2013. I-VI
 

Mitől szenved az euroatlanti civilizáció, avagy Janus egymással szembeforduló arcai
Magyari Beck István

(Két elmélet a kultúra és a közgazdaságtan viszonyáról) Az euró-atlanti kultúra ismét a szakadék szélén táncol. Ebben a történelmi pillanatban a kultúra és a közgazdaság képezi annak a mesterségesen elmélyített szakadéknak ama két szélső partját, amelybe a világ – globalizációnak nevezett – meghódítását célzó kultúra első rohamában belezuhanni készül. A kultúra és a közgazdaság konfliktusainak a problémája tehát korántsem csak egy jól fésült elméleti kérdés, hanem súlyosan gyakorlati is. Ugyanakkor az alaphelyzet elméleti fölvázolása nélkül nem jutunk el gyakorlati megfogalmazásokig. Tehát elmélet-ellenességgel a gyakorlati megoldást tesszük lehetetlenné. Jól tudják ezt azok a bértudósok, akik szeretnék látásunkat egészen odáig szűkíteni, ahol már elvész a teoretikus áttekintés lehetősége. A föntiek alapján megkíséreljük a két Góliát, a kultúra és a gazdaság viszonyára vonatkozó nézetek legtakarékosabb, tehát leginkább a lényegre szorítkozó összefoglalását. Így alapvetően két felfogással találkozunk. Az elsőben a kultúra, a másodikban a gazdaság a tágabb fogalom. Ennek megfelelően az elsőben a gazdaság válik szubkultúrává, a másodikban a kultúra jelentkezik a gazdaság egy sajátos ágazataként. Tegyük áttekinthetőbbé ezeket a viszonyokat megfelelő ábrákkal!
1.Ábra:
Kultúra
Gazdaság

Ábránk világosan jelzi, hogy benne a tágabb halmaz a kultúráé. Hiszen mindent, ami nem természeti síkon determinált, joggal nevezünk kultúrának. Elfogadva e kifejezésnek a műviségre utaló jelentését. A gazdaság ebben a felfogásban szintén kultúra, de annak csak egy sajátos alesete, amit a kultúra körábrájával szemben egy szabályos négyszöggel teszünk érzékelhetővé. Jelesül, a négyszögünk itt – és a továbbiakban is – az oda tartozó folyamatok egzaktságát van hivatva jelezni. Jogos kérdés, hogy minek az egzaktságáról van szó? Mely folyamatok precizitását garantálja a gazdasági megközelítés? Nos, a válaszunk erre nem lehet más, mint a reciprocitás, avagy a kölcsönösség, amely kulturális alaptény, csak a közgazdasági négyszögön kívül nem írható le többé-kevésbé szabályos egyenletekkel. A reciprocitás eredetileg generális – általános – reciprocitás volt, ami azt jelentette, hogy egy közösségben, például egy törzsben, mindenki mindenkinek adott csöppnyi fölöslegéből, így előbb vagy utóbb a közösség tagjai kielégíthették a szükségleteiket, szegényes lehetőségeik szintjén és ellenére. Az antropológiai fejlődés során utóbb ebből alakult ki a reciprocitás egy magasabbrendű, általunk face-to-face reciprocitásnak elnevezett formája. Itt már megfigyelhető, hogy többnyire attól kap az egyed, akinek először ő adott. Ez igen jelentős fejlődés, mert feltételezi az emberi egyéniség megjelenését és észrevételét a kezdetleges csoportokban. Csak jelezni szeretném, hogy a reciprocitásnak ez a fajtája magasabb rendű primátusoknál is előfordul. Azaz, már ott is fejlett individualitással találkozunk. Ugyanakkor feltehetően e másodfajú reciprocitással kezdődhetett a kölcsönösség kulturális alaptényének a kutatása, mert paradox módon e reciprocitás nem rendelkezett eleddig egy, a sajátosságára utaló megnevezéssel és így az utóbb felismert és válogatást nem ismerő reciprocitást kellett speciális névvel ellátni, ami ugyancsak paradox módon a „generális” vagy „általános” lett, ami furcsa név egy differencia specifikára.
A közgazdaságtan feltehetően úgy fejlődött ki, hogy a fönt említett, és a csere tárgyát képező javak egyenlőtlenségét megengedő reciprocitások helyébe azok értékének a méricskélése lépett, nehogy valaki rosszul járjon a csere folyamán. Ha ebből a szempontból tekintek a közgazdaságtanra, egyelőre sikertelen vállalkozásnak kényszerülök azt tekinteni. A maga idejében Jézus nyilván a kereskedelem ilyetén anomáliáinak a tudatában fordult a maguk javát mindenek elébe helyező kufárok ellen, és tért vissza lényegében a generális reciprocitáshoz, az adományok „közgazdaságtanához”, mint az emberi kultúra kezdeti alaptényéhez. A generális reciprocitás azóta is rendszeresen visszatér mint a rokonságok és a szegénységek kultúrája, amelyben nincs semmi meglepő, hiszen az emberiség ezt akkor gyakorolta leginkább, amikor a kulturális fejlődés előfokain a rokonok éltek együtt és úgyszólván mindenki szegény volt. Az sem meglepő, hogy a generális reciprocitás ugyanakkor a jóság kultúrája is. Mert, tudniillik, sikerének egyik titka, hogy érezzük a másik ember igényeit és tőle eredő ellenszolgáltatás nélkül segítünk rajta. Ma a generális reciprocitás a – napjainkra tünedezőben lévő – jóléti társadalmakban és/vagy a jólétben élők között mint az ajándékozás kultúrája él tovább, és, mint mindent, amit a múltunkban értékesnek tartottunk, de már meghaladni véltünk, szabadidős körülmények között, ünnepeinken, amolyan luxusként gyakoroljuk. Az individualizáltabb face to face reciprocitás összefügghetett – mint erre már utaltunk – a személyiség megjelenésével, és egy eleddig alig kutatott ténnyel: az egyén megnevezésének, névadásának a gyakorlatával, illetve e gyakorlat talán prehistorikus kezdeteivel.
