2013. I-VI
 

A nemzetközi valutalaphoz történő csatlakozásunk és az azt megelőző időszak krónikája
Torda Csaba

Tanulmányomban a Nemzetközi Valutaalaphoz (továbbiakban: IMF) és a Világbankhoz történő csatlakozás és az ezt megelőző közel tíz év történetét elemzem főképp az akkori MSZMP pártiratok alapján, amelyeket levéltári kutatásaim során ismertem meg. Hazánk már az ikerintézmények megalakulásának időpontjától kezdődően több kísérletet is tett a nemzetközi szervezetbe történő belépésre, mint erről a Valóság 2005. évi 10. számában „Az IMF-csatlakozás előtörténete” címmel már megjelent egy részletes, magas színtű tudományos elemzés. Ebből a cikkből is kiderült, hogy a 60-as évek második felében egy sok vitával tarkított, komoly kísérlet bukott el a csatlakozással kapcsolatosan. Ezek után azonban - bár a téma hivatalosan évekig lekerült a napirendről – párt- és bankvonalról szinte minden évben felhívták a vezetés figyelmét az egyre növekvő adósságot felhalmozó gazdaságpolitika finanszírozási gondjaira, és a megoldási javaslatok között történt utalás a nemzetközi pénzügyi intézményekhez történő csatlakozás előnyeire is. Az 1968-ban bevezetésre került új gazdasági mechanizmus kezdeti sikerei, eredményei egészen 1973-ig háttérbe szorították a csatlakozás kérdését. Mivel az új gazdasági mechanizmus a központi tervezés és a piaci önszabályozás elemeit egyesítette a tulajdonviszonyok megváltoztatása nélkül, hosszú távon kudarcra volt ítélve. Bár az új rendszer a piacgazdaság hatékonyságát nem érte el, azonban kétségtelen, hogy a szomszédos szocialista országokban továbbra is normának tekintett tervutasításos rendszert felülmúlta. Az első időszakban a külső gazdasági feltételek is szerencsésen alakultak, ezzel komoly felvevőpiaca lett a hazai termelésnek, valamint a reform olyan belső erőket is felszabadított a gazdaságban, amelyekre talán még a javaslat kidolgozói sem számítottak. Ez a fellendülő szakasz azonban nem sokáig tartott, hiszen már 1971-1972-ben az új mechanizmus addigi tapasztalatait elemző, jórészt szakmai szempontokat képviselő bizottságokban a problémák kerültek előtérbe. Ezek a bizottságok úgy látták, hogy a gazdasági gondok jórészt a reform következetlenségeiből és az öröklött gondokból erednek. Mikor azonban 1972 szeptemberében e jelentések a Politikai Bizottság elé kerültek, már egyre inkább olyan döntések születtek, amelyek a piaci viszonyokat jórészt csak imitáló megoldásokat igyekeztek addiginál is szűkebbre szorítani.
(Az új gazdasági mechanizmust követő első kezdeményezés) A beruházási igények kielégítéséhez szükséges forráskeresések egyik lehetséges lépéseként merült fel újra az ikerintézményekhez történő csatlakozás kérdése olyannyira, hogy 1973. novemberében a Központi Bizottság (KB) Gazdaságpolitikai Bizottsága már előterjesztést is készített az IMF-hez és a Világbankhoz történő csatlakozásról. Az Országos Tervhivatal, a Pénzügyminisztérium és a Külkereskedelmi Minisztérium együttes előterjesztésében szerepel, hogy külső forrás bevonása szükséges, ha a nemzeti jövedelem ütemét a fogyasztás sérelme nélkül akarjuk növelni. Egyre inkább előtérbe kerültek a nyersanyag, energia és az infrastrukturális beruházások (Recsk, alumínium, szén-bauxit együttes kitermelése, autópálya, légi közlekedés fejlesztése stb.). 10 év viszonylatában kb. 100-120 milliárd Ft, a szokásos beruházási kereten felül. A gépexport is csak a hitelek segítségével lett volna növelhető.
Az előterjesztés alapján a következő határozati javaslat készült: A Bizottság szükségesnek tartja a belépést. „Abból indul ki, hogy a belépés lehetséges a KGST-országok közös érdekeinek megtartása mellett.” Belépésről a legmagasabb szinten konzultálni kell a Szovjetunióval. Tudatosítani kell, hogy az egyeztetés fontos, de az egyes szocialista országok helyzete nem egyforma, az IMF-hez való viszonya lehet eltérő is, mint pl. a GATT tagság kérdésében. „A nemzetközi pénzügyi szervezetek felé tett lépéseinkről, azok minden fázisáról rendszeresen tájékoztatni kívánjuk a Szovjetunió illetékes szerveit, illetve szükség esetén más baráti országokat is.”
