2013. I-VI
 

Gondolatok a Kádár-korszak filmcenzúrájáról
Kovács Emőke

„Szabadság nélkül a művészet is pincében nőtt virág.
Életképtelen, torz hajtásokat, ízetlen gyümölcsöket terem.”
(Szőts István)

Gondolatébresztő tanulmányunkban nem a régi idők mozijáról szólunk. Pontosabban a régi időkéről, de nem a Mándy Iván teremtette világról, hanem az Aczél György által irányított kulturális miliő egyik szeletéről. Nem elemezzük a magyar és egyetemes kinematográfia színészeit, rendezőit, hanem a Kádár-korszak – mai napig fehér foltokkal tarkított – filmforgalmazási, műsorpolitikai, filmcenzúrázási elveit vázoljuk fel.
(„Hová menjünk moziba?” – filmforgalmazás) 1951. márciusától a mozik vezetését országosan a tanácsok (pesti és megyei) vették át. A Nagybudapesti Kirendeltségből megalakult a FŐME, azaz a Fővárosi Mozik Egyesülete. 1952-ben a FŐME FŐMO-vá, azaz a Fővárosi Tanács Mozgóképszínház Vállalatává alakult, s gazdasági, technikai, irányítási, felügyeleti szempontból a Fővárosi Tanács alá tartozott. A FŐMO legfőbb feladata a filmek propagandája és a különböző felmérések, valamint a gyakorlati tapasztalatok alapján annak megállapítása lett, hogy melyik filmet melyik filmszínházban mutassák be. Később, 1955-ben megalakult a külföldi filmek beszerzésére és a magyar filmek eladására a HUNGAROFILM, így a MOKÉP működési területe egyre inkább csökkent.
A FŐMO gyakorlatilag készen kapta, hogy mely mozi mit és mikor játsszon. A filmeket a HUNGAROFILM, a filmek külföldi beszerzésével foglalkozó vállalat vásárolta meg, illetőleg szerzett belőle bemutató kópiákat, amelynek átvételéről a FÁB, azaz a Filmátvételi Bizottság döntött. A FŐMO az előkészítő bizottságban vett csak részt, ez a szerv javasolta, vagy ellenjavallta a FÁB-nak az átvételt. Hogy melyik film mikor került bemutatásra a mozikban, azt a filmkölcsönző szerv, a MOKÉP határozta meg.
Korszakunkban tehát a MOKÉP hegemóniával rendelkezett a filmforgalmazás területén, de a Magyar Filmintézet elődje, a Filmtudományi Intézet, 1957-től a saját mozijában bemutathatott olyan filmeket is, amelyet a MOKÉP nem vásárolt meg magyarországi forgalmazásra. Az Intézetnek egy évben 6-8, maximum 10 film beszerzésére nyílott lehetősége. 1959-ben megalakult a kísérletező, fiatalokból szerveződő BBS, azaz a Balázs Béla Stúdió: kis költségvetésből készítették filmjeiket, de csak a cenzúra által engedélyezett alkotásokat lehetett bemutatni.
A FŐMO feladatköre közé tartozott a mozi üzemeltetésen kívül a filmek propagandája és a különböző felmérések, valamint gyakorlati tapasztalatok alapján annak megállapítása, hogy melyik filmet melyik filmszínházban mutassák be, s hogy megállapítsák, hogy az egyes filmszínházak látogatói milyen rétegből tevődnek össze.
Elemzett időszakunk kezdetén még a FŐMO számtalan táblával – a főútvonalak mentén – látta el a fővárost, „Hová menjünk moziba” világító felirattal. Azonban az 1960-as évek közepére rendeleti úton megtiltották a reklámobjektumok felállítását, így ezen jelzések elhelyezését is. Az 1970-es évekre pedig mind kevesebb anyagi háttér biztosíttatott a FŐMO és a MOKÉP számára: a fővárosi mozik látogatottságának ideiglenesnek tűnő visszaesése egyre konstansabb módon jelentkezett.
