2013. I-VI
 

Székelyek és tarsolyok (2.rész)
Szöllősy Kálmán

(Bolgár hatás és Etelköz) Egyetértőleg idézhetjük Fodor Istvánt: „a régészettudomány mai színvonalán már anakronisztikus az a – sajnos ma sem ritka eljárás, amikor a régészeti leletek a történeti jellegű [esetünkben nyelvészeti] művekben csupán díszítő illusztrációként szerepelnek.” Azzal sem nehéz azonosulni, hogy „nem tarthat igényt létjogosultságra semmiféle olyan elmélet, amely régészeti adatokkal nem támasztható alá. Nem élhetett… valamely nép – legalábbis huzamosabb ideig – olyan helyen, ahol nem hagyott régészeti nyomokat…” Habár Fodor itt a késői avarok fennmaradásának bonyodalmairól beszél, nyugodtan kiterjeszthetjük a honfoglalásnál (akár sokkal) korábbi magyarságra is, bárhol is legyen.
Fodor időt szeretne nyerni a rendkívül fontos bolgár–magyar kapcsolatok számára, csakhogy egy fenékkel kellene két lovat megülni. A honfoglaló magyarokéhoz a volgai bolgár emlékanyag tényleg hasonlít, ami szerinte alapot ad a két népesség tartós történeti kapcsolatának föltevésére. Csak hát ez a bolgárság „észak felé húzódva a 750-es évek körül telepedett meg a Volga és a Káma egybeszakadásának vidékén” , mely időpont fölismerése romba döntött minden ennél korábbi utaló teóriát, mely a volgai bolgároknak nagyobb szerepet tulajdonított a magyarok „kikupálásában”. Amennyiben a magyarság jóval tovább maradt, és csak a IX. század közepén indult meg a Volga–Káma vidékéről, akkor viszont nem tölthetett huzamosabb időt a Don–Dnyeper vidékén, amit meg a honfoglalás kori korongok előzményei, vagy veretes tarsolyaink párhuzamai és bolgár-török jövevényszavaink a szaltovói műveltség területén élő, a kazár kaganátus kereteibe tartozó doni bolgárokkal fennállott tartós kapcsolatunkat igazolják.
Csak „kötéltánc”, hogy „Az ősmagyarság jelentős (nagyobbik) része a 8. század közepe körül hagyta el baskíriai hazáját, valószínűleg a …volgai bolgárok nyomására. A Don-Donyec-Azovi-tenger vidékére költöztek, a kazár kaganátus területére. Innen 850 körül nyugatabbra, a Dnyeper és Dnyeszter közti Etelközbe tették át szálláshelyüket, majd 895-ben foglalták el végleges hazájukat, a Kárpát-medencét.” A volgai bolgár hatásokra nem maradna semmi idő, az összes többire is csak szűk 150 év. De bármennyi lenne is, túlságosan késő. Érzi Fodor is, legutóbbi cikkében nem ok nélkül bizonygatja a régészet primátusát, avégett, hogy el lehessen nyomni Gombocz Zoltán máig érvényes, az időrendet érintő sarkalatos nyelvészeti érveit: „a keleti bolgárok nyelve nemcsak a magyarra, hanem a… mordvinra, a cseremiszre és a permi nyelvekre is hatást gyakorolt. /…/ Mivel mármost a magyar nyelv honfoglalás előtti török elemeinek csuvasos csoportjában egy lényegében őstörök jellegű bolgár nyelvalak tükröződik, ellenben a többi fgr. nyelv bolgár jövevényszavai egy kevésbé régies jellegű, legtöbb hangsajátságában már a mai csuvasra emlékeztető bolgár nyelvjárást tükröztetnek vissza, ezt az ellentmondást csak úgy oszlathatjuk el, ha feltesszük, hogy a magyar-bolgár érintkezés évszázadokkal megelőzte a bolgár–mordvin, bolgár–cseremisz ill. –permi érintkezések korát…” (Kiem. tőlem, Sz. K.)
Kinek révén érhette hát a magyarokat e korai hatás? Terjedelmes vita kerekedett, a kérdések vastagabbja, hogy hol és főleg mikor? Régészeti párhuzamok fölfedezése bármennyire hasznos, ha az időrend nem megfelelő, álságos azzal érvelni, hogy bolgár-török jövevényszavaink történeti hátterét a volgai bulgáriai és don-dnyeperi régészeti leletek töltik meg élettel. A jelölt tárgyak nyilván nem sokat változtak, ám a szavak (hangalakja, azaz a jelölő) viszont nagyon is. Ettől nem lehet nagyvonalúan eltekintve csak az átadók kilétén, vagy a helyszínen vitatkozni. Későbbi (tehát fiatalabb) bolgár-török jövevényszavak bárhol, akár a Kárpát-medencében is átvehetők, ám semmilyen módszer segítségével nem térhetünk vissza Volgai Bulgáriához, vagy azt követő bármely területhez, lévén hogy a korábbi hangalakú, már nem létező szavak utólag nem vehetők át. Miután – bolgárok híján - a Közép-Volga vidékén már nem kerülhettek nyelvünkbe, csakis egy jóval korábbi helyszínről és időpontról lehet szó.
Az Urál-Volga vidéki finnugor népek régészeti leleteinek folytonosságával ellentétben a miénk ott sem vezet vissza 500 vagy 1000 évre. A Kárpát-medencebeli folytonosság visszafelé kérdésesebb, inkább csak párhuzamok vannak, amiből egyaránt juthatunk optimista vagy pesszimista konklúzióra. Fodor szerint „régészeti anyagunk ma már nagy bizonyossággal követhető visszafelé a dél-oroszországi területeken át egészen a Középső-Volga vidéki Magna Hungariáig.” Bálint viszont eljut a leletpárhuzamok összefüggésének, sőt etnikai azonosíthatóságának végletes tagadásáig, valamint hogy a magyarok a Kárpát-medencében gyökeresen új kultúrát hoztak létre, ezért a leletek párhuzamait fölösleges keresgélni. 1996-ban Róna-Tas András is sommásan sikertelennek minősítette a keleti párhuzamok kutatását. „Sajnos a magyar törzsek számára a régészeti térképeken eddig még nem akadt hely.” – írta le rezignáltan, már ezt jóval megelőzően Erdélyi István, nála viszont a szomorúság nem elvi természetű. Fodor – Kürti Bélára is hivatkozva - tagadja, hogy ilyen radikális és hirtelen váltás egyáltalán lehetséges, a honfoglalók nyilván nem úgy jöttek be, hogy mindenüket elhajigálták valami „történelmi ördög” csábítására.
Tény, hogy a leletek időrendileg is rendezett sora valamiért nem hozható össze. Tudományos csodálatunkra viszont aligha méltó a hiányzó régészeti leletek helyettesítése magyarázkodással, miszerint az uráli népek többségének normális társadalmi és gazdasági fejlődése megrekedt, a magyaroké nem, ezért kell elfogadnunk, hogy a kitapinthatatlan magyarok kvázi köztük voltak. Csak annyit lenne szabad mondani, hogy régészetileg az Urál-Volga környékén a magyarok legföljebb ha párszáz évig követhetők, arra pedig nem tudunk következtetni, hogy korábban hol tanyáztak. De vajon az-e a hiba oka, hogy a folytonosság meg-megszakadt, vagy inkább hogy hibásan értelmeztünk valamit? Az utóbbi sem esélytelen. Fölüthette volna fejét a gyanú, a magyar nyelvben ugyanis együtt élnek olyan életföldrajzi értékű szavak, melyek egy része csak északon honos fajokra utal, más részét pedig csak délen szerezhettük be. Vékony Gábor az északit, Gombocz Zoltán – Zichy István nyomán - a délit favorizálta. Ha mindezt egyetlen népesség szökdécselésével akarjuk kimagyarázni, akkor részint nevetségessé válunk, részint még így is csapdába esünk, ekkora vándorlások során az útiránytól függően vagy az északit vagy a délit el kellett volna felejteni, lévén már nem jelölt semmit. Egyetlen egyszerű és normális magyarázat marad – ennyi pontosan elég! -, nem pontosan ugyanannak a népességnek hozománya az egyik, mint a másik.
Vajon az innen-onnan összegyűjtögetett sajátságok, valamint a Volgai Bulgáriától a Kárpát-medencéig tartó vándorlás tér-idő rendszere alapján a teljes magyarságot kell keresnünk, s azt kérni számon, amit az általában vett magyarságról tudunk vagy tudni vélünk? Érzékcsalódást okoz, hogy a kutatók többsége különös vonzalmat érez egy-egy nép tömbszerű egysége, s maradéktalan elvándorlásai iránt. A magyarok pl. hol itt legyenek, hol ott, de semmiképp se legyenek egyszerre több helyen! Pedig a mordvinok két – erza és moksa – ágból állnak, az obi-ugorok vogulokra és osztjákokra, a szamojédek ennél is számosabb északi és déli népre bomlottak, csak a magyaroknak lenne tilos? Ugyan miért? Miközben magunk is számolunk székelyekkel, csángókkal, palócokkal? Lehettek akár távol, vagy akár – és ez különösen fontos – akár több helyszínen is! Fölismerését igazából a nyelvészeti családfaelméletre épülő őstörténet hagyományai akadályozzák. Mintha az obi-ugoroktól csak a honfoglalás küszöbén, a 700-as években szakadhattunk volna el, ahogy hajdan Hunfalvy Pál hitte. Ennyire rövid idő tényleg kevésnek tűnik szétvándorlásra, eltérő irányú kulturális fejlődésre, több magyar etnikum létrejöttére, ezért aztán a magyarságot nem is csupán egyetlen tömbben, hanem rendre „finnugor nyelvrokonai” szomszédságában, a „megfelelő” őshazát az Urál közelében, Julianus útja óta Baskíriában ill. a Középső-Volga vidékén keresték. Elkülönülésre pedig bőséggel volt idő, az obi-ugor nyelveket a miénktől még a családfaelmélet alapján sem 200, hanem legkevesebb 1500 évnyi szakadék választotta el már a honfoglalás korában. Hasznosabb lenne megbarátkozni a gondolattal, hogy a magyarságnak nem kellett szükségképp egy tömbben élnie és vándorolgatnia. Ha a történetek nem egymást követők, hanem párhuzamosak, akkor seregnyi kellemetlen kronológiai és topológiai fejfájástól szabadulhatunk. Ha sok mindent tévesen vetítünk rá egy azoktól eltérő történetű népességre, ha összecseréljük őket, nincs mit csodálkoznunk, ha oldhatatlan ellentmondásokba gabalyodunk. A csapda bezárul, immár Levédiára és Etelközre nem marad idő. Már amennyiben persze az itteni magyarokat akarnánk erőnek erejével Levédia–Etelközbe erőltetni.
