2013. I-VI
 

A központi bankok evolúciója
Koppány Krisztián

Napjainkban a központi bankok leginkább makrogazdasági funkciójuk, a monetáris politika kapcsán keltik fel a gazdasági elemzők és az elméleti közgazdászok figyelmét. Nem véletlenül. A világ legtöbb országában a pénzpiaci hatóság törvényi szinten deklarált elsődleges feladata az egyik legfontosabb makroökonómiai kategóriával, az áremelkedés ütemével kapcsolatos: a központi bank célja az árstabilitást jelentő inflációs ráta elérése és fenntartása a makrokereslet befolyásolásán keresztül.
Valóban ez a gazdaságpolitikai szabályozó szándék húzódik meg ezen intézmények néhány évszázaddal ezelőtti megjelenése mögött? Charles Goodhart történeti kutatásai szerint az első központi bankok megalapításakor nemhogy a monetáris politika, de még a más bankok feletti ellenőrző és felügyelő szerep lehetősége sem merült fel. Ezek a funkciók az idők folyamán természetes módon fejlődtek ki. Így váltak a kezdetben állambankári feladatok ellátására létrehozott, központi pénzintézetek a XX. század elejére a bankok bankjává, a XX. század második felére pedig egyre inkább a pénzaggregátumokon és kamatlábakon keresztül történő keresletoldali gazdaságszabályozás letéteményesévé. Ez a fejlődési folyamat azonban semmiképpen sem vezethető le a központi bankok utóbbi, s ma oly hangsúlyos makroökonómiai feladatából.
A központi bankok evolúciója – mint az evolúció jelensége általában – értelmezhetetlen a mikroszinten bekövetkező változások figyelembe vétele nélkül. Vázlatosan (1) a tartalékok centrális pozíciót betöltő bankoknál történő koncentrációja; (2) a bankrendszer eredendő törékenysége miatt szükségessé váló végső hitelezői szerep felvállalása; (3) az ennek nyomán bekövetkező non-profit intézménnyé való átalakulás; (4) a különböző információs aszimmetriák miatt fellépő potyautas magatartás kiküszöbölését célzó kereskedelmi banki „klubok” felügyeleti és szabályozó funkcióját betöltő, „pártatlan klubvezetők” iránti igény felmerülése voltak azok a legfontosabb mikroszintű jelenségek, melyek következtében fokozatosan kifejlődtek a jól ismert, klasszikus jegybanki funkciók. A tanulmány a fenti gondolatmenet részletes kifejtése.

(Charles Goodhart) Charles Goodhart az 1960-as évek végétől az 1980-as évek közepéig, 17 éven át volt a Bank of England (1. ábra) vezető közgazdásza. Egy alkalommal kissé szkeptikusan megjegyezte, hogy hiába próbál a központi bank olyan monetáris aggregátumot választani célváltozóként, amely az árszínvonal alakulásával korábban a legszorosabb kapcsolatot mutatta, a cél megvalósításának folyamatában a feltételezett kapcsolat eltorzul, s a monetáris hatóság által befolyásolt gazdasági mérőszám alkalmatlanná válik a makrokereslet szabályozására. Ez a jelenség Goodhart-törvényként vonult be a monetáris politikával foglalkozó szakirodalomba és a közgazdasági szótárak címszavai közé. Bár jelentősége nem kevésbé csekély, a központi bankok evolúciójának Goodhart által kidolgozott elméletére sokkal kevesebb utalást találunk.
Goodhart praxisa alatt több pénzügyi közgazdász érdeklődése terelődött a monetáris politikáról a központi bankok létjogosultsága felé. Ez a fordulat részben összefüggésben volt az 1970 évek végétől meglehetősen nagy publicitást kapott rules versus discretion polémiával, amelynek keretében különféle elemzések láttak napvilágot az eseti jellegű, illetve a szabályt követő jegybanki beavatkozás hatékonyságról és következményeiről. A diszkrecionális pénz- és kamatpolitika kétségtelenül igényel egy szakértői döntéshozó és végrehajtó intézményt. A vitából győztesen kikerülni látszó szabályszerű jegybanki politika ezzel szemben a monetáris hatóság feladatát majdhogynem pusztán egy formulának való megfeleléssé degradálja.
