2013. I-VI
 

Fontos könyv napjaink konzervatizmusáról
Szabó A. Ferenc

Egedy Gergely korábban jelentős ország- monográfiákkal (Nagy- Britannia, Ausztrália) iratkozott fel a figyelmet keltő szerzők listájára, újabban azonban a konzervativizmus történelmi és definíciós problémái foglalkoztatják. A témakörbe tartozó írásait általában szívesen fogadták társadalomtudományi folyóirataink, legtöbbjüket mégis a Magyar Szemle szerkesztőségének gondjaira bízta. Kötetbe gyűjtve minőségileg új, magasabb szintet képviselnek, mutatván szerzőjük konzekvens érdeklődését, lépcsőről- lépcsőre haladását a téma körülhatárolása után az értelmezés és a kitekintés útjain. Elemzései szűkszavúak, lényegre törők, csak azt írja le, amit végiggondolt a témában megnyilatkozott külföldi és hazai szerzők segítségével. Ennek ellenére nem ragad le jól ismert konzervatív gondolkodók nézeteinek ismertetésénél, mert tudja jól, hogy ez a sokak által gyakorolt, ám sok oldalt eredményező módszer elvonhatná mind az ő, mind az olvasók figyelmét a lényegről. A konzervativizmus /angliai/ történetére külön könyvet szánt. (Brit konzervatív gondolkodás és politika, Századvég 2005.) Nincs tehát teljes mértékben igaza Lánczi Andrásnak, akinek bírálatát van szerencsénk ismerni (Magyar Szemle 2006. ápr.), amikor hiányolja, hogy Egedy nem híve az „ad hominem” megközelítésnek, annak az érvelési technikának, amely a témába vágó avultnak vagy tévesnek ítélt nézetek bírálatán keresztül jut el saját mondanivalója kifejtéséhez:”…az érvelés hatékonysága s persze csiszoltsága is sokkal nagyobb, ha tényleges, valódi vitában formálódik. Sokkal több emberhez jut el egy érv, ha éle van, ad hominem szól, nemcsak a maga egyszerűségében és fenségességében áll világítótoronyként egy elhagyott földnyelven.” – írja a másik jeles hazai konzervatív gondolkodó. (Magyar Szemle uo. 32. o.) A finoman árnyalt, szellemes, és oly költői kritikához, hogy kénytelenek voltunk szó szerint idézni, csak annyit tennénk hozzá: nem mindegy, melyik diszciplína oldaláról közelítünk egy kérdéshez. Ugyanis Lánczi elsősorban filozófusként definiálja magát, míg Egedy alapvetően szociológusi identitással rendelkezik. Ebből következően, jóval közelebb áll kollégájánál a konzervativizmus társadalmi jelenségvilágához, bár az angliai irányzatok összefoglalásánál teoretikus vénáját is megmutatta. Sőt ezen monográfiája egyfajta előzményének tekinthetjük ismertetendő kötete ”Konzervativizmus: elvek és irányzatok” című fejezetét, amelyben Edmund Burke, Noel O’Sullivan, Andrew Vincent, Roger Scruton, Peter Viereck, Michael Oakeshott, Karl Popper, Russel Kirk és William Orton segítségével világítja meg a konzervativizmus fogalmát és viszonyát a különböző politikai értékekhez. Nem rossz névsor, bár nem mindegyikük sorolható a konzervatív gondolkodói körbe Arra mindenesetre illetékesek, hogy a gyakran félreértett vagy pejorált „konzervatív” kategória a helyére kerüljön a politikai ideológiák rendszerében.
