő törvényi paragrafusok tételesen tartalmazták azokat a megszorító intézkedéseket, amelyek nélkül nem szabad gyűlést összehívni. Előírták, hogy milyen településeken kinél kell bejelenteni a gyűlést, az írásos bejelentésnek mit kell tartalmaznia (gyűlés helye, ideje, célja), és azt is, hogy kiknek kell a bejelentést megtenni. A 24 órás előleges bejelentést a tervezet értelmében 6 napra emelték volna fel. Lefektették azokat az eseteket, amikor a különböző közegeknek jogukban áll a bejelentett gyűlés megtartásának lehetőségét felfüggeszteni. Ha a bejelentést elfogadták, akkor azon a rend fenntartásáért, és azért, hogy a bejelentett tárgy(ak)tól ne térjenek el, a gyülekezet elnöke és az aláírók felelősek. Intézkedik a tervezet a hatósági biztos kiküldéséről, akinek feladata ugyancsak a rend fenntartása. A legnagyobb megszorítás a gyülekezési időszak minimálisra való leszűkítése, hiszen a 21. paragrafusban az áll, hogy az országgyűlés ülésezése idején nem szabad nyilvános gyűlést tartani Pest-Budán. Ez a valóságban igen kis teret engedett tehát nyilvános gyűlések tartására, hiszen például az adott évben, 1868-ban az országgyűlés március 11. és december 9. között egy mindössze három hetes nyári szünetet leszámítva egész évben ülésezett. A kialakuló fővárosból ezzel tulajdonképpen száműzték volna a gyülekezés jogát. Ez egyértelműen abszurdum, és nem lehetett keresztülvihető a törvényhozásban. A választási időszakban ezzel szemben az összegyűlés megengedett, ezzel a kormányzat elismerte a népképviselet fontosságát. Ezen kívül a tervezet tiltotta a jelvényekkel, vagy zárt alakban való megjelenést, tehát a bármilyen felismerhető identitás kifejezését (28. §.). A szoros korlátozás oka a kormány részéről valószínűleg a félelem volt az országban egyébként is fel-fellángoló parasztmozgalmak, valamint a tömegek miatt. A javaslat tehát végső soron „nem kevesebb mint öt oldalon keresztül részletezte azokat a rendészeti szabályokat, tiltásokat és előírásokat, amelyeket a gyűlések rendezőinek és résztvevőinek szem előtt tartani kötelessége lett volna.”
A tervezet befejező része (Általános intézkedések) foglalkozik a különleges állapotokkal - amelyek fennállása esetén a belügyminiszternek jogában áll a törvényt felfüggeszteni - , valamint a kiszabható büntetési tételekkel.
Véleményem szerint egyértelmű, hogy egy egységes és igényes törvényjavaslat elkészítéséhez szükséges volt tisztán megállapítani azokat a korlátozásokat, amelyeket a javaslat alkotói megtettek, azonban a szabályok sok helyen túl szorosak, illetve nem derül ki, hogy a szerkesztők hogyan kívánták megvalósítani a lefektetett szabályokat.
Összességében az, hogy 1868-ban törvényjavaslat született a gyülekezési jog szabályozásáról, mindenképpen pozitívum, azonban a megfogalmazás, és valószínűleg a túlzott szigor (megszorítások, belügyminiszter felfüggesztési joga) lehetett az az ok, amely miatt a tervezet nem hozott eredményt. Mindenesetre „az egyesületi és gyülekezési törvényjavaslat 1868 első napjaitól hiába várt parlamenti vitájára. A magyar törvényhozó testület soha, a későbbiek során sem vállalkozott arra, hogy a gyülekezési jogot szabályozó törvényjavaslatot megtárgyalja.” 1869-ben a Minisztertanácsi Jegyzőkönyvek szerint a tervezet azonban kétszer is szóba került, számottevő eredmény nélkül. Március 25-én felkérték a belügyminisztert, hogy a javaslatot valamely későbbi minisztertanácson terjessze elő. Szeptember 6-án újra szóba került a javaslat, azonban részletes megtárgyalását későbbi időpontra halasztották. Ezután többé nem került napirendre a törvénytervezet ügye.
