2013. I-VI
 

A cigánypolitika katasztrófája
Miklóssy Endre

„Aki szegény, az a legszegényebb.”
József Attila

Az itt élő cigányok a magyar társadalom részei, és ezért a társadalom és a gazdaság különböző problémái természetszerűleg megjelennek az ő életükben is. És mivel a legtöbben az átlagosnál rosszabb körülmények között élnek, ezek a problémák is többnyire fokozottan jelennek meg az életükben. Az elmúlt fél évszázad fordulatai így két olyan változással is jártak, amelyek habár nem ez volt a céljuk, különleges hátrányt épp a cigányság számára eredményeztek, mivel alkalmatlanná tették az addig alkalmazott életstratégiájukat. Ilyen volt az 1960-as Tsz-szervezés, és ilyen volt az 1990-es rendszerváltás is. 2002-ben pedig egy olyan cigánypolitikai fordulat történt, aminek a negatív következményei, ha korrigálni nem sikerül őket, beláthatatlanul súlyossá válhatnak.

(Előzmények) A kommunista rendszer gazdasági sajátossága az, hogy minden rendelkezésre álló erőforrást felhasználni kíván, és ez határozta meg a rendszer cigánypolitikáját is. A nyolcvanas évekre megvalósult, legalábbis a munkaképes korú cigány férfiak körében, a teljes foglalkoztatás. De ez nem jelentette egyúttal a társadalmi emancipációt. A cigányok döntő többsége ugyanis alacsony kvalifikációjú munkát végzett – betanított és segédmunkások voltak az építőiparban, a vidéki telephelyi iparban és a tsz melléküzemágban. A fizetésük is alacsony volt, részben a kevéssé hatékony munka miatt, részben viszont azért, mert az átlagbér-gazdálkodásban a „vatta” szerepét töltötték be. Mindazonáltal a rendszeres munkaviszony következtében szociális és egészségügyi ellátásban és nyugdíjban is részesedtek, és ezekben az évtizedekben elég nagy részük rendezettebb lakókörülmények közé került. Súlyos fogyatékosság volt viszont az alacsony iskolázottsági szint, amiben a motiváció és a lehetőség hiánya egyforma szerepet játszott.
A nyolcvanas évek közepétől felgyorsuló rendszerbomlás azonban fokozatosan rontani kezdte még ezeket a kevéssé rózsás körülményeket is. 1987-ben leállt a telep-felszámolási program, és egyre több cigány vált ténylegesen munkanélkülivé, bár erről 1989-ig nem illett beszélni. A gazdasági rendszerváltás azután végzetesnek bizonyult a cigányokra nézve. Néhány év alatt hatalmassá nőtt a munkanélküliség, több mint 1,7 millió munkahely szűnt meg az országban. Ez leginkább a cigányokat sújtotta. Összeomlott az egész telephelyi ipar, az egész építőipar és megszűntek a tsz-melléküzemek, vagyis mindaz, ami a cigányok számára úgyszólván kizárólagosan biztosította a munkát. A magyar ipart átvevő nemzetközi tőke, és a gépesített mezőgazdasági nagyüzem lett a két fő gazdasági szereplő, és ezek nem érdekeltek a teljes foglalkoztatásban, a kvalifikálatlan munkaerővel nem tudnak mit kezdeni, az állam pedig rögvest kivonult a gazdaságból, mialatt semmiféle hazai gazdaságszervező erő nem jött létre.
Ezt a problémát a nyugateurópai szociális szisztéma átvételével próbálta megoldani az új kormányzat. Ennek a lényege az, hogy az időszakonként fellépő strukturális munkanélküliséget munkanélküli segélyekkel és álláskereső szolgálattal kezelik. De ha az egész gazdaság összeomlik, mint minálunk, akkor ez nem igazán működőképes. Így aztán ma 2,7 millió alkalmazotti munkahely van az országban, szemben a 20 évvel ezelőtti 4,8 millióval, a cigányok pedig, mint említettük, szinte teljességgel kiszorultak a munkaerőpiacról.
(Az új cigánypolitika kibontakozása.) A kormányok a problémát mindazonáltal kezdettől érzékelték, és szükségesnek tartották az általános szociális-foglalkoztatási kérdéseken túlmenő sajátos cigánypolitikát is. Ennek a fő összetevői a következők voltak:
- Munkanélküli és szociális segélyek, családi pótlékok, közmunkák szervezése. Ezek az általános politika részeként érték el a cigányokat, és rendelkeztek sajnos az általános fogyatékosságokkal is, amelyek abból adódtak, hogy egy, a magyarországi helyi viszonyoknak nem megfelelő szisztémával próbálták megoldani a magyarországi problémákat.
- Az önszerveződés előmozdítása, a legfontosabb lépés ebben az 1993-as Törvény a nemzeti és etnikai kisebbségi önkormányzatokról. 1995-ben ennek alapján szervezték meg a kisebbségi választásokat. Ez se kizárólag a cigányokat, hanem minden nemzeti kisebbséget érint, de kétségkívül a cigányoknak volt rá leginkább szükségük. Ennek előtte ugyanis nem lehetett megtalálni az esetleges kormányzati támogatási politika alanyait, mert szervezett támogatáshoz támogatható szerveződés is kell.
- A cigánypolitika kormányzati összehangolására 1997-től akcióprogram indult el. Kormányhatározatot hoztak, amely rögzítette a tárcák feladatait. A tapasztalatok alapján azután ezeket a határozatokat módosítják, általában kormányzati ciklusonként. Az eddigi legfontosabbak
1093/1997. sz. Kormányhatározat
1047/1999. sz. Kormányhatározat
1073/2001. sz. Kormányhatározat
1021/2004. sz. Kormányhatározat
1996 előtt a cigánypolitika még az általános szociálpolitika része volt, mindazzal a „tűzoltó” megoldással és fogyatékossággal, ami azt jellemezte. „Cigány sajátosság” volt ezen belül, hogy számos társadalmi szerveződést alakítottak, érdekképviseleti céllal és ennek megfelelő támogatási igénnyel, azonban nem lehetett tudni, hogy kiket, és milyen felelősséggel képviselnek, mialatt nyilvánvaló volt a szakmai felkészületlenségük is. Aktivistáik nagyrészt kultúraszervezők és „sérelmi politikusok” voltak, aligha lehettek mások, hiszen a kommunista rendszerben egyéb mozgástér nemigen volt. De átfogó politikához ez kevés.
Ezen a helyzeten segített tehát a kisebbségi önkormányzat rendszere és az átfogó kormányprogram.
A kisebbségi törvény főleg a nemzetiségek kulturális autonómiáját volt hivatott biztosítani – nyelv- és hagyományőrzés – és ezért a cigányság sajátos problémáinak – szociálisan hátrányos helyzet, alacsony képzettség, rossz foglalkoztatottság, alacsony szintű társadalmi tudat – a kezelésére kezdettől fogva nem volt elég alkalmas.
A helyi cigány önkormányzatok hatékony működését a felkészületlenségen kívül az eszköz- és felelősség-hiány is gátolta. Az országos önkormányzatban a törvény által bevezetett elektori rendszer visszaélésekre adott alkalmat, a személyre szóló elvtelen paktumok miatt. De mégis hatalmas előrelépés volt ez az „önjelöltséghez” képest, és egyúttal formát is adott a cigánypolitikának, mert volt már meghatározható intézményes címzettje. Legalább ekkora volt a jelentősége a cigányok különféle munka- és ernyőszerveződéseinek, amelyekben a helyi és a térségi-országos szerveződések együttműködése elég hatékonynak bizonyult, mert elértek egyrészt a helyi társadalmakhoz, másrészt pedig a kormányzathoz és más országos intézményekhez, és bizonyos mértékig a kormányprogramok is támaszkodhattak rájuk. Az 1997-es első Kormányhatározat ezért már némileg építhetett a szerveződő cigány társadalomra.
