2013. I-VI
 

Az 1956-os magyar forradalom és az amerikai magyar politikai emigráció
Várdy Béla

(Az amerikai magyar emigráció arculata) Maga a témaválasztás magyarázatot követel. Az elmúlt másfél évszázad folyamán ugyanis sohasem volt egy egységes magyar emigráció. Tehát nem volt soha olyan, hogy “a magyar emigráció”. Az emigráción belül mindig sokféle ideológiai ás társadalmi különbségek voltak, melyek az egyes csoportokat elválasztották egymástól. Ennek következtében ezek a csoportok minden korban másképp viszonyultak mind egymáshoz, mind Magyarországhoz, mind a Magyarországon uralkodó politikai rendszerekhez, mind pedig a magyar történelmi folyamatok egyes megnyilvánulásaihoz.
Mindezeken kívül szintén voltak különbségek az európai és a tengerentúli, s főleg az európai és a legnagyobb erőt képviselő amerikai magyar emigráció között. Előadásomban én főleg az amerikai politikai emigráció jellemzésére szorítkozom. Teszem ezt részben azért mert azt ismerem legjobban, s részben mert vannak sorainkban olyanok, akik az európai politikai emigráció mibenlétét sokkal jobban ismerik, mint én.
Ennek a sokszínűségnek az illusztrálására hadd említsek két esetet, melyeknek személyesen tanúja voltam, s melyek jól illusztrálják a magyar politikai emigráció ideológiai sokrétűségét, és az egyes csoportok egymástól távolálló és különböző módon értékelhető politikai álláspontjait.
Az első eset valamikor az ötvenes évek közepén, az amerikai-magyar politikai emigráció fénykorában, az akkor legnagyobb amerikai-magyar központnak számító Cleveland városában történt, mégpedig az igen népszerű Puritás Vidámparkban. Az akkoriban minden augusztus 20. körül megtartott úgynevezett “Magyar Nap” alkalmából két magyar nemzeti bizottmányi tag – a szociáldemokrata Peyer Károly (1881-1956) és a kisgazda, majd szabadságpárti Pfeiffer Zoltán (1900-1981) – látogattak el az “Amerikai Debrecen”-nek nevezett Clevelandbe, hogy ott beszámoljanak a Nemzeti Bizottmány munkájáról. Mivel ők mindketten 47-esek voltak, akik aktív szerepet vállaltak az 1945-1947 közötti koalíciós kormányokban, a 45-ösök, vagyis dipik szemébe ők egyszerűen csak “kommunisták” voltak. Az ott összesereglett magyar tömeg – mely nagyrészt az ún. “öregamerikásokból” tevődött össze, de melynek a 45-ös politikai emigránsok voltak a hangadói – még megszólalni sem engedte ezeket a koalíciós politikusokat. Csak a rendőrök sorfalai között sikerült kimenekülniük a parkból, hogy azután minél gyorsabban visszatérjenek New Yorkba.
A másik eset 1988. július 24-én történt, amikor feleségemmel, Ágival együtt, részt vettünk Grósz Károly magyar miniszterelnök New York-i fogadásán. A clevelandi politikai emigriáció derékhada szemében maga ez a részvétel is “hazaárulásnak” számított. S minket pedig elkönyveltek kommunista-gyanús egyéneknek, mint tették 1969 óta rendszeresen, amikor először jöttünk hosszabb magyarországi kutatóútra egy amerikai IREX ösztöndíjjal. És ennek a politikai emigrációnak tagjai ugyanazok voltak, akikkel valamikor együtt jártunk iskolába, akikkel együtt cserkészkedtünk, és akik ugyanabból a társadalmi közegből és kultúrkörből – az ún. “Horthy-társadalomból” – nőttek ki, mint jómagunk. Mi elsősorban azért mentünk el erre a fogadásra, hogy Grósz Károly figyelmébe ajánljuk az akkor még Ceausescu terrorja alatt szenvedő erdélyi magyarság sorsát. De mindezeken túl, mindig hívei voltunk a dialógusnak, amely szerintünk elkerülhetetlen velejárója a kiegyensúlyozott emberi életnek és emberi kapcsolatoknak. Ezen a fogadáson azonban tanúi voltunk egy olyan jelenségnek, ami minket is felháborított. Néhány aggastyán korban levő politikai emigráns – akik feltehetően még a második világháború előtt kerültek Amerikába –, a miniszterelnökhöz dörgölőzve rendszeresen “kedves Grósz elvtársnak” szólították ezt a mi szemünkben apparátcsiknak tűnő politikust. Ez a dörgölőzés és elvtársozás New York kellős közepén nekünk visszatetszőnek tűnt. S a mi szemünkben azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy ezekkel a szalonmarxistákkal mi semmiféle közösséget sem vállalhatunk.
Ez a két példa jól illusztrálja az amerikai politikai emigráció sokszínűségét, valamint azt a tényt, hogy az egyes politikai álláspontokat is sokféleképp lehet nevezni és értékelni. A fenti esetek szereplői kôzött ugyanis voltak “öregamerikások” (akik nem nagyon érzékelték a 45-ösök és 47-esek közötti politikai és társadalmi különbségeket); voltak konzervatív Horthysták (akik Peyert és Pfeiffert lehurrogták); voltak a Horthy-társadalomból kinőtt, hagyományokhoz ragaszkodó, de ugyanakkor liberális felfogású egyének (és itt magunkra és hozzánk hasonlókra gondolok); voltak szocialista és kisparaszti elveket valló, de a kommunisták által kijátszott politikusok (mint Peyer, Pfeiffer és követőik); és voltak olyanok, akik sok évtizedes amerikai tartózkodásuk ellenére is, még mindig a már bukófélben levő marxista elvekhez ragaszkodtak (és itt a fent említett néhány szalonkommunistára gondolok).

(A második világháború előtti és alatti emigrációk) Az amerikai emigráció már a második világháború alatt is igen sokszínű volt, és sok egymással ellentétes politikai elvet vallott. Ennek az emigrációnak a derékhada az első világháború előtti évtizedekben “vendégmunkásként” került Amerikába, de aztán véglegesen Amerikában maradt, nagyrészt agrárproletárokból – zsellérekből, földnélküli vagy pár holdas parasztokból – illetve azoknak Amerikában született gyermekeiből tevődött össze. Magyarország nagyon mostohán bánt ezekkel a társadalom alján elhelyezkedő tisztességes magyarokkal. De ezeket az embereket, a mostoha bánásmód ellenére is áthatotta egy igen egyszerű, de mély érzelmű patriotizmus, melynek a tengelyében Kossuth Lajos állt. Az ő szemükben az egykori kormányzó-elnök volt az alfa és az omega, s ha rajtuk állt volna, Kossuth már régen a szentek között sorakozott volna. Ez a Kossuth-imádat együtt járt egy erős, szinte irracionális Habsburg-ellenességgel, mely a maga egyszerű módján a magyarság minden gondját, még a trianoni országcsonkítást is a Habsburgoknak tulajdonította. Ezek a századfordulón kikerült erősen nemzeti érzésű egyszerű magyarok építették fel az amerikai magyarság megtartó intézményeit, a templomokat, egyházközségeket, a testvérsegítő egyesületeket, de még a szellemi igényeikhez igazított magyar nyelvű újságok tucatjait is. Az utóbbiak legjelesebbje a két rivális országos napilap, az 1891-ben alapított clevelandi Szabadság, valamint az 1899-ben alapított New York-i Amerikai Magyar Népszava volt. Ez a két lap állandó harcban állt egymással, de ugyanakkor mindkettő erősen nemzeti elveket vallott a fent jelezett kossuthi értelmezésében.