Ezek a fejlemények vezettek egy a központi bankok létjogosultságát kétségbe vonó, XIX. századi elméleti irányzat újrafelfedezéséhez. Az ún. free banking iskola korai szószólói gyakran hangoztatták, hogy a központi bankok létrehozása szükségtelen, művi, s ráadásul inflációgerjesztő beavatkozás egy idillikusan működő, hatékony, öntisztulásra képes, természetes piaci rendszerbe. Goodhart nem fogadta el ezt az érvelést, s hogy fenntartásait igazolja, a központi bankok kialakulásának és fejlődésének elméleti és történeti alapjait kezdte vizsgálni. Kutatásai olyan következtetéshez vezettek, miszerint a központi bankok ma ismert funkciói az idők során természetes módon fejlődtek ki, s kezdeti állambankári szerepük fokozatosan alakult át a modern monetáris hatóságokat jellemző feladatrendszerré.
Ma Magyarországon a jegybanktörvény a központi bank elsődleges céljaként – más országok gyakorlatához hasonlóan – az árstabilitás elérését és fenntartását jelöli meg. A jegybankok legfontosabb feladata tehát napjainkban makroökonómiai jellegű: a monetáris politika működtetése a hazai fizetőeszköz értékének megőrzése céljából. Ez a funkció azonban még csak csíráiban sem volt jelen akkor, amikor az első központi bankokat az állam bankjaként megalapították.
(Az állam bankja funkció) Bár időrendben az 1668-ban létrehozott svéd Sveriges Riksbank az első központi bank, az állambankári feladatokat ellátó intézmények általában az 1694-ben felállított Bank of England mintájára jöttek létre. Ezekben az időkben nemhogy a monetáris politika, de még a más bankok feletti ellenőrző és felügyelő szerep lehetősége sem merült fel. A központi bankok létrehozásának indítéka szinte kizárólag a kormányok számára biztosított kedvező finanszírozási háttér, az állam központi bank által történő olcsó hitelezése volt. Ezt az igényt legtöbbször valamilyen háború vagy más válsághelyzet idézte elő. Ilyen körülmények között a kormányzat támogatása minden egyéb cél és feladat (mint például a konvertibilitás fenntartása, a pénzforgalom biztosítása) teljesítésénél nagyobb prioritást kapott.
A Bank of England alapítása például közvetlen következménye volt Vilmos király 1689 és 1697 között – a kontinensen hegemóniára törekvő XIV. Lajos Franciaországával szemben – zajlott háborújának. A háború következtében az angol arany és ezüst nagy része a kontinensre vándorolt, s így a pénzállomány jelentős mértékben megcsappant. A Bank of England egyrészt a háború költségeinek fedezéséhez, másrészt az áruforgalom zavartalan lebonyolításához szükséges pénzmennyiség biztosítása érdekében jött létre. A bank működési engedélye 1.200.000 angol fontnak megfelelő értékű arany és ezüst részvényesek által történő lejegyzésére adott felhatalmazást, amelyet aztán a kormányzat számára adtak kölcsön 8%-os kamattal. Ezen szolgálatáért cserébe – az áruforgalom pénzigényét biztosítandó – a Bank of England tőkéje erejéig jogosultságot kapott a kormánytól bankjegyek kölcsönügyletek formájában történő forgalomba hozatalára.
Hasonló okokra vezethető vissza az 1816. június 1-jei császári pátenssel alapított Osztrák Nemzeti Bank (ONB) (2. ábra) létrejötte is. A napóleoni háborúk Európa-szerte pénzromlással jártak, ezért az osztrák kormány önálló állambankot hozott létre, hogy az állami adósságterheket és a papírpénz-kibocsátást kordában tartsa. Az ONB az „államigazgatás különleges védelme alatt álló szabadalmaztatott magánintézet” volt, amelynek államhoz fűződő üzleti kapcsolatai igen szorosak és titkosak voltak. Nehéz időkben az ONB „kötelességének tekintette” az állam megsegítését, s ezek a „nagyon fontos szolgálatok” az uralkodó részéről „hálával ismertettek el”. Ez a „hála” leginkább abban nyilvánult meg, hogy az ONB bankjegy-kibocsátási és fiókállítási monopóliummal rendelkezett az Osztrák Császárság területén.
Az első központi bankok szolgálataikért cserébe általában kiváltságok sorát kapták az államtól, bár a kormányzat bankja funkció betöltése már önmagában komoly politikai erőt biztosított számukra. Ezt az erőt csak növelte, hogy az ország nemesfém-tartalékának kezelése és védelme is a fennhatóságuk alá tartozott. A központosított arany- és ezüsttartalékok és a pénzkibocsátásból származó seignorage-jövedelem miatt gyakran alakultak ki politikai csatározások a központi bankok körül. A privilégiumok azonban nemcsak kellemetlen politikai, hanem fontos és kedvező gazdasági következményekkel is jártak. A bankjegy-kibocsátási monopólium például a bankjegy-ellátás kaotikus rendszerének egységesítése és a fizetési rendszer fejlődése irányába hatott.
