2013. I-VI
 

Szabó Zoltán és 1956
Török Bálint

Az 1956-os forradalom első évfordulóján állapította meg Albert Camus: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz évben.” Ha jól számolom a húsz évet, akkor 1937 óta adta Magyarország a legtöbbet az emberiségnek ez alatt a húsz esztendő alatt. Vagyis 56 fontosabb, mint például a hitleri uralom megdöntése, ami pedig világháborús cél volt. Minden nemzeti elfogultságtól függetlenül és mentesen elfogadhatjuk Camus értékelését, hiszen a háborút a Hitler-ellenes koalíció csak úgy tudta megnyerni, hogy a szövetségbe bevették a Szovjetuniót, mely – most nem részletezzük – semmivel sem volt politikailag elfogadhatóbb, mint a náci birodalom. Az 56-os forradalmat viszont egy kis nép produkálta éppen eme másik negatív hatalom ellen. S megint csak ne részletezzük, de a nyugati országok passzivitásának és tehetetlenségének köszönhető, hogy e csodálatos népfelkelés látszólag teljes sikertelenséggel végződött. Ha ugyanis a szuezi visszavonulást összekapcsolták volna a Szovjetunió magyarországi visszavonulásával, akkor legalább egy finnlandizált megoldás elérhető lett volna. Erre Szabó Zoltán is utal, barátjával, Révai Andrással folytatott telefonbeszélgetését idézve: „Szuez esetleg megfelelő quid pro quo-val szolgál Amerikának közbelépésre a magyar ügyben”.
Összecseng Camus véleményével (és ma is jól hangzik) Szabó Zoltán nézete, amelyet közvetlenül a forradalom eltiprása után 1957-ben fogalmazott meg és a párizsi Irodalmi Újságban folytatásokban megjelent „Kívülről” című művében publikált: „A magyar nép most [1956-ban] többet tett azért, hogy az Európa szót, legalább a maga portáján, tartalommal töltse meg, mint az összes európai népek, valamint az Európa Tanács és Európa Mozgalom együttvéve.”
A szovjet beavatkozás következtében 56 nem lett fordulópont hazánk történelmében, ezért nem vettük észre, hogy a forradalmak történetében viszont fordulópontnak bizonyult. Miként Szabó Zoltán írja „Ezerkilencszázötvenhat” című művében: „Magyarországon az új, más determináltságú forradalmiság jelenik meg a színen – valóságos forradalommal –, amelynek kiváltója nem a kizsákmányoltság tudata, hanem a kiszolgáltatottság közérzete. Az igények összetételét és prioritásrendjét a modern totalitáriánus hatalom dehumanizált mechanizmusának hatása határozza meg. Nem egy társadalmi osztály az elnyomott, hanem az ember.”
Szabó Zoltánnak sok felelevenítésre érdemes gondolata van 56-tal kapcsolatban, de az előadott megállapítás részletezését azért is érdemes hosszan idézni, mert alátámasztja Camus első pillanatra talán túlértékelőnek tetsző véleményét. De lássuk Szabó fejtegetését!
„A dehumanizált gépezet nyomását minden rendű és rangú ember érzi, félig még az is, aki az elnyomás eszköze.” (Gondoljunk csak arra, hogy ebben a rendszerben még az az ember sem szabad, aki szabad. Olyan magasan pozícionált személyek, mint Vas Zoltán vagy Hegedűs András bevallották, hogy bizony ők is féltek a letartóztatástól. S a félelem volt az öncenzúra egyik indítéka.) „A maximális nyomás minimálisra zsugorítja azt a lehetőséget, hogy az ember emberhez méltó életet éljen, s az egyén a maga életét élje. Ez, az occidentális és európai kondicionáltságú emberekben, népekben is, a megalázottság és megnyomorítottság tudat alá szorított iszonyatát kelti fel. Ez a létbizonytalanságtól való félelmek helyére kerül, vagy melléje áll és fölébe kerekedik. S az emberben az egyén önrendelkezési jogának az igényét, az emberi szuverenitás igényét ébreszti fel. Mintegy azon az alapon, hogy az embernek az emberi természet jogán veleszületett járandósága az, hogy teljes életet élhessen, s a maga életét élhesse."