Az 1973. december 4-én megtartott Politikai Bizottsági üléséről készült anyag szerint többen is támogatták, hogy belépjünk, mert beruházási hitelekre van szükségünk (Pl. a réz kibányászásához 40-50 millió dollár értékű berendezésre van szükség). Az ügy előadója, Nyers Rezső szerint a Szovjetunió már nem tud ilyen nagy terheket vállalni, és neki is előbb-utóbb érdeke lesz belépni a nemzetközi pénzügyi szervezetekbe. Véleménye szerint a belépéssel kapcsolatosan nem nagyon vannak hátrányok, azonban kötöttebbé válik a pénzügyi gazdálkodásunk. Olyan adatokat kérnek tőlünk, amelyeket nyugodtan megadhatunk. Valuta le- és felértékelést a jövőben csak az IMF hozzájárulásával végezhetünk. Elmondta továbbá, hogy a belépés 10 éve napirenden van, 1967-ben - bár Koszigin - ellene volt, beléphettünk volna, de nem tettük meg. Utána négy éven keresztül a Szovjetunió meggátolta Románia belépését is. Bár szerinte minden elő van készítve, hogy beléphessünk, azonban pozíciónk most rosszabb, mint 1967-ben volt. A téma vitája során többen is támogatták Nyers felvetését, azonban úgy tűnik, hogy a döntést Kádár János véleményére alapozták, mely szerint a javaslat távlatilag jó lehet, de ebben a kérdésben nem lehet egyedül dönteni, hanem csak valamennyi KGST országnak együttesen. Úgy ítélte meg, hogy a magyar gazdaságban van annyi tartalék, mint amennyit az IMF tagság adhat. Végül a határozat szerint a Politikai Bizottság a csatlakozással kapcsolatos javaslatot nem fogadta el. Időszerűnek tartotta a csatlakozás kérdésében konzultáció folytatását a Szovjetunióval, és Nyers Rezsőt bízta meg az ezzel kapcsolatos levél előkészítésével 1974 szeptemberében a moszkvai magyar-szovjet tárgyalásokon megtörtént a téma felvetése és megbeszélése, azonban valószínűleg az ottani negatív fogadtatásnak is köszönhetően, közel három évre ismét lekerült a napirendről a csatlakozás kérdése.
(A csatlakozás ötletének tagadása) A kudarcba fulladt gazdasági reform hatása és az egyre dinamikusabban növekvő konvertibilis adósságállomány 1977-re érte el azt a szintet, amikor a pártvezetés felé megoldási javaslatként ismét felmerült a csatlakozás kérdése. Igaz 77-78-ban még csak nagyon érintőlegesen említve és sejtelmesen fogalmazva a témában. Példaként említhető a Politikai Bizottság 1977. július 12-i ülése, ahol a Központi Bizottság Gazdaságpolitikai Osztálya és az Országos Tervhivatal közös előterjesztésében „A népgazdaság egyensúlyi helyzetének kérdéseiről, különös tekintettel a magyar-szovjet gazdasági kapcsolatok fejlesztésére” javaslatként a következők szerepelnek: „Az V. ötéves terv (1976-1980 – T. Cs.) dollárviszonyokban az 1972. évi cserearányokhoz képest 90 milliárd Ft (2,1 milliárd dollár) árveszteséggel számolt. A terv az egyensúly 1980-ig történő helyreállítása mellett 1975. évi adósságállományunk 2,2 milliárd dollár összegű növekedését irányozza elő és ezzel a tőkés adósságállományunk 4,2 milliárd dollárt érne el. Rubel viszonylatban 70 milliárd Ft (2 milliárd rubel) árveszteséggel számolunk. Rubel viszonylatban a forgalom az árveszteség kb. 2/3-ára nyújtana fedezetet, a maradékra szovjet viszonylatban hosszú lejáratú hitelt akarunk felvenni, többi keleti ország felé pedig átmenetileg eladósodnánk.”