Nagyjából ezen a ponton indult meg az a pénzügyi rendszer szerves részeként megvalósuló, nagyrészt a XIX. század második felében lezajló természetes fejlődés, melynek következtében megjelentek a klasszikus jegybanki feladatkör további elemei: a bankok bankja funkció, a pénzügyi rendszer stabilitásának biztosítása, a végső hitelezői szerep, a szabályozó és ellenőrző hatósági funkció. A tanulmány következő részeiben az ezek kialakulásával kapcsolatos elméleti magyarázatokat tekintjük át.
(A bankok bankja funkció) A pénzügyi rendszeren belüli centrális pozíciójuk, a kormányzat bankjaként képviselt politikai erejük, a nemzeti nemesfém-tartalékok feletti ellenőrzési joguk és – ami a legfontosabb – azon jogosultságuk, hogy viszontleszámítolás útján érméket vagy bankjegyeket bocsáthattak ki, a központi bankokat fokozatosan a bankok bankjává emelte. A kereskedelmi bankok nemcsak tartalékaik egyre nagyobb hányadát tartották a központi banknál, hanem nehézségek esetén – mint végső hitelezőtől (lender of last resort) – pótlólagos likviditásra is számíthattak tőle.
Walter Bagehot 1873-ban megjelent Lombard Street című munkája a free banking iskola rosszallását juttatta kifejezésre a központi bankok ilyen jellegű szerepvállalásával kapcsolatban. Az irányzat képviselői szerint minden bank prudens magatartást folytat, vagyis elegendő tartalékot tart fenn, ezért nem szorul a központi bank támogatására. A kereskedelmi bankok prudens működésére vonatkozó feltevés természetesen nem tekinthető széles körben elfogadottnak. De még ha ezt el is fogadnánk – mutat rá Goodhart –, a szabad tartalékok fenntartása ez esetben is költséges, ezért azoknak a szinte tökéletesen megbízható központi bankokhoz történő kihelyezése teljesen racionális lépés a kereskedelmi bankok részéről. Noha a free banking képviselői a tartalékok központi bankoknál – vagyis egy menedzsment kezén – történő felhalmozódását jelentős kockázati tényezőnek tartották, az aranystandard feltételei között működő pénzügyi rendszer természetes fejlődése mégis ebben az irányban haladt tovább a XIX. század végén.
(A bankrendszer törékenysége és a végső hitelezői funkció szükségessége) A XIX. században a pénzügyi válságok meglehetősen gyakori jelenségek voltak. A bankok megrohanása és a valutaválság sokszor egyszerre, kettős krízisként jelentkezett. A hitelezés visszafogása ilyenkor csak rontotta volna a helyzetet. A lender of last resort funkció mint a likviditási sokkok elleni stabilizáló mechanizmus megjelenésével a válságok gyakorisága csökkent. A gazdaságtörténet a Bank of England 1866 során történt beavatkozását említi a végső hitelezői funkció első határozott megnyilvánulásaként, amelyet követően aztán ez általános gyakorlattá vált a központi bankok körében.
Az elméleti közgazdászok a XX. század második felében sokáig nem mutattak érdeklődést a lender of last resort funkcióval kapcsolatban, amelynek nyilvánvalóan oka volt az 1930-as évek közepétől 1973-ig terjedő szinte válságmentes időszak. A hetvenes évek elején bekövetkező olajárrobbanás és felerősödő inflációs nyomás végett vetett a Bretton Woods-i rendszernek, s ez egyben a pénzügyi instabilitás korszakának kezdetét jelentette. Azóta a kisebb-nagyobb válságok szinte néhány éves gyakorisággal követték egymást. A teljesség igény nélkül néhány példa a hetvenes évekből: 1974 Németország, 1974-75 Egyesült Királyság; majd a kilencvenes évekből: 1994 Mexikó, 1997 Ázsia és 1998 augusztusában Oroszország, amelybe még az opcióárazás Nobel-díjas atyjai által alapított hedge fund is belebukott.