Sokkal kisebb számban, de voltak Amerikában szocialista és kommunista beállítottságú magyarok is, akik a magyar városok proletártelepeiről kerültek ki az Újvilágba, ahol aztán különböző munkásegyesületekben és munkásdalárdákban találkoztak a marxizmus ideológiáját valló vezéreik vezetése alatt. A magyar nemzeti érzés és nemzeti bánat helyett ezek a marxista emigránsok inkább a munkásság és az internacionalizmus gondjaival foglalkoztak. Ugyanakkor a Szovjetunió felé is kacsingattak, ami számukra a boldogabb jövőt jelentette.
Ez a baloldali emigráns csoport 1919 után újabb, sok esetben műveltebb emigránssal szaporodott. Az amerikai magyarság soraiban azonban ezek a baloldali csoportosulások mindig csak harmadrangú kisebbséget jelentettek. A különböző címek alatta megjelent egyetlen jelentős lapjuk – az Előre, Új Előre, Amerikai Magyar Világ, Amerikai Magyar Jövő, Amerikai Magyar Szó – a magyar emigránsok többsége szemében egyszerűen felháborító kommunista lapok voltak, éppúgy mint maguk ezek a szocialista érzelmű emigránsok is. Természetesen ez a két csoport soha nem találkozott egymással; s ha pedig igen, akkor legfeljebb csak az újságjaik hasábjain, egymást elítélő vitacikkek formájában. Ennek illusztrálására érdemes idézni az Amerikai Magyar Népszava 1949-re tervezett, de csak 1950-ben megjelent Aranyjubileumi Albumát, ahol negyven amerikai-magyar újság felsorolása után a következő megjegyzés található: “Van két lapja a kommunistáknak is, amely hol hetenkint, hol gyakrabban, néha naponta jelenik meg, gyakran változtatott címek alatt, ezt azonban nem számíthatjuk a magyar szellemet képviselő sajtótermékek közé. Ezekhez Magyar-Amerikának semmi köze nem lehet”. Ez a kitétel lényegében az amerikai magyarság derékhada felfogását összegezte és jellemezte, függetlenül attól, hogy milyen társadalmi réteget képviseltek és mikor kerültek Amerikába.
A harmincas évek végén a hitlerizmus elől menekülő kisebb csoportok nagyrészt progresszív felfogású képzett és művelt emberek voltak. Jelentős részük nemzetközi hírű tudós, vagy egyéb magas szellemi szinten működő egyén volt. Ezek a politikai menekültek azonban szinte azonnal megtalálták a helyüket az amerikai egyetemek és egyéb tudományos intézmények keretei között. Így tehát legtöbbjük sohasem telepedett le a munkástársadalom jellegzetességeit tükröző magyar városnegyedekben, és így az ott dívó politizálgatásról sem sokat tudtak, és azzal nem is igen foglalkoztak.
A második világháború alatt a helyzet tovább komplikálódott azzal, hogy az emigráns csoportok belharcának a vezetését jeles szellemi emberek, illetve művelt emigráns politikusok vették át. Ez a fordulat aztán a negyvenes évek elején az “Eckhardt kontra Vámbéry” összecsapásban teljesedett ki. Míg a Horthy által kiküldött Eckhardt Tibor a “nemzeti emigráció” vezéreként változatlanul elítélte a valóban igazságtalan trianoni békeszerződést és igyekezett felszólalni a Hitler szövetségében vergődő Kis-Magyarország érdekében, a Vámbéry Rusztem vezette baloldali emigráció, a nemzeti emigráció által elítélt Kisantant politikusaival szövetkezve, megállás nélkül ostorozta a hazai magyar politikai vezetést, miközben odadörgölődzött “világmegváltó Sztálin marsallhoz”. Ez természetesen nem vonatkozott mindenkire – így például a Sztálin-vonalat elítélő Jászi Oszkárra sem. Azonban nagyon is vonatkozott a baloldali emigráció több jelesére, beleértve az akkor Londonban székelő gróf Károlyi Mihályt is. (Itt persze megjegyzendő, hogy akkoriban igen sok neves nyugati értelmiségi búcsújárást folytatott a Szovjetunióba, és el volt ájulva Sztálin nagyságától; méghozzá olyannyira, hogy sokuk még az atomtitkokat Sztálinnak kiszolgálók soraiba is besorakozott.)

(A második világháború utáni magyar emigrációk) A második világháború után a helyzet lényegesen megváltozott. Az 1948-as és 1950-es “Displaced Persons” törvények következtében mintegy 16,718 DP (magyarosan dipi) telepedett le Amerikában, akikhez az 1952-es “McCarran-Walter Act” és az 1953-as “Refugee Relief Act” nevű törvények következtében még további 9,659 bevándorló csatlakozott. Ezek a bevándorlások a második világháború utáni amerikai magyar politikai emigránsok számát huszonhatezer fölé emelte (26,377), akik közül mintegy 60% (15,900) a 45-ösök, 40% (10,500) pedig a 47-esek és követőik soraiban helyezkedett el. Ezeknek a kivándorlóknak a megjelenése azonnal megváltoztatta az amerikai-magyar politikai palettát. A 45-ösök legtöbbje ugyanis a neobarokk Horthy-társadalom hagyományos vezető és fenntartó rétegét és annak politikai és etikai felfogását képviselte. Ezzel szemben a 47-esek és követőik az 1945 után, a szovjet hódítók árnyékában kialakult rövid életű, de progresszívebb és demokratikusabb társadalmi rendet testesítették meg. Ennek következtében az ötvenes években, az amerikai-magyar politikai paletta a következő három nagy csoportra polarizálódott:
1) Az első csoportot a századforduló kivándoroltjai és azok Amerikában született gyermekei képviselték, akik az amerikai munkástársadalom szellemi szintjén továbbélő kossuthista nemzeti vonal elkötelezettjei voltak. Elsődleges céljuk az amerikai magyar élet megmentése és továbbvitele, valamint menekült magyar testvéreiknek a megsegítése volt. Ezek az újonnan jött emigránsok által “öregamerikásoknak” nevezett kivándorlók elsősorban az 1906-ban alapított, és a második világháború alatt új életre kelt Amerikai Magyar Szövetség [AMSZ] keretén belül harcolták meg politikai harcukat. A helyi politika szintjén pedig főleg a “munkáspártként” elkönyvelt Demokrata Párt kereteiben mozogtak.
2) A második csoport megtestesítői a két világháború közti Horthy-féle neobarokk társadalmi és politikai rendjét képviselő 45-ösök voltak, akiknek elsődleges céljuk Magyarország felszabadítása és a régi rend valamilyen formában történő visszaállítása volt. Ezek az Amerikába csak kényszeredetten befogadott, volt ellenségként kezelt emigránsok, fogadtatásuk jellegénél fogva szinte kizárólag csak az általuk alapított, általában csak magyar nyelven működő politikai egyesületek keretén belül tevékenykedtek, teljesen elzárva mind az amerikai társadalomtól, mind pedig a valós amerikai politikai élettől.