A napirendi pont vitája során Lázár György elmondta, hogy szerinte nagyobb annak a valószínűsége, hogy a cserearány nem javul úgy, mint ahogy azt feltételezték. A hitelforrások kibővítése érdekében veti fel „a Világbankkal való kapcsolatunk rendezése” elnevezéssel tulajdonképpen a csatlakozás lehetőségét, majd így fogalmaz: „… célszerű és szükséges lenne felújítani ezt a konzultációt, amely e kérdésekben korábban a szovjet elvtársakkal már részben megtörtént”
Mindezek ellenére a politikai vezetés még mindig nem találta megalapozottnak a felvetést, sőt a megoldási javaslatként előterjesztett kapcsolatfelvétel tényét is tagadják, mint az a Politikai Bizottság 1978. március 7-én megtartott üléséről szóló jegyzőkönyvből is kiderül, ami szerint: „Németh Károly szóbeli bejelentése alapján a PB tudomásul veszi, hogy magyar részről nem folytattak hivatalos tárgyalásokat az IMF-be és a Világbankba való belépésről, az erről szóló hír valótlan.” 1977-ig bár bruttó konvertibilis adósságállományunk folyamatosan növekedett, de annak dinamikája közel állandónak volt tekinthető. 1978-ban azonban a korábbi éves, közel 1 milliárdos növekedéssel szemben több, mint hárommilliárdos növekedés következett be. Két alapvető tényező állapítható meg az 1978-as adósságnövekedés okaként. Az egyik: az ország tárgyévi kiugróan passzív kereskedelmi mérlege, pontosabban ennek a folyó fizetési mérlegben megjelenő terhe. A másik tényező: az adósságnövekedés és a folyó fizetési mérleg passzívumának különbözete, amely az árfolyamveszteségeket fejezi ki. Súlyos veszteségek érték az országot az adósságállomány valutáris összetétele, és a helytelen devizapolitika miatt is. A dollár 1970-77 közötti gyengülése a német márkához képest 43 százalékos, a svájci frankhoz képest 57 százalékos volt. 1978-ban 400 millió dolláros árfolyamveszteséget könyvelhettek el, amely ténylegesen akkor jelentkezett, amikor a gyenge dollárban realizált árbevétellel erős valutában fennálló tartozásokat kellett kiegyenlíteni. A fentiek eredményeként előálló helyzet már több volt, mint aggasztó, és ez azért már a politikai vezetés számára is egyértelmű jelzés volt. Az ország bruttó konvertibilis adósságállománya arra a kritikus szintre növekedett, amikor az adósság további növekedése, és az ország gazdaságának reálteljesítménye elszakadt egymástól. Ebben a helyzetben az adósságok finanszírozása már csak egyre növekvő hitelek felvételével volt lehetséges, és ez az országot adósságcsapdába sodorta. Három hónappal később a Politikai Bizottság soros ülésén már a napirend 2. pontjaként tárgyalták a „Nemzetközi pénzügyi helyzetünk várható alakulása az V. ötéves terv időszakában; kapcsolataink alakulása a nemzetközi pénzügyi szervekkel” című témát. Bár az előterjesztés elérte célját, felhívta a figyelmet a tragikus nemzetközi pénzügyi helyzetünkre, de az abban foglalt megoldási javaslat mégsem került elfogadásra. Elérte célját, hiszen az mindenki számára egyértelművé vált, hogy sürgős intézkedésekre van szükség annak érdekében, hogy az államcsőd elkerülhető legyen. Rádöbbentek arra, hogy a külső adósságteher csaknem teljes egészében fejlett tőkés viszonylatban keletkezik, és hogy a vártnál nagyobb cserearány-romlást nem lehet sem kétoldalú, sem a szocialista nemzetközi pénzügyi intézményektől felveendő hitelekkel fedezni. A szó szerinti jegyzőkönyv tanúsága szerint abban, hogy a csatlakozási javaslat mégsem került elfogadásra, Kádár Jánosnak meghatározó szerepe volt. A napirendi pont vitája során elmondta, hogy a csatlakozás felé történő elmozdulás egy nagy gazdasági és politikai lépés, azonban ennek mérlegelése elsőrendű fontosságú politikai feladat. Ezek után azt kérte, hogy a Politikai Bizottság egyenlőre ne döntsön a csatlakozásról, csak mint egy lehetséges alternatíva, így konzultáljanak a Szovjetunióval az IMF-be történő belépésről. Ezután a nyilvánvaló állásfoglalás után nem is lehetett máshogy, mint az őt követő mind a nyolc hozzászóló támogatta a kádári javaslatot, így a következő határozat született: „A Politikai Bizottság a helyzetről adott tájékoztatást tudomásul veszi és megerősíti azt az álláspontot, hogy az adósság mértéke nem lépheti túl a gazdasági és politikai elviselhetőség határát. Ennek érdekében újabb erőfeszítéseket kell tenni és olyan intézkedéseket hozni, amelyek jobban mozgósítják saját belső erőinket. Az újabb kölcsönök felvételét csak úgy szabad felfogni, hogy segítség a nehézségen való átjutáshoz, fő feladat a hazai gazdasági építőmunkában megteremteni az egyensúlyt. A Nemzetközi Valutaalapba, illetve a Világbankba való esetleges belépési szándékot elsőrendű fontosságú politikai kérdésnek kell tekinteni, mivel számolni kell annak hátrányos következményeivel is. A Politikai Bizottság úgy határoz, hogy mielőtt döntene a kérdésben, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságát tájékoztatja a nemzetközi pénzügyi helyzetünkről, s a problémák megoldásához ezúttal is elsősorban a Szovjetuniótól kér segítséget. A tájékoztatás írásban történjék. Az okmány tájékoztassa a szovjet elvtársakat arról, hogy a Politikai Bizottság 1978. június 13-i ülésén áttekintette nemzetközi pénzügyi helyzetünk alakulását, s mivel ezzel kapcsolatban jelentős problémák vetődtek fel, határozott úgy, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsághoz fordul konzultációra. Az okmány emlékeztessen arra, hogy legutóbb 1974 szeptemberében a moszkvai magyar-szovjet tárgyalásokon már vázoltuk a magyar helyzetet. Tényekkel dokumentálja, hogy azután miképpen alakultak a magyar-szovjet pénzügyi és kereskedelmi kapcsolatok, illetve hogyan alakultak kapcsolataink a tőkés relációban, s milyen erőfeszítéseket tettünk a pénzügyi egyensúly biztosítására. Egyértelműen meg kell mondani, hogy elsősorban nem rajtunk múló okok miatt elértük azt a határt, amelyen túl a nemzetközi fizetési mérleg problémája már úgy jelentkezik az ország számára, hogy a fizetőképességet kell de facto biztosítani. Egyértelműen fogalmazza meg konkréten a kéréseinket. Végső következtetésként térjen ki arra, hogy más lehetőség híján – mivel sem a dinamikusan fejlődő gazdaság visszafogását, sem az életszínvonal-politika megtörését nem vállalhatjuk – a Magyar Népköztársaság kényszerhelyzetben esetleg belépne a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba.”.