A pénzügyi piacok instabilitása újból felkeltette az érdeklődést a lender of last resort funkció iránt, s a válságok menedzselésével kapcsolatban ma ismét heves viták folynak. Szükség van-e egyáltalán a bankoknak nyújtott egyedi segítségre a fejlett pénzügyi rendszerben is, vagy a bankközi piac képes a nyílt piaci műveletekkel biztosított likviditás hatékony allokációjára? Különbséget tud-e tenni a bankközi piac az illikviditás és az inszolvencia között? A végső likviditásforrás jelenléte esetleg maga idézi elő a válságokat a nyomában fellépő erkölcsi kockázat miatt? S amennyiben a végső hitelező valóban képes tompítani a pénzügyi válságok reálgazdasági hatásait, s csökkenteni a fertőzés veszélyét, hogyan valósítható meg a nemzetközi szintű válságmenedzsment a modern világgazdaságban? Ezek a kérdések már a jelen és a jövő problémáira világítanak rá, amelyek megoldására dolgozatunk nem vállalkozik. Ehelyett visszatérünk a XIX. századi aranypénzrendszer keretei közé és – folytatva Goodhart elméletének kifejtését – megvizsgáljuk a végső hitelező funkció kialakulásának körülményeit.
Goodhart szerint a kereskedelmi bankok inherens módon instabil intézmények, imprudens hitelezők és befektetők. Magatartásukban nyájhatás érvényesül, amely túlterjeszkedéshez vezet. A túlterjeszkedés a pénzügyi válságok, valamint az ezek nyomán bekövetkező recesszió vagy gazdasági visszaesés kialakulásának valószínűségét növeli. A végső hitelező funkció megjelenése tehát ahhoz a felismeréshez kapcsolható, hogy a bankok fizetésképtelenné válásra való hajlama – a tovagyűrűző hatásokon keresztül – a teljes monetáris rendszert veszélyezteti, amelynek zavartalan működése alapvető közjószág.
Hibák persze véletlenül, teljesen prudens működés mellett is bekövetkezhetnek: néhány hiteladós csődje vagy másfajta tőkeveszteségek könnyen növelhetik a fizetésképtelenné válás valószínűségét, amelyet aztán a betétesek bizalmatlansága többszöröz meg. A bankrendszer eredendő törékenysége tehát szorosan összefügg a letételhelyezők magatartási jellemzőivel.
A tökéletes betétesi bizalom 100 százalékos tartalékrátával lenne biztosítható. Egy ilyen előírás bevezetése azonban ellentétes lenne a pénzügyi rendszer természetes fejlődésével. A modern hitelpénzrendszer kialakulásához pontosan az a felismerés vezetett, hogy a korabeli aranyműveseknél vagy pénzváltóknál (a bankok őseinél) letétbe helyezett nemesfémpénzek egy hányada a likviditás különösebb veszélyeztetése nélkül kihitelezhető.
A bankok megrohanásához vezető, betétesek körében eluralkodó pánikhangulat mérséklésének irányába hatna az is, ha az egyes banki forrásokat és eszközöket kölcsönösen megfeleltetnénk egymásnak. Így egy adott eszközön elszenvedett veszteség csak az annak forrását biztosító betétest károsítaná, a többit nem. A források „pántlikázása” azonban a bankok részéről olyan mértékben korlátozná a fizetőképesség fenntartásának lehetőségeit, hogy ez is csupán egy – a gyakorlatban kivitelezhetetlen – elméleti lehetőség.
Persze nemcsak a bankok az egyedüli pénzügyi közvetítők, amelyek tranzakciós és portfolió-menedzselési szolgáltatásokat képesek nyújtani. A nyílt végű befektetési alapok például ugyanúgy alkalmasak ilyen feladatok ellátására. A befektetési alapok piacképes eszközei miatt likviditásuk ráadásul folyamatosan biztosított. Kötelezettségeik értéke pedig együtt mozog eszközeik értékével, így a szolvencia is mindenkor fennáll. A befektetési alapok által végzett pénzügyi tranzakciós szolgáltatások inherens módon stabil és biztonságos rendszert eredményeznek.
Egy olyan pénzügyi közvetítő rendszer kiépítése, amelynek alapját a befektetési alapok jelentik, bár technikailag nem ütközik akadályba – a korábban említett elméleti lehetőségekhez hasonlóan –, a gyakorlatban nem megvalósítható. A betétesek többsége ragaszkodik pénzügyi vagyona fix nominális értékéhez. Ez a magatartási jellemző nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a pénzügyi közvetítő rendszer evolúciója a XIX. század folyamán nem a befektetési alapok irányában valósult meg. A gazdaság szereplőinek kölcsönökre volt szükségük, ugyanakkor megtakarításaik nominális értékét biztosítva szerettek volna betéteket elhelyezni. Ezeknek a feladatoknak az ellátására alakult ki a bankrendszer, jóval megelőzve a befektetési alapok és más tőkepiaci eszközök megjelenését.
