2013. I-VI
 

Angol kulturális orientációs kísérlet a XX. század elején és annak problémái
Frank Dénes Dániel

(Erőltetett angol orientáció, avagy a liberális polgári radikalizmus bukásának története a huszadik század eleji magyar szellemtörténetben) „Anglia ugyan ellenünk szavaz a Népszövetségben, de ezt csak azért teszi, hogy a nagyvilág szemébe port hintsen, privátim nagyon szeret bennünket, és mindig velünk álmodik, sőt ugyanaz a Lloyd George úr, aki a trianoni operálásnál a szívünk körül legmélyebben eresztette a kést, most kijelenti, hogy ő akkor nem tudta, mit csinál…”(Móra Ferenc)
A magyarországi angol orientáció történeti gyökerét tekintve a huszadik század fordulójára nyúlik vissza, melynek eszmetörténeti genezise szorosan összefonódott egy tudományos – ugyanakkor- politikai mozgalomként is értékelhető markáns publicitású társulás megjelenésével, melynek igazi előzménye egy, még a tizenkilencedik század jogi egyetem végzős hallgatóiból verbuválódott - az Osztrák-Magyar Monarchia emlőin nevelkedett - csoport, mely a szociológiát - mint a társadalmi problémák felszámolására szolgáló objektív diszciplínát a zászlajára tűzte. Paradox módon a weberi klasszikus német társadalomfilozófia az 1904-es objektivitás vitával, illetve az interszubjektivitás és az értékvonatkoztatás módszere körüli viharos argumentumok nagy nemzetközi felzúdulást kiváltó vonulatával együtt érintetlenül hagyták ezt a közeget, kivételt képezve talán Simmel és Tönnies egyes felületes vonatkozású említései a társulás cikkeiben (Huszadik Század folyóirat). Hogyan lehetséges ez? Talán nem differenciálták az osztrák politikai gondolkodást a klasszikus német filozófia örökségétől, ami számukra - mint mimemtikus chiffre- Lorenz von Stein elavult, az államot, mint a társadalmat kizárólagosan meghatározó tényt magyarázó elmélete jelentette?
Felmerül a kérdés, hogy ez, a későbbiekben hatalmas politikai döntési mechanizmussal bíró politikai-kulturális elit miért a felvilágosodás racionalizmusának örökségét kultiválta, s így az objektíven mindent az önnönmaga valójában megismerhető pozitívizmus mellett tört lándzsát? Hiszen ekkora már két hatalmas tudományelméleti attitűd harca volt bontakozóban: a comte-i hierarchikus tudományelmélet (társadalomfizika), a szükségszerűnek vélt specializálódás és szakadatlan differenciálódás háborújának kiteljesedése versus a weberi interdiszciplináris polihisztor tudományszemlélettel - az értékítéletek interszubjektivitásáról, valamint a cselekvéselméletekről nem is beszélve. (Mindez utóbbi nyom nélkül való a Huszadik Század tudományos pamfletjeiben). S ha már „hőseink” így választottak, akkor miért az angol szintetikus biológiai alapú evolucionista Herbert Spencert adaptálták, mint meghatározó irányadó elvet? Talán liberalizmusa amúgy is összeegyeztethető lett volna a Szabadelvű Párttal, a kiegyezés örökségével, az eltéphetetlen sodró ugyanakkor megbontani kívánt kötelékekkel 1848 szellemében? Vagy inkább egy nemzetközi interakciókban megnyilvánuló aktuális Spencer „new wawe”-ről beszélhetünk, az uralkodó paradigma divatjának megfelelően? Hiszen az angolszász világ vonzáskörében ott volt még Edmund Burke öröksége, illetve John Stuart Mill induktív és deduktív logikai rendszere.