Ezeknek az intézkedési csomagoknak az a lényegük, hogy a szükséges feladatok rendszer-elvűen vannak összeállítva, és számon kérhetően lebontva a szakminisztériumokra. Létre jött egy tárcaközi bizottság, tárcafelelősökkel, és a felelős koordinátor a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára lett. A szakmai előkészítő munka pedig a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal hatáskörébe került. A tárcaközi bizottságban cigány szervezetek is képviselve voltak, azonban szabályozatlanul, és a Bizottság működése sem volt elég hatékony, mert nem tudta az elhatározásait a szaktárcáknál szankcionálni. Hamar világossá vált, hogy az érdemi előrelépéshez a cigánypolitika államigazgatási helyzetét stabilizálni kell, ezért 1999-ben a tárcaképviseletet helyettes államtitkári szintre emelték, akinek már volt hatásköre arra, hogy a tárcaprogramot kidolgozza és végrehajtassa. Az eredményekről pedig rendszeresen be kellett számolni a bizottsági üléseken. A legtöbb tárcánál akciócsoportok szerveződtek, amelyek az adott minisztérium munkájában érvényesítették a kormányhatározatban előírtakat, a szakmai programok összeállításától kezdve a forrásoknak a költségvetésben való megjelenéséig. A fontosabb minisztériumokban a miniszter munkáját tanácsadóként egy-egy cigányszervezeti vezető segítette, akinek szakmai kapcsolata volt a minisztériumon belüli cigánypolitikát intéző akciócsoporttal is. A tárcaközi bizottság ülésrendjét és a cigányság képviseletét is jogszabály rögzítette, így az esetlegességeket nagyrészt ki lehetett küszöbölni a munkából. A Bizottság pedig az ülések után sajtótájékoztatón számolt be a történtekről.
A helyzet 2002-ben változott meg, midőn a cigánypolitikát az addigi szakmai megközelítés helyett etnikai alapra helyezték, felszámolván és cigány származású referensekkel helyettesítvén a minisztériumok akciócsoportjait, és megszüntetvén a Kisebbségi Hivatal szakmai előkészítő szerepét. Ez az átalakítás, mint majd látjuk, végzetesnek bizonyult a hazai cigánypolitikában.
(A rendszerbe foglalt cigánypolitika.) A cigánypolitika kezdettől a „trial and error” elvén működött, hiszen ilyen nem volt még sehol a világon, tehát tanulni sem volt kitől. (A nyugati országokban szintén élnek ugyan cigányok, de azok problémái teljesen mások, mint a keleti országokban élőké. A számarányuk is jóval csekélyebb.) A körülményekhez képest elég jó volt ez a politika, és a tapasztalatok felhasználásával a hatékonysága is folyamatosan javult, nem zavarta meg az 1998-as kormányváltás sem. Még az Európai Unió is tanulni járt hozzánk ebben az időben (David Rosenberg EU-szakértő például). Akkoriban ugyanis még eléggé izgatta őket a csatlakozásra váró keleti térség nagy cigánynépessége, amit ők képtelenek voltak kezelni. (Lásd például a román forradalom utáni nagy cigány-emigráció németországi problémáit).
A program alapjai már kezdettől kialakultak a problémák megoszlása és a tárcafelelősség szerint:
1. oktatás
2. kultúra
3. foglalkoztatás, ahová az agrárgazdaság és a területfejlesztés is kapcsolódik
4. szociális- egészségügyi és lakásproblémák
5. antidiszkrimináció
6. kommunikáció
Az egyes tárgykörök a 2001-2002-re elért eredményeknek megfelelően az alábbiakban foglalhatók össze.
1.) Az oktatás problémája egyrészt nyelvi természetű, mivel a hazai cigányság egy részének nem magyar az anyanyelve. Módszertani sajátosságok is vannak, mert az oktatásnak figyelembe kell venni a gyerekek eltérő gondolkodási módját. A szakpolitika e speciális kérdések kezelésére pótlólagos támogatások bevezetésével kísérletezett, vitatott eredménnyel. Úgy tűnik, leginkább az ellenőrzési rendszer volt fogyatékos. Másrészt viszont elvileg sem tisztázódott a diszkriminációs probléma, vagyis hogy jó-e az elkülönített oktatás, vagy inkább a többiekkel együtt kell oktatni a cigánygyerekeket is, tekintet nélkül az esetleg eltérő igényekre. (E kérdésben előfordultak politikailag felhasznált botrányos esetek, és kétségkívül voltak visszaélések is.) Elkülönítési probléma aztán, hogy a családi háttér esetleg visszahúzó erő lehet a tanulásban. A kommunista rendszerben tettek kísérletet a bentlakásos iskolázásra, tehát a családtól való elszakításra, de a rendszerváltás után erre már nem kerülhetett sor. A problémát a kormányzatok ösztönzési rendszerrel próbálták megoldani. Ilyen intézkedés volt a családi pótléknak a rendszeres iskolalátogatáshoz való kötése (ami megfelel az Alkotmány betűjének), és ilyen volt az ösztöndíj-rendszer bevezetése a közép- és felsőoktatásban, aminek következtében 2002-re 10 ezer fő fölé emelkedett a cigány továbbtanulók száma. Komoly eredménynek tekinthetjük azt is, hogy a világon nálunk jött létre elsőnek önálló cigány középiskola, a Gandhi-gimnázium.
2). A hagyományápolásnak voltak előzményei az elmúlt rendszerben, ezekre építeni lehetett, mert elég gyakran kialakítottak közösségi együttműködéseket. A támogatás fő formája a pályázati elv volt, ennek segítségével több helyen kialakult az éves fesztiválok rendje, ami a cigányok mentalitásának megfelelően afféle kis helyi ünnepséggé szokott alakulni. Helyi kulturális központok is szerveződtek, illetőleg 2000-ben Budapesten egy országos cigány kulturális központ. A híres „cigányzene” hagyományőrzésére megszerveződött a 100 tagú cigányzenekar, jelentős nemzetközi érdeklődést is keltve. Megoldatlan maradt azonban a hazai cigányság nemzedékek óta legfontosabb kulturális mintaadó rétegének, a zenészeknek az általános foglalkoztatása.
3.) A foglalkoztatási helyzet, mint mondtuk, katasztrofálissá vált az erőforrás-korlátos gazdaságnak a nyolcvanas évek végén bekövetkezett összeomlása miatt. A cigánypolitika néhány évnyi habozás után azt tűzte ki célul, hogy a szociális segélyezés helyett inkább a munkahely-teremtést kell támogatni. Fölöttébb bonyolult feladat volt ez. Hiszen az állam közben teljesen kivonult a gazdaságból, a privatizált ipar és mezőgazdaság pedig élőmunka-takarékos stratégiát folytatott, amelyben külön hátrány volt a cigányok többsége számára az alacsony képzettség és a kedvezőtlen területi elhelyezkedés. Azokban az elmaradott térségekben ugyanis, ahol általában sok cigány él, a külföldi működő tőke nem jelent meg, mint munkaadó, a hazai tőkeképződésnek pedig nem kedvezett a gazdaságpolitika. A munkaalkalom-teremtésnek ezért az alábbi módozatai alakultak ki.
Közmunkák a helyi önkormányzatok által szervezve. Ennek az a fő hátránya, hogy éppen a leginkább elmaradott térségekben, ahol a legnagyobb a munkanélküliség lehet a legkevésbé megtölteni értelmes tevékenységgel. A munkanélküli-segélyek folyósítása mindenesetre függ a közmunkában való periodikus részvételtől.