3) A harmadik csoport képviselői a koalíciós időket végigharcoló liberális, paraszti, és szocialista pártok vezetői és hangadói voltak. Ezek a 47-esek szintén Magyarország felszabadítását tűzték ki elsődleges céljukként, azonban nem a Horthy Miklós által képviselt neobarokk társadalom visszaállítása, hanem egy progresszívebb és demokratikusabb Magyarország megalkotása formájában. Ezeknek a 47-eseknek a hatalmi gócpontja az 1948-ban New York-ban felállított Magyar Nemzeti Bizottmány [MNB] volt, mely a következő kilenc év folyamán (1948-1957) – az amerikaiak szemében – szinte egy exilkormány szerepét töltötte be. 1950-ben az amerikai kormányszervek által pénzelt Magyar Nemzeti Bizottmánynak hetven tagja volt akik közül tizenhárom volt az exilkormánynak számító Ügyvezető Bizottság tagja – egy elnök és két alelnök vezetése alatt. A Nemzeti Bizottmány állását az jellemzi legjobban, hogy a tizenhárom ügyvezető bizottsági (“miniszteri”) posztot betöltő vezető közül tizenegy tartozott a 47-esek és mindössze kettő a 45-ösöknek számítók soraiba. De még az utóbbiak közül is az egyik, Eckhardt Tibor, tulajdonképpen 41-es, a másik pedig a német haláltáborokból szabadult 45-ös Fábián Béla volt.

(Az “öregamerikások” és az 1956-os magyar forradalom) Az 1956-os magyar forradalom jobban összekovácsolta az amerikai magyarságot, mint Kossuth óta akárki és akármi más, de ennek ellenére voltak a fenti három csoport között jelentős különbségek. Az egyes csoportok társadalmi és politikai felfogásbeli ellentétei, valamint ezeknek a csoportoknak az amerikai-magyar társadalom jövőjével kapcsolatos elképzelései teljesen mások voltak. Az öregamerikások a magyarság amerikai jelenlétét véglegesnek és visszafordíthatatlannak vélték, és aszerint is cselekedtek. Igaz, hogy minden magyar vonatkozású jelenség megmozgatta őket, de a Magyarországra történő visszatelepedés gondolatát már régen feladták. S ez még inkább vonatkozott Amerikában született gyermekeikre, akiknek az eszmevilágában az ilyen “visszatérés” soha fel sem merült.
Az öregamerikások tehát az 56-osokat is ennek a gondolatvilágnak a birtokában fogadták. Velük kapcsolatos elképzeléseik és tevékenységük is kizárólag ilyen irányú volt. Igyekeztek őket megsegíteni az új hazájukban történő beilleszkedésük, és az amerikai társadalomba történő beintegrálásuk területén. De Magyarországot csak mint egy régi emléket, vagy – az Amerikában születettek esetében – mint egy sohasem látott tüneményt tudták elképzelni. Persze ugyanakkor abban is reménykedtek, hogy az 56-osok jelenléte következtében az amerikai magyar élet új erőre kap; talán még jobban, mint a dipik néhány évvel korábbi megjelenése idején. A dipik ugyanis fele annyian sem voltak, mint az 56-osok. De mindezeken felül, mint volt ellenségek, nem rendelkeztek az 56-osokat körülvevő hősi mítosszal és aurával.
Az öregamerikások 56-osokkal kapcsolatos tevékenységüket részben a fél évszázaddal korábban alapított Amerikai Magyar Szövetség (AMSZ), illetve az AMSZ és a testvérintézményei által 1957 januárjában életre hívott Koordinált Magyar Segélyakció [Coordinated Hungarian Relief = CHR] keretein belül végezték. A Segélyakció központi irodája az Amerikai Magyar Református Egyesület washingtoni székházában kezdte meg működését. Az országos szervezési és gyűjtési munkákat a CHR az AMSZ-szal karöltve látta el. Elsődleges feladatának tekintette a tömegesen megjelenő menekülteknek az ideiglenes elhelyezését. De azon túl közvetlen céljaik közé tartozott a pénzsegélyek kiutalása, a menekültek angol nyelvtanulásának előmozdítása, a megfelelő háttérrel rendelkező fiataloknak amerikai egyetemeken történő elhelyezése, valamint az egyetemre menni nem akaróknak különböző nagyobb magyar központokban történő letelepítése.
A CHR első elnöke Révész Kálmán, a Verhovay – 1955 után William Penn – Fraternális Egyesület országos elnöke lett. A munka oroszlánrészét azonban kisebb részben az AMSZ főtitkára, Bácskai P. Béla, nagyobbik részben pedig a CHR-nek akkor kinevezett teljes idejű ügyvezető tikára, Máday Béla látta el. Máday mintegy két éven át végezte ezt a hatalmas munkát. De mivel 1958-ban a washingtoni American University-re nyert kutató-professzor kinevezést, a CHR-rel kapcsolatos munkáját Hadik Lászlónak adta át. Akkorra azonban már a munka oroszlánrésze el lett végezve.
Az 56-osokkal foglalkozó ideiglenes intézmények leépítése természetes következménye volt a menekültáradat lassú elapadásának. A mintegy 42,000 Amerikába került 56-osból közel 38,000 (37,868) mindjárt a forradalmat követő első tizenhárom hónap alatt – 1956. november 21. és 1957. december 31. között – került Amerikába. A fennmaradt 4,000 pedig a további három év folyamán szivárgott át. A nagy menekülthullám lefutását követően az állandó jellegű intézmények – mint az AMSZ, a különböző fraternális egyesületek, az egyházközségek, stb. – továbbra is segítették a szabadságharcosoknak nevezett 56-osokat. Az ideiglenesen felállított intézmények azonban – mint például a CHR – gyorsan elapadtak. Alkalmazottaik vagy visszatérek eredeti foglalkozásaikhoz, vagy pedig új munkakörbe kerültek. Persze ez nem azt jelenti, mintha az 56-os menekültek ügye ezzel teljesen lezárult volna. Ugyanis még 1959-ben is mintegy 2,000 magyar 56-os várakozott osztrák menekülttáborokban amerikai bevándorlási engedélyre.
Itt megjegyzendő, hogy az 1950-es években az Egyesült Államokban még mindig az 1920-as években behozott kvóta törvények működtek, melyek az évi magyar kvótát 1924-után jóval az évi ezer fő alá szorították. Azonban mivel a második világháború alatt és után a kvóta sohasem lett betöltve, 1956-ban a magyar szabadságharcosoknak mintegy 6,000 üres hely állt rendelkezésükre. Ez persze közel sem volt elég. Tehát az első hatezret követően a többiek csak feltételes alapon kerülhettek be az országba. Azonban abban a biztos tudatban, hogy az amerikai törvényhozás majd talál részükre megoldást. Ez meg is történt 1958-ban, amikor az amerikai kongresszus külön törvény alapján változtatta meg helyzetüket visszamenőleges hatállyal. Így aztán lassan az összes Amerikába bevándorolni óhajtó 56-os magyarnak a helyzete megoldódott.