Azonban nagy hiba lenne akár a reciprocitást, akár annak egzaktabb formáit csak a közgazdaságban tárgyalt javakra szűkíteni. A nemzetközi szakirodalom ismeri a goods mellett a „bads” fogalmát is. Sajnálatos, hogy ez utóbbira, a hátrányokra, illetve a hátrányok okozásában megjelenő kölcsönösségre vonatkozó találóbb magyar kifejezés a legjobb tudomásunk szerint nem létezik. Holott az emberek nemcsak javakat osztanak egymásnak, hanem károkat is. Főként a történelmükben frusztrált kultúrákban erősödik fel a kölcsönös károkozás, annak akár generalizált, akár face to face formájában. Talán ebből az irányból közelítve a magyar kultúra egyes – sokak által indokoltan nem kedvelt – vonásait, azok eredetére így vethetünk kultúr-antropológiai világosságot. És ha már a javak cseréjének eleddig legfejlettebb – jóllehet egyáltalában nem tökéletes – egzakt formájáról, a közgazdaságtanról szó esett, ugyanezt a kölcsönös precizitást, vagy legalábbis az arra való törekvést a károkozás területén is fellelhetjük a jogrendben. A jogrend eszerint a közgazdaságtan tükörtudománya, amely a csere tárgyán túl abban is különbözik társától, hogy minden olyan reciprocitást határozottan elvet, ami nem méri és szabályozza egzaktan a károkozást és annak kompenzációit. Ezeket ominózusan önbíráskodásoknak nevezi, amelyekre mindazonáltal sor szokott kerülni, minekutána tele vagyunk joghézagokkal. Ráadásul manapság az úgynevezett dereguláció következtében szándékosan alkotott joghézagokkal, amelyek nem egy esetben kreativitássá ütik a merő bűnözést. Lényegében véve, a közgazdaságtan is hasonló kizárólagossági ambíciókkal dolgozik, habár ő is éppen olyan tehetetlen a fekete gazdasággal szemben, mint a jogrend az általános és kölcsönös gyűlölködés és a „szemet szemért, fogat fogért” gyakorlatára nézve. A számos esetben halált is okozni képes, szavakban megjelenő orális agressziót a jogrend még csak megnevezni sem tudja, rajtakapni az orális bűnözőt még kevésbé. Igaz, a pszichológia sem áll a helyzet magaslatán, amikor társadalmilag létfontosságú jelenségek megismeréséről és azonosításáról lenne szó. Korunk kutatói számára jobb választásnak tűnik elbújni a tudóskörök belső konszenzusának áporodott metodológiai melegébe és a tudományos szerénység nevében jelentéktelen tényeket boncolgatni.
Talán érdekes volna utánagondolni annak, hogy általában mitől intoleránsabb a jog az önbíráskodással szemben, mint a közgazdaságtan a jószágok reciprocitásának gyakorlatát tekintve. Ez világossá válik akkor, ha emlékezetünkbe idézzük azt, amit a vérbosszúkról tudunk, és ezt a modern játékelméletek keretei között vesszük szemügyre. A vérbosszú a sérelmek egy hosszú idő óta tiltott leszámolási formája, amely többnyire nem az egyszerű Tit-for-tat, hanem a többszörös viszonzások szabályai szerint indul. A „szemet szemért, fogat fogért” terminológiájában kifejezve, a „mindig többször annyi szemet egy szemért és többször annyi fogat egy fogért” szabályait követi. Ha a felek között egy, nem feltétlenül írásban lefektetett kétszeresség – a legmérsékeltebb többszörösség – a szabály, akkor is a büntetések görbéje óhatatlanul exponenciális formát ölt, és azon a ponton, ahol e görbe átmegy a függőlegesbe, törvényszerűvé válik a „végtelen büntetés” egyetlen pillanatban, ami csak a vélt vagy valódi sérelmet okozó lemészárolása lehet. Ezt követően a viaskodó rokonságok meggyilkolt tagjainak a számában manifesztálódik a vérbosszú így számszerűsített elve, és igen hamar a felek kölcsönös kiirtásával fejeződik be a véres játék. Mivel a javak közgazdasági cseréjében a fölfelé licitálás nem spontán folyamat – jobbára csak különleges esetekben és/vagy szervezett formában, például az árveréseken, banki kamatoknál stb. fordul elő – és nem jár szükségképpen tragédiákkal, az akár egyszerű, akár többszörös Tit-for-tat nem okoz szükségszerűen számottevő gondokat. Ellenben a károkozás – a „bads”-ek – esetén a jogi szabályozás, sőt a leghatározottabb jogi fék hiánya az emberiség gyors kipusztulásához vezetett volna, ezért az önbíráskodásnak hamar véget kellett vetni már az emberi kultúra és civilizáció hajnalán.
Már a múlt század megfordítani vélte a kultúra és a gazdaság közötti viszonyt úgy, ahogy azt második ábránk mutatja.