Szociális feladatok átvállalása az állami szférától. Az ebben dolgozók közmunka-jelleggel kaphatnak fizetést. Több sikeres ilyen kezdeményezés mellett meg kell említeni azt a fogyatékosságot, hogy a szabályok szerint 1-2 év után önfinanszírozóvá kellene válnia, mert a közmunka-finanszírozás nem teszi lehetővé, hogy ugyanazok a szociális munkások tartósan fizetést kapjanak. Tehát egy működőképessé vált rendszert időnként meg kell így szüntetni, és a legjobb esetben újak betanításával újjá szervezni.
Foglalkoztató üzemek támogatása. Ezek helyi piacokra tudnak termelni, részben ipari szolgáltató jelleggel.
A családi önellátás juttatásos támogatása. Az ország elmaradottabb vidékein aránylag nem volt nehéz megművelhető kisebb földterületeket szerezni, hiszen például maga a beltelek is lehet 1/4-1/2 hektár terjedelmű. Csakhogy az itt élő emberek nem képesek még a gazdaság éves újratermelésére sem, tehát évről évre juttatásos támogatásban kell őket részesíteni, pályázati elven, elsősorban szaporítóanyagok juttatása és művelési költségtámogatás formájában Ezt nevezték „szociális agrártámogatásnak”. Az igénybe vétel helyi együttműködés alapján történt, általában a települési önkormányzat szervezésében. Több tízezernyi ember megélhetését segítette ez a rendszer éveken keresztül, ezeknek 30-40 %-a volt cigány származású.
Az EU-tagságunk közeledtével, hogy megjelentek olyan előcsatlakozási támogatások, mint például a SAPARD és a LEADER kísérleti program, megnyílt a lehetőség az EU-konform gazdaságfejlesztésre vidékfejlesztési programok formájában. Ezek középtávú fejlesztéseket tartalmaznak, helyben készülnek, és központi támogatást kapnak a megvalósításhoz, pályázati elven. Elsősorban a helyi infrastruktúra és a szolgáltatások fejlesztésével a helyi munkaalkalom-teremtés szokott a célja lenni. 2000-ben valamennyi kistérség készített efféle programokat, bár a finanszírozásuk bizonytalan volt. Jó lehetőség volt ez arra, hogy a program kiterjeszkedjen az ott élő cigányság problémáinak a megoldására, mindenek előtt természetesen a foglalkoztatás javítására. A reménység az volt, hogy a 2004-re várható EU-csatlakozásunk megnyitja majd a brüsszeli támogatási forrásokat, és így a vidékfejlesztési programok finanszírozhatókká válnak. Alapjában véve ez ígérkezett a hazai cigányság számára a legfontosabb foglalkoztatás-javító lehetőségnek, és egyúttal a helyi társadalomba való integrálódást is segíthette.
Mint látható, a foglalkoztatási problémák kezelésében nem igazán lehet elkülöníteni a cigányság specifikus gondjait, bárminő súlyosak legyenek is, hanem azokat csak az egész gazdasági-társadalmi összefüggésrenden belül lehet megoldani. Meg lehetett viszont vizsgálni, miért szorultak ki sokáig ezekből a lehetőségekből. Ennek az oka alapjában véve nem diszkrimináció volt, hanem eszköz- és információhiány.
Az eszközöket illetően Magyarország átvette az EU-ban alkalmazott rendszert, vagyis a hozzájárulás-elvű támogatást. Ez azt jelenti, hogy a kormányzat nem megoldja, hanem csupán anyagilag támogatja a helyi fejlesztéseket, amelyekhez viszont éppen ezért sajátrész is szükséges.
Az új cigánypolitika kialakításának a kezdetekor felmerült az, hogy külön támogatási alapokat kell létesíteni a számukra. Végül azonban győzött az a felfogás, hogy az általános támogatásokból kell részesíteni őket, és különleges kezelést csak azoknak a nehézségeknek az elhárítása igényel, amelyek megnehezítik a számukra a támogatáshoz jutást.
A specifikus cigány probléma tehát az, hogy a sajátrész miképpen biztosítható. Hiszen a cigányság tekintélyes része olyan falvakban él, amelyek egyébként is holt szegények, ezért a legjobb szándék mellett sem képesek érdemi problémamegoldásra. Ebből született meg az az ötlet, hogy a számukra lehetővé kell tenni a sajátrész előteremtését, mégpedig olyan pályázati úton, amelyet maga a cigány közösség kezel.
A megoldás 1997-től az lett, hogy az Országos Cigány Önkormányzat szerződés alapján kapott évente egy bizonyos átengedett összeget, eleinte 100, később, a bizonyított hatékonyság után, 200-250 millió Ft-ot, és ebből támogathatta azokat a fejlesztéseket, amelyek a helyben élő cigányok javát szolgálják. Az OCÖ területfejlesztési kabinetet alakított ki, amely megvizsgálta a hozzá benyújtott támogatási kérelmeket, megállapodott a pályázóval, és a kellő feltételek megléte esetén átutalta a támogatást. Ezen a módon évi 4-5 milliárd Ft-nyi fejlesztési erőhöz lehetett jutni, és legalább ilyen fontos a cigányság tekintélyének a növekedése : hogy ugyanis immár nemcsak „kérni”, hanem „adni” is tudnak a lakóhelyük számára.
A megoldás tehát a cigányszervezetekkel együttműködésben született meg. Hasonlóképpen kellett megoldani az információhiányból adódó problémákat is.
Az első kisebbségi választásnak, minden fogyatékossága mellett, hatalmas előnyei is voltak. A világon itt jött létre először önkormányzat a cigányság részére. Világossá vált, hogy mely szerveződések azok, amelyek el is jutnak a helyi cigánysághoz, s amelyekre felelősen feladatokat és forrásokat lehet bízni. (Fogyatékosság volt az elektori választás, és az, hogy a kisebbségi törvény kevéssé volt a cigányság problémáira szabva, mivel az alapfeladatot a kultúra és hagyomány ápolásában jelölte meg, holott a cigányok számára ennél jóval fontosabb a szociális-foglalkoztatási probléma.)
Maga a cigányság azonban hamar észlelte ezeket a problémákat, és ösztönszerűen rátalált a megoldásukhoz vezető útra is. Az önkormányzatok mellett ugyanis megmaradtak, sőt a törvény adta háttér miatt meg is erősödtek a civil szerveződések, kulturális, foglalkoztatási és hasonló célokkal. Ezek pedig ernyőszervezetekbe kezdtek tömörülni. Az ernyőszervezet a helyi tagszervezetein át egyrészt ismeri a valóságos problémákat, másrészt pedig rendelkezik a megoldásukhoz szükséges szakismerettel és kapcsolatrendszerrel is, ami kezdeményezési lehetőséget ad a problémák megoldásához. Persze ehhez ismerni kell az államigazgatás működését és a támogatási szabályok adta lehetőségeket is. (Az OCÖ számára átengedett támogatási sajátrész-kiegészítő alap gondolata is ilyesféle körben született meg.)
4.) A cigányság sajátos problémái persze az ország általános problémáiba ágyazottan jelentkeznek. A szociális-egészségügyi problémákkal kapcsolatban a „Bokros-csomag” utáni idők meglehetősen kedvezőtlenek voltak az ő számukra is. Speciálisan a cigányságot érintő akcióterv, ami túlmenne a problémák felmérésén, tulajdonképpen csak egy volt, a rég ismert és sürgető probléma, a még meglévő telepi lakókörnyezetek megszüntetése.
Egy 1965-ös kormányrendelet indította meg ezt, de sokkal lassabban haladt a tervezettnél, mígnem jóval a befejeződés előtt, 1987-ben az általános recesszió miatt le is állították. A rendszerváltást követő években indultak ugyan kedvezményes lakásépítési akciók, amelyek főleg a sokgyerekes cigány családok számára ígértek (volna) előnyöket, vissza nem térítendő támogatások formájában – csakhogy a szükséges 30% sajátrészt ezek nem voltak képesek előteremteni. Sok botrányos eset után fogalmazódott meg, hogy másféle megoldásra van szükség. Ezzel együtt is bizonyos, hogy az ilyenképpen 1992-96 közt támogatásokkal megépült 30 ezer lakás nem kis hányadát cigányok kapták, de erről nincsen felmérés, és valószínűleg nem is a telepen élő, tehát legkedvezőtlenebb helyzetű, és legrosszabb érdekérvényesítő képességű családokat érintette.
