2013. I-VI
 

A skandináv modell
Michel Hastings

Leninnek tulajdonítják a mondást: „ha Stockholmban győzne a forradalom, az új kormány első lépése az lenne, hogy meghívja vacsorára a nagypolgárság képviselőit, akik rögtön viszonoznák is a meghívást.” Ez a kis vicc persze jóval korábban megszületett, mielőtt „svéd modellről” beszéltek volna. És mégis – ezek szerint – már Lenin rámutatott a skandináv politikai kultúra egyik sajátosságára: a kompromisszumkészségre, a fokozott együttműködési hajlamra, az egymás tiszteletére és a konfliktusoktól való félelemre. Nem nehéz dolog előkeresni néhény sztereotípiát egy adott társadalomról, és így azt a benyomást kelteni magunkról, hogy ismerjük és értjük is azt a társadalmat. A skandináv társadalmak nyilvánvalóan sok hasonlóságot mutatnak egymással. A közösséget a tudományos elemzések többsége alátámasztja. Különböző volt az a történeti folyamat, amelynek végén az öt nemzetállam függetlenné vált, eltérőek voltak az intézményes és politikai mezők. A komparatív megközelítésnek azonban inkább az az értelme, hogy megtalálja a közös jellemzőket, és kevésbé a különbözőségekre koncentrál. Gyakran együtt vizsgálják ezeket az országokat, hogy jobban megkülönböztethessék őket más európai demokráciáktól. A „skandináv modell” kifejezés az, amely – úgy tűnik – véglegesen gyökeret vert ennek a sokszor példaértékűnek ítélt, néhány karakterisztikus vonás köré épülő sorsközösségnek a megnevezésében.
A modellezés éppúgy vizsgálja a pártrendszer sajátosságait, a szociáldemokrata hegemónia képlékenységét, mint a gondoskodó állam egyetemességét és bőkezűségét, vagy annak a demokráciának az eredetiségét, amely demokrácia egyszerre politikai, szociális, gazdasági és etikai. A híres „svéd modelltől” kezdve, melynek szüntelenül hol a végét, hol az újjászületését jövendöltük, a finn információs társadalomig vagy a rugalmasságot a biztonsággal ösztönző dán flexisecurity-ig, az észak-európai országokra mindig a – néha bűvöletünket, máskor elutasításunkat kiváltó újító politikai és társadalmi kísérletek laboratóriumára tekintettünk. Miért és hogyan váltak az észak-európai országok ilyen könnyen modellezhetővé? Honnan ered az északról jövő modellek „termelése” és „fogyasztása”? Kik voltak a kezdeményezői vagy közvetítői ennek a modellező munkának? Vajon az északi országokban létezik-e a különböző modelleknek valamilyen politikai és/vagy szimbolikus célú használata? A közéleti cselekvés szociális és politikai modellben való megjelenítése érzésének vannak-e gyakorlati vagy a közbeszédre gyakorolt hatásai? A modell gondolata az északi demokratikus gyakorlat legitimáló kategóriájává válik-e? Ellenáll-e a konjunkturális hatásoknak a skandináv modell, bizonyítva ezzel plasztikus jellegét, vagy, ellenkezőleg, olyan homogenizáló folyamatnak vagyunk a részesei, amelynek végén egyre nehezebb lesz skandináv modellről beszélni?
És mindenekelőtt felmerül a kérdés: mi is egy modell? Ha választ akarunk adni a fenti kérdésekre, előzőleg meg kell egyeznünk a modell fogalmának értelmezésében, ami – úgy tűnik – kétfajta problémát vet fel.
Egy értelmezési problémát. Vagyis: Mit is értünk modell alatt? A modell fogalmából mindenekelőtt az következik, hogy valamilyen kivételről beszélünk, vagyis egyfajta különbség egyediségéről. A modell valami eredeti dolog, amit eredetisége értékessé és ezért keresetté tesz. Ezenkívül a modell fogalmából következik az ábrázolás gondolata is, vagyis egy olyan egyszerűsített sematikus formáé, amely bonyolult valóságot ábrázol. A modell osztályozási mód és a valóság rendezési formája. És végül a modell fogalma utal a példaszerűség gondolatára is, vagyis ha nem is a teljes, de legalább a részigazságok olyan együttesére, amelyek képesek megtestesíteni értékek, elvek és szokások egy bizonyos együttesét.
És egy formai problémát. Melyek a politikai modellt alkotó összetevők? Mert ehhez kell mindenekelőtt egy bizonyos időtartam. A modellnek ki kell állnia a történelem, az idő próbáját, elég konzisztens és tartós politikai és kognitív mintát kell alkotnia ahhoz, hogy szabályszerűségeket és összefüggéseket fedezhessünk fel benne. El kell végezni azután a szintézist is. Hiszen a modell az esetek többségében egyensúlyt teremtő egymással ellentétes alkotórészekből áll. Eredetisége az ellentétes, sőt egymásnak ellentmondó erők furcsa ötvözetében rejlik. Ez a megkülönböztető jel adja a gyengeségét is. A politikai modellt állandóan az a veszély fenyegeti, hogy szétfeszítik a benne rejlő feszültségek. Emberek kellenek tehát hozzá, akik hisznek benne. A modell soha nem úgy jelenik meg előttünk, mint ami már készen áll, a maga tiszta valóságában. Nem, a modell egy intellektuális és szimbolikus építkezés terméke, és csak az a társadalmi-történelmi ragaszkodás élteti, melynek tárgya. A modell ezért a mítoszhoz és a szociális öntudathoz hasonlítható.
A modellezés úgy jelenik meg tehát, mint a közbeszéd része, a kijelentés egy formája, „olyan értelmezési együttes, amely szimbolikus és kulturális forrásokat szállít a szereplőknek, lehetővé téve ezzel nekik, nemcsak, hogy egy értelmezési hálón keresztül fogják fel a világot, hanem, azt is, hogy mozgósítsák mindazokat az identitásokat, amelyeket ezek a keretek létrehoztak és megformáltak”. A közös koncepciók együtteseként elfogadott domináns diskurzus „keretet” teremt a döntéseknek, és átalakítja a preferenciákat.
A „skandináv modellnek” megvan az az előnye, hogy számos történeti változata van, és ezzel tanúsítja félelmetes alkalmazkodó képességét. (...)A skandináv modell vizsgálata jó alkalom arra, hogy magunkat is szemügyre vegyük a Másik tükrében.
(Revue Internationale de Politique Comparée)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969