2013. I-VI
 

A Fantom írója, Gaston Leroux
Pelle János

Az utókor néha rákényszerül, hogy évtizedekkel a szerző halála után felülvizsgálja a róla kialakult véleményt és beismerje: noha a maga korában az illetőt csupán népszerű, olcsó közönségigényt kiszolgáló tucat-írónak tartották, az idő múlásával az életmű felértékelődött. Az ilyesfajta „újrafelfedezés” többnyire akkor következik be, amikor a kritikusok azt tapasztalják, hogy az általuk lektűrnek minősített művet újra és újra kiadják, színpadra állítják és megfilmesítik, rajongóinak tábora pedig nemhogy fogyatkozna, szüntelenül gyarapszik. Ilyenkor a szakma elgondolkodik: lehet, hogy a regényt mégiscsak a kortársak ítélték meg felületesen?
Körülbelül ez a helyzet Gaston Leroux francia íróval és újságíróval, aki a 19. század végén és a 20. század első évtizedeiben élt és alkotott, s akit valamirevaló irodalmi kézikönyv vagy fél évszázadon át meg sem említett. Nos, az újabbak már terjedelmes szócikkeket szentelnek neki, valamint egy általa magas színvonalon művelt nagyhatású és besorolhatatlan műfajnak, az „újságregénynek” (roman-feuilleton).
Ki volt Gaston Leroux, akinek „Az operaház fantomja” című regénye megzenésítve, színpadra állítva, megfilmesítve, de persze könyvformában is a reneszánszát éli? Pályája meglehetősen zsúfolt volt eseményekben, bár ezek csak nyomokban tűnnek fel gazdag irodalmi életművében. Újságíróként tényeket örökített meg, regényei pedig tobzódó, más irodalmi művek által megihletett fantáziájának lenyomatai. Ez utóbbi műveire jellemző, hogy folytatásokban írta őket: előre felvázolta a cselekményt és a főszereplők jellemét, s a mindenkori érdeklődésnek megfelelően színezte ki a részleteket, tett hosszabb-rövidebb kitérőket. A sikeres újságregények szerzői, így Leroux is, a lehető legszorosabb kapcsolatban álltak olvasóikkal, szinte a bőrükön érzékelték a közönség heves reakcióit, a meglepetést, a félelmet és a megkönnyebbülést, s persze igyekezetük is arra irányult, hogy ezeket minden rendelkezésre álló eszközzel előidézzék. „Az operaház fantomja” című regényt is bátran nevezhetnénk az „újságregény” műfaj remekének, ha nem lenne több annál.
Gaston Leroux 1868. május 6-án született Párizsban, de csak azért Párizsban, mert normandiai otthonuk felé igyekezve a szülei ott szálltak át. Édesanyjára a két pályaudvar között jöttek rá a tolófájások. A legközelebbi házba vitték be, ahol egy bába világra segítette. Később, már felnőtt fiatalemberként megkereste szülőhelyét, és a házban egy temetkezési vállalkozót talált. Erről a kiábrándító felfedezésről írta utóbb: „Ott, ahol a bölcsőmet kerestem, koporsót találtam”.