Bár a feltett kérdések nagy része még megválaszolatlan, a kortárs források egyértelműen megmutatják: Spencer szintetikus filozófiája volt a kezdeti szándékolt eszmerendszer, melyet realizálni akartak egyfajta sajátos polgári radikalista ideológia függvényében. Az angol orientáció hagyományának illetve hiányának, vagy hogy pontosabban fogalmazzak téves adaptációjának vizsgálata sok mindenre magyarázatot ad a későbbi politikai-gazdasági-kulturális elit attitűdjéből mind az első, mind a második világháború vonatkozásában - a különböző szerződésekről, tárgyalásokról, és kiugrási kísérletekről nem is beszélve.
A sikertelen angol orientáció és az ehhez kapcsolódó „kulturgeschichte” kudarca, valamint az Osztrák-Magyar Monarchiához fűző kötelék, a független Magyarország vágyálma szükségszerűen determinálta az eseményeket. A Trianon kérdés valójában már a tizenkilencedik században, a Monarchia kisebbségpolitikájában hordozott egyfajta sajátságos feszültséget, az elbukott szabadságharccal, s természetesen a fiumei kikötő kérdésével. Ebből a szempontból elhibázott Száraz Miklós György Trianon-kronológiája, mivel annak közvetlen előzményeit és hatását az első világháború utolsó hónapjaitól tartja számon (1918 január 8.-a, Wilson 14 pontja) –mely aktualitását és kontinuitását az Európai Unió dacára napjainkig megőrizte. Mégis, hogy a Hrabal-tanítvány Száraz Miklós Györgyöt idézzem: „Trianon igazságtalan béke volt. Tudták azok is, akik tető alá hozták. Tudták az angol, a francia, az amerikai diplomácia vezetői: George Lloyd, a francia Foch tábornok, Wilson vagy Chamberlaine. Tudta, leírta Lenin. Tudta Churchill. Tudta és ki is használta ezt Hitler és Mussolini. De tudta Károly Mihály, Kun Béla, Rákosi Mátyás, és Kádár János is. Tudta Bartók és Kodály, tudta 1956 államminisztere, Bibó István. Tudta mindenki, még a béke haszonélvezői is: csehek, szlovákok, románok, szerbek. Tudta és tudja mindenki. ”
A kiugrási kísérletek és elhibázott diplomáciai tárgyalások kudarcának egyenes következménye a kollektív megbélyegzéssel megtűzdelt sztereotípiák. Végítélet? Azt hiszem, igen. Az erőltetett angol orientáció s annak kudarca nagymértékben hozzájárult az események végkimeneteléhez, amit az alábbiakban részletesen bizonyítok - habermasi gondolatkörben mozogva kortárs források függvényében. Mindezt a magyar századforduló társadalmi nyilvánosságán keresztül elemezve teszem, ami talán más perspektívába helyezi majd a magyarság kollektív bűnösségének kérdését.
Vannak, akik azt mondják, hogy a kollektív felelősség elhárítása azért könnyű, mert az elhárítás is kollektív konszenzus alapján történik. Gondoljunk a huszadik századi legnagyobb amerikai mesemondó Kurt Vonnegut Jr. személyes élménybeszámolójára Drezda bombázásáról, „Az ötös számú vágóhíd” szatírájára. Természetesen szembe kell nézni a múlttal, de nem lehet generációkon keresztül goffmani terminológiával élve „címkézni”, aminek eredményeképpen a mai magyar társadalmat még mindig kollektív elfojtás jellemzi. Ugyanakkor a magyarság megbélyegzése az áldozatoknál is ugyanezt az elfojtási mechanizmust váltotta ki: ne felejtsük el, hogy a Holocaust Magyarországon 1984-ig ugyanúgy tabu és elfojtás tárgya volt. Az alábbi interjú is ezt szemlélteti zsidó fiatalokkal, Litván György kiemelésében (Osiris. 1996. 343. old.): „Hogy mi zsidók vagyunk, az nem hangzott el otthon sohasem, mert mi kommunisták voltunk, nem zsidók.” (Erős, Kovács, Lévai, 1985). Nem kéne már a kölcsönös elfojtásnak, címkézésnek, bűntudatnak egyszer s mindenkorra véget vetni?