Az MSZMP Központi Bizottságának Agitációs és Propaganda Bizottsága 1971. szeptember 14-i ülésén elfogadta a filmterület irányításának és a játékfilmgyártás szervezetének megváltoztatására előterjesztett javaslatot. Ezért 1972. január 1-jétől számos változás történt: a korábbi Filmfőosztály és Filmtröszt irányító feladatait egyesítette a Művelődésügyi Minisztérium Filmfőigazgatósága; a játékfilmkészítés önálló műhelyeként megalakult a Budapest és a Hunnia Játékfilmstúdió vállalat, a MAFILM pedig mint szolgáltató vállalat kapott új szerepet a filmgyártásban.
1987-ben megszűnt a MOKÉP forgalmazási monopóliuma, s új forgalmazói vállalkozások alakultak, a FŐMO pedig Budapest Film lett. Az állami mozikat a Budapesti Önkormányzat Főpolgármesteri Hivatala kezelte, adta bérbe, értékesítette ettől kezdve. A többpólusú forgalmazási struktúra tehát csak az 1980-as évek végétől alakult ki.
(„Suttogások és sikolyok” – műsorpolitika) Nemcsak a filmforgalmazás, hanem a műsorpolitika is központi irányítás alatt állt. Selmeczi Mari (a neves humorista, Selmeczi György felesége) szinte fiatalkorától dolgozott a fővárosi mozik valamelyikében. Nemrég megjelent könyve (Kellett nekem rongybicikli címmel) nemcsak választott korszakunk levetített filmjeit idézi fel, hanem sok adalékkal – ha még egyfajta memoár formájában is – járul hozzá a fővárosi mozik műsorpolitikájának bemutatásához. Egy hosszabb idézetet szeretnénk megosztani az olvasóval – az említett könyvből –, hiszen úgy véljük az élő tanú szavai hitelesen idézik fel azt, hogy mikor és mit játszhattak a budapesti mozikban: „A hetvenes években még mindig nem volt sok beleszólásunk a mozik műsorába. Károly Kati vezetésével egy központi grémium osztotta el a mozik feje fölött a filmeket, bár túl sok lehetőségük nekik sem volt. Hetente jelentek meg újabb és újabb szovjet háborús filmek, a kínálat bővítésére előkerültek a jugoszláv partizánok is, ennyiből állt össze az akciófilm-kínálat. A kaland- és gyerekfilmeket a román és a kelet-német filmgyártás szállította, a lengyelek és a csehek a tűrés kategória határán jártak, a magyarok jelentették számunkra a teljes kikapcsolódást, nem jöttek a nézők, nem koptak a székek. A központiak mozgásszabadsága abból állt a moziműsor összeállításakor, hogy ha nagy nehezen sikerült elérniük az előírás szerinti szovjet előadásszámot, amit hetente egyesével végigböngésztek a Pesti Műsorból erre kijelölt magas beosztású számszaki emberek, fellélegezhettek, és a többi mozi játszhatott már bármit, természetesen a lehetőségek és az észszerűség határain belül. Ha jók voltunk, kaptunk olykor a drága valutakeret terhére egy-két franciát, olaszt vagy amerikait, úgy néztük őket, mintha egy másik bolygóról érkeztek volna és tényleg. […] Aránylag ritkán fordult elő, hogy a behirdetett műsort át kelljen osztani, de azért megesett olykor. Ingmar Bergman új filmjét, a Suttogások, sikolyokat például azért kellett levennie műsorról a csütörtöki bemutató utáni pénteken a teljes moziparknak, mert Aczél [Aczél György – K. E.] elvtárs felesége rosszul lett egyik naturális jelenetétől. Nem okozott különösebb gondot az azonnali csere, mindig volt tartalékban néhány kiemelten támogatott lírai szovjet nyírfás, amikre érdemes volt iskolákat szervezni, mert nagyon jól fizettek. Sajnos ezek ellenére nem nézte meg őket fehér ember, szerintem még maga Aczélné sem. Később tán mégis fellocsolhatták, mert egyszer csak utasítás érkezett, hogy elővehetjük szegény betiltott sikolyokat a raktár mélyéből, nyilván eszébe jutott valakinek, hogy drága valutát dobáltak ki rá. A halálfejesek című felháborító amerikai, amiben elvetemült motoros huligánok gyilkolászták halomra egymást, nem járt ilyen jól. Mivel a felső vezetés ízléséhez képest túl sokan akarták látni, néhány nap után végleg leparancsolták a műsorról, azzal a szöveggel, hogy a KISZ-korú fiatalok eltanulnák belőle az antiszociális viselkedést.”
