2013. I-VI
 

Gondolatok Kende Péter könyvéről
Kahler Frigyes

Rákosi Mátyás 1945. november 22–én a Magyar Kommunista Párt Központi Vezetősége ülésén kifejtette a katolikus egyház felszámolására irányuló stratégia lényegét. Úgy fogalmazott: „… óvatosan kell dolgozni és nekünk nagyon meg kell nézni, hogyan és milyen formában támadunk”. Ehhez képest a támadások – hangsúlyozta – soha sem az egyház, hanem annak „legreakciósabb” képviselői és intézményei ellen irányuljanak, „ezzel oppozícióba kényszerítve magát az egyházat”. Ennek szellemében már 1946-ban megjelentek a kommunista befolyás alatt álló sajtóban az egyházi iskolákban folyó „összeesküvésekről”, s egyes egyházi személyekről írott gyalázkodó cikkek.
Kende könyve szóról szóra követi Rákosi iránymutatását, beleértve azt a technikát is, amelyben Rákosi intelmeket ad az ÁVO-nak, a Mindszenty-ügyben. Jelesül: mit kell felmutatni ahhoz, hogy a célszemély kellően meggyűlölhető legyen.(„….egy reakciós, korlátolt, szűk látókörű, cinikus politikai kalandornak. A jegyzőkönyvből a magyar dolgozó nép mindenrétege, nemcsak a munkások, újgazdák, a középparasztok, a demokratikus kispolgárok lássák, hogy kicsoda Mindszenthy (sic!), hanem a külföld is. Ezért nemcsak reakciós, fasiszta voltát, hanem korlátozottságát, jellemtelenségét, hazudozásait, elvakultságát is le kell leplezni. Ne felejtsék el, hogy az ügye mesze túlnő a magyar határokon és az egész nemzetközi reakció veresége. Ebből a szempontból dolgozzanak tovább.”)
Mindez transzformálva a „bírákra és ítéletekre”: a Magyarországon kiépült és megerősödött – alkotmányos rend szerinti – harmadik hatalmi ág függetlensége és befolyásolhatatlansága (ez utóbbit Kende is kénytelen elismerni, amikor azt mondja, hogy nincs korrupció a bírói karban). Ez természetesen elzárja azt az utat, amelyen keresztül az egyes érdekcsoportok befolyásuk alá tudják hajtani a bíróságokat. Márpedig a bíróságok befolyás alá vonása globalizált világunkban elsősorban azok érdeke, akik mindent a maguk érdekkörébe akarnak vonni. S persze érdeke a kormányzatoknak is, amelyek időnként pereket vesztenek (a szerző legnagyobb szomorúságára ez időnként a költségvetésnek okoz fejfájást pl. orvosok ügyeleti díja). Ezért kívánatosnak tartja visszatérni a független bíróságok rendszeréről a monolit hatalomhoz, ahol a bíró nem hozhat a költségvetésnek – vagy valamelyik multinak – kellemetlen döntéseket. Ezt így kimondani ma szalonképtelen, ezért jön Fleck Zoltán „reformjavaslata – sommásan: külső embereket a testületbe! Hiszen a bíró a kétszer hét éves értékelési időszak után „kezd elfásulni, tehát, belefárad a monoton, egyhangú ítélkezésbe – éppen eljut oda, hogy soha többé nem értékelik a tevékenységét”. Hogy mennyi időnként kell értékelni egy bíró tevékenységét, azt természetesen másként értékelik a szakemberek. Kende érvelése azonban egész másról szól, hiszen egészen más a forrása. Arra az időre utal, amikor a bírói függetlenség felszámolása bevégeztetett. Riesz István igazságügyminiszter (mielőtt meghalt volna Rákosi börtönében) írta az Igazságügyi Közlöny 1949. évi évfolyamában (606-607 old.): „A hivatásos bíráknak fő hibájuk az , hogy lassan nem hivatásnak fogják fel a bíráskodást, hanem foglalkozásnak. Megszokják és a bíráskodás elbürokratizálódik. Nem érdeklik az ügyek azt a bírót, aki éveken keresztül ugyanazt csinálja.” Íme Kende érvelése, amiből ugyanaz következik, mint ősforrásának megjelenése után: Mindezt ki kell terjeszteni az egész bírói karra, „külső ellenőrzés” alá kell helyezni. Riesz idején ez a kommunista párt ellenőrzése alá helyezést jelentette, amitt részben közvetlenül, részben előbb az ÁVO, majd az ÁVH útján gyakorolt. Vajon mi lehet Kende idején a „külső ellenőrzés”? Voltaképpen mindegy. A lényeg, hogy ne legyen önálló hatalmi ág többé az ítélkezés, hiszen a „külső”ellenőrzés nyit lehetőséget a csoportérdekek érvényesítésére.