A kormányzat problémaorientáltan kívánta a továbbiakban ezt a kérdést megoldani, és ezért egy új felmérést készített, amely szerint még mindig több mint 600 telep létezik, 19 ezer lakással, és 90 ezer telepen élővel. A felszámolásukra átfogó terv készült, amely szerint a kérdés a helyi önkormányzatok hatáskörébe tartozik, az érintettek egyetértésével kell megoldást találni és az állam a szubszidiaritás elvén megadja hozzá a szükséges anyagi és szakmai támogatást. Sokáig elhúzta az érdemi megoldás elkezdését az a szemléleti fogyatékosság, amely kizárólag saját építésű új lakás támogatását tartotta lehetőnek. Egy olyan országban, ahol több mint negyedmillió az üresen álló lakások száma. 2000-ben azonban bekövetkezett a kedvező változás. A támogatás ekkortól kiterjed a lakásvásárlásra is, és megnyílik a lehetőség szociális bérlakások építésére. Ez az utóbbi forma látszott leginkább kedvezőnek a telepi lakások felszámolására.
5.) A munkahelyi diszkrimináció kezelésének ügye fogas kérdés egy olyan országban, ahol az államnak többé nincs foglalkoztatói szerepe, és így közvetlen eszközökkel segíteni sem tud. Felmérések és napvilágot látott konkrét esetek alapján elmondható, hogy az oktatásban a diszkrimináció helyzete vitatott, mert itt többféle dolog keveredik, a speciális pedagógusi szakértelem hiányától kezdve a cigány gyerekek eltérő motivációs-szocializációs szintjén át a ténylegesen előítéletes kezelésig. Foglalkoztatási diszkrimináció valóban létezik, de ennek a kimutathatóságát nehezíti a cigányoknak a tömegestül alacsonyabb képzettsége, amire legalábbis hivatkozni lehet alkalmazáskor. Ámde nem is ez a fő probléma, hanem az, hogy az államszocialista gazdaság összeomlása után egyáltalán nem maradtak munkahelyek éppen a cigányok által legsűrűbben lakott területeken: az ország északkeleti megyéiben, és Dél-Dunántúlon. Az antidiszkriminációs kormányprogram túl sok sikert nem könyvelhet el, de az alapproblémát még teljes siker esetén se oldhatta volna meg.
6.) A kommunikáció általánosságban a legkevésbé sikerült eleme lett a kormányprogramoknak, aminek aztán messze menő következményei is lettek.
Kommunikációs problémának tekinthető mindenek előtt az, hogy nincsen világos képe a társadalomnak a cigányokat érintő tényleges támogatások volumenéről. Ami egyrészt lényegesen kisebb, mint azt a többségi társadalom romló egyéni helyzetben élő előítéletesei gondolják, másrészt viszont lényegesen több annál a semminél, amit az ember a cigányok összejövetelein hallhat néha.
A program fő célkitűzései a cigány média támogatása, a reális cigánykép kialakítása, a nemzetközi tájékoztatás, a cigányprogramok megismertetése az érintettekkel, és a kisebbségi önkormányzatok tagjainak a képzése voltak. A legtöbbjük eléggé sikertelennek mondható, amiben a kormányzati fogyatékosságok mellett döntő szerep jutott a médiának is. A politika ugyanis kezdettől rátelepedett az egészre, az érdemi információk elsikkadtak.
(Hallatlanul rossz szolgálatot tettek a cigányságnak néhány éve azok a mértékadó értelmiségiek, akik közbűntényeseket politikai menekültekként segítettek Nyugatra. Ezek ugyanis lényegüket meg nem tagadva, nagymértékben lerontották az ott élő cigányok hitelét, sőt életlehetőségeit, és diszkreditálták a cigánypolitika támogatásának a szándékait. Feltehető, hogy nevezett értelmiségiek nem voltak a tények teljes ismeretében, és nem akartak ártani sem a cigányoknak. De megdöbbentő, hogy jól képzett és felelős embereket ennyire lehet gombnyomással irányítani.)
Maga a kommunikációs program is eléggé gazdátlan volt, az érdemi koncepció hiányzott belőle, mind a külföldi tájékoztatást, mind a hazai többségi és cigány társadalom tájékoztatását illetően. Nem sikerült egyértelmű helyzetképet sem felvázolni, és főképpen nem igazán sikerült a cigány társadalommal megismertetni a saját lehetőségeit. Az erre irányuló néhány kísérlet egyaránt találkozott a bürokrácia értetlenségével, és a többségében politikailag ellenérdekelt sajtó ellenállásával, amely hajlamos volt az információ-átadásban sikerpropagandát látni. Kivéve a fiaskókat, amelyekben viszont minden esetben rasszista politikai tendenciákat kívántak kimutatni, legalábbis a polgári kormányzatok idején.
(2002 és az „új irányvonal”) A 2002-ben felállt új kormány működésének a legfeltűnőbb sajátossága az volt, hogy félbeszakított minden olyan programot, ami már az előző ciklusban elindult. Erre a sorsra jutott most, az 1998-as kormányváltozástól eltérően, a cigánypolitika is, ami, mint említettük, mindig is az általános társadalom- és gazdaságpolitika megfelelője, és válságos helyzetekben mindig is a legnagyobb vesztese. Itt tehát részletesebben végig kell mennünk mindezeken a programokon, hogy láthassuk a félbeszakításuk következményeit.
1.) (Hosszútávú stratégia). Az első, és távlatilag a legfontosabb az, hogy az 1998-as kormányciklusban felvetődött a cigánypolitika időbeli stabilizálásának az igénye. Egy hosszútávú koncepciót kezdtek előkészíteni a problémák összefüggő, rendszer-elvű megoldására. A terv az volt, hogy a továbbiakban a mindenkori középtávú kormányprogramok célja ennek a koncepciónak a pillanatnyi helyzethez illő megvalósítása lesz, és ennek megfelelően számon is kérhető a kormányoktól. Országgyűlési határozat formájában került volna rögzítésre. Annál is inkább szükségessé vált ez, mert már várható volt az aránylag közeli EU-csatlakozásunk, és egy ilyen koncepció megkönnyíthette volna a belépésünk utáni időben a magyar diplomácia számára a kezdeményezést a cigánypolitikának a támogatási rendszerekbe való beépítésére, és lehetővé tette volna azt is, hogy a készülő nemzeti fejlesztési terv ezt a politikát is tartalmazza. A tervezetet szerte az országban minden olyan megyében egyeztették a helyi cigány szervezetek képviselőivel, ahol a cigányság jelentős számban él, és az észrevételeket jegyzőkönyvezés alapján a lehetőségek szerint beépítették a tervezetbe.
A tervezet 1. fejezete rövid indoklási részt tartalmazott, a cigányság társadalmi helyzetét, képviseleti lehetőségeit és a középtávú kormányprogramok működését illetően. A 2. fejezet azután meghatározta a stratégia alapelveit: szolidaritás, partnerség, szubszidiaritás, a cigány kultúra megőrzése, a diszkrimináció kiküszöbölése, a nyilvánosság, a programok komplexitása és a folyamatos fenntarthatóság. A 3. fejezet a stratégia prioritásait tartalmazta: a családok önfenntartó képességének az erősítését, az oktatás és foglalkoztatás részletezett kérdéseit, a társadalmi kohézió erősítését a társadalmi beilleszkedéstől a roma művészek helyzetén és az egyházak szerepén át a roma közéleti szerepvállalás erősítéséig.