2.Ábra:

Gazdaság

Kultúra


Ebben a felfogásban a gazdaság a kultúra helyére lép és a kultúrát egyfajta gazdasági ágazatként rendeli maga alá, melyben fogyasztásra szánt élmény- és szenvedély-jószágok termelése és főként fogyasztása zajlik. A kultúra ebben a modellben alapvetően deviáns jelenség, mivel nem mérhető úgy, mint a többi gazdasági tény. Vegyük sorra azt a két problémát, amelyen az új fölfogás szinte azonnal fennakad. Mindenekelőtt igaz-e, hogy a kultúra élmény-, illetve szenvedély-jószág? Ha tudniillik az lenne, akkor ezzel az egész munkatevékenységet kizártuk a kultúrából, vagy ez utóbbit személy- és állapotfüggővé tettük. Személyfüggővé annyiban, hogy vannak munkájukat élménynek tekintő és szenvedéllyel végző emberek és olyanok is, akik közömbösek a munkájuk iránt, vagy gyűlölnek dolgozni. A munka tehát egyeseknél kultúra másoknál nem az. Állapotfüggővé pedig annyiban, hogy dolgozni lendületesen csak a nap bizonyos óráiban tudunk, előtte vagy utána már növekedhet bennünk a kedvetlenség és/vagy a fáradtság. Ha pedig ez igaz, akkor a kultúra élmény-, illetve szenvedély-jószág definíciója oda vezet, hogy a munka például reggel 9 és 11 között kultúra, délután háromkor azonban már nem. Ezen abszurditásokon valamelyest segít Tibor Scitovsky elmélete, de csak újabb abszurditások bevezetése árán. Scitovsky ugyanis nem megy el az egzaltáltságig. Megelégszik azzal, hogy azt állítja: a kultúra az a jószág, amely elűzi életünk unalmát. Scitovsky ezzel – ha öntudatlanul is, de – azonosságjelet tesz az ember és az alacsonyrendű állatok közé. Közismert ugyanis az alacsonyrendű állatok függése a külső ingerhatásoktól. Ha ezek az ingerhatások nem érik őket, belső pszichikus életük szegénysége folytán ezek az élőlények elalszanak. Egyébként is súlyos hiba megtenni a kultúra élvezetét a szabadidős – vagy a kényszer-szabadidős, azaz a munkanélküli – „osztályok” unaloműző foglalatosságának. Ez esetben éppen a középosztályok, a kultúra közismerten legintenzívebb élvezői maradnak ki a kultúrából. Arról nem is beszélve, miszerint a termelés annyira nem tartozik Scitovsky műveiben a kultúrához, hogy még a kulturális javak előállítását sem említi a kulturális jelenségek között. Scitovsky Tibor egyebekben érdekes munkájának kritikáját a jelen sorok írója több munkájában is közreadta, ezért itt nem sok értelme lenne ismétlésekbe bocsátkozni.
A fönti koncepció második alapvető gyengesége a kulturális tények gazdasági mérhetőségével – avagy mérhetetlenségével – áll kapcsolatban, amit az egzaktságára büszke közgazdaságtan megengedhetetlennek tekint. Ebben azonban segít a Marshall-kereszt, mely – mint látni fogjuk – ott is tud árat képezni, ahol értéket nem talál. A Marshall-kereszt lényege a keresleti és a kínálati görbe metszéspontja, ahol az éppen található és a kereslet mértékét jelző érték egybeesik a kínálat értékével. A közgazdaságtan tanításai szerint itt képződik az ár és itt forog leggyorsabban az árucsere. A Marshall-kereszt korántsem új találmány. Inkább csak egy régi gyakorlat új elnevezése. Keresleti és kínálati alapon képeztek árakat és cseréltek árukat már az ókori piacokon is, főként a távolsági kereskedelemben. Azonban már akkor szemet szúrt a rászorulók – rászorultságuk arányában történő – „kifosztása” (fix kínálat esetén a kereslettel együtt nő a termék ára). Ezért nagyon korán elkezdődtek a méltányos árra vonatkozó kezdetleges kutatások. A viszonylag gyors eredmény a termék mögötti munkát jelölte meg az árat megalapozó érték forrásául. Ez a fölfogás már az ókorban megjelent, tartotta magát a középkorban is, végül ezt vitte diadalra az újkori angol puritanizmus, mindenekelőtt Adam Smith munkáiban. Más kérdés, hogy a befektetett munka mérése sem volt több egy kvázi-mérésnél. A munka mennyisége ma sem ragadható meg egzaktul. A nyugati társadalmak posztpuritán korszakaiban a klasszikus gazdasági értékfogalom szemétkosárba kerül. Nemsokára követte őt ugyanoda a munka is. De ez már az indusztriális társadalom haláltáncához tartozó ideológiai talpalávaló, amikor a mechanizáció és az automatizáció – az emberiség e két, talán legnagyobb evolúciós ellenfele, amely mesze meghaladja a mikroorganizmusok és a patkányok ebbéli jelentőségét – lassan kiírtja a legfejlettebb civilizációk népességét.