Mivel akarja lejáratni Kende a bíróságok tevékenységét? Egyrészt az alkotmányos jogértelmezési tevékenység megkérdőjelezésével, másrészt a konkrét ügyekben tapasztalható, vélt vagy valós hibák abszolútizálásával, s végül a Legfelsőbb Bíróságnak címzett felháborító és igaztalan váddal, miszerint annak ítélkezése „fasisztabarát” lenne. Utóbbiról később.
A jogértelmezés kérdésében Kende furcsa helyzetbe bonyolódik. Nemcsak azért, mert egyrészt fájlalja, hogy nem egységes az ítélkezési gyakorlat (ezt én is fájlalom), másrészt meg azon háborodik fel, hogy a Legfelsőbb Bíróság úgymond milyen „jogtipró módon” teszi közzé az eseti és más döntéseket. Úgy tűnik Kende rómaijogi és jogtörténeti ismeretei igen gyarlóak. Egyébként tudná, hogy a jogértelmezés milyen jelentős szerepet töltött be a római jogban (netán eszébe jutna, mit jelentenek a responsumok), s azt is tudná, hogy a magyar bíróságok modernkori történetét végigkíséri a döntések közzététele: nem jogpótló, de jogértelmezési céllal. (Ezek követése egyébként nem kötelező, s éppen meggyőző erejükben rejlett, hogy a bíróságok és a jogkereső közönség elismerte helyességüket.) Aligha kell sokat beszélni arról, hogy az ítélkezésben az absztrakt jogi normát kell konkrét helyzetben alkalmazni. Az absztrakt norma pedig nem terjedhet ki minden konkrét esetre. (Ezt kísérelte meg az Osztrák Polgári Törvénykönyv 1753-ban, de a 7400 cikkből álló törvénytervezet végül használhatatlannak bizonyult.) Aligha lehet törvényben meghatározni, például hogy súlyos hátrány-e egy hátrány. Így van ez mindenütt a földkerekségen.
A precedens jog rendszerét szembeállítani az írott jog (és a jogot értelmező bírói gyakorlat) rendszerével egyszerűen dilettantizmus. Mint ahogy dilettantizmus egy tételes jogi rendszerben az „alapvető jogelvekből levezetni ítéleteket”, s nem kevésbé az az első és másodfokon bejelentett fellebbezések számából arra következtetni, hogy alsóbb szinten jobb az ítélkezés. Arra nem akar gondolni a szerző, hogy a megyei bíróságok előtt fekvő ügyekben nagyságrendekkel súlyosabb kérdések szerepelnek – büntető ügyekben súlyos évtizedes börtönbüntetések – s a súlyos döntést akkor is megfellebbezi az érintett, ha az mégoly igazságos is?
Ugyanígy használja fel Kende azt az emberemlékezet óta természetes tényt, hogy van a bírói eljárásban jogorvoslati lehetőség – rendes és rendkívüli –, s ezzel élve az ügyek egy részében más a bíróságok álláspontja. Így van ez a kontinentális és az angolszász ítélkezési rendet követő országokban egyaránt. S mint minden emberi tevékenységben, az ítélkezésben is bennerejlik a hibázás lehetősége. Hangsúlyozom, a bíráskodás emberi tevékenység. Ha nem így lenne, már ki is lehetne írni a közbeszerzési pályázatot számítógépekre, amelyek csalhatatlanul ítélnék meg a büntető ügyeket és más jogvitákat. Mindebből aligha lehet a Kende által levont következtetésekre jutni.
Az már nemcsak dilettantizmus, hanem tudatos rosszindulat és az ismerethiány kevercse, hogy egy panasz kapcsán – arra nézve, hogy igaza volt a panaszosnak a bíróság döntésével szemben, maga a szerző személye állíttatik garanciaként(!), az ügyről mi magunk mit sem tudunk – azt állítja: a bíró nem tárgyalhatta volna le annak a peres félnek az ügyét, aki előtte már pert vesztett! Ekkora ostobaságot leírni bizony bátor dolog. Bár a szerző „oknyomozó újságírónak” tartja magát, nem tisztázta magában, hogy milyen szignálási rendszer működik az érintett bíróságon.