Jellemzésül kiemelek ebből egy fontos részletet. „Szükség van olyan pozitív diszkriminációs intézkedésekre, amelyek a munkáltatók részére nyújtott különféle kedvezményekkel elősegítik a roma munkavállalók alkalmazását.”
A 4. fejezet a stratégia véglegesítésének a kérdéseivel foglalkozott: a társadalmi viták, az országgyűlési jóváhagyás, a megfigyelő monitoring rendszer kiépítése.
A tervezet 2002 tavaszán a szakmai egyeztetés és a társadalmi viták lebonyolításával parlamenti előterjesztésre alkalmas állapotban volt, de az új parlament tüstént levette a napirendről.
2.) (Az intézményi rendszer.) Jelentősen átalakították 2002-ben a cigánypolitika intézményi rendszerét is. Eddig a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal ügykörébe tartozott a kérdés, ennek a hivatalnak legfeljebb a kormányzati elhelyezése változott – Miniszterelnöki Hivatal, Igazságügyi Minisztérium – és ez a hivatal koordinálta az egyes tárcák között a munkát, amelyet tárcán belül a feladattal megbízott szakemberek dolgoztak ki és illesztettek be a tárcáknál folyó általános szakmai munkákba. Ezek a szakemberek köztisztviselők voltak, aminek látni fogjuk milyen jelentős következményei voltak a munka hatékonyságát illetően.
Többször felvetődött hiányosság volt viszont a roma származásúak közvetlen, vezetői szintű képviselete az államigazgatásban. Az addigi kormányok elmulasztották, hogy erről intézkedjenek, ámbár tanácsadó-szinten azért képviselve volt a cigányság, és cigány származású tisztviselők is dolgoztak egyes szakterületeken, bár nem nagy számban. (A szakmai hozzáértés nélküli, pusztán a származáson alapuló alkalmazásuk rossz tapasztalatokat eredményezett.) Az új kormánynak az első dolga az volt, hogy megszervezte a roma politikai államtitkárságot, és ide helyezte a cigánypolitika teljes feladatkörét, elvéve azt a Kisebbségi Hivataltól, ahol ezt az előző tíz évben intézték. Megszüntették egyúttal a tárcáknál kialakult munkamenetet is, és a feladatra köztisztviselők helyett roma származású politikai referenseket vettek fel.
Ennek a súlyához tudnunk kell azt, hogy a köztisztviselőt törvény védi, csak súlyos indokkal mozdítható el a feladatköréből és állásából, a politikai munkatárs viszont bármikor indokolás nélkül elbocsátható, semmiféle védettsége nincsen. Igaz, hogy formálisan kevésbé számonkérhető. Így aztán a cigánypolitika, aminek a gyakorlati érvényesítése mindig is súrlódási felület volt a sokféle eltérő érdeket képviselő minisztériumokban, következésképpen különös mértékben igényelte munkatársainak a védettségét is, egyszerre az ebek harmincadára került. Hogyan vitázzon valaki a főnökével, hogyha holnap indoklás nélkül kidobhatják? Hát nem is volt vita. Olyan simán ment a cigánypolitika felszámolása, mint a patyolat.
A munkát eddig végző tisztviselők megpróbálták átadni a tapasztalataikat az új államtitkárságnak, de az, a személyes függőségei miatt, meg se próbálta érvényesíteni ezeket, hanem „tabula rasát” teremtett, ami két éven keresztül megakadályozta még az új kormányhatározat életbe lépését is, mialatt a régi gyakorlatilag már működésképtelen volt.
Az új roma referensek nemigen ismerték az eddigi cigánypolitika problémáit és lehetőségeit, működését és eredményeit. Tapasztalatlanságuk miatt járatlanok voltak az államigazgatásban és általában a minisztériumi programok felépítésében és működtetésében. Így aztán esélyük se volt rá, hogy a szükséges szempontokat érvényesítsék. Igaz, hogy az általános államigazgatási helyzet is sokat romlott az átszervezések és a régi tisztviselők tömeges elbocsátása miatt, amiben visszaköszönt a negyvenes évek végén berendezkedő kommunista diktatúra hírhedt „B-listázása”.
3.) (Munkahely-teremtés.) Hatékony cigánypolitika, mint említettük, csak az átfogó társadalom- és gazdaságpolitikán belül valósítható meg. És mivel a cigányság legsúlyosabb problémája a foglalkoztatási lehetőségek hiánya, a legtöbbet ígérő program a vidékfejlesztés volt, ami éppen a helyi munkalehetőségek bővítését célozta. Az EU-nak ez az új támogatási prioritása, amit a 90-es évek közepén hirdettek meg, az addigi költséges és nem eléggé hatékony agrártámogatási rendszert volt hivatva felváltani, mégpedig éppen a helyi foglalkoztatási lehetőségek bővítésének a támogatásával. Előcsatlakozási támogatásként ezt a célt szolgálta a SAPARD, és ezen belül Magyarországon minden kistérség fejlesztési programot készített. Ezeknek ugyan pillanatnyilag nem volt igénybe vehető forrásuk, de a közeljövőben immár bizton várható csatlakozásunk után az uniós források megnyílásával kecsegtettek. A kistérség-fejlesztési programoknak számos helyen szerves része volt a helyi cigányság foglalkozatásának a javítása is. Az új kormány azonban jó időre elejtette a vidékfejlesztési programok támogatását. A csatlakozás előtti koppenhágai tárgyaláson a tíz tagjelölt közül a magyar delegáció „harcolta ki” magának a legrosszabb feltételeket az országa számára, és a jelenleg előkészítés alatt álló új fejlesztési tervben is az egész Unióban a legkevesebbet mi kívánjuk vidékfejlesztésre fordítani, és azt is csak azért, mert az az EU-előírás szerint kötelező minimum. Áll is az egész, együtt a benne foglalt cigánypolitikával. Jól szemlélteti ez az eset, miképpen lesz mindig éppen a cigányság a legnagyobb vesztese a negatív társadalmi-gazdasági fordulatoknak.
4.) (Mezőgazdasági kistermelés.) A segélyezést foglalkoztatással kiváltani szándékozó támogatási rendszer egyik fő pillére mindezidáig az agrárfoglalkoztatás volt. A vidéki cigányságnak az egyik legfontosabb munkalehetősége az előző rendszerben a tsz volt, itt elég sokan szereztek mezőgazdaági tapasztalatot, sőt közép- vagy néha felsőfokú agrár-oklevelet is. A tsz-ek felbomlásával ez ugyan veszendőbe ment, de új lehetőséget lehetett teremteni, kiindulva abból, hogy éppen a vidéki cigányság által sűrűbben lakott területeken aránylag földbőség volt, mert nagyüzemben ezeket nem lehet hatékonyan megművelni. (A tsz-rendszer vége felé már mintegy 1 millió hektárnyi föld maradt művelés nélkül). Ennek a kihasználását azonban nehezítette az, hogy az itt élőknek semmiféle eszközük, tőkéjük nem volt a föld megművelésére. Ezért aztán programok szerveződtek, amelyek pályázati alapon lehetővé tették azt, hogy a megművelhető földdel rendelkező községekben ingyenes földbérlet és éves támogatási juttatás segítségével mezőgazdasági termelői közösségek földet művelhessenek, jórészt családi szükségleteikre. Nem kizárva azt a lehetőséget, hogy megerősödve némelyek valóságos piaci agrárgazdálkodókká fejlődhessenek. E támogatási formáknak körülbelül a 30-40 %-a helyi cigány közösségek számára jutott. Egy főre vetítve 2-300 ezer Ft körüli volt az éves támogatás. Pénzügyileg is jóval kedvezőbb tehát a segélynél, és amellett foglalkoztatást is jelentett, ha nem is magas szintűt, de legalább elvi lehetőséget a továbbfejlődésre. (Kertgazdálkodás esetén már 1-2 hektár is biztosíthatja egy család megélhetését. Ennek persze többféle feltétele van, de ezek a feltételek folyamatosan meg is teremthetők.) A programok egyre sikeresebbé és népszerűbbé váltak, leginkább a rendelkezésre álló föld hiánya korlátozta a kiterjesztésüket. A Nemzeti Földalapról szóló törvényben végül sikerült megteremteni a lehetőséget a földterület kiterjesztésére is. A 2002 utáni fejlemények azonban lényegében véget vetettek mindennek. Ez is az általános politikának a része volt, ami kizárólag a nagyüzemeket kívánta támogatni. Eszményképe a több ezer hektáros óriásbirtok, és a földalap jelenlegi felhasználása ennek a megalapozását szolgálja. A kisebbeket pedig elsorvasztani igyekszik, különösen azokat, amelyek az EU-értelemben vett piaci gazdálkodás minimumának se felelnek meg, „csupán” az emberek életlehetőségét biztosítják. Nem cigányellenes intézkedés tehát ez sem, de ahogy eddig is láthattuk, ismét csak ők húzták ki legjobban a gyufát. Az évi 500 millió Ft körüli támogatás vissza csúszott az ötödére, egyes formákat pedig teljességgel meg is szüntettek.