Az AMSZ és a különböző magyar fraternális egyesületek és egyházi csoportok továbbra is igyekeztek a magyar ügyet az amerikai nagyközönség szeme előtt tartani. Azonban az ő szerepük elsősorban a menekültek segélyezésében, és nem Magyarországgal kapcsolatos politikai tevékenységben nyilvánult meg.

(A 45-ösök és az 1956-os magyar forradalom) Teljesen más volt a helyzet a Horthy-kor társadalmát képviselő 45-ösökkel, akik 1949 és 1951 között, az 1948-as és 1950-es Displaced Persons (DP) törvények alapján kerültek Amerikába. Ezek az ún. dipisek (DP-sek) azonban közel sem voltak oly irigylésre méltó helyzetben, mint a velük együtt bevándorolt 47-esek, nem is beszélve a néhány évvel később hősökként fogadott 56-osokról.
A 45-ösök derékhada az úgynevezett “úri középosztály”-nak nevezett dzsentri réteghez tartozott, akik a két világháború közt uralkodó konzervatív nemzeti ideológiának voltak a hívei. Jelentős részük hivatásos katonatiszt, jogász, földbirtokos, államtudományi doktorátussal rendelkező közigazgatási tisztviselő, vagy jelentősebb városi ingatlannal bíró polgár volt. Eredetük szerint részben a kisnemességből, részben pedig a dualista korban elmagyarosodott – de most már magyar neveket viselő – német és szláv polgárságból származtak. Ugyancsak szép számmal volt köztük főnemesi rangokat viselő arisztokrata is.
A 45-ösök másik jelentős része a felfelé törekedő kispolgárságból származott, akik nagy előszeretettel utánozták a dzsentri réteg társadalmi allűrjeit, és hittek az azok által képviselt nemzeti ideológiában. De ezek között a felfelé törekvő kispolgárok között a nemzetiszocialista ideológia is gyökeret vert. Elsősorban azért, mert a nagyobb társadalmi mobilitást hirdető nyilas mozgalom számukra több ígéretet tartalmazott. Ezek a nyilas érzelmű egyének azonban csak egy igen kis részét képezték a 45-ösöknek. Az ilyen szélsőjobboldali múlttal és felfogással rendelkező dipisek általában nem az Egyesült Államokban, hanem inkább Dél-Amerikában, Ausztráliában és Angliában találtak új hazát. Mások viszont, kivándorlási lehetőségek hiányában, Nyugat-Németországban maradtak.
Ezt a kispolgári réteget kivéve, a 45-ösök nagy része Amerikában hasznosíthatatlan végzettséggel rendelkezett. A legyőzött ország katonatisztjeire, jogászaira, és államtudományi doktorátussal rendelkező bürokratáira Amerikában senkinek sem volt szüksége. Az ilyen diplomákat birtokló, angolul nem tudó dzsentri vagy dzsentroid egyéneknek tehát az egyetlen lehetőségük az volt, hogy félretéve büszkeségüket, az általuk korábban megalázónak tartott fizikai munkával keressék meg kenyerüket.
Kissé jobb helyzetben volt a 45-ösök kispolgári rétege, amelynek jelentős része rendelkezett Amerikában is hasznosítható szaktudással. Ezek a kispolgárok hamarabb beilleszkedtek az amerikai társadalomba, mint a fent említett dzsentrik. Éppen ezért a szerencsésebb és rámenősebb részük idővel független üzletemberré vagy kisvállalkozóvá vált, és olykor meg is gazdagodott.
A dzsentriknek sem ilyen lehetőségeik, sem ilyen hajlamaik nem voltak. Ők nem végleges letelepedési szándékkal vándoroltak ki Amerikába. Céljuk az volt, hogy a szerintük elkerülhetetlen felszabadulás után visszatérjenek hazájukba, és ott újrakezdjék a szovjet hódítás következtében megszakított karrierjüket és életvitelüket. Ebben a téves hitükben ismételten megerősítette őket az Egyesült Államok korabeli “felszabadítási politikája” (“liberation of the captive nations policy”). De ennek az ötvenes években propaganda célokból meghirdetett politikának semmi gyakorlati alapja nem volt. A dipik dzsentri rétege azonban hitt benne, és ennek következtében életvitelüket is ehhez igazították. Vagyis kettős életet éltek. Nappal a kenyerüket keresték az általuk mélyen lenézett amerikai munkástársadalom berkeiben. Este és a hétvégeken pedig élték egymás társaságában a saját kis világukat, amely nem volt más, mint a Horthy-kor társadalmának miniatűr formában történő továbbvitele. Különben ez a kettős életvitel volt az, amely megmentette őket a teljes szellemi összeomlástól.
Természetesen a dipik a politikai tevékenységüket mindenestül ehhez a tévesnek bizonyult “felszabadító politikához” igazították. Európában és a világ különböző országaiban alapított egyesületeik működését is ennek a felszabadítási gondolatnak jegyében szervezték meg és vezették.
Az első ilyen jellegű egyesületeik még a németországi menekülttáborokban születtek. A legjelentősebbek között volt a Kisbarnaki Farkas Ferenc (1892–1980) vezérezredes által 1946-ban életre hívott “Magyar Szabadságmozgalom”, a Zákó András (1898–1968) vezérőrnagy által 1947-ben alapított Magyar Harcosok Bajtársi Közössége [MHBK], valamint Jegenyés Pál főtörzsőrmester (1903–1992) és Karsay Jenő csendőralezredes (1886–1968) által 1949-ben megalapított Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Közösség [MKCsBK]. Ezek közül az egyesületek közül azonban csak az utóbbi kettő bizonyult életképesnek. Néhány éves európai működésük után központjaikat fokozatosan a legnagyobb magyar erőt képviselő Amerikai Egyesült Államokba (MHBK), illetve Kanadába (MKCsBK) telepítették át.
Ezek az egyesületek hamar nemzetközi szervezetekké nőtték ki magukat. Szinte minden magyar emigránsokat befogadó országban megalakultak az MHBK és az MKCsBK helyi csoportjai, melyek aztán politikai céljaik hangoztatása mellett a hagyományos magyar társadalmi és kultúrális élet ápolásában is komoly szerepet játszottak.
Az Egyesült Államokba kivándorolt dipik a fenti szövetségek helyi csoportjainak a megalapítása mellett egyhamar megszervezték az amerikai alapítású egyesületeiket is, főleg a két legnagyobb magyar központnak számító Clevelandben és New York-ban. Ezek soraiban elsők között volt a Clevelandi Magyar Társaság (1952), amely idővel megalapította az Árpád Akadémiát (1965), a Magyar Találkozókat (1962) és Kongresszusokat (1973), a Szent István Szabadegyetemet (1953), valamint egy sereg más szakmai egyesületet – orvosok, mérnökök, építészek, művészek, stb. világszövetségeit.