A munka haldoklása visszahozta alapvető ármeghatározó monopol-szerepébe a kereslet és a kínálat dinamikáját, megtéve ezzel a gazdaság új főszereplőjévé – a munkát végző és azzal értéket létrehozó termelő helyett – a fogyasztót. E pillanattól kezdve objektív értéket még csak közelíteni sem tudunk. Mind a kereslet, mind a kínálat aggregált, ugyanakkor hektikusan változó, instabil szubjektív döntéseken alapszik. E sorok írójának nagy tapasztalatai vannak abban a tekintetben, hogy mennyire nehéz még a legtehetségesebb közgazdász hallgatókkal is megértetni az a priori objektív értékek létezését olyan megközelítések esetén is, amikor az objektivitást nem determinisztikusan, hanem valószínűségelméleti-statisztikai módon tárgyaljuk. Ez a fordulat használható eszközt kínált a közgazdaságba szorított kultúra árának meghatározására, minden axiológiai skrupulus nélkül. A Marshall-kereszt kizárólagos használata esetén két elméleti lehetőség áll rendelkezésünkre: vagy azonosítjuk az árat az értékkel, vagy megállapítjuk az árat annak alapján, hogy igényt tart-e valaki – és hányan vannak az igény tartó „valakik” – egy adott termékre, és az értéket a szubjektív átélések – számunkra közömbös, vagy csak manipulatív szempontból érdekes – világába száműzzük. Úgy tűnik, a közgazdászok többsége eklektikus álláspontot foglal el az adott kérdésben. Talán csak a következetes monetaristák tartanak ki az érték és az ár azonossága mellett. Nem hívén abban a definícióban, amely szerint a pénz minden érték univerzális ekvivalense, a jelen sorok írója számára a Marshall-kereszt csak mint ármeghatározó jöhet számításba, és semmit sem mond a beárazott termék érdemi értékéről. Nemhogy termelői, de még fogyasztói oldalról sem. Viszont nincs az a „francnyavalya”, amit be ne tudna árazni. Beleszámítva a zérus ár lehetőségét is. Amivel megszületett a közgazdasági négyszögbe zárt kultúra összes termékének áruforgalmi kezelhetősége. Elhárult egy bántóan dilettáns kultúra-gazdaságtan elől minden elméleti és gyakorlati akadály, mégpedig úgy, hogy abból is lehet kultúra-közgazdász, aki nem tudja megkülönböztetni a háziméhet a Szépművészeti Múzeumtól.

(Gének a homo oeconomicus szolgálatában) Mindennek következtében szép új világunk nagy kérdése ma nem az, hogyan jött létre a kultúra mint az emberi élet alapjelensége, hanem az, hogy miként született meg a közgazdaságtan, amely egy csapásra emberré tette emberszabású őseinket? Vagyis a közgazdaságtan, amelyet eleddig az emberi viszonyokat alapvetően uraló reciprocitás fejlődésének a csúcsaként tiszteltünk, egyszerre csak tudományból – és tudományos gyakorlatból – az ősember legtermészetesebb gondolkodás- és viselkedésmódjává válik. Ezek után mi sem egyszerűbb, mint megfinanszírozni az erre nézve kedvezőnek ítélt vagy remélt genetikai kutatásokat és megtaláltatni elsőrendű bérkutatókkal a majomember-szabású homo oeconomicust. De mit mond erre egy valóban komoly genetikus, a kettős spirál megalkotóinak egyike? Olvassuk figyelmesen az alábbi, első pillanatra hosszúnak tűnő, de annál izgalmasabb kitételeket James D. Watson legutóbbi művéből! „És ne feledjük, hogy az emberi genomnak csupán a 2 százaléka kódol valamilyen fehérjét, a többi pedig, amit nem túl hízelgő kifejezéssel hulladéknak (junk) szokás nevezni, látszólag funkció nélküli, változó hosszúságú szakaszokat jelent, amelyek jelentős része sokszor ismétlődik a genomban. Még magukban a génekben is rejtőzik nem kevés ’hulladék”. „Génkészletünket tekintve tehát nem vagyunk sokkal összetettebbek egy szerény gyomnövénynél. Még kijózanítóbb a fonálféreggel való összehasonlítás, ..Sok nagyságrend a különbség a két élőlény anatómiai komplexitása között, génünk azonban kétszer annyi sincs, mint a fonálféregnek ………A jelek szerint genetikai hardverünk nem sokkal nagyobb, mint más élőlényeké, mégis sokkal többre képes. ” „Akár azt a kijelentést is meg merném kockáztatni, hogy összefüggés lehet a nagyobb intelligencia és a gének kisebb száma között. Az az érzésem, hogy az ész – vagyis a jól működő idegközpont – komplex működést tesz lehetővé viszonylag kevés génnel (ha a ’kevés’ szónak a 35 000-es számmal összefüggésben egyáltalán van értelme). Agyunk érzékelési és mozgató kapacitása magasan felülmúlja a vak és épp csak araszolni képes fonálféregét, és így sokszorosan többféle viselkedési reakciót tesz lehetővé.”