5.) (Fejlesztéstámogató sajátrész) Mint említettük, sikeres programnak bizonyult az Országos Cigány Önkormányzatnak átengedett sajátrész-kiegészítő támogatási alap, amelyből lehetőség nyílt a helyi cigányság infrastrukturális fogyatékosságainak a megszüntetésére. Az utóbbi években rendelkezésre álló 200-250 millió Ft segítségével ekképpen 4 milliárd Ft körüli fejlesztést lehetett megvalósítani. Ámde ez a forrás évenkénti szerződés alapján került az illetékes minisztériumból az országos cigány önkormányzathoz. Ezért a megszüntetése sem volt nehéz.
6.) (Cigánytelep-felszámolás.) az egyik legsúlyosabb problémája a vidéki cigányságnak, hogy sokan élnek közülük még ma is méltatlan telepszerű körülmények között. Ezeknek a felszámolására 1965 óta működött egy program, amit 1997-ben ismét megindítottak, hogy felszámolják a még meglévő telepeket. Különböző okok miatt az előkészítés a kelleténél jóval lassabban folyt. Ámde 2002 elejére mégis elkészült a végleges felszámolás tervezete. 6-7 éves megvalósítással és évi 7-8 milliárd Ft ráfordítással számolt, vagyis a problémának nagyjából 2008-ig befejeződő megoldásával. A kormányrendelet tervezete már jóváhagyás előtt állt, midőn a 2002-es választás nyomán felállt új kormány levette a napirendről. Azóta egy új program előkészülete folyik. Nem épp gyorsvonati sebességgel. Nehezíti a dolgot, hogy pénz sem áll rendelkezésre – kivéve a probléma újabb tudományos kutatását: vajon mi lehet a baj a cigánytelepeken, amit meg kellene oldani?
7.) Többféle olyan elgondolás érlelődött az előző kormányciklusnak a vége felé, amelyek eddig nem voltak a részei a cigánypolitikának, de abba beemelhetőeknek látszottak, és alkalmasnak arra, hogy növeljék a hatékonyságát.
Mivel ki volt már tűzve az EU-csatlakozásunk 2004-es időpontja, amikortól érdemben befolyásolni tudjuk a támogatási rendszereket is, kedvező lehetőségnek ígérkezett az, hogy a diplomáciánk felkészül arra, hogy a támogatási célok közé beemelje a speciális cigányproblémák megoldását. A tagországok félelme a nagy és általuk áttekinthetetlen problémáktól politikailag megfelelő kiindulási alap volt ehhez. Részben új prioritások kitűzésére, részben pedig a problémamegoldásnak a Nemzeti Fejlesztési Tervbe való beemelésére volt ehhez szükség. Nem került sor végül is ilyesmire – de hát az ország vezetése személyi megfontolások alapján arról is lemondott, hogy a területfejlesztésért felelős kulcsfontosságú brüsszeli főigazgatóságot irányítsa.
Volt aztán egy elgondolás cigány származású agrárgazdálkodó családok telepítésére úgynevezett „elcigányosodó” falvakba, ahol az ott élők zöme cigány származású, viszont ebben a helyi társadalomban nincsenek „mintahordozók”. A dolog másik oldala pedig az, hogy e területek többnyire rossz, intenzív művelésre nem alkalmas földek – alkalmas viszont arra a természet közeli extenzív művelésre, amihez éppen a cigányság különösen erős vonzódást mutat.
(Furcsa volt a javaslat fogadtatása. Cigányvezetők, akik évtizedeken át háborogtak amiatt, hogy a cigányok mindig kimaradtak a földosztásból, most hirtelen arcvonalat változtattak, és rasszizmussal vádolták az elgondolást. Igaz, más volt a helyzet az egyszerű falusi gazdálkodó cigányok körében, akik alig várták szegények, hogy a telepítési program elkezdődjék…)
Volt kezdeményezés, indiai minta alapján, a gazdaság gócpontjaitól messze fekvő helyi falusi közösségeknek olyan önálló megszervezésére, ami egyúttal természetbarát gazdaságot is eredményez, és ami mégsem bezárkózást jelent, mert speciális, a tájba illeszkedő termékeivel képes betagolódni a nemzetgazdaság egészébe. A mintaprogram iránt az indiai kormány, a nagykövetén keresztül, élénk érdeklődést tanúsít, kár, hogy a magyar kormány nem osztozik ebben.
(A cél érdekében egy fiatal, jó képességű cigányasszony lépett fel polgármester-jelöltként, de egy egészen durva és hazug megfélemlítő kampány miatt a cigányok visszariadtak a támogatásától. „Gázkamrába akarnak vinni benneteket” – az egyszerű, naiv falusiakat nem volt nehéz ilyesmivel megijeszteni. Magyarország lezüllött közállapotaiban pedig következmények nélkül lehet ilyesmit terjeszteni.)
Volt egy elgondolás, ami lehetővé tette volna a cigányság hagyományos elitjének, a zenészeknek a foglalkoztatását. Itt két dolgot lehet ugyanis összekapcsolni. Egyrészt az idegenforgalom igényeit, amelynek a számára vonzerő az élő zenével működő szórakozóhely – gondoljunk csak Prágára. Másrészt viszont tény, hogy kevés olyan forgalmú vendéglátóhely van, amely képes lenne kigazdálkodni a zenészek fizetését, a „prímás homlokára ragasztott bankók” pedig kimentek a divatból. Ha viszont foglalkoztatási támogatást lehetne ilyen célra is igénybe venni, akkor a zenészek nem szorulnának arra, hogy árokpartot tisztítsanak közmunka címén, a vendéglősök számára pedig költségmentes, kedvező attrakciót jelentene. Ennek a kidolgozására sem kerülhetett már sor.
Volt egy kinyilvánított kormányzati szándék, hogy a Gandhi-gimnázium sikerére való tekintettel újabb cigány gimnáziumot szerveznek, esetleg többet is. Az előző kormány tett is erre előkészületet, de az új kormány erről is lemondott.
Ilyesféleképpen lehetett volna korszerűsíteni a cigánypolitikát. Mint látjuk, az új helyzetben ezek nem valósulhattak meg.
8.) (Önszerveződés.) A cigánypolitikának kedvező adottsága volt, hogy az érintettek ernyőszervezeteket hoztak létre. Ezek „helyi” szerveződései képesek voltak a helyi problémák érzékelésére, de fogyatékosak voltak az ismereteik, hogyan lehet megoldani ezeket a problémákat. Az ernyőszervezet viszont az országos és a megyei döntést előkészítő és döntéshozó intézményekhez kapcsolódva képes volt érdemi segítséget is nyújtani a helyi gondok megoldásához. Ez a rendszer azonban lényegében áldozatul esett a választási hadjáratnak. Az ernyőszervezeteket, amelyek mindeddig érdekképviselettel foglalkoztak, megkísérelték bevonni a politikai kampányba. Ál-szerveződéseket is támogattak anyagilag, amelyek egyedüli célja a szavazatgyűjtés volt. A nem megfelelőnek látszó szervezetek ellen pedig lejárató és megszüntető kampány indult. Nem volt ennek nehéz dolga, tekintettek a szervezetek szegénységére és anyagi kiszolgáltatottságára.