Ennek a kis kitérőnek a szellemében szeretném feltárni az erőltetett angol orientáció hatását a századforduló magyar társadalomtörténetére, elsősorban a Huszadik Század folyóirat körére és az itt kibontakozó magyar szociológiára fókuszálva, mint vonatkoztatási csoportra. Ami természetesen nem tekinthető reprezentatív mintának a magyar századforduló társadalmi nyilvánossága vonatkozásában.
(Operacionalizálás, konceptualizálás) Empirikus vizsgálódásom közege az a Huszadik Század folyóirat, mely 1900-ban alakult, és a polgári radikalizmus – mint irányzat - innen szándékozott kifejlődni, sikertelenül. Egy hirtelen saulusi-paulusi balra tolódással sajnálatos módon Jásziék szembefordultak az induló szellemiséggel, ami 1914-ben egy marxista attitűdű politikai pártban öltött testet. Egyesek szerint ez a folyóirat volt indulásakor a századforduló fiatal nemzedékének legjelentősebb fóruma, ami a szociológia diszciplínájának magyarországi adaptációja kapcsán nem vitatható: a Huszadik Század köre szorosan összekapcsolódott a Társadalom Tudományi Társasággal. A főbb szándékolt irányvonaluk kezdetben még egy olyan angol mintájú polgári radikalizmus volt, mely a brit ipari forradalom szellemiségének örökségében a magyarországi feudális maradványok felszámolására törekedett. Későbbi balratolódásuk – az irányadó Spencert Marxra cserélve - már a szekularizációt, a világ varázstalanítását hirdette, és ez nem pusztán az állam és az egyház szétválasztásának kívánalmában nyilvánult meg, hanem demarkánsan szekularizációs törekvésekben. Így a kezdeti polgári radikális szándék 1904-től kifejezetten marxista színezetet öltött annak egyházellenességével, szinte alig őrizve meg valamit a kezdeti szándékolt harmadik utas, polgári radikális szemléletből. Na de mi állt az események hátterében?
Mint már említettem, 1904-5–ig főleg a biológiai-evolucionista filozófia volt az uralkodó a közösségben, a tizenkilencedik század legmarkánsabbnak hitt filozófiatörténeti csapásvonalát követve a felvilágosodás racionalizmusának örökségével, a pozitívizmus szüleményeként a természettudományos doktrínák függvényében (Darwin evolucionizmusa, Lamarck átöröklődési tételei, na és persze Spencer biológiai analógiákból levezetett társadalomelmélete). Az angol orientáció kezdeti hatalmas, nagy hévvel égő lángja viszont nem tartott valami sokáig: egy pár röpke esztendő után kialudt. 1907-re a Huszadik Század körében Spencer már végleg elavult. Többen úgy gondolják (Nagy Endre), hogy Spencer szociológiája túl passzív volt, és ez okozta bukását a társadalomtudományos gondolkodásmódban a huszadik század első évtizedének második felére, az angol orientációval együtt. Ez a következtetés viszont nem helytálló. Az elmélet cáfolata egy 1907-ben megjelent cikk a H.Sz. hasábjain, Francis Galton tollából. Galton beszámolója bebizonyítja, hogy Spencer filozófiája mégsem volt annyira passzív, s hogy szolgáltat némely olyan kvalitatív és kvantitatív módszertani alapot, melyet az aktuális empirikus szociológia módszertani metodikája napjainkban is előszeretettel használ. Galton írása főleg Herbert előadásain alapul, címe: „A valószínűség, mint az eugenetika alapja”. A matematikai statisztika, azon belül is a valószínűség számítás már 1907-ben Spencer kapcsán be volt építve a születő empirikus szociológia módszertani gyökerébe. Galton ismertető tanulmánya rengeteg grafikont tartalmaz a különböző eloszlások kapcsán (normál, binominális) ugyanúgy, ahogy tesszük ezt ma is, mi - gyakorló szociológusok. Ennek ellenére hajlamosak vagyunk (Ki tudja miért?) az empirikus szociológia módszertanát kizárólag Durkheimtől eredeztetni, legfőképp az „Öngyilkosság” kapcsán végzett kutatásaira fókuszálva. Na de akkor mi volt