Az 1874. évi XXXIII. törvénycikk, az új választójogi törvény a bejelentési kötelezettséget citálja , valamint arról szól, hogy tilos tiltott helyre az egyesületek, pártok lobogóit, jelvényeit kitűzni (ilyen tiltott helyek az imaházak, állami, törvényhatósági, városi vagy községi középületek, valamint a nyilvános iskolák). Itt jelennek meg először büntetési tételek, hiszen a törvény értelmében aki a rendelkezést megszegi, 100 forintig terjedhető bírsággal, vagy 20 napig terjedhető fogsággal büntethető. Azonban ez a szabályozás csak a választási időszakra vonatkozott.
Ezzel a törvénnyel szorosan összefügg az 1879. évi XL. törvénycikk 76. paragrafusa, melynek értelmében aki hatósági engedély nélkül tart különböző eseményeket (nyilvános táncvigalmat, álarcos menetet, hangversenyt, tűzijátékot, állatseregletet, kiállítást vagy hasonló látványosságot), 100 forintig terjedhető pénzbírsággal büntethető. A 78. paragrafus értelmében ugyanilyen elbírálás alá esik az is, aki a csoportosulások alkalmával a hatósági intézkedések útjába áll. A hatóságoknak tehát jogukban áll feloszlatni a tömeget, mert „[…] a gyülekezeteknek nem szabad elhagyniok azon keretet, amelyet sajátlagos rendeltetésük, hogy t. i. a közvélemény, vagy annak bizonyos vélemény-körei tolmácsaiként szerepeljenek, tanácskozzanak, határozatokat hozzanak, nézeteket manifestáljanak, eléjük szab; nem szabad átlépniök a fennálló jogrend tényleges megbontásának, mezejére.” A feloszlatás célja az, hogy megelőzze a gyülekezeti szabadsággal való visszaélés veszélyeit, azonban csak bizonyos esetekben indokolt:
1. ha a gyülekezet nem volt előre bejelentve;
2. ha a gyülekezet helyszínére a hatósági biztos nem nyert bebocsátást;
3. ha a gyűlésen fegyveres egyének vesznek részt;
4. ha nem tartják be a bejelentett helyet, tárgyat vagy időpontot;
5. ha nem tartják be a hatóságnak a közrend érdekében tett intézkedéseit;
6. ha nem tartják be az engedélyben adott hatósági kikötéseket;
7. ha nem fogadják el a hatósági biztos intézkedéseit.
E két szabályozás között, 1878-ban parázs vita zajlott le a törvényhozásban a gyülekezési jogról. Ennek oka az volt, hogy Tisza Kálmán miniszterelnök, mint belügyminiszter, titokban, az országgyűlés megkerülésével kibocsátott egy rendeletet, amely több szempontból is kifogásolható volt. A rendeletalkotás oka az ország feszült helyzete volt. Egyrészt 1878 választási év volt, másrészt a kormánynak válságot kellett átélnie (a gazdasági kiegyezés megújítása, az orosz-török háború, valamint Bosznia küszöbön álló okkupációja miatt). Az ellenzék egyik vezetője, Helfy Ignác szerint: „A t. kormány úgy a belügyekben, mint a külügyekben oly politikát követett, amely tarthatatlan állapotokat idézett elő ez országban. Ezen tarthatatlan állapotok oly általános elkeseredettséget, oly kézzel fogható általános elégedetlenséget szültek az országban, hogy lehetetlen, hogy ez érzelmek ne nyilvánuljanak. Ennek megakadályozására tartotta most szükségesnek a t. minister úr olyan intézkedéseket hozni létre, amelyek által lakatot lehessen verni a nép szájára, hogy ne jajdulhasson fel, és ne adhasson kifejezést azon elkeseredettségnek, melyet az önök három évi kormányzása benne előidézett.”
