2013. I-VI
 

A „mammonizmus” bírálata: Carlyle
Egedy Gergely

A világunkat a maga képére formáló modern ipari kapitalizmus „szülőhelyén”, a XIX. század első felének Angliájában talán senki sem képviselte ezt a romantikus elemeket sem nélkülöző kapitalizmuskritikát meggyőzőbb erővel, szinte profetikus küldetéstudattal, mint Thomas Carlyle (1795––1881). Örökségének számbavétele ezért még akkor is hasznos lehet a konzervatív gondolkodás iránt érdeklődők számára, ha tudjuk: értékrendjének számos konzervatív eleme ellenére sem lehet őt a politikai konzervativizmus igazi képviselői közé sorolni. (Ezt egyébként ő maga sem tette.) Carlyle mindenekelőtt radikális volt — radikalizmusa azonban nem az akkoriban tipikus utat járta be, vagyis nem a demokrácia maximális mértékű kiszélesítését követelte, hanem olyan tekintélyelvű felfogást vallott, amelyet ugyan sok minden elválasztott a konzervatívok nézeteitől, de sok minden össze is kapcsolta azokkal. Számára az ipari forradalom mindenekelőtt morális jelenség volt, s mint ilyen elsősorban morális választ igényelt; a szociális problémákat morális eredetűnek tartotta, s ezért az erkölcsök megváltoztatását a társadalmi reformok elé helyezte. E tanulmányban nem Carlyle életművének egészével kívánunk foglalkozni, hanem csak a „laissez faire” szemlélete és az ipari kapitalizmus mentalitása felett gyakorolt gyilkos bírálatával, amely kétségkívül sajátos konzervatív látásmódot tükrözött.


(A francia forradalom tanulságai) Írásaiban Carlyle csak az 1820-as évek végén kezdett szociális kérdésekkel foglalkozni, addig kizárólag irodalomkritikai esszéket publikált. (Életrajzíróitól tudjuk, hogy ez irányú érdeklődése jóval hamarabb felébredt. Ez nem is csoda, hiszen családi hátterének köszönhetően igen gyorsan megismerkedhetett az anyagi nélkülözés következményeivel: szegény skót családban született, s csak roppant áldozatok árán tudott továbbtanulni. A jeles konzervatív költőhöz és gondolkodóhoz, Coleridge-hez hasonlóan ő is a német romantika és idealizmus hatása alá került, s az innen nyert érvekre támaszkodva küzdött a kor uralkodó eszmevilága, a liberalizmus ellen. Az idők jeleiben (Signs of the times, 1829) már igen epés véleményt fogalmazott meg korának társadalmáról, amelynek tagjai szerinte egyre inkább lélektelenül, „mechanikusan” cselekednek, mint a fogaskerekek egy gépezetben... Mint ismeretes, az ipari forradalom alapvetően átalakította Anglia társadalmi szerkezetét, és súlyos csapást mért a tradicionális közösségi szerveződésekre: a szociális kapcsolatok organikus voltát hiányolva Carlyle hangsúlyozta, hogy a társadalom nem pusztán egyének összessége, hanem élő egység. (Aligha kell ehhez hozzáfűzni: e gondolat mindig is közel állt a konzervatívokhoz...) Éles társadalombírálata a kontinensen is visszhangra talált: Az idők jelei eljutott Párizsba, ahol Saint-Simon követői nagy lelkesedéssel fogadták, s kapcsolatba léptek a szerzőjével. Bár Goethe arra intette őt, hogy tartsa távol magát e körtől, Carlyle fordította le angolra Saint-Simon legismertebb munkáját, az „utópista szocialista” jelzőt megalapozó Új kereszténységet (Nouveau Christianisme). Nem cövekelhetett le az irodalomkritika mellett, nem maradhatott néma, amikor a körülötte levő világ kezdett felbomlani és szétesni — ezzel magyarázta irodalomkritikusi tevékenységének feladását rendhagyó és furcsa regényében, az önéletrajzi elemekre épülő, s az angliai népszerűséget is meghozó Sartor Resartusban (1836). „Hogyan is énekelhetnénk és festhetnénk, amikor nem hiszünk és nem látunk?” — tette fel a kérdést baráti körének.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969