Spencer bukásának valós oka? A válasz egyértelmű: a tizenkilencedik század uralkodó eszméjének, a liberalizmus válságának volt az egyik járulékos eredménye, valamint az utilitarizmus térvesztésének (A Szabadelvű Párt bukása). Tulajdonképpen már 1901-re tetőződött a liberalizmus válsága, aminek a magyarországi 1905-ös kormányváltás alanya és tárgya is egyben, a nemzeti koalíció hatalomra kerülésével. A „Nyugatos” Ignotus szerint 1905 majdnem olyan zűrős év volt, mint 1848. Bolgár Elek is emiatt „lécelt le” külföldre pestiesen szólva 1907-ben. A liberalizmus elbukott a konzervativizmussal szemben (laissez faire versus tervezés), s így Jásziéknak egy új montesquieui vezérszellemet kellett keresniük Spencer helyett, aki számukra (tévesen?) a haladó liberalizmus szellemét testesítette meg: így törtek fel Marx tanai a közösségben, a maradinak bélyegzett konzervativizmussal szemben. Konzervativizmus, liberalizmus, baloldaliság, mind a Francia Forradalom jelszavai: testvériség, szabadság, egyenlőség. Haza vagy haladás? –tették fel Jásziék hibásan a kérdést. Ugyanis a konzervativizmus nem csupán a tradíciók őrzésének elkötelezett védelmezése, hanem a mérsékelt haladásé is egyben: a jól megfontolt, alaposan átgondolt megtervezett változtatások híve. Ezzel szemben az elbukott individualista liberalizmus központi tézise az egyén szabadsága és a magántulajdon védelme –kizárólag politikai pártoktól elvonatkoztatva, filozófiai értelemben. Hiszen ahogy Olay Csaba filozófiatörténész megfogalmazta a dilemmát aktualizálva: Haider jobboldali mozgalma Szabadság (Liberata) Párt néven nyert választásokat Karintiában. Paradoxon volna? Ahogy a gazdag gyáros Marx és Engels átérezte a munkásosztály nyomorát a jólétben? Miért akart az arisztokrata származású Wittgenstein Oroszországba menni favágónak? Hogyan lehetséges, hogy az ugyancsak nagypolgári családból származó Lukács György azok után, hogy megírta a heidelbergi művészetfilozófiát és esztétikát –a regény elméletéről nem is beszélve- kommunista pártideológus lett ? - teszi fel Olay Csaba a kérdést. Létezik olyan, hogy üzleti etika? Esetleg önzetlen szerelem? A világ paradoxonokból épül fel.
Visszatérve az eredeti problémakörre, a baloldaliság filozófiai megközelítése szerint a társadalomban igazságtalanság van. Ennek megoldása békés eszközökkel a szociáldemokrata vonulat, míg a kommunizmus radikális, akár fegyveres, forradalmi megoldási javaslata semmitől sem riad vissza (1918). Külön unikumként értékelendő, hogy 1906-tól a nemzeti koalíció hatalomra kerülésével párhuzamosan megindult a hazai nyilvánosság differenciálódása: megnőtt a konkuráló nyilvánossági fórumok palettája. Ennek kontinuitása lett a Szép Szó és a Válasz harca, centralisták versus municipalisták, a népies-urbánus ellentét problémájának újraéledése Eötvös és Kossuth vitái nyomán (mely napjainkban is tart aktualitást hordozva), a falukutató mozgalmak megszületésével, népi szociográfiákkal. Ezzel párhuzamosan nemzetközi általános tendenciaként megkezdődött a huszadik század elején a terjeszkedés hitvallása, Marx hódító útjára indulásával egyetemben. Természetesen a tengerentúlon is megfigyelhető a világkereskedelmi uralomra való törekvés. Cobden, John Bright, Gladstone, Deák Ferenc, Kossuth eszmeisége helyett Chamberlain, Rhodes, Mackinley, Roosevelt, II. Vilmos és Bulow gondolkodása vált uralkodó felfogássá a nemzetközi politikában. Ez tekinthető a hidegháború genezisének is egyben, mely odáig tetőződött az évtizedek során, hogy a világ két leghatalmasabb állama több ezer kilométer távolságból is képes volt fegyvert fogni egy parányi vitatott kis földdarabka birtoklásáért, s mi, magyarok tehetetlenül sodródtunk az árral. De ez már egy későbbi történet.