A korszak nagy fővárosi bemutató mozijai, ahol a díszelőadásokat tartották: a Vörös Csillag, a Corvin és a Szikra voltak. Ezek közül a Vörös Csillag mozi bemutatóit látogatta a korszak kultúrpolitikusa, Aczél György is. De a nevesebb pártvezetők a MOKÉP Báthory utcai székházának földszinti vetítőjében moziztak, általában csütörtökönként. Állítólag itt tekintették meg az amerikai szexfilmeket is, de utána visszaküldték a HUNGAROFILM-nek, s tiltólistára tetették, egy kópiát azonban köteles volt a HUNGAROFILM készíttetni belőle.
A fővárosi mozik látogatói terve a következő módon tevődött össze: a filmeket A, B, C kategóriákba sorolták. Az A kategóriába tartoztak a valódi művészfilmek és a művészi, de politikai-ideológia szempontból értékesnek ítélt magyar és nemzetközi filmek. Automatikusan ebbe a csoportba sorolták a szovjet filmalkotásokat is. Ezen az A kategórián belül művészibbnek, tehát premizálásra érdemesnek ítélték a szocialista elveket előtérbe állító alkotásokat. Mivel minden film esetében a Művelődési Minisztérium Filmfőigazgatósága meghatározott egy tervszámot, a tervet teljesíteni kellett (volna). A B filmek az érdektelenebbnek számító népi demokratikus országokból származtak vagy pedig a politikai tűrési kategória határon mozgó, főként magyar filmek voltak. A C kategória darabjait a nyugati kommersz filmek képezték, amelyek általában a legmagasabb nézőszámot produkálták, viszont ezek után a mozik 10 %-os kölcsöndíjat fizettek. Ezt a rendszert támasztja alá annak a Jelentésnek részlete, amelyet az MSZMP KB anyagában találtunk: a MOKÉP kultúrpolitikája az 1960-as években az volt, hogy 1959-ben bevezették az ún. vezető film rendszert, azaz a Művelődési Minisztérium Filmfőigazgatósága megjelölte a művészileg, „politikailag” legfontosabb filmet, s prémium rendszerrel ösztönözte a mozidolgozókat, e filmek sikerre vitele érdekében. Néha ez az elképzelés megbukott. Például 1959-ben, amikor a 39-es dandár című film az eredetileg kitűzött 510.000 néző helyett csak 260.000 nézőt tudott elérni, 30 %-os mozikihasználtság mellett, de a Tisztességtudó utcalány című filmet közel 100.000 emberrel több látta, mint a tervszám volt.
A műsorpolitika tehát a hangsúlyt főként a szovjet filmekre helyezte, ám nézettség tekintetében a főváros alulmaradt ebben a versenyben, ugyanis egy 1970-es Jelentés szerint:
„A szovjet film arány Szabolcs megyében volt a legmagasabb (az összes néző, 11,1 %-a), legrosszabb Budapesten: 5,1 %. A népi demokratikus országok filmjeit Tolna megyében a nézők 21,7 %-a látta, míg Budapesten csak 11,6 %. A fővárosban az összes néző 59,2 %-a, Csongrádban 47,5 % esett a nyugati filmekre, míg Szabolcsban csak 35,6 %. E nagyfokú aránytalanságok elsősorban helyi hibákból származnak, hiszen mind a fővárosban, mind a megyékben ugyanazok a filmek kerülnek műsorra. Különösen aggasztónak tartjuk a szovjet filmek alacsony nézőszámát, pedig – míg pl. a nyugati filmek propagandájára nézőként 12 fillér jut – a szovjet filmeknél átlagosan 36 fillér, a Kortársaink című filmnél 1 Ft. A műsorpolitikai tevékenység lazulása, a kommerciális érdekek előtérbe kerülése az utóbbi években különösen szembetűnő a fővárosban, Szegeden, Miskolcon, Pécsett, Csongrád, Somogy és Komárom megyében.”