Mint az a fentiekből is kiderül, bár Kádár János a gondok természetét egyre világosabban látta, azonban akkor még nem merte vállalni az oroszokkal való nyílt konfrontációt. Ezért javasolta inkább egy olyan levél elküldését Moszkvába, amely a magyar pénzügyi gondokat helyezi előtérbe, és – csak megpendítve „más lehetőségeket is” – nyitva hagyja a kaput arra az esetre, ha a szovjetek, megmentendő minket a „nyugati csábítástól”, magukra vállalták volna a segítségnyújtás terheit. 1978 októberében Lázár György miniszterelnök Alekszej Kosziginnél, szovjet kormányfőkollégájánál történő látogatása során aztán egyértelműen kiderült, hogy a szovjetek nem kívánnak a felajánlott lehetőséggel élni, és nem tudnak segítséget nyújtani.
(Az olajváltság begyűrűzése) Nem csak az egyre nagyobb ütemben növekedő adósságállomány, és a szocialista országok közötti kereskedelmi nehézségek súlyosbodása hatott negatívan gazdasági helyzetünkre, de 1979-ben az úgynevezett „begyűrűző olajárrobbanás” is megrázta a teljes szocialista tábort. Ezek a gazdasági ökölcsapások olyannyira megrendítették a politikai vezetést is, hogy kénytelenek voltak újra és újra elővenni a végső megoldásként aposztrofált, az ikerintézményekhez történő csatlakozási javaslatokat. Ezt erősíti meg 1979 februárjában a Politikai Bizottságnak a belépésre vonatkozó állásfoglalása is: „Kádár János szóbeli bejelentése alapján a PB tudomásul veszi a tájékoztatást a PM és az MNB vezetőivel történt találkozóról. „Úgy határoz, hogy korábbi állásfoglalásának megfelelően, március közepén ismét napirendre tőzi a Világbankkal, illetve a Nemzetközi Valutaalappal történő esetleges belépésünk megvitatását.” Ám alig néhány hétre rá az oroszoknak újfent sikerült elbátortalanítaniuk az ez ügyben Moszkvában járó Kádárt. A szovjetekkel való konfliktus kiéleződésétől mindennél jobban tartó Politikai Bizottság ezért aztán egy hónappal később úgy nyugtázta a Kádár közvetítésével megismert moszkvai álláspontot, hogy bár más módon „nincs kilátás a nemzetközi fizetési mérlegünk javítására és számottevő külföldi hitel felvételére, a belépés pillanatnyilag nem lenne célszerű”. A politikai fékezőrakéták időnkénti begyújtása ellenére – emlékeznek a hajdani résztvevők – azért, ha palástoltan is, de csak tovább folyatódott az előkészítő munka. Ez egyebek mellett abból is állt, hogy a belépést pártolók folyamatosan nyugtatgatták a politikai döntéshozókat – s néha saját magukat is – a belépés minden irányú veszélytelenségét illetően. A belépés lehetséges következményeit vizsgáló igen szűk kör számára készített munkák elsősorban arra a kérdésre keresték a választ, hogy egy esetleges magyar belépési döntés után mi várható az IMF-től, és mi a szovjetektől. Bakó Ede, az egyik 1980-ban e tárgyban készített alaptanulmány társszerzője, szerint a párt vezetése, főként persze Kádár, például a tekintetben várt meggyőző bizonyítékokat, hogy „csatlakozásunk esetén sem fog sérülni szuverenitásunk – értsd: „nem szólnak bele KGST-kapcsolatainkba”, és „nem kényszerítenek stratégiai információk kiszolgáltatására”. Az elemző tanulmányok ma még ugyancsak zárt anyagként kezelt másik része arra az igen kényes kérdésre is megkísérelt választ adni, mit tenne a Szovjetunió egy ilyen, általa minden bizonnyal barátságtalannak tekintett lépés hatására, s főként: volna-e a várható retorzió ellensúlyozására bármiféle nyugati támogatás. Nos, a visszaemlékezők általában úgy tudják, e tekintetben kevesebb lehetett a megnyugtató szó. Különösen az esetleges szovjet nyersanyag-szállítási embargó esetén tanúsított nyugati magatartást illetően volt nagy a bizonytalanság. Vagy több is annál: a nyugati tárgyalópartnereiket ugyanis legfeljebb csak arról biztosították, hogy Magyarország esetleges IMF-, illetve Világbank-felvétele a lehető leggyorsabb és legdiszkrétebb lesz, ám stratégiai segítség – nyersanyagszállítások vagy védelmi garancia – sohasem szerepelt a meghívón.