Ugyanakkor alakult meg a Magyar Felszabadító Bizottság is (Cleveland, 1952), valamint több kisebbségvédelmi egyesület. Az utóbbiak között volt a Csehszlovákiai Magyarok Nemzeti Bizottmánya (Cleveland, 1951), a Kárpátaljai Magyarok Szövetsége (Cleveland, 1952), a Délvidéki Felszabadító Tanács (Cleveland, 1952), az Amerikai Erdélyi Szövetség (New York, 1952), valamint az Erdélyi Bizottság (Cleveland, 1956). Ezek mind kizárólag dipi egyesületek voltak, amelyekhez az 1970-es években csatlakozott a több országra kiterjedő Erdélyi Világszövetség (Cleveland, 1976), valamint a Romániai Emberi Jogok Bizottsága [Committee for Human Rights in Romania] (New York, 1976), amely 1984-ben a Magyar Emberei Jogok Alapítványává [Hungarian Human Rights Foundation] alakult át. Ezek is elsősorban a 45-ösök, illetve már Amerikában felnőtt gyermekeik vezetése alatt működtek, habár ekkor már néhány 56-os is csatlakozott hozzájuk.
Ezek a szervezetek, sok belső harc és személyeskedés mellett is, a politikai célok terén lényegében egyetértettek. Ezt az egyetértést az 1956-os forradalom sem változtatta meg, annak ellenére, hogy azt követően kénytelenek voltak átértékelni közvetlen politikai céljaikat, illetve az azokért való küzdelmeiket. Az 56-os forradalom ugyanis bebizonyította, hogy az úgynevezett “felszabadítási politika” teljesen komolytalan, és Magyarországnak a szovjet elnyomásból történő megszabadítását nem várhatja senki Amerikától. A két szuperhatalom atomfegyveri egyensúlya következtében ugyanis egy ilyen fegyveres felszabadítási igyekezet esetleg egy atomháborúhoz, majd az emberi civilizáció elpusztulásához vezethetett volna.
Lévén, hogy a 45-ösök az amerikai politikai palettán inkább csak megtűrtek voltak, eredményes politikai tevékenységet – legalább is 1956-ig – sohasem folytathattak. Így politikai egyesületeik működése lényegében két jelenségre szorítkozott: (1) saját reményeiket ébren tartandó magyar nyelvű publikációk kiadására, valamint a (2) külvilágnak szánt néhány angol nyelvű brosúrának és füzetnek a megjelentetésére. Hogy az utóbbiak hová jutottak el és milyen hatásuk volt, azt nehéz lenne megállapítani. Azonban az eredmények figyelembevétele alapján úgy véljük, hogy a közvetlen ismerősökön túl szinte sehová sem jutottak el. Hatásuk inkább csak az emigránsok egójára volt befolyással. Ezek a különben gyenge angolsággal megírt brosúrák elsősorban a trianoni és második világháborúval kapcsolatos igazságtalanságokra koncentráltak. Eszmefuttatásuk pedig az alapvető emberi és nemzeti jogok be nem tartásával vádolta a Nyugatot. Természetesen az 1956-os forradalmat követően ezek a brosúrák megsokszorozódtak, és a forradalom elbukása következtében az igazságtalannak vélt nemzetközi politika ostorozásában teljesedtek ki.
Egyik jó példája ennek a jelenségnek a clevelandi Magyar Felszabadító Bizottság 1957-ben kiadott brosúrája, melynek címe: Kiáltvány az erkölcsi világrendért. Ez a 29 oldalas kiadvány tipikus példája a hatalmon kívüli, tehetetlen, de erkölcsi alapokon orvoslást követelő politikai emigráció kétségbeesett segélykiáltásának. A brosúra szerzői eszmefuttatásukat a következő módon fejezik be: “Ma pusztít az elnyomottak ellen folyó állandó háború [.... De] az emberiség útja előre [...] a szebb élet felé mindig az erkölcsi igazságok nehéz kapaszkodóin vitt. A hatalmi status quo és az önzés pedig nemcsak azért veszélyes, mert erkölcstelen, hanem azért is, mert lefelé, előbb-utóbb a háborúk szakadékaiba buktat mindenkit. Nemcsak a magyarokat”.
Hasonló jellegű, habár kissé más hangnemű a néhány évvel később megjelent Manifesto of Freedom [A szabadság kiáltványa] cím alatt megjelent angol nyelvű brosúrájuk is. Ebben az angol nyelvű kiadványban azonban már nem csak filozofálgatnak, hanem követelőznek is. Követelményeket tíz pontban foglalják össze, melyek mind úgy vannak megfogalmazva, mintha egy hatalmi pozícióban levő csoporttól származnának. Mindegyik pont a “We demand and struggle” [“Követeljük és küzdünk”] kifejezéssel kezdődik, amely kifejezés mindenütt piros tintával van szedve. Ugyanakkor az egész brosúra a következő naívnak tűnő kitétellel végződik: “Követeljük, hogy Magyarország adassék vissza a magyar népnek. Küzdünk egy szabad Új Magyarország megszületéséért” [“We demand that Hungary be returned to the Hungarian people. We struggle for the birth of a free New Hungary”.]
Míg az 1957-es magyar nyelvű kiáltvány név nélkül, csak a Felszabadító Bizottság neve alatt jelent meg, az 1966-ban megjelent angol nyelvű kiadvány már aláírásokat is tartalmazott. Az aláírók között első helyen áll a Felszabadító Bizottság akkori elnökének, Eszterhás István (1907–2001) írónak a neve, aki 1963-ban – Szilassy Béla (1881–1962) országgyűlési képviselő és vitéz Kovács Gyula (1899–1963) altábornagy elhunytát követően emelkedett az elnöki székbe.
A 45-ös emigráció mibenlétéből fakadó tehetetlensége folytán ezek a kiáltványok gyakorlatilag nem sokat jelentettek. Inkább csak saját maguknak a menekülteknek a megnyugtatására készültek. Angol nyelvű brosúráik ugyanis sohasem kerültek tovább a helyi politikusok papírkosarainál. Éppen ezért, bizonyos szempontból, több hatásuk volt a magyar nyelvű kiadványaiknak, mert azok legalább a fiatal magyar nemzedékek egyes tagjait nyerték meg az általuk hirdetett célok érdekébe.
Itt megjegyzendő, hogy a 45-ös emigrációnak a magyar nyelvet és kultúrát megőrző egyik legsikeresebb intézménye az 1945-ben, a bajorországi Passau melletti Waldwerke nevű menekülttáborban megalapított magyar gimnázium volt, mely sok száz, majd később több ezer magyar diáknak adott lehetőséget a továbbtanulásra, s mely idővel a jeles Burg Kastl-i magyar gimnáziummá nőtte ki magát. S ezt a munkát, mely a gimnázium jelentős felvirágoztatásához vezetett, az 56-osok megjelenésével csak tovább folytatták és tovább bővítették.
Ugyanott és ugyanakkor, a waldwerkei táborban alakult meg a Külföldi Magyar Cserkészszövetség is, amely az évek folyamán az emigrációs magyar szervezetek legjelesebb magyarmentő intézményévé nőtte ki magát. Kizárólagos politikával sohasem foglalkozott, azonban a magyar nyelv ápolásán kívül tudatosan gondozta és perpetuálta a magyar kultúrát, a magyar patriotizmust, és az Istenhitet is magában foglaló hagyományos etikai rendszert. Megállapíthatjuk, hogy az elmúlt hat évtized folyamán munkássága bizonyos szempontból több pozitív eredményt hozott, mint a kizárólagosan politikai jellegű emigráns magyar szervezetek működése. Az 1956-os magyar forradalmat követően, ha nem is a szabadságharcosok, de azok gyermekei is mindinkább részesei lettek a külföldi magyar cserkészmozgalomnak.