Az idézet szerint a totalitáriánus rendszer a társadalom totális kontrollját gyakorolja. Erről ír Orwell az „1984”-ben, s erről szól Illyés Gyula „Egy mondat a zsarnokságról” című verse. „Mindenki szem a láncban…” Ha egy szem kiszakad, a lánc lehullik. Ezért félnek a zsarnokok és ezért van szükségük totális kontrollra! A lánc elszakadását az egyén önállósulása, ellenszegülése jelenti. 1956-ban a lánc elszakadt! Tehát – miként Szabó Zoltán kifejti: „Nem a tömegszuggesztió születik meg [a forradalomban], hanem az ellenkezője. A tömegtől az egyén személyes önrendelkezési jogát kapja meg, személyisége szabadul fel. Ez dönt, vagyis az egyén csakugyan a maga ura lesz.” Ez a szabadságtudat szembeszegülésre készteti, ugyanakkor rádöbben arra, hogy nincs egyedül, mert a többi „láncszem” ugyanúgy határozott, szabad emberként.
Ötvenhat forradalma – Szabó Zoltán szerint – egészen más forradalom, mint a megelőzőek. A kétféle forradalmi felfogást Camus már 1951-ben elemezte a „L’Homme Révolté” című műve zárófejezetében, szembeállítva a két forradalmiságot. Szabó Zoltán és vele egyetértve mi is fontosnak tartjuk ezt a fejtegetést idézni. Az egyik változatot a révolution, a másikat a révolte (talán szembeszegüléssel lehet visszaadni jelentését) szóval jelöli meg: „A révolution, a huszadik századé [1951-ben még nem tudhatta, hogy öt év múlva a másikra is lesz példa] azt állítja, hogy közgazdasági, holott elsősorban politikai és ideológiai. Működésének természeténél fogva nem mondhat le se az erőszakról, se a terrorról. Prezentációi ellenére az abszolútumból indul, hogy ehhez igazítsa a valóságot. A révolte – ellenirányban – lábát a valóságban veti meg, hogy szüntelen tusakodásban törjön utat az igazság felé. Az egyik felülről lefelé, a másik alulról felfelé akar megvalósulni. A révolte távolról sem romantikus, ennek éppen az ellenkezője az igaz: a valódi realizmus pártján áll. Ha forradalmat akar, azzal az életet pártfogolja, nem ellene támad. Ez az, amiért a legkonkrétabb realitásokban keresi támpontjait – a mesterségekben, a falvakban, ott, ahol átlátható a dolgok mibenléte, az emberek eleven szívverése. Ami a politikát illeti, annak az a kötelessége, hogy ezeknek az igazságoknak önmagát alárendelje.” Igazi forradalmiságnak csak ezt az utóbbit tekinthetjük, s ilyen volt a mi 56-unk.
Felveti Szabó Zoltán az 56-os forradalom nemzeti jellegének a kérdését is. Megállapítja, hogy kétségtelenül nemzeti jellegű volt abban az értelemben, hogy az egész nemzetre kiterjedt, de szerinte az a sérelem „ami a magyarban az embert” érte, súlyosabb volt, mint ami „a magyart, a nemzetbelit”. Felhozza példának Illyés Gyula 1956-ban publikált versét, s felteszi a kérdést: „Hol van e zsarnokság-vers nem is kevés strófái közt az, amely a nemzet szabadságának hiányát zsolozmázza?…A nemzet itt egyszerűen a többes számmal van jelen. A zsarnokság az egyént szorítja Szaharába, s az emberben magában van benne.”
Bár 1947-ben Trianon igazságtalansága megismétlődött, 56-ban a nacionalizmusnak (irredentizmusnak) semmi jele nem mutatkozott, annak ellenére, hogy még október 23-án este is a proletár internacionalizmust ajánlgatta Gerő Ernő a rádióbeszédében. S antiszemita megnyilvánulásokkal sem lehetett találkozni, pedig a rezsim vezetőségében, főleg az elnyomó apparátusban túlságosan sok zsidó származású ember volt látható. Nem csak Bibónak, hanem a cionista Dénes Bélának is ez volt a véleménye.