(Különböző etnokulturális szálak) Két úton indulhatunk, vagy a többségi magyarságétól mégiscsak különböző leletek párhuzamait, vagy magukat az embereket követve. Lehetséges ugyanis, hogy a Felső-Tisza vidékiek embertanilag is elütnek a többiektől. Ha így volna, talán eldönthetővé válna, hogy van-e a különbözésnek etnikai jellege, s hogy honnan jöhettek. A magyarnak gondolt kultúra különböző helyeken, népeknél föllelhető párhuzamai nem föltétlenül egymást váltó érintkezések eredményei, nem föltétlenül kell sorba rendezni, származhatnak több magyar populáció párhuzamos kapcsolataiból is. Az egyik ezt hozza, a másik azt. Lehet, hogy ugyanabból többen is részesültek. Ha a vegyes eredetű kultúrát hozó eggyéolvadt népességeket és történetüket külön tudjuk választani, akkor elődeik is megtalálhatók lesznek, a különféle folytonosságok helyreállíthatók. A magyar történet legalábbis három szálon követendő. Jelenlegi célunknak megfelelően szolidabb és célravezetőbb tehát nem „a” magyarok, hanem a jobban megfogható Felső-Tisza vidékiek „csapáján” loholni. Ez a szál Volgai Bulgáriába vezet. Róluk, és csak róluk, a részleges folytonosságról szól a hajdani „apokrif” Bálint Csanád szinte látnoki, mert csak rájuk illő leírása: „A Tankejevkáról eddig megismert leletanyag egy része olyan hasonlatosságot mutat a honfoglalókéval (gömbsorcsüngős függők, rombuszalakú ingnyakveretek, övveretek, palmettás díszű korbácsvég stb.), hogy ha a források nem szólnának Levédiáról és Etelközről, azt hihetnénk: a honfoglalók egyenesen a Volga mellől költöztek be hazánkba.” Alighanem ez is történt, csupán nem az egész magyarságról szól. Nagyon is alapvető gond azonban, hogy az a leletanyag ill. temetkezési szokásrend, amit mi honfoglaló magyarnak tekintünk, a Középső-Volga-vidékén ugyan viszonylag bőséges, csakhogy némely különbségek miatt magyar voltukat sokan tagadják, ráadásul a legjobb párhuzamok zöme olyan késői, hogy sehogyan sem sikerülhet időben Levédia-Etelköz elé fogni. Az a benyomásom, hogy egy nagyon rövid idő alatt keleten-nyugaton egyaránt megjelenő, belső kapcsolatokat tartó népesség leleteit találjuk itt is, ott is.
Nem a keleti párhuzamokat kell tehát elutasítanunk, inkább azt a következtetést kell levonnunk, hogy a Felső-Tisza-vidékiek nem »árpádi honfoglalók«, ergo nem ugyanazt a történelmi utat járták. Miután kifejezetten katonáskodó népesség, az is föltehető, hogy ahová kiküldték, annak minden esetben és mindvégig katonai célja volt, olyan, ami a magyar honfoglalást részint megelőzte, részint lezárultával sem ért mindenütt véget. Talán eredetileg nem is volt köztük és a honfoglalás-honfoglalók közt összefüggés, mondhatni „véletlenül” kapaszkodtak össze. Ha az árpádi magyarság és a volga-kámai területről jöttek nem ugyanazok, akkor az eltérő leletanyagon túl vándorlásukat illető időrendi különbségekbe is kell ütközzünk (ami a kutatás számára óriási szerencse). Fölcserélésük vagy összemosásuk olyan kemény kronológiai képtelenségekbe ütközik, hogy csak úgy szikrázik bele a szemünk. Ilyet okoz az árpádi magyarok levediai és etelközi tartózkodására ráerőszakolni a Kárpát-medencében föltűnő Középső-Volga – Felső-Tisza vidéki népesség leleteit és vándorútját. Bárhogy kísérletezzünk is, Etelközre nincs elég idejük. Kik voltak akkor ott?
A magyarságot nem is kettő, hanem három etnokulturális csoportra kell bontanunk (habár kettő eléggé hasonlít). Az ún. szaltovói kultúra elsősorban az ún. köznép jellemzője. Az előzőektől jócskán különböző de mégis inkább szaltovói típusú tárgyakat használó Középső-Volga vidékiek ügyét (cserépbográcsaik pl. teljesen elütőek) el kell válasszuk Árpád magyarjaiétól is. Van is olyan, a lovas kultúrát érintő kettősség, ami alapos gyanúra ad okot. A magyarságot olyan steppei jellegű fölszerelés is jellemzi, ami a besenyőkével mutat egészen közeli hasonlóságot: „a 10. századi magyarok régészeti hagyatékában legalább annyi rokon vonás figyelhető meg a tőlük számtalan tekintetben különböző besenyőkével, mint azzal a szaltovo-majaki kultúrával, melynek – minden kétséget kizáróan – ők maguk is alkotórészét képezték…” Ez a hasonlóság egészen szembetűnő: „a harcosokat rendszerint a lovuk is elkísérte a másvilágra. …a lovakat részlegesen temették el, csak a koponya és a négy láb került az emberi holttest bal oldalára, hasonlóan a honfoglaló magyarok egyes sírjaihoz. A ló húsát elfogyasztották a halotti tor alkalmával. Ami a lószerszámokat illeti, a besenyők egyenes szárú zablát használtak: ez eltér a magyar zabláktól. Viszont vaskengyeleik formái igen hasonlóak… Szablyáik kissé nehezebbek voltak, mint a magyar szablyák. /…/ Rokon vonás a magyarokkal még az is, hogy a halottakat és lovaikat fejjel nyugat[nak] temették el, tehát jelképesen arccal kelet felé néztek.”
Besenyőkkel való kapcsolatra olyan muszlim forrás is utal, mely ugyancsak nem a Középső-Volga vidékre vonatkozik. Maszúdí részint a Kaukázus vidékét jelöli meg: „A kazárok és alánok szomszédságában, köztük s a Nyugat között elterülő vidékeken négy török nemzet van… A hozzájuk tartozó első nemzetség neve y.ğ.nī [azonosítása bizonytalan]. Ezzel egy más nép szomszédos, amelyet úgy hívnak: bağġird [a név magyarokat takar]; ennek közelében más nép lakik, amelynek neve bağanāk [=besenyő] - ez e népek közül a legvitézebb - végül ez utóbbi szomszédságában megint más nemzet lakik, amelyet úgy neveznek: nūkarda [valószínűleg onogur-magyar]” , részint – korábbi lakóhelyként - az Aral-tó környékét: „Az ismeretek fajtáinak s az elmúlt idők eseményeinek könyvé”-ben említettük, mi volt az oka annak, hogy a törökök e négy fajtája Keletről elköltözött, miféle háborúk és portyázások voltak közöttük, valamint a Ğuzzīya [ogúzok], a Harluhīya [karlukok], a Kīmākīya [kimekek] között a Ğurğān-tó [Aral-tó] mentén.” Maszúdí tehát pontosabban meg nem határozott időben az Aral-tó és egymás mellé helyezi a magyarokat és a besenyőket, akik még később is együtt harcolnak a bizánciak ellen. Azt gondolom, hogy a besenyőkkel a magyarok másik, nagyobb részlege állt közvetlen kapcsolatban. Árpád (későbbi) népe, melynek tagjai sokszor török neveket viselnek, korábban valahol Kazahsztánban lehetett, utána meg Levédia-Etelközben. Ez lehet az oka, hogy a DAI a magyarokat türknek, a besenyők egyik részét türk besenyőnek nevezi. Ez a magyar népesség azonban nem jelenik meg a Középső-Volga vidékén, „Magna Hungariában”.
A Kazáriára is jellemző ún. „szaltovói” kultúrát a Kaukázustól a Don-Donyeceg terjedő területre szokás rögzíteni, amivel a magyarság kétségkívül kapcsolatba került. Szerzőjük igyekszik a Volgai Bulgáriába lokalizált – bolgárnak tekintett – népességet összecsomózni velük: „tipikusan „szaltovóinak” mondható itt majdnem minden…: a fegyverek, a lószerszám s az ékítmények gazdag változatai...A temetkezési szokások sok vonása is közös (Nyugati tájolás, ongon-kultusz stb.) Mindez látványos bizonyítéka annak, hogy a bolsije tarhaniak nem sokkal korábban még a Don-vidéki szaltovóiak közelében éltek.” Egy másik lokalizációs lehetőség fölvillantásával kissé önmagának mond ellent Fodor: „a bolgár-törökség VIII-IX. századi emlékanyagának előzményei a Kaukázus északi lejtőinek vidékén keresendők, ahol az alánokkal való hosszú (jó két évszázados) együttélés során alakult ki jelenleg ismert műveltségük.” Bolsie Tarhani népességének nagyobb részét én azonban valódi bolgárokkal északra menekült magyarnak tartom.