A felvázolt lehetőségek tehát nem képesek megoldani a bankrendszer által hordozott törékenység megszüntetésének vagy csökkentésének problémáját. De végső soron mi a törékenység oka? A törékenység a banki portfoliók természetéből adódik. A bankok mérlege jelentős arányban nem piacképes, bizonytalan valódi (piaci) értékkel rendelkező eszközöket, s ugyanakkor nominálisan rögzített értékű kötelezettségeket tartalmaz.
Vizsgáljuk meg először az eszközoldal és a hiteladósok jellemzőit! Utóbbiak miért nem fordulnak inkább piacképes értékpapírok kibocsátásával közvetlenül a tőkepiachoz? A kis és közepes méretű hiteligénylők számára – méretgazdaságossági okok miatt – a tőkepiac közvetlenül nem hozzáférhető: egyrészt a piac számára szükséges információk biztosítása a vállalat méretéhez képest igen magas költségekkel jár; másrészt a kibocsátott értékpapírokkal lebonyolított tranzakciók száma várhatóan nem éri el azt a szintet, amely a valós piaci értékítélet kialakulásához szükséges. Ezért míg a piacképes értékpapírok esetében a kölcsönt felvevő biztosítja, a nem piacképes adósságok esetében a hitelnyújtó gyűjti össze a hitelügylet létrejöttéhez szükséges információt. A bankok ez utóbbi piaci szegmensre és tevékenységre specializálódtak: minősítik a hiteligénylőket, kiválasztják a megfelelőnek ítélt adósokat, majd figyelemmel kísérik azok gazdálkodását.
A bank-hiteladós illetve – az elemzést a forrásoldalra is kiterjesztve – a betétes-bank kapcsolatrendszerben könnyen felismerhetők az információs aszimmetriák és az ügynök-probléma ismertetőjegyei. A bank információs előnyben van a hiteladós kiválasztásában és ellenőrzésében a betéteshez képest, a hiteladós pedig saját feltételeit, kilátásait és szándékait látja jobban a banknál. A betétes és a bank – információs aszimmetriával terhelt – kapcsolata megbízó-ügynök viszonyként is értelmezhető, amelynek alaposabb elemzése magyarázatot ad a banki portfoliók természetére. Mi az oka, hogy a betétek és a hitelek – bár a valódi (piaci) eszközérték ki van téve a bizonytalanságnak – nominálisan rögzítettek? A betétes nehezen tudja ellenőrizni a bank tevékenységét, vagyis hogy mindent megtesz-e az ő érdekében: megfelelően választja-e ki, megfelelően ellenőrzi-e a hiteladóst, behajtja-e követelését stb. Ezek az információs költségek a betétek fix nominális értékben való rögzítésével csökkenthetők. A fix nominális értékű kötelezettségállomány egyben ösztönző is a bank számára, amely követelései értékének rögzítésével tudja csökkenteni az eszközök piaci értéke és a nominálisan rögzített kötelezettségek közötti együttmozgás megszűnéséből fakadó kockázatot.
Összefoglalva: a bankrendszer törékenységének oka a garantált nominális konvertibilitás és a nem piacképes eszközök valódi értékével kapcsolatos bizonytalanság, amelyek együttesen a bankok megrohanásához és a teljes rendszer válságához vezethetnek. Ezen törékenység miatt szükség van egy olyan intézményre, amely megelőzi az ilyen válságokat, vagy legalábbis enyhíti azok intenzitását és negatív következményeit.
(A végső hitelező szerep és a profitérdekeltség feladása) Az állambankári feladatok ellátására létrehozott központi bankoknál – a korábban kifejtett okokból kifolyólag – a pénzügyi rendszer természetes fejlődése következtében egyre nagyobb arányban halmozódtak fel a tartalékok. Mind a rendelkezésre álló tartalékok mennyisége, mind a pénzkibocsátás monopóliuma nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ezek az intézmények a XIX. század közepére szükség esetén be tudták tölteni a végső hitelező utolsó mentsvár szerepét, s több esetben pótlólagos likviditással látták el a veszélybe került, s emiatt esetleg a pénzügyi rendszer egészét veszélyeztető bankokat.
A tartalékok nemcsak az állam bankjaként létrehozott központi bankokhoz áramoltak: a nagyobb és biztonságosabb kereskedelmi bankok éppúgy célpontjai voltak a bankközi kihelyezéseknek. Természetes jelenség, hogy a nem banki szereplők kevesebb információval rendelkeznek az egyes bankok állapotával, stratégiájával és kockázatával kapcsolatosan, mint a banki szféra szereplői egymással kapcsolatban. S így bár az egyszerű betétes nem feltétlenül tudott különbséget tenni bank és bank között, a betétek nagy hányada közvetve – a bankközi piacon keresztül – mégis a nagyobb és biztonságosabb kereskedelmi bankokhoz áramlott. A nagy és megbízható kereskedelmi bankok kvázi központi bankokká alakulása tehát ugyancsak természetes fejlődési folyamat eredménye volt.