Ezek az idézetek Watson és Berry úgyszólván legutóbbi művéből vétettek. Mondanivalójuk teljesen világos, még ha azokat némileg árnyékolja is a genetikusok elfogultsága tárgyuk fontossága tekintetében. Mire gondolunk? Nos, arra, hogy több mint valószínű, hogy két százaléknyi ép gén nem képes arra a teljesítményre, amelyet a genetikusok neki tulajdonítanak. Az evolúció – úgy néz ki – eleddig két információs rendszert épített ki, egy korábbit, ami a genom és egy későbbit, ami a központi idegrendszer. Magasabb rendű élőlényeknél az agy. És feltehetően hiába véli úgy a tárgy kiváló ismerője, Watson, hogy ez a kevés ép gén – egyelőre titokzatos, mert fel nem tárt – minőségi fölénye folytán „mégis sokkal többre képes”, azaz irányítani tudja az ember egész viselkedését, inkább valószínűsíthető az emberi agy dominanciája. Azé az emberi agyé, amely, képletesen szólva, inkább a kultúra – illetve a kultúra teremtésének és közvetítésének a – szerve, semmint a biológikumé. A fenti három idézet közül a harmadik világosan utal a genom és a központi idegrendszer között fennálló negatív korrelációra. Eszerint bennünket döntő módon a kultúra irányít a központi idegrendszerünkön keresztül. A génre viszonylag kevés feladat jut, amit – feltételezéseink szerint – a genom ’hulladékai’ között épen maradt 2 százaléknyi egészséges gén lát el. Mihály Csíkszentmihályi is úgy nyilatkozik, mint aki a gén és az agy viszonyát nem Watson és Berry szellemében, de e kutatók tárgyi eredményeinek megfelelően láttamozza.
De fölmerül a kérdés, hogyan keletkeztek a genom ’hulladékai’? Ezúttal is Watson és Berry könyvében találjuk a feltehető választ (jóllehet az általunk szorgalmazott értelmezést a gén mindenhatóságát hittételként kezelő genetikusok még csak nem is közelítik): „E munka általános tanulsága – írják – az, hogy a genetikai információ szerveződése hierarchikus. Nüsslein-Volhard és Wiesshaus felismerte, hogy mutánsaik némelyikén kiterjedtebb, másokon kisebb részekre korlátozódó hatások jelentkeznek. Ebből nagyon helyesen arra következtettek, hogy az általánosabb hatású gének az egyedfejlődés korábbi szakaszában lépnek működésbe – vagyis a génkapcsolási hierarchiában magasabb szinten állnak –, a szűkebb hatást kifejtő gének pedig később. Transzkripciós faktorok kaszkádjára bukkantak, melyek révén bizonyos gének más géneket hoznak működésbe, azok ismét másokat és így tovább. Úgy tetszik, a gének bekapcsolásának e hierarchikus rendjében rejlik a komplex szervezetek kialakulásának titka. Egy gén, amely egy adott biológiai építőkövet hoz létre, önmagában csupán építőkövek halmazát képes előállítani, egy megfelelően koordinált rendszer részeként viszont falakat, a falakból pedig egész épületeket alkothat.” A rejtély titka az lehet, amire rájőve Sigmund Freud az emberi szexualitás-kutatásaival évtizedekkel megelőzte a korszerű biológiai deprivációs kísérleteket. Hogy tudniillik, a használaton kívülre helyezett biológiai funkció és anatómiai szerkezet irreverzibilisen eltűnik és/vagy elsorvad. Minekutána az ember elődjét egy katasztrófa – az ősök életadó környezetének, az erdős vidékeknek elsztyeppésedése (a steppe szó kapcsolatban áll a step = lép, lépés szavakkal, amely akcióra „a földre szállt” előember kényszerült) – tette emberré, és e katasztrófa lezajlása gyorsabb volt, mint azok a mutációs változások, amelyek szükségesek lettek volna egy, az új környezethez jól alkalmazkodott faj megjelenéséhez, az előembernek erősen fékeznie kellett természetes ösztönei kielégítését. Ez vezethetett el a részletekbe is menő genetikai programjának föladásához, melynek eredményeit a genom hulladékai jelezhetik. Erre is alkalmas lehetett a genom – fenti idézetben említett – hierarchikus szerkezete, ahol az általánosabb hatású gének elvégezhették bizonyos szűkebb hatásúak fékezését, majd teljes kikapcsolásukat. Hierarchikus felépítése révén a genom mégiscsak nem egy zárt dogmatikus, hanem egy flexibilis és tanulni képes rendszerként mutatkozik be.
Az anyatermészetet tökéletes gépezetnek ábrázoló elméletek is léket kapnak a korszerű genetikai kutatások megfelelő – vagy annak remélt – értelmezésében. Erre utal az alábbi idézet, amely jelzi, hogy génhulladékokkal jószerével más állatfajok is rendelkeznek: „Az emberi gének megkeresését – mondják a már többször idézett szerzők – a gömbhal genom vázlatos szerkezetének megismerése is megkönnyítette. ….Ennek a halnak a genomja körülbelül kilenced akkora, mint az emberé, és sokkal kevesebb benne a hulladék; a genom mintegy harmadrészben kódoló szakaszokból áll.” Ebből az idézetből számunkra az a fontos, hogy egy viszonylag jól alkalmazkodott állat sem alkalmazkodott tökéletesen. Ő is kényszerül használni a deprivációt – amit embernél az etika terminus technicusaival élve lemondásnak nevezünk – a túlélés céljából. Más szavakkal, nemcsak az ember nem csupán egy géngép – miként őt az úgynevezett evolúciós pszichológia vagy szociobiológia szereti nevezni –, de még a legegyszerűbb állatokra is problematikus lehet e jellemzés kiterjesztése. Ha genetikus lennék, javasolnám a genomnak a „gén/hulladék” arányából kiszámolni egy faj életrevalóságának indexét és megjósolni biológiai karrierjének, vagy túlélésének perspektíváit, természetesen az ép gének mennyisége arányában, ami természetesen csak változatlannak tekintett környezet esetén érvényes. E szemlélet szerint az ember a katonai repülésben jól ismert halálkanyart tette meg evolúciója során, amikor a genetikai zuhanásból átkapcsolt a felfelé tartó kulturális fejlődésre, ami az utolsó pillanatban megmentette őt a katasztrófával fenyegető becsapódástól.