(A magyar századforduló társadalmi nyilvánossága) A Huszadik Század folyóirat nem reprezentálja a kor magyar társadalmi nyilvánosságát. Csak felsorolásképpen még néhány jelentősebb polgári fórum: Magyar Kultúra, Nyugat, Magyar Figyelő, Budapesti Szemle, Új Magyar Szemle, Szabad Gondolkodók Magyarországi Egyesülete, Kisfaludy Társaság, Akadémia, Nő Egyletek, Véd Egyletek, Munkás Egyletek, Pártok fórumai és kiadványai (Nemzeti, Munkás, Radikális, Függetlenségi, Paraszt pártok , Szociáldemokrata), Társadalom Tudományok Szabad Iskolája, T.T.T., Magyar Társadalomtudományi Egyesület, Szent Imre kör; Munka Szemléje, Renaissance c. folyóiratok, Világ, Pesti Hírlap, Pesti Napló, Budapesti Hírlap, Hajnal, Kelet. 1908-ban alakult a Galilei kör; ott volt még a Vasárnapi kör, (Mannheim, Lukács, Fogarassy), valamint a Márciusi kör. Ne quid vero desit…
(Önkéntes társulások) A Huszadik Század része volt azoknak az önkéntes társulásoknak (Eley, voluntary associations) , melyek a polgári közönség differenciálódásához vezettek. Lássuk ezt folyamatában: a folyóirat indulásakor még heterogén összetételű volt, ami a kezdeti célkitűzésekből is kitűnik: „eszmék harca, küzdjenek az ellenkező irányzatok és felfogások.” 1906-tól viszont egyre homogénebb lett: a hagyományőrzők már nem írtak bele. Erre példa a konzervatív Pekár Károly publicisztikája, kinek monográfiájával a magyar szociológiatörténet még adós: pályafutása elején még Spencert fordított Jászival, Somlóval, Vámbéryval, sőt, Pekár írta az életrajzi bevezetést a liberális Spencer első magyar kiadásához. Pekár a Huszadik Század oldalain 1907-ig rendszeresen publikált, majd ezután -Litván György szerint- nacionalista lett. Valójában Pekár mindig is konzervatív volt; egyszerűen csak az évtized második felére megnőtt a konkuráló nyilvánosságok palettája, s így a saját eszmerendszerének megfelelő fórumokat részesítette előnyben. Természetesen ez a folyamat összekapcsolódott az 1905-6-os politikai válsággal, és a kormányváltással. Ezzel párhuzamosan megfigyelhető egy, a szó legszorosabb értelmében vett kuhn-i paradigmaváltás mind a hazai publicisztikában, mind a lingvisztikában. 1906-ra elkezdenek egyre sűrűbben megjelenni a klasszikus értelemben vett lábjegyzetek a különböző tanulmányokban. Ez már a huszadik század második felében uralkodó precíz, illetve mai tudományos paradigma keret-konszenzusának előszele. A folyamat 1908-ra teljesen kikristályosodik, aminek egyik tetőpontja Madzsar József erős etológiai irányultságú írása, az emberi és az állati társadalmak szoros kapcsolatáról. A cikk tudománytörténeti jelentősége, hogy benne hoztak először teljes bibliográfiát a tanulmány végén. A dolgozat másik hordereje, hogy tanúsítja: 1908-ra az idegen szavak helyesírása is megváltozott. Nyelvtanilag felvették a mai használatos magyaros alakjukat, elhagyva a latinos-görögös írásmódot az idegen terminológiák és szófordulatok helyett.
