2013. I-VI
 

Temetkezési szokások erdélyi románoknál
Kapronczay Katalin

Másfél évtizede jött létre Budapesten a Győrffy István Néprajzi Egyesület. Mint általában a tudományos egyesületek, társulatok –mind a múltban, mind a jelenben – munkásságuk egyik feladataként a kiadványozást (folyóirat, könyv, sorozati kiadványok) jelölte meg. Így indult útjára a Néprajzi Látóhatár c. folyóirat, majd ezt kiegészítve a Néprajzi Látóhatár Kiskönyv-tára c. sorozat. Valamennyi kiadvány tematikus összeállításánál a Kárpát-medence magyarsá-ga és a velük együtt élő más népek, nemzetiségek műveltségének, hagyományainak, szokása-inak felkutatása és bemutatása volt a szándék. Az eddig megjelent kötetek munkatársai (több mint ötszázra tehető számuk) illetőségük szerint valóban a Kárpát-medence valamennyi régió-jából váltak a publikációk szerzőivé. Munkájuk eredményeként a soknemzetiségű terület sok komponensből álló, egymást folyamatosan alakító kultúr-, és szokástörténete, néprajza bonta-kozott ki. A Néprajzi Látóhatár Kiskönyvtár 10. kötetének bevezetőjében az Egyesület elnö-ke, Bodó Sándor kijelenti, hogy az elhatározásoknak legjobban ez, az ismertetésünk tárgyát képező, kötet felel meg.
A háromnyelvű kiadvány gerincét egy 19. századi orvosi disszertáció alkotja, Ladislau Vasile Popp (1789 1842) Bécsben, 1817-ben megvédett avatási értekezése. (Eredeti címe Dissertatio inauguralis historico-medica De funeribus plebejis daco-rumanorum.)
Popp a 19. század első felének ismert, sokoldalú egyéniség volt Közép-Erdélyben, ahol a tu-dományok román nyelvű terjesztése területén, valamint a románság történetének, kultúrtörté-netének feltárása és a hagyományok ápolása érdekében végzett jelentős munkát. Bár életkor-ban és aktív tevékenységének éveit illetően egy későbbi nemzedék képviselője, gondolko-dásmódjára erősen rányomta bélyegét a késő felvilágosodás kori szerzők hatása. Rögtön meg kell jegyeznünk, hogy a felvilágosodás szellemi befolyása Magyarországhoz képest bizonyos késéssel érződött Erdélyben.
Popp bécsi orvosi tanulmányai befejeztével választotta avatási értekezése tárgyául az erdélyi románok temetkezési szokásainak bemutatását. Kétségtelen, hogy a téma és maga a feldolgo-zás is inkább történeti-néprajzi tanulmány, mint orvosi szakírás, ennek ellenére – a számos közegészségügyi, járványtani és orvosrendészeti vonatkozás miatt – megvan a helye a kor orvosi értekezései sorában.
A temetéshez kapcsolódó szokások, rítusok célja néprajzilag is több szempont alapján köze-líthető meg. Lényegét legszabatosabban az etnográfus – Gazda Klára – fogalmazta meg az egyik bevezető írásban: „.. a halottkultusz lényege, hogy megkülönbözteti a közösség frissen elhunyt tagját az élőktől, gondoskodik testi maradványainak az élők köréből való visszavon-hatatlan eltávolításáról, valamint átalakult minősége, továbbélőnek tekintett lelke támogatá-sáról. Kidolgozza, segíti, fegyelmezi az egyéni és közösségi érzelmek kinyilvánítási módjait, megszervezi az élők és halottak egymáshoz való viszonyát, lehetőséget nyújt a lezárt életpálya értékelésére, szabályozva az élők etikai normáit. Visszasegíti a megrendült közösséget és … a halott … hozzátartozóit a normális közösségi életbe.”