(A fordulat) A döntés meghozatalában e bizonytalanságok ellenére – az ügy legtöbb akkori szereplője szerint – feltehetően Kádár János 1981. júliusi krími útja hozott fordulatot. E találkozón ugyanis az első titkár eléggé egyértelműen meggyőződhetett arról, hogy a szovjet vezetés ekkor már szavakban sem tudott reális alternatívát ajánlani a gondok KGST-kereteken belüli megoldására. A legvégső lökést nagy valószínűséggel az a levél adta meg, mely Kádárt hazatérésekor várta, tudatva, hogy a szovjet fél az 1981–1985 közötti előzetesen megígért kőolajszállítás mértékét évenkénti 6,5 millió tonnáról egyoldalúan 5 millió tonnára csökkenti. Ez azért érintette különösen érzékenyen Magyarországot, mert a viszonylag olcsón kapott szovjet olaj egy részét a magyarok különböző formákban feldolgozva s megfelelő extraprofittal megfejelve „továbbpasszolták” Nyugatra. (Havasi Ferenc: „Az a kényelmes helyzet alakult ki, hogy Keletről olcsó nyersanyagot vásároltunk, idehaza valami kis értéket hozzáraktunk, akár szellemi, akár szakmai értéket, és ezt a terméket bárhol el lehetett adni.”) Az egyre romló gazdasági eredmények, valamint a gazdasági fejlődés belső és külső feltételeinek romlása azonnali megoldást követelő, komoly problémákat okozott. A nemzeti jövedelem a tervezett 2-2,5 %-kal szemben 1 % lett, amit az okozott, hogy mind az ipari, mind a mezőgazdasági termelés elmaradt a tervezettől valamint, hogy a belföldi felhasználás tervezett csökkenése nem következett be. A rubel elszámolású behozatal csökkenése számos esetben tőkés beszerzést tett szükségessé, azonban ez a lépés a tőkés hitelfelvételi lehetőségek számottevő romlása, és a devizatartalékok folyamatos csökkenése miatt a népgazdaság egyensúlyi helyzetét jelentősen rontotta. A fokozatosan rosszabbodó nemzetközi gazdasági és politikai tényezők (hitelváltság és a hidegháború átmeneti feléledése) hazánk esetében arra vezettek, hogy az elhatározott gazdaságpolitika feltételét képező hiteleket 1981. áprilisától már nem tudtuk felvenni, és megkezdődtek a külföldi betétesek részéről az MNB-től a betétkivonások. Mindezek a tartalékok folyamatos csökkenését indukálták. Az egyensúlyi helyzet jelentős romlását támasztja alá, és az események hirtelen felgyorsulását jelzi, hogy még 1981. október hónapban két PB és egy KB ülésen is fontos döntések születtek a csatlakozással kapcsolatosan. A Politikai Bizottság 1981. október 13.-i ülésén határozat született arról, hogy a PB előterjesztése alapján a Központi Bizottság foglaljon állást a csatlakozással kapcsolatosan: „A Politikai Bizottság tudomásul veszi, hogy a Magyar Nemzeti Bank pénzügyi szakértői a kapott felhatalmazásnak megfelelően előzetes tájékozódó jellegű tárgyalásokat folytattak a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank képviselőivel. Úgy határoz, hogy a Központi Bizottság 1981. október 22.-én kezdődő ülésén javasolja: a Központi Bizottság foglaljon állást hazánknak a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz történő esetleges csatlakozása kérdésében.” Az október 13.-i bizottsági ülés szószerinti jegyzőkönyvből két hozzászólás is kiemelésre érdemes: Havasi Ferenc tájékoztatása alapján kiderült, hogy az MNB előzetes tájékozódó jellegű tárgyalásai során egyértelműen elhangzott, hogy az Amerikai Egyesült Államok is támogatná a csatlakozásunkat. Gyenes András pedig javasolta, hogy a Központi Bizottság zárt ülésen tárgyalja a témát, valamint, hogy ki kell emelni azt is, hogy már több ízben szót váltottak erről a szovjet elvtársakkal, és arról is, hogy mit mondtak. Zárszóként elmondta: „Bizonyos politikai játékra lesz lehetőség.” A végső döntés felelősségét megint csak továbbpasszoló határozat hátterében feltehetően az húzódott meg, hogy Kádár a nagyobb pártnyilvánosságot jelentő KB-támogatottságot szerette volna kifelé és befelé is felmutatni. De nem is ez volt az igazán figyelemreméltó. Inkább az, hogy a határozat már nem a „szovjet elvtársakkal való konzultációt”, hanem csupán „a lépésről való tájékoztatást” írta elő, ami nemigen fordult elő a két párt addig hivatalosan csakis a teljes nézetazonossággal jellemzett kapcsolatában. A többek számára sorsdöntőnek tekintett KB-ülés előkészítése rendkívül gondosan folyt. Nem lehetett ugyanis megkockáztatni még néhány, utólag említésre méltónak nevezhető