(Az angol orientáció kérdőjelei) A kezdeti szándékolt angol orientációt bizonyítja Herbert Spencer levele a Huszadik Század első példányának nyitó oldalán, mintegy instruktív vezérfonalként. Spencer előzménye lehetne, hogy az 1820-as évektől már voltak olyanok, akik Bacont olvastak Magyarországon (Eötvös) - de nem az. Ennek ugyanis nem volt kontinuitása: Bacon nem fejtett ki hatást széles körben, csak egy-egy, az átlagnál műveltebb értelmiséginél érhető tetten a kulturális elitben.
Így az angol orientáció, mint széles körben hatást kifejtő motívum, Herbert Spencerhez kapcsolódik. Ez a kezdet. Az alábbiakban bizonyítani fogom, hogy ez az angol orientáció erőltetett volt, ami a hiteles források elsődlegességén (lingua primigenia), vagyis az eredeti nyelven történő tanulmányozásban érhető tetten. A fordítások, kommentárok, illetve a szekunder irodalom az alapja az összes félremagyarázásnak, meg nem értésnek. Ennek függvényében egy adott orientáció, kultúrkör (kulturgeschichte) hiteles adaptálásában és a gondolkodásmód megértésében elengedhetetlen szükséglet a források eredeti nyelvének ismerete. A századforduló magyar értelmisége pedig sokkal jobban tudott németül és franciául, mint angolul. Mivel a Huszadik Század köre a tizenkilencedik század jogi egyetem végzőseinek szüleménye, ez döntően meghatározta a tudományos attitűdöt: a monarchia státusából következően mindenki úgy tudott németül, mint magyarul, a francia pedig az arisztokrácia, a művelt értelmiség nyelveként funkcionált. Az Ady Endrét megvédő Somló Bódog is sokkal jobban írt németül, mint magyarul: ezt a németül papírra vetett, a neokantiánus jogelmélete tökéletesen megmutatja. Mégis, talán a legmarkánsabb bizonyítékok hogy a francia és a német jegyzeteket magyar fordítás nélkül közölték a cikkekben. A Huszadik Század minden példánya, s tanulmányainak többsége hemzseg a francia, német idézetektől: Zola, Nietzsche, Goethe, Dante gondolatati köszönnek vissza mindenhonnan eredeti nyelven (lingua primigenia). Mit bizonyít ez? Egyrészt azt, hogy ez a századfordulón evidencia volt, a művelt értelmiséginek németül és franciául tudnia kellett. Ezzel ellentétben az angol idézeteknél az eredeti szövegrészek illetve kifejezések mellé mindig magyar fordítást is mellékeltek. „Hőseink” nem igazán tudtak angolul, s ennek dacára Herbert Spencert a zászlajukra tűzték. Ebből is látszik, hogy az angol orientáció tulajdonképpen számukra nem volt természetes, annak ellenére ez mégis felfogható – Spencer politikai attitűdjének ismeretében- a liberális polgári radikalizmus angol irányzatának honosítási kísérleteként. Ezt támasztja alá J. Howard Collins kivonata Spencer szintetikus filozófiájának 10. kötetéről, ami az ismertető tanúsága szerint 1901-ben még nincs meg magyarul. Külön érdekesség, hogy bár Spencer már a Huszadik Század első számában is írt, s a meghatározott angol orientáció fő képviselője - akinek hatalmas kultusza volt „gentlemenjeink” körében- mégis J. Victor Carus német (sic!) fordítását használták. Kell ennél több?