Mivel a bolgárok menekülésének oka Marwán, a későbbi kalifa 737-es támadása, logikus, hogy előle, s már a Kaukázusból fogják menekülőre. Ezt alá is támasztja Ibn Ruszta, aki egy helyütt öt népet mond volgai bolgárnak, a barszulát, a szuvart, balandzsart, eszegelt és magát a bolgárt. Mivel még a grúzok közül való szvánoknak (!) is van némi nyoma, Ibn Fadlánnál, e nép ellene szegült Almus bolgár fejedelemnek, s nem ismerte el hatalmát, a kiindulópontot illetően sok kétségünk nem lehet. A bolgárokkal való korai érintkezés legesélyesebb színtere tehát mégiscsak a Kaukázus-Kubán-Don környéke, ahova Gombocz is kényszerült, csupán ezek a magyarok nem voltak korábban a Volga-Káma vidékén. Nem azonosak azokkal, akik már a VI. század óta ott élnek, s akiknek volt valami közük a szargatkai kultúrához. Nincs tehát szó semmiféle „visszaköltözésről”, ami ellen Fodor joggal berzenkedik. A régészeti leletek és az időrend alapján a Középső-Volga-vidék kettős eredetű (magyar) népességében nem Árpád népét, hanem csupán a Felső-Tisza-vidék népességét kereshetjük, amire már Fettich Nándor ráérzett: „az északra való vonulásban a magyarságnak egy, vagy több erősen zárt törzse vett részt, amelyből viszont hiányzottak olyan népelemek, melyek a magyarsággal ugyanazon időkben a mai Magyarország területére eljöttek.”
A letelepült szaltovói kultúra bizonyos sajátságai egy harmadik magyar népességre sokkal inkább ráillenek, miközben a Káma-vidékéről hiányoznak, ahol nincsenek olyan földházak és kemencék, mint a Kárpát-medencében. Méri István a kora Árpád-kori letelepült magyarság településeinek megfelelőit a Don-Donyec körüli szaltovói kultúrában fedezte föl. Elhamarkodottnak érzem azt az állítást, hogy „ahhoz sem férhet semmiféle kétség, hogy a magyar nyelvet kizárólag az Árpád vezette honfoglalók hozták az országba, s az ő utódaik ajkán élt tovább napjainkig.” Nagyon is férhet, ugyanis az a magyar népesség, amelyik földet művel, megtelepült, nem gyakorolja a részleges lovastemetkezést, nincsenek halotti szemlemezei, nyilvánvalóan nem azonos a többiekkel, magyar nyelvűségükben mégsem kételkednék. Ilyen népességet ki is mutat Éry Kinga: „A népesség embertani szempontból egymástól eltérő, két csoportra bontható. /…/ A honfoglalók ezen két csoportjának képviselői többnyire… elkülönülve éltek. A széles agykoponyájú és részben europo-mongoloid népesség települései a Duna-Tisza közén, a Felső-Tisza-vidéken, valamint a Vág és a Nyitra közén, tehát jórészt alföldi tájon találhatók, míg a keskeny agykoponyájú, zömmel europid népesség települései a Dunántúl északi és keleti részén, valamint az Alföldet északról szegélyező dombvidéken lelhetők fel.” E két csoport nemcsak embertanilag, hanem életmódjában és „kárpát-medencei szállásterületeit illetően is különbözik egymástól, arra gondolhatunk, hogy katonai, politikai, gazdasági vagy kulturális kapcsolatuk rövid múltú lehetett.”
Mivel a háromféle magyarságot – elméletileg - elválasztandónak tartom, ezért az alábbi állítással nem tudok mit kezdeni: „Ma már aligha lehet kétséges – amit a magyar kutatás már a két világháború közti időben is vallott -, hogy a levédiai magyarság emlékanyagát a Kazár Kaganátus egészét magába foglaló szaltovói régészeti műveltség leletanyagában kereshetjük. Igaz, egyelőre a Don–Donyec–Azovi-tenger vidékén még nem ismerünk olyan nagy sírszámú temetőket, amelyeket teljes bizonyossággal az ottani magyarság hagyatékának ítélhetnénk, csupán egyes sírok esetében vélekedhetünk így. ” Ez a „még nem”roppant megvesztegető, ugyanúgy, mint az „egyelőre”, mintha kétség sem férhetne a „rózsaszínű” jövőhöz, amikor majd százszám lesznek ilyen temetők. Olyan jóslat ez, ami soha nem fog igazolódni. A nagyobb sírszámú – köznépi - temetők leletszegények, gyakorlatilag fölismerhetetlenek, Árpád népéé pedig különbözik a Felső-Tisza-vidékitől, s jellegtelenebb is. Éry Kinga ezt a megkülönböztetést már nem teszi meg, úgy véli: „a Duna-Tisza közén, a Felső-Tisza-vidéken, valamint a Vág és Nyitra közén megtelepült, gazdag leletanyaggal, díszes öltözékben eltemetett honfoglalókban kereshetjük a hét magyar törzs népét...” Valójában a leletek alapján a Felső-Tisza-vidéken tömegesen, másutt szórványosan egy olyan népességet kereshetünk, amely nem azonos a hét magyar törzsével, akik leginkább a Duna-Tisza közén lehettek.
( Druzsina-elmélet, Kijev és az orosz időrend) Miután a Felső-Tisza vidéki típusú leletek révén határozták meg azokat a sírokat, melyeket magyarnak tekintettek, túl sokat nem találhattak belőle. Ez a népesség eleve kicsi, a Felső-Tisza-vidéken talán 5-6 ezren élhettek, az egész országban sem lehettek 8-10 ezernél többen. Nagy sírszámú temetőikre soha nem fogunk rábukkanni, mert olyanok egyszerűen nincsenek. A Dontól a Kárpátokig terjedő területről előkerült magyarnak minősített sírok – a korobcsinói, a kryloszi pl. – a Középső-Volga ill. Felső-Tisza vidéki népességhez tartozó szórványok. Mivel nem is tartoznak az „etelközi” magyarsághoz, magyarázatot kíván, hogy akkor mit keresnek itt? Mit keresnek Kijevben, Csernyigovban? A leletek és a Felső-Tisza vidéki párhuzam alapján nem lehet kétségünk aziránt, hogy valami katonai oka kellett legyen.
Mesterházy, Révész és Bálint is, ahogy majd mindenki, az orosz fejedelmek kíséretéhez kötnék a magyar jellegű leleteket, többnyire ott szolgáló magyar katonákkal együtt. Révész: a tarsolylemezek „mai tudásunk alapján kizárólag a honfoglaló magyarság hagyatékában fordulnak elő. Előkerült ugyan néhány darab Cseremiszföldön, illetve Skandináviában is, ezekről azonban joggal tételezi fel a kutatás, hogy vagy magyar művészek alkotásai, vagy idegen csapatokban zsoldosként szolgáló magyar harcosok tulajdonában voltak.” Bálint Cs.: „Kijev és Csernyigov környéki, ún. druzsina (katonai kíséret) leletek a legérdekesebbek. Hamvasztásos és csontvázas sírjaikban gyakran vannak lovastemetkezések… A kengyelek, balták, nyílhegyek alakja, az öv- és lószerszámveretek díszítése a honfoglalókéval közös eredetet mutatja. A druzsina sírokban gyakran szétválasztható steppei, északi és szláv hatások esetleg ugyanilyen származású népcsoportokat is jelenthetnek.”
Csakhogy a szlávokhoz fűződő viszonyunkat sem a magyar krónikák, sem a muszlim források nem így jellemzik, egyértelmű magyar fölényről számolnak be. Döntő fontosságú ezért a kronológia. Mikortól számolhatunk egyáltalán druzsinával? Kijev ugyanis korábban kazár gyarmat volt. Fettich Nándor úgy gondolja, „a kievi normann-szláv állam megalakulása talán már 840 körül, de minden valószínűség szerint a század közepe táján megtörténik.” A normannok „Az avarok bukása óta Kievben ülő kazárokat Bizánccal szövetkezve a század közepe táján kiszorítják és a Dnepr-Donec-Don útvonalat csakhamar igénybe veszik. Mindezt a szláv törzseknek a kazár iga alól való felszabadítása címén.”
A druzsina-elméleten régészeti-kronológiai érveléssel Bóna István ütött jókora rést: „Tarthatatlan... a „klasszikus” orosz-ukrán nemzeti álláspont, amely az idegen (steppei és nordikus) viseletű-felszerelésű emberekben az orosz fejedelmek szolgálatában álló katonai kíséret, a druzsina képviselőit látja. Ez a felfogás a históriai időrenden bukik meg: az orosz fejedelemség később alakult ki s szilárdult meg a magyar stílusú kijevi-csernyigovi ötvösség virágkoránál.” A svéd vikingek „nem az őskrónika 6390. = 882. évében jöttek, amikor a késői krónikások az akkor még nem létező Novgorodból (el kell fogadnunk a legkiválóbb, tárgyilagos orosz régészektől, hogy 900 előtti régészeti leletek nem kerültek elő az »Újváros« területén) Kijevbe költöztetik át Helgi/Oleget. /…/ Persze nem a 6392. = 884 –6393. = 885. évben, hanem évtizedekkel később.” (Kiemelés az eredetiben.) A Poveszty szerint Oleg megölte a város helytartóit, Askoldot és Dirt.