Gondolatmenetünknek ezen a szakaszán immár határozottabban föl kell tennünk az alábbi kérdést: vajon lehetséges-e a reciprocitás legfejlettebb formáját – a tudományos szintű közgazdaságtant és az annak megfelelő társadalmi gyakorlatot – levezetni az emberi genom 98 százaléknyi hulladékából (junk) és két százaléknyi egészséges génállományából? Valóban létezik-e az ember, állítólag csak géneken alapuló természetének tökéletesen megfelelő társadalom, amit elérve, a történelem is véget ér? Vagy ha ilyesmi mégiscsak lehetséges volna, az nem a 98 százaléknyi génhulladék által determinált szociális szemét lenne maga is? Nem inkább a Standard Social Science Theories híveinek kell-e igazat adnunk akkor, amikor ők – Hobbes és Rousseau szellemében – a különféle társadalmi rendszereket döntések és megállapodások eredményeinek tekintik úgy, hogy bár megengedik ez utóbbiak implicit formáit, de azzal, hogy mindinkább törekedni célszerű e döntések és megállapodások explicit szerződésekké fejlesztésére, a megfelelő intézményrendszerek segítségével? Ami talán az egyetlen út, melyen járva elkerülhetjük az újkori ideológiák újabban legszentebbé avatott válfajának, a szociál-, de még inkább az univerzális darwinizmusnak mérgező gyümölcsét, az egyetemes felfordulást? Ez intellektualizmus? Igen, mert az ember vagy intellektuális, vagy egyszerűen egy senki.

(A teoretikus szín és a tényszerű való) A föntiekben a kultúrára és a gazdaságra vonatkozóan két, tisztán elméleti koncepciót mutattunk be, amelyek – mint afféle ideáltípusok – kelnek birokra egymás ellen az érvényesülésért. A mindkét oldalon felhalmozódó szakemberek számára hidegrázó tét nem kisebb, mint a kulcspozíció birtoklása. Ha a kultúra a tágabb fogalom, ő tartalmazhatja – mindig magára jellemzően átalakítva, átdolgozva – a közgazdaságot. Amennyiben a közgazdaság válik átfogóbbá, ő rendelheti maga alá a neki megfelelően sajátossá tett kultúrát. De mi a helyzet a „rideg való”-val? Hogy áll ez a – most valljuk be: több évszázados, vagy akár évezredes – küzdelem és miként ábrázolható a frontvonalak tartóssá merevedett állása? Végül, milyen stratégiák szellemében folynak az említett harcok? Nos, az előzőekhez hasonlóan itt is fölvázoljuk az érvényesnek tűnő fogalomtérképet.

3. Ábra:
Kultúra 1.

Gazdaság
Kultúra 2.

A 3. Ábra világosan jelzi, hogy a való életben sikerült a kultúrát „Kultúra 1-re” és „Kultúra 2-re” bontani. A Kultúra 1. megmaradt egyetemes alapfogalomnak, amelyhez képest a közgazdaság alrendszer. Megjelent azonban ebben az alrendszerben a Kultúra 2. mint élmény- és/vagy szenvedély-jószág. A kulturális rosszról (bads) is kell majd említést tennünk az adott keretek között. Azaz a kultúra fogalma megkettőződött (avagy a bads-ekkel együtt számolva – megnégyszereződött).
Megismételjük: annak ellenére, hogy mindezen viszonyokat mint jelent írjuk le, a történelmi tapasztalatnak megfelelően általában ezen viszonyok jellemezték a két szféra kapcsolatát. Ami ellenben új tény – tehát már a jelen –, az a közgazdaságtannak hovatovább a joggal összemérhető intoleranciája minden rajta kívül maradó emberi, társadalmi jelenséggel és életszférával szemben. Ezért azután a homo oeconomicus kettős stratégiát alkalmaz: egyet magához képest kifelé, a nagy kultúra irányában, és egy másikat befelé, a kis kultúra irányában. Az első – tág – kultúrát egyszerűen figyelmen kívül hagyja. Mintegy „leírja”. Ami a közgazdász részéről annyit jelent, hogy egy fillért sem fordít rá. Vagy ha fordít, akkor igyekszik olyan, modernizációnak és reformoknak nevezett – nem ötéves, hanem szíve és türelmetlensége szerint öt hónapos, hetes, napos stb. – tervekkel előállni, amelyek megszüntetnék a gazdaságilag egyelőre nem mérhető, és ezért – de csakis ezért – ráfizetésesnek nyilvánított kultúra támogatását. A második – szűk – kultúrát viszont monetarizálni törekszik a „Marshall-keresztesek” hódító hadjárataival: azaz, mint korábban mondottuk, árat képez rá, anélkül, hogy megadná annak érték-alapját, akár a munka, akár a fogyasztás oldaláról. E kettős föllépéssel reméli a nagy kultúrát mintegy átpumpálni, átszivattyúzni a kicsibe, és így elérni a második számú ábránkkal