Nemcsak Spencer, illetve az angolszász szakirodalom esetében fordult elő hogy német fordítást használtak a „lingua primigenia” helyett. Sokszor a francia nyelvű szerzők vonatkozásában is (pedig többen is igencsak jól tudtak franciául a Huszadik Század körében). Erre több bizonyítékot is találunk a könyvszemlékben, ahol értesülhetünk például Le Bon „Psychologie der Massen”-jéről, és hogy Tarde is eddigre már megvan németül. Továbbá Rudolf Eisler cégénél már előkészületben van Durhheim „Die soziolgische Methode”-ja. A Taine-ről írt ismertetőt is –ezek után mily meglepő- német fordítás alapján készítették. Ugyanezt támasztja alá Bolgár Elek cikke 1917-ben a HSz. oldalain a pszichologizmusról a szociológiában. Bolgár a Durkheimre való hivatkozása kapcsán a „Les règles de la méthode Sociologique” német kiadását hozza (Leipzig. 1907.).
(Konklúzió) „Nem azért szeretjük a dolgokat, mert jók, hanem azért jók, mert szeretjük őket. A bűn nem azért sérti a kollektív tudatot, mert bűnös, hanem azért bűnös, mert sérti a kollektív tudatot” (Durkheim) A német volt a legjobban ismert nyelv a H.Sz. körében, a germán szakirodalmat mindenki eredetiben olvasta. A francia ált a második helyen: a vizsgált korszakban ez volt a művelt értelmiség nyelve. Többek között ezért is jelent meg Andrássy gróf javaslatának vitairata kapcsán egy francia kivonat az általános választójog tárgykörében. Külön kérdés, hogy Magyarország ekkor már érett volt-e az általános választójog bevezetésére. Hiszen tudjuk, hogy más az általános akarat, a közakarat, a lényegakarat, és a többségi elv egy adott törvényi szabályozás által választásra jogosult szavazók körében. Sőt, sokszor paradox módon az általános akarat és a közakarat ellentmondásba kerül –lásd napjainkban (Rousseau, volonté général, volonté de tout ). Visszatérve az eredeti problémakörre, a vizsgált önkéntes társulás gyakran támaszkodott német fordításokra még a francia tekintélyek kérdésében is. Az angol nyelv és kultúra így a harmadik helyre szorult, pedig az induláskor ez szimbolizálta volna a fő szándékolt csapásirányt: így ez a brit tudományos orientáció egyértelműen erőltetett volt. A nyelvtudás és kulturális ismeretek hiánya a nemzetközi interakciók vonatkozásában igencsak hátrányos helyzetet teremtett a későbbiekben. Itt elsősorban a diplomáciára gondolok, és a vizsgált kulturális/politikai elit –konkrétan Jászi Oszkárék – felelőségére, például a tárgyalásoknál, konkrétan Trianon esetében. Bár ott volt az ellenállhatatlanul sodró történelmi szükségszerűség a Monarchia státusával és annak kisebbség-politikájával, Fiuméval, s a német orientációval, valamint a hőn áhított de annál inkább nélkülözött magyar függetlenséggel, melynek szabadsági törekvései rendszerint bukásra voltak ítélve (1848-49; 1956), mégis, nem kérdőjelezhető meg a politikai elit felelősége, a megbukott és rosszul értelmezve adaptált angol orientáció és diplomácia kérdőjeleivel. A második világháború eseményeinek árnya, illetve Magyarország huszadik századi társadalomtörténete ennek egyenes következménye. Nem ártana ezeknek a tényeknek a függvényében újraértékelni a magyarság, a Kárpát-medencei lakosság kollektív bűnösségének kérdését. „Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról –arról, hogy akinek levágták a kezét és lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély és ezt: Kárpátok –meg fogod tudni, mire gondoltam.”(Karinthy Frigyes)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969