A rendelet egyrészt 24 óra helyett 72 órás bejelentési kötelezettséget írt elő, ezen kívül előre ki kellett jelölni a szónokokat, és később nem volt szabad őket mással helyettesíteni. Ez a pont azért volt véleményes, mert a nyilvános gyűléseknek az ellenzők (Helfy Ignác, Chorin Ferenc) véleménye szerint éppen az a lényege, hogy az adott témához a résztvevők szabadon hozzászólhatnak. Emellett a rendelet kifejtette, hogy 6-10 „előkelő polgár” vagyonával tartozik kezeskedni az esetleges károkért, azokért is, amelyek a gyűlés következtében keletkeznek. Természetesen ez a pont háborította fel legjobban az egyet nem értőket, hiszen úgy gondolták, hogy az előkelő polgár megfogalmazás szubjektív, és visszaélésekre adhat okot, a gyűlés után bekövetkező károkért való felelősségre vonás pedig abszurdum. A rendelet értelme és célja szerintük az volt, hogy a népgyűlések tartását a kormányzat lehetetlenné tegye Magyarországon. Abszolutisztikus intézkedés, amely egyértelműen megsérti a gyülekezési-, és a szólásszabadságot, mindez pedig összeegyezhetetlen az alkotmányos keretekkel. Helfy szerint „a szólás-szabadságot korlátozni semmi szín alatt nem szabad és nem is helyes politika hazánkban, mert cselekményeket lehet erőszakkal megakadályozni, de eszmék terjedését az erőszak nyomásával csak annál inkább előmozdítjuk; és épen ez az, amit nem óhajtok.” Tisza Kálmán a többszöri interpellálásra válaszában kifejtette, hogy a rendelet csak ideiglenes volt, valamint, hogy ezzel az 1848. áprilisában megjelent szabályozásokhoz nyúlt vissza. Az országgyűlés Tisza válaszát elfogadta (139-122 arányban, tehát a kormánypárt sem volt egységes), azonban a rendelet visszavonásra került.
A fővárosi rendőrségről szóló 1881. évi XXI. törvénycikk beszél újra a gyülekezés jogáról. A törvény 7. paragrafusa kijelenti, hogy a különféle fővárosi meneteket a budapesti rendőrségnél kell bejelenteni, valamint, hogy az ő feladatuk a béke és a közrend fenntartása, illetve – annak megzavarása esetén – helyreállítása. A törvény későbbi szakasza (32. §.) szól a feloszlatás jogáról, és a hatósági biztosról, és kifejti, hogy beavatkozás előtt ezt a gyűlés résztvevői felé jelezni kell.
1893-ban Hieronymi Károly belügyminiszter egy újabb törvényjavaslatot dolgoztatott ki a népgyűlésekről, mert a rendőri gyakorlat, a hatóságok diszkrecionális joga az egyes népgyűlések betiltásával, a korlátozások alkalmazásával kapcsolatban nem volt összeegyeztethető a liberális jogállam eszméjével. A tervezet 17 szakaszból állt. 72 órára növelte a bejelentési kötelezettséget, amit három, 24. életévét betöltött magyar állampolgárnak kellett eszközölnie. Ezeken kívül a tervezet hosszasan ecsetelte a rendőrhatóság jogát a részvételre. A törvénytervezet hasonló sorsra jutott, mint az 1868-as, az országgyűlés nem tárgyalta meg.
A sok félreértés, valamint egyes rendőri szervek tájékozatlansága miatt volt szükség az 1897-ben 3441. szám alatt kiadott rendőrfőkapitányi rendeletre, amely már az első mondatában tartalmazza, „hogy egyes rendőrtisztviselők a gyűlésekre vonatkozó bejelentési kötelezettség iránt kellőképp tájékozva s a be nem jelentett gyűlésekkel szemben követendő eljárással tisztában nincsenek” . A szöveg további része egyfajta összefoglalását adja azon szabályozások főbb pontjainak, amelyek a témában 1848 óta megjelenésre kerültek. Még ugyanebben az évben kiadtak egy másik főkapitányi rendeletet is (7658/eln. 897. számú rendelet), amely arra adott választ, hogy a kiküldött hatósági biztos milyen technikai hiányosságok esetén foganatosíthat intézkedéseket, illetve, hogy melyek azok a berendezési tárgyak, amelyek nem lehetnek a gyűlés helyszínén, elkerülendő az esetleges balesetveszélyes helyzeteket. A szabályozások hátterében az a tendencia állhat, hogy a kormányzat félelme az új erőtől, a munkásságtól a század végén az egyre jobban megszaporodó sztrájkok és tüntetések miatt addig soha nem látott módon megnőtt, valamint ebben az időszakban a nemzetiségek elégedetlensége is egyre inkább előtérbe került.