A kis Gaston tehát falusi gyerek volt, aki idejének nagy részét az óceán partján, St. Valery-en-Caux falucskában töltötte. Apjának itt szállítási cége és kisebb hajóépítő üzeme is volt. Gaston nagyszerűen úszott, imádta a halászhajókat, és maga is gyakran részt vett a hering kirakodásában. Kalandvágya, melyet később újságíróként élt ki, innen eredt. Regényes fantáziájának bölcsője a normandiai Eu város gimnáziumának kollégiuma volt, ahol iskolatársa és közeli barátja volt a gyermek Orleansi Fülöp, az egyik francia trónkövetelő fia. Az orleansi ház uralmát még 1848-ban megdöntötték, azóta két köztársaság és egy császárság követte egymást Franciaországban. Minthogy más jogcímeken többen is jogot formáltak az uralkodásra, kevés esély volt rá, hogy Gaston osztálytársából valaha is király lesz. Nem is lett, de képzelhetjük, hogy mennyit fantáziált róla a későbbi író…
Már a gimnáziumban verseket írt, irodalmi díjakat nyert, tanárai szép jövőt jósoltak neki. Csak nem íróként és újságíróként, hanem ügyvédként, hiszen erre a pályára készült. Caenben letette az érettségi vizsgát, majd a párizsi egyetem jogi karán folytatta tanulmányait. Először 1886 júliusában, a Lutece című folyóiratban publikált novellákat, majd a L’Echo de Paris című lap lehozta a leghíresebb párizsi színésznőkhöz írt szonett-sorozatát. Ekkorra már letette a jogi vizsgáit és az ügyvédi kamarába is felvették. Ő pedig lassan rájött, hogy nincs kedve a pályához: bár 1890 és 1893 között még gyakornokoskodott egy ügyvédi irodában, hamarosan szakított a peres ügyekkel és kizárólag az újságírásnak és az irodalomnak szentelte magát.
Döntését megkönnyítette, hogy már korai műveivel is sikert aratott, de az sem volt mellékes körülmény, hogy az apja 1889-ben váratlanul meghalt és egymillió frankot hagyott rá. Dolgozni kezdett a La Republique francaise című lapnak, ahol novellákat közölt és szerkesztette a La Lyre Universelle című folyóiratot. Közben szívesen járt társaságba, pezsgőzött, mulatozott. Közkedvelt, cvikkeres figura volt a párizsi Quartier latin-ben, jó cimbora és kedélyes házigazda. Szerencsejátékokat is űzött és különféle, rosszul sikerült üzleti spekulációkba fogott. Örökségét fél éven belül sikerült is elherdálnia, s rá kellett döbbennie: az írásból kell megélnie, amit addig csak kedvtelésből űzött.
Jelentkezett a L’Echo de Paris szerkesztőségében, mely addig csak a verseit közölte. Csakhamar egy új műfajban tüntette ki magát: részletes és alapos bűnügyi tudósításokat írt, mellyel megalapozta újságírói hírnevét. Első, nagy port felvert riportja August Vaillant peréről szólt: ez az anarchista 1893. december 9-én bombatámadást intézett a képviselőház ellen. Az ezt követő perben halálra ítélték és kivégezték: Leroux egészen a guillotine-ig kísérte őt. A riportsorozat megjelenését követően a Le Matin című nagy példányszámú napilap szerződtette főmunkatársnak, s tagja lett a francia bűnügyi újságírók társaságának is. Tovább tudósított az anarchista merényletekről, hiszen az 1894-es év gazdag volt ilyen eseményekben: Emile Henry ekkor robbantotta fel a párizsi Terminus kávéházat, majd néhány hét múlva Lyonban egy Santo Caserio nevű anarchista megölte Sidi Carnot francia köztársasági elnököt is. Leroux mindegyik ügyön „rajta van”, beszámol a perről, az ítéletről és a kivégzésekről. Riasztó élményei hatására sajtókampányt kezdett a halálbüntetés ellen, melynek eltörlését azonban nem sikerült elérnie.
Leroux ekkor már házas ember és neves újságíró, aki a Franciaországba látogató hírességekkel is gyakran készít interjút. Sőt, maga is sokat utazik, nemcsak Európában, de Ázsiában és Afrikában is, és tudósítja lapját az eseményekről. Arab köntöst viselve ő volt az egyetlen szemtanúja a marokkói Fez városában kitört lázadásnak, és 1896 augusztusában elkísérte Felix Faure miniszterelnököt Szentpétervárra, amikor hivatalos látogatást tett a cárnál. (A francia közvélemény ekkor élénken figyel Oroszországra, ugyanis a cár a legfontosabb szövetséges az ellenséges Németországgal szemben.)