ellenszavazat veszélyét sem. Ezért az előterjesztő Havasi Ferenc beszédét szokás szerint megfogalmazó Horváth–Németh kettősnek – és a hozzájuk ez alkalommal csatlakozó Bakónak – még arra is kiterjedt a figyelme, hogy amikor a felolvasó a belépés elkerülhetetlenségét indokoló veszély nagyságára figyelmezteti hallgatóságát, ne a szokásos „Kedves Elvtársak!”, hanem a drámaiabban hangzó „Elvtársak!” megszólítást használja. Ezzel párhuzamosan az ügy számára megnyerhetőnek tekinthető KB-tagok szóbeli megdolgozása is folytatódott. Talán épp ennek volt köszönhető, hogy a rendes évi október 23-ai izgalmak előtt egy nappal összeülő testület ülésen csak Dabrónaki Gyula - az akkori Központi Népi Ellenőrzési Bizottság elnöke - maradt le egy brosúrával, s próbálta a belépés hátrányait ecsetelni. Ezt – és csupán egy ellenszavazatot – tükrözte a végső voksolás is. Innentől minden a pártállami olajozottsággal működött: öt nap alatt megvolt a „kormánydöntés” is: „A Politikai Bizottság tudomásul veszi a Központi Bizottság október 22.-i határozatainak végrehajtásával kapcsolatos tennivalókról adott szóbeli tájékoztatást. Egyetért azzal, hogy a Központi Bizottságnak a Nemzetközi Valutaalapba és a Világbankba történő felvételünk kezdeményezéssel összefüggő állásfoglalásról Lázár György elvtárs levélben tájékoztassa Tyihonov elvtársat, a Szovjetunió Minisztertanácsának elnökét. Ajánlja, hogy a levél elküldésére november első felében kerüljön sor.”
(A gyorsított eljárás) Az ügy fontosságát jelzi, hogy nem telt el egy hónap a PB október 13-i ülése óta, ahol a csatlakozás kérdése újra felmerült, és Puja Frigyes külügyminiszter aláírta a csatlakozási kérelmet mindkét nemzetközi pénzügyi intézményhez, amit Fekete János a Magyar Nemzeti Bank elnökhelyettese 1981. november 4.-én adott át Washingtonban. Az szintén jelzésértékű információ, hogy a KB állásfoglalásáról csak a csatlakozási kérelem aláírását követően, és mindössze egy nappal a benyújtását megelőzően tájékoztatták hivatalosan a szovjet vezetést. A Politikai Bizottság 1981. november 10-i ülésén Havasi Ferenc így nyilatkozik az ügyről: „… Szeretném jelezni, hogy a döntésnek megfelelően, mi 3-án a moszkvai nagykövetünkön keresztül Lázár elvtárs levelét eljuttattuk a Szovjetunió kormánya első elnökhelyetteséhez, Arhipov elvtárshoz, tekintettel arra, hogy Tyihonov elvtárs szabadságon volt. Ő a levelet átvette azzal, hogy a miniszterelnöknek azt továbbítja, és amilyen megjegyzéseket, illetve észrevételeket tett, én azt most nem sorolnám el, mert azóta már az információkban benne volt, azokat olvashatták az elvtársak. Tulajdonképpen az, hogy ismerik, hogy régen foglalkoznak a magyarok ezzel a gondolattal. Ő gazdasági megfontolásból nem tartja a legcélravezetőbb lépésnek ezt, tehát olyan pénzügyi megfontolásból, hiszen vannak országok, akik tagjai ennek és nemigen tudtak a gazdasági gondjaikból kikeveredni. Tudja, hogy Magyarország ez nem ilyen, az más gazdasági körülmények között van, de hát ezzel együtt. És hát megígérte, hogy megfelelőképpen továbbítja. Ugyanezen a napon az átadást követően néhány órával, Lázár elvtárs fogadta a Pavlov elvtársat, aki szintén erről a lépésről tájékoztatta a Pavlov elvtársat.” Bár a felvételi kérelem benyújtását a PB határozatának megfelelően a hazai sajtóban meg sem említették, azonban a november 3.-i Moszkvában átadott levelet követően másnap a nagykövetek útján a szocialista blokk országai is kaptak egy rövid értesítést a magyar vezetés lépéséről. A részletes magyarázatot Kádár János aláírásával, egy levél formájában november 23-i keltezéssel kapták meg a baráti országok főtitkárai. Véleményem szerint a levelek kiküldésének fő célját a következő részlet eléggé plasztikusan jelzi: „A múlt év decemberében országgyűlésünk elfogadta és nyilvánosan is meghirdettük jelenlegi VI. ötéves tervünket, amely a nemzeti jövedelem csekély növelését, az ország pénzügyi egyensúlyi helyzetének javítását, az eddig elért életszínvonalunk megőrzését tőzte ki célul. Ez rendkívül szerény, s egyben szigorú program, amit feltétlenül teljesítenünk kell. E célból mozgósítunk minden belső erőforrást, s változatlan törekvésünk, hogy felhasználjuk a KGST országok együttműködése bővítésének minden lehetőségét. A probléma minden oldalát mérlegelve, mégis úgy kellett döntenünk, hogy kérjük