jelzett, neki ideálisnak tűnő viszonyokat. Itt azonban meg kell állnunk egy percre. Szögezzük le, hogy tanulmányunk – minden sajátosnak mondható, helyenként éles retorikája ellenére – nem ökonómiaellenes. Ökonómiaellenes viszont az az ökonómiai szellem és gyakorlat, amiről néhány sorral feljebb írtunk. Igazi ökonómia-párti szellem és gyakorlat az ökonómia részéről e tudomány és praxis olyan fejlesztése lenne, amely számot vet a kulturális reálfolyamatokkal és úgy terjeszt ki rá újonnan kifejlesztett, a nagy kultúra számára immáron megfelelővé tett mérési és kezelési eljárásokat. Ha egyáltalában ez elvileg és gyakorlatilag lehetséges. Ha tudniillik, nemcsak egy merő álom – hogy ne mondjam: agyrém – minden emberinek és társadalminak egzakt közgazdaságtani számbavétele, akkor a közgazdaságtudomány amúgy is mindenképpen el fog jutni eddig az állapotig. Csak mivel e tudomány a kultúra-gazdaságtani alfejezetét nem elmélyült gondolkodással kezdte kimunkálni, hanem ehelyett – leszámítva néhány gondolkodást mímelő ideologikus irományt – többnyire felelőtlen és hozzá nem értő kísérleteket folytat a gyakorlattal, ahhoz, hogy észre térjen, előbb bele kell buknia tudományhoz nem illő, kapkodásnak számító gyakorlatába, és majd csak ezután kényszerül rá a megspórolt előkészítő munka pótlására. Ezért e sorok írójából éppen hogy nem az ökonómia-ellenesség, hanem az ökonómia indokolt féltése szól. Mert, tudniillik, ha az itt említett bukás bekövetkezik, az olyan megrázó lehet a közgazdaságtanra nézve, ami akár egy tetemes időszakra morálisan – esetleg még jogilag – is betilt minden haszonmaximalizációs célú elméletet és gyakorlatot. Oda lesz – legalábbis erre a periódusra – az emberiség egyik legnagyobb vívmánya, az egzakt csere tudománya és praxisa. Érdekes volna ebből a szempontból áttanulmányozni az ókori piacgazdaságok jó részének önpusztító ochlokráciába süllyedését. Hátha volna mit tanulni belőle.
Mielőtt továbblépnénk az adott kérdésben, egy rövid kitérő erejéig szemügyre vesszük azt a ma létező ideológiai körképet, amely a jelen társadalom tagjai között fönnálló különbségeket próbálja törölni abból a célból, hogy elfogadtassa velünk az esélyegyenlőség hibátlan megvalósulását. Azaz, éppen úgy azonosít mindnyájunkat, ahogy a kultúrát is beledöngöli a gazdaságba, tagadva annak mindent átfogó, központi helyét emberi világunkban. Nos, ami az embert illeti, a szóban forgó ideológia legalább három szempontból végzi el a mondott nivellációt. Először az emberi tőke elmélete révén, amely mindnyájunkat tőketulajdonossá nyilvánít azon az alapon, hogy mind rendelkezünk valamilyen tőkének bejelenthető készséggel, és a baj egy minket terhelő felelősség lehet csak, az jelesül, hogy nem fektettük be jól ezt a tőkénket. A másik nivelláció mindnyájunk vállalkozókénti definiálása. Ez egy újabb tétel az esélyegyenlőség megvalósulásának bizonyítására. Mind valaminek az eladásából élünk – szól a bölcselem. Ha tehát nem sikerül az üzlet, ismét csak bennünket terhel a felelősség. A nivellálás harmadik tétele nem mondatik, inkább mutattatik. Itt a rendre bűnügyi sztorikká redukált média-hiradókra kell gondolnunk, amelyekből – lévén ezek alapvető mondanivalója a hétköznapi ember elterjedten kriminális természete – szinte semmit sem tudunk meg a világon zajló folyamatokról. De miért szorul olyan aggályos bizonyításra a kriminalitás mindennapossága, amit – ha nem lenne – föl kellene idézni? Élünk a gyanúperrel, hogy ez valahol összefügghet azzal a kriminalitástól sem mentes privatizációs gyakorlattal, amely a közvagyon pénz nélküli elsajátításával történt, nem lévén e kis hazának pénzes tőkésosztálya a privatizáció meghirdetésének pillanatában. Ezt a privatizációt csak úgy lehet mentegetni erkölcsileg, ha minél több emberben – lehetőleg mindenkiben – fölfedezzük a bűnözőt. Az a kép tehát, miszerint mindnyájan tőkével rendelkező vállalkozók vagyunk, akik esetenként erkölcsi botlásokat követnek el, tagadja társadalmunk belső rétegződését és csak annyit enged meg, hogy vannak ügyes és erős emberek, akik tudnak élni a lehetőségekkel. A többi pedig vessen magára! És most pedig vissza a kultúra problémájához!