„Oroszország-szakértővé” válik, amit megkönnyít, hogy 1902-ben megismert barátnője, gyermekei anyja, Jeanne Cayate, jól beszél oroszul, és tolmácsol neki. E körülményeknek köszönhetően Leroux ott volt az orosz-japán háborúban, Port-Arthur ostrománál, tudósított az 1905-ös forradalomról, a szentpétervári és ogyesszai eseményekről. Riportjai nagymértékben megnövelték a Le Matin olvasottságát, ennek megfelelően havi 1500 frank volt a havi fizetése a lapnál, ami akkoriban hatalmas összeg. Nagy port felvert riportjait 1901-ben „Az én utamon” (Sur mon chemin) címmel kötetben is megjelentette. Így vallott benne a hivatásáról: „Semmi sem hasonlítható a riporter életöröméhez, mert egyetlen ember sem talál annyi örömet a megfigyelésben, mint ő… A riporter a világ helyett figyel, ő a világ távcsöve.”
Leroux számolt be a Le Matin olvasóinak Dreyfus második peréről is. Állást foglalt az árulással vádolt kapitány ártatlansága mellett, akinek felmentésekor ezt írta: „Ez a pillanat kimagasló a jog történetében. Az eljövendő generációknak erre a napra ugyanannyira kell emlékezniük, mint az actiumi csata napjára, vagy Nagy Károly megkoronázásának dátumára.”
S mégis, Leroux ennyi újságírói siker után 1907-ben úgy döntött, visszavonul a riporteri munkától, életét ezentúl a regényírásnak szenteli. Első újságregénye, „Az éjjeli ember” 1897. december 5.-től 1898. március 14.-ig jelent meg a Le Matin hasábjain, és egy véres amerikai családi tragédiáról szólt. Ezt követte a „Theophraste Longuet, a kincskereső kettős élete” című, mely még 1903-ban jelent meg 49 folytatásban ugyanott. A regény Cartouche-ról, a 18. századi banditáról szól. Leroux 1905-ben adta ki „A fehér Oroszország agóniája” című regényét, melyet a kilencvenes években, a Szovjetunió összeomlása után újra felfedeztek. Ezzel szemben a „Bírók háza” című színdarabja, melyet 1907. január 26-án mutattak be Párizsban, csúnyán megbukott.
Képzelhető, hogy ha Leroux az intenzív riporteri munka mellett is ilyen buzgón művelte az irodalmat, mennyit írt akkor, amikor már kizárólag ezzel a műfajjal foglalkozott… 1907-től egyáltalán nem utazik többé, kizárólag folytatásos regényeket ír. Az újságok főszerkesztői rendszeresen sürgetik az újabb és újabb „adagokat”, melyeket végül pontosan „szállít”. Később ezt nyilatkozza: „Csak úgy tudok rendesen dolgozni, ha határidők kényszerítenek rá.” És amikor egy-egy műve végére ér, a lehető legzajosabban fejezi ki az örömét: a kézirat lezárása után kimegy az erkélyére, és elsüt egy jó előre megtöltött pisztolyt.
Műveinek többsége azokon az egzotikus helyszíneken játszódik, ahol újságíróként is megfordult, de számos regényének cselekménye – és ezek a legsikerültebbek - a századelő Franciaországában, illetve Párizsban bonyolódik. „A fekete hölgy parfümje” című regénye a L’Illustration mellékleteként jelent meg 1908 szeptembere és 1909 januárja között, ugyanakkor, amikor a Le Matin hozta „A titkok királya” című munkáját is. 1910-ben „A Sabbat királynője” című regényét közli folytatásokban a Le Matin, míg az „Egy ember az éjszakában” című regényén a Le quotidien Marseillais olvasói izgulhatnak. Legnagyobb sikerét azonban „A sárga szoba rejtélye” című regényével aratta, mely a L’Illustration mellékleteként jelent meg 1907-ben. Főhőse egy Rouletabille nevű újságíró-nyomozó, akit eredetileg Boitabille-nak hívtak, de az illető tiltakozott, így kapta ezt a nevet. A tucatnyi regény főhőse, Rouletabille minden bűntényt felderít, és bejárja a világot. Nem meglepő módon megfordul az orosz cár udvarában, majd később az első világháborúban is. 1912-ben, népszerűségére való tekintettel feltűnt egy párizsi teátrum színpadán is. Másik, visszatérő és népszerű hőse Leroux-nak Cheri-Bibi, aki szintén detektív, és szintén egy regényfolyam főszereplője.