A régiamerikások által alapított Koordinált Magyar Segélyakcióval [Coordinated Hungarian Relief] egy időben az inkább 45-ösnek számító Eckhardt Tibor is megalapított egy hasonló segélyakciót, mely Herbert Hoover egykori amerikai elnök tiszteletbeli elnöksége mellett indult be “First Aid for Hungary” név alatt. Ez a mintegy két éven át működő segélyakció közel másfélmillió dollárt gyűjtött össze az 56-os magyar menekültek megsegítésére, és annak keretében nagy tömegű élelmet, gyógyszert, ruházatot, és egyéb felszerelést osztott szét a szabadságharcosok között, már közvetlen a magyar határon is. Később az iskoláskorú fiatalok tovább tanulásánál is segédkezett, nemcsak az Egyesült Államokban, de oly európai országokban is, mint Ausztria, Belgium, és Németország. Egyes források szerint, Hoover elnökön és Eckhardt Tiboron kívül e segélyakció aktív vezetői között szerepelt a későbbi magyar nagykövet, Zwack Péter valamint Kennedy elnök sógora, Sargent Shriver is. Ehhez a segélyakcióhoz azonban nem sok köze volt a fent leírt 45-ösök derékhadának, akik, szemben Eckhardt Tiborral, sohasem kerültek kapcsolatba a fent említett jeles amerikai vezető emberekkel.

(A 47-esek és az 1956-os magyar forradalom) A 47-esek összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben voltak közvetlen elődeiknél, hisz őket a kommunizmus által kiűzött demokratikus érzelmű progresszív emberekként voltak kezelték. Számban kevesebben voltak, mint a 45-ösök, azonban nem voltak megterhelve egy vesztes háború ódiumával. Tehát a hatalom birtokosai jobban odafigyeltek reájuk. Ők voltak azok, akik amerikai pénzzel megalapították 1948-ban a Magyar Nemzeti Bizottmányt, amelynek a tizenhárom tagú Végreható Bizottsága 1957-ig mint afféle félhivatalos magyar exilkormány működött New York-ban. Ez alatt az idő alatt rendes fizetést kaptak amerikai kormányszervektől.
A legismertebb negyvenhetesek közül Nagy Ferenc (1903–1979) miniszterelnök és Varga Béla (1903–1995) nemzetgyűlési elnök már 1947-ben; Sulyok Dezső (1897–1965), a Szabadság Párt elnöke, Pfeiffer Zoltán (1900–1981), a Magyar Függetlenségi Párt elnöke, Nagy Vince (1886–1965), a Károlyi-kormány belügyminisztere, valamint Fábián Béla (1889–1967), német koncentrációs táborból szabadult szabadelvű politikus 1948-ban; Peyer Károly (1881–1956), a Szociáldemokrata Párt egyik prominens vezetője, és Kovács Imre (1913–1980), jeles népi író és a Nemzeti Parasztpárt főtitkára 1949-ben; Barankovics István (1906–1974), a Katolikus Demokrata Néppárt elnöke pedig 1951-ben emigrált az Egyesült Államokba. Az ismertebb negyvenhetesek közül mindössze Auer Pál (1885–1978) és Közi Horváth József (1903–1988) maradtak Európában, habár néhány évre (1949–1956) még az utóbbi is áttelepedett New Yorkba.
A 47-eseknek a 45-ösökkel párhuzamos megjelenése annyit jelentett, hogy az amerikai magyar emigráció tovább polarizálódott. A második világháború alatti küzdelem kiújult a “nemzeti” és az utóbbiak által “nemzetietlen”-nek nevezett emigráns csoportok között. A 45-ösök szemében ugyanis a 47-esek kommunista bérencek voltak, épp úgy, mint azok, akik elűzték őket. Vagyis, mint Borbándi Gyula megfogalmazta, a 45-ösök szemében ”Nagy Ferenc ugyanolyan ‘gazember’ volt, mint Rákosi”.
A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy az amerikai magyar politikai emigráció jelentős része visszautasította mind a Nemzeti Bizottmány, mind pedig az abban működő politikusok vezető szerepét. Ennek következtében a Bizottmány egy évtizedes működése alatt (1948–1957) lényegében egy amerikai hatalmi csoport által támogatott, de ugyanakkor a magyar politikai emigráció többsége szempontjából légüres térben mozgó fantom intézmény volt. Tagjai és vezetői a lényegesen nagyobb számú negyvenötösök és “öregamerikások” szellemi elitje szemében saját magukon kívül alig képviseltek valakit.
Mint már fent megjegyeztük, 1950-ben a Magyar Nemzeti Bizottmány hetven volt politikusból és képviselőből állt, akik közül tizenhárom tagja volt az exilkormány szerepét játszó Végrehajtó Bizottságnak is. A Bizottság elnöke [“miniszterelnök”] alatt két alelnök [“miniszterelnök-helyettes”] és tíz “szakbizottság” [“minisztérium”] működött, melyek közül a külügyi Bakách-Bessenyey György (1892–1959), a belügyi Sulyok Dezső (1897–1965), a honvédelmi Eckhardt Tibor (1888–1972), a gazdasági és pénzügyi Nagy Ferenc (1903–1979), a munkaügyi Peyer Károly (1881–1956), a menekültügyi Közi-Horváth József (1903–1988), az igazság- és sajtóügyi Pfeiffer Zoltán (1900–1981), a társadalompolitikai pedig Fábián Béla (1889–1966) vezetése alatt állt. Később ez az összeállítás kissé megváltozott és az alelnökök száma pedig háromra emelkedett. Ezek a változások és személyi cserék azonban mit sem változtattak a Végrehajtó Bizottság összetételén, működésén és politikai céljain – melyek mindvégig az amerikai nagypolitika, s nem pedig az emigráns magyar politika függvényei maradtak.
Az anyagi rászorultsága következtében a Magyar Nemzeti Bizottmány éppoly kitartott szócsöve lett a mindenkori amerikai külpolitikának, mint a Münchenben működő Szabad Európa Rádió [SZER] magyar részlege, az 1951. október 6-án megindult “Szabad Magyarország Hangja” is. Az amerikai vezetőségnek a valóságot elkendőzni óhajtó kijelentései ellenére is, minden amerikai pénzen élő ex-politikus és egyéb szellemi ember tisztában volt azzal, hogy a Szabad Európa Rádió “az amerikaiak intézménye, ők adják rá a pénzt és határozzák meg tevékenységét”. S ez a megállapítás egyformán vonatkozott a Nemzeti Bizottmányra, valamint a Szabad Európa Rádióval kapcsolatos többi hidegháborús intézményre. Aki pedig ezt figyelmen kívül hagyta, úgy járt, mint Kovács Imre, kinek 1951 szeptemberében azzal a megokolással mondtak föl, hogy “a Szabad Európa Bizottság felfogása a vasfüggöny mögötti népek felszabadítását, illetve annak módszereit illetően különbözik az ő felfogásától”. A SZER fölfogásától eltérően ugyanis – amely kizárólag békés eszközökkel óhajtotta a felszabadítást – Kovács a “szabotázscselekmények és hasonló akciók gondolatát” is fölvetette.