Bollók Ádám egy kitűnő tanulmányban közzé is tette, hogy mindez tökéletes összhangban van az ókairói (fosztáti) zsinagóga genizájából kikerült, egy ismeretlen nevű kazár zsidó által írt levéllel, melyben elmondja, hogy I. Romanos bizánci császár nagy ajándékokkal rávette „HaLGū”-t (HLGW), „RūSīYā” királyát, hogy támadja meg a kazárokat. Oleg rusz herceg tehát élt I. Romanos Lekapénos császársága (920-944) idején, míg az orosz őskrónika, a Poveszty szerint 912-ben már meghalt. A „genizai levél” hitelessége egyre biztosabb, s keletkezése is közel áll az eseményekhez, akár a 949. évi, akár a 955-961 közötti datálását fogadjuk el. Oleg uralkodását kell későbbre datálni.
Bollók valószínűnek tartja Zuckerman érvelését a korai orosz krónikák összeszerkesztésekor keletkezett mesterséges kronológiai rendszer létrejöttének okairól és körülményeiről, ami megnyugtató magyarázatot adna a kortárs „genizai levél” és az évszázadokkal később összeszerkesztett orosz krónikák közötti ellentmondásra. Eszerint 30 év különbséggel kell számolni, Oleg 911-941 között uralkodott volna. A becslés pontosságában nem vagyok egészen biztos. A (Schecter-féle) genizai levél szerint a kazár kagán hadvezére rákényszerítette Oleget egy Romanos elleni támadásra: „És így szólt hozzá PeSaH: …menj Romanosra és háborúzz vele, amint háborúztál velem, és elmegyek tőled… De akarata ellenére ment, és háborúzott QūStaNTīNā’ ellen négy hónapon át a tengeren. Elestek ott derék emberei, mert erősek voltak a maqedōnok a tűzben. Menekült és szégyenkezett visszatérni országába, és elment PāRāS-ba tengeren, és ott ő és egész tábora elesett. Aztán a RWS-ok [rúszok=oroszok] le lettek győzve Kazár keze által.” A támadás eszerint balul végződött, a kazárok kerekedtek fölül. Fentiek azt jelentik, hogy egy rövid epizódtól eltekintve mind a magyar honfoglalás előtt, mind utána legalább néhány évtizedig Kijev kazár kézen volt, noha valószínűleg már normann-oroszok is éltek benne. Bóna igen közel kerül a megoldáshoz: „Egyáltalán nem lehetetlen hát, hogy az erősségben lakó s előtte temetkező magyar fegyveresek a kazár kagán szolgálatában állottak, de ha nem, akkor is valamilyen formában el kellett ismerniük a kazár kagán fennhatóságát.” Nem is olyan nagy tévedése abban áll, hogy e magyarokban a honfoglaló magyarokat keresi.
Valójában az itteni magyarok Volgai Bulgária magyarjai. Olma pedig nem más, mint Volgai Bulgária fejedelme, akivel történt találkozásukról 921-22-es utazása során Ibn Fadlán számol be. A fejedelem iszlám térítőket kért, maga is áttért, megtagadván saját apját is, aki nem volt muzulmán. A yiltawar címet viselte, amit a kazárok nagy vazallusai kaptak, Almuš-nak (Álmosnak) hívták, ugyanúgy, mint a mi fejedelmünket. A Poveszty szerint nevezetes udvarháza volt Kijevben az Ugor (Magyar) hegyen, az elesett (kazár?) helytartók Askold és Dir sírja fölé Kijevben templomot emeltetett emléket állított, amit aligha tehetett volna meg, ha Oleg még él és uralkodik. Mindenki tudta, hogy valami főembernek kellett lennie, kiléte régóta vita tárgya volt, vélték orosz bojárnak, a magyar Álmos fejedelemnek is, holott a volgai bolgárok hasonnevű, de későbbi ura. Az „Ugor” és nem bolgár hegyből ítélve még azt is föltehetjük, hogy ez az Álmos is magyar volt, akit a kazárok Volgai Bulgária élére tettek.
A kazárok és a volgai bolgárok viszonyát Bartha Antal érzékletesen írja le: „A volgai bolgárok a Kazár Kaganátus alattvalóinak számítottak. Ugyanis a bolgár királyok és alattvalóik adóztak a kazár kagán kincstárának… A bolgár király fia a kazár kagán udvarában élt, lányát pedig köteles volt a kazár kagán háremébe adni. A volgai bolgárok szükség esetén lovassereget küldtek a kazárok megsegítésére. A volgai bolgár király a maga országában és a neki engedelmeskedő népek körében gyakorolt uralkodói jogokat. Ibn Fadlan malik al-saqaliba, a „szlávok királyá”-nak emlegeti Almust (Dzsafart). A „szlávok” az adott összefüggésben nem csak valóságos szlávokat, hanem általában a bolgár király nem bolgár-török alattvalóit jelenti. A keleti szlávoknak a Volga mentén megtelepedett részei valóban adózhattak a volgai bolgár királynak. /…/ Tudjuk, a volgai bolgárok a kazárok vazallusai voltak, a bolgár gyakorolhatta az uralkodói hatalmat a kazár fennhatóság alá vont szlávok és finnugor népek felett. A török dinasztikus szemlélet jegyében a kazár kagán vazallusának vazallusait is saját adózó népeinek tartotta.”
Ugyanazon, Volgai Bulgáriához tartozó magyar katonaság jelenléte adhat magyarázatot a szomszédos mordvinoknál, cseremiszeknél föltűnő „magyaros” tárgyakra: „több nagy ősmordvin temető vált ismeretessé, a mordvinok egykori nyugati lakóhelye, a mai Tambovi Terület, a Cna folyó vidékén. ...elsősorban a Krjukovo-kuzsnojei, panovói, jelizavet-mihajlovkai és egyéb más kisebb temetők. Az elsőből ... két tarsoly is előkerült..., amelyek erősen emlékeztetnek honfoglalás kori tarsolyainkra (a 472. és egy ismeretlen sírszámú). Egy másik ezüsveretes tarsoly a panovói temető 2. sírjából ismeretes. 1969-ben a morsánszki múzeumban... akadtunk még egy pompás veretes övre, amely a Krjukovo-kuzsnojei temetőből származik, a 256. sírból... Szinte pontos mása a tiszakécskei honfoglaló magyar temetőből származó övnek, amely régóta ismeretes a szakirodalomból. ”
„Ezek az ősmordvin temetők azért is érdekesek a magyar kutatás számára, mert bennük a temetkezés folyamatosan történt a VIII. századtól kezdve, egészen a X. századig bezárólag.” – állapította meg Erdélyi István. Az alábbival már bizonytalanabb vagyok: (a IX. század elején) „egy időben, azonos centrumban készült és egyrészt a honfoglaló magyarokhoz, másrészt a mordvinok őseihez került övekről van szó. A centrum meghatározása a jövő feladata.” Vajon csakugyan mordvinok voltak a tárgyak viselői, vagy inkább „megszálló” katonák, akik Volgai Bulgária (közvetve Kazária) fennhatóságát érvényesítették? Ez utóbbi még akkor sem lehetetlen, ha helyi és nem saját szokásoknak megfelelően temetik őket. Talán még a (cseremisz-földi) veszelovói lemezt eredményező sír is csak azért hamvasztásos, mert a harcos vegyes házasságban élt? Ki dönti el ilyenkor a temetés módját? A túlélő asszony?
A magyarokkal kapcsolatban a muszlim források leírásában kettősség figyelhető meg, mintha nem ugyanazt a népességet írnák le, az egyik az árpádi honfoglalókra, a másik kifejezetten Volgai Bulgária magyarjaira látszik ráilleni. Érdemes összevetni a magyarok egyik csoportjáról ill. a volgai bolgárokról mondottakat:
Magyarok: Országuk bővelkedik fákban és vizekben. Talaja nedves
Bolgárok: Földjük bozótos-vizes vidék, sűrűn benőtt területekkel.
Magyarok: Sok szántóföldjük van.
Bolgárok: szántóföldjei is vannak.
Bizonyos magyarokra vonatkozik, hogy hozzájuk közel lakó szlávokra súlyos élelmiszer-adókat vetnek ki, és úgy kezelik őket, mint foglyaikat. Bartha szerint „Figyelmet érdemel az élelmiszeradók említése, a korabeli szállítási viszonyok közepette csak folyókon lehetett élelmiszert szállítani, illetve az adókat behajtók a helyszínen élték fel az erőszakkal kisajátított terméktöbbletet.” Ő is érzékeli a párhuzamokat, csupán nem gondol magyarok részvételére, s hogy a kazároknak járó adó előbb Volgai Bulgáriában is kiköthetett: „A kazároknak kétélű karddal, ezüstpénzzel és terményekkel adózó szlávok a kaganátussal határos körzetekben éltek. A volgai bolgár királynak, aki maga a kazároknak engedelmeskedett, szintén voltak szláv alattvalói.”