Az állam bankjaként alapított központi bankok speciális feladataik és előjogaik tekintetében különböztek ugyan a bankrendszer többi tagjától, a kereskedelmi bankoktól és azok közül kiemelkedett kvázi központi bankoktól, a gazdálkodás motívumát tekintve azonban ugyanúgy üzleti alapon működő, profitérdekelt magánvállalkozások voltak. De képes-e érdekkonfliktus nélkül ellátni a végső hitelező funkciót egy profitorientált intézmény?
Az a központi bank, amely az utolsó mentsvár funkcióját magára vállalja, végső soron versenytársának nyújt hitelt és dob mentőövet. A végső hitelező szerep és a profitmotívum tehát nem fér meg egymással. A végső hitelező funkcióját betöltő központi bank ugyanis pont fordítva kell, hogy működjön, mint a nyereségérdekelt kereskedelmi bankok: akkor kell, hogy felhalmozza a tartalékokat, amikor a hitelnyújtás jó üzlet; s akkor kell, hogy kikölcsönözze azokat, amikor az egyes kereskedelmi bankokat vagy a bankrendszer egészét válság fenyegeti.
Ez a felismerés egyre több országban, egyre több központi bankár fejében fogalmazódott meg. Egy amerikai képviselő 1911-ben egy nem profitorientált központi bank létrehozását sürgette. A profitmotívum a XX. század elejére nemcsak az USA központi bankjaként működő, 1913-ban megalapított Federal Reserve System (FED) (3. ábra), hanem a legtöbb fejlett ország központi bankjának menedzsmentjéből száműzetett.
(A felügyeleti és szabályozó funkció szükségessége) A profitérdek által vezérelt kereskedelmi bankok pénzügyi válságok bekövetkezésének valószínűségét növelő magatartásbeli sajátosságait a tanulmány egyik korábbi részében már tárgyaltuk. Kareken és Wallace analitikusan kimutatja, hogy a tökéletes informáltság és a profitmaximalizálás feltételei olyan banki stratégiákhoz vezetnek, amelyek mellett a fertőzést kiváltó bankcsődök valószínűsége zérus. A tökéletes és költségmentes informáltság tehát a prudens banki magatartást erősíti, ezek a feltevések azonban csak egy hipotetikus állapotra vonatkoztathatók. Egy átlagos ügyfélnek sem ideje, sem a szükséges képessége nincs meg ahhoz, hogy folyamatosan fel tudja mérni az egyes bankok állapotát, kockázatát és hírnevét.
Ezt az információs hátrányt a XIX. századi kereskedelmi bankok különösen a kis címletű bankjegyek esetén tudják kihasználni. Ezeket a banki váltókat ugyanis az egyének rendszerint rövid ideig tartják, vagyis azok forgási sebessége meglehetősen nagy. Még ha kétséges is a kibocsátó bank fizetőképessége, a kis címlet és a magas forgási sebesség miatt a váltót elfogadó ügyfél kockázata elhanyagolható. A kis címletű bankjegyeket ezért kisebb valószínűséggel akarják visszaváltani aranyra. Nagy tehát a kísértés a gyorsan terjeszkedni kívánó bankok számára a kisebb címletek kibocsátására. Ez a jelenség főleg Olaszországban 1874 előtt, a monetáris rendszer reformját jelentő törvényi szabályozás életbe lépését megelőzően mutatkozik meg különösen nagy intenzitással.
Az elégtelen információs bázis miatt – kiváltképp a XIX. században – az ügyfelek nem tudnak különbséget tenni az egyes pénzügyi közvetítők között a hozam-kockázat kritériumok alapján. A bankjegyek, a betétek és a bankok ilyen értelemben megkülönböztethetetlenek, amely ösztönzés a bankok számára a túlzott mértékű bankjegykibocsátásra és számlapénz-teremtésre. Klein szerint a termékek megkülönböztethetetlensége bármely iparágban a termék minőségének romlásához vezet, s különösképpen igaz ez a pénzpiacon. A márkanevekbe történő befektetések, amelyek a hírnevet és a márka iránti bizalmat növelik, képesek lehetnek olyan mértékű differenciák biztosítására, amelyek mellett fenntartható a szabad, szabályozás nélküli kompetitív működés. McMahon – aki az 1980-as évek elején a Bank of England kormányzó-helyettese volt – ezzel szemben azzal érvel, hogy az olyan területeken, ahol az ügyfelek számára nehézkes felbecsülni a tranzakciók lehetséges veszteségeinek kockázatát, s ahol a rossz döntés költsége különösen magas, mindenképpen szükséges valamilyen szintű standardok vagy irányelvek lefektetése. A bankszakma különösen komoly felügyeletet és szabályozást igénylő tevékenység.