Az pedig csak a rosszindulatú lejáratás kategóriájába tartozik, ahogy a magyar bíróság történetében egyedülálló – s büntetőjogi konzekvenciát is maga után vonó – elhíresült mátészalkai esetet úgy állítja be, mint a mai bírósági rendszerből eredő hibát.
A lejáratás kelléktárának leporolt módszere az a végtelenül pökhendi és lekezelő hangnem, ahogy Kende kinyilatkozza a megfellebbezhetetlennek beállított állításait („A mai magyar ítélkezés minőségét ugyanis – szöges ellentétben azzal, amit Lomnici és társai folyamatosan próbálnak elhitetni velünk – éppen az a pár száz nagyon gyönge intellektuális teljesítményt nyújtó bíró határozza meg, aki nem egészen érti, amit mondanak neki, aki az elé kerülő iratokból nem azt a következetést vonja le, ami egyedül lehetséges lenne, aki nem képes alapvető logikai műveletek korrekt elvégzésére – szóval, ostoba ítéleteket hoz.”
A hangnemben megnyilatkozó bolsevik gőg nagyon is ismerős, leginkább Marosán Györgytől. Ő beszélt így pl. a legfőbb ügyészség 1957 elején tartott értekezletén, amikor ledorongolta és kioktatta Kéri József „győrmegyei” ügyészt, amiért az némi törvényességet próbált becsempészni a letartóztatásokba. Kéri József nem maradt sokáig szabadlábon ezt követően. Marosán pedig sorra kinyilatkoztatta, mi a helyes, mit kell csinálni (pl. „…alkotmányos hasfájásokkal jönnek elő” vagy „Lövünk Csepelen, hogy holnap ne sokkal többre kelljen lőni.” Meg: „Ne tessék a levegőt rontani”! stb.)
S mert a „bolsevikok különleges emberek”, a szerző jogosulnak érzi magát arra is, hogy „silány szakmai színvonalúnak” minősítse az ítélkezést Magyarországon. Azt is kinyilatkoztatja, hogy csak Cserni János – aki a szerző szerint „önmagában valószínűtlen jelenség – páni félelmet kelt a vezetőkben: mi lesz, ha a fiatalok a külső kritikusok mellé állnak, s muníciót adnak nekik azzal, hogy elárulják: ténylegesen mi zajlik a mélyben”. A sanda sejtetés – „mi zajlik a mélyben” – legfeljebb az olyan szélsőségesek képzeletében létezik, mint Cserni kolléga. (Zsák a foltját, mondhatnánk!). Vagyunk néhányan, akik több mint 40 éve szolgáljuk a magyar ítélkezést. Ezért tanúsíthatjuk – bár a szerző erre nem igen kíváncsi – a mélyben semmi sötét nem zajlik. A mélyben a fogalmazók tanulnak, hogy felkészüljenek a hivatásukra, s a bírák erejüket megfeszítve dolgoznak (számos gyenge jogszabállyal), hogy az ítélkezés jó színvonalon folytatódjon, a bírósági vezetők pedig teljesítik a törvények által rájuk ruházott kötelességeiket. Ez van a mélyben, s persze azok a mindennapi hibák is, amelyeket mindenekelőtt ki kell javítani (s persze fel lehet nagyítani, sőt torzítani is.
Arról számot adott a szerző, hogy képtelen megérteni (vagy sokkal inkább nem akarja?) – mint ahogy ebből a könyvből is kitetszik – mit is kell érteni a jogegységi határozatokon, s miként működik ez az intézmény. A maga által keltett zavart Kende csak arra használja, hogy egy érvvel több legyen arra nézve, miért is kell szétrobbantani a Legfelsőbb Bíróságot.
Külön mutatvány az a nagy történelemhamisítás, amelynek végén úgy tűnik, hogy a ma ítélkezők jogfolytonosan azokhoz kapcsolódnak, akik felesküdtek Horthyra, Szálasira, Rákosira, Kádárra… „Évtizedeken át rögzültek hát a jog világában azok a társadalmi jellemzők, amelyek temérdek hatása mindmáig erősen él.”
Nem helyeslem, hogy Boda Ilona kolléganő felült a népszavazási kampányban a tribünre a kecskeméti nagygyűlésen. El is marasztalták érte. Vajon akkor is a fejét követelné Kende, ha egy hozzá közel álló párt tribünjén látja? Azt meg végképpen nem értem, hogy a veszprémi elnök, Horváth György miért ne vallhatná magát nemzeti-konzervatív gondolkodásúnak, ami – mint nyilatkozta – „nem jelent pártkötődést”. Számos kollégáról ismert szocialista vagy liberális szimpátiája, ők nem kerültek a szerző feketelistájára. Nem hiányolom, mert becsülöm őket. Csak a Szerző kétmércés lelkéről tennék említést.