Kijev is beletartozott az adózó láncolatba, az adóztatást és a város védelmét Volgai Bulgáriából jött magyar katonaság biztosította. Nem nehéz rájönni miért volt rá szükség, a kazárok közvetlenül nem tudták megoldani, mivel a Dnyeper és a Don között tanyázott az ellenség. Erődláncot építettek ki ellenük, Pletnyova 12 mészkőből épült, kazár kori erődöt lokalizált a Don, Donyec, Oszkol, Korocsa és Volcsja folyók mentén: Nezsegolszkoje (Archangelszkoje), Verhnyij Szaltov, Kabanovo, Muhnacsevo (Mohnacs), Komolsa, Dmitrovszkoje, Volcsanszkoje, Korobovo, Podliszenki, Majaki, Karabut és a Don jobb partján, Sarkellel átellenben Cimljanszkoje. A XVII. századi porosz földleírás további négynek a nevét őrizte meg: Zmijev, Csugujev, Kodkovszkoje, Gumninyja. E „fehér vár” rendszerhez tartoztak még földvárak: Szrednyij, Karnauhovo, Majaki, Kamensz-Sahtyinszkij és Kosztomarovo.” Északról viszont az Oka-Gyeszna völgyén át el lehetett jutni a Dnyeperhez, megkerülve az ellenséget. Ezért volt hát szükség Volgai Bulgária közreműködésére.
(Kapcsolatrendszer és dirhemek) A kapcsolatrendszer Kazária, Volgai Bulgária, Kijev, Csernyigov és a Felső-Tisza-vidék között állandó és élő. Ezért egykorúak a leletek, egy ideig nyilván még utánpótlás is innen érkezhetett. A kapcsolatot bizonyítják a Volgai Bulgáriából jött dirhemek. Bálint Cs. észrevette: „jobbára csak az ország északkeleti részében... sűrűsödnek a dirhem-leletek.” Köztük pedig ott van egy perdöntő példány, egy Volgai Bulgáriában készült dirhem-utánzat: Kenézlő-Fazekaszug, II. temető. X. századi 20. (=45) sír: férficsontváz mellékletei között Ahmad ibn Ismáil (907-914) dirhemének volgai bolgár utánzata! „A közép-ázsiai dirhem-utánzatok egyes példányai…már verőtőkén készültek, és ezeken Mikail ibn Dzsafar bolgár uralkodó neve szerepel. Ez a Mikail Ibn Dzsafar valószínűleg fia volt annak a bolgár királynak, aki török Almus és iszlám Dzsafar néven ismert.” A kapcsolatrendszer tehát a honfoglalás után is él. Nem biztos, hogy a dirhemek mind kereskedelmi tevékenység jelei, egy részük adóból is származhat, zsoldos katonaság kapja. Bolsie Tiganiból is kerültek elő ékszerként használt példányok, Kijev és Csernyigov környéki sírokban is gyakran vannak ruhadíszként felhasznált dirhemek. A Felső-Tisza-vidéken sem ritkák (Karos-Eperjesszög, Kenézlő-Fazekaszug, Tiszaeszlár-Bashalom, Sárospatak-Baksahomok, Tiszasüly-Éhhalom, Eger-Répástető, Bodrogvécs – ahol szablyákkal, Bodrogvécsen szablyamarkolatú karddal kerülnek elő.)
Mindenki sejti, valamiért a Kárpát-medence is beletartozott Kazária érdekkörébe, csak valahogy túl messzinek tűnik. Zimonyi István arra kereste a választ, hogy „A Kárpát-medence a 10 század végéig, azaz a magyarság megkeresztelkedéséig történeti értelemben a kelet-európai steppe része volt. Ezért merül fel a kérdés, hogy [Kuvrat 670 körüli legyőzése után] miért nem nyomultak a kazárok tovább nyugati irányba és kísérelték meg a Kárpát-medence elfoglalását?” Saját kérdésére Zimonyi azt feleli, hogy „680-tól a 8. század közepéig a kazárok élet-halál harcot folytattak a délről támadó kalifátussal, majd a 9. század folyamán kereskedelmi érdekeik szempontjából inkább a steppétől északra lévő erdőlakó népesség hódoltatása volt fontos. A Kárpát-medencében tehát az avarok hatalma a 8. század végéig fennmaradt, majd a frank és a dunai bulgár hadjáratok vetettek véget az avar kaganátusnak. A Kárpát-medence a győztes hatalmak perifériája lett, ahol nem volt az egész területre kiterjedő államalakulat, ami végül is a magyar honfoglalást nagyban megkönnyítette.”
Vékony Gábornak azonban föltűnt egy az időrend tekintetében rendkívül fontos összefüggés, hogy ti. a Kárpát-medencében föltűnő, helytartót jelentő tudun cím ismeretlen a bolgároknál, viszont honos a türköknél, a kazároknál. Ezzel el is lett vetve a „sárkányfog-vetemény”. A kazárok elől menekülő Kuvrat-fi, Kuber nem hozhatta magával, akinek még régészeti nyomait sem találjuk. Fenti címet Bartha is a kazárokhoz köti: „A Kaganátus egyes tartományait és vazallus területeit esetenként a központi államhatalom megbízottai, a tudunok kormányozták. Cherszonnészoszt a kazár megszállás idején tudun kormányozta...” Valakik tehát mégis jönnek a Kárpát-medencébe. Nincsenek kevesen. Csak olyanok lehettek, akik már voltak kazár uralom alatt. Vékony menekült onogundur-bolgárokra gondolt, onogurok beköltözését csak a IX. századra tette, 805 utánra, Ábrahám kapkán és Theodor kagán népére tippelt.
(A kazárok bejövetele) Bakay nem fogadja el, hogy a kazár kormányzási formát menekült onogundurok hozták volna, akik 700 után átvették az uralmat a Kárpát-medencében. Én sem értek egyet vele. Bakay fontos fölismerésének tartom, hogy nem a puszta cím jelenik meg, hanem maga a kazár kagán terjeszti ki fennhatóságát a Kárpát-medencére, az avaroknál is ő az igazi uralkodó, kazár kormányzási forma jön létre, akaratát helytartója, a tudun és főemberei (tarkánok) érvényesítik. Az avaroknak már nincs saját kagánjuk, a terület a kazár birodalom része lett.
Az időrenddel, miszerint a nagyszámú onogurok (Bakay szerint onogur-magyarok) már 630/642 körül költöztek volna be, nem értek egyet. Későbbinek tartom, már csak azért is, mert onogurok – Kuvrat legidősebb fia, Baján (vagy Batbaján) onogur népe csak 670 táján került kazároktól függő viszonyba. A kazár kagán 710-730 között egy vazallus népet zúdított Avariára, nem véletlen, hogy igazi nagykagánról csak a VIII. század végétől, a IX. század elejétől nem esik már szó. Azzal a koncepcióval sem azonosulok, hogy a kazár kagán „segítséget ad”, éppen ellenkezőleg, győzelmet arat. Zimonyi szerint Kazária az arabok elleni háborúskodás miatt nem akart vagy tudott második frontot nyitni. Csakhogy a hátában ott áll ősi ellensége, Avaria. Ha az avarokat nem sikerül megfékezni, megakadályozni abban, hogy összeszövetkezzenek az arabokkal – 626-ban a perzsákkal a bizánci–kazár szövetség ellen minden további nélkül megtették -, akkor Avariát célszerűbb saját fészkében fojtani meg. Úgy gondolom, az idő el is érkezett, s Kazária nem habozott. „Onoguria” vazallus állam lett, ezért lehetségesek konfliktusok kagán és tudun között. Ezzel kihúzták Avaria méregfogát, s az arabokra koncentrálhattak. Az addig agresszív Avarország hirtelen megjuhászodik, támadó hadjárataival fölhagy, a forrásokból eltűnik. Eluralkodik a Pax Kazarica, s 80-90 évig ki is tart.
A Krumtól és valamelyest a frankoktól elszenvedett IX. sz. eleji vereség valójában az onogurok mellett a kazárok veresége is, akik ezúttal nemigen tudnak segítséget nyújtani. 805-ben azért megjelenik Theodor kapkán, állítólag a szlávok elől menekülve. Nem lehetséges, hogy a kissé alattomos Kazária épít ki hídfőállást a frankok oldalában? Ezúttal székely csoportot küldenek. Aztán sokáig csönd, nyilván belső problémákkal, vallási konfliktusokkal, talán kisebb háborúkkal vannak elfoglalva. A sorba viszont logikusan illeszkedik egy újabb, 9. század végi hídfőállás a Felső-Tisza-vidéken. Talán közös stratégiai terveket forralnak a magyarokkal, seregünk 862-ben és 881-ben talán nem puszta szeszélyből támadja a frankokat, később, bizánci szövetségben a bolgárok is sorra kerülnek. A végét aztán már kazárok nélkül – talán a kabarok miatti konflikus okán? – a magyarok maguk végzik el, visszaveszik a frankoktól és a bolgároktól a Kárpát-medencét. Anonymus szerint Ménmarótnak kozár népei voltak, ami talán nem is tévedés. Nem lehettek nagyon sokan, nem is könnyű őket megtalálni.
(Az antropológia) Halikova nem véletlenül fogalmazott úgy, hogy a párhuzamok arra a következtetésre vezették, hogy „a magyarság a honfoglalás előtt szoros kapcsolatokat tartott fenn a volgai bolgárokkal és a IX-X. századi Volgai Bolgárországban, valamint Magyarországon bizonyos létszámú azonos népi komponenssel is kell számolnunk.” Egész tanulmányunk arról szól, hogy van ebben igazság. A régészeti leletek mellett fontos és hasznos adatok-összefüggések remélhetőek az antropológiától is. A 60-as évekre visszamenően rendelkezünk is bizonyos „eredményekkel”. Az idézőjel nem ok nélküli, mindezek inkább csak tudománytörténeti érdekességgel bírnak. Bolsie Tarhani bolgárnak tartott temetőjének összehasonlítását Akimova végezte el, aki ezt 1964-ben tette közzé. „Kétéves ásatási munka eredményeképpen összesen 357 sírt tártak fel. A csontvázmaradványok sajnos igen rossz megtartásúak voltak. A gondos feltáró munka ellenére mindössze 67 koponya (40 férfi, 27 nő) bizonyult a vizsgálatra alkalmasnak.”