Ugyanis a konzervativizmus esetében is kísért az a negatív, a fogalmak relativizálására különösen alkalmas jelenség, amely szándékolatlanul vagy – éppen ellenkezőleg – nagyon is tudatosan összekeveri a politikai kategóriák mindennapi értelmezését a tudományos fogalom használattal. Nem áll ebben a kérdésben egyedül a konzervativizmus, hiszen ismert, bár leginkább fordított alapállásban a liberalizmus értelmezésének ilyenfajta kettőssége, vagy még a konzervativizmusnál is pejoratívabb megközelítésben a populizmus és a népiség- néppártiság fogalmi összekeverése. Egedy Gergely természetesen továbbmegy ennél a köznapi megközelítésnél és felteszi a kérdést, hogy napjainkban neokonzervativizmusról vagy értékkonzervativizmusról beszélhetünk-e? Mielőtt állást foglalna négy megközelítést ismertet: a/ A konzervativizmus korhoz kötött, túlhaladott történelmi jelenség. b/ Egyfajta pragmatizmus, amely hajlik a fennálló struktúrák megőrzésére. c/ Tulajdonképpen mentalitás, amely idegenkedik a társadalmi változásoktól, átalakulásoktól. d/ Végül ismerteti azt a véleményt, amelyet leginkább a magáénak vall: a konzervativizmus egy önálló, sui generis eszmerendszer, nem csupán egy régmúlt korszak sajátja, olyan élő valóság, amely „nem azonosítható bármely rendszer ’pragmatikus’ védelmével és jóval több a ’tradicionalista’ gondolkodásmódnál is.”(38- 39. o.)
A fentiekből érzékelhető, hogy Egedy nem korhoz kötött ideológiának tekinti a konzervativizmust, ezért nem fogadja el a neokonzervatív besorolást. Olyan, történelmi kortól független, örök értékrenddel bíró eszmerendszernek tekinti, amelynek a gazdasági és társadalmi fejlődés bármilyen előrehaladása ellenére is megmaradnak a funkciói. Őrködik azon a szemléleten, amely organikus egésznek fogja fel az állami- társadalmi rendszert. Ezért sem híve annak kapkodó, radikális megváltoztatásának, mert az megsebezné a szerves fejlődéssel kialakult és az állandóság biztonságát nyújtó entitást. A konzervativizmus harmóniát feltételez az egyén és a társadalom kapcsolatrendszerében, ezért fontosnak tartja az állam szerepét, hiszen kell lennie egy olyan szervezetnek, amely kielégíti azokat az igényeket a társadalomban, amelyeket nem lehet az egyének szintjén rendezni. Nem az államformák fajtái kérdésében foglal azonban állást a konzervatív értékelvűség, hanem csupán elismeri általában az állam nélkülözhetetlen, rendtartó és szervező feladatait. Mivel szerves egésznek tekinti az emberi társadalmat, annak felépítését is olyan összefüggésrendszerben képzeli el, amelynek egyik alkotóeleme sem mozdítható el az egész rendszer meghibásodása nélkül. Egyensúlyt kíván tehát tartani ez az eszme a társadalom egyenrangú két fele, az egyének és az őket regulázó államfajták dichotóm egysége között. Elfogadja a szerző azt a scrutoni koncepciót, amely szerint az autoritásnak meghatározó szerepe van a társadalmak életében. Ezen a ponton a legélesebb a különbség a liberalizmus és a konzervativizmus szemlélete között, ugyanis az előző az egyént folyamatosan védeni kívánja az autoritás állítólagos, mindig újratermelődő önkényétől. Egedy legfontosabb tájékozódási pontja a klasszikus Burke, de ismeri és felhasználja a mai konzervatív ideológusok műveit is elemzésekor, például Molnár Tamáséit.
Mai politikai gondolkodásunk elválaszthatatlan a gazdasághoz való viszony tisztázásától. Czakó Gábor szellemes kifejezésével élve a „gazdaságkor”-ban élünk. Ennek ellenére ma sem változott meg a konzervativizmus viszonya az anyagi javak előállításához. A klasszikus konzervativizmus éppen úgy nem tartotta lehetségesnek, mint mai követői a gazdasági folyamatok manipulálását. Az organikus szemléletből és az egyensúlyra törekvésből következik, hogy erre napjaink szociális kihívásai idején sem lát a konzervatív eszmeiség lehetőséget. Mivel érvényesül az állam autoritása – a szerző szerint – az államnak van lehetősége bizonyos kiigazításokra, éppen a nélkülözhetetlennek ítélt társadalmi harmónia és egyensúly megőrzése céljából:”… a konzervatív államnak arra kell törekednie, hogy a piacgazdaság racionalitása ne váljon kizárólagossá, és ne uralkodhasson el a politikai- társadalmi szféra saját racionalitása felett.” (71. o.)