Hogy még világosabban lássuk, mivel is húzott újjat korunk – már eddig is számtalanszor újramelegített és forrásig izzított – piacgazdasága, szólnunk kell a kultúra jelentőségéről az antropogenézisben. Ehhez azonban egy időre el kell tekintenünk a kultúra csereértékétől, amelyre számos „kultúra-közgazdász” a kultúrát redukálná, és látótérbe kell hoznunk a kultúra használati értékét, amely egyelőre csak esetenként engedi meg az adekvát monetáris expressziót. Nos, jó okunk van kimondani, hogy kultúra nélkül nem lehetséges emberi élet. Amikor az indiánok kultúráját európai telepesek az amerikai kontinensen fölszámolták, az indiánok a kihalás állapotának szélére kerültek. Ugyanez történik ma az európai fehér emberrel, nota bene, irigylésre méltó gazdaságközpontú civilizációján belül. Igaz, étel nélkül sem tudunk megmaradni, de az étel használati értékét hála istennek már megtanultuk felbecsülni a gazdaságban. Ezért nem fenyeget az élelmiszerüzletek nyakra-főre való bezárása az élelmiszerek értéktelenségének nagyképű konstatálása okán. Az étel fontossága mindenki előtt nyilvánvaló. De mi a helyzet a kultúrával? Az egész probléma érdekessége abban rejlik, hogy az étel maga is kultúra. Ámde amit a tudatlan mindezek ellenére kultúrának szeret fitymálni, az éppen az egyetemes kultúra ama sajátos része, amely annyira bonyolult, hogy egyelőre nincs megbízható értékmérőnk rá nézve. Az ember morális tartása, érzelmi fegyelmezettsége, szellemi és tárgyi rendszeretete, esztétikai érzéke, mentális nyitottsága, tanulókészsége, humanizmusa, kompetenciái, pszichológiai egészsége, jövőbe vetett hite, udvariassága, méltányossága, hajlama a szolidaritásra és együttérzésre, belső harmóniája, hazaszeretete, konstruktivitása stb. – hogy csak néhányat említsünk a számtalanból – mind, mind a kultúra olyan elemei, amelyeket ugyan nem vásárolhatunk meg a piacon szép csomagolásban meghatározott, jól indokolható árakon, viszont nélkülük emberi élet nincs. Ezek után, ha csak az maradhat meg a kultúrából, ami könnyen beárazható, akkor egy ilyen megszorítás végeredményben tömegkatasztrófához vezet. Az élenjáró euroatlanti civilizációban erre a fejleményre nézvést már pontos adatok jelzik a félreérthetetlen bajt: „Az elöregedési arány megfelel a ’termékenység-utáni’ (ötven év feletti felnőttek) és a ’termékenység-előtti’ kor (húsz év alatti fiatalok) hányadosának. Ennek az aránynak az átlaga a 15-ök Európájában 1,5 volt. Ha országonként nézzük az adatokat, akkor azt tapasztaljuk, hogy például Olaszország (1,85) és Németország (1,7) fölötte, Franciaország (1,28) alatta volt az európai átlagnak. Másképpen fogalmazva, a 15-ök Európájában az idősek száma 50%-al meghaladta a fiatalok számát, azaz két idős felnőtt jutott egy fiatalra.” Ugyanebből a tanulmányból megtudjuk, hogy az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Társulás 0,74, Kína 0,58, India 0,34, a muzulmán országok pedig 0,22 hányadosokkal képviseltetik magukat a statisztikában. Mivel a 15-ök Európája hovatovább a múlté, és az európai szociális és szociálpszichológiai légkör azóta is jelentősen romlott, a fenti számok mai megfelelői Európára nézve bizonyára sokkal borúsabb képet mutatnak, mint az idézettek. Felmerül a kérdés, mennyire lehet vonzó globalizációs szempontból egy olyan civilizáció, amely gátlástalanul fölfalja a saját gyermekeit. Hacsak nem cél az emberiség népességének csökkentése bármi áron és azonnal. Mert akkor a kultúra elpusztítása valóban hatékony fegyver. És ha e piszkos munkát a gazdaság végzi el, akkor nem legelső klasszikus művének, Adam Smith könyvének szellemében őrködik „A nemzetek jóléte” felett, hanem gyilkos fegyverként kerül használatba.
Az előző bekezdés utolsó mondata úgy hangzik, akár egy végszó. Azonban a szerzőnek még van mondanivalója. Mindenekelőtt a kulturális rosszról (bads), amennyiben legkönnyebben a káros kultúrtermékek szivattyúzhatóak át a nagy kultúrából a 3. ábránk szerinti kis kultúrába. A szűrő – az élmény- és a szenvedély-jószág differencia specifikája. Ami meg tud felelni e kritériumoknak, az könnyen válhat köznapi árúvá a mai monetáris mérések nem túl magas színvonalán. Ugyanis az emberek – különösen a nehéz és kilátástalanság állapotába zuhanó társadalmakban – többnyire élményekbe és szenvedélyekbe menekülnek az értelem világunkról alkotott viszonylag tiszta képe elől. Ezért a „rideg valót” és annak legalább részleges megoldását – illetve e megoldás igényét – bemutató kultúrtermékeket széles ívben elkerülik. Lásd a civilizációnk globalizálódásával globalizálódó kábítószer-fogyasztást. A silány fércművek kínálatát is könnyű szabályozni, mert ezek nem kötődnek a tehetség megjelenésének és működésének a társadalom méhében gyökeredző törvényszerűségeihez. Egy teremnyi gyűrött újságpapírból ma már bárki „alkothat” műremeknek kikiáltott dimbes-dombos hulladékfelületet, anélkül, hogy akár a nevét le tudná írni. Így tehát mind a kereslet, mind a kínálat oldaláról könnyen elháríthatók a kiskultúrába betörő gondolkodási sablonok útját eleddig elálló szellemi védművek. Arról már nem is beszélve, hogy a fércművek kultuszához egy másik trükk is hozzájárul. Jelesül a nagykultúra hátországára a kiskultúrán keresztül mért csapások. Történik ez a már ál- vagy kvázimérésekkel domesztikált kiskultúrát mindazonáltal érő könyvelői fanyalgás révén. Mert a kiskultúra eladhatóságának efemer problémáin rágódó könyvelő, bár tartalmában a kiskultúráról beszél, de szóhasználatilag úgy, hogy azt üti, ám elvében a nagykultúrát éri a csapás. Nagy László jövőnket féltő költeményei időszerűbbek, mint valaha.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969