Akimova Lipták Pál kutatásaira hivatkozott, aki Bolsie Tarhanit az ősmagyarokhoz hasonlónak tartotta, adatai és értelmezésük nyilvánvalóan a 60-as évek elejénél nem későbbi. Érdemes közelebbről is szemügyre venni. Lipták a későbbiekben is többször nyilatkozott, véleménye lényegében sosem változott, kezdettől végig átitatják a magyar etnogenezisre vonatkozó kétes értékű, fölületes és egyre avultabb elméletek: „1950-től új, modernebb irányzat kezdődött, amely az etnogenezis koncepcióját is szem előtt tartotta és fokozottabban támaszkodott nyelvrokonaink embertani leleteire. - Ez a kutatási irány a Káma- és Bjelaja-vidéki őshaza, valamint a Kárpát-medence közötti steppeövezetben előkerült csontvázmaradványok tanulmányozásának eredményeire is épített az orosz nyelvű irodalom alapján.” Lipták meg akarja pl. magyarázni a magyarok onogurból származtatott (hungarus, ungri, hungri stb.) nevét, ami antropológustól teljesen fölösleges. Eredetét bolgárok magyarok közé olvadásában látja – egész közel kerül László Gyula fölfogásához! -, amihez bármilyen bolgár megtenné, ha beletartozott Kuvrat onogurnak, onogundurnak, bolgárnak egyaránt mondott birodalmába. Valójában nem valószínű vagy inkább kizárt, hogy minden bolgárt onogurnak hívtak, Vékony Gábor pl. még onogurok és onogundurok azonosságát is kétli, mégpedig egészen hatékony érveléssel. Aligha véletlen, hogy az itt és most leglényegesebb volgai bolgárokat soha, egyetlen forrás sem nevezi onogurnak, Lipták azonban nem inog meg: „A korai onogurok embertani arculatára nincsenek közvetlen adataink, de utódaik, a VIII-IX. századi volgai bolgárok paleoantropológiájára már van támpont. Gening és Halikov foglalkoznak a Bolsije Tarhani-i VIII-IX. századi bolgár temető régészeti leleteivel és ezzel kapcsolatosan a bolgár törzsek etnogenezisének kérdésével.”
Lipták viszont a miénkkel foglalkozik: „Az ugor-magyar etnogenezis korai szakaszát úgy képzelhetjük el, hogy a Káma folyó vidékén (az ugor korban) az ott élő ugor törzseket, de főleg az előmagyarokat, nyelvészetileg is igazolható többszörös török hatás érte keletről. Ugyanebben a földrajzi övezetben következett be a néppéválás egyik döntő szakasza, az onogur-törökökkel való szimbiózis létrejötte.” Azt gondolnánk, hogy az „onogur-törökök” utódai képeznék a magyar vezető réteget, az obi-ugorok rokonságából származó uráli (paleoszibirid) típusba tartozók pedig a köznépet. Utóbbiaknak kellene jóval többen lenniük, különben hogyan kerekedne fölül a magyar nyelv? Arányuk azonban a már a X. században sem éri el az össznépesség 1 %-át (néhol azért jóval magasabb), sokkal kevesebben vannak, mint a „törökös” (elsősorban turanid) típusokba tartozók. De ennyi nem is elég, egyik típus sem a köznép jóval népesebb temetőiből kerül elő.
Éry Kinga igen plasztikusan írja le a történteket: „A honfoglalók első, hiteles képviselőjének, a Duna-Tisza közi Ladánybene-Benepusztán 1834-ben talált idős férfinak... turanid típusúnak meghatározott koponyája a róluk alkotott képet hosszú évtizedekre rögzítette, beleértve származásuk ebből vélt helyét is, hiszen... ez a jórészt közép-ázsiai eredetű embertani típus minduntalan előbukkant. Messzemenő őstörténeti következtetések alapja lett a turanidnál ritkábban előforduló, de ugyancsak europid és mongolid elemek keveredéséből kialakult urali típusú honfoglalók előkerülése is. Mérsékeltebb érdeklődést keltettek ugyanakkor a honfoglalók europid típusú egyénei mindaddig, amíg a 70-es évek végére nyilvánvalóvá nem vált, hogy ez a réteg alkotja a népesség 75 %-át.”
A honfoglaló magyarnak minősítés egyszerű mintakövetéssel indult, kezdődött 1834-ben „Bene vitézzel”, majd folytatódott Galgócon, a talán legszebb tarsolylemezes sírral, s rendre hasonló lótemetkezéses, veretes, szablyás, ékes sírokkal (néha egész kisebb temetőkkel). Az embertípusok megoszlása sem volt véletlenszerű, ami aztán tökéletesen félrevezette a kutatást. Éry Kinga leszögezi, hogy „A honfoglalókról kialakult kép gyökeresebb módosítására és regionális különbségek felvázolására… csak azt követően kerülhetett sor, hogy a hatvanas évek második felétől a Dunántúlon és az Alföldtől északra eső dombvidéken olyan temetők kerültek közreadásra, amelyekbe… keskenyebb koponyájú és túlnyomórészt europid típusú népesség temetkezett (1967 Aldebrő, 1968 Sárbogárd, 1970 Kál és Dunaalmás, 1971 Tengelic, 1972 Nagytarcsa).” Lipták anyaga és megállapításai még e forradalmi fölismerés előtti időszakra mennek vissza, semmiképp sem vonatkozhatnak a 75 %-nyi magyar köznép etnogenezisére.
Fentiek alapján viszont nem megalapozott Lipták 60-as években kialakított elképzelése „a” Kárpát-medencei honfoglalókról, hiszen az nagyon „válogatott” volt. Ennek ellenére annyira meggyökerezett, hogy még 2001-ben is hivatkozási alap: „A Bolsie Tarhani temető típusösszetételét összevetve a X. századi Kárpát-medencei honfoglalókéval (Lipták 1983), szembeötlő a hasonlóság (csaknem azonosság) mind az előforduló típusok, mind azok aránya tekintetében.” Csak hát kit-mit néztek honfoglalónak? A Bolsie Tarhani temető csontanyagával való föltűnő egyezés csak a magyarság másik csoportjáról, vagy annak egy részéről szólhat, amelyikre „a honfoglalók korábbról ismert sajátosságai voltak jellemzőek, mint a koponya jelentős szélessége, valamint europo-mongolid elemek gyakoribb előfordulása. Utóbbi sírjai elsősorban a Nagyalföld Duna–Tisza-közi és Felső-Tiszavidéki, továbbá az Észak-Kisalföld Vág és Nyitra közötti részéről ismeretesek.” Valójában nem az a fontos kérdés itt, hogy Bolsie Tarhani hajdani lakosai onogurok, hanem hogy bolgárok voltak-e? A volgai bolgár–magyar régészeti hasonlóság Liptáknak elég, hogy magyarok közé bolgárokat vizionáljon, megfeledkezve az ugornak hitt összetevőről: „A …korai volgai bolgárok temetkezési rítusa hasonlít a honfoglaló magyarok vezető rétegéhez; gyakori, hogy a halott mellé lókoponyát tesznek lábszárcsontokkal” , olajozottan jön a következtetés: „A Duna-Tisza közi honfoglaló magyarok vezető rétege… török (onogur) eredetű.”
Szerencsére Fóthi Erzsébet és társai jóvoltából kitűnő adatokkal rendelkezünk Bolsie Tarhani embertani összetételéről, összefüggéseiről a trepanációval, amit már Lipták is etnikumjelzőnek tartott . A jelképes trepanáció szempontjából: „Az egész temető taxonómiai megoszlása: urali 21 (35 %), pamíri 10 (17 %), turanid 14 (23 %) 4 archaikus cromagnoid (andronovo?) (7 %), 6 dolichokran gracilis europid (10 %). …a trepanáltak típusösszetétele nem tér el lényegesen az egész temető összetételétől.” A másik elemzett kapcsolat a lovastemetkezésé: „A fentihez hasonló kép bontakozik ki akkor is, ha a halottal eltemetett lócsontok előfordulását elemezzük. A férfiak között tizenkettő volt lóval eltemetve: 2 archaikus cromagnoid, 2 pamíri (egyiknek jelképes trepanációja is volt), 4 turanid (kettőnek volt trepanációja is), 4 urali (egynek volt trepanációja is). /…/ A nők között négy lóval eltemetett volt: 2 pamíri, 1 turanid és egy gracilis europid (egyiknek sem volt trepanációja). Mindezekből úgy tűnik, hogy a Bolsie Tarhani népességnek az a számarányát tekintve túlnyomó része alkalmazta a jelképes trepanáció szokását, amely embertani típusa szerint az ázsiai szteppéhez kötődik.”
Az antropológia erősen statisztikai átitatottságú tudomány, igen nagy szüksége van viszonylag nagyobb sorozatokra, melyeket azonban alig tud biztosítani. A kis esetszámok miatt sokszor kénytelenség az összevonás, hogy egyáltalán lehetséges legyen aránylag érvényes eredményekre jutni. Így aztán összevonásra kerülhetnek valójában külön kezelendő dolgok, például időben különbözők is, ami nem vezet sok jóra. Valami hasonló történt itt is. Éry Kinga a honfoglaló magyarság hosszúfejű, köznépi csoportjától elkülönítette a törzsek népének tartott rövidfejűeket, az alacsony esetszám miatt azonban utóbbiak három, Duna-Tisza-közi, Kisalföldi és Felső-Tisza-vidéki csoportját összevonta. Az europo-mongolidok aránya kb 40 %-os lett, miközben a C-betűvel jelölt másik (köznépi) csoport gyakorlatilag tiszta europid. A finomabb különbségek, az europo-mongolid embereket tartalmazó csoportok belső eltérései eltűntek a szemünk elől.