A kötet legterjedelmesebb, megalapozó fejezete utolsó részében – a kifejezés belső szemantikai feszültségét figyelmen kívül hagyva – kihívóan kérdez rá a szerző arra, hogy lehetséges-e konzervatív modernizáció? Válasza igenlő, mert – úgy véli – a konzervativizmus felsorolt jellegzetességei önmagukban egyáltalán nem zárják ki a változásokat. Guy Hermet-re hivatkozik, aki kidolgozta az ún. „neobismarcki szituáció” fogalmát. Eszerint a jól értelmezett nemzeti hagyományok és sajátosságok a fejlődési folyamat „kulcstényezői” lehetnek. (74. o.) Egedy ezt a kérdést olyan fontosnak tekinti, hogy külön fejezetet szentel neki a kötet élén „A modernizáció válaszútján” címmel. Nyilvánvalóan azért szalad ennyire előre egy konzervativizmus- kötetben, hogy rögtön, elemzése kezdetén kizárhassa a vizsgált eszmerendszer retrográdságára, maradiságára utaló értelmezések jogosságát.
Ehhez azonban tovább kell finomítani kategóriarendszerét. A modernizáció fogalma túl általános és túlságosan el is koptatott ahhoz, hogy belőle kiindulva, további differenciálás nélkül, meg tudjuk határozni a mai konzervativizmus hozzá való viszonyát. Ezért Egedy alkalmazza a westernizáció fogalmát (24. o.), arra a torz modernizációs kísérletre vonatkozóan, amely megelégszik a sikeresnek tekintett nyugati országok gazdasági- társadalmi modelljének egyszerű átvételével. Negatív példája Irán, ahol 3 évtizede Reza Pahlavi sikertelenül próbálta meg adaptálni a nyugati létformát, mert beleütközött az évszázados helyi vallási- etikai és egyéb hagyományrendszer megkötő erejébe. Hasonló kudarctól félti a kelet- közép- európai rendszerváltozás után a nyugatiak nyomába eredő politikai rendszereket. Számukra vezeti be, némi iróniával az „easternizálódás” kategóriát, jelezvén, nincs lehetőség arra, hogy megússzák ezek a társadalmak saját, konkrét helyzetük elemzését, amikor hosszú távú társadalomépítő programokba kezdenek.
A szerző nem rejti véka alá, hogy csak a modernizációt sikeresen végrehajtott országok további kategorizálása nyújthat segítséget a megfelelő modernizációs programok kiválasztásához. A „Versengést vagy együttműködést?” c. fejezetben Polányi Károly kutatási eredményeire és az ún. morális gazdaságtan követői írásaira támaszkodva végzi el ezt az osztályozást. Megállapítja, hogy Polányi rátapintott a lényegre, amikor a sikeres modernizáció alapfeltételének a beágyazottságot tekintette. Magának a beágyazottságnak a megléte fontos, mégsem mindegy, hogy a gazdaság integrálja a társadalmat, vagy fordítva történik. Egedy szavaival: „Elméletileg két ’ideáltipikus’ alapesetet lehet felvázolni: vagy a gazdaság ’ágyazódik be’ a társadalmi kapcsolatok rendszerébe, vagy pedig fordítva, a gazdaság rendeli alá magának a társadalmi és a kulturális szférát. Az első esetben, Polányi kifejezésével ’beágyazott gazdaságról’ (’embedded economy’) beszélhetünk, a másodikban pedig autonóm, önszabályozó piacról.” (80. o.) A modernizáció leegyszerűsítői csak az utóbbi opciót tekintik követhetőnek, pedig a másik nem kevésbé fontos, különösen azokban a társadalmakban, ahol a helyi sajátosságok oly dominánsak, hogy azok ütközése egy erőltetett gazdasági modernizációval az egész folyamat kudarcához vezethet. Természetesen sem Polányi és követői, sem Egedy Gergely nem ilyen sematikusan rajzolják fel a modernizáció alternatíváit. Ez legfeljebb kiindulópontjuk lehet, hiszen, ha megragadnának ennél a sémánál, akkor könnyen azonos nevezőre lennének hozhatóak a „nemzeti sajátosságokat” figyelembe veendőnek javasoló túlhaladott vulgármaterializmus „modernizációs” álláspontjával. Ellenkezőleg, a beágyazottság fontosságának felismerése éppen a leegyszerűsített modernizációs stratégiák elvetésére ad módot. Figyelmeztet arra, hogy egy organikus társadalom sem képes rugalmasan, megrázkódtatás, a kudarc fenyegető veszélye nélkül megváltozni akkor, ha egy másik, szintén a maga módján organikus társadalom mozgásformáit kísérli meg, lényegi változtatások nélkül átvenni.