Az adott időszakban a rendőrségi önkény elharapódzását jelzik azok az esetek, amikor a rendőrök mondvacsinált okokkal betiltottak különböző rendezvényeket. Ilyen volt például az, amikor a rendőrség azért tiltott be egy gyűlést, mert a bejelentők korábban már tartottak olyan összejövetelt, amelyen sértegették és gyalázták a hatóságot, s utána vagyonrongálásra, zavargásra is sor került. Egy másik esetben a munkanélküli munkások gyűlését tiltották be, „mert a munkanélküli munkások oly elemeket fogadnak maguk közé, melyek vagyonrongálásokra és erőszakoskodásokra hajlamot mutatnak.” Egyszer pedig még a betiltás konkrét indoka is hiányzott, a rendőrség mindössze csak azt mondta ki, hogy a nevezett tér gyűlés tartására alkalmatlan.
A belügyminisztérium a következő évben (1898. évi 766. számú belügyminiszteri rendelet) ismét szólt a bejelentési kötelezettségről, mindezt azzal kiegészítve, hogy aki bejelentés vagy engedély nélkül tart gyűlést, vagy ilyen gyűlésen részt vesz, vagy esetleg a már feloszlatott gyűlést folytatja, kihágást követ el, és maximum 15 napos elzárással vagy 100 forintig terjedő pénzbírsággal büntethető.
Ezt a szabályozást egészítette ki a belügyminisztérium 1906-ban, a 2309. eln. sz. körrendelettel. Eszerint az 1898-as rendeletet többször tévesen értelmezik, mert azt csak azokra a gyűlésekre alkalmazzák, amelyeket a szabadban, vagy nyilvános helyen tartanak. Ezzel szemben ezen rendelet szerint „bármely előzetesen összehívott összejövetel, amelynek célja a közügyek megvitatása, azoknak irányítása és ezekre vonatkozó határozathozatal, oly gyülekezetnek tekintendő, mely az elől idézett rendelet intézkedései alá esik.”
A következő jogforrás, amely foglalkozik a gyülekezési jog kérdéskörével, az 1912. évi LXIII. törvénycikk, amely az európai feszült helyzetre való különös tekintettel a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről szól. A törvényben le van fektetve, hogy a minisztérium a politikai jellegű gyűlések megtartását hatósági engedélytől teheti függővé akkor is, ha azok nem tartoznak a bejelentési kötelezettség hatálya alá. „Aki tilalom ellenére vagy engedély nélkül gyűlést (népgyűlést stb.) összehív, rendez, rendezésénél vagy megtartásánál közreműködik, valamint aki az ily gyűlésben tilalom ellenére vagy az engedély hiányát tudva részt vesz, kihágást követ el és két hónapig terjedhető elzárással és hatszáz koronáig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.” A törvény tehát a kivételes állapotról szól, amely „alatt bizonyos közvetlenül fennforgó nagy veszedelmeket, a közrend és közbiztonság nagy mérvű és tartós megháborítását értjük, amelyeket a rend fenntartására hivatott hatóságok a rendelkezésükre álló törvényes, rendes eszközökkel többé sem megakadályozni, sem a megháborított közrendet és közbiztonságot visszaállítani nem tudják.”
1913-ban a belügyminiszter újabb körrendeletet adott ki a gyülekezési jog gyakorlásáról (1913. évi 7430. eln. szám alatt). Ez azt a célt tűzte ki maga elé, hogy összegzi az addig megjelent szabályozásokat, hogy az addigi félreértések és visszaélések elkerülhetőkké váljanak a továbbiakban. A nyilvános gyűlések bejelentését innentől legalább négy megbízható magyar állampolgárnak írásban kell eszközölnie minimum 48 órával maga az akció előtt. A hatóság a bejelentést vagy tudomásul veszi, vagy – ha a gyűlés célja a törvények elveivel nem összeegyeztethető – eltiltja, tiltását azonban minden esetben indokolnia kell. A rendelet megállapította a hatósági biztos kiküldésének jogát, pontosan lefektetve a feladatait. Kimondta továbbá, hogy a szabad ég alatt tartott nyilvános gyűlések minden esetben bejelentési kötelezettség alá esnek. A rendelet befejező szakasza felsorolja a büntetési tételeket, és azt, hogy milyen esetekben kell ezeket alkalmazni.