Popp a szokások kialakulásaként számos indokot sorolt fel:
lelki vágy a haldokló, a halott újraélesztésére, „visszahívására” (ezt szolgálták a hidegvizes lemosások, a hangos siratás),
egészségügyi (a tetem eltemetése a fertőzés-veszély elhárítására),
esztétikai, pszichológiai (a halál látható jeleinek eltűntetése, tompítása a hozzátartozók pszi-chikai sokkhatásának enyhítésére, fürdetéssel, öltöztetéssel stb.),
világnézeti, vallási indíttatás, vagyis a lélek túlvilági útjának egyengetése, nyugalmának biztosítása, az Istennel való találkozás, majd afeltámadás segítése (ezt szolgálják a halott sír-ban való elhelyezésének módjai/lábbal Kelet felé, arccal az ég felé/, az útravaló /pénz, élelem, bot, stb./, a vallásos szertartások /ima, ének, harangozás stb./)
a haldokló, a halott tisztelete, utolsó kívánságának teljesítése a temetéssel, sírhellyel kapcso-latban, kiengesztelődés a haldokló, a család, a közösség között,
a gyász és a közösségi érzés, szolidaritás kifejezése és levezetése a különféle viselkedési gesztusok, megnyilvánulások által (közös beszélgetés, tor, stb.),
az emberi mulandóságra való emlékeztetés, a halott emlékének tisztelete és életútjának, em-beri tulajdonságainak értékelése (mindez a szertartások /imák, énekek/ illetve egyéb külsőség /gyászruha öltése, síremlék állítása/ által kinyilvánítva).
Orvosként természetesen a számos egészségügyi szempontra irányította a figyelmet. A disz-szertáció végén szokásosan felsorolt tézisek – vagyis a megvédendő, megválaszolandó kérdé-sek – sorában elsőként azt a megállapítást írja le (Seneca szavait idézve), amely szinte kiindu-lópontja az értekezés orvosi vonatkozásainak: „A temetkezést nem a halottak, hanem az élők érdekében találták ki.” Egy másik mondatában pedig a köznép egészségügyi felvilágosításá-nak szükségességére utal: „A pórnép … jó és rossz szokásait egyaránt makacsul tartja, és egy tapodtat sem tágít tőlük…” Ezért szándéka volt megakadályozni, hogy „… a nem megfelelő módon zajló temetés újabb temetésekhez vezessen…”
A halálesetekhez, illetve a temetésekhez kapcsolódó közegészségügyi rendelkezéseket már a 18. században kibocsátottak. Rendezni kellett a halottkémlés illetőségét, menetét, mivel sok elrettentő esemény híre járta be az országot a fel nem ismert tetszhalál esetekről, élve elteme-tésekről. A települések környezetvédelme érdekében szabályozták a temetések rendjét, pl. korlátozni igyekeztek a templomi ravatalozásokat elsősorban járványok idején. A településtől megfelelő távolságban jelölték meg a temetők helyét (a kutak, források, talaj védelme a bomló anyagoktól), megszabták az elhantolás mélységét, járványok idején elrendelték a minél előbbi eltemetést. Vannak arra is adatok, hogy egyes helyeken megtiltották – azt az egyébként bevett szokást -, hogy a bábákat bevonják a halottak mosdatásába, nyilvánvaló a preventív szándék a szülő nők és az újszülöttek érdekében.
A fertőzés és a járványok kialakulásának forrása lehetett a halott, illetve a közelben lévő tár-gyak csókolgatása, használt ruhadarabjainak mosás, tisztítás nélküli tovább viselése, amely-nek elsődleges oka természetesen a szegénységben gyökeredzett. A járványkrónikák sokszor tettek említést arról, milyen komoly küzdelmet vívtak a hatóságok, az orvosok a szegény la-kossággal a pestisben elhaltak javainak (ruhanemű, használati tárgy) elégetése, házaik fertőt-lenítése során.
Popp művének tehát a kultúrtörténeti, néprajzi adalékok összegyűjtésén túl komoly közegész-ségügyi aktualitása is volt.
A kötet kiváló szellemi együttműködés eredményeként került az érdeklődők kezébe. A szer-kesztő – Deáky Zita – érdeme a munka jó érzékkel való kiválasztása, ő írta a Vasile Popp életművét és a disszertáció megírásának körülményeit, valamint a forrásul felhasznált kortárs irodalmat bemutató előszót. Gazda Klára – a kolozsvári Babes-Bolyai egyetem munkatársa – a temetések néprajzi vonatkozásait elemezte. Ezek után három nyelven – az eredeti latin mel-lett magyarul és románul – olvasható teljes terjedelmében a disszertáció. A magyar nyelvre való fordítás és jegyzetekkel való kiegészítés Magyar László András munkája, a román fordí-tást Varga Attila készítette. Deáky Zita és Gazda Klára írása szintén magyar és román nyelven jelent meg. Az informatív értéket növelik a kolozsvári Néprajzi Múzeum gyűjteményéből származó fotók.
(Temetkezési szokások az erdélyi románoknál. Vasile Popp orvosi disszertációja. Bécs, 1817. Szerk.: Deáky Zita. Bp., Győrffy István Néprajzi Egyesület – Erdélyi Néprajzi Múzeum, 2006. 310 p. illusztrált. A Néprajzi Látóhatár Kiskönyvtára 10.)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969