Éry szerencsére a Felső-Tisza-vidék népességét külön is vizsgálta. Ekkor erősen különbözőnek találta a többi „rövidfejű” népességtől, ami fontos kis tanulmányából napnál világosabban derül ki. Az itteni X. századi népesség szembetűnően heterogénebb, mint bárhol másutt. A vidék tehát származásában is eltér a többségi magyarságétól, még a „rövidfejűektől” is, akik közt az ún. europo-mongoloidok a »turanid« típusba tartoznak, a Felső-Tisza-vidék europo-mongoloidjainak többsége viszont: »uráli«! Emellett föltűnő az europid típuson belüli nordoidok, tehát északi, germán népekre emlékeztető formák markáns jelenléte. Ha ezeket a Felső-Tisza-vidéki embereket tekintenénk a legelőkelőbb magyar törzsfőknek, vezéreknek, netán fejedelmeknek, igencsak meglepő következtetésekre kellene jutnunk: Álmos fejedelem mondjuk svéd származású lehetne, Emese meg urambocsá manysi!
Az adatok sokatmondók, a Felső-Tisza vidékére érkezők első két generációjának embertani arculatát Éry 19 lelőhely adatai alapján írta le. A méretek szórása erős kevertségre vall. A taxonómiai eloszlásra a következők jellemzők: 64 százalékuk tisztán europid, 36 százalékuk kevert europo-mongolid. Az europid alrasszok közül elsősorban a cromagnoid-C, a pamíri és a nordoid gyakori, de előfordul cromagnoid-A, B, sőt armenoid is. Csupán a nagyhalászi sorozatot jellemzi mediterrán jellegű, gracilis csontozat, mintegy ellentéteként a többi leletnek. A kevert europo-mongolidok csoportjában szembetűnő az urali rassz dominanciája és ugyanakkor a turanidok csekély száma. A népesség körében a trepanálás elterjedt szokás volt. Trepanált koponya a lelőhelyek 58 százalékán akadt, elterjedt volt az ebben az időben ismert mindhárom trepanálási eljárás: a jelképes, a sebészi és a halál utáni.
Nem lehet nem észrevenni a Felső-Tisza-vidék és Bolsie Tarhani szinte azonos összetételét, s mindkettőben az uráli típus, valamint a lovastemetkezés és a trepanáció magas arányát. A Bolsie Tarhani temető 365 föltárt VIII-IX. századi sírjából hatvankettőben (17 %) volt részleges lovastemetkezés, Bolsie Tiganiban is föltűnően magas arányú, a felnőtt sírok fele, 7 férfi és 4 női rejtett ilyet. Hasonlóak a Felső-Tisza-vidéken sem ritkák. Tiszabezdéden 18 sír közül 12-ben, a II. kenézlőiben 25-ből 15-ben, Tiszaeszlár-Bashalmon 22-ből 11-ben volt lovastemetkezés. Tiganiban is hasonlóan sok a szablya, 13 férfisírból 8 db. került elő.
Nyugodtan kijelenthetjük, a volgaiak és a Felső-Tisza-vidékiek közt leszármazási viszony állt fönn (nem az ottani népesség elköltözésére, pl. Bolsie Tarhani felhagyására gondolunk, csupán katonai egységek kiküldésére), a „tarsolyos” népesség onnan származik. Ez azonban visszahat nevezett volgai bulgáriai temetők etnikumának megítélésére, a helybeli népességekkel, valamelyest talán bolgárokkal is keveredett magyar temetőknek tekinthetjük. Erősen elütnek Árpád nomád népe (még jobban a köznép) sajátosságaitól, antropológiai típusaitól.
(A „türkök” fajtái) Hogy mindkét népesség magyar lehetett, arra utalnak a Dzsajháníra visszamenő muszlim források (Ibn Ruszta, Gardízí), melyek a türknek mondott magyarok első határát Volgai Bulgária területére teszik. Különösnek tűnő tévedés áldozata lesz viszont Maszúdí, aki a magyar kalandozó hadjáratokat a volgai bulgároknak tulajdonítja. Kmoskó szerint ugyan mindent mindennel összekever – elég rossz szemmel néz a muszlim „fajankókra” -, én azonban ezt nem hiszem. Maszúdí történetesen világosan megkülönbözteti egymástól a dunai bolgárokat, akiket »burğān«-nak hív, a volgaiaktól, akiket »burġaz«-nak. Ez a szövegből is nyilvánvaló: „A burġaz királya jelenleg ti. a háromszázharminckettedik esztendőben, muszlim; al-Muqtadir Billah idejében, egy neki megjelent látomás következtében lett muszlimmá… /…/ Királyuk Konstantinápoly és vidéke ellen mintegy ötvenezer, sőt még ennél is több lovas élén vezet portyázó hadjáratot, …portyázás végett elszéleszti embereit Rūmīya (Róma), Andalus, Burğān, a ğalāliqa s az ifranğa (frankok) vidékéig.” Maszúdí tehát csak a magyarokkal téveszti őket. A „tarsolylemezes” körbe tartozó vitézek sírjaiból szép számban kerülnek elő nyugati hadjáratokból származó pénzek, láthatóan komoly részt vállaltak bennük. Ha belegondolunk, hogy ugyanolyan származású és viseletű katonaság jelenik meg a Felső-Tisza-vidéken, mint Volgai Bulgáriában (vagy Kijevben), nincs min csodálkozni. Maszúdí alighanem éppen azért téveszt, mert ismeri őket. Még akár Bulgáriából frissen érkezettek is résztvehettek egyes hadjáratokban. Anonymus tájékoztat, hogy Taksony idejében is volt kapcsolat a két terület között: a fejedelem „Kegyessége hallatán sok vendég sereglett hozzá a legkülönfélébb népekből. Így érkeztek Bulár földjéről bizonyos kiváló férfiak, név szerint Billa és Baks, nagyszámú mohamedán kíséretében. A fejedelem az ország különböző vidékein adományozott nekik földet, s azonkívül egy Pest nevű várat is örökre nekik adott. /…/ Ekkor érkezett ugyanerről a vidékről egy Hetény nevű igen kiváló vitéz, akinek a fejedelem szintén kiterjedt birtokot adományozott.” Maszúdi egykorú szerző, 953-ban írja fentieket.
Az erős keveredés a kultúra változatosabbá válását, egyes szokások eltűntét vagy megváltozását is okozza. De azért a Felső-Tisza-vidéken sem kevés az edénymelléklet, bár típusai nem azonosak sem a kusnarenkovóival, sem a szaltovóival. Talán a katonákkal nem jött fazekas? Az is elképzelhető, hogy a kézzel készített gömbölyű aljú edények nők készítményei, akikből szintén hiány mutatkozik. Ennyi elég a szokások módosulására.
(Kik voltak hát a Felső-Tisza-vidékiek?) Ennek tisztázásával, s hogy miképpen csatlakoztak Árpád népéhez, még adósak vagyunk. Valójában nem vagyunk magunkra hagyatva, segítségünkre siet a krónikás irodalom, Anonymus és Kézai. Egy csatlakozásról, s annak körülményeiről ugyanis mindketten beszámolnak, ráadásul részint egyező, részint értelmezhető különbségeket is mutató módon; nem egyetlen forrásból veszik mondandójukat, ami ezért (is) hiteles lehet. Mindketten a honfoglalás eseménytörténetébe illesztik, s a csatlakozást Kijev környékére teszik. A csatlakozókat Anonymus kunnak, Kézai székelynek mondja, akiket hunokkal azonosít.
Anonymus: a magyarok „meg akarták hódítani az oroszok országát.” A kijevi vezér azonnal követeket küldött …a hét kun vezérhez és segítségre hívta őket.”
Kézai: „Ezek a székelyek (…a hunok maradványai), akik mikor hírét vették, hogy a magyarok másodszor is visszatérnek Pannóniába, elébük mentek Oroszország végeire…”
Anonymus: „a hét kun vezér feleségestül, gyermekestül, meg ezenkívül is nagy sokasággal kész volt Pannóniába jönni.”
Kézai: „Edemen pedig, midőn a magyarok másodszor visszatértek Pannóniába, apjának és anyjának igen nagy rokonságával költözött be.”
Anonymus: „a hét [kun] vezér, akinek a neve: Ed, Edömén, Et, Böngér, Örsúr apja Ócsád, Vajta, Alaptolma apja Ketel, ugyancsak nem kicsiny számú lovast gyűjtött egybe…”
A két szerző láthatóan ugyanazokról beszél, akik eszerint »székelyek« volnának. Anonymus kunjai tehát csak látszólag anakronisztikusak, valójában megfelelnek Kézai hunjainak, annak pedig nincs jelentősége, hogy ugyanazt a későbbi népet fölváltva nevezik kunnak ill. kumánnak. Anonymus nyilván mindkét nevet ismeri, szinonimának tartja. A csekély összetévesztés alapja tehát megvan. Megkülönbözteti viszont tőlük ama székelyeket, akik a Kórógy-ér mellett csatlakoznak a honfoglalókhoz. Kézai is tud egy keveset a székelyek valamiféle kettősségéről, bár össze is mossa; részint beköltözők sokaságáról beszél, részint nevet váltó hunok maradékairól, akik Csigle mezején maradtak Árpád idejéig. Nem kell köztük választani, a székelység nyelvjárásilag nem egységes, több eltérő csoportjuk ismerhető föl, s nem egyszerre érkeztek. Egy korábbi írásomban arra jutottam, hogy egy nagyobb csoportjuk, mely a nyugati határra költözött, 805-ben érkezhetett. A Kijev környéki ill. Felső-Tisza-vidéki székelység az utolsó nagyobb „adag”. Hogy Kézai egyértelműen székelyekről beszél, azt el is árulja: „miután együttesen Pannóniát elfoglalták, abban részt kaptak, de nem Pannónia síkságán, hanem …a végek hegyeiben…” Talán világosabbá válik az is, hogy valójában milyen nemzetiségű lehetett Taksony fejedelem felesége: „Zolta vezér fiának, Taksonynak feleséget hozott a kunok földjéről.” Anonymus kunjai székelyek, a „kunok földje” akár Volgai Bulgária is lehet.