Az utókor a legtöbbre azokat a regényeit tartja, melyeket Leroux, bár szintén újságban, folytatásban közölt, de már nem folytatott. Ilyen az 1911-ben megjelent „Elvarázsolt fotel”, az 1913-ban publikált „A Nap felesége”, illetve a később, már az első világháború után írt krimik, melyek közöl kettő, „A véres bábu” és „A gyilkológép” a közelmúltban magyarul is megjelent. (Más regényeit is kiadták magyarul, még a huszadik század első harmadában, de a fordítások időközben meglehetősen elavultak.)
Gaston Leroux leghíresebb regénye, „Az operaház fantomja” először a Le Matin hasábjain jelent meg 1909 szeptember vége és 1910 január vége között, majd egy év múlva könyv alakban is napvilágot látott Pierre Lafitte kiadójánál, Párizsban.
Kellemesebb éghajlatot keresve Leroux 1908-ban Párizsból Nizzába költözött. Itt kapcsolatba került a francia némafilmgyártással és elkezdett forgatókönyveket írni. Az elsőt 1916-ban készítette a Fantomas szerepében is ismert korabeli színésznek és rendezőnek, René Navarre-nak. Filmváltozat készült „A sárga szoba rejtélye” és a „Chéri-Bibi” című munkáiból is. 1917-ben, miután végre sikerül elválnia, feleségül vette gyermekei anyját, Jeanne-t, akivel Nizzában már gondtalan jólétben élt. 1919-ben saját filmgyárat alapított, melynek a Cinéromans nevet adta. 1924-ben Hollywoodban megfilmesítették „Az operaház fantomját”. Az egész estés némafilm bemutatóját még megérte, de ebben az időben már egyre többet betegeskedett. 1927. április 15-én, 59 éves korában halt meg Nizzában, s itt is temették el.
„Az operaház fantomja” maradandó sikerét méltatói szerint annak köszönheti, hogy Leroux ősi mítoszt dolgozott fel és helyezett egészen különleges, legendákkal övezett környezetbe. A szépség és a szörnyeteg sztorijáról van szó, melyet a Kékszakáll történetét is feldolgozó Charles Perrault-nak, a 17. századi francia meseírónak tulajdonítanak. Ebben a történetben, mint ismeretes, egy elátkozott, szörnnyé változtatott herceg szerepel. A szörnyeteg beleszeret Belle-be, egy szépséges és bájos falusi lányba, akit apja maga helyett, túszként visz a kastélyba. „A szépség és a szörnyeteg” sztorijának Jean Cocteau játékfilmet, Walt Disney pedig egész estés rajzfilmet szentelt. „Az operaház fantomja” című Leroux regény közeli rokona továbbá Victor Hugo romantikus regénye, „A párizsi Notre-Dame” is, melyben a csúf Quasimodo és a szép Esmeralda szerepének háttere és közege a legendákkal övezett párizsi székesegyház.