Az információhiány egy másik aspektusa, hogy a betétesek nem tudják eldönteni, hogy valamely bank nehéz helyzete egyedi vagy általános okokra vezethető-e vissza. Ez a körülmény nagymértékben fokozza a fertőzés veszélyét, a pénzintézetek fizetésképtelenségétől tartó betétesek egyébként egészséges likviditási rátával működő bankokat is megrohanhatnak, beteljesítve ezzel saját várakozásaikat. Egyetlen bank csődje tehát az egész pénzügyi rendszer működését veszélyeztetheti. A Council of Economic Advisers 1984. évi beszámolója az 1930-as évek és azt megelőző időszakok bankpánikjait a következőképpen kommentálja. A betétek felmondásának és készpénzre történő beváltásának következtében az egyik bank betétállományának csökkenése nem jelent meg másik banknál beáramlás formájában. A bankok a tartalékok megfelelő szintjének fenntartása miatt a hitelezés visszafogásába, a fennálló hitelszerződések felmondásába kezdtek. A hitelkínálat csökkenésének következménye legtöbbször az üzleti aktivitás visszaesése és a munkanélküliség fokozódása lett. A vállalati és fogyasztói hitelek kamatlába emelkedni kezdett, korábban jól működő cégek nem tudták visszafizetni az adósságaikat, s a munkanélküliek sem tudták visszafizetni az övéiket. További bankcsődöktől tartva a betétesek megrohanták az egyébként jól működő bankokat.
Végül az információhiány a végső hitelező funkcióját betöltő központi bank szemszögéből is fontos következményekkel jár: senki nem tudja ugyanis megjósolni, hogy valamely kereskedelmi bank csődje milyen mértékben fog tovagyűrűző hatásokat, esetleg a monetáris rendszer egészére kiterjedő fertőzést előidézni. Az utolsó mentsvár funkció így a bankrendszer minden tagja számára védőhálót biztosít, amely ily módon a bankok imprudens magatartását ösztönzi, s ez morális kockázatot jelent. A központi bank ezért felügyeleti és ellenőrzési igénnyel lép fel a bankrendszer tagjaival szemben. Ez a külső kontroll ráadásul a pénzügyi szolgáltatások területén érvényesülő információs aszimmetriák miatt a kereskedelmi bankok számára is kívánatos.
(Az információs aszimmetria és a kereskedelmi banki „klubok”) Az információs aszimmetria klasszikus példája, hogy az ügyfél vagy a vevő nem tudja, hogy mit vesz meg, míg az eladó pontosan tudja, hogy mit ad el. Ez a különbség még élesebben jelentkezik, amikor az adásvétel tárgya valamilyen speciális tudáson alapuló szolgáltatás. Különösen ilyen területek a számviteli, a jogi, az orvosi, a biztosítási vagy a pénzintézeti szolgáltatások. A vevők az információs aszimmetria csökkentése érdekében rendszerint fizetni is hajlandóak: független minősítő cégek szolgáltatásait veszik igénybe vagy az erőteljesebb reklámtevékenységet folytató, nagyobb reputációval rendelkező vállalatok termékeit vásárolják meg.
Az információs aszimmetria eladói oldalról sem kívánatos jelenség a piacon már jelenlévő, meghatározó szereplők számára. A hírnév közjószág jellege miatt fellépő externális hatások következtében az azonos területen tevékenykedők, illetve az adott piacra belépni szándékozók vissza tudnak vele élni. Több területen megfigyelhető, hogy a potyautas magatartás korlátozása érdekében az eladók egyfajta klubot hoznak létre, amely biztosítja a minőségi kontrollt, és megköveteli a lefektetett szabályoknak való engedelmeskedést. A XIX. század végére implicit módon a nagyobb kereskedelmi bankok körében is megjelent ez a törekvés.