Erdélyi István néhány Anonymust illető ellenvetést tesz: „elbeszélése a magyarok kijevi dolgairól nem lehet korabeli hitelességű. Mindenekelőtt „Ruthenia” említése anakronisztikus a honfoglalás korára nézve. Szintén korai erre a korra nézve a kunok megjelenése is.” Ha valódi kunok lennének, igen. A Rutheniát illető érv is hárítható, valójában nem a későbbi Rutheniát, hanem Oroszországot jelöli. Bollók hivatkozik Goldenre, aki szerint a szó arab forrásból származhat: „(1) Az arab-zsidó források a Volgát „Arta”-nak hívták, az onnan származó bőröket pedig „artī”-nak. (2) Az arab al-Artānīya alak szerinte egy *Rutānīya alakot ad vissza, hisz a ro-/ru- kezdetű szavak gyakran alakulnak át így az arabban idegen nyelvi átvétel esetén (Pl.: Armānīs < Ρωμανός). ” Már korábban is gyanítottam, hogy Anonymusnak rendelkezésére állhatott valami arab forrás.
Kétségtelen, hogy krónikásaink különbözőképp kezelik a kérdést, Anonymus kijevi csatlakozókról beszél, Kézai viszont olyan székelyekről, akik csak Oroszország határaira mennek a honfoglalók elé. Talán nem túlzás, ha az egyikben valóban Kijevet, a másikban a Felső-Tisza-vidékét gyanítjuk. Nem lenne logikátlan, ha a „Kijevből jötteket” nem telepítették volna a már „foglalt” Felső-Tisza-vidékére, hanem katonai szakértelmüket másutt, a Kisalföldön, a Duna-Tisza-közén, s talán Erdélyben hasznosították.
(Katonai temetők Erdélyben és a Partiumban) Néhány kisebb temető nagyon közeli rokonságot/hasonlóságot mutat a Felső-Tisza-vidékiekkel. Bóna István 8 honfoglalónak minősített lelőhelyről szól, Kolozsvár-Zápolya utca (11 sírból 7 fegyveres harcos, hatuk lovas, szablyák, íjak, tegezek, nyilak), Kolozsvár-Szántó utca (26 sírból 19 férfi, 4 szablya, 12 csontos íj,– maximum a Kárpát-medencében! - 5-6 lómaradvány), Kolozsvár-Farkas utca (ezüst pitykékkel kivarrt ingnyakú gazdag nő), Gyulafehérvár-Zalatnai út II. temető (18 fegyveres lovas, tegezekkel, nyilakkal, harci fokosokkal), Marosgombás (12 sírból 5 harcosé, kettő szablyával, a többi nyíllal, baltával), Maroskarna (15 sírból föltehetőleg eredetileg 10 katona sír, 6 szétdúlt, kirabolt, maradt 4 fegyveres férfi, nyílcsúcsok, 1-nél szablya is,), Déva (7 (?) gazdag sír, vezetőjük lovas, tegez, 8 nyíl, csontmerevítős íj), Szászváros (Piski?) (lovas-kengyeles sírok, többet nem tudni). Bóna leszögezi: „ilyen összetételű élő (élettani/biológiai) közösség sem itt, sem máshol nem létezhetett. A hasonló temetőkben a magyarság uralmát biztosító hivatásos katonaréteg temetkezett…”
Néhány lelet kifejezetten utal Felső-Tisza vidéki (sőt távolabbi) párhuzamokra: A Kolozsvár-Zápolya utcai 11. sír szügyelőcsörgőjének rokonsága a délorosz pusztákon és a Dél-Urál vidékén át egészen az ázsiai steppékig visszakövethető. A Kolozsvár Szántó utcai vezető szablyapengéjét ezüstberakás díszítette, fémveretes díszövén fémveretes tarsolya volt. Déván a vezető veretes övén szintén veretes tarsoly. Néhány esetben trepanált koponyák is előkerültek. A nők ékszerei általában szaltovói típusúak, a cserépedények (fazekak) is.
A Kolozsvár-Zápolya utcai leletek jellegére, párhuzamaira, László Gyula már 1934-ben fölfigyelt: a Zápolya-utcai kengyel a tarsolylemezek műhelyében készült. Két aranyozott veret készülési helyének megközelítésére is alapot ad. Megvan a jellegzetes palmettás díszítés és egy csörgős veret is, melynek éppen Kijevben (!), az aranykapunál van párja!
Ugyanilyen kis temetők az Alföld keleti szegélyén, a Partiumban is megtalálhatók. Bihar-Somlyószőlőhegy (7 lovas férfi, 1 nő), Sikló (7 íjász szablyával, 3 lovas, 4 lószerszámos, 1 rozettás lószerszámos nő). A ruhájukat díszítő pénzek nyugati hadjáratokból valók. Muszka (ezüstberakásos (tausírozott) zabla, kengyelek), Temesvár-Csókaerdő (8 íjász, nyilakkal, 3 lóval-lószerszámmal, 2-3 gazdagon ékszerezett nő), Arad-Csályán és Németszentpéteren szablyás és kardos lovasok, Köröstarján-Csordásdombon és Vejtén 12-15 síros lovas temetkezések, Gálospetri-Marosdombon, Sajtényban 2-4 temetkezés. Egy-két kétélű kardot leszámítva, melynek oka-eredete homályos, Erdélyben és a Partiumban is rendre a Felső-Tisza-vidék párhuzamai köszönnek vissza: A kicsi temetők, a férfitöbblet, a föltűnő militarizáltság, a rengeteg fegyver, köztük szablyák, a sok lovastemetkezés, ruhát díszítő pénz, berakásos kengyel, zabla, veretes tarsoly, rozettás-lószerszámos női temetkezés, palmettás díszítés. Csak tarsolylemez nincs, igaz, Kijevben sincs.
Hogy a székelyek Volgai Bulgáriából jöhettek, arra Fodor is gondolt. Szerinte a 11-12. századi székely és magyar régészeti anyag semmiben sem tér el. Ebből korai csatlakozásukra következtet, s úgy véli, hogy a honfoglalás után is érkeztek bevándorlók. „Az eszekil bolgároktól való származást... a volgai bolgár és a magyar régészeti anyag nagyfokú hasonlósága valószínűsíti.” Csupán a székelyek etnikai bolgár mivoltát tartom elfogadhatatlannak, a muszlim források valójában csak politikai értelemben mondják őket eszkel~eszegel bolgárnak. Bár a nyelvészek ellenkeznek, mivel nem tartják levezethetőnek a szekel→székely etimológiát, csakhogy nem is kell! Emlékeztetnék rá, hogy Ibn Ruszta szerint a magyarok egyik határa a besenyők és a volgai bolgárok közé tartozó eszkelek között húzódik, a határ kifejezés Czeglédy Károly szerint az arabban nem jelöl területet. Határozottan úgy látom, hogy ez a nép magyar volt, ergo a szekel~székely etnoníma magyar nyelvű formája a korábbi, ezért ebből kell levezetni a másodlagos eszkel~eszegel-t. Ez viszont nem nehéz, lehet a név törökös változata a szó elején ejtéskönnyítő magánhangzóval, de azt sem zárnám ki, hogy a Romanos~Armanos párhuzam mintájára az arab kútfőknek köszönhető.
Ha röviden összegezzük, talán sikerült valamelyest elkülöníteni a magyarság három eltérő előtörténetű csoportját (két nagyobb, egy kisebb), melyeknek Kárpát-medencei elhelyezkedése sem volt azonos, noha nincsenek elszigetelve, némi keveredés mutatkozik. A X. század 60-70-es éveiben aztán minden megváltozik, a székelyeket valószínűleg ekkor költöztetik át Erdélybe.
A legkisebb, de legékesebbnek látszó Felső-Tisza vidéki népesség nem tekinthető sem kabarnak, sem a teljes magyarság vezető, legelőkelőbb rétegének. Nem hasznos a jellegzetes honfoglaló típusát vélelmezni bennük, ennek sem sírmellékleteikkel, sem embertanilag nem felelnek meg. Az ő nyomukon kerestük a honfoglalókat, s nem leltük. Viszonylag nagy arányban vannak köztük az obi-ugorokkal rokonítható antropológiájú emberek. Eléggé vegyes eredetük, kevertségük következtében, hajdani finnugor szomszédságuk révén genetikailag nyilván mutatnak valamelyes rokonságot velük. Eltérően a többi magyaroktól. Volgai Bulgáriából érkezett székely katonák voltak, akiket eredetileg Kazária helyezett a Kárpát-medence északkeleti szélére. Csatlakoztak a magyar honfoglalókhoz, s krónikáinknak is megfelelően, a többi székellyel együtt Erdélyben kaptak helyet, utódaik ma is ott élnek. A tarsolylemezek, melyektől tanulmányunk elején elballagtunk, az ő hozadékuk.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969