1970-ben külön preferálási rendszert kellett elkészíteni az A kategórián belül lévő szovjet filmekkel kapcsolatban, mert nézőszámuk évről-évre csökkent, ezért egy jutalmazási alapot dolgoztak ki, a szovjet filmeket vetítő mozik számára, amely átmenetileg nézőszámnövekedést eredményezett. A nézők tehát nem feltétlen az A kategóriás, szovjet filmeket választották, ezért a „kulturális értéket nem jelentő”, de nagy spontánlátogatottságú filmek után a filmszínházaknak 10 %-kal magasabb kölcsöndíjat kellett téríteniük, amely 1970-től az ún. filmszakmai Kulturális Alapot képezte. Ebből fizették meg a MOKÉP-nek az „értékes” filmek kölcsöndíját, a személyi jutalmakat. A filmforgalmazás alapvető feltétele tehát az állami dotációs rendszer volt. Öt esztendővel később, még mindig releváns szerepet játszottak az ideológiai elvek: „A következő időszakban tovább kell emelni a filmátvételi munka ideológiai, politikai és szakmai színvonalát, mert a helsinki megállapodás és más események hatására várhatóan fokozódni és finomodni fog a tőkés filmgyártás behatolási igénye; körültekintőbben kell figyelembe vennie a hazai közönség ízlését és életformáját befolyásoló hatását.”
A korszak jellegéből adódóan, nyilván akadtak olyan preferált helyek, ahol 1961-ig még premier előtt is, de 1961 után már csak a premier hetében vetíthették le az új filmeket, napi 6-800 forintos kölcsöndíj mellett. Ide tartoztak az alábbi intézmények, szervezetek: az MSZMP Központ, az MSZMP Pártfőiskola, az MSZMP üdülők (Balatonföldvár és Balatonaliga), a Belügyminisztérium Tiszti Háza, a Honvédelmi Minisztérium Tiszti Háza, a Budapesti Pártbizottság, a Művelődésügyi Minisztérium Szakszervezeti Bizottsága, a Fővárosi Tanács, a SZOT, a Minisztertanács dolgozói, a Minisztertanács üdülője (Balatonöszöd), a Rátkai Márton Színészklub, az Újságíró Szövetség, a Vasas Szakszervezet, a Budapesti Rendőrfőkapitányság klubja, a KISZ Központi Együttes, a MÜDOSZ, a Külügyminisztérium, a Honvédelmi Minisztérium.
Az 1977-es év különlegesnek számított a filmszakma és a mozi életében is, hisz a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” 60. évfordulójának ünneplése került előtérbe. A széleskörű vetítési és rendezvénysorozat a moziüzemi vállalatok szervezésében bontakozott ki, s fő eseményei a Szovjet Filmek Fesztiváljához kapcsolódtak. Jurij Ozerov A szabadság katonái, a díszelőadás a Puskinban, Nyikita Mihalkov, A szerelem rabja, stúdióhálózatban, A tűzön nincs átkelés, a szovjet filmek mozijában, a Gorkijban, Julija Szolnceva Az Aranykapu című filmje Alekszander Petrovics Dovzsenko szovjet filmrendező életéről, a Híradó moziban került vetítésre. A Filmmúzeum pedig Dovzsenko életéről rendezett retrospektív sorozatot.
(„Nem lenne helyes bemutatni…” – filmcenzúra) Korszakunkban a kultúrpolitika, s ezen belül a filmcenzúra természetesen nem bizonyult annyira „veszélyesnek”, mint a Rákosi-éra idején. De az aczéli 3 „T” („támogatott, tűrt, tiltott”) elve a magyar filmeseket is öncenzúrára, átdolgozásra, „fektetésre” sarkallta. A magyar rendezőknek a filmforgatókönyveket előzetesen be kellett mutatni a Filmfőigazgatóságnak, amely általában megtörtént, de néha hiba csúszott a gépezetbe… Akadt olyan, hogy a filmforgatókönyvvel nem sokat foglalkoztak, s engedélyezték az elkészítést. Ezt példázza az Éjszakára hajnal, de a Bástya sétány ’74 esete is.