Az a kérdés a cinizmus kategóriájába tartozik, amikor Kende megkérdezi, „vontak-e felelősségre bírót ’48–52-es vagy ’57–58-as koncepciós perekben ártatlanul megölt emberek életéért?” Sejtem tudja a választ. S sejtem, emlékszik, mi volt a Zétényi–Takács törvénnyel kapcsolatos álláspontja, amely egyes esetekben erre lehetőséget adott volna, s jól emlékszik, mi volt a Nemzetközi Katonai Bíróság világháború utáni álláspontja a náci bírák felelősségéről.
S ha már itt járunk: eljutottunk a kötet azon részéhez, ami alapvetően e cikk megírására indította a Szerzőt. Ez a Legfelsőbb Bíróság ítélkezési gyakorlata a rendszerváltozást követően a háborús és népellenes bűnök vádjával elítéltek ügyében. Ebben a kérdésben már részletesen kifejtettem az álláspontomat, amely megjelenik abban a levélben, amelyet a szerző – mint skandalumot – betű szerint közöl (344–347. o.). Annyit tett hozzá: No comment. Én is ezt mondom.
A Kristóf-ügyben részletesen kifejtettem mindazt, amit láttam. A tanulmánynak azt a címet adtam: A jogállam válaszol. Úgy tűnik vannak körök Magyarországon, akiknek a jogállam csak addig szükséges, ameddig az ő álláspontjukat osztja, ezen túl inkább Mátyás Miklós álláspontját osztják.
Az aligha vitatható, hogy Kende olyan történelemszemlélet alapján áll, amelyen rég túllépett a tudomány, s amely virágkorában sem a történelmi valóság feltárására, hanem a kommunista diktatúra legitimálására törekedett. S az sem lehet kétséges, hogy nem akarja levonni azokat a következetéseket sem, amelyek a jogállami jogrendszer létéből következnek. Neki ez „fasisztabarát ítélkezés.” Meg sem fordul a fejében, hogy egész másról van szó. Sajnálom.
S még egy megjegyzés: Most került a kezembe egy Kende-interjú: Futószalagon a börtönbe (Hetek, 2007. február 23).Ő a „bűnösség vélelmét” véli megvalósulni a téves ítéletek mögött, majd ezt mondja: „A legfőbb magyarázat a magyar igazságszolgáltatás rengeteg belső megoldatlansága, gyönge színvonala. Jelentős tényező persze annak öröksége is: koncepciós perek, a megtorlások, a rettenetes törvénytelenségek. A jelenlegi bírói vezetők, akik a Legfelsőbb Bíróságon precedensként kezelt ítéleteket hoznak a Kádár-korszakban szocializálódtak és a mentalitásuk abszolút nem változott”. Nos akkor kérdem szerényen, hogyan is lehetnek ezek a bírák akkor fasisztabarátok? Vagy Kende logikájában van valami hiba?
Az idők változásáért Kende elsősorban a Legfelsőbb Bíróságot és a bírák többségét teszi felelőssé.
Az már szót sem érdemel olvasatában, hogy mit mutatnak a statisztika számai. Így az az arány, amely a bíróságokon tárgyalt és elintézett ügyek milliós nagyságrendje és az esetleges „műhibás” ügyek száma között mutatkozik. Ehelyett a rend kedvéért megfeddi Kónya Istvánt, mondván: törvényt sértett, mert bíró létére nyilatkozott (neki és elvbarátainak) a Legfelsőbb Bíróság ítélkezési gyakorlatáról. Magára valamit adó újságíró annyit tudhat: Kónya István a Legfelsőbb Bíróságon sajtószóvivő.
Összefoglalva: Kende könyve egy szélsőbalos csoport törekvéseit kiszolgálva, részben valótlan állításokkal, valós tények torzításával, az ítélkezésre és a bírósági szervezetre tett hamis állításaival arra törekszik, hogy a bíróságokat kivessék az önálló hatalmi ág alkotmányos helyzetéből, és a „külső ellenőrzés” ürügyén egy monolit hatalmi blokk befolyása alá kerüljenek. .
(Kende Péter: Védtelen igazság - Röpirat bírókról, ítéletekről. Budapest, Hibiszkusz Könyvkiadó, 2007. 360 o.)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969