(Van olyan országos cigányszervezet, amelyet „lakbérhátralék” címen egyszerűen kitettek a különben szegényes központi irodájukból. Ennek előtte beépített emberek gondosan kifosztották a szövetség kasszáját…)
9.) (Korrupció.) A cigánypolitikának mindeddig megvolt az az előnye, hogy nagyjából mentes maradt a rendszerátmenet óta az egész országot elárasztó korrupciótól. Mint az eddigiekből is sejthető, ennek most vége és állandósulnak a pénzfelvételek és felhasználások körüli botrányok. Ez azután alkalmas eszköz a cigányság belső megosztására és ezzel érdekvédő képességeik megszüntetésére is.
(2000-ben komoly belső vizsgálat volt az egyik minisztériumban egy fogyatékosan elszámolt támogatási összeg körül, amelynek az értéke mintegy 1,5 millió Ft lehetett. Hol vagyunk már ettől…)
10.) (Kommunikáció) Aki fizet, az rendeli a nótát – mondták a hajdani bölcs cigányprímások. Ezen a ponton pedig kiderült, hogy a sajtó, amely igencsak kritikus volt az előző kormányzati ciklusban a cigánypolitika hiányosságaival szemben – ami egyébként teljesen helyénvaló is – a mostani problémákat még csak észre sem vette. Nyilvánvaló ebből, hogy nem a problémák és azok megoldása, hanem a politikai hozadék érdekli csupán azokat, akik a „nótát rendelik”.
(Egy személyes tapasztalatom ezzel kapcsolatban, hogy az elmúlt években többször kerestek meg a roma sajtó munkatársai különféle szakmai kérdésekkel. Jóindulatú és értelmes fiatal újságírók voltak, megértették a mondanivalót is. Ám a felvételekből a sajtóba soha semmi sem került be. Az az érzésem, hogy ez nem őrajtuk múlott.)
(Mégis, mi van ?) A 90-es évek elejének a nagy alapítvány-tévő hullámában jött létre társadalmi ellenőrzésű szervezetként a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány (MACIKA). Ez gyakorlatilag, akár a legtöbb hazai közalapítvány, az éves költségvetés támogatásaiból gazdálkodik. A legfontosabb támogatási céljai a megélhetési, vállalkozási és főképpen az ösztöndíj-programok. A rendelkezésére álló források 2002-ig bővültek, akkoriban elérték az 1 milliárd Ft-ot, azóta lassacskán megy össze, akár a többi alapítványi támogatás. A felhasználás mindenesetre nem kormányfüggő. Volt egy halvány elképzelés, az OCÖ-nek átengedett kiegészítő támogatási alap sikere miatt, hogy effélét a MACIKA is kaphatna, vállalkozási alap-kiegészítésképpen, de az elgondolás ki nem érlelt ötlet maradt csupán.
A jelenlegi cigánypolitika jogi alapja az 1021/2004.(III.18.) Kormányhatározat. A felelőse az esélyegyenlőségi tárca nélküli miniszter. Tárca nélkül pedig nem sokra megy az ember a mai világban… Se költségvetése, se apparátusa, se kormányzati befolyása nincsen.
(Az előző ciklusban még volt tekintélye a kormányzati felelősnek. Minisztereket is tudott fenyegetni azzal, hogy az általuk határidőre meg nem oldott és égetően fontos problémákat beviszi a kormány elé.)
Nézzük meg a kormányhatározat szövege alapján, hogy mit tudott kihozni ebből a sanyarú helyzetből.
1.) Általánosságban éves ismertető anyagokat kell készíteni az elért eredményekről, angol fordítással együtt. Pályázatokat kell kiírni a cigányszervezetek együttműködésének a támogatására (az ember itt kénytelen cinikusan visszagondolni az előzményekre, vagyis hogy mit is tettek ezekkel a szervezetekkel), s támogatni kell e szervezetek embereinek a közszolgálati célú képzéseit.
Továbbá „komplex roma integrációs programokra” van szükség. Itt tehát egy radikális koncepcióváltást láthatunk. Eddig a szakmai kiindulópont az volt, hogy a cigányproblémák (szociális, foglalkoztatási, egészségügyi, oktatási stb.) a helyi társadalom egészébe illesztve oldandók meg, olyan módon, hogy a helyi komplex fejlesztés részének tekintjük őket, kiegészítve ezt a speciális kezelést igényelő problémákkal. Nehéz belátni, hogy miképpen lehet egy ettől eltérő elgondolást érvényre juttatni. Ki fogja például speciálisan a cigányokat foglalkoztatni ott, ahol egyébként sincs munkaalkalom senki számára? Hogyan kapnak állást a frissen végzett cigány diplomások, hogyha más friss diplomások sem? Miképpen támogatható egy cigány mezőgazdasági kisgazdálkodó, ha a kormányzat a kisgazdaságokat el akarja pusztítani? Hogy javítható a cigányok egészségügyi helyzete, ha megszüntetik a munkanélküliek egészségügyi juttatásait?
2.) A következő intézkedési kör az antidiszkrimináció. Például, a köztisztviselőket képezni kell a hátrányos megkülönböztetés felismerésére. (Bizonyára nehéz ezt felismerni kellő képzettség híján…) Hogy aztán mit kezdjenek az ekképpen felismert hátrányos megkülönböztetéssel, arról viszont nem esik szó.
Azután pénzügyi támogatás kell a roma fiatalok képzésnek a támogatására, hogy a közigazgatásban elhelyezkedhessenek. A köztisztviselői álláshoz felsőfokú diploma és közigazgatási vizsga szükséges a magyar törvények szerint. Az ember azonban attól tart, hogy itt nem erről van szó – hiszen akkor ez lenne a kormányhatározat szövegében – hanem „politikai munkatársak” gyorstalpalós kiképzéséről. Aminek a hátránya, mint előbb mondottuk, a fogyatékos ismeret és a védtelenség, amit csak a köztisztviselői törvény előírásai küszöbölhetnek ki.
Ezekre a megfoghatatlan és számonkérhetetlen célokra 300 millió Ft körüli összeg van elkülönítve, körülbelül annyi, mint amit elvontak az Országos Cigány Önkormányzat támogatási alapjaiból, vagy az agrár-kistermelőktől.
3.) Az életminőség javításának a körében a cigánytelepek felszámolását új felmérés alapján kell megindítani 2005 vége táján – három év késéssel. Ez se kezdődött még el, de nem is ez az igazi baj, hanem az, hogy ezt az alapjában véve műszaki problémát egy komplex társadalom-rehabilitációs program részeként kívánják kezelni. Vagyis egyidejűleg a foglalkoztatás, egészségügy, oktatás stb. problémáit is megoldani. Aminek az az előre látható eredménye, hogy még a telepfelszámolás sem fog sikerülni.
(A célkitűzés önmagában véve nemesnek volna mondható, de csak a cigánypolitika egészén belül lehet kezelni. Maga a kormányhatározat kellene erről szóljon.)
Aztán egy újabb egészségügyi felmérés szükséges, intézkedés nélkül, meg ifjúsági tanácsadó irodák roma fiatalok számára. Jól látható, hogy a programot nem a probléma megoldása, hanem a rendelkezésre álló hatáskör alakította így. A cigány fiatalok nyári táboroztatása mindenesetre üdvözlendő célkitűzés volt, sajnos nem valósult meg.