De ki vagy mely szervezet alkalmas egy ilyen klub vezetésére? Ha a vezető a klub valamely tagja, akkor az érdekkonfliktushoz vezet. Folyamatos megfigyelés és szúrópróbaszerű kontroll nélkül lehetetlenné válik annak ellenőrzése, hogy a klubtagok betartják-e a szabályokat. Egymással versenytársi viszonyban lévő klubtagok esetén azonban bármilyen ellenőrzési módszer kivitelezhetetlen. A klubtagok általi közös vezetés sem megfelelő megoldás, könnyen kialakulhatnak ugyanis olyan kartellmegegyezések, amelyek újabb versenytársak belépését kizárhatják. Független döntőbíróra van szükség, amely nem vesz részt a klubtagok versenyében, kijelöli a belépési korlátokat, figyelemmel kíséri a tagok tevékenységét és betartatja a szabályokat, ugyanakkor független a kormányzati politikától és a rövidtávú politikai manipulációktól.
A kereskedelmi bankok versenyéből folyamatosan kiváló központi bankok egyre inkább alkalmasnak látszottak ennek a feladatnak az ellátására is. Mivel a klubtagok érdekkonfliktus nélkül nem voltak képesek másként megbirkózni a bizalmatlanság okozta pánikok veszélyét növelő potyautas problémával, ezért a központi bankok mint klubvezetők megjelenése a kereskedelmi bankok (különösképpen a nagyobbak) támogatását élvezte. A szabályozó és ellenőrző központi banki funkció megjelenése ugyancsak a pénzügyi rendszer természetes fejlődésének eredménye volt.
(A makro és mikro funkciók viszonya) A fent leírt folyamatok következtében a központi bankok üzletpolitikája és a bankrendszer más szereplőivel való kapcsolata egyre nagyobb mértékben befolyásolta a fizetési rendszer egészének működőképességét. Ez a felismert felelősség a XX. század elejére a monetáris menedzsment felvállalásához vezetett, amely két funkcionális szinten értelmezhető. A központi bankok által ellátott makro funkciók az egész gazdaság monetáris kondícióihoz, a mikro funkciók pedig a bankrendszer egyes szereplőinek állapotához kapcsolódnak.
Kezdetben a makro jellegű feladatok az aranystandardnak egyrészről a pénzügyi rendszer stabilitásával, másrészről pedig a makrogazdaság megfelelő működésével való összeegyeztetését jelentették. Később nemcsak az aranystandard, hanem a II. világháborút követően életbe lépett rögzített árfolyamok rendszere is felbomlott. Ezek a változások legtöbbször alapjaiban módosították a makro jellegű célokat, mint ahogy a jegybanki eszközök makrogazdasági szabályozásra való alkalmazhatóságával kapcsolatos nézetek is jelentős mértékben változtak az idők folyamán. A XX. század elejére kifejlődött mikro funkciók (a bankok bankja, a végső hitelező, valamint a felügyeleti és szabályozó hatósági funkció) ezzel szemben máig szinte változatlanul fennmaradtak.
A makro és mikro funkciók viszonyát jól jellemzi a nyolcvanas évek elején 70 éves fennállását ünneplő Federal Reserve elnöke által készített tanulmány. A dolgozat leszögezi, hogy a központi banknak mindenkoron alapvető feladata a pénzügyi és fizetési rendszer kiegyensúlyozott működésének biztosítása. A megfelelő monetáris politikai célokkal kapcsolatos koncepciók (egy rögzített aranyár vagy valutaárfolyam fenntartása, a pénzmennyiség szabályozása vagy pedig passzív alkalmazkodás az üzleti szféra hitelkeresletéhez) az idők során sokat változtak. Nem változott viszont az a meggyőződés, miszerint a központi bank fő feladata a pénzügyi zavarok és válságok megállítása. Ennek ellátásához kapott jogot a FED arra, hogy az Egyesült Államok fizetési rendszerének egyik legfőbb szereplője legyen: hogy betöltse a végső hitelező funkcióját, valamint hogy szabályozza és ellenőrizze a pénzügyi piacok főbb szektorait. Ezek a funkciók mind időben, mind fontosságukat tekintve megelőzik a tisztán monetáris politikai feladatokat.
Goodhart kiemeli: a központi bankok makrogazdasági szerepvállalása a már korábban kifejlődött mikro funkciókra épült. A mikro funkciók evolúciójában ráadásul semmiféle szerepet nem játszott a makroökonómiai szabályozás igénye. A központi bankok által megvalósított monetáris politika ily módon nem szükséges azok létalapjának igazolásához. A központi bankok létjogosultságát biztosító klasszikus feladatkör természetes, a pénzügyi rendszer szerves részeként bekövetkező kifejlődése kizárólag a mikro funkciók által vezérelt evolúciós folyamat volt. Az evolúció jelensége – éppúgy, mint az élővilágban – a központi bankok esetében sem értelmezhető a mikro szinten megvalósuló változások figyelembe vétele nélkül.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969