felvételünket az ENSZ két pénzügyi szervezetébe, hogy a nem szocialista világgal fennálló, és jelenleg nélkülözhetetlen, gazdasági és pénzügyi tevékenységhez jobb munkafeltételeket biztosítsunk magunk számára. Erről van szó és nem másról. Nincsenek illúzióink, nem akarjuk nyugati adósságainkat növelni, nem változott semmiféle tekintetben sem politikánk, sem gazdaságpolitikánk. Mi a szóban forgó nemzetközi pénzügyi szervek vezetőivel is közöltük – Önök előtt talán felesleges hangsúlyozni, - hogy a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap tagállamaként is, ha felvesznek bennünket, szocialista országként, a Varsói Szerződés és a KGST tagállamaként fogunk eljárni.” A csatlakozási kérelem benyújtását követően az ígéretének megfelelően az IMF azonnal megkezdte a valóban példátlanul gyors felvételi eljárást. 1981. november 24. és december 10. között a Valutaalap szakértői küldöttsége a kijelölt magyar szakértőkkel Budapesten tárgyalásokat folytatott a népgazdaság helyzetéről, a gazdaságpolitikáról és a gazdaságirányítási rendszerről. Ennek alapján a nemzetközi pénzügyi szervezet képviselői egy jelentésben összegezték tapasztalataikat és egyben javaslatot tettek a tőkerészesedésre. Magyarország érdekeit a felvételi eljárás során Jacques de Groote a belga ügyvezető igazgató képviselte, aki egyben az Ausztria, Belgium, Luxemburg és Törökország összetételű országcsoportot is vezette. A szakértők javaslatát 1982. március 16-án a Tagfelvételi Bizottság teljes egészében, egyhangúlag elfogadta. A két nemzetközi pénzügyi intézmény alapokmányának aláírását megelőzően – a szervezetek általánosan alkalmazott eljárási gyakorlatának, és a magyar alkotmányos rend kötelmeinek megfelelően – több, zömében jogszabály-alkotási teendő adódott. Ennek keretében kellett a Népköztársaság Elnöki Tanácsának határozata a tagfelvétel elfogadásáról, amit nyilvánosságra is kellett hozni. Ebben adták meg a felhatalmazást az alapokmányok aláírására, a tőkerészesedések befizetésére, a folyamatosan felmerülő kapcsolattartás intézményi feladatainak ellátására, valamint kinyilvánították azt, hogy az alapokmányok szövegét törvényerejű rendelettel kihirdetik. Kellett továbbá a Minisztertanács több döntése is, amelyek közül a legfontosabbak a következők voltak: A tagfelvétellel és a tagsággal járó kötelezettségeknek eleget tevő okmányok jóváhagyása (így az igazságügyminiszter nyilatkozata arról, hogy a magyar jogrend biztosítja a vállalt kötelezettségek teljesítését); az alapokmányt aláíró, továbbá hazánkat képviselő személyek és helyetteseik kinevezése; bejelentés a Valutaalaphoz a jelenleg érvényes hazai devizakorlátozások és árfolyamrendszer fenntartásáról. Felhatalmazás a tagsággal járó kötelezettségek teljesítéséhez és a hitelfelvételi célok eléréséhez szükséges - egycsatornás, zárt rendszerű – információk kiadására (devizatartalékok bontása, fizetési mérleg, az összes külföldi adósság és követelés, a hazai pénzállomány és a bankok összevont mérlegei, a külföldi hitellel megvalósítható beruházások főbb jellemzői). Az alapokmányok aláírására Fekete János az MNB elnökhelyettese kapott megbízást, egyben az IMF magyarországi kormányzójának nevezték ki, helyettese Vincze Imre pénzügyminiszter-helyettes lett, míg a Világbank magyarországi kormányzója Pulai Miklós, az Országos Tervhivatal elnökhelyettese, míg helyettese Melega Tibor külkereskedelmi miniszterhelyettes lett. A nemzetközi pénzügyi szervezetekkel való kapcsolattartás koordinációjának, valamint az információáramlás kizárólagosságának biztosítása érdekében a Magyar Nemzeti Bankban létrehozták a Nemzetközi Pénzügypolitikai Főosztályt Az IMF-nél sem tétlenkedtek ez idő alatt. A szervezet Ügyvezető Igazgatóságának javaslata alapján a Kormányzótanács megszavazta Magyarország tagfelvételét. A 145 tagállam közül 127 ország képviselője szavazott felvételünk mellett, köztük a szocialista és a fejlett tőkés országok mindegyike, s a fejlődő országok zöme. Az összes szavazat 93,3 %-át kaptuk meg. 18 ország nem szavazott, így például: Irán, Kenya, Nigéria, Szaúd-Arábia. Tartózkodás, illetve ellenszavazat nem volt. Mindezen aktusokkal elérhetővé vált, hogy a csatlakozási okmányt Fekete János aláírja, és így Magyarország (akkor nevén: Magyar Népköztársaság) 1982. május 6-án az IMF 146. tagjává vált.