A szerző könyvében több helyen a japán és a német modernizáció sikerét állítja példának a helyes és gyökeres beágyazódás eredményes végrehajtására törekvőknek. Kár, hogy az itthon liberálisnak elkönyvelt amerikai sikerszerző Francis Fukuyama magyarul is olvasható „Bizalom” c. művének gondolatait nem vizsgálja. Pedig bizonyíthatta volna, hogy más kiindulópontból is el lehet jutni a – nevezzük így – „konzervatív modernizáció” fogalmához. Természetesen, a modernizációs alternatívák sokkal összetettebbek e két ma már nem is annyira sikeres ország példaképnek állításánál. (Egedy vonatkozó fejtegetéseit a múlt század kilencvenes éveinek derekán fogalmazta meg először, amikor még nem látszott annyira a német szociális piacgazdaság válsága, s az amerikai financiális háború sem vetette még vissza Japán diadalmas fejlődését.) Ettől függetlenül érvényesnek tekinthetjük a szerző által, a gazdaság hatékonysága, versenyképessége mellett érvelően, a sikeres modernizáció kritériumaiként felsoroltakat: a/ a társadalom tagjainak nyújtott biztonság, b/ a társadalmi egyenlőtlenségek társadalmilag elfogadtatható mértéke, c/ bizonyos kulturális- műveltségi színvonal. Rámutat, hogy az Egyesült Államokban, szemben a hazai modernizátorok figyelmébe ajánlott japán és német példával, ezek a feltételek nem teljesültek. Nem azt mondja ezzel, hogy Amerikában nem ment végbe a modernizáció, hanem azt kívánja hangsúlyozni, hogy ebben az – igaz, kontinensnyi méretű – országban alakult kivételesen a helyzet, hiszen telepes- országként, megkötő, helyi tradíciók híján, hihetetlen dinamikusan ment végbe a termelőerők és a társadalom fejlődése, ám ez a más történelmi utat bejárt területeken nem ismételhető meg. Tehát a westernizáció, a szabad és korlátlan gazdasági- pénzügyi fejlődés amerikai útja másutt nem ajánlható a modernizáció előtt álló társadalmaknak. Konzervatív gondolkodóként ezért nem lehet a híve a bármily gyors, látványos, de szélsőséges polarizációhoz vezető modernizációnak, hanem csak a kiegyensúlyozott, tömeges középosztályosodással együtt járó, általa „rajnai modellnek” nevezett modernizációnak, ami a gyakorlatban szociális piacgazdaságot jelent. Nem mondja ki a szerző nyíltan, csupán sugallja, hogy a szociális egyenlőség illúzióját megélt egykori szocialista országok számára sem járható a westernizáció útja, mert nem eredményezne valódi modernizációt, csupán easternizációt, a latin- amerikai zsákutcás fejlődés megismétlődését.