Szerepel a kormányhatározatban a szociális agrártermelés földalapjának a kibővítése, aminek a törvényi alapját az előző kormányzat megteremtette – viszont maga a működtető forrásjuttatás, mint mondottuk, jószerivel eltűnt. Így aztán aligha beszélhetünk a program „kiterjesztéséről”. Nem is került sor ilyesmire.
4.) Az oktatás-képzés előírásai bőségesek, ámde kevéssé probléma-orientáltak: iskolán kívüli és más felnőttoktatási programok, buzdítás az „integrációs kiegészítő normák” igénybe vételére (ezzel a problémával az elmúlt években főleg szakmai gondok voltak, de ezek megoldásával, úgy tűnik, nem kívánt foglalkozni most az oktatáspolitika). Szerepel természetesen az informatikai oktatás, a távoktatás, a multikultúra oktatása (nem szerepel persze a cigány vagy a magyar etnikum kultúrájának oktatása). A pedagógusok számára az „innovatív módszerekre” való képzés szükséges. Az eredmények leméréséhez pedig monitoring rendszert kell működtetni.
A programban szerepel az óvodai-bölcsődei férőhelyek kibővítése anélkül, hogy kötelező intézkedés volna az iskola-előkészítés miatt nélkülözhetetlen utolsó óvodai év látogatásáról. Szerepel a felsőoktatásban tanulók ösztöndíj-rendszerének a továbbfejlesztése. Ez az ösztöndíj-rendszer az előző kormányciklus egyik sikertörténetének ígérkezett, több mint tízezer cigány származású gyerek lett ösztönözve ilyen módon a továbbtanulásra a közép- és felsőoktatásban. Az igények azonban mindinkább meghaladják a forrásokat, jelenleg már a 30 ezernyi jelentkező felét se tudják támogatni. Probléma az is, hogy a friss diplomások álláslehetőségei erősen csökkennek, igaz, hogy ez általános, és nemcsak a cigányokat érintő probléma. Ha a helyzet nem javul, akkor mindenesetre várható a továbbtanulók elkedvetlenedése, és a jelentkezők számának a radikális csökkenése.
5.) A foglalkoztatáspolitikában a megyei munkaügyi központoknak roma szakembereket kell alkalmazniuk, és támogatniuk kell a cigány foglalkoztatási programokat. A szakminisztérium felelőssége mellett, de az érdemi végrehajtóra történő utalás nélkül többféle foglalkoztatási programot kell végrehajtani: integrált képzés-foglalkoztatás, tanköteles kor utániak foglalkoztatása, EQUAL közösségi programokhoz illeszkedő pályázatok serkentése.

Jelenleg 34 program fut, mintegy 2500 munkanélküli oktatásának-foglalkoztatásának az összekapcsolásával. Eléggé csekély a mintegy 70 ezernyi regisztrált cigány munkanélkülihez képest (a szám becslés, mert nincs etnikai alapú nyilvántartás). Mintegy 30 ezer cigány lehet „alkalmazásban”, 60 ezer, aki „valamiképpen dolgozik”, és 200 ezer, akiről semmit sem tudni.
(Bolond egy statisztika ez, de a logikája nem különbözik az ország egészének az összefüggéseitől. Íme: 6,2 millió aktív korúból állásban van 2,7 millió, dolgozik összesen 3,8 millió, munka nélkül van 400 ezer, nem tudni, hol van 2 millió. Az EU meg csak bámul: nálunk a legalacsonyabb a munkanélküliség is, meg a dolgozók aránya is ?)
Volt viszont egy előcsatlakozási program, a LEADER, ami kifejezetten a térségi együttműködés serkentésére szolgált, brüsszeli forrásokból, vissza nem térítendő támogatások formájában. A programot az előző kormány indította el. Két helyi cigány együttműködés részesült belőle, pályázati alapon : a Zala megyei Sormás központtal 8, és a Nógrád megyei Endrefalva központtal 6 településre kiterjedően, összesen 47 projekt, 50 millió Ft EU-forrásból származó összes támogatással, helyi gazdaság- és kultúra-fejlesztő tartalommal A kiinduló szándék az volt, hogy ezek a kísérleti programok tanulságul szolgálnak majd a csatlakozásunk utáni jóval nagyobb összegű támogatások igénybe vételére. Ennek az érdemi feldolgozására azonban nem került sor, és ezzel együtt elszállt a cigányszervezetek térségi együttműködésének a serkentése is.
Többféle monitoring-rendszert kell működtetni a hatékonyság lemérésére, ennek alapján például a közmunka-támogatásokat korszerűsíteni lehet. Ez a pont már az előző kormányprogramoknak is egyik Achilles-sarka volt, és érdemi előrelépés nem következett el. A közmunka fogalma ugyanis, ahogyan nálunk megvalósult, súlyos fogyatékosságokkal van megterhelve. Maga a foglalkoztatáspolitika pedig nem ragadható ki a komplex térségfejlesztésből – vagyis abból, amitől ez a kormány mindeddig olyan látványosan elfordult.
6.) Az informatikát illetően a szakminisztérium általános politikája van itt is megfogalmazva – „e-Magyarország pont”, mentorhálózat, képzési programok, használt számítógépek juttatása. Nem kimondottan a vidéki cigányság testére szabott program, de ezt talán ellensúlyozza, hogy szerepel benne a helyi cigány közösségek ellátása számítógéppel, és szerepel a szükséges képzések költségeinek a biztosítása is.
7.) A kultúra, a kommunikáció és az identitás terén egy általános helyzetfelmérés után támogatni kell a közösségi házakat, össze kell gyűjteni a kulturális értékeket, támogatni kell a kulturális alapokat, a roma írott sajtót, meg kell vizsgálni egy önálló cigány rádió lehetőségét, és a diplomáciának szorgalmazni kell, hogy a cigány nyelv is bekerüljön a kisebbségi nyelvek európai chartájába. Ez a programelem végrehajthatónak látszott, de a szükséges források híján alig valósult meg valami belőle.
Egy kabátot, ha félregombolódott, az eltévesztett lyuktól kell újra gombolni. Ez a „kabát”, vagyis a magyarországi cigánypolitika pedig alaposan félre lett gombolva. Viszont jól látható, hogy a baj akkor történt, amikor az érdekképviseletben megjelent a pártpolitika. Innentől fogva ugyanis a problémáknak a puszta felvetése is alárendelődik napi pártérdekeknek. A 2003-as kisebbségi önkormányzati választás előtt mondta például egy cigány vezető : „Az a faji és szociális elkülönítő politika, amit (…) tetten érhetünk, a társadalom teljes kettészakadásának veszélyével fenyegetett minket. Örömmel mondhatjuk azt, hogy a kormányalakítás óta megszűnt a cigányozás, megszűnt az állami rangra emelt diszkrimináció.”
A kívánatos politikai erő győzelme eszerint önmagában azonos volna a cigánypolitika elérendő céljával. Amiről meg nem beszélünk, az pedig nincs is – körülbelül ez az értelme a mondottaknak. (Furcsa például, hogy egy országgyűlési választás elég ahhoz, hogy eltűnjék a társadalmat mindezidáig megbélyegző rasszizmus.) Kétségtelen, hogy politikai érdekek valóban fűződnek az ilyesféle kijelentésekhez, de éppen ez, vagyis a valóságnak a politikai indíttatású semmibe vétele okozta a cigánypolitika csődjét. Hiszen építeni csak arra lehet, ami már van. Aki pedig ezt semmibe veszi, az rombolja még a csekély elért eredményt is.
A helyzet megjavításának a legfontosabb feltétele ennek a lehetetlen helyzetnek a megszüntetése volna, és ezek után vissza kellene térni a négy évvel ezelőtt abba hagyott szakmai programokhoz – amelyekben az itt élő cigányság problémáinak a megoldása egybe esik az ország általános problémáinak a megoldásával.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969