Az ezt követő három év folyamán Kovács Imre is megismerte a 45-ösök addig csak hallásból ismert életstílusát. Az 1954-ben történt váratlan visszahívásáig ugyanis neki is el kellett mennie fizikai munkásnak, kertésznek, majd vasesztergályosnak, hogy megkeresse az állami dotációk elmaradása következtében bizonytalanná vált mindennapi kenyerét. Kovács esete igen megrázta a korábban nagy ovációval fogadott negyvenhetes “demokrata emigráció” tagjait, és óvatosabbá tett minden oly állampénzen működő ex-politikust és szellemi embert, aki el akarta kerülni a negyvenötös politikai és katonai vezetők, illetve Kovács Imre szomorú sorsát.
Persze az 1956-os magyar forradalom kitörését követően a Magyar Nemzeti Bizottmány is aktivizálódott, és különböző beadványokkal ostromolta mind az Amerikai Kormányt, mind pedig az Egyesült Nemzetek Szövetségét. Azonban a politikai helyzet megváltozása következtében az ő helyzetük is megváltozott. Az egykori “felszabadítási politika” ugyanis teljesen elvesztette hitelességét, s ennek következtében a Nemzeti Bizottmány “exilkormány” jellege is megszűnt. Más lehetőségek hiányában, 1958. márciusában fuzionált az 56-osok által alapított rövid életű Forradalmi Tanáccsal. Így jött létre a Nemzeti Bizottmány utódaként New Yorkban székelő és ismét csak amerikai pénzen működő Magyar Bizottság [Hungarian Committee].
A Nemzeti Bizottmánnyal ellentétben a Magyar Bizottságnak mindössze tizenhat tagja volt, akik közül kilencen a negyvenhetesek, heten pedig az ötvenhatosok voltak A negyvenötösöket ebből az új testületből már teljesen kizárták. A Magyar Bizottság tagjai éppoly anyagi juttatásokban részesültek, mint bizottmányos elődeik – kivéve akkor ha már más hidegháborús intézménytől rendes fizetést húztak. Ugyanakkor azonban – mint fent megjegyeztük, – a továbbra is Varga Béla elnökletével működő szerv már elvesztette az exilkormány jellegét. Lényegében tehát átváltozott egy tipikus emigráns szervezetté, azzal a különbséggel, hogy szemben a negyvenötös egyesületekkel, néhány éven keresztül még élvezte az amerikai kormányszervek anyagi támogatását. Ilyen jellegű támogatást különben több ötvenhatos szervezet élvezett, beleértve számos politikai pártot, szabadságharcos szövetséget, valamint diákegyesületet. Ezek a pénzforrások a hatvanas évek folyamán, a Kádár-féle politikai és gazdasági liberalizálás megindulása idején azonban fokozatosan elapadtak.

(Az amerikai politikai emigráció 1956 után) A hősként fogadott és mindennel ellátott 56-osok megjelenése Amerikában teljesen új helyzetet teremtett. S tette ezt annak ellenére, hogy az 56-osok óriási többsége apolitikusnak bizonyult, és csak igen kis számban vettek részt a katonai harcokban. Sőt, mint Puskás Julianna összegezte egyik vonatkozó tanulmányában: “A nyugati kutatók által végzett szociálpszichológiai vizsgálatok szerint 5%-nál inkább kevesebbre, mint többre becsülhető közöttük azoknak az aránya, akik a fegyveres harcban való részvétel és a retorzióktól való félelem következtében menekültek. Nagyobb részük volt az olyan politikai motivációknak, amelyeket az 1956 előtti helyzet keltett, tehát a társadalmi, gazdasági hátrányoktól, az üldöztetéstől, a bebörtönzéstől való félelemnek vagy a pozícionális sérelmeknek.”
A nagyobbik hányad legfőbb vágya az amerikai társadalomba való beolvadás volt. A magyar közösségekben maradt kisebbik részük azonban politikailag aktív lett, és nagy változást okozott az amerikai magyar életben. Először főleg a mintegy fél tucat, egymással konkuráló Szabadságharcos Szövetségen belül működtek, melyek közül a legjelentősebb a Dálnoki Veress Lajos (1889–1976) vezérezredes által alapított és haláláig vezetett “Magyar Szabadságharcos Világszövetség” volt. De egy idő után megjelentek a fontosabb öregamerikás, 45-ös, és 47-es egyesületek keretein belül is. Így például az Amerikai Magyar Szövetség, a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége, a clevelandi Magyar Társaság, valamint a különböző kisebbségvédelmi egyesületek mozgalmaiban. A hetvenes években azután már az amerikai pártpolitikában is jelen voltak, főleg a kommunistákkal keményebben bánó Republikánus Párt soraiban, ahol együtt dogoztak az “öregamerikások”, 45-ösök és 47-esek politikailag aktív tagjaival. A köztük levő különbségek idővel felszívódtak és eltűntek, habár a háború utáni emigráns csoportokkal szemben az öregamerikások leszármazottai továbbra is inkább a Demokrata Pártot favorizálták.
Ami még mindig megkülönböztette és megkülönbözteti az 56-osokat a többiektől, az az a tény, hogy az utóbbiak igyekeztek magas hőfokon tartani az 56-os forradalom hősi mítoszát, illetve saját maguk szabadságharcos szerepét. Idővel aztán még olyanok is átvették és magukénak tudták ezt a hősi mítoszt, akik soha semmiféle katonai akcióban részt nem vettek, s csupán azért menekültek el Magyarországról, mert megcsömörlöttek az egész kommunista rendszertől, a nyugati határ pedig váratlanul kinyílt előttük.
Az 1989–1990-es rendszerváltás újabb lökést adott ennek a folyamatnak. Mind több és több 56-os ruházta önmagára ezt a hősi mítoszt. Mind több és több 56-os és szabadságharcos egyesület és szövetség jelent meg a politikai életben. És ennek következtében saját soraikban is megindult a versengés az iránt, hogy ki volt akkoriban a nagyobb hős, illetve ki az igazi szabadságharcos. És ez a jelenség megjelent mind a hazatértek, mind pedig a helyben maradottak között .Ez a folyamat aztán a jelenlegi 50-dik évfordulós ünnepségekben teljesedett ki, amikor már olyanok is a szabadságharcosok soraiban ünnepelnek, akik – illetve akiknek felmenői – akkoriban a barikádok túlsó oldalán hősködtek.

(Általános észrevételek) Az emigráns politikában aktív magyarok idővel bevontak magyar céljaik érdekében néhány amerikai politikai életbe felkerült magyar születésű vagy származású jelentősebb politikust is. Ezek soraiban a két legjelentősebb a magyar születésű Tom Lantos (Lantos Tamás), aki 1980 óta a Demokrata Párt színeiben képviseli Kalifornia állam egyik körzetét az Amerikai Kongresszusban; és George Pataki (Pataki György), aki 1995 óta New York Állam Republikánus-párti kormányzója, és akiknek szülei vándoroltak ki a Felső-Tisza vidékéről. Egy ideig a szintén magyar születésű Ernest L. Konnyu (Könnyű Ernő) is soraikban volt, mint az Amerikai Kongresszus Republikánus tagja Kaliforniából. De az ő szerepe igen rövidnek bizonyult, mert már két év után (1987–1989) kibukott a Kongresszusból, és azt követően feladta az ilyen jellegű politizálást.