A lényegre tapint rá Denis Healey munkáspárti képviselő, aki a magyar nép iránti csodálatát kifejtve megállapítja üzenetében: „A nép, amelynek nem voltak vezetői [a forradalomban], megverte a vezetők egy klikkjét, amelynek nem voltak követői.” Ez csak a második fajta forradalomban lehetséges. A nép azonban nemcsak „megverte” e klikket, hanem mint „a maga életét élő” emberek közössége kezébe vette sorsa irányítását. Erről a népről írja Szabó Zoltán: „A forradalomból, amelynek nincs ideológiája, tábornoka, pártzászlaja, maga a nép emelkedik ki: a közösség, amely gondolkozik, cselekszik, kifejez. A gyűlölt államrendet, a régit, Budapesten írók, diákok értelmiségiek, pártonbelüli ex-kommunisták bontották-rontották, de süvölvény-hősök és melléjük állt katonák mögül, mihelyt a puskapor eloszlik, új erők mutatkoznak: a jövőn munkások és parasztok gondolkoznak, ők is gondoskodnak róla, sztrájkkal vagy élelmiszerrel, tanácsokba tömörülve, a közös teendőt helyileg vitatva meg, száz kisparlamentben, oly készséggel – úgy rémlik –, mintha évszázadok óta erre vártak volna, mintha ispánok és pártmegbízottak háta mögött demokráciát és önkormányzatot tanultak volna, suttyomban, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy valaha hasznát veszik ennek. (…)
A lenyűgöző éppen az, hogy ezek a munkástanácsok és nemzeti tanácsok az ország gazdái gyanánt viselkednek, s olyan természetesen veszik át a folyó történelmi ügyeket a maguk portáján, ahogy egy családfő szel le egy karéjt a kenyérből. A jelenségnek csak a méretei lepnek meg."
A forradalom ragyogó tényeit elemezve nagy örömmel állapítja meg: „Teljesen megdőlt az a némely magyarok által is hangoztatott nézet, hogy népünk, fájdalom, a demokráciára nem hajlamos, mivel most a demokráciának nemcsak elfogadására, hanem megteremtésére is mutatott hajlandóságon kívül képességet is. Óvakodva népünk eszményesítésétől, fel kell ismernünk a tényeket is.”
Szabó Zoltán szerint 56 az első antitotalitáriánus forradalom, „a tömegek felállása [olyan] forradalom felé mutat, ahol a parasztság, munkásság, értelmiség egy táborba tömörül a tőkések s földesurak helyébe lépett pártszervezet ellen. S ez azt ígéri, a magyar tragédia alatt világtörténelmi lecke lappang; a nép a bolsevizmusból nem a visszautat keresi, hanem – a különbség a figyelemreméltó – a kiutat!”