(A végjáték) Az események akkori magyar szereplőit mégsem a diadalérzés töltötte el, hiszen a nemzetközi hitelválság a már addig is kölcsönökből élő – pontosabban az azokat felélő – országok többségét egyszeriben padlóra küldte, és ezért megrendítő volt a magyar gazdaság számára is. Az ezt követő háromnegyed év valóságos gazdasági vesszőfutássá vált. 1981. szeptembere és 1982. márciusa között a rövid lejáratú hitelek törlesztésére szánt összes tartalékot, mintegy másfél milliárd dollárt vesztett az ország. Az a képtelen helyzet következett be, hogy több mint 35 év (de legalább 13 év) után végre beléphettünk a régóta áhított ikerintézményekbe, de még a tagsági díj befizetésére sem jutott pénz. Korabeli visszaemlékezések szerint csakis a magyar bankvezetőknek volt köszönhető, hogy az ország túlélte ezt a fizetési válságot. Naponta vettek föl rövid lejáratú pénzeket és fizettek mindazon betéteseknek, akik ki akarták venni a pénzüket, egyben ami lejárt hitel volt, azt visszafizették akár 1-2 napos hitelekből. Ahány ehhez értő ember volt, az mind rá lett állítva egy-egy piacra, bankra. 20-30 milliós tételekben vették fel a hiteleket. Még olyanokat is amelyek három hétre, két hétre szóltak. Tímár Mátyás az MNB akkori elnöke és Fekete János az MNB akkori elnökhelyettese Európa-szerte a jegybankelnökök és egyes nagybankok igazgatóinak előszobáiban házalt, hogy legalább egyik napról a másikra biztosíthassák a túlélést. A hitelválságot 1982 nyarára egy – Fekete János állítása szerint angol, francia, svájci protekció és a küszöbön álló IMF tagság hírének hatására – a BIS által nagy nehezen kiutalt 600 millió dolláros áthidaló kölcsön oldotta meg. A belépéshez azonban szükség volt még közel 100 millió dollár készpénzre is. A magyar tőkejegyzés, a kvóta összegét ugyanis az IMF esetében 375 millió SDR-ben – elszámolási egységben –, vagyis akkor mintegy 407 millió dollárban állapították meg, aminek 21,7 15 százalékát (88 millió dollárt) konvertibilis devizában, a többit pedig, ez közel 11 milliárd forintot jelentett, a Magyar Nemzeti Banknál vezetett IMF számlán kellett jóváírni. A megoldhatatlannak látszó probléma a készpénzes befizetéssel volt, hiszen ekkorra már az államkassza üres volt, az aranytartalékainkat eladtuk, valamint a szokásos hitelforrások is elapadtak. Kitől kaptuk végül is a szükséges közel 100 millió dollárt? Ez ismét egy olyan fordulat a hosszú csatlakozási folyamat során, amit a legjobb krimi írók is megirigyelhetnek. Hogy mi történt valójában, azt Havasi Ferenc visszaemlékezéséből idézem: „Azok adtak, akikkel haragban voltunk. Erről is csak nagyon kevesen tudnak. Gondolkodtunk, hogy hova menjünk most pénzért. Olyan volt, hogy valaki meghalt és nem tudjuk eltemetni. Vagy inkább megszületett a gyerek és nem tudjuk felöltöztetni. Mi a belépődíjunk 80 százalékát forintban fizettük be, de mégis kellett úgy 100 millió dollár a csatlakozáshoz. A kínaiaktól kértünk pénzt. Adtak 100 milliót. Nagy volt rajtunk a nyomás, hogy Kínával szakítsuk meg a kereskedelmi és gazdasági kapcsolatokat. Mert akkor folyt a kínai-vietnámi háború. Ez a 100 millió dollár a bankosoknak volt köszönhető, mert a Fekete Jánoséknak voltak Kínában személyes ismeretségeik, kapcsolataik. Ők találták ezt a kínai kapcsolatot.” Az 1982 szeptemberében végre befizetett kvóta nyomán aztán már az év végétől Magyarország rendelkezésére álltak az első IMF-hitelek.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969