Köpeczi Béla Szirmai István felé továbbított levele (1965. február 10-én), az Éjszakára hajnal (Bokor Péter – 1964, dokumentumfilm) című film vetítése kapcsán, kifogásait fogalmazta meg. Ám a közreadást már nem lehetett leállítani, mert: „A filmet február 11.-i dátummal öt budapesti mozi és kb. 10 vidéki mozi műsorra tűzte. Péntekre megszervezték a film díszbemutatóját, a meghívókat kiküldték. A Külügyminisztérium öt nyelven elkészített tíz kópiát már megkapott. Zártkörű helyeken a film vetítése már megtörtént, illetve folyik (sajtóbemutató, Magyar Rádió, Kossuth Klub stb.)” Köpeczi Béla ezért azt javasolta, hogy a film hiányosságaira nyilvános vitában mutassanak rá, s itt történészek is vegyenek részt, korrigálják a filmet, s az átdolgozott változatot mutassák be áprilisban. S hozzátette: „Meg kell állapítani ki a felelős azért, hogy a filmet – kifejezetten politikai jellege ellenére – nem mutatták be az illetékes állami és pártfórumoknak véleményezésre. Meg kell azt is állapítani, hogy ki a felelős azért, hogy a bemutatás napjának kitűzésével kész tények elé állították a döntésre illetékes szerveket. A hiba elkövetőit felelősségre kell vonni.”
Kétségtelen azonban, hogy a korszak legnagyobb vihart kavart forgatókönyvének a Gazdag Gyula Bástya sétány ’74 című filmje bizonyult. Az 1975-ben készült filmet „esztétikailag és ideológiailag is zavaros alkotásnak” és tévedések sorozatának nevezték, s bemutatását nem engedélyezték. A film – melyet Magyarország legnagyobb szeméttelepén forgattak – Rezső és Dezső Úr főszereplésével egy operett elkészülését mutatta volna be, ám a szereplők egyáltalán nem engedelmeskedtek a felsőbb operett-parancsoknak, s önálló egyéniségekké kívántak válni. A kulturális felsővezetés természetesen megértette az allúziókat, ám az éppen leköszönő Filmfőigazgató még leszignózta az engedélyezést, nem figyelvén kellőképp a film implicit üzenetére. Ám az új filmfőigazgató vita összehívását kezdeményezte, melyen Rényi Péter, a Népszabadság akkori főszerkesztő-helyettese, Király István akadémikus mutatott rá a film „gyengéire.” A film vitájáról rendezett Feljegyzés tanúsága szerint Rényi Péter argumentumai így szóltak: „A „ház” szerepét Rényi Péter abban látja, hogy mai valóságunknak központi kérdése a lakás, a ház, így a filmben látható karaikatúra-objektum aktuális erőfeszítéseinket gúnyolja. A ház széthordása, szétszedése szerinte 1956-ra utal, s a konszolidációt az egyik keménykalapos úr azzal intézi el: „tévedtem, az ember tévedhet is.” Rényi Péter mindezek után […] arra a következtetésre jutott, hogy zavaros, koncepciótlan a mű, nem áll össze egységes vízióvá, de „nem is olyan sok változtatással el lehetne venni e filmnek olyan éleit, amelyek miatt nem lehet bemutatni.” Végül hangsúlyozta, hogy az illúziórombolás semmiféle ellentétben nem áll azzal, hogy az ember higgyen valamilyen helyesnek tartott cél megvalósulásában. A tudományosan igazolt igazságok mint illúziók nem zavarják a társadalom fejlődését.”