Szabó Zoltán azonban nemcsak utólag elmélkedett a forradalom tényein és eredményein, a maga módján és lehetőségei szerint részt vett abban. Méghozzá demokrataként, akit az 1949-ben az emigrációba nem a múlt hívta, hanem a kommunista jelen taszította, hogy tovább szolgálhassa a meggyőződése szerint eddig is szolgált, a jövő magyar demokráciáját. „A tardi helyzet” és a „Cifra nyomorúság” szerzője, a Magyar Nemzet-beli „Szellemi honvédelem” rovat szerkesztője, az 1945 utáni demokratikus kísérletben részt vevő politikus, aki igazán az utolsó pillanatig kivárt az ország elhagyásával, nem szorul védelemre, vele kapcsolatban nincs szükség magyarázkodásra. Amikor 1956. október 24-ének reggelén értesül a magyarországi eseményekről, szinkronban van a Pesten vérüket áldozó forradalmárokkal, s tudja, mi a feladata: „A teendő ennyi: az otthoniak tájékozódását szolgálni”, az ittenieket pedig tájékoztatni: „tágítani a látóhatárt, olyan hű képet adni a hullámverésről, amilyent lehet, adatokkal szolgálni az elméknek, akik már gondolkoznak, holott a fegyvereké a szó. Hogy helyesen fogalmazzunk: itt, az majdnem annyira fontos, mint az, hogy pontosan célozzanak ott.” Mert a nyugati sajtót az elismerés mellett a zavarodottság és a tájékozatlanság jellemzi ekkoriban. Szabó rendszeresen ír a Szabad Európa Rádió számára kommentárokat, s brit lapoknak is nyilatkozik számtalan esetbe. De nem merül ki a tevékenysége ebben. Az éppen Párizsban tartózkodó Madariagától telefonon kér nyilatkozatot, Koestler Arthurral és Mikes Györggyel pedig nagygyűlést szervez a Denison Hallban. A meghívni szánt nagyságok többsége külföldön tartózkodik, így csak néhány neves személyiséget lehet a megjelentek soraiban látni, köztük például J. B. Priestleyt és Hugh Seton-Watsont. S mikor Szabó felsóhajt: „Ha Orwell élne…” Koestler mosolyogva feleli: „George, őrá igazán nem számíthatnánk. Már útban volna a határ felé, egy puskával, lövészárkot keresni.”
A gyűlésen Mikes György ismertette a magyarországi eseményeket, felszólalt Priestley, H. Seton-Watson, táviratokat olvastak föl Nehruhoz, illetve Camustól. H. Seton-Watson beszédének legfontosabb mondata: „Senki se állíthatja soha többé, hogy a kommunista rendszernek és a szovjet ellenőrzésnek bárki is híve Magyarországon.”
A gyűlésen elfogadták azt a határozatot, amit Henry Green angol író fogalmazott meg: „A brit és magyar írók, művészek, szabadfoglalkozásúak egy gyülekezete, amely ezen az október 28-ai napon, Londonban egybegyűlt, kijelenti, hogy annak a híre, ami Magyarországon történik, szorongással, bűntudattal és reménnyel töltött el mindannyiunkat. Szorongással az oly bátorsággal megharcolt harc miatt, bűntudattal a vérontásért, amit megakadályozni nem tudhattunk, s reménnyel ugyanakkor, mivel a szabadság szomjúhozása megint egyszer, akár 1848-ban csillapíthatatlannak bizonyult. E szorongásban, bűntudatban és reményben, ily távolságból is, ennyi országhatáron túl is, az emberi nem testvérisége fejeződik ki. Következésképp elhatározzuk, hogy megkíséreljük törleszteni adósságunkat azok iránt, akik oly nemesen adták áldozatul életüket Budapest utcáin; elhatározzuk, hogy mindent megteszünk, amit csak megtehetünk, hogy megvédjük az ember veleszületett jogát a szabadságra, vagyis a jogát arra, hogy saját honfitársai legyenek urai, hogy magaválasztotta férfiak kormányozzák, a jogot a helyeslésre és elutasításra, a jogot arra, hogy saját sorsának kovácsa legyen.”
A gyűlésen felajánlott adományokból gyógyszert vásároltak a budapesti szabadságharcosok sebesültjei számára. Valamelyik tévéadó felvételeket készített az értelmiségi összejövetelről, ami nagyobb publicitást adott Szabóék rendezvényének.
Este a Bush-házba ment Szabó Zoltán, ahol – a BBC magyar osztályán – a másik Szabó, Cs. Szabó és társai sugároztak a magyar hallgatóság felé egy nagyszerű műsort. Az adás hírmagyarázattal kezdődött. Az angol újságíró szavai – természetesen – magyarul hangzottak el: „A magyarországi hírek minden várakozást felülmúlnak. [Ekkor már Nagy Imre elismerte a forradalmat, és elhangzottak a követelésekre adott ígéretei a pesti rádióban.] Mikor a magyar nemzet fegyvert ragadott elnyomói ellen, világos volt, hogy a történelem menete megváltozott. A forradalmi erőknek még mindig ügyelniük kell, hogy csapdába ne kerüljenek…. Ha a Szovjetunió vezetői levonják elhatározásuk logikus következményeit, akkor Magyarország harca valóban új mederbe terelte egész Kelet-Európa sorsát,…ha ezek az ígéretek megvalósulnak – valóban elmondhatjuk, hogy a magyar forradalom világrengető változásokat hozott.”