Az 56-os forradalmat követő harmincnégy év folyamán – egészen az 1990-es rendszerváltásig – az emigráns politika fő jellege és célja a kommunizmus elleni harc volt. Általában ellenezték a détente politikát, valamint az azzal járó politikai kompromisszumot. A jelszavuk az volt, hogy a “kommunistákkal megegyezni nem lehet”. Ennek a kompromisszum-ellenes politikai álláspontnak idővel két kedvezőtlen következménye lett: (1) A politikai emigráció derékhadát amerikai kormányellenessé, és így még hatástalanabbá tette, és (2) ugyanakkor szakadást okozott az akkorra már nagyjából összeforrt magyar politikai emigráció soraiban.
Ez a kormánypolitika-ellenesség odáig fajult, hogy 1977-ben még Carter elnököt is beperelték, hogy megakadályozzák a magyar Szentkorona hazaszállítását. Nem tudták vagy nem akarták elismerni, hogy a szuperhatalmi détente-politikában a magyar kérdés csupán harmadrangú ügy, és ezzel a hivatalos kormánypolitika-elleni állásponttal csupán önmaguknak és a magyar ügynek ártanak.
Ugyanez vonatkozik arra az 1970-es években kialakult helyzetre is, amikor az amerikai tudományos világ berkeiben működő, és főleg magyarságtudománnyal foglalkozó fiatalabb nemzedékek soraiban mind többen a két szuperhatalom közti dialógusnak a hívei lettek. Ennek a pragmatikusnak is nevezhető álláspontnak a jelenségei közé tartozott az amerikai ösztöndíjakkal történő magyarországi kutatás és tudóscsere, valamint az Anyanyelvi Konferenciák megindulása, illetve az azon való részvétel. Ez a realistának nevezhető álláspont óriási hasadást okozott a külföldi magyarság soraiban, mely vehemens szóváltásokhoz, és olykor az amerikai magyar társadalomból történő sorozatos kiközösítésekhez vezetett.
Ennek a helyzetnek csak a kommunista világ bukása és a Szovjetunió felbomlása vetett véget. 1990 után mindkét fél rájött arra, hogy mindkettőjük álláspontjában volt egy-egy adag igazság. Továbbá, a dialógus elől elzárkózók arra is kénytelenek voltak rájönni, hogy a sokszor “hazaárulóknak” nevezett vitapartnerek egyáltalan nem voltak hazaárulók. Csak egyszerűlen nem voltak hajlandók önmagukat elzárni attól a nemzettől, amiből származtak, s aminek a múltját és jelenét tanulmányozták. Ebben az új helyzetben mindkét félnek sokkal fontosabb volt az a kérdés, hogy a politikai emigráció miként érteti meg önmagát a hazaiakkal. A korábbi négy évtized alatt ugyanis mindkét csoport lényegesen átfromálódott és átnevelődött. Ennek következtében nem mindig a másik fél által helyesnek tartott társadalmi és politikai elveket és etikai felfogást vallották magukénak. De ezen túlmenően is, viselkedésük, modoruk, és beszédük is eltávolodott a másik által által elfogadottnak tartott formáktól.

(Befejezés) Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc igen nagy változást hozott a magyar, és így az amerikai magyar emigráció életében. Az Egyesült Államokba került mintegy 42,000 “szabadságharcos” – akiknek csak kis hányada telepedett le magyar negyedekben – fellazította a magyar politikai emigrációt. Részben azzal, hogy jelentős hányaduk a magyarsággal és a magyar jövővel egyáltalán nem foglalkozott, és részben azzal, hogy a magyar közegekben megmaradt kisebbik rész intenzíven aktív lett a különböző emigráns magyar egyesületekben. Megjelenésük olykor csalódást okozott, főleg a 45-ösöknél. (Az utóbbiak szerint az 56-osok jelentős része nem voltak eléggé nemzeti érzésű, és ugyancsak nem tudtak elfogadható módon viselkedni a 45-ösök által gyakorolt formák szerint.) De ugyanakkor az emigráns életben és politikában aktív részük megerősítette és hatásosabbá tette az amerikai magyar politikai emigrációt.
A beolvadni vágyó 56-osok közül többen mentek politikai pályára és ennek következtében jobban beleszövődtek az amerikai politikai életbe. Ugyancsak többen lettek anyagilag sikeres emberek, akik a hatalmas vagyonuk és magas szintű összeköttetéseik birtokában potenciálisan sok segítséget adhatnak/adhatnának Magyarországnak. Vannak köztük olyanok, akik ezt meg is tették, de nem mindig az elvárt eredménnyel. Sokan ugyanis nem azt találták a kommunista ideológia uralma alatt átgyúrt Magyarországon, amit reméltek és elképzeltek. A világháborút követő évtizedek alatt ugyanis nemcsak az uralkodó nemzeti ideológia, de a munkaetika és az embereknek az egymáshoz való viszonya is erősen megváltozott – mind Magyarországon, mind pedig az emigránsokat befogadó nyugati országokban.
A segíteni tudó szupergazdagok között első helyen áll az 1946-ban emigrált George Soros (Soros György), aki dollárban százmilliókat adott egykori hazájának, de egyesek szerint csak az általa vallott “nyílt társadalom” (open society) híveinek. Ugyanakkor a Central European University-t is megalapította Budapesten, de kritikusai szerint ezt is csak ugyanolyan politikai célokkal és elvekkel, mint a “nyílt társadalmat” elősegíteni igyekvő egyéb tevékenységének mozgatói.
Soros Györgyön kívül még több magyar születésű milliárdos él Amerikában, de ezek kevésbé, vagy egyáltalán nem aktívak az emigráns, illetve nemzetközi politikában. Ezek között van (1) az Intel Corporation egyik alapítója, az 56-os Andy Grove (Gróf András, sz. 1936), aki 1979-től több mint két évtizeden át vezette és építette fel a világ legnagyobb szoftvervállalatát; (2) a repülő-kölcsönző szakmában működő Steven F. Udvar-Házy (Udvarházy István, sz.1946), aki 1958-ban került Amerikába és pillanatnyilag 3.1 milliárd US dollár vagyonnal rendelkezik; valamint (3) az 1968-ban Amerikába került Charles Simonyi (Simonyi Károly, sz. 1948), aki mint a Microsoft Corporation jeles szoftverprogramozója és program-kidolgozója tett szert hatalmas vagyonra.
Kétségtelen, hogy az 1956-os magyar forradalom és annak utóhatása döntő tényező volt mind a hazai magyarság, mind a politikai emigráció, mind a szuperhatalmi viszony, mind pedig a kommunista világ és kommunista pártok életében. Mindegyiket meggondolkoztatta, és mindegyiket átalakította. A korabeliek úgy érezték és értékelték, hogy a magyar forradalom volt talán a huszadik század legjelentősebb eseménye. Azóta a forradalom fénye kissé elhomályosodott, s a hatalmas világméretű események tükrében a relatív értékelése is megváltozott. Mindez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a magyarság életében – mind Magyarországon, mind az emigrációban – az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc a huszadik század egyik legjelentősebb eseménye volt.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969