A vizsgált időszakban a magyar kormány utolsó rendelkezése a gyülekezési jogról és annak gyakorlásáról az 1914. évi 5481. számú rendeletben. Ebben a fővárosra vonatkozóan hatályba léptették az 1912. évi LXIII. törvénycikket. „Politikai jellegű népgyűlések, felvonulások, körmenetek stb. tartása további intézkedésig tilos és megtartásukat karhatalommal is meg kell akadályozni.” Az utasítás hatályát az 1914. évi 5735. számú rendelet 8. pontja, a háború kitörésével kiterjesztette az ország egész területére.



(Következtetések) Összességében megállapítható, hogy bár 1848 és 1914 között többen, többféleképpen megpróbálták szabályozni az egyesülési és gyülekezési jogot, átfogó szabályozás, a gyülekezési törvény nem született meg.
Adódik azonban a kérdés, hogy miért nem született mégis törvényi szabályozás a dualizmus időszakában, abban a korszakban, amelyben a rendszer addig ismeretlen területeken is szabályozta az életet?
A kérdésre két válaszlehetőség adódik. Az egyik, hogy a gyülekezés joga a dualizmus embere számára annyira egyértelmű, magától értetődő szabadságjog volt, hogy nem látták értelmét törvényi szabályozásának. Az lehetett a vezérlő elv, hogy alkotmányos államban mindent szabad, ami nincs megtiltva. A szabadságjog védelmére azonban szükség volt olyan rendeletek megalkotására, amelyek ad hoc jelleggel megszülettek. Ezek célja nem csak a rendőrség, hanem a gyűlésezők, gyülekezők védelme is volt. „Szó sem fér hozzá, hogy nálunk, ahol a gyülekezési jog törvény által nem korlátozott szabadságjog, az általános rendészeti szabályzatoknak nem szabad oly irányzatot venniük, hogy azok a gyülekezés tagjaira nézve zaklatás természetével bírjanak.” Amikor a hatóságok első ízben szembe találták magukat a problémákkal, mindig azonnali megoldásukra törekedtek, ezért választhatták minden alkalommal a rendeleti úton való beavatkozást.
A másik lehetőség, hogy a hatóságok számára kényelmes volt az az állapot, hogy nem szabályozták a gyülekezési jogot, hiszen így a megjelenő új eszméknek, mozgalmaknak gátat tudtak szabni úgy, hogy nem állt az útjukban semmiféle konkrét korlátozás, semmiféle olyan szabályozás, amely megköthette volna a kezüket. Valójában tehát a hatósági önkény kapui olyannyira szélesre voltak tárva, hogy nem maradt semmiféle visszatartó erő. A hatóságok így a saját maguk által kifejlesztett hatáskörükben hozták és egyoldalúan módosították a maguk által hozott szabályozásokat. Ezen szabályok által azonban a tételes jog a fokozatos szűkítés irányában fejlődött. A rendeleti út azért volt magától értetődő, mert amíg a nyugat-európai jogrend kiindulópontja az egyén, addig a német és az osztrák jog alapja az államhatalom volt a 19. században. Ebből következően német jogterületen az állami szabad cselekvés autokratikus elvéből következett a kormányzat rendelet-kibocsátó joga és a közigazgatás egyfajta „szabad belátása”. Így tehát a hatóságok a saját hatáskörükben hozhatták, és egyoldalúan módosíthatták a saját maguk által hozott szabályozásokat.
1895-ben Bánffy Dezső, az új miniszterelnök elődje iratai között megtalálta az 1893-as, gyülekezési jogról szóló törvényjavaslatot, és szükségét érezte annak, hogy egy átiratot intézzen a belügyminiszterhez, amelyben kifejtette: „Hogy hazánkban a nemzetiségi és szocialista mozgalmak az eddigieknél nagyobb arányokat nem öltöttek, az nézetem szerint nagy részben annak tulajdonítható, hogy nálunk a gyülekezési jog törvény által szabályozva nem volt, s így a népgyűlések engedélyezése mindannyiszor rendőri hatóságaink diszkrecionális hatáskörébe utaltatott.” A törvény hiánya „a közszabadság és alkotmányunk szempontjából alapos kifogás alá eshetik is, azzal mindazonáltal sikerült a nemzetiség és osztály elleni gyűlöletre való izgatás nagyobb hullámveréseit megakadályoznunk. S ez oly becses eredmény, melyet nézetem szerint egyrészről államunk, másrészről a politikai értelemben vett magyar nemzet egysége érdekében kockáztatnunk semmi körülmények között nem szabad.”


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969