A filmcenzúra az 1970-es évek végére enyhült, de Bacsó Péter elkeseredett hangú levele, melyet az MSZMP Központi Bizottsága Kulturális Osztályának, a Tanú című film vetítése kapcsán nyújtott be (1978. december 8-án), még ennek az ellenkezőjét tanúsította. A neves filmrendező azt nehezményezte, hogy filmje az elmúlt hónapokban meglehetősen rossz vetítési körülmények mellett, ingyenesen került bemutatásra, minisztériumi, banki, hivatali dolgozóknak, KISZ iskolásoknak, de mozikba nem juthatott el. Holott: „A filmet általában disszonáns megnyilvánulások nélkül nagy érdeklődéssel és rokonszenvvel fogadták. A Filmfőigazgatóság nem győzi regisztrálni a film vetítését igénylő kérelmeket.” – érvelt Bacsó. A filmrendező utalt rá, hogy a film 1969-es vetítésének betiltását megértette, de az 1978-as állapotot nem. Mindezen okok miatt tehát, azon alternatív javaslatokat vetette fel, hogy vagy szüntessék meg teljesen a film vetítését, vagy pedig integrálja azt a szocialista kultúrpolitika, s nyisson egy keskeny csatornát a film nyilvános vetítésére, ahol mellesleg másik filmjét, az Áramütést is bemutathatnák. S mindezek után esetlegesen egy kis utánjátszó moziban a Tanú című filmet továbbra is műsoron tarthatnák. A Kulturális Minisztérium pozitívan reagált a megkeresésre, s elfogadta a film vetítésének lehetőségét, s bemutatását a Filmmúzeum „Filmkörkép” című műsorában ajánlotta, tehát csak egyetlen moziban, és azon belül is meghatározott, többnyire bérletes játékrendben. Ugyanis úgy vélték: „Ezzel biztosítható lenne a legális (mégis szűk körű és behatárolt) nyilvánosság, elkerülve egy 10 évvel ezelőtt készült filmről akkor hozott, a MOKÉP forgalmazást megtiltó döntés felülbírálását és természetesen elkerülve a sajtó-kritikai fogadtatását is.” A levél megindokolta, hogy azért a Filmmúzeumot választja fórumnak a Tanú című film számára, mert a Filmmúzeum említett sorozatában vetítettek máskor is, széles nyilvánosságra nem kerülő filmeket (pl. Pasolini: Decameron, Máté evangéliuma stb.), magyar filmek közül pedig a Szőts István, Ének a búzamezőkről című szintén nem forgalmazott filmje került oda.
Szőts István Ének a búzamezőkről című alkotását még a nagy elődök ítélték halálra, 1947-ben. A neves rendező több év elmúltával is megrendülve, fájdalmasan szólt erről: „A cenzúra betiltotta a filmet. A kópiákat elkobozták. Sok év munkáját, álmát, sok pénz és energia gyümölcsét kilenc bádogdoboz börtönébe zárták. Szorosan egymásra tekercselve, béna mozdulatlanságba dermedtek a jegenyefák hajladozó fekete árnyai, a hullámzó búzaföldek és a napraforgók arany tányérjai. A körmenet zászlóit sem lobogtatta a szél, fekete és fehér ruhás alakok – galambok és hollók – sem bukkantak fel nyomában. És a csordakút mohos vedre sem lendült át, hogy felvillanjon mögötte a Mária-látó asszony üres tekintete. Mint a múmia testét rejtő gyolcsszalag pólyája, szorosan egymásra tekerve őrizte a celluloidszalag a film mozdulatlanságba dermedt képsorait. A fényre vártak, a vetítőlámpa életre mozdító fényére várt a film, hogy a mozik bűvös vásznán felragyogjon az Alföld végtelen síksága, és elinduljon felénk a búzamezők lehajtott fejű, szomorú népe. Hosszú ideig vártak – hiába vártak. A gyorsan múló évek rozsdafoltokkal homályosították el a bádogdobozok fényét, egy-egy darabkát letörték és magukkal vittek a filmtekercsek aktualitásából. A film nem márvány, nem maradandó érc. Nem az örökkévalóság jegyében születik, inkább a mához, a múló pillanat aktualitásához kapcsolódik.” Szőts ekkor nem hagyta el az országot. „Csak” 1956 után, hiszen a forradalom napjait hat forgatócsoporttal rögzítette. Az aczéli kultúrpolitika gesztusaként Szőtsöt hazahívták rendezni. Körősi Csoma Sándorról és Szabó Dezső novelláiból (Feltámadás Makucskán, A kötél legendája) szeretett volna filmet készíteni, ám visszaemlékezéséből kitűnik ennek sikertelensége: „Már az első tárgyaláskor észrevettem, hogy a filmhivatal urai nem nagyon lelkesednek azért, hogy hosszú távollét után Szabó Dezső hátán vonuljak be ismét a magyar állami filmgyártás műtermeibe.” Filmet tehát hazatérte után már nem rendezett.
(Zárszó) Az 1980-as évektől jócskán enyhült a kultúrpolitikai cenzúra. Új szisztémát vezettek be: a filmirányítás megszüntette a gyártásnál a forgatókönyv előzetes engedélyezésének szükségességét, a mozijegyek és a kölcsöndíj központi szabályozását, és a nézőszámmal kapcsolatos alapszintek előírását.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969