Rokonszenves álláspont, amely nagyobb társadalmi megrázkódtatás nélküli, szerves átalakulásként anticipálja a poszt-kommunista világ modernizációját. Vajon megvalósul-e a rajnai modell a Duna mentén? – kérdezhetjük a szerző írásai születése óta eltelt, alig egy- két esztendő újabb tapasztalatainak a birtokában, nem kevés szkepticizmussal. Figyelemreméltó, hogy Egedy alig foglalkozik könyvében az Európai Unió keleti kitágulásának következményeivel, a keleti végeken igencsak aktuális modernizációs hatásával. Talán a sok az EU-val kapcsolatos híg elemzés, még hígabb propaganda- irat üressége riasztotta el a témától, vagy valóban nem tekinti ő sem valamiféle csodaszernek az integrációt? Vagy inkább arról van szó, hogy tudja: a különféle hagyományokban oly gazdag és változatos kontinens, ahol élünk, sohasem lesz egy, különleges modellbe belegyömöszölhető? A hiteles kutató igazi tudományos igénnyel sohasem foghat jóslásokba, hanem csak azt elemezheti, amivel kapcsolatban már lehetnek tapasztalatai és forrásmunkái. Ezért Egedy Gergely is inkább azokra a problémákra tér ki könyve további fejezeteiben, amelyekről már elégséges bizonyítékkal bír. Csak felsorolásszerűen térhetünk ki ezekre. Komoly érveket sorakoztat fel a konzervativizmus tömegdemokráciától való tartózkodásának okai mellett. Két terjedelmes fejezetben bizonyítja, hogy a nemzeti tematika, mint a hagyományokhoz fűződő különleges viszony, szerves része a konzervatív politikai gondolkodásnak. Leszámol azokkal az illúziókkal, amelyek néhány más ideológiát a multikultúralizmussal kapcsolatban jellemeznek.
Az utóbbival kapcsolatban jegyezzük meg, hogy az EU kibővülése, és – ezzel a folyamattal párhuzamosan – néhány kisebbségi csoport etnikai reneszánsza, bizonyos szakértői körök szerint a stabil európai történelmi és néprajzi határokkal rendelkező nemzetek, köztük a magyarság hazai kulturális vezető szerepének megkérdőjelezéséhez vezettek a rendszerváltozás óta. Szerzőnk, a legerőszakosabb modernizátorok számára is mintaképnek számító angol példákkal bizonyítja, hogy a nemzeti értékek, amelyeket a konzervativizmus éppen Nagy Britanniában ápol talán a legsikeresebben, mennyire fontosak. A neves konzervatív író, T.S. Eliot segítségével mutat rá, hogy a kultúra „ a legszélesebb értelemben egy közösség vagy nemzet életmódjának az egészére utal és az irányadónak tekintett értékek és normák mellett a tárgyi- technikai örökséget éppúgy magában foglalja, mint a kialakult magatartási mintákat és szokásokat.” (223.o.) Ezeket az értékeket nem lehet negligálni vagy könnyű kézzel cserélgetni modernizáció ürügyén, még ha beléjük is épülnek az új életviszonyok és eszközök által generált viselkedésformák. A konzervativizmus vitatja az értékek relativizálását, keverését. A nemzeti kultúrák tartósságára és nélkülözhetetlenségére figyelmeztet. A multikultúralizmus nem téveszthető össze a multietnicitással – hangsúlyozta legutóbb Schöpflin György (Magyar Nemzet, 2006. május 18.) Ahogyan nem keverhetők az évszázadok alatt kristályosodott nemzeti nyelvek, úgy nem vegyíthetők egymással a kultúrák sem – tesszük mi hozzá. Konzervatív szemszögből a multikultúralitás a nemzetek- etnikumok- vallások békés egymás mellett élését jelenti, a kialakult nemzeti entitások megkérdőjelezése nélkül.
Egedy Gergely fontos munkája a magyar nyelvű politológiai szakirodalom értékes teljesítménye. A szerző a konzervativizmus klasszikus gondolkodói munkásságának teljes körű ismeretében és az angol nyelvű szakirodalomban mutatott naprakész tájékozottsága révén segítheti a hazai politológusok és társadalomkutatók körében a konzervativizmus provinciális megítéléséből való már igencsak esedékes kilábalást.
(Egedy Gergely: Konzervativizmus az ezredfordulón. Magyar Szemle Könyvek. Bp. 2001.)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969