Leroux mesteri kézzel, hiteles részletekkel, hatásosan bonyolítja a történetet Erik, a fantom és Christine Daaé, a táncosnő kapcsolatáról. Ezt azért teheti meg, mert a régtől ismert cselekményt egy önmagában is páratlanul romantikus és izgalmas helyszínre, a Charles Garnier tervezte párizsi operaházba helyezi. Ennek a pazar és hatalmas épületnek a falait szinte átitatták az operairodalom mesterművei, melyeket az 1875-ös megnyitás óta folyamatosan játszanak benne. Ám 1871-ben, Párizs ostroma és a Kommün idején a mitológiai festményekkel és szobrokkal díszített monstrum még nem volt kész. Ebben az időszakban börtönként és kínzókamraként is szolgált, s később is olyan dolgok történtek benne, melyek lángra lobbantották az emberek fantáziáját. Emlékezetes katasztrófa történt 1896-ban, amikor az egyik csillár ellensúlya rázuhant a zsúfolt nézőtérre. Nem lehet kizárni, hogy az operában otthonosan mozgó Leroux tényleg hallott valami mendemondát egy titokzatos lényről, aki a kisebb városrésznyi Garnier-palota állandó lakója…
Leroux mesteri módon kelti a valóság illúzióját: a 18. századi francia levélregény hagyományát követi, utal a „Perzsa levelek” című levélregényre, mely a Felvilágosodás korának „bestsellere” volt. A történetet egy Perzsa névre hallgató operaházi bennfentes állítólagos beszámolójára alapozza, de céloz az ördögi Fantom és az angyali Christine kapcsolatát megörökítő, fennmaradt levelezésre, és Montcharmin úr „Egy igazgató emlékiratai” című, kitalált munkájára is. Azt a látszatot keltve, hogy amit leír, valóban megtörtént, az író tudatosan, fejezetről fejezetre fokozza a feszültséget, mely az opera, mint a valóságot a művészet eszközeivel ábrázoló, szintetizáló műfaj és a rideg valóság, továbbá a zene és a próza között feszül. Nem véletlen, hogy Gounod: Faust című operájának előadása kapcsán tör ki a konfliktus az operaház igazgatói és a Fantom között. Köztudott, hogy Faust története az ember és a Sátán közötti alku végzetes következményeiről szól. Nem véletlen, hogy az ördögi ármány révén elcsábított Margit klasszikus áriáját követően vágja el a láncot a Fantom, s zuhan rá a hatalmas csillár a nézőtérre…
Az operaház fantomjának története napjainkig megragadja az emberek képzeletét, s az érdeklődés iránta csak nőtt azáltal, hogy már 1924-ben megfilmesítették Lon Chaney főszereplésével. Később, 1974-ben Brian de Palma is felhasználta a sztorit „A paradicsom fantomja” (The Phantom of the Paradise) című filmjében, majd Susan Kay 1990-ben Phantom címmel adott ki könyvet, melyet „Az év legjobb romantikus regénye”’ címmel tüntettek ki az Egyesült Államokban. Később Terry Prachett 1995-ben írt Maskarade című művében is visszatértek Leroux helyzetei. Művének feltámasztásáért a legtöbbet Andrew Lloyd Webber tette. Világsikerű musicaljében azt a zenét írta hozzá a történethez, mely talán már kezdettől fogva elválaszthatatlanul hozzátartozott. A musical, melynek már játékfilm változata is készült, újra ráirányította a figyelmet Gaston Leroux-ra, s hősére, Erikre, aki nemcsak a szerelmes szörnyeteg őstípusa, hanem „a zene angyala” is.
Leroux-t magát már az 1990-es magyar kiadásban is, melyet e sorok szerzője fordított, „a francia krimi század eleji nagy klasszikusának” titulálták. Annyi bizonyos, hogy barátai és rajongói közé sorolhatta a korszak „magas irodalmának” olyan bálványozott személyiségeit is, mint a két nagy szürrealista, Paul Éluard és Guillaume Apollinaire. A valóság és a képzelet keskeny mezsgyéjén bravúrosan egyensúlyozó regényét, Az operaház fantomját pedig, mely egy ősi mítosz meghökkentően aktuális, modernizált változata, az újabb kritikák hajlamosak a posztmodern előhírnökének tekinteni.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969