E szavaknak az ad jelentőséget, hogy öt nappal október 23. után egy angol újságíró mondotta. A továbbiakban ennél is fontosabb szövegek szálltak az éter hullámain hazánk felé. Berzsenyi-, Arany-, Vörösmarty és Illyés-versek hangzottak el. Ezek közül emeljük ki Illyés Gyula „Haza a magasban” című, 1938-ban írt és az 1941-ben kiadott összegyűjtött verseiben olvasható költeményét. Csak egy-egy sokat mondó szókapcsolatot emelünk ki, mert ezek úgy hangzottak, mintha nem tizenöt éve, hanem akkor születtek volna: „áll az én hazám már”, „Ha új tatárhad, ha kufárhad / özönli el a tiszta tájat”, „az a való, mit én látok”, / akkor is, ha mint délibábot, / fordítva látom a világot”.
Az utolsó versszak minden szavát idézzük s versformában közöljük:
„Így maradok meg hírvivőnek
őrzeni kincses temetőket.
Homlokon lőhetnek, ha tetszik,
mi ott fészkel, égbemenekszik.”
Illyés Gyula verse, mint minden igaz költői szó, mindig érvényes, nincs időhöz kötve. Érvényes volt 1941-ben, 1956-ban és érvényes ma is. De érvényes volt 1967-ben is, amikor a kádári titkos cenzúra kihagyatta a „Poharaim” címen megjelent összegyűjtött verseiből. 1941-ben hivatalosan deklarált cenzúra volt érvényben, akkor megjelenhetett, 1967-ben alkotmány garantálta a cenzúramentes sajtószabadságot, akkor féltek e szavaktól.
A forradalom második hetében továbbra is hallhattuk a Szabad Európa Rádióban Szabó Zoltán jegyzeteit. Ezekben változatlanul a teljes azonosulást, a helyzet reális felmérését és a bölcs aggodalmat kifejező gondolatok domináltak:
„A ledöntött falon túl fénylő jövő jelenik meg, s nemcsak jobb sors, hanem egyben olyan feladat is, amely páratlan Európában, a világ békességét előmozdíthatja, Kelet és Nyugat között hidat teremthet s egy kis nemzet, amely az elmúlt napokban nagy népnek mutatkozott, műhelye lehet egy olyan jobb jövőnek, amelyről már régen lemondtunk mindannyian.” Vagy: „Hétfőn azt mondottam, hogy az egész világ leborul a magyar nép bátorsága előtt, a vasárnapi győzelem után. Ez ma is igaz. Ám hozzá kell tennem: hogy mindent kockáztatunk, ha a felkelt népi erőket a közeli napokban és hetekben beképzeltség tölti el, és szenvedélyek irányítják.” Majd megállapítja: „A magyar népforradalom fegyveres nyugati segítségre nem számíthat, nyugati politikai segítségre mértékkel számíthat ugyanakkor, amikor a Nyugat rokonszenvét, tiszteletét és hódolatát teljes mértékben kivívta magának.” De felhívja a magyarság figyelmét: „Különbséget kell tenni, nagyon kérem, jegyezzék meg: a magyarországi szovjet csapatok múlt heti szereplése és a Szovjetunió, mint nagyhatalom között.” S a lehetséges jövőre is utal:
„A magyar függetlenség csak az osztrák mintájú neutralitás vagy – rosszabb esetben – finn mintájú szövetséges független államiság módjára biztosítható.”
Mint látható, Szabó Zoltán tiszteletreméltó felelősséggel végezte vállalt feladatát. E felelősség hallgattatta el a forradalom két utolsó napján, november 2-án és 3-án. Az 1957-ben publikált „Kívülről” című beszámolójának utolsó részében hosszan idéz Vörösmarty „Előszó” című verséből, az idézet utolsó sora: „Mély csend lőn, mint szokott a vész előtt”. Igen, ezt a vész előtti csendet érezte, s jött is november 4., a vész.
Szabó Zoltán a szovjet agresszió után is hű maradt elveihez, a forradalomhoz. Bekapcsolódott a menekült írók, értelmiségiek tömege által kiteljesedő irodalmi életbe. Vezető szerepet is vállalt (például a Magyar Írók Szövetsége Külföldön szervezetben), lapot szerkesztett (Magyar Szó, a Save Hungary Committee hetilapját) az Angliába érkező magyarok számára, létrehozta a Magyar Könyves Céhet, írt a párizsi Irodalmi Újságba, de ha írói-emberi szuverenitását vagy a forradalmi szellemet megsértették, félreállt.
Következetes elviségét és az otthon maradt értelmiségiekkel való együttgondolkodását jelzi a Kádár-rendszerrel való együttműködés megítélése. Nem ért egyet, de nem ítéli el Németh László kompromisszumos megoldását. „Az utazás” című darabban Németh megalkotja az elfogadható kommunista alakját, aki kifejti: „Sokunk derekán egy öv van: amivel a hatalom lógat a társadalomba, az én derekamon azonban ott a másik is, amellyel a nép, a maga lehetőségeit kémlelve, mint egy sziklamászót felküld a cselekvés világába.” Szabó fenntartásait így fejezi ki: „…a mű a használni akarás írói jószándéka és az igazság teljes feltárásának lehetősége közé szorul”.
A hatvanas években Nyugaton is felmerül a dialógus szükségessége. Feltételei ezzel kapcsolatban is határozottak: „A kívánatos dialóguson én olyan eszmecserét értek, ahol a párbeszéd résztvevőinek mindegyike tudomásul veszi a másiknak nemcsak a létét, hanem nézeteit is, ezt nyíltan kifejezi, a maga mondandóját úgy folytatja, hogy a másik szempontjaiba belekapcsolódik.”
Ezt a Kádár-rendszer nem tudja biztosítani, mert hazugságon alapul: „Ha a függőségeket függetlenségnek, kis szabadságokat szabadelvűségnek, forradalmat ellenforradalomnak kell mondani, maga a rendszer lehet aránylag türelmes, józan vagy okos egyben-másban. Ám ettől az alapvető hazugság hazugság marad.”
Ezért utasítja vissza azt az állítást, mely szerint a hatalom és az értelmiség kiegyezett. „Ki egyezett ki kivel” – teszi fel a kérdést. S számon kéri e kiegyezés pontokba foglalt kodifikálását. A tényleges helyzetről alkotott véleményét, mely nem sokkal halála előtt fogalmazódott meg, Czigány Lóránt így ismerteti: „Az országot szélvédett helyen megfeneklett hajóhoz hasonlítja, melynek helyzete stabilizálódott. A hajó kapitánya csupán a matrózlázadást tartja egyedül veszélyesnek az oldalára dőlt hajó helyzetére nézve, melyről egyébként is kimutatták szakszerű magyarázatokkal, „hogy a megfeneklés révbe érés volt, s a zátony: kikötő.””
Szabó Zoltán tehát nem alkudott meg, még nagy jelentőségű könyveinek hazai újrakiadása érdekében sem. Haláláig hű maradt 56 szelleméhez s a magyar nép szolgálatához, mely egész életét meghatározta. Megállapításain az idők változása sem rontott, ma is érvényesek. Ezért fejezhetjük be ezt az 56-os megemlékezést egy 1945-ben írt vallomásával, amely azóta is érvényes, és jó lenne, ha a mai magyar értelmiség elfogadná: „A nép, amely a nemzethalál pereméről feltápászkodik, lehet gyarló, lehet tanulatlan, lehet becsapott. Lehet gyenge és még alig öntudatos. De a miénk. Életünk értelme nemigen lehet másban, mint őbenne. Elébb abban, amit tettünk érte, később